2008. november 30., vasárnap

Versvasárnap - Kőkörök

"kitárja gigabájtjait egy nagymedenci’ sellő
bikininyi napszemüveg a képernyőkimellő
partra vetett hal, összesülsz, záróra hangja áthat
tétnek veres tested veted, vad éjre vár a nyárszag
ha phone-number nem sikerül, egy mailcímet akassz ki,
s sátradba térve mondhatod majd my home is my kasztni"
- Györe Gabriella négy versét közöljük.


Használati utasítás, télire


Ha igen, akkor gyakran ki.
Mindenki magát, s a másikat.
Akit nem ki, azt még gyorsabban el:
az év, a hó, a nap vagy az idő.
S amitől el, az fel is éppen úgy.
A ki előtt. Aki előtt
a fel alatt még eldönthető,
ki, vagy el/fel legyünk.
Vagy-vagy:
vagy ki, vagy el/fel/le.
A világ ennyi. Minden el-le
hetetlenül.
Havatlanul.
Ezért aztán inkább ki-ki ki
maga magát, s a másikat.
Az itt a kérdés csak, hogy akkor
erre fel legyünk-e?
Vagy rá? Ha lehet
fel/le, fel lehet-e?
Készülj.
Felelhet-e, aki ki? Vagy épp le?
Feleljen ki-ki.
A felelet?
Csak tapsikolnak.
Aztán, lassan, kitavaszodik.



Nyári anziksz, ...nek ajánlva


egynyári desk-alaplapon bronzolajzik a lángosíz
sülthekkel abszolvált szlalom, hard ver a szív, a Napra bíz
lehet nézni, de szoftverek bebootolt hadja lóg a plázson,
a szúnyogok naptejbe gríz, programhiba tartaléktápon
kitárja gigabájtjait egy nagymedenci’ sellő
bikininyi napszemüveg a képernyőkimellő
partra vetett hal, összesülsz, záróra hangja áthat
tétnek veres tested veted, vad éjre vár a nyárszag
ha phone-number nem sikerül, egy mailcímet akassz ki,
s sátradba térve mondhatod majd my home is my kasztni



Amikor Siegmund Ludwignál teázott


„Tudja, néha csak fekszem itt,
franciakertemben,
formára nyírott sövényem alatt,
s érzem, ahogy átfolynak rajtam
jövőbe spriccelő szökőkutak.”



Álomélet

Takács Zsuzsának


Dolgozik szívem, majd kiszakad,
nagymama-ágynemű rajtam.
Latolgatom, mit tenni akarok,
s tettem-e, amit akartam,

vagy azt teszem épp, amit mégsem én,
egy más erő tétem meg bennem?
Dolgozik szívem, majd kiszakad.
Enged-e gyermekké térnem?

A szobánk falán egy fénygyertya ég,
itt több fény nem jár már este.
Testvérek lábtól, szülők odalent,
remeg a fal üvegteste.

Megértem: ott, az üveg mögött,
A gonoszt gyakorta láttam:
sziklák közt satnyuló tölgyek között
csak fenyőm állt talpig magában.

A táblákon túlról a félelem,
kőköreim az éjjel befalta,
a felnőttek világa spórolás,
szívet, fényt, vizet másnapra,

már mindannyian némán alszanak,
odakint eső eredt el...
Csak lassan húzom félre a függönyt:
társalgok rémült szívemmel.


2008. november 29., szombat

Ken, a Trelleborgi legendája 9.

"Emlékszem a kezemben a szőrös kéz érintésére, mennyire tiszteletet parancsolt a fölém tornyosulása. Most M. nyitja az ajtót, csókkal üdvözöl, sugárzik, ahogyan kipakolja a kenyeret és a friss zöldséget az asztalra. Ahogy hátradőlök a széken, érzem, hogy hatalmam van. Élni a hatalommal, ezt lehet?" – Ken, a Trelleborgi hazatérése és emberré válása előtt kicsivel, megtorpan az úton.


Bak Zsuzsa: Ken, a Trelleborgi legendája 9. – Nincs már sok időnk


Nincs már sok időnk. Két hét csak, és vissza kell, hogy térjek az országba, amihez megannyi gyönyörű, de legalább ugyanannyi kellemetlen emlék köt. Ha mindenképp meg kell magyaráznom, hogy miért döntöttem így, azt mondanám, hogy mindennek a valahogyan mégis belém szorult racionalizmus az oka.

Átléptem határokat. Szabályokat szegtem, egy kicsit csaltam is, és teremtettem, és elragadott az általam teremtett. Mesevilágból mesevilágba. Rá kellett, hogy döbbenjek, hogy a valóság, amiben élni szerettem volna, csak attól válik valósággá, hogy én azzá nyilvánítom és ragaszkodva az elképzeléseimhez, valósághűen élek benne. Így élek?

Mértéket tartani. Hogy ne kövessem el ugyanazokat a hibákat, amiket Barbie hányattatásaim kezdetén. És most itt ülök a melegben, a kandalló előtt, M. a városba ment, hogy bevásároljon a vacsorához, a dombok mintha összementek volna amióta itt lakunk, pedig csak ismerősebbek. M. mindig kerülőúton jön haza, a tisztás felől, hogy ne találkozzon Medvével, aki a nap nagy részét itt tölti az erdőben, hallom, ha néha üvölt, ahogy egyre elkeseredettebben keresi a ház felé vezető utat. Mi ebből a valóság?



Hogy érzelmekkel és életekkel játszom, és bár nem értem, hogy miért járnak múzeumba az emberek, és egy műalkotás mitől válik műalkotássá, azt biztosan tudom, hogy mihez van jogom, és mihez nincs. A még át nem alakult részem küzd az átalakulttal. Vágyom az érintést, az ízeket és még ismeretlen hangulatokat, közben mintha összeszorult volna a gyomrom. Ez a bűntudat? Szabad ilyet? Emberföldön annyira embernek lenni, hogy hagyjam Medvét, hadd keresse meg az utat egyedül, miután én magam voltam az, aki letérítette róla?

Hagyjam, hogy M. belém szeressen, amikor én magam sem tudom, hogy mi igazán a szerelem? Elfogadhatom egy ország vendégszeretetét anélkül, hogy viszonoznám azt? Brumm-brumm. Emlékszem a kezemben a szőrös kéz érintésére, mennyire tiszteletet parancsolt a fölém tornyosulása. Most M. nyitja az ajtót, csókkal üdvözöl, sugárzik, ahogyan kipakolja a kenyeret és a friss zöldséget az asztalra. Ahogy hátradőlök a széken, érzem, hogy hatalmam van. Élni a hatalommal, ezt lehet?



Nem tudom hirtelen eldönteni, hogy a rám szakadó boldogság teszi, vagy, mert nem találom a helyem, de legszívesebben felugranék a székből, táncolnék vele vagy szeretkeznék, vagy csak kirohannék az ajtón, hogy itt hagyjam az irányíthatatlant. Az ítélőképesség, azt hiszem így nevezik, az valami nagyon emberi dolog lehet, mert még nem értem tisztán, csak próbálok kiigazodni ebben a káoszban. Hallgatózom, hogy meghalljam, hogy mire szólít fel, mit kell tennem a továbbiakban. Két hét. Két hét. Mintha ezt mondaná.

2008. november 28., péntek

Bumberák Maja: Az én Jézusom

"Tényleg jobb volt. Robbanásszerű felszabadulás. (Azzal persze nem számoltam, hogy a lelki beszíjazottság csak fáziskésésben követi a fej megszabadulását − és nem automatikusan! Küzdeni kell, kőkeményen, mert a lélek, a szív bele is tud halni ebbe a megszabadulásba. (mint amikor a hosszú ideje éhező hirtelen teleeszi magát a terülj asztalkámról)." − Bumberák Maja hitről, szabadságról, szabadulásról.



Bumberák Maja: Az én Jézusom



Jézusról nagyon erős képet kaptam otthonról: a hosszú barna hajú, szelíd Jézus, hideg, kabátos, műfogsoros templomaink Jézusa körbeleng minket az Úrvacsorai szertartásnál, látja minden cselekedetünket, és szomorú, megbocsátó szeme mindig vágyakozva hívogat, ellenpontozva a vastagnyakú kálvinista alapító atyák elképesztő nézeteit és cselekedeteit.
A mi keresztyén Jézusunk. Aki szigorúan az EGYETLEN − az út, az igazság és az élet. Punktum. A többiek elkárhoznak. Szegény hinduk, buddhisták, Baha'i-ok, a zsidókról nem is beszélve. Na, nekik aztán tényleg fel kell kötniük a gatyájukat... (ez nekem kezdettől komoly problémákat okozott).

Amikor tizenhét évesen végre eljutottam arra a pontra, hogy ez így nekem nem megy, én nem bírom abban kötni le energiáim nagy részét, hogy azzal foglalkozzak, vajon a Beatles-t hallgatni az ördögtől való-e vagy sem, miközben már rég azzal a szöveggel gyógyítottam magam, hogy "ha előrelátó csecsemő lettél volna...", akkor azt mondtam, jöjjenek az eretnek gondolatok, pezsdítsék fel a véremet, az intellektusomat. Letérek a kijelölt útról, mert a kijelölt út a tilalmak bogáncsai miatt már olyannyira járhatatlan számomra, annyira nem érzem, hogy valójában az én utam volna, hogy ennél még a bizonytalan ismeretlen is jobb.
Tényleg jobb volt. Robbanásszerű felszabadulás. (Azzal persze nem számoltam, hogy a lelki beszíjazottság csak fáziskésésben követi a fej megszabadulását − és nem automatikusan! Küzdeni kell, kőkeményen, mert a lélek, a szív bele is tud halni ebbe a megszabadulásba. (mint amikor a hosszú ideje éhező hirtelen teleeszi magát a terülj asztalkámról).
Csak pár éve jöttem rá erre az időbeli egybeesésre, de azon az őszön, tizenhét évesen, elkezdett iszonyatosan hullani a hajam − talán a kétharmada is kihullt a következő nyárra, mire leérettségiztem. És az alváskényszer, a soha-ébren-lenni-nem-tudás, az örökös fáradtság állapota, ami az első években hihetetlen megnyomorító hatással volt rám, és e történetet még most sem zártam le. A legrosszabb pillanatokban úgy érzed, hogy életed hátralévő részét egy ágyban fekve-fetrengve szeretnéd végigpergetni videóról, mert ahhoz még tán volna erőd.
És lassan lehántani magadról, kínkeservesen, lelkiismeretfurdalástól gyötörve, azokat a rád ragadt iszapos maszatokat, melyek − bár magadban rég érzed, hogy hamisak, a véredet szívják, mégis − azt a látszatot keltik, hogy védelmet nyújtanak a meztelenség ellen, és tényleg, a felöltözködés sem megy egyik pillanatról a másikra. Próbálgatod a sok ruhát, vagy újabb maszatokat kensz magadra.
Ebben a folyamatban újra meg újra előbukkan Jézus fénylőn szomorú arca. Érzed, hogy távolodsz, de tudod, hogy Jézus jó, és ez megmarad biztos pontnak az életedben. Közben szorgosan leszámolsz azokkal a nézetekkel, melyek szerint a természetgyógyászat sátáni dolog, elmész jógázni, esetleg más vallási közösségekbe, iszol, dohányzol, szociológia szakon keresed a választ az élet nagy kérdéseire, ahogy a Rácz-kertben vagy a Gellérthegyen betépve, másnap pedig az öntrancsírozó gondolatoktól levegő után kapkodva kívánod, bárcsak minden a régi lenne. Szeretnél ujjszopó ártatlan csecsemőként kipislogni a takaró alól, tudod, hogy nem lehet többé, de ha lehetne − bár lehetne! −, nem kéne mindig mérlegelni, dönteni a sorsod felől, nem kéne cipelni a súlyokat.

Tudod, hogy Jézus néz, mindig várva... (most látom csak, mennyi erőt adott ez a tudat. Azért ez nem volt tán hiába, ez a ’bárhogyan is, elfogadlak’ érzés. Tán nem is olyan rossz ez a kereszténység? De akkor miért nem tudtam interiorizálni? Valahol mégis nagyon hibás a gépezet. Hisz akkor hogyan lettem ilyen önutáló? Miért nem ért el engem ez az elfogadás belülről is? Miért nem lehet tényleg az enyém? Ilyenkor, mint a felnőni nem tudó gyerek, válaszoljuk magunknak, hogy a baj velünk van; azért nem működik, mert mi működünk rosszul. A szülőt, az egyházat szidni nem lehet; veszélyes, mert összeomlik a talapzat, és mi még nem vagyunk felkészülve rá, hogy saját útra induljunk. Mindig kell egy hely, ahová menekülni lehet − ("engem az isten önmagammal vert meg/ tűzostort font a gondolataimból/ s minden idegszálamból kancsukát" /Reményik/) −.

Igen, ez talán lényegi mozzanat − valami, ami a szeretetet próbálja magyarázni, de így el is homályosítja, a Szeretet és közém állt: „itt ne ugrálj, mert kapsz egy frászt; itt ne fütyülj, mert kapsz egy frászt; ott ne labdázz, mert elkárhozol”.



Érzem, Jézus ott áll mögöttem, de már egyre nevetségesebbek, gyanúsabbak azok a képek, amik a prédikációk alatt rakódnak rá, ha néha elvetődöm néhányra. Csak nem jön helyette semmi. Máshogyan elképzelni Jézust elképzelhetetlen. Nem megy, félreteszem a szomorúarcút. Inkább elmegyek a Rácz-kertbe... (folyt. köv...)


*******


Aztán ismerkedem Krisnával, a zsidó vallással... egy gátlásokkal teli ember útja identitászavarral spékelve. Hála az égnek(!), hamar elkezdem a terápiát, egy motorbaleset után fél évvel − ráfogjuk, hogy poszt-traumatikus tünet-együttes. Már az olvasás sem megy, csak kóválygok a trolin a városban, nincs nyugtom, nem lehet egy percre sem elcsendesedni, mert kibírhatatlan. Én tudom, hogy ezt nem a baleset okozta − legfeljebb katalizálta. Halasztok a szociológián. Az első 10-15 alkalmat végigsírom. Én soha nem leszek cool és laza, bele vagyok zárva ebbe a szorongó létbe. Szégyellős kis szürkeegér. A barátaim azért nagyon szeretnek. Az első terápiám − amit 10 éve kezdtem...



Kezdek ismerkedni a gondolattal, hogy Istent talán nem is emberarcúként kell elképzelni. Tetszik a gondolat, vonzódom ebbe az irányba, mert nem látok jobbat, de iszonyúan megijeszt (takaró, ujjszopi, my God, take care of me!) − mintha az ateizmussal lenne egyenlő, s az érzelmeim megint lemaradnak a gondolatok mögött. A fáziskésés évekig, talán még most is tart. Közben az én Jézusom egyre távolabbról integet, egyre halványodik. Már nem vigyáz rám olyan gondosan, talán már nem is olyan szomorú. Kezdem egyre erősebben tudni, hogy Jézus másmilyen is lehetett.

Nem, nem és nem! Ha Jézus más volt, akkor nekem nem kell. Nem tudok vele mit kezdeni! Jézus Isten fia, a megváltó, a szelíd, aki csak egyszer haragudott és tombolt nagyon, ott, a Jeruzsálemi templom előterében... Jézus mindenütt ott van, a karácsonyfa alatt is, csecsemőként és felnőttként, és néz, mindent tud, bármikor fordulhatok hozzá, igen, mindenkit szeret, zsidókat, buddhistákat, keresztényeket... Az persze belefér, hogy nője is lehetett, nem akarom beskatulyázni, de az a fehér ruhás kép, az változatlanul ikonként vésődik tudatomba. Az én Jézusom...! − még egy-két vargabetű, és biztosan visszatalálok, és akkor, amikor már kipróbáltam mindent, mint a tékozló fiú, tudva, hogy ő az út, az igazság és az élet, megélem az én kereszténységemet... és lesz hat gyerekem... hallelujah...

Aztán egyre határozottabban kúszik be a tudatomba, hogy én ide soha de soha nem találhatok vissza, nem lehet elég, nem lehet hihető, élhető – egyszerre szorít be, fullaszt meg és rekeszt ki. Csak lassan, nagyon lassan eresztem be ezt a meggyőződést, nehogy szétporlasszon, még nem vagyok elég erős – de már nem hiszem azt sem, hogy hitetlen, számkivetett létre vagyok kárhoztatva, ha valami másban meg tudok majd kapaszkodni. Érzem, hogy elvileg lehetséges, csak az szorongat, hogy nincs biztosítékom arra, hogy ez valóban meg is történik velem.

Aztán belebotlok a Csillagba. Az én életmágnesembe, akitől nem tudok szabadulni, aki zsidóként keres. Az ő zsidóságába, meg az ő Jézusába. A zsidó Jézusba. Érzem, hogy egy húron pendülünk. Egy pillanatra még felcsillan a remény. Hátha minden jóra fordul, együtt találunk vissza Hozzá, keresztényként… De nem, akkor már biztosan tudom belül, hogy ez nem lehet az én utam, és belül érzem, hogy ez Csillagnak sem fog menni – ez egy „nyugtalanító biztosíték”, hogy jó úton járok. Hozzámegyek a Csillaghoz.



Évek telnek el, az én Jézusom a gyermekek bibliájában látott életképekké zsugorodik; ezt azért engedhetem meg magamnak, mert helyét egyre inkább kitölti Isten, akit még így hívok, de egyre többször képzelem el egyfajta erőként, vigyázó szeretetenergiaként... ugrál a tudatom, de egyre inkább érzem, hogy eljön a pillanat, amikor erre az energiahullámra rá tudok feküdni, és vitetni, vitetni fogom magam, akár a végtelenségig ringatózva.

Közben a zsidó Csillag nem tud elszakadni a Bibliától. Egy karácsonyon, kihasználva, hogy elutaztunk, kiéhezetten tanulmányozza a Bibliát, a vallásos írásokat. Megjelenik az életünkben Jézus, az erős, cserzett arcú földműves, aki kóser ételeket evett, és esze ágában nem volt nem zsidókat téríteni. Megismerkedem Vele. Nem osztom a rajongást. Lehet, hogy Jézus nem olyan volt, mint sokáig hittem, de én csak az Isten fiáért tudnék ismét rajongani, semmilyen Jézus nem veheti fel vele a versenyt! Nem megy a fejembe, hogy az, aki nem istenfiúként tekint rá, mit láthat benne – a gyermekkori kép még elvetve is oly erős, hogy nem férhet meg mellette más.

Megismerem és keblemre ölelem a Baha’i vallást. Igen, valamennyi vallás Istenhez vezet. Micsoda progresszív közösség. Aztán rájövök, hogy ez is csak egy tökéletlen nyelv, amely a tökéletességről próbál beszélni. De egy tekintet sokszor többet mond, mint egy könyvtárnyi iromány. Nem bírom a szabályokat, kötöttségeket – az én életutamat talán mindvégig ez fogja meghatározni ezen a téren. Nem köthet már gúzsba senki a tapasztalataival, tekintélyével, a jelenéseivel. Döbbenten tapasztalom, milyen nehéz még a közösséghez is kapcsolódnom. Tudom, amint belépnék, azt érezném, megfulladok. Menekülök a kötött dogmák elől, még a minimáldogmák elől is. Rájövök, az én vallásosságom egy folyam, amit nem lehet szabályozni, nincsenek zsilipek, ömlik a tenger felé, a tapasztalat völgyében kanyarog, hol kiönt, hol medrébe tér, küzd a hordalékkal... és magába olvasztja a valláspatakokat... DE CSAK A TENGER SZÁMÍT, és minden, ami jószándékúan bár, de meg akar zabolázni, elvész, lenyelődik, felülíródik. Ezt a folyamot, áramlást, áradást már semmi nem állíthatja meg. Megyek a tenger felé! Jézus, akárki is volt, ott vár rám.


Gettók testben és térben - Centrifugák december 4-én

December 4-én este héttől az Irodalmi Centrifuga vendége Scherter Judit, a Nők, délutáni fényben című könyv szerzője, akivel a klimaxról beszélgetnek. A zenéről ezúttal Both Gabi sanzonjaival gondoskodik.
December 4-én déltán fél háromtól az ELTE-n nyílt szemináriumi beszélgetés Gordon Agáta Jelenségek a gettóból-sorozatáról.
További részletek a cikkben.


Az IRODALMI CENTRIFUGA vendége
december 4.-én csütörtökön 7 órától
a CENTRÁL KÁVÉHÁZBAN

Scherter Judit, a Nők, délutáni fényben című könyv szerzője.

Both Gabi sanzonokat énekel.

A beszélgetést az est házigazdái vezetik:
Bódis Kriszta és Gordon Agáta arról,
AMIRŐL A NŐK MÉLYEN HALLGATNAK

„Arról is írnom kellett volna, menynyire rosszkor jön a klimax, ez a hívatlan vendég. Persze, szegény, sosem jönne jókor. De ahogy mondják, az ötvenesek az úgynevezett szendvicsgeneráció, ők azok, akik egyszerre viselik a már és a még támogatásra szorulók, az idős szülők és a félig felnőtt gyerekek gondját. Tehát épp elég van a vállukon úgy is. Erre a közhelyre sem utaltam, miszerint: amikor az utolsó gyerek is kirepül a házból, és a kutya is jobblétre szenderült, akkor kezdődik az öregség. Nos, ez is eshet a klimax idejére. Mi gondoljunk csak a derűsebb végkifejletre: akkor kezdődik az élet! Azt sem domborítottam ki eléggé, milyen sokat segít a nők közötti cinkosság, a szolidaritás. Hogy a barátnők szerepe a változókorban éppoly fontos, mint a kamaszkorban. Azt ugyan hangsúlyoztam - bár nem lehet eléggé -, hogy klimaxra az egyetlen orvosság a helyes táplálkozás és a mozgás, de azt nem, hogy a másik egyetlen a bennünk lakozó derű és szeretet. Nem említettem az unokáink adta boldogságot; az anyánkkal kialakuló újfajta kapcsolat örömét; egy szabadabb élet lehetőségét; az érett arcok szépségét; a sok gyönyört nyújtó szexuális tapasztalatot; a férjünk iránti elnéző szeretetet; az élet dolgaiban való eligazodás biztonságát..."


*******

December 4-én délután fél háromtól
az ELTE BTK épületében (Múzeum körút 4/a. 3. emelet, 329. terem)
Gettó az ELTE-n


Gordon Agáta az Irodalmi Centrifuga blogján közölt
Jenelségek a Gettóból-sorozatáról tartanak
nyílt szemináriumi beszélgetést
az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen
Zsadányi Edit vezetésével.

A Jelenségek a gettóból részei ICA-n:

Jelenségek a gettóból 1. - Háznagy Elza kalandjai Nyóckerben
Jelenségek a gettóból 2.
Jelenségek a gettóból 3. - Kultúrsokk
Jelenségek a gettóból 4. - Cicagettó 1.
Jelenségek a gettóból 5. - Cicagettó 2.



Jelenségek a gettóból 6. - Pénz-temető
Jelenségek a gettóból 7. - Válságstáb a Turul társasházban
Jelenségek a gettóból 8.
Jelenségek a gettóból 9. - Bingó

2008. november 27., csütörtök

Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet - részlet

Londonban járunk, az 1950-es években. Anna Wulf lányát egyedül nevelő sikeres írónő, aki attól fél, hogy idővel elveszti kapcsolatát a külvilággal, és megőrül. Ezért naplókba kezd: a fekete füzetbe múltja, a pirosba politikai nézetei, a sárgába érzelmi élete, a kékbe a mindennapok történései kerülnek. Szerelem és visszautasítás, hűtlenség és szexuális felszabadulás, politikai szekértáborok és családi traumák, elvesztett haza és megtalált női identitás története Az arany jegyzetfüzet, mely a 2007-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Doris Lessing főműve. Lessing Perzsiában született, évekig élt Dél-Afrikában, majd A fű dalol című első regényével ismerte meg a világ. Az arany jegyzetfüzet című regénye az Ulpius-Háznál futó életmű-sorozatában jelent meg Tábori Zoltán fordításában. Ebből közlünk rövid részletet.



Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet



A történet a következő. Mint már említettem, George-nak nehéz családi élete volt. Sőt kibírhatatlan. Felesége, két fia és egy lánya volt. Eltartotta a felesége szüleit és a saját szüleit is. Jártam abban a kis házban. Még az a látogatásnyi idő is kibírhatatlan volt. A családfenntartó fiatal vagy inkább középkorú pártól a négy öreg és a három gyerek az esélyét is elszívta, hogy valamirevaló közös életet élhessenek. A feleség egész álló nap keményen robotolt, ahogy George is. A négy öreg különböző fokú rokkant volt, különleges ápolást, étrendet stb. igényeltek. Esténként a nappaliban ők négyen véget nem érő kártyázásba merültek, és közben pörlekedtek, és öregesen zsémbeltek; órákon át verték a blattot a szoba közepén, és a gyerekek ott csinálták meg a házi feladatukat, ahol tudták, és George a feleségével korán lefeküdt, legtöbbször a kimerültség miatt, leszámítva azt, hogy a hálószobájuk volt az egyetlen hely, ahol valamelyest magánéletük lehetett. Ez volt az otthonuk. Aztán a hét egyik felében George az utakat járta; néha több száz mérföldnyire, az ország túlsó végében dolgozott. Szerette a feleségét, és a felesége is szerette őt, de George-ot folyamatosan bűntudat gyötörte, mert egy ilyen háztartást vezetni önmagában is elég lett volna bárkinek, és akkor a neje még titkárnőként is dolgozott. Egyikük se vett ki szabadságot évek óta, örökké pénzszűkében voltak, és szánalmas marakodás folyt minden garas fölött.
Eközben George-nak voltak ezek a nőügyei. Különösen szerette az afrikai nőket. Körülbelül öt éve Mashopiban éjszakázott, és nagyon megtetszett neki Boothbyék szakácsának a felesége. Ez a nő a szeretője lett.
– Már ha használhatod ezt a szót – mondta Willi, de George ragaszkodott hozzá. Anélkül hogy tudatában lett volna a benne rejlő humornak, azt mondta:
– Miért ne? Ha valaki elítéli a faji megkülönböztetést, tán csak jogosult helyesen megnevezni a dolgokat, már csak a tisztelete jeléül is, hogy úgy mondjam.
George gyakran átutazott Mashopin. Tavaly látta a gyereksereget, és az egyiknek világosabb volt a bőre, és hasonlított George-ra. Megkérdezte a nőt, és ő azt mondta, igen, az szerinte George gyereke. Nem csinált nagy ügyet belőle.
– És? – kérdezte Willi. – Mi a probléma?
Sose felejtem el azt a mélységes elképedést George arcán.
– De Willi, te hülye bunkó, az a gyerekem, és én felelős vagyok érte, hogyan él azon a nyomortanyán.
– És? – kérdezte Willi újra.
– Én szocialista vagyok – mondta George. – És amennyire csak lehetséges ezen az istenverte helyen, próbálok az is maradni és küzdeni a faji megkülönböztetés ellen. Érted? Állok a dobogón, és beszédeket mondok, persze nagyon óvatosakat, hogy a faji megkülönböztetés nem áll igazán érdekében egyik érintett félnek sem, és nem egyeztethető össze a jézusi szelíd jámborsággal és alázattal, mert nem az én dolgom kimondani, hogy embertelen, égbekiáltó erkölcstelenség, és a fehérek az örök kárhozatra jutnak miatta. És most úgy készülök viselkedni, mint az összes többi égbekiáltó fehér bunkó, aki fekete nővel hál, és egy újabb félvér kölyökkel járul hozzá a gyarmatállami népességarányokhoz.
– A nő nem kért meg, hogy csinálj bármit is az ügyben – mondta Willi.
– De ez nem számít. – George a tenyerébe temette az arcát, és láttam, hogy az ujjai közt nedvesség szivárog ki. – Ez kikészít. Tavaly óta tudok róla, és beleőrülök.
– Ami nem sokat segít a dolgon – mondta Willi.
George keze erőtlenül lehanyatlott, látni engedve könnyáztatta arcát. Willire bámult, aztán rám.
– Anna? – kérdezte.
Bennem érzések zűrzavara dúlt. Először is, irigykedtem arra a nőre. Az éjjel azt kívántam, bár én lehetnék a helyében, de ez egy személytelen érzés volt. Most már tudtam, ki az, és meglepődve fedeztem fel, hogy gyűlölöm és hibáztatom George-ot, ugyanúgy, ahogy tegnap este haragudtam rá, amikor előcsalogatta belőlem a bűntudatot. És akkor, és ez volt a legrosszabb, ámulva jöttem rá, hogy bosszant, hogy az a nő fekete. Azt hittem, mentes vagyok az ilyen előítéletektől, de úgy tűnt, mégsem, és szégyenkeztem, és dühös voltam magamra, George-ra. De ez még nem minden. Annyira fiatal voltam, huszonhárom-huszonnégy, hogy a legtöbb „emancipált” lányhoz hasonlóan rettegtem, hogy a háztartásbeliség csapdájába esve szép lassan betörök. A borzalmak netovábbja George háza volt, ahol George és felesége esett csapdába a szabadulás minden reménye nélkül, leszámítva a négy öreg halálát. Ez annyira megijesztett, hogy rémálmaim is voltak miatta. Ettől függetlenül George, ez a csapdába esett ember, aki ketrecbe zárta azt a szerencsétlen nőt, a feleségét, számomra a túlfűtött nemiséget is jelentette, amely elől a lelkem mélyén menekültem, aztán mégis elkerülhetetlenül feléje fordultam. Ösztönösen tudtam, hogy ha lefeküdnék George-dzsal, egy olyan nemiséget ismernék meg, aminek eddig a közelébe se jutottam. És annak ellenére, hogy ilyen beállítottságok és érzelmek csatáztak bennem, kedveltem, sőt szerettem egész egyszerűen mint embert. Ott ültem a verandán, egy darabig képtelen voltam megszólalni, és tudtam, hogy pirulok, és reszket a kezem. És hallgattam a zenét és az énekszót a domb oldalán a nagyteremből, és úgy éreztem, mintha George a nyomasztó boldogtalanságával kirekesztene valami elképzelhetetlen gyönyörűségből és pompából. Akkoriban úgy tűnt, fél életem abban a hitben telik, hogy kirekesztenek az élet szépségeiből; jóllehet az eszemmel tudtam, hogy ez ostobaság, hogy például Maryrose irigyel, mert azt hiszi, Willinek meg nekem mindaz megadatott, amire ő annyira vágyik: azt hitte rólunk, íme két ember, akik szeretik egymást.

---------
Lessing regénye magyarul:

Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2008

fordította: Tábori Zoltán

terjedelem: 958 oldal, 5999 Ft

ISBN: 9632542096

2008. november 26., szerda

ICA Műhely − Borsi Éva: Birtokbaadás

„És meséli, hogy Máriát is jól helyreraktam, mert be akart szabályozni.
Üvöltöttem vele, hogy remegtek bele a panelfalak, ne szabályozz be, érted, hatvanhárom éves vagyok, ne szabályozz be, és reggel megmondtam, hogy hogyan kérem a kávét, nagyon forrón, sok tejjel, kevés cukorral, és egy szar vizes löttyöt adott, ilyen szart adsz te a vendégednek, hát milyen vendéglátó vagy te. Olyan önző ez a Mária, mint az állat, mondja. Minek él az ilyen.” – Borsi Évától, Bódis Kriszta íróiskolájának egyik tanítványától közlünk egy, az anya-lánya viszony problematikáját körüljáró novellát.


Borsi Éva: Birtokbaadás


Felhív anyám, nagyon sokat dolgoztam, kisúroltam a konyhaszekrényt, felmostam a követ. Teljesen feleslegesen, mondom magamban, mert egy hét múlva, ha velünk van az Isten, te abból a lakásból, senki sem tudja, hogy hova, de el fogsz költözni. Konyhaszekrény ki lesz dobva. A kő fel lesz törve.
Ma csak Seress Rezsőt bírok elviselni, mondja anyám.
Kérdezi is anyámat a zenész, Dunai Mihály, aki megvette a lakást, na, annak is van egy karmája, hogy Sípos Irén lakását vette meg, hogy Irén, nem lesz baj, ha a lakásban néha hangosan fog szólni a zene, ó, mondja neki a mama, Misikém, hozzá vannak már szokva, itt dübörögtek a falak, Seress Rezső, szeressük egymást gyerekek, Edith Piaf, zsönöregrettrien. Nekem csak a gyomrom ugrott össze.
Magda, a kollégám mondja röhögve a munkahelyemen, hogy Seress Rezsőt én is nagyon szeretem, főleg a hiába van palotád Budán, ha Pestre jársz a boldogság után-t. Hát nekem nem volt palotám Budán, mondom, albérlet volt, sítábor volt, de Pestre jártam a boldogság után én is, nevezzük boldogságnak. Anyám máshogy nevezné.
Beolvassa anyám a napi igét a telefonba, ne a napit mondd, mama, hanem az évit, azt mondd, lássuk, mit hoz a jövő, és olvassa, hogy az ég és a föld elmúlik, de az én beszédem nem múlik el, Máté Evangéliuma.
És miért nem kérdezed meg, hogy hogy vagyok, jó, akkor megkérdezem, hogy szolgál a kedves egészséged, na elmész te a kurva anyádba, édes kislányom, jelenleg a harmadik helyre sorollak a szívemben, hát te nem is ismersz engem kislányom, az a baj, hogy nem ismersz, erre zsigerből azt mondanám, hogy „te sem”, de a zsigert meghagyjuk másra, igen, anyu, mesélj még.
Dzsászt ö minit, dzsászt ö minit, kimegyek pisilni, mondja ő. Képzeld, mondom én, te meg mindig akkor hívsz, amikor kakálni kell, röhög, ebből is látszik, hogy az én lányom vagy, na, ebből aztán világosan, mondom magamban.
És eszembe jut apám, akinek szintén a lánya vagyok, az apám, aki végigbőgte a hazafele utat a kórházban, mikor bevittek, és bent tartottak a kruppos roham után, aki, ahogy meséli anyám, ezután beült a WC-re és két napig ki sem jött, na, ennyi segítség volt ő nekem, teszi hozzá a mama.
Mondja anyámnak Misi, hogy te olyan puritánul élsz, Irén, igen, Misikém, mert kilenc éven át minden pénzemmel a gyerekeimet tömtem, aztán ez a hála, hát láthatod.
Anyám lakása a tizenegyedik kerületben, százszor felkromofágolt konyhakővel, Sanyikámmal itt annyit dolgoztam, mondja, és te akkor is hol voltál, igen, jót dolgoztunk, meséli az öcsém, gyakorlatilag teljesen feleslegesen kapargattuk az ablakról le a festéket, de legalább járt a kezünk, együtt voltunk, mondja és röhög, tisztára, mint a Tótékban.



Megyünk fel ügyvédestül, Dunai Misistől birtokba adni.
Dunai Misit a barátnője is elkíséri, hogy teljes legyen a közönség Irén birtokbaadás nagyjelentéhez.
Irén lent a kapuban hat cekkerrel vár minket, na, mindenki kapjon fel egy zacskót, mert ma én itt még búcsúvacsorát rendezek.
Meséli a lift előtt, hogy a boltban hangosan énekeltem, hogy „elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok még nem tudom”.
Olyan ruhák vannak szegény anyánkon, hogy ijesztő, rajta van a pörgéskor obligát kalap.
Pedig van pénze, pedig nem így kellett volna történnie.
Már nem is nézünk egymásra az öcsémmel. Mindenki másfele néz.
A lakásban még semmi nincs összepakolva, Misinek vérvörös a feje, őrjöng, és joggal, neked holnap el kell innen menned, Irén, te mindent csináltál, te jöttél, mentél, wellneszeltél.
Anyánk felpattan, üvölt, ahogy a torkán kifér, én wellneszeltem, én, hát milyen tortúrákat éltem át?!, nem érdekel Irén, mondja Misi, és ne üvölts velem, mert kidoblak a hatodikról.
Megint mondom, holnap kell kiköltöznöd, Irén.
És a holnap az hány óráig tart, kérdezi anyám.
Hány óráig tart a holnap, éjfélig, mondja Misi.
Na tessék, mondja anyánk. Akkor gyere éjfélre.
A többiek és mi is csendben.
Ehhez nincs mit hozzátenni.
Remek hangulatban lezajlott, átlagos birtokbaadás, itt tessék aláírni, no nem, nálunk nem mehet ez ilyen simán, eseménytelenül, kell a jelenet, kell a színház, hogy mindenki megtudja, hol lakik az Úristen, és hogy Sípos Irén nem könnyen engedi át a tulajdonát.
A legijesztőbb még nem is ez, ez megszokhatatlanul megszokható, hanem az, hogy ezeket a jeleneteket Sípos Irén kettős tudattal csinálta végig.
Mikor Misi ki akart dobni a hatodikról, el kellett, hogy forduljak, nehogy elröhögjem magam, mondja.



Ha így áll a dolog, hogy abból a lakásból valamilyen különös oknál fogva el kell mennie, mert a birtokba adás az azt jelenti amúgy, hogy azt a rohadt tulajdont átadjuk a vevő birtokába, másnap rohanunk Sándorral költöztetni.
Az éjfél az éjfél, az idő múlik, megint elérte Sípos Irén, hogy úgy táncoljon a két rohadt gyereke, ahogy ő fütyül, úgy dobozoljon, ahogy azt Kézdiné elvárja, megmondtam, hogy ne hozz ide piát, kislányom, mert ezt már megint nem bírom szárazon, csak egy kis száraz fröccsel, mit slattyogsz itt pohárral a kezedben, nem partiban vagy, csináld, csináld.
Jó hangulatú étkezés, fulladásos kis jelenet a végén, na jó, húzzatok innen a francba, hányok tőletek, mi sem vagyunk jól. De méltó búcsú lenne, ha hárman hánynánk utoljára abban a lakásban!
Ez már nem is a Tóték, de akkor mi.
Menjetek, rosszul vagyok tőletek, egyedül jobban megy, mondja anyánk, magammal nem ellenkezem.
Rohanunk el, megint telefonos segítséget kérek, újabb pszichiáter, röviden összefoglalnám a helyzetet, hallgatja a pszichiáter az összefoglalót, hümmög, azonnal pszichiátria, ki a háziorvosa. Nem tudom. Nyomozd ki, Borbála. Mert beutaló kell.
Borbála nyomoz, míg Kézdi Sándor sóhajtozva járkál.
Aztán sorra hívjuk a tizenegyedik kerületi háziorvosokat, mivel a kerületi pszichiátriai gondozóval már több alkalommal volt szerencsém beszélni, van kartonja az édesanyjának, kérdezi az unott hang a telefonban, nincs kartonja az édesanyámnak, mert nincs betegségtudata az édesanyámnak, jó, hát akkor keressék meg a háziorvost, mert beutaló az kell. Köszönöm a segítséget. Nincs mit. Tényleg nincs.
És az egyik aranyos hangú háziorvos végre azt mondja, kedves, idős hölgy, hogy igen, emlékszem Sípos Irénre, mert harminckét éves praxisom alatt ő volt az egyetlen, aki feljelentett az orvosi kamaránál, ühüm, ő az.
De tőlem már két éve kijelentkezett, nem tudom, kinél van most. Sok szerencsét.
És megyünk vissza a mamához, az öcsém el akar ájulni, és azt mondja, hogy esküszik, hogy az érettségin sem volt ilyen rosszul, én hasonlóképp, az ügyelet hívógombján az ujjam, de érzem, hogy nem fogom tudni kihívni.
És érzi a mama is, hogy hol a határ, hogy talán most kicsit vissza kéne venni a svungból, hangja átvált szelídbe, Borikám, Sanyikám, de jó, hogy jöttetek, azért tényleg kedves tőletek, kértek pénzt, persze, hogy kérünk.
És ki fog költöztetni, kérdezi az öcsém, hát a hívő ember, az emmánuel transzos, mondja kicsit bizonytalanul anyánk.
Az emmánuel transz, aki lehet, hogy elköltöztette volna anyánkat, a sosemvolt református papnőt, ha nem aznap hívta volna fel őket anyánk, csúnya módon nem ér rá, nem baj, hívok mást, senki sem tud aznap jönni, hiába, akkor hívok három markos legényt Köveskálról.
Nem semmi nő Sípos Irén, ezt valóban alá kell írni.
Normális hangfekvésben, szelíd szóval eléri, hogy aznap este három falusi legény elinduljon a fővárosba, hogy Irén holmiját leszállítsa a vidéki nyugalomba.
A panzióba, Gál Péterhez, akinél anyánk egy hónapig lakni fog.
Hogy kipihenje a költözés tortúráját.
Meg ahogy fogalmazni szokta, íme hát, meglelje végre hazáját.
És ezt Gál Péter, a köveskáli panziótulajdonos már tudja, kérdezi az öcsém, nem, hát a holmikat még nem mondtam neki.
Sándor tombol, hogy ilyen nincs, hogy a pasi, akinél lakni fogsz, nem tudja, hogy a garázsában lesznek a dolgaid, ne üvölts, Sándorkám, majd megtudja. Drága gyerekeim, ha az őssejtfokozót nem szedném, olimpik száz, már rég meghibbantam volna, mondja a mama. És mi lenne, kérdezem magamban, ha szakgyógyszert szedne a mama, mert lehet, hogy ez az olimpik száz, ez nem úgy hat, ahogyan kéne, meg lehet, hogy nem is az őssejteket kellene fokozni, mama.
És ma, ma például hol alszol, kérdezem, miután meghallgattam néhány hosszú falusi történetet, hol, hol, hát a református szeretetotthonban.
Én megint hiszek anyámnak, mi mást tehetnék.
Az otthonban nincs hely, Köveskálra még nem mehet.
Meg hát elmúlt éjfél.
Sípos Irén némi whiskey és kísérő elfogyasztása után, megünneplendő, hogy ilyen kacagányosan, ahogyan ő szokta mondani, lement a költözés, egy barátnőjénél hajtja álomra a fejét.
Barátnőhöz persze taxival, a taxiban maradt néhány cucc, mondja. Az egyik kalap. És valami kaja. Mert megint idegenek segítségére szorultam. Mert hozzátok nem mehetek aludni.
Nem, anyu, ne haragudj, mert beteg az unokád, és ha te délután ötkor kikapcsolod a telefonod, mert egyszemélyes búcsúdélutánt rendezel a lakásban, Istenem, ez lett a búcsúvacsorából, aztán este nyolckor bekapcsolod, akkor nem.
De nem is aludt jól szegény mama, mert Máriánál nagyon meleg volt, panellakás, sosem bírtam a panelt kislányom, meg hát el is rontottátok az éjszakámat, mert az unokámért izgultam, hogy mi lehet vele.
És jön másnap hozzánk. Cekkerrel, cuccal, a kettőből az egyik megmaradt kalapban. Kialvatlanul.
És meséli, hogy Máriát is jól helyreraktam, mert be akart szabályozni.
Üvöltöttem vele, hogy remegtek bele a panelfalak, ne szabályozz be, érted, hatvanhárom éves vagyok, ne szabályozz be, és reggel megmondtam, hogy hogyan kérem a kávét, nagyon forrón, sok tejjel, kevés cukorral, és egy szar vizes löttyöt adott, ilyen szart adsz te a vendégednek, hát milyen vendéglátó vagy te. Olyan önző ez a Mária, mint az állat, mondja. Minek él az ilyen.
Rohanok azonnal ki a kertbe, kell egy kis friss levegő, és telefon Sándornak, gyere ide, gyorsan, itt van anyánk.



És jön Sándor, és bent játszik Rozival, mikor anyánk úgy dönt, hogy megismétli a huszonhét évvel ezelőtti jelenetet, mikor ötéves koromban elém állt NagyÉva, Sípos Irén nővére, na, ő aztán nem látensen volt elmebeteg, hanem kőkeményen, és üvöltötte bele az arcomba, hogy tudod mi a te anyád, egy kurva, és én ijedten bólogattam, hogy igen, az.
Mert bepöccen valamin Sípos Irén, nincs kipihenve, persze, hogy pöccen, nem aludt jól az éjjel, és üvölti nekem, az unokája előtt, hogy tudod mi vagy te, egy baszós ribanc, neked a pinád mindennél fontosabb.
Takarodj innen, mert hívom a rendőrséget, üvöltöm neki vissza.
Mit hívsz te, és elindul felém, meg akar verni, hozzám ne érj, mert megöllek, gyere, Sándor, és vidd innen, és viszi Sándor, miközben Irén tovább átkoz, hogy vissza fogod te ezt még kapni, Kézdi Borbála, vissza bizony, a saját lányodtól.



---------------

Önéletrajz:
Borsi Éva vagyok, 1975. május huszadikán születtem, nagy viharban, ami anyám szerint jót jelent.
Elvégeztem a pszichológia szakot, hét év alatt, mert mindig jobbat vártam, és tőlem is jobbat vártak.
Végül az eredmény is jó lett, konzulensemet idézve. Az egyetem után nem nagyon dolgoztam, mert nem tudtam, hogy mihez értek.
Sajnos azt tudtam, hogy a pszichológussághoz például semmiképpen nem. A "legyek akkor inkább..." című kérdéssel azóta is naponta foglalkozom. Egy kilencéves fiam és egy hétéves lányom van. Őket figyelem, jegyzetelem, és nevelgetem. Ők ugyanezt teszik velem.



Bódis Krisztához két félévet jártam írószemináriumra. Az első félév végén azt gondoltam, hogy enyém a világ, ezen kívül azt is, hogy a világ én vagyok, meg azt, hogy megy ez, mint a karikacsapás. A második félév végén azt, hogy nem az enyém, nem én vagyok, és nem megy úgy.
Írásom még nem jelent meg sem papír, sem elektronikus formában.
Ez az első alkalom.

Anne Enright: A gyászoló gyülekezet

"Valami megnyílik. Zefír. Mi ez?
A vágy.
Két perccel negyed nyolc előtt a vágy sóhajt Lamb Nugent ifjonti ajkán – sss! Érzi rémes közelségét. Megrohanja a mozgás kényszere, de nem mozdul. Állja a sarat, miközben a terem túlsó végében Ada mozdulatlansága győzedelmeskedik.
Ha most Nugent nagyon türelmes, a lány talán ránéz, mindjárt.
Ha nagyon szerény, Ada talán megszabja a feltételeket.
De lehet, hogy mégsem. Még semmi nem hangzott el. Senki nem mozdult. Lehet, hogy Nugent képzeli az egészet – hacsak nem én." - részlet Anne Enright A gyászoló gyülekezet című, 2007-es Booker-díjas regényéből Mesterházi Mónika fordításában.


Anne Enright: A gyászoló gyülekezet


3.


A bátyám halálának magvait évekkel ezelőtt vetették el. Aki elültette őket, rég halott – legalábbis én úgy gondolom. Úgyhogy ha Liam történetét akarom elmondani, akkor jóval a születése előtt kell kezdenem. Márpedig ezt a mesét szeretném megírni; a történelem olyan romantikus helyszín, a bérkocsisaival meg az utcagyerekeivel és az oldalt gombos csizmáival.
Csak valahogy megmaradna egy helyben, és lenyugodna.
Csak ne csúszkálna ide-oda a fejemben.
Na jó.
Lambert Nugent először 1925-ben látta meg a nagyanyámat, Ada Merrimant, egy szálloda előcsarnokában. Ezt a pillanatot választom. Este hét óra. Ada tizenkilenc éves, Lambert huszonhárom.
Ada belépett az előcsarnokba, nem nézett körül, hanem leült az ajtó közelében egy ovális támlájú székbe. Lambert az érkezők és az utasítások rohamán át figyelte, ahogy leveszi a bal kesztyűjét, aztán lecsippenti a jobbot. A ruhaujja alól egy vékony karkötőt húzott elő, azzal a kesztyűt tartó kéz megpihent az ölében.
Szép lány volt persze.
Hogy Lamb Nugent milyen volt huszonhárom évesen, azt nehéz volna megmondani. Olyan régóta fekszik a sírban, hogy nehéz volna ártatlan, izzadó fiúnak elképzelni, mikor az egész rég por és hamu.
Mit látott benne Ada?
Össze kell illeszteni, pikk-pakk, az izmait ráakasztani a csontokra, zsírba csomagolni, az egészet bőrbe húzni, és tengerészkék vagy barna öltönybe dugni – talán a hajtóka vasalása élesebb a kelleténél, mondjuk, a kezén meg egy kicsit finomabb az illat, mint a karbolsavé. Ezt már addigra is elsajátította, az átlagember fagyos nárcizmusát; önimádata minden megnyilvánulása ravasz volt és pontos. Nem tollászkodott.
Lamb Nugent figyelt. Vagy nem is annyira figyelt, mint inkább hagyta, hogy beléhatoljanak a dolgok – a világ a maga sokféle árnyalatával, hogy ki kinek mivel tartozik.
És nyilván ezt is látta, amikor a nagyanyám belépett az ajtón. Látta azzal a babatekintetével. A két fekete pupillájával, amelybe Ada Merriman kettős képe belépett, aztán leült. Adán kék ruha, legalábbis én úgy képzelem. Kék lénye leült Nugent agyának szürke redői közé, és ott is maradt, amíg az az agy megvolt.
Öt perccel múlt hét. Az előcsarnokban az esőről folyt a társalgás, meg hogy mi legyen a bérkocsissal, szükség lesz-e hűsítő italokra; ezután a csomókban álló érkezőket zsinóron behúzták az előtérbe, és a két alkalmazott hátramaradt várni, Ada az elegáns székében, Lambert a könyökével a porta pultján, mintha bárpultra támaszkodna.
És ebben a helyzetben töltötték el a következő három és fél órát.
Az alsóbb réteghez tartoztak. A várakozás nekik nem okozott gondot.
Ada eleinte nem játszotta meg, hogy hirtelen észreveszi.
Talán így volt udvariasabb, de Nugentnek, azt hiszem, kezdettől meglehetett ez a trükkje, hogy nem létezik túlságosan.
És a dührohamok, amelyekben későbbi élete során szenvedett, 1925-ben a szokásos szenvedélyek és fiatal remények futamai lehettek. Ha valamiben, e korai időszakban talán illendőségben szenvedett. Illedelmes ember volt.
Nem az a fajta, aki különösebben megszokta volna a szállodákat.
Nem volt hozzászokva azokhoz a nőkhöz sem, akik olyan pontos kis rángatásokkal dolgozzák le a kesztyűjüket. Előtörténetében semmi nem készítette föl Ada Merrimanre. De, mint meglepve tapasztalta, attól még ugyanannyira készen állt rá.
A magas pult fölött a kis portás felakasztott egy kulcsot a kampóra, aztán elcsattogott, mert valahonnan csengettek neki. Visszajött a pulthoz, feljegyzett valamit, aztán újra elment. A hátsó konyhából egy szobalány lépett ki, tálcán teát vitt. Felkapaszkodott a lépcsőn, befordult egy emeleti folyosóra, és többé nem tért vissza. Egyedül maradtak.
Az a diszkréció. Mert Dublin tele volt büszke nőkkel és illedelmes férfiakkal, akár harsány volt az illető, akár, mint ez a pár, könnyed és néma. A figyelmük csöndjében mindketten ráéreztek a másik erejére, és arra is, hogy egyikük sem szeretne először távozni.
Olyan kevés ember adódik, akit szeretni lehet. Ezt a lányaimnak is meg akarom mondani: ahányszor az ember szerelmes lesz, az mind fontos, akár tizenkilenc évesen. Sőt tizenkilenc évesen csak igazán. És ha tizenkilenc évesen az egyik kezén meg tudja számolni, akiket szeret, akkor negyvenévesen is lesz hozzá elég ujja a másik kezén. Olyan kevés ember adódik, akit szeretni lehet, és mind megragad.
Úgyhogy itt van Nugent, mire az óra elüti a negyedet, már meg is ragadt Ada Merriman mellett. És a jelek szerint ő is Nugent mellett, bár ezt ekkor még nem tudja, vagy nem látszik rajta, hogy tudná. Közben a fény halványul, és más nem történik. A szobalány, aki eddig egyáltalán nem jött vissza a földszintre, megjelenik az előcsarnokban egy másik tálcával, újra felkapaszkodik a lépcsőn, és újra eltűnik az emeleti folyosó sötétjében. Hallják, hogy a portáspult mögötti szobában kinyitnak egy ajtót, és valaki egy bizonyos Miss Hackett iránt érdeklődik. Ada Merriman az illendő félútig néz el, ahol bármit is mond, Lamb Nugent egy szavát sem hiszi.
Kettejük közt nagyon híg a levegő a szerelemhez. Dublin városának levegőjén semmi mást nem lehet áthajítani, mint némi gúnykacajt.
Ismerlek én téged.
De ehhez már késő. A dolog már megtörtént. Akkor történt meg, amikor Ada belépett az ajtón, amikor körülnézett, de csak a székig. Amilyen tökéllyel megoldotta, hogy jelen legyen, de láthatatlanul. A többi már csak nyugtalanság: először is, hogy észre kell vennie a férfit (észre is vette: a mozdulatlanságát), másrészt bele kell szeretnie, mert ő is szereti; hirtelen, teljesen – túl azon, amit a helyzetük előír a számukra.
Ada az arcélével olvas benne; az arca pihéin ott ragyog mindaz, amit erről a terem túlsó végében álló fiatalemberről tudnia kell. Egy pirulás kezdete ez a tudat, de Ada nem pirul el. A karkötőjét nézi: a vékony arany-réz láncot, amelyen egy T lóg a kapocsnál, mint egy óra láncán. Ezt az apró anomáliát tapogatja – ezt a férfitárgyat a női csuklóján –, és érzi, hogy Nugent hitetlenkedése lehúzza. Aztán alig érezhetően fölemeli a fejét, és megkérdi: – Na?
Ilyen merészen.
Nugent talán utálja most, bár túlzottan fiatal huszonhárom évesen, hogy nevet adjon ennek az érzelemnek, amely átfut rajta – már el is tűnt, és a nyomában megváltozik a levegő.
Valami megnyílik. Zefír. Mi ez?
A vágy.
Két perccel negyed nyolc előtt a vágy sóhajt Lamb Nugent ifjonti ajkán – sss! Érzi rémes közelségét. Megrohanja a mozgás kényszere, de nem mozdul. Állja a sarat, miközben a terem túlsó végében Ada mozdulatlansága győzedelmeskedik.
Ha most Nugent nagyon türelmes, a lány talán ránéz, mindjárt.
Ha nagyon szerény, Ada talán megszabja a feltételeket.
De lehet, hogy mégsem. Még semmi nem hangzott el. Senki nem mozdult. Lehet, hogy Nugent képzeli az egészet – hacsak nem én. Lehet, hogy huszonhárom évesen szánalmas alak, csupa marokba gyűrt tweedsapka meg ádámcsutka, Ada a terem túlsó feléből észre sem veszi.
De 1925-öt írunk. Egy férfi. Egy nő. Adának tudnia kell, mi áll előttük. Tudja is, mivel szép. Tudja, mivel azóta annyi minden megtörtént. Tudja, mivel a Nagymamám, és mikor a kezét a homlokomra tette, megéreztem a halál közelségét, és ez megvigasztalt. Nincs még egy olyan lebegő dolog, mint egy öregasszony érintése: olyan szeretetteljes, olyan rémületes.
Ada hihetetlen nő volt. Nincs rá más szavam. Arra, ahogy a vállát hordozta, ahogy elsietett az utcán, és a bevásárlótáskája a csípőjén billegett. A keze soha nem volt üres, de soha nem látszott, mi van benne: valami, amit össze kellett hajtani, kimosni, eltenni vagy eltörölni. És nem lehetett evésen kapni, mivel mindig ránk figyelt vagy beszélt; az étel egyszerűen eltűnt, mintha nem is egy lukon át távozna az arca közepén. Más szóval a modora tökéletes volt, és fertőző.
Már nyolcéves koromban tudtam, hogy varázsereje van.
De honnan tudta ezt Nugent, mikor Ada még ki sem nyitotta a száját? Csak azt tudom feltételezni, hogy nem számított; hogy voltak a ragaszkodásának fázisai és szakaszai (végül is negyed nyolcra már utálta), és ezeket nagyobb – évekig, évtizedekig eltartó – ciklusokban újra és újra le kellett játszania, a szerelemből afféle gúnyos megvetésbe esni, aztán gyűlölettől sújtva, vágytól űzve valami végső alázatra kellett találnia, és így újrakezdeni a szerelmet. És minden alkalommal többet tudott meg róla – talán többet önmagáról is –, és amit megtudott, az sem jelentett semmit. Negyed nyolc előtt egy perccel ugyanott tartottak, mint ahol kezdték.
Na és a szerelem?
Nugent most hirtelen megmozdul. Előredönti a homlokát, és megdörzsöli elöl a hajgyökereit. Lehet, hogy ez a nő viszontszereti? Hogy visszatérnek ahhoz a pillanathoz, amikor belépett ide az előcsarnokba, és felülemelkednek a kölcsönösségre és a veszteségekre vonatkozó kicsinyes aggodalmaikon?
Hát igen, feleli Ada szomorú arcéle. És egy pillanatra a szerelemre gondol.
Nugent a pénisze gyökerénél érzi ezt; a jövőt vagy a jövő kezdetét. Most senki nem szakítja meg őket. A szobalányt megfojtották az egyik emeleti szobában; a portás-bábot egy székre dobták. Van közöttük öt méter szőnyeg.
Nugent a makkja duzzadására gondol, arra, ahogy a bőrtokjából kibújik, Ada a szerelemről gondolkodik, miközben a szállodában a falióra mutatója csusszan, halkan csikorog, és elkongatja a negyedet.
Tim tim ti tim ta!
Tam tam ti tim ta!
A föléledt, felszólított kis portás besiet az előcsarnok félhomályába egy apró zsámollyal, amelyet egy falilámpa alá helyez. Újra kisiet, és egy maga elé tartott fidibusszal tér viszsza, a lángja kicsit halovány a lemenő nap fényében. A portás feláll a zsámolyra, hogy leemelje a lámpaernyőt, kinyissa a gázégő csapját, ügyetlenkedik a fidibusszal, és az utolsó pillanatban sikeresen meggyújtja a gázt. A láng alacsonyan és kéken sistereg, aztán beleül a háló sárgászöld izzásába, a fény meg alábukik, aztán kipattan a terembe.
Az előcsarnokban émelyítő gázszag, az égett papír meleg szaga; a férfi hevesen csapkodó ujjai közül fekete pernye száll. Visszateszi a lámpaernyőt, a zsámolyt a következő lámpa alá teszi le, kimegy.
A távollétében a terem sötétebben lüktet. Aztán még sötétebben.
Visszatér. Nugent és Ada figyelemmel követi, ahogy a lámpa és a zsámoly rítusát végzi; az érkezéseit és a távozásait; a taszító fontoskodását, ahogy a fal mellett a negyedik és utolsó lámpához lép, épp a fölé a szék fölé, amelyben Ada ül.
A portás leteszi a zsámolyt Ada lába mellé, mintha csak meghajolna, aztán léleknyugalommal újra távozik. Pár pillanat múlva visszajön a lánggal, amelyet vehetett volna az égő rostélyról is, de nem onnan vett. Nem akart talán előttük hajlongani, bár az nem okoz neki gondot, hogy Adát fölállítsa.
Megáll előtte, a fidibuszt erre-arra dugdossa, őrzi és terelgeti a lángot a papír hosszában. Ada szemébe néz. És vár.
Ada ruhája zizegve leomlik az öléből, ahogy föláll. Akár teljes egészében le is eshetett volna a földre: lehetne a ruha vízből, gyűlhetne színes víztócsa a lába alatt, annyira meztelennek látszik most. Nugent egészen nyíltan bámulja, miközben Ada összekulcsolja maga előtt a kezét, és lenéz. Nugent először megsajnálja, aztán mégsem. Végül megrázkódik ott a pult mellett, és vigaszt merít az inge alól sóhajként felszálló szagból. Hála Istennek. Nem az ő hibája.
Reggel elment a templomba, hajnali misére. Sorban vonult más férfiakkal áldozni. Az arcukon olyan éhes tekintet, mint amikor szegény emberek állnak sorba levesért. És amikor fölállt a térdéről, illedelmesen mozdult: lassan emelte a hátsófelét, lehúzta a földi élet súlya, szomorú volt a szerettei miatt. Bátor.
Most van a nagyböjt. Nugent erre az időre lemond a sült szalonnáról, a kolbászról meg minden belsőségről, sőt a tömény italról is. A testét megtisztította a lélek munkája – úgyhogy az inge alól felszálló szagban benne van a tavasz levegője is, a korareggeli szappan lehelete, a napi munka csöndes büdöse. Az öltönye anyaga illedelmesen kopott, az inge gallérja illedelmesen tiszta, az élete elterül előtte, és illedelmesen dagad a stabil középkor irányába.
Egyetlen kis megszakítással, hiszen abban semmi illedelmes nincs, ahogy babaszeme felcsillan, és Ada Merrimanre néz a Belvedere Szálló előcsarnokában.
Ada is visszanéz rá. Ott áll, voltaképp meztelenül, a kezét összekulcsolva tartja maga előtt, felemeli a fejét, és egyenest Nugent szemébe néz.
Ez a döbbenet. A döbbenet Ada Merriman teljes lénye.
A pupillái kitágulnak, hogy befogadják Nugentet; kirobbannak, ő meg örül, hogy támaszul ott van a pult faoldala.
Aztán mosolyognak. Ada mosolyog. Mintha valami tréfa volna a teremben, és meg akarná osztani Nugenttel.
Nugent ránéz. Tűnődik, hogy ez a nő melyik testrészét érzi annyira tréfásnak. A mellét, a torkát? Talán nem veszi észre, hogy meztelen (hiszen végül is tetőtől talpig fel van öltözve), vagy nem is érdekli. Talán azon a kis emberen nevet, aki a lámpákat gyújtogatja. Vagy őrajta – ahogy ott áll mint egy mamlasz, a nadrágjában azzal a dudorral. Nugent szeme könnybe lábad az igazságtalanságtól és a megtagadott szerelem erejétől.
Azzal a különbséggel – amint a kis lámpagyújtogató elárulhatná neki –, hogy Ada még semmit nem tagadott meg tőle. Egyáltalán nem.
A gázlángok sustorognak és tompán sziszegnek, miközben a zsámoly felemelkedik, és a férfi elvonul – cinikus bókból enyhén a szerelmesek felé tart, mint aki előre látja az egészet, a szeretkezést (micsoda cuppogások), a pénzt és a hazudozást, amibe már bele is kezdtek. Na, ha ez egy dal volna, el lehetne énekelni. Ha dal volna, ki lehetne kopogni kanállal. Különösen Dublinban, 1925-ben.
Mindez persze az én romantikus változatom. Mindenkinek volt egy gyönyörű nagyanyja – csupa szépia, a hajában meg narancsvirág. Meg az az állhatatos tekintet a régimódi szemeiben.
Mi manapság már nem tudjuk, hogy kell bátornak lenni, ahogy akkoriban egy menyasszony bátor volt. Itt van Ada esküvői képe: az 1920-as évek lelógó fátyla van rajta, a ruhája selymén meglátszanak a kézzel varrott, finom öltések: apró rovátkák a szegély vonalán. Ada tiszta volt, és megégett.
Ada Merriman, az én szemérmes, tüzes nagyanyám volt az, akiről a költők verseket írtak, 1925-ben.
A lábfeje az enyém. Vagy az enyém az övé: hosszú, és bütykös lábujjakban véződik. Hozzá a széles csontú boka meg a végtelen, lapos vádli, amitől az iskolában olyan esetlenül éreztem magamat, mire megtanultam, hogyan hasznosítsam. Költséges testem van, erre valamikor 1979-ben rájöttem. Ennek semmi köze a szexhez. Ügyvédek akarnak belőlem szaporodni, építészek akarják, hogy üljek az új Eames klubfoteljeikbe.
Elöl semmi jelentős, csak nyúlánkság meg magasság. Úgyhogy jól öltözködöm, azt hiszem – bár semmivel nem lehetne rávenni, hogy bokánál följebb érő szoknyát húzzak, és mutogassam transzvesztita bokámat és szegény csontos lábujjaimat.
Hát van valami szánalmas Ada szaténcipőbe bújtatott nagy lábfejében. Férjhez ment. Boldog. Vagy úgy képzelem, miközben visszateszem a fényképét a cipősdobozba, ahol mindaz gyűlik, ami a történetéből mostanra megmaradt.
Nem Nugenthez ment, most megkönnyebbülhettek. Hanem a barátjához, Charlie Spillane-hez. És nemcsak azért, mert neki kocsija is volt.
De Nugent sem hagyta el. A nagyanyám volt Lamb Nugent legeredetibb tette. Lehet, hogy sosem bocsátok meg neki, de számomra ez az – hogy végig ehhez tartotta magát –, ami leginkább meghatározza a pasast.


3.


Mami előszobai telefonjáról felhívom a Brighton és Hovebeli gyászembereket, és ők megadják egy temetkezési vállalkozó számát, aki igen udvariasan elkéri a hitelkártyám adatait, ha már kéznél van. Még ott van persze a koporsó – valamiért már most tudom, hogy pácolt tölgyet szeretnék –, a döntés csakis rajtam áll, mivel én szerettem őt a legjobban.
És mibe fog ez mind kerülni? Gondolom, ahogy leteszem a kagylót.
Mrs. Cluny átjön a szomszédból, végtelenül hallgatag. Áthömpölyög az előszobán, bemegy a konyhába, és becsukja az ajtót. Egy idő múlva hallom anyám hangját, nagyon mélyről jön.
Nincs türelmem a régimódi kerek tárcsához, inkább a mobilt veszem elő, és menet közben bejárom a házat, ahogy Clontarfban, Phibsboróban, Tucson, Arizonában sorra felhívom őket, és közlöm: – Rossz hírem van, Liammal kapcsolatban.
Igen. Igen, sajnos. – Meg: – A Maminál vagyok.
Letörte. Nagyon letörte. – A hír olyan finom és gyöngéd szálakon fog terjedni, hogy felderíthetetlen. Jem fel fogja hívni Ivort, Ivor Mossie feleségét, Ita pedig megtalálja Ernest atyát valahol Arequipától északra. Aztán mindannyian viszszaszólnak ide – vagy a feleségük – az időpontok, az okok, a véres részletek meg a repülők ügyében.
Végigmegyek a gyerekkorunk szobáinak sötétjén, és semmihez nem érek hozzá.
Minden ágy frissen húzva, vetve. A lányok az emeleten aludtak, a fiúk a földszinten (itt rendszer volt, tudjátok). Egy nyúltelep. Az ikrek emeletes ágya az előszobaajtótól balra, egy kis szobában áll – ahol Stevie baba is meghalt. A szoba túlsó oldalán a garázs kibővítése felé nyílik ajtó, ott is van három ágy. Emögött van a kerti átjáró, ahol Ernest aludt egy matracon a földön, aztán mikor ő elment, Mossie, és legvégül Liam.
Az átjáró ferde teteje tiszta, recés plexiüvegből készült.
A matrac még mindig itt van, most a tejüveg ablakú sárga kerti ajtónak támaszkodik. Liam Marc Bolanos posztere eltűnt, de a cellux koszos csíkjait még most is látni, ahogy lecsüngenek a salakbeton falról.
Életem első cigarettáját itt szívtam el.
Leülök a matracra, valami durva kék takaró borítja, és felhívom az utolsó, kisbaba öcsémet.
– Szia, Jem. Nem, minden rendben. De rossz hírem van, Liamról. – És Jem, a legfiatalabb, a könnyed és szeretetre méltó azt feleli: – Hát, legalább ez is megvan.
Újra próbálom Kittyt, hallgatom, ahogy a telefon kicsöng az üres londoni lakásában. Lefekszem, nézem a recés plexiüveg tetőt, és azon tűnődöm, ezt a sok pajtát meg bővítményt hogy lehetne lebontani, visszaalakítani az egészet azzá a házzá, ami valaha volt. Mintha le lehetne bontani és újrakezdeni.
Mikor Bea megérkezik, kinyitom az előszoba ajtaját, megfogom mindkét alkarját, és így himbálózunk körbe, míg megkerül a sötét előszobában. Megyek utána a konyha sárga fényébe, és látom, hogy mire minden hívással végeztem, anyám öt vagy talán tíz évet öregedett.
– Jó éjt, Mami. Nem akarsz bevenni valamit? Ne hívjunk orvost, hogy felírjon neked valamit, amitől tudsz aludni?
– Nem, nem. Kösz nem.
– Átmegyek elintézni a dolgokat – mondom.
– Angliába? – kérdezi. – Most?
– Majd hívlak, jó?
Az arca, mikor megpuszilom, rettentő puha. Beára pillantok, sötéten néz rám, vádlóan.
A Maminak ne szóljatok.
Mintha az egész az én hibám volna.
Apám kint szokott ülni a konyhában, nézte a tévét este tizenegyig, az újság ott volt kinyitva az ölében. A hírek után összehajtotta, fölkelt a székről, kikapcsolta a tévét (bárki nézte is rajta kívül), és elindult az ágyába. A tejesüvegek kiöblítve sorakoztak az ajtó előtt. Az ikreket esetleg bilire kellett még ültetni, aztán visszatakargatni. Utána bement a szobába, ahol anyámmal aludt. Ő már az ágyban várta, fél tíztől ott olvasott és sóhajtozott. Fojtott beszélgetés következett, koccant apám kulcscsomója és aprója, ahogy letette.
Az öve csatja. Az egyik cipője földet ért.
Csönd.
Az iskolában voltak lányok, akiknek öt-hat izmos főre dagadt a családjuk. Volt, akinek hét-nyolcra – ez már egy kicsit lelkesnek számított –, aztán ott voltak a hozzám hasonló szánalmasak, akiknek a szülei egyszerűen nem tehettek róla: olyan természetesen szaporodtak, ahogy más szarik.
Mamitól jövet ahelyett, hogy balra fordulnék, jobbra kanyarodom a reptéri útra. Nem gondolkozom, hogy merre megyek, az esőre gondolok, az indexre, az ablaktörlő vonszolódására az üvegen. Semmire nem gondolok – nincs is mire. Aztán mégis: egy italra. Semmi pancsolt. Egy tüzes kis korty whisky talán, vagy gin. Már lebegek is felé a szép Saab 9.3-omban, a képzete felé, amely lassan virágzik a számban.
Mikor eljövök ebből a házból, mindig megszomjazom – valahogy a belőle áradó igazságtalanság miatt. De nem iszom. Még nem. Kitty úgy be volt nyomva, amikor visszahívott, hogy szinte semmit nem hallottam a telefonban, csak valami hülye nyávogást.
– Óstn. Hgysz – mondta. – Hgyz. Bszénnm. Jj. – Amiből azt kellett volna megértenem, hogy őhozzá is becsöngetett egy rendőrnő. És, igen, rossz volt ez a várakozás; másfelől nem tartott olyan sokáig. Az a csel, akartam neki mondani a telefonba, az a csel, hogy az ember azután issza le magát, amikor megtudta, és nem előtte. Keskeny határ, Kitty, de szerintünk fontos. Idekint, a valóságos világban úgy gondoljuk, hogy van némi különbség. Tény / Sejtés. Halott / Él. Részeg / Józan. Idekint a világban, ami nem a Hegarty család világa, úgy gondoljuk, hogy Ez Nem Ugyanaz.
Amiből egy szót sem mondtam persze. Annyit mondtam:
– Jah-ha-hó istenm.
Erre ő: – Á énm á hogyz.
Én meg: – Jah-hu-hah-ha-hó istnm.
És ez így ment, amíg egy férfi ki nem vette a kezéből a kagylót, és meg nem kérdezte: – Kitty nővére az? – a szép dél-londoni kiejtésével. És nekem udvariasan kellett vele beszélnem, mentegetőzni egy kicsit, hogy a bátyám csak így meghalt az ő csütörtök délutánja kellős közepén.
Rájövök, hogy rossz irányba tartok, nem hazafelé, úgyhogy megállok a lámpánál, és felhívom a férjemet, Tomot, és megmondom, hogy ma este nem jövök haza. Nem akarom, hogy a lányok lássanak, aggódjanak értem, amíg ezt a dolgot el nem rendeztem.
Az mondja, minden rendben lesz, rendben. Minden rendben lesz. A hangja egy kicsit remeg, és rájövök, hogy ha nem hagyom abba a beszélgetést, el fogja mondani, hogy szeret, hogy ez az, amit mondani fog.
– Semmi baj – mondom. – Szia. Szia. – Aztán visszasorolok a forgalomba, a reptéri útra.
Van a halálesetben valami csodálatos, mikor minden bezárul, és amiről az ember azt hitte, hogy életbe vágó hozzá a jelenléte, kiderül, hogy tök fölösleges. A férje meg tudja etetni a gyerekeket, tudja használni az új sütőt, végül is megtalálja a kolbászt a hűtőben. És az a fontos találkozója nem is volt olyan fontos, a legkevésbé sem. És a lányokat felveszi az iskolából jövet, reggel meg beviszi őket. A nagyobbik lányának eszébe jut az inhalálókészüléke, a kisebbik nem hagyja otthon a torna holmiját, és kiderül, hogy úgy van, ahogy az ember sejtette: a szokásos tevékenységei többsége hülyeség, tök hülyeség, a szokásos tevékenységei - nek abból állnak, hogy olyanokat korhol, kérlel, olyanok miatt húzza fel magát, akik ahhoz is lusták, hogy szeressék, még ahhoz is, nemhogy önállóan megtalálják a cipőjüket az ágyuk alatt; olyanokat, akik képesek ellene fordulni és vádaskodni – rá is ordítani az emberre –, ha csak a fél párat találják meg.
És mostanra már sírok: hajtok a reptéri úton, és kibömbölöm a szememet a Saab 9.3-om volánja mögött, mert még az a találkozó, az az életbe vágó találkozó sem volt fontos (hogy is hihetted egy pillanatra is, hogy az ilyesmi fontos?), és a férjed mindenestül szeret erre a félórára, vagy fél hétre, amikor a bátyád épp meghalt.
Valószínűleg le kellene húzódnom, de nem húzódom le; sírva vezetek végig. A Collins Avenue-n a szembejövő sávban egy elakadt sofőr rám néz, ahogy zokogva kapkodom a levegőt a puccos bádogdobozomban. Alig egy méterre van tőlem. Annyira se. Mély részvéttel tekint rám, aztán lassan továbbgördül. Mindannyiunkkal előfordul.
És nem is attól képedek el, miközben felhajtok az autópályára, hogy mindenki elveszít valakit, hanem hogy mindenki szeret valakit. Olyan hatalmas energiapazarlásnak tűnik – és mind így vagyunk, ez a sok ember, aki itt araszol a fehér vonalak mentén, besorol, egyfelé tart, előz. Mind szeretünk valakit, hiába fognak meghalni. És akkor is tovább szeretjük őket, mikor már nincsenek is meg, hogy szeretni lehessen őket. És ennek semmi értelme, semmi haszna, legalábbis szerintem.
A reptéren körbe-körbe keringek a parkolóban, egyik szintről a másikra, amíg ki nem érek az esti ég alá. Liam mindig kinevetett érte. Mindenki más is kinevetett. Hogy mindig ott parkolok, ahol a legközelebb vagyok a repülőkhöz: vagyis fent a tetőn, az esőben.
Leállítom a motort, nézem, ahogy a cseppek végigszántanak a szélvédőn.
Mikor legutóbb kihoztam ide, alig vártam, hogy eltűnjön a szemem elől.
Komolyan. Mikor legutóbb kihoztam ide, egy pillanatig csak ültem, néztem magam elé, aztán ahogy Liam ült mellettem az első ülésen, az figyelemre méltó volt: az a rakás sötétség, mikor odafordultam, és megszólítottam a testvéremet, akit ismerek – Jézus!, ez a szürkeség abban a piszkos ingben, ez a szerencsétlen faszkalap, akihez odafordultam, és akinek azt mondtam: – Még bőven van idő.
Egészen a beszállókapuig elkísértem, néztem, ahogy elmegy.
Azon tűnődtem, van-e rá esélye, hogy újra kijöjjön onnan.
Arra gondoltam, nyilván nem ütközik törvénybe. Az ember egészen a kapuig elmehet, és még ott is meggondolhatja magát. Kipattanhat az üléséből a repülőn, és meggondolhatja magát, és kisétálhat oda, ahonnan jött, vissza Írországba, ahol megint mindenkit a falra kergethet, még egy kis ideig.
Az embernek általában az idő múltával egyre kevésbé fontos a testvére. Liam úgy döntött, ő máshogy lesz ezzel.
Úgy döntött, fontos marad, mindvégig.
A fejem fölött elzúg alacsonyan egy gép, és amikor eltűnik, csak kapaszkodom a kormányba, kitátott szájjal. Egy időre így maradunk összezárva, én meg az autó, aztán hátradőlök, és kinyitom az ajtaját.
És miközben ezt csinálom – némán sikoltok a felnyitható tetejű Saabomban a reptér parkolójában, az esőben –, hallom, hogy Liam kinevet. Illetve érzem a hiányát, ahogy kinevet. Mert valahol, úgy ott oldalt – amit nem lehet igazán látni – teljességgel jelen van, és egyáltalán nincs jelen.
Nem is boldogtalan, jövök rá, most, hogy már meghalt. De nem a hangulatát érzem a gerincem tövén szétáradó melegben.
Hanem az eltűnt, meghalt, tömény valóját. A szívét, ami eltűnt vagy most tűnik.
Viszlát, Vee
Viszlát
Viszlát
Kinyitom az ajtót, és kiszállok az esőbe.

***
Anne Enright regénye magyarul is olvasható:

Anne Enright: A GYÁSZOLÓ GYÜLEKEZET
Fordította: Mesterházi Mónika.

Gondolat világirodalmi sorozat
Sorozatszerkesztő: Boris János.

A kötetet Máthé Hanga tervezte.
Gondolat Kiadó, Budapest, 2008

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
The Gathering. Jonathan Cape, London 2007

2008. november 25., kedd

Szécsi Magda: Hiány

"Egész életemben volt valami hiányérzetem. Tettem a dolgom, éltem az életem, de már gyerekként is, a céltalanul elguruló labdát nézve is tudtam, hogy van valami, valami fontos, amit nem veszek észre. A kanálról lecsöppenő levesben, a fű illatában, körmeim fehér holdjában is benne volt az a valami, ami hiányzott, de amit soha nem tudtam megnevezni, mint magamat, a körülöttem élő embereket és tárgyakat." - Szécsi Magda Szerelemküszöb című kötetének újabb írását adjuk közre.


Szécsi Magda Szerelemküszöb című kötetének újabb részét közöljük. A Szerelmküszöb írásai nyomtatásban nem jelentek meg. ICA-n olvasható részei: Szerelemküszöb - 1. rész; Szerelemküszöb - 2. rész; Darinka; Húsevővirág; Emlékek temetője; (sms) szerelemkollázs - 1. rész; (sms) szerelemkollázs - 2. rész; (sms) szerelemkollázs; Hiány; Meztelen idegekkel; Éhség; Halálos ősz.



Szécsi Magda: Hiány


Egész életemben volt valami hiányérzetem. Tettem a dolgom, éltem az életem, de már gyerekként is, a céltalanul elguruló labdát nézve is tudtam, hogy van valami, valami fontos, amit nem veszek észre. A kanálról lecsöppenő levesben, a fű illatában, körmeim fehér holdjában is benne volt az a valami, ami hiányzott, de amit soha nem tudtam megnevezni, mint magamat, a körülöttem élő embereket és tárgyakat. Sokáig azt gondoltam bolond vagyok, azt gondoltam, talán nincs is semmi, ami megnevezhetetlen, de annyira hiányzott, hogy akkor lennie kellett valahol! Anyámnak próbáltam elmondani azt, amit érzek. Komolyan hallgatta végig elfulladó dadogásomat a valamiről, ami nincs, aztán azt mondta, hogy etessem meg a tyúkokat, hozzak kenyeret a boltból, és többet törődhetnék a kerttel, mert ezek a dolgok valamik. Az ábrándozás nem nekem való, mi napról-napra élünk, és egy cigány nő kötelessége a család ellátása, amit, ha egész szívvel csinál egy asszony, nem marad ideje, hogy butaságokon törje a fejét, amúgy is maholnap férjhez megyek, nem vagyok már gyerek. 13 éves voltam akkor, és nagyon is gyereknek éreztem magam, dehogy akartam én férjhez menni! Azt akartam, hogy valaki magyarázza meg nekem a világot. Meg futni akartam a folyóparton, mert abban a libegős suhanásban mintha már megértettem volna azt... azt a valamit. Anyámnak, soha míg élt, nem mondtam el többé semmit arról, hogy mit érzek, mit gondolok. Csak néztem őt hosszan és titokban, ahogy tesz-vesz. Volt a mozdulataiban valami lenyűgöző erő és lágyság, ami belőlem épp úgy hiányzott, mint a nőiesség. Persze, tudtam, hogy nő vagyok, de az én karomon a szappanos lé karcosan fojt le, nem olyan simogató, hangtalan örömmel, mint az övéről. Anyámat szerette a szél, a levegő is. Ha teregetett nem borzolta, mint engem, hanem lágyan kiszedte csatjait és fenekére omlasztotta, mint fénylő szurkot, azt a híresen sok haját. Ruháját dereka köré csavarta féltékenyen, nehogy meglássák aranyló húsát a kerítésen át az épp arra járó férfiak. Az én szoknyámat a nyakamba penderítette, hagy nevessenek rajtam azok, akik látnak. A szélben is ott volt az a valami, és az emberek nevetésében is. És anyámban, anyámban, anyámban is...

***


A cigánytelep közel volt a Tiszához. A folyó mellett élő emberek, valahogy mindig olyanná váltak, mint a folyó maga. Vagy a folyó azonosult az emberekkel? Nem tudom. Bennem nem volt folyó, és a folyóban sem ismertem magamra. Apám folyó volt. Sodró, erős, erőszakos, nagyhangú zúgolódó, követelődző, félelmetes! Féltem tőle. Anyám nem félt tőle. Ha apám verte féltékeny tehetetlenséggel, ő tűrte. Nem ütött vissza. Volt, hogy dacosan a szemébe nevetett és azt mondta: Üss csak! Halakat szült ez a szép fekete picsám, hogy megetesselek téged meg a gyerekeket, mert tőled éhen dögölhetnénk! Apám ilyenkor zokogni kezdett, letérdelt anyám elé, ölébe fúrta a fejét, és harapni kezdte a húsát. Anyám örvénnyé változva szívta magába, míg ki nem ömlöttek mindketten a partra, elárasztva engem kérdésekkel, amik ilyenkor a fejemben születtek meg, de amik rögtön meg is haltak...

***


Két öcsém volt. Egyik alacsony és törékeny, mint akit szalmára lökött, részeg álom hozott erre a világra. A másik magas volt és erős, kék szemű kakukk, aki azért született meg, mert anyám nem beletörődése a dolgokba gyakran találta széttárt combokkal vad jácintok között, adva amilye volt, s kapva, amire szükségünk lehetett... Anyám szégyent nem ismert, mert megszenvedett értünk. A szenvedés felment a szégyen alól? Anyámat felmentette, és áldottá tette... többször is... Én fekete por voltam, egy régi vásári emlék, egy kocsma átázott vályogfala mellől, ahol apám megismerte anyámat, és keresztet vetett ártatlansága miatt, az őszi sötétségben... 13 éves volt...

***


Mindig szerettem álmodni. Sosem álmodtam emberekkel. Fényeket láttam, gomolygó felhőket, amik éreztek, beszéltek, sírtak. A felhők mögött van egy másik világ, ezt gondoltam minden ébredés után, és nyárban-télben mezítláb futottam ki az udvarra, felnéztem az égre, hátha meglátok valamit, ami eligazíthatna a valami felől. De csak azt láttam, hogy az ég túl messze van, én meg túl kicsi vagyok, az éghez, az emberekhez, és mindenhez képest, pedig szerettem volna akkora lenni, mint mások, akiket nem érdekelt, hogy van egy másik világ a felhők mögött...

***


Apám hozott egy embert. Egy férfit, és azt mondta, mától ő a te urad, a városba költözöl vele. Azt mondtam, jó. A vörös hajú ember szélesen rám nevetett. Örültem, hogy szép fehérek a fogai, és annak is, hogy anyám sírt, amikor szánakozva magához ölelt. Az ölelésben is ott van az a valami, gondoltam remegve, de tévedtem. Nem minden ölelésben van ott...

***


A város a Tisza szagú kertek után olyan volt, mint egy óriási éhes kígyó, ami soha nem lakik jól, és kizárólag embereket eszik. Féltem a várostól. Úgy éreztem, hogy az utcán belém lépnek az emberek, mintha ott sem lennék. Átlépnek a hátamon, és kilépnek a mellemen, mint egy ajtón, és nem számít senkinek, ha kettészakadok. A valami nagyon elveszett a városban, de megőriztem magamban, csak a szenvedés eltakarta. Időnként teljesen...

***


Új ruhákat kaptam. Idegen színű és formájú ruhákat, amiket nem szerettem, mert a derekam nem volt már határvonala a fentnek és a lentnek, az égnek és a földnek. Esetlenül mozogtam bennük, mert eltűnt a rend, ami a régi cigány ruháimban megvolt. Azt értettem. Ezt nem értettem, de tűrtem, mert a fehér fogú férfi azt mondta, szép vagyok, és úgy sem tehettem volna mást. Nem értettem miért kell hasonlítanom az ő népe asszonyaira, ha értem jött le a Tisza partra. Egy idő után már nem tudtam hová tartozom, aztán már sehová sem tartoztam, csak önmagamhoz. De az „önmagam” félelemmel töltött el, mert keveset tudtam róla, csak hurcoltam, mert valami hurcoltatta velem, mint egy szelídgesztenyével teli zsákot, amit le lehet tenni, ha megérkezik az ember. De én nem érkeztem meg sehová, és azt sem tudtam, hova kell eljutnom ahhoz, hogy megérkezzek...

***


A faforgácsok illata olyan érzéseket keltett bennem az asztalosműhelyben, mintha minden nap karácsony lenne. A nyersfa deszkákat én adogattam annak az embernek, aki a városba hozott. Övé volt a műhely. Két segéddel dolgozott és velem. Nem volt szüksége a munkámra. Azt mondta: látni akarlak minden percben, mert a te fajtád vére túl heves. Ezért kellett ott lennem vele. Szemmel tartott. Nem szerettem, ahogy nézett. Éhes, kóbor kutya szemei voltak. Az ilyen tekintetű embereket jobb messzire elkerülni, ha nyugalmat akar az ember. 15 évesen nem tudtam, hogy nem lehet kikerülni a kóbor kutyákat, ha már ott vicsorognak előttünk. Enni kell adni nekik, csak így menekülhet meg az ember, vagy azzal, ha megöli őket. Én etettem az asztalost. Magammal etettem, és ízlett neki, amit adtam. Nekem nem ízlett, de ez senkit sem érdekelt...

***


Anyámék meglátogattak a városban. Az asztalos dicsért előttük, mint egy szófogadó állatot, amitől apám arca felragyogott, és azonnal pénzt kért az uramtól, mert disznót akartak venni. A pénzt megkapták és el is mentek gyorsan. Fájt mindenem, főleg az ölem, reggelre. Nem tudtam, hogy egy disznó ilyen sokba kerül...

***


Asszonynak lenni fájdalmas. Anyám nem készített fel erre, mert azt hitte szegény, hogy úgyis tudom, úgyis látom. Láttam, de látni és megélni nem ugyanaz. Voltak napok, amikor meghaltam, és a föld alól néztem a világot. Nem volt különbség. A halottak combjait is szétfeszíti egy erőszakos kéz. Nem lehet tenni ellene. Meghalni sem lehet teljesen, gondoltam elkeseredve és keresni kezdtem a rajtam lihegő, eltorzult arcú férfi vonásaiban a valamit, de nem találtam. Pedig azt hittem, hogy minden örömben ott van! Lehet, hogy az asztalosnak nem is jelentett örömöt, hogy belém erőszakolta magát? Vagy csak abban az örömben van ott az a különös valami, ha ketten örülnek? Ilyeneken gondolkodtam, míg mozdulatlanul tűrtem... Nagy étvágya volt az asztalosnak, gyakran háromszor evett belőlem egy éjszaka, de együvé tartozásunk még napi tíz aktus után sem lett volna kimutatható. Idegen volt testemnek-lelkemnek. „Betörlek én, meglásd!” Ezt mondta esténként, de nem voltam betörhető. Rossz rést talált meg hozzám, igaz, más utat nem is keresett...

***


17 évesen voltam először templomban. Gyerekkoromban szerettem a harangszót, ami elhallatszott a cigánytelepig is, de a templomba mi nem mehettünk be csupasár cipőnk, szegényszagú ruháink miatt. Az asztalos vitt el először, ott, a városban. A hűvös és a furcsa virágillat lepett meg először. Ilyen illatú virág nincs is, futott át a fejemen éppen, amikor megláttam a keresztre feszített, szenvedő Krisztust. Megállt a szívverésem!, és csak álltam ott, mint aki nem akarja elhinni, hogy hazaérkezett. Bár megnevezni nem tudtam azt a VALAMIT, de ott volt előttem, azon az arcon. Lerogytam a földre, és zokogni kezdtem. Az asztalos durván felráncigált és soha többé nem vitt templomba, de azt, amit éreztem, nem tudta már elvenni tőlem. Szerelmes lettem. Szerelmes egy talán sosem élt férfiba, aki maga a tisztaság. Csak sok-sok évvel később jöttem rá, hogy összekevertem a szerelmet a szeretettel, hiszen még sohasem voltam szerelmes. De hittem Krisztusban, mert megértetett velem valamit. Azt, hogy képes vagyok szeretni én is, úgy, mint a többi ember, és a lényegem neve többé nem a lehetetlenség, hanem a lehetséges. A lehetséges pedig olyan láthatatlan szem lett nekem, amin keresztül átláthattam a világ valóságán is, a csenden is, ami körülvett...

***


Az asztalos lassan rászokott az italra. Egyre gyakrabban volt részeg, amitől én egyre józanabb lettem, így kevesebbet tudtam belülre figyelni, és egy időre elhalványult bennem a valami keresése is. Ritkultak a magammal folytatott beszélgetéseim is, amitől elhagyottnak és feszültnek éreztem magam. Az asztalos gyereket akart tőlem, de nem estem teherbe az elmúlt 11 év alatt sem, amiért hálát adtam a testemnek, Istennek és mindennek, mert szörnyű bűnnek tartottam volna, hogy szerelem nélkül szüljek világra egy embert. Ez volt az igazság. Az igazságban pedig ott lakik néha a boldogság, de a boldogságban nem mindig van ott az igazság, hát nem bántam, hogy az asztalos tönkreteszi magát, bár ezt úgy tette, hogy nekem fájjon jobban. Ütni kezdett, de én nem tudtam örvénnyé válni, mint anyám, ha apám ütötte. Én csak egy agyonrugdosott 27 éves cigány nő maradtam, aki nem tudott csodát tenni, mert vele sem történtek csodák. Ha csak az nem csoda, hogy tűrni tudott... mert erre tanították.

***


Vannak dolgok, amikre nem lehet magyarázatot találni. Mondjuk arra sem, ha egy ember nem akarja a saját sorsát értelmezni. Én akartam volna, de nem tudtam,mert nem a fejemben volt világosság, hanem a lelkemben. A testem nem érdekelt. Olyan volt már régen, mintha nem is tartozna hozzám, mintha sohasem tartozott volna hozzám. Örömöt nekem sosem adott. Az evés éppolyan kényszer volt, mint szétrakni a lábaimat éjszakánként, merthogy a verések után ez következett. Mégis van valami megőrzött jó bennem, mert a jóra vágyás az jó. A jó és rossz között dönteni, amikor rosszak hozzád, nagyon nehéz. Én mégis a jó mellett döntöttem, a jóra áhítoztam, mint az a Szép és Jó, ott a kereszten, aki választhatta volna a rosszat is, de nem tette, mert szabad volt. Én is szabad vagyok itt belül a lelkemben. Aki szabad, mindig a jót választja. Nálam a jónak nincs kimondható szava, mert érzés az...

***


A plafon repedései túl sokszor látták már, hogy fröccsen a vérem, és én törlöm le ronggyal az asztalos arcáról. A plafon repedései megtelnek emlékekkel, és ha már nem fér beléjük több, vagy tovább repednek, vagy eltűnnek végleg. A plafon repedései valóságos dolgok. Beléjük lehet kapaszkodni, ha túl erősen hívogat a nem valóságos, amikor már kibírhatatlan a fájdalom...



***


Az asztalos meztelenre vetkőztet, és órákig ott kell állnom, ahová állít. Hol az ágyra, hol az asztalra. Leköp. Megcsókol. Belém rúg. Sír. Szerelmet vall. Leköp. Lecigányoz. Szerelmet vall. Ágyra dob. Behatol. Üt. Megcsókol. Magamban szánom őt, de egy szót sem szólok. Tegyen velem, amit akar. És hirtelen megértem őt. Ennek az embernek nincs szabad akarata! Szerelemért könyörög az első pillanattól kezdve, és mivel nem kap, szenved. Hatalmam van a férfi felett, súgja valaki a fejemben, de én nem akarom ezt a hatalmat! A titkot akarom, azt a valamit, ami benne van minden pillanatban, csak nem tudom a nevét. Buta vagyok a titokhoz, de azt tudom, hogy köze van a hithez, ám a hitnek nincs köze a tetthez. A tett nem hit. A hit valami olyasmi, mint ez a pillanat, amikor megtörténik valami. Magamban azért fohászkodom, nehogy sikoltozni kezdjek, de ezzel elkéstem...

***


Néha a tárgyak beszéltek hozzám a maguk módján. Vasaltam. A vasaló sziszegése döbbentett rá, hogy 5 éve nem voltam kint az utcán. A műhelybe se járhattam le már régen, az asztalos féltékenysége miatt. Rámzárta az ajtót. Nézni kezdtem a kilincset. Milyen szép, hogy a világon mindenen megcsillan a fény, gondoltam, és nem éreztem egyedül magam. Vasaltam tovább...

***


Éppen 33 éves lettem aznap, amikor egy macska széttépett egy galambot. Arra gondoltam, hogy én vagyok az a galamb, és hogy az életem céltalan, de nem ok nélkül való. Majd engem is széttép az asztalos, és az is jó lesz valamire. De nem tépett szét. Nem maradt rá ideje, rádőlt egy öreg, javításra hozott szekrény, és agyonnyomta. Bordacsontjai úgy meredtek ki szőrtelen, sárgás mellkasából, mintha villára szúrta volna a halál. Nem éreztem fájdalmat. Semmit sem éreztem. Az egyik segéd felesége segített a temetést elintézni, majd eladni a házat, a műhelyt. Olyan csendes szívvel léptem ki a házból, mintha nem is éltem volna benne 18 keserves éven át. Nem éreztem örömöt, se megkönnyebbülést, csak valami különös elégedettséget, mint amikor végez az ember a mosással, hogy de jó, letudta ezt is! Anyámék hívtak vissza a cigánytelepre, de nem mentem. Soha többé semmire nem tudtam volna azt mondani az apámnak, hogy „jó”, mint amikor rábólintottam gyerekfejjel az akaratára, és eljöttem a városba asszonynak, parancsra, szerelem nélkül...

***


Nem tudtam soha a pénzzel bánni. A pénz olyan volt nekem, mint a köd, amin nem lehet átlátni. Valahol mélyen a lelkemben féltem a pénztől. A ház, a műhely és az asztalos megtakarított pénze akkora összeg volt, hogy szívem szerint meggyújtottam volna, hogy ne legyen. De csak beraktam a bankba, ahogy a segéd felesége tanácsolta, és azt a kis könyvet, amit elolvasni is alig tudtam, és amit a pénzért cserébe adtak, belevarrtam a vászon szoknyámba, mert azt mondták, nagyon vigyáznom kell rá. Hát vigyáztam, mert mindig azt tettem, amit mondtak. De hogy magammal mit tegyek, azt nem tudtam. Mint egy holdkóros, elindultam valamerre gyalog, de sosem tudtam merre járok, miért pont ott vagyok, ahol vagyok. Csak úgy voltam, mert lennem kellett. Nem tudom, hogy kerültem oda az erdőbe, egy nádtetős kunyhóba, de egy nap már nem felhőket és fényeket láttam a szemem előtt, hanem a valóságot. Asztalt, széket, edényeket, és egy férfit, aki úgy nézett rám, mint aki régóta ismer engem. Ismerős volt nekem is, bár tudtam, hogy még sohasem találkoztunk, és mégis!, azonnal megbíztam benne. Talán mert hasonlított az álmaimra, az érző felhőkre, ahogy megitatott, ahogy szólt hozzám, ahogy megérintett, mindez azt üzente, hogy nem kell félnem tőle. A férfi idősebb volt nálam talán 10, talán 20 évvel is. Olyan kemény arca volt, hogy más talán megijedt volna tőle. Nem volt szép. De hát a vihar sem szép, nekem mégis mindig tetszett. Első látásra beleszerettem, és vele maradtam, amíg élt...

***


A férfi gyengéd volt a szerelemben. Olyan gyengéd, amilyennek csak azok lehetnek, akik megismerik az utolsó remény lehetőségének elvesztését is...

***


A sötétbarna fagerendákon szárított rózsák lógtak, virágukkal lefelé felkötözve. Sosem láttam még ilyet. Szerettem nézni őket, mert a valamit megláttam bennük is éppúgy, mint a férfiban.



***


Egy nap elkezdett olvasni tanítani és számolni. Olyan meséket mesélt, amiket soha nem untam meg hallgatni. Ő azt mondta: ez történelem. Majd, beutaztuk a földet. Hatalmas régi térképen mutatta meg nekem a világot, és én elképedtem, hogy máshol is élnek emberek. Ő meg azon képedt el, hogy én elképedtem. Soha nem nevetett rajtam. Ismerte az életemet, a gondolataimat. Tudta, hogy ahonnan én jövök, ott alig van megváltás, és az asztalossal töltött 18 évem is irtózattal töltötte el. Hihetetlennek tartotta, hogy megtörténhetett, de csak a szemembe kellett nézni, hogy tudja, megtörtént...

***


Huszonhárom hónap alatt éltünk meg 30 évet. A férfi meghalni jött az erdőbe. Megette a rák. Ő úgy mondta, hogy „felzabálom saját magamat, hiszen ezek a rákos sejtek is én vagyok...”



***


A férfi megtanított magamra is. Az örökös hiányérzetemről, a valami kereséséről azt gondolta, hogy én hiányoztam magamnak. Pedig nem! Ő hiányzott mindig. A hiánya nem múlik...

***


Egyszer azt kérdezte, hogy hiszek-e Istenben. Nem tudom, válaszoltam. Ekkor egy magas, apró lila virágú növényre mutatott: hiszed, hogy él? Hiszem, persze, hogy hiszem, mondtam. Ez jó, mert aki az életben hisz, az Istenben is hisz, válaszolta megkönnyebbülve, és magához ölelt. Sokáig gondolkodtam azon, hogy a virág helyett miért nem magára mutatott. Lehet, hogy akkor már nem is élt?

***


Egy héttel a halála előtt már olyan gyenge volt, hogy azt hittem, ott fog meghalni bármelyik percben a karjaimban. Érezte a félelmemet. És egy reggel hűlt helyét találtam, meg egy rövid levelet az időtől megfeketedett asztalon, amiben megírta, hogy végtelenül szeret, hogy soha még ennyire nem akart élni, mint azóta, hogy vagyok neki, mert „mindig az utolsó szerelem az első, és a legfontosabb...”, és, hogy bement a legközelebbi kórházba meghalni, ami 20 km-re van az erdei háztól, de ne menjek utána, mert... de innen tovább már nem bírtam olvasni, mert nem láttam a könnyektől. Magamra kapkodtam a ruháimat és lélekszakadva rohanni kezdtem a műút felé, de hiába tanította meg nekem, hogy merre van észak, úgy eltévedtem, hogy ha nem igazítanak útba a szénégető munkások, talán hetekig bolyongtam volna a fák között. Így is elkéstem. Nem élt már, mire odaértem, épp csak egy pillantást vethettem rá. Csodálkozva vettem észre, hogy megfiatalodott a halálában. Ez jó, gondoltam és talán el is mosolyodtam, mert annyira vágyott arra, hogy újra fiatal lehessen. Későn vettem észre a kisírt szemű, szigorú arcú őszülő asszonyt, aki az ágyon ült. Mi tetszik, kérdezte durván. Semmi sem tetszik, gondoltam és szó nélkül otthagytam. A folyosón a nővérke megszánhatott, mert azt mondta: jobb így neki. Majd hirtelen megkérdezte, hogy én jöttem-e az erdei házból. Bólintottam, mire kezembe nyomott egy gyűrött borítékot. Ezt magának küldi, engem kért meg, hogy adjam át, mondta, és elsietett. Tudta, hogy bejövök, suhant át bennem, míg feltéptem a papírt. A borítékban egy darabka lila szirmú virág volt. Talán éppen az a virág, amire rámutatott. „Igen. Hiszek... hiszek...”, súgtam magam elé. Így búcsúztam el tőle...



***


Keserves három hónap következett. Se élő, se holt nem voltam, és még hosszú ideig félőrültként szenvedtem a fájdalomtól. A gyásznál jobban semmi sem tudja eltávolítani az embert a józan eszétől. Nem ettem. Összeestem az utcán. Amikor magamhoz tértem, anyám ült az ágyam mellett. Azt hittem álmodom, de nem. Ott volt. Ő volt. És apámat gyászolta. „Menjünk haza lányom”, mondta, és én visszajöttem vele a cigánytelepre. Nem beszélünk a múltról, csak élünk szótlanul egymás mellett. Nem tudom, hogy ő min gondolkodik, ha elnehezült testtel kiül a ház elé, és órákig maga elé mered. Én a hiányaimat sorolom rendületlenül, újra meg újra, éppúgy, mint gyerekkoromban, de mára már tudom a hiányaim nevét. Éjszakánként arról a férfiról álmodom, aki hasonlít a felhőkre. Nagyon hasonlít... bár azt tartotta, hogy az én vagyok. Ő vagy én? Nem számít, míg van egy világ, ahol álmaimban továbbélhetem az életünket...