Lángh Júlia: Egy anatómiai hiányosság története

„A női test, amely tud valamit, amit a férfi test nem tud, éppen rejtélyei miatt vészterhességet hordoz magában. A női vérzés félelmet kelt, szorongást vált ki... A menstruáló nőket eltávolítják a közösségtől, külön e célra szolgáló kunyhókba zárják őket. Mózes III. könyve is tabusítja a menstruáló nőket, tilalma nyomán három nagy világvallás tartja őket tisztátalannak. A vágyat az állapotosságra, szülésre – úgy is mondhatjuk: a szülés kisajátítására – remekül példázzák a legkülönfélébb, egymástól távol élő népeknél egyaránt létező férfigyermekágy (couvade) példái is: míg az asszony szül, a kunyhóban fájdalmas hangon üvöltő, szülést imitáló férfit gondosan körülveszik, segítik. Az anya a szülés után visszamegy dolgozni, a férfit megtisztulási rítusoknak vetik alá.” – Kende B. Hanna A kisemmizett férfinem című könyvéről Lángh Júlia recenzióját olvashatják.

Kende B. Hanna: A kisemmizett férfinem
Osiris, 2009. 234 oldal,
26 színes képmelléklet
2980 Ft.

Ha egy férfiember netán megfélemlítve érzi magát (vagy ezt játssza el) a nőuralom valamely formájának hallatán, próbáljon elképzelni egy olyan társadalmat, amelyben az empátia, befogadókészség, gondoskodás, lélekvizsgálatra való hajlam, könnyebb kommunikáció, lágyabb kockázatkezelés, megoldáskeresés dominál. Ezek femininnek mondott tulajdonságok, amelyekkel egyébként férfiak is tudnak rendelkezni, ha akarnak. Princípiumokról van szó, nem konkrét személyekről. Ha a női elemek nagyobb teret kapnak a világ működésében, több esély van arra, hogy gyerekeink és unokáink a jövőben békésebb környezethez jussanak, mígnem – mi tagadás, tapasztaljuk – a hatalmi túlsúlyban lévő maszkulin erő könnyebben vezet harchoz, hódításhoz, háborúhoz.
A történelem előtti időkben matriarchális rendszerben, többtízezer évig tartó békében élt a régi Európa népe, istenségnek termékeny anyaistennőket választva. Kende B. Hanna: A kisemmizett férfinem című könyve ezt a – tudományosan alátámasztott, ámbár egyes tudósok által vitatott – nézetet ismerteti és vallja. Tekintsünk vele együtt hátra civilizációnk múltjára, és lássuk meg benne azt, ami eddig árnyékban maradt, mert a férfi kutatóknak nem volt rá szemük, hogy észrevegyék. Ez nem szemrehányás, nem tehetnek róla; nem egyformán látjuk a világot. Kétségtelenül különbözünk. Klasszikust idézve: a nő nem egy farok és fej nélküli férfi (Agnès Varda).
Kende Hanna – alapos, tudós háttérmunkával, jegyzetekkel, részletes bibliográfiával ellátva – elébünk tár egy mesés történetet az Európa egész területén nagy számban található, 20-30 ezer éves ősanya-istennő szobrokról, domborművekről, barlangrajzokról. Többezer nőfigura, hangsúlyosan domború idomokkal; viszont férfiábrázolás a neolitikum idejéből alig maradt fenn. Főként Marija Gimbutas, litván származású amerikai régész ásatásainak eredményeire támaszkodva, de számos más forrásból (archeológus, paleontológus, vallástörténész) is megerősítve, nagy bizonyító erővel demonstrálja a szerző az évtízezredeken át fennállott istennő-kultuszt. Az ásatások során feltárt figurák fegyvereket sosem viselnek, a vaskos idomú, nagymellű, nagyhasú szobrok a nő termékenységéről, anyai szerepéről szólnak. Kende Hanna szerint a történelem előtti gazdag nőábrázolásokat jól ismerő tudósok egy része nem volt hajlandó levonni a kellő következtetéseket, „a feltárt leletek anyai privilégiumra utaló jelzéseit szándékosan elhanyagoló előítéletek” miatt.
A békés, anyaközpontú társadalmat elsöpörték az Ázsiából betörő indoeurópai nomádok. „Az Anyaistenségnek a harcot kevéssé értékelő, a nemi hierarchiát nem ismerő matriarchális világát felváltotta a nőket kisebbértékűnek tekintő, a férfierőt, a hadviselést, a férfiprivilégiumokat felértékelő patriarchális rend.”

A termékenység istenítésének hosszú korszaka után a szülés képessége és az ehhez kapcsolódó biológiai jelenségek deszakralizálódnak. A női test, amely tud valamit, amit a férfi test nem tud, éppen rejtélyei miatt vészterhességet hordoz magában. A női vérzés félelmet kelt, szorongást vált ki (hivatkozás számos történészre, néprajzkutatóra). A menstruáló nőket eltávolítják a közösségtől, külön e célra szolgáló kunyhókba zárják őket. Mózes III. könyve is tabusítja a menstruáló nőket, tilalma nyomán három nagy világvallás tartja őket tisztátalannak.
„A nőket a testükben fellépő rejtélyes változások szükségszerűen misztikus folyamatok alanyává és tárgyává teszik, mi több, e folyamatok kizárólagos birtoklóivá. Mindaddig, amíg ki nem alakították saját szülőképességük mítoszait, a férfiaknak nem voltak ehhez fogható titkaik.”
A gyermekszülő nő is tisztátalan, el kell különíteni. A szerző felhívja a figyelmet, hogy ez tipikus fóbia, a férfiak megfosztottság-érzésének a leplezésére szolgál. És következnek a genetikus, antropológus és pszichoanalitikus vélemények által is alátámasztott uterus-irígység példái.
A férfiak, isteneiken keresztül, átveszik a szülőképességet. A hurrita mitológiában Kumarbi isten gyermekeket hord ki, kettőt köpéssel hoz a világra. A görögöknél Zeusz fejéből Athéné, combjából Dionüszosz kel életre. Szép 20. századi vallomás e tárgyban Rodin gyerekszülő phallosz szobra. A vágyat az állapotosságra, szülésre – úgy is mondhatjuk: a szülés kisajátítására – remekül példázzák a legkülönfélébb, egymástól távol élő népeknél egyaránt létező férfigyermekágy (couvade) példái is: míg az asszony szül, a kunyhóban fájdalmas hangon üvöltő, szülést imitáló férfit gondosan körülveszik, segítik. Az anya a szülés után visszamegy dolgozni, a férfit megtisztulási rítusoknak vetik alá. „Az apák katartikus pszichodrámája... azt viszi színre, hogy a drámaiságában a valódit túlszárnyaló, ha úgy tetszik, misztikus szülésre – a férfinem hivatott.” Ezt Margaret Mead az „alap-kisebbrendűség kompenzálási módszerének” nevezte. Bruno Bettelheim már negyven évvel ezelőtt leírta, hogy kevésbé lenne szükség kompenzációra, ha a férfiak tudatosítanák gyermekszülési vágyukat: „Minél inkább joguk van a férfiaknak arra, hogy beismerjék életteremtési vágyukat, annál kevésbé lenne szükségük arra, hogy hatalmukat destruktív eszközökkel fejezzék ki.”
Ma már van erre joguk, és van rá igény is. Ismerünk férfiakat – ha nem is sokat –, akik egyrészt ki merik mondani: sajnálják, hogy nem érezhetnek a testükben magzatot, szülést, szoptatást, másrészt és főleg: őszintén próbálják gyakorolni, előnyeikről meggyőződvén, azokat a bizonyos női erényeket, amelyek a matriarchális társadalomban a hosszútávú békét biztosíthatták.
Kende Hanna könyve remek olvasmány. Nemcsak nyersanyagával szeretettel bánó, élvezetes és tanulságos ismeretterjesztés, de egy nyomozás története is, a történelem előtti koroktól a biblián és a görögökön át a férfiidentitás mai válságáig, a termékenység anyaistennőitől a mesterséges ember-előállításig: nyomozás közös kultúránk múltjában és jelenében a férfiak uterusz-vágyáról. Ha jól értelmeztem az előszót, az adleri pszichoanalitikus szerző leginkább azért fogott bele ebbe a nagy kutatómunkát igénylő nyomozásba, mert Freud péniszvágy-tételével sosem tudott mit kezdeni. Ezzel sokan vagyunk így...
Nem akarom eltitkolni a könyv tanulságát, a fülszövegből idézem: „A szerző azonban igazságot szolgáltat a férfiaknak, akik eredeti megfosztottságuk kompenzálására nagyot alkottak: létrehozták a kultúrát és civilizációt.”
Akkor most szent a béke?

A szépségtől ordítani

A szexuális forradalom nyomán a szüzesség erényét a szépség váltja fel, a női karrier megjelenésével a nők szépségét a szakmai előremenetel követelményének is tekintik… A modern nőnek szabadság és boldogság helyett kisebbségi érzés, bűntudat és boldogtalanság jut osztályrészül, természetesen óriási áron. Tárgyként ábrázolják, és tárgyként kezelik a szépséget, ezzel azonosulva a nők is tárgyként viszonyulnak a saját testükhöz, végső soron egy idegen használati tárgyként, amely adott szabályok szerint működtetendő, ezzel folyamatos megfelelési kényszernek vannak kitéve. A fetisizált szép test a siker, az érvényesülés, a nőiség egyetlen üdvözítő értékeként kerül megerősítésre újra és újra, megkérdőjelezhetetlenül… – Dányi Dani írása Naomi Wolf: A szépség kultusza című tanulmányáról.

A feminizmus úgynevezett harmadik hullámának egyik kiemelkedő alakja Naomi Wolf, akinek 1991-ben megjelent A szépség kultusza című könyve újszerű perspektívába helyezte a kortárs nők akkori helyzetét. Könyve sajnos ma sem sokat vesztett aktualitásából, magyarul 1999-ben kerülhetett a hazai olvasók elé, és 2002-es (amerikai) újrakiadásakor a szerző új előszóban számol be sikerművének gyakran viharos fogadtatásáról [1].

Wolf vizsgálódása abból indul ki, hogy a nemi egyenlőtlenségek formális eltörlését követően a női szabadságot megújult erővel nyomja el a patriarchális hatalom utolsó bástyájaként a szépségipar. Az idealizált szépség ipari szinten kultivált képvilága és szellemisége Wolf szerint a női önállóság elnyomására, sőt a nők lelki és testi egészsége ellen fejti ki hatását. A tömegmédiában a női közönséget célzó fizetett hirdetések folyamatosan megkérdőjelezik a nők természetes testi megfelelősségét, irreális és elérhetetlen célokat avatnak normává. A boldogságot elérő nő ebben a mitológiában asszertív és sikeres, mivel nőiségét az fejezi ki, hogy szép. Mégpedig úgy szép, ahogy azt előírják.

A szépségideál nem új találmány, Wolf sem ezt állítja, viszont olyan társadalmi és kulturális változások követhetők végig a huszadik századi női emancipáció történetében, amelyek új kontextust adnak a szépség elvárásának. Az amerikai nő 1920 óta szavazhat, a második világháború alatt munkába állt, majd megtartotta munkahelyét, 1960 óta használhat fogamzásgátlókat, hogy a legfontosabb állomásokat említsük. A szexuális forradalom nyomán a szüzesség erényét a szépség váltja fel, a női karrier megjelenésével a nők szépségét a szakmai előremenetel követelményének is tekintik. A nők tehát folyamatos megfelelési kényszernek vannak kitéve, immár nemcsak a hagyományos anyai és családfenntartó, szolgáló szerepkör felőli megítélés, hanem ezzel párhuzamos újabb (vélelmezett) konform igények teljesítésében.

A modern nőnek szabadság és boldogság helyett kisebbségi érzés, bűntudat és boldogtalanság jut osztályrészül, természetesen óriási anyagi áron. A nőket célzó kortárs sajtó nagyrészt olyan szépségipari termékek reklámbevételeiből él, mint a különböző kozmetikai szerek, divatmárkák, diétaprogramok, kozmetikai sebészet stb. [2] Tárgyként ábrázolják, és tárgyként kezelik a szépséget, ezzel azonosulva a nők is tárgyként viszonyulnak a saját testükhöz, végső soron egy idegen használati tárgyként, amely adott szabályok szerint működtetendő, ezzel folyamatos megfelelési kényszernek vannak kitéve.

Egyfelől tehát maguk az idealizált „tökéletes” szépségtermékek illetik folyamatos kritikával a fogyasztókat feltételezett testi tökéletlenségükért, amit csodásan csomagolt olajszármazékok, testmódosító beavatkozások és wellnesskúrák által tökéletessé varázsolhatnak. (A varázslás szükségességét vitatni hallatlan.) Másfelől ezek kényszerűen kelletett szépítő praktikák egyáltalán nem ártalmatlanok, a lelki sérülések mellett jelentős testi kockázattal jár a szépségipari lét. Egész egyszerűen önsanyargatásba hergelik a nőket a fiktív szépségideál kedvéért, diéták, fitnessz, wellness és testépítő programok alatt éheznek, illetve bűntudattal viszonyulnak az egészséges testi szükségleteikhez, evészavarokkal, anorexiával és bulímiával küzdenek nők milliói. A mellimplantátum, zsírleszívás, ajakfeltöltés, ráncfelvarrás olyan veszélyeknek teszik ki a megfelelni vágyó nőket, amiről legfeljebb apró betűkkel és mellékesen tájékoztatják őket, már amennyiben. A szép test utáni hajsza halálos áldozatokat is szed, Wolf például felhozza a zsírleszívások halálos áldozatait.

Ahogy a kilencvenes évek Amerikája fokozatos kritika alá vette a „gonosz” nyolcvanas évek fogyasztói szépségesztétikáját, a huszonegyedik században a női magazint böngésző kislányok már tudhatják, mennyire irreális és igazságtalan az ott ábrázolt ideál. Újonnan már a szépségipari ágazat maga is belső kritikát kezd gyakorolni önnön működése fölött [3]. A manipulált photoshop-eszményképek csapdája tudatosan kikerülhető, ám erre sajnos rengeteg rossz tapasztalat vezette rá a nyugati fogyasztói társadalmat: depressziós és evészavaros nők megfelelni vágyó és boldogtalan tömege, százezrei, valamint divatként elterjedt kényszeres diétázás, kozmetikai sebészet-függőség, és az ezt kiszolgáló, éppenséggel rájátszó szépségipar.

Magyarországon azonban még itt sem tartunk, nálunk a nyilvánosság és a nőket célzó sajtó sokkal konzervatívabb és inkább megerősíti a konformista nőideált, nem jellemző ránk a kritikus hangvétel [4]. A fetisizált szép test a siker, az érvényesülés, a nőiség egyetlen üdvözítő értékeként kerül megerősítésre újra és újra, megkérdőjelezhetetlenül. A női függetlenséget végzetesen kompromittálja, hogy amíg a patriarchális rend fenntartói határozzák meg a női értékeket, az idealizált szépség kultuszát, addig az értékes élet kulcsa is mindig mások kezében lesz. A szépségipar érdekei ipari, gazdasági és hatalmi érdekek: profitot termelnek, ehhez pedig pallérozott és alávetett, függő fogyasztókat és fogyasztói kultúrát állítanak elő.

A nők egyik fontos feladata marad ez ellen szót emelni és kritikát gyakorolni.

Naomi Wolf: A szépség kultusza
The Beauty Myth
1991, (Mo.n 1999 Csokonai kiadó, Artemisz sorozat)

1
Naomi Wolf 2002-es bevezetőjéből részlet
http://www.diesel-ebooks.com/cgi-bin/chapter.pl?isbn=9780061577260

2
Virginás Andrea (Sz)épség?; Korunk, 2000 Október
http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=2000&honap=10&cikk=6424

3
Velvet magazin: Újabb csata a csontsovány modellek ellen indított háborúban
http://velvet.hu/blogok/tejbenvajban/2009/06/16/ujabb_csata_a_csontsovany_modellek_ellen_inditott_haboruban/

4
Kádár Judit: Otthonod az uradé; Médiakutató, 2002 tél
http://www.mediakutato.hu/cikk/2002_04_tel/07_otthonod_az_urade/04.html

Sándor Bea: Elrendeződések - Alice Munro három novelláskötetéről

"Munro néhány szereplője idős, egy-egy novellája egészen hosszú időt ölel fel, de történeteiben, szereplői életében általában nyoma sincs a 2. világháborúnak, történelmi eseményeknek, nagy társadalmi mozgásoknak, az emlékekben élő félelemnek vagy traumáknak. Magánéletük van (szülőkkel, párokkal, gyerekekkel, esetleg hivatással), ezek nagy kérdéseivel kell szembenézniük. Ez Magyarországon elképzelhetetlen. Itt nagyon is vannak történelmi traumák. S a családi traumákat is kevesebb melankóliával, hangosabban és hisztérikusabban éljük meg." - Sándor Bea Alice Munro három novelláskötetéről.

Elrendeződések - Alice Munro novellásköteteiről

Alice Munro kanadai író. 1931-ben született, 1968 (37 éves kora) óta jelennek meg novelláskötetei. Elbeszélései kanadai emberek életéről, kapcsolatairól szólnak – nők és férfiak, szülők és gyerekek, családtagok és egymáshoz valamiért vonzódó, de legalábbis együtt élő emberek viszonyairól. Főleg nőkről. Férfiakról inkább csak a nőszereplők életén és látásmódján keresztül. Ennyit tudtam Munróról, mielőtt még olvasni kezdtem eddigi három (mostanra négy) magyarul megjelent novelláskötetét: kilenc meg nyolc meg nyolc történetet. (Ezek a történetek néha olyanok, mintha regénnyé állnának össze. Aztán meg sok-sok nő jut az eszembe, akik nem férnének el egy regényben. Más-más történeteik vannak, idősek és fiatalok, önálló foglalkozással bíró vagy eltartott feleségek, szökevények és a maradást választók.)
Megpróbáltam utánanézni, kik és miért szeretik Magyarországon Munro novelláit. (Aztán azt próbáltam végiggondolni, hogy én miért szeretem, és miért érzem időnként távolinak őket.) Hiszen nyilvánvalóan elég sokan szeretik: az elmúlt években a Park Könyvkiadó sorban jelentette meg elsősorban idősebb korában, hatvanas-hetvenes évei során írt novelláit. A Szeret, nem szeret... (Park Könyvkiadó, Budapest, 2006, fordította Borbás Mária) eredeti megjelenési éve 2001, a Csend, vétkek, szenvedély (Park Könyvkiadó, Budapest, 2007, fordította Mesterházi Mónika) Kanadában 2004-ben jelent meg, az Egy jóravaló nő szerelme (Park Könyvkiadó, Budapest, 2008, fordította Mesterházi Mónika) 1998-ban. (A kiadó Mesterházi Mónika személyében természetesen igen jó fordítót talált Munro képekben gazdag, néha filmszerű, néha magyarázó, alaposan leíró, de feszesen szerkesztett elbeszéléseihez.) Munro novellái lebilincselőek: nehéz őket otthagyni, nehéz tőlük szabadulni, történetei hosszan rezonálnak, egy-egy alakjának sorsa hosszú ideig foglalkoztat. Az is, ahogyan megírja az alakjait: idősíkokat váltogatva, egymásra vetítve. Kiváncsi voltam tehát, hogy más magyar olvasókra milyen hatást tesz. Szakmai kritikát keveset találtam (az ÉS-ben írt a három magyarul megjelent novelláskötetről Bényei Tamás, Bazsányi Sándor és Nagy Boglárka). Talán túlságosan történet-központúak a történetei, túlságosan ritkák bennük az önreferenciális mozzanatok ahhoz, hogy a kritikusok egy része komolyan vegye. (Vagy talán csak túlságosan nőkről szólnak ezek az elbeszélések – a magyar kritikának túlságosan.) Munro történeteket mond. Közben néha költői, néha szentenciózus, néha idéz, más szövegekre és történetekre hivatkozik, de legfőképpen mesél. Igaz, nem lineárisan, hanem nézőpontváltásokkal, időbeli ugrásokkal, érzékeltetve, hogy sűrűsödnek szereplői életének egyes gócpontjai olyan választási helyzetté (vagy olyan helyzetté, amikor a sors az, ami van, ami megtörténik, nincs választás), amely meghatározza azután az életüket.

Egy dolog talán megnehezíti, hogy elbeszéléseit igazán közelinek érezzem: Kanada történelme nagyon más, mint Magyarországé. Illetve: mintha ezekben a történetekben nem is lenne történelem. A társadalom (a maga feszültségeivel, osztályokra tagoltságával, csoportjaival) is éppen csak érintőlegesen jelenik meg a történetekben. Munro néhány szereplője idős, egy-egy novellája egészen hosszú időt ölel fel, de történeteiben, szereplői életében általában nyoma sincs a 2. világháborúnak, történelmi eseményeknek, nagy társadalmi mozgásoknak, az emlékekben élő félelemnek vagy traumáknak. Magánéletük van (szülőkkel, párokkal, gyerekekkel, esetleg hivatással), ezek nagy kérdéseivel kell szembenézniük. Ez Magyarországon elképzelhetetlen. Itt nagyon is vannak történelmi traumák. S a családi traumákat is kevesebb melankóliával, hangosabban és hisztérikusabban éljük meg. Itt, ha egy anyának eltűnik a lánya, mert egyszerűen lelép otthonról, és nem ad magáról életjelt évekig, vagy idősödő anyjával való kapcsolatáról van szó, tragédiák játszódnak le a szemünk előtt, történelmi léptékű események jönnek szóba, a magány maga tragikus. Munrónál csak magán-életek vannak, magán-események, kapcsolatok, helykeresés, viszony élethez és halálhoz – és mindenki kiborulás nélkül viseli a sorsát. Igaz, Munro a magán-traumákat is nem-tragikus fénybe vonja: bántalmazott vagy betegséggel küzdő szereplőit is úgy ábrázolja, hogy az ábrázolás szépsége (vagy az abszurdul szép események szépsége) felülírja a traumákat. Munro világa melankolikus világ, amelyben mindenki magányos, és ez egyszerre jelenik meg hiányként és a legtermészetesebb létállapotként. Egy boldogtalan, férje erőszakosságát, modoros viccelődését vagy munkamániáját nem bíró nő dönthet úgy, hogy marad, dönthet úgy, hogy lelép egy másik férfival vagy egyedül, de ez a lényegen nem változtat: akárhogy dönt is, lényegében magányos marad.
Munro történeteiben gyakran van valami gótikus, rémisztő, sötét. Főleg az Egy jóravaló nő szerelme című kötetben, amelynek a címadó novellája is titkokkal és holtakkal teli történetet mond el. Egy ápolónő tudomást szerez egy gyilkosságról. A holttestet a novella legelején megtaláló fiúk mindegyikének családja nyomasztó titkokat rejteget: vagy szomorúság rejlik a zajos vidámság máza alatt, vagy bántalmazó az apa és depressziós az anya... Ám a fiúk családjáról szóló résznek hirtelen vége szakad, és a történet innentől az általuk megtalált optikus gyilkosairól, illetve az ápolónőről szól, aki a gyilkossággal testközelbe kerülve különös stratégiát választ, hogy élhesse a saját életét. A kötetben minden történet ilyen – meglehetősen sötét és baljós. Egy nő rémülten gondolja végig, hogy ő hogyan nő, elvárás-e, hogy mindenestül alárendelje magát a férjének, aztán eltűnik, kilép a helyzetből, így oldja meg, a férje pedig évtizedekkel később szembesül azzal, hogy ez a döntés vagy fordulat mennyire benne maradt az életében. Valaki egy régi tűzeset nyomára bukkan, egy megcsalás történetére, egy szétesett családra, romos életekre. Az anya életéből kilépett a lánya, az anya a magánytól való félelmét próbálja legyőzni. Egy nő hinni akar abban, hogy van minőségi különbség a kapcsolatok között (bár később kiderül, hogy számára nincs), és elhagyja a férjét, hátrahagyva a gyerekeit is. Egy gyereket mindenki magára hagy, mert a körülötte élő felnőtteket egymás iránti indulataik kötik le, aztán megég, és ezzel egyidőben megtanulja, milyen tudatosan élni a magánnyal. Mindeközben a világ színes: megjelennek a novellákban álláskereső nők, író nők, színész nők, hideg apák, jót akaró, de sokszor távoli anyák, úszás, emlékek, városok, nyarak, házak. És mindezek mögött a félelem a magánytól és a magány (elszigeteltség) maga.
A Szeret, nem szeret... a kapcsolatok könyve. A kötet első novellájában két kislány gonosz kis játékának eredményeként egy kapcsolat szövődik. A lányok egyikét Munro néhány megjegyzése úgy jeleníti meg, ahogyan az csak jó írónak megy: a gesztusaiban benne van, hogy el akar távolodni a közegéből (munkásosztálybeli családjától), tudja, hogy okos, reflektál rá, hogy mit érez nála butább, de befolyásos családból származó társával szemben – magányos (lesz) ő is. Egy rákból kigyógyulni igyekvő, vagy szépen meghalni igyekvő nő modoros és mániákus férjével él. Más nők is férjük modorosságait, szerepekbe kapaszkodását figyelik. Egy nő egyedül marad, mert a férje, akinek az ateizmus volt a veszőparipája, a betegség helyett a halált választja – a nő meg kezdhet, amit tud, az életével, illetve azzal, hogy a férje nem hagyott számára üzenetet. (Viszont ügyesen talál vigaszt.) Egy másik nő egyszer éli meg, hogy önfeledt odaadással szeret valakit, gyerekkorában – ám amikor évtizedekkel később újra találkozik a férfival, aki gyerekkori pajtásából lett, azt már olyan tragédia terheli, ami miatt nem akarhat újabb kapcsolatot. Szegény nők menekülnek az önbizalomhiányból és a lehetőségek hiányától gazdagabb, idősebb és/vagy sikeresebb férfiakhoz, aztán alkukat kötnek és/vagy menekülnek tovább. A kötet utolsó novellája egy idős pár jelenét és múltját írja le: filmszerűen villannak fel a képek egészen fiatalkorukból, munkás éveikből, és jelenbéli egymáshoz tartozásukról az emlékek elhomályosulásának idején: a nőt valamilyen emlékezetvesztéssel járó időskori betegség sújtja. (Kapcsolatuk múltbeli és jelenbeli részleteiben felvillannak a családaik közötti háttér- és osztálykülönbségek: színesítik, plasztikusabbá teszik a kapcsolat ábározolását. Ha valami, ilyen részletek hiányoznak nekem Munro több elbeszéléséből.)
A Csend, vétkek, szenvedély című kötet címe lehetne akár az egyik novelláé is: Erők. (A kötet címe eredetileg az első novelláé volt: Szökevény. A kiadó valamiért három másik novella címét emelte kötetcímmé.) Érett, misztikus-plasztikus-gótikus-és-hétköznapi történeteket olvashatunk benne. A Szökevény című novellában felvillan a lehetősége, hogy egy verbálisan bántalmazó kapcsolatban élő nő kilépjen addigi életéből, amelybe szintén úgy lépett, mint idegenbe, a szüleit elutasítandó. Aztán lép is, nem is, meg is tehetné, nem is... Nem ismer más életet, hát nem lép. De magától a gondolkodástól valami feltárul előtte választása súlyából, és aztán már az a választása, hogy nem gondolkodik. A kötet három másik novellája szinte kisregényt alkot, egy nő életszakaszaira látunk rá bennük: egy kapcsolatért elfordul a maga számára korábban kijelölt pályától (tanár lett volna), mert valamiért úgy érzi, csak így tehet; meglátogatja a szüleit, de nem tud közel kerülni hozzájuk, mert valamiért úgy érzi, nem lehet; és elveszíti a lányát, aki lelép tőle, és soha nem érti meg, miért, holott valószínűleg a saját anyjához való viszonya, viszonyulni nem tudása, szülei idegenségben együtt élő kapcsolata nyomja rá a bélyegét minden kapcsolatára. A kötet egyik legmegrázóbb novellája az Átverések. Alice élete véletlenek és a családjából rárakódott terhek miatt alakul úgy, ahogyan, és erre egy váratlan és véletlen fordulat vetít éles fényt időskorában.
Munro más elbeszéléseiben is gyakoriak az epifánia-pillanatok: a rálátás, a belelátás, a hirtelen döntések és a következményekkel való együttélésre való reflexió pillanatai. Ezek aztán feloldódnak a novella-témák hömpölygésében. Amikor keveset olvastam Munro elbeszéléseiből, vágytam vissza a novellákhoz, többet akartam. Ha egyszerre sokat, kicsit zavaró volt néha a hömpölygés, ahogy gördülnek egymás után a témák: az emberek magányosak, gondolkodnak, kapcsolataikat mérlegelik, a tennivalóikra gondolnak, arra, hogy mi célra vannak, kivel jó együtt élniük, milyen a viszonyuk a velük élőkkel. Néha felmerült bennem a kérdés, hogy körüljárásuk nem lehetne-e kicsit alaposabb – egy-egy elbeszéléstéma mintha amúgy is inkább regénynek indult volna, és elvarratlan szál marad. De ez a kérdés végül csekély jelentőségű marad: az fontosabb, hogy amit Munro megír, azt nagyon hatásosan írja meg, jó jelenetezéssel, jó hasonlatokkal, emlékezetes képekkel.

Ahogyan az egyik kötet borítójára írt szöveg mondja: Munro elbeszélései emberek közötti hamis hangokról, furcsa vágyakról, kitörési kísérletekről szólnak. Bár azt hiszem, Munro szerint nincsenek „hamis” hangok. Csak hangok vannak, amelyeket értelmezni kell, amelyekről dönteni kell egy kapcsolatban. És mindenki dönt, választ, marad vagy megy, jól vagy rosszul jár. Aztán erre a végén rájöhet – ha van bátorsága végiggondolni.
Anyaszerepek, Anna Karenina-történetek, gondozó nők, nemet mondó nők, ottmaradó nők, elgondolkodó nők jelennek meg a történetekben – Munro jól ír, így mindig sajátosan és összetetten. És ez a sokféle nő mindig választ valamit. A melankólia, a megváltoztathatatlan sors és a választás aktivitásának együttállása adja meg az elbeszélések alaphangját. „Nem szilárd énünk szabja meg, mi történik velünk, hanem énünk rendeződik el bizonyos emlékké vált események köré” – írja Bényei Tamás az ÉS-ben megjelent recenziójában. Alice Munro nőalakjai ezt szemlélik, énjüket és emlékeiket, és így állnak elbeszélései párbeszédbe az énje elrendeződésein gondolkodó olvasóval.

Sándor Bea

*****

Recenziók:

Bényei Tamás: Mint kő a sötét víz alatt (Alice Munro: Egy jóravaló nő szerelme)

Bazsányi Sándor: Balzsamcsepp (Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély)

Nagy Boglárka: Érzelmi gazd
álkodás (Alice Munro: Szeret, nem szeret...)

Ajánló:
Alice Munro új kötete: Asszonyok, lányok élete

Afrika frankofón írói 4. - A rabszolganő szabadsága

Egy éven át ott éltem a közelben, és semmit nem tudtam a létező rabszolgatartásról.
Ali Zada a nigeri történet helyszínét Dzsasszantának nevezi: ez a szó dzserma nyelven (a dzsermák a hauszák után a második legnagyobb népcsoport Nigerben) azt jelenti: förtelmes, gyalázatos.
Az. És ijesztő, és szégyenletes. - Lánh Júlia Ali Zada kötetéről.

Lángh Júlia:
A rabszolganő szabadsága – Igaz történet 2004-ből

Ali Zada: A rabszolganő útja (La marche de l’esclave, Paris, 2007)

Egy éven át ott éltem a közelben, és semmit nem tudtam a létező rabszolgatartásról.
Ali Zada a nigeri történet helyszínét Dzsasszantának nevezi: ez a szó dzserma nyelven (a dzsermák a hauszák után a második legnagyobb népcsoport Nigerben) azt jelenti: förtelmes, gyalázatos.
Az. És ijesztő, és szégyenletes.
A 2007-ben megjelent könyvecskét szerzője Aszmau, a nigeri Madaoua járás egyik falvában élt fiatal nő emlékének ajánlja, aki 2004-ben áldozata lett a rabszolgatartás kegyetlenségének.
A szégyent személyesen átérzem.
Tíz évvel korábban ott laktam egy évig a Madaouával szomszédos Illéla járás hasonnevű falujában, mintegy száz kilométerre attól a helytől, amelyet nem véletlenül nevez dzsasszantának a szerző. Sok emberrel beszélgettem, sok mindenről hallottam, de az, hogy a közelünkben a legkegyetlenebb rabszolgatartás folyik, soha föl nem merült. Pedig bizonyára tudtak róla.

Az Anti-Slavery International nemzetközi szervezet legkevesebb 40 ezerre becsüli a rabszolgák számát Nigerben. A Timidria (jelentése: szolidaritás, testvériség) nevű nigeri rabszolgaság-ellenes civil szervezet 2003-as felmérése az országban több, mint 800 ezer rabszolga létezését valószínűsítette. A nigeri kormány, amely szerint nincsenek rabszolgák az országban, civil szervezetek nyomására 2007 októberében bejelentette, hogy elindított egy kutatást e tárgyban. Az eredményt azóta sem publikálták.

De nézzük a történetet, amelyben csak a hely neve költői kitalálás, minden más, sajnos, való igaz.
„Dzsasszanta, a kis mezőváros asszonyai minden napjuk első felét azzal töltik, hogy ellátják vízzel a családjukat. A víz valójában sárgásvörös, zavaros lé, amelyet a nők vödörben visznek a fejükön, állandó körforgásban a kút és otthonuk között, míg meg nem töltik a lakókunyhójuk falánál sorakozó nagy agyagkorsókat.”
Aszmau befejezte a vízhordást asszonyának, már csak saját családját kell ellátnia, amikor találkozik egy vándorárussal.
„A kerekes pult roskadozott a csecsebecséktől. Kisebb elektronikus árucikkek, fantáziadús bizsuk, kozmetikumok fekete bőr karbantartására, gyerekruhák, mindenféle mütyűrök, játékok, kisebb szerszámok – minden, ami hiánycikk a rosszul ellátott afrikai falvakban.”
A fiatalasszony bámulja ezt a csillogást, mintha Ali baba barlangja nyílt volna meg előtte. Venni akar valamit a kislányának, akitől játszópajtása pár hónappal korábban ismét elszedte a játékát, ahogy ez rendszeresen elő szokott fordulni. Aszmau tanulmányozza a babákat, alkudozik. Kiválaszt egy olcsó darabot Mariamának, aki már régóta könyörög új babáért. A nő minden tartalék pénzét odaadja érte az árusnak.

Boltban vett játék az afrikai falvakban nem, vagy alig ismert fogalom. A kisfiúk a szemétből összekotort rongydarabokból labdát kötözgetnek össze, drótdarabokból autóvázat hajlítgatnak; láttam néha egész kis remekműveket. A kislányok a rongydarabokat két kis ágból összeillesztett keresztre aggatják, az a baba, boldogan a hátukra kötik, ahogy az asszonyok viszik a legkisebb gyereküket.

A fiatal Aszmau férje korai halála óta kislányával és anyjával együtt egy kis viskóban lakik, a járás főnökének a háza mögött. Házi rabszolgaként a gazda egyik feleségének szolgálatában áll: hordja neki a vizet, cipeli a gyerekeit a hátán, kimossa szennyes ruháit és elmossa edényeit, töri a kölest, főzi az ételt. Emellett a férj rendelkezésére is kell állnia, amikor a férfi vágyai így kívánják.
Mariama el van ragadtatva az új babától, de alig kezd játszani vele, jön a kis játszótárs, Száda, elszedi tőle, és elfut a zsákmánnyal. Száda Umaru hercegnek, a járási hagyományos főnök legidősebb fiának a kislánya.
Mariama a földre veti magát, kétségbeesetten zokog. Az anya megelégeli ezt a gyakran ismétlődő jelenetet, megpróbálja szép szóval visszaszerezni a játékot, és amikor Száda többszöri rábeszélésre sem hajlandó visszaadni a babát, kitépi a kezéből. Az öregasszony, aki mindvégig némán hajolt a munkája fölé – pálmalevelekből szőnyeget, kosarat fon –, aggodalmasan megjegyzi lányának, hogy ebből baj lesz.
Lesz is.
Száda üvöltésére megjelenik Umaru herceg – addigra Aszmau már visszament a kútra –, kirángatja a babát Mariama kezéből és a lányának adja.
„Az öregasszony úgy tesz, mintha semmit sem látna, bezárkózik a lemondó hallgatásba, ami az egész élete volt. Saját vélemény, saját javak, saját személyiség nélküli élet. Olyan élet, amelyben mindvégig igent mondott a legesztelenebb ötletekre is, amelyeket szeszélyes hercegek parancsoltak, akiket kiskorukban a hátán cipelt, hogy anyjukat megkímélje ettől a rabszolgáknak való tehertől.”
Umaru herceg elindul a kútra, hogy elkapja a rabszolganőt, aki megsértette a szabályokat. Útközben dúl-fúl.
„A régi időkre gondolt, amikor, még egészen fiatal korában, bármit meg lehetett tenni a rabszolgákkal... Akkor kezdett elromlani a dolog, amikor mindenféle értelmiségiek belepiszkáltak. Emberi jogok, szabadság meg demokrácia nevében ezek az arcátlanok és fehér szövetségeseik azt állították, hogy le kell rombolni az ősidők óta meglévő gyakorlatot. Az ő szentségtörő beszédeik adtak ötleteket ennek a rabszolganőnek, akinek a pimaszságát feleségei már sokszor panaszolták neki.”
Ekként méltatlankodva magában, közeledik a kúthoz. Ennél keserűbb kút-leírást nem ismerek az afrikai irodalomban.
„Ezen a tájon a kút az a pont, amely köré naponta összegyűlnek a nyomorultak, azaz a rabszolgák és mindazok, akiknek nincs rabszolgájuk, hogy helyettük hordaná a vizet. A kút az a hely, amelyet a nők a legjobban gyűlölnek, mert épp csak befejezték a robotot, másnap újra kell kezdeni, mert a vízhordás tönkreteszi a kezet, összetöri a hátat, leapasztja a testet, kiszívja az ifjúságot és szertefoszlatja a reményeket. Mindenki, aki a kútra jár, legyen rabszolga, szabad vagy nemes, itt megbánja, hogy él, gyűlöli az embereket, okád az életre, utálja a világot, és magában becsméreli rabszolga- vagy szegényember-sorsát. Dzsasszantában mindenkinek az a leghőbb vágyálma, hogy ne kelljen többé vizet hordania.”

Afrika-szerte mindenütt a nők feladata a család vizéről gondoskodni. Nem egyszer nagy távolságról hordják a vizet, a munkába bevonják a kislányokat is. Sok nő azért nem tud írni-olvasni, mert gyerekkorában vizet kellett hordania a családnak; föl sem merült senkiben, hogy vízhordás helyett a kislány iskolába járjon. (Meg minek is járt volna, mire szolgál az neki?!...)

Ez a nagyúr, Umaru herceg, még soha nem ment el a kúthoz. De most döngő léptekkel sietett oda az út közepén, dühödt arckifejezése semmi jót nem ígért. Mögötte szaladt rémülten az öregasszony és a kislány. Körben a nők bámultak. Aszmau állt és nézte, ahogy a férfi közeledik hozzá.
„Nem jött-e már el az ideje, megértetni Umaruval, a bősz herceggel, hogy egy baba csak néhány pénzdarabba kerül, és hogy Szádának örömet lehet okozni úgy is, hogy ha azzal nem ártunk Mariamának? Hogy ez a gőgős herceg, akinek hatalmas birtoka van, rabszolgákkal, jószággal tele, igazán vehetne saját maga a kislányának egy babát?”
Először történt, hogy egy engedetlen rabszolga ügye a kisváros nyilvánossága elé került. Umaru nem habozott, olyan órási pofont kevert le a fiatal nőnek – híres volt a pofonjairól –, hogy az, fején a vödörrel, messzire repülve elterült a földön. Halálos csend lett. Umaru mutatóujját a földön fekvő asszonyra szegezte:
„Aszmau, emlékeztetlek, hogy te, az anyád, a lányod és az ő babája, mind az én tulajdonom vagytok. Honnan vetted magadnak a bátorságot, hogy elvedd a lányomtól a babát? Ne kezdd újra az efféle szemtelenséget, különben te, anyád és lányod megismeritek a szigoromat.”
Umaru ezzel sarkonfordult, elment, a földön heverő Aszmauhoz csak a kislánya szaladt oda. A nők mindössze annyit mondtak egymás közt: de hát a gazdája. Mintha természetesnek, mondhatni jogosnak tartanák, ami történt
Amikor az alázatban megöregedett anya szemrehányást tett Aszmaunak, amiért szembeszállt az urak akaratával, Aszmau kihúzta magát: „Ettől a naptól fogva senki nem fog engem rabszolgának tekinteni!”
És elindult az úton, a nők néma sorfala között. Ömlöttek a könnyei, de átszellemülten ment, látta célját: a szabadságot. Végre megtalálta élete értelmét.
Két nővérét még régen, serdülőkorukban elrabolták és eladták. Özvegy anyja magába roskadt. Soha nem beszélt. Rabszolga családokban nincs beszélgetés: felesleges elmondani a gyereknek, mi vár rá.
„Férj és feleség, apa és fia, anya és lánya csak annyit szólt egymáshoz, amennyi a hétköznapokhoz szükséges. Senki nem mesélt senkinek semmit, mindenki a saját tapasztalatából, a saját szívével, lelkével és testével fedezte föl a dzsasszantai rabszolga-élet leírhatatlan valóságát.”
Aszmau a véletlennek köszönhette, hogy iskolába járhatott: a helyi tanító, akinek az osztályában nem volt meg a kötelező létszám, Umaru hercegtől „kölcsönkérte” a rabszolga kislányt, hogy majd visszaadja, ha kell. Aszmaut osztálytársai megvetették, mert rabszolga. Ki se járhatta az általánost, gazdája kivette az iskolából és hozzáadta egy másik rabszolgához, akinek némán kellett tűrnie, ha feleségét elvitték éjszakára, hogy a gazda férfivendégeinek a rendelkezésére álljon.
Aszmau ment tovább az úton, és emlékezett.
Azt tanulta az iskolában, hogy a rabszolgatartás igazságtalan volt, hogy az egész emberiség elutasítja, hogy minden ember egyenlőnek születik. De akkor Dzsasszantában miért nem változik semmi?
„Mit tesznek azok az emberek, akik autókon járták a vidéket és emberi jogokat, szabadságot és demokráciát ígértek? Hol vagytok hát, illúzió-árusok, akik Aszmaut méltósággal, egyenlőséggel és emberi jogokkal kecsegtettétek? Hol vagytok, poitikusok, akik a választási kampányban Aszmaunak szabad választást ígértetek a sorsuk fölött szabadon rendelkező emberek társadalmában?”
Aszmau ment tovább a kúthoz vezető úton, méltósággal és határozottan.
„Nem fogják többé ellopni tőle a szabadságát, a testét, a lelkét, a személyiségét és az eszét. Ebben a diadalmas menetben most elveszi magának a szabadságot, amelyet a társadalom és az élet nem tudott neki megadni, elveszi magának és megőrzi örökre.”
Aszmau monológja olyan harcos és diadalmas, mint egy szabadságharcos ódája a szabadsághoz, a győzelem küszöbén. Közben villanóképekben áttekinti az életét: sértések, köpések, pofonok a kigúnyolt rabszolgagyereknek, verés, robotmunka, koplaltatás, megerőszakolás, megalázás a felnőtt nőnek.
„Aszmau ekkor már szabad volt, szabad, mint a fúvó szél. A jövő felé menetelt így, amelynek kapuit ki akarta tárni a lánya előtt, hogy ő majd ugyanolyan nő lehessen, mint kortársai, olyan nő, aki maga választja meg az életét, aki belenéz más nők szemébe és úgy méri magát hozzájuk, hogy egyetlen mércéje az emberi érték.”
Mintha Aszmau menetelése a szabadság felé jeladás lenne Dzsasszanta leányainak, hogy változtassanak életükön.
„Aszmau minden lépésével összetört egy szemet a láncon, amely rabságban tartotta. Szinte hallotta, ahogy a láncszemek egymás után lepattannak, és lépésről lépésre könnyebbnek érezte magát.”
És mint egy tüntetés jelmondatai, jöttek egymás után a néma kiáltások:
„...elég abból a rendszerből, amely elrabolta családfáját, múltját, jelenét, személyi méltóságát, egész életét. Elég a gyalázatos rendszerből, amely megengedi, hogy egy férfi nyilvánosan bántalmazzon egy nőt. Elég a rabszolgákból, akik gyávaságból és félelemből beletörődnek, és elfogadják, hogy rabszolgák.”
Már úgy ment a homokos úton, csurgó könnyekkel, a kút felé, mint egy forradalmi vezér.
„Légy átkozott, Dzsasszanta hercege, a pokol ne legyen elegendő, hogy megbűnhődj bűneidért, vessen ki undorral bugyraiból, tagadjon meg téged még maga az Ördög is. Légy átkozott, Dzsasszanta hercege, te, aki gőgödben megütöttél egy szerencsétlen vízhordó asszonyt, te, aki már rég elvetted minden szépségét, fiatalságát és női reményét...”
És ment tovább az úton, átkokat szórva a gyáva és alázatos városra is, ahol senki nem kelt ki az igazságtalanság és a gonosz ellen.
„Tudja meg Dzsasszanta, hogy a büszkeség sosem hal ki az emberi lényből, és tudja meg, hogy mindenütt, ahol a férfiak elbuktak a becsület dolgában, ott mindig a nők vitték tovább a fáklyát.”
Aszmau odaért a kúthoz. A nők félrehúzódtak, azt hitték, pótolni akarja a vödör vizet, amit az úr pofonja levert a fejéről.
„Aszmau megállt, amikor nekiütközött a kút beton peremének, ahogy egy vak megy neki a falnak. Habozás nélkül, nem szólva senkihez egy szót sem, kicsit följebb húzta kendőszoknyája alját, hogy a lábát át tudja vetni a káván, és hagyta, hogy teste belezuhanjon a mélységbe.”
A kővé dermedt tömeg hallotta, ahogy a test zuhanás közben hol az egyik, hol a másik oldalfalhoz csapódott, aztán egy óriási csobbanás, a víz a kútkáváig felfröccsent. A kis Mariama majdnem utána ugrott, az utolsó pillanatban kapták el.
Mihelyt Omaru meghallotta a hírt, parancsot adott, hogy azonnal adjanak el néhány állatot a piacon. Másnap elment a csendőrségre. Az olvasó kitalálhatja, hogy a jószág eladásából származó pénzt vitte a zsebében.
„Néhány perccel azután, hogy belépett, máris látták kilépni egy tiszt kíséretében: tréfálkozva beszélgettek, aztán szélesen mosolyogva, kézfogással búcsúztak.
Aszmau, a lázadó, máris feledésbe merült...”


Ali Zada tanár, újságíró, külkereskedelmi tanácsadó. Első könyve, „Ádám és Éva”, egy rövidéletű nigeri kiadónál jelent meg: humoros szerelmi háromszög formájában tárgyalja, hogyan kísértette meg a Sátán az első emberpárt – írja róla az egyetlenegy, interneten elérhető ismertető. Második könyve, „A rabszolganő útja”, a párizsi L’Harmattannál jelent meg, és megérdemelt visszhangot kapott.
Keletkezési körülményeiről semmit sem sikerült megtudnom. A jelek szerint a szerző jól ismerte a helyszínt és a szereplőket. Talán azért képzelte a lány utolsó gondolatait szárnyaló szabadságvágynak, mert az asszonyokban, akik látták a vonulását, ilyen benyomást keltett. Kár, hogy Aszmau monológjában Ali Zada nem merte vállalni, hogy a nő nevében, első személyben beszéljen, megmaradt a harmadik személyű ábrázolásban. De amikor az átkot mondja, mégis Aszmau hangját halljuk. Viszont például az „elég”-sorozatban (sokkal hosszabb, mint az itt idézett), már egy férfi beszél, egy elkötelezett újságíró. Akitől nagy tett volt, hogy megírta és nyilvánosságra hozta ezt a könyvet, ő ezzel megtette, amit a becsület megkíván. Minél több jogsértés kerül nyilvánosságra, annál inkább van rá esély, hogy változtatni lehet a gyalázatos állapotokon. Ez minden országra érvényes.

******

Néhány adalék a mai rabszolgatartásról

A könyv nem beszél arról, hogyan lett Aszmau rabszolga. A témával foglalkozó cikkekből és jelentésekből az derül ki, hogy akik ma is rabszolgaként kénytelenek élni – afrikai és arab országokban –, azokat vagy egyszerűen elrabolták és eladták (legtöbbször a könnyebben elkapható gyerekeket), vagy eleve rabszolgaként tartott családba születtek. Megszökni csak a férfiak tudnak, ha tudnak; a nők, mivel gyerekeik vannak, nem vállalkozhatnak erre.
Nigerben a függetlenség évében, 1960-ban hivatalosan eltörölték a rabszolgatartást, de ennek nem sok hatása volt a való életre. Az első olyan nigeri törvényt, amely tiltja a rabszolgatartást (10-30 év börtönnel bünteti), és módot nyújt arra, hogy a rabszolgák megvédjék magukat gazdájukkal szemben, Aszmau halála előtt egy évvel, 2003 májusában szavazta meg a nigeri nemzetgyűlés. Egy év nyilvánvalóan nem elég, sejtjük, hogy még egy emberöltő sem, mélyen gyökerezett ősi hagyományok megváltoztatására. A Niamey-ban hozott törvény híre, ha el is jutott Madaoua megyébe, Omaru herceghez, a rabszolgatartó nagyúr bizonyára fütyült rá. A hagyományos főnökségek (chefferies) a nigeri közvélemény tudomása szerint mélyen összefonódtak az állami szervezetekkel, „gyáva és bevallhatatlan érdekek kölcsönös egyensúlyáért”, ahogy Ali Zada is mondja Aszmau monológjában.

Chefferies: a hagyományos főnökségek alkották a gyarmatosítás előtti afrikai társadalmak szerkezetét. Ezeknek a patriarchális mini-államoknak a vezetőjét királynak hívták. A király rangját és hatalmát emelte rabszolgáinak népesebb száma. A franciák (akik tiltották a rabszolgatartást) a gyarmatok modernizálása során az európai típusú államszerkezet kialakításakor hamar rájöttek, hogy nem szétrombolni kell az amúgy is szívós hagyományos szerkezetet, hanem a központi hatalom erősítése érdekében támaszkodni rá. Később a független államok is ezt tették, a hagyományos főnökök lojalitását megvásárolva mindenféle, többé vagy kevésbé legális kedvezménnyel. Ezeknek a helyi főnököknek, akiket gyakran ma is királynak hívnak, óriási tekintélyük van a nép körében.

Aszmau története kapcsán keresgélve a hálón, a következő hírre bukkantam: Illéla, az én Illélám helyi főnökének egyik fia publikált egy könyvet a rabszolgaságról! 2005-ben jelent meg Párizsban, „Megtört tabu” címen. Az ismertetések csak annyit mondanak, hogy Musztafa Kádi Umani jól ismeri a témát, lévén egy hagyományosan rabszolgákat tartó királyi familia fia. Anyja az ő szívós kérésére engedte szabadon rabszolgáit. Azért írta meg a könyvet, megtörve a tabukat, hogy segítsen megszüntetni az országban ezt a megalázó hagyományt.
Istenem, Illéla, az ártatlanságban töltött esztendő! Ezek szerint a nyitott, érdeklődő öregúr, El Kádi Umani, az illélai király, akinél óvodásaimmal együtt tiszteletemet tettem, ő is rabszolgatartó volt. Hosszan beszélgettünk mindenféléről, említette, hogy feleségeitől összesen huszonöt gyereke van. Derék, jóindulatú embernek látszott, nem hiszem, hogy úgy bánt volna a rabszolgáival, mint a dzsasszantai kényúr. De ha az ismertető csak Musztafa anyját emlegetí rabszolga-felszabadítóként, abból az következik, hogy a apja, a király és a többi feleség megmaradt az ősi szokás mellett.
2008. októberében egy bírósági ítélet kapcsán nemzetközi nyilvánosság elé került a nigeri rabszolgák sorsa, a Nouvel Observateur és a Guardian is írt róla.

Adidzsatou Mani Koraou

Adidzsatu Mani Koraut 12 éves korában egy tuareg rabszolgakereskedő 240 ezer afrikai frankért (366 euró) eladta egy hithű muzulmánnak Birni N’Konni közelében. (Zúdulnak rám a képek: kétszer is jártam, egy fétisisztát látogatva, Birni N’Koniban, a nigeri-nigériai határon.) Köztudomású, hogy a próféta csak négy feleséget engedélyez, és volt már négy ennek a hithű férfiúnak, viszont a Korán több pontján is olvasható engedély a rabszolganők használatára.

„Boldogok a hívők [...] akik szemérmükkel önmegtartóztatók, kivéve feleségeikkel vagy akiket jobbjuk birtokol, emiatt nem számolnak el.” (Korán 23:1-6.) Ha netán nem világos: a feleségek mellett a tulajdonukban lévő rabszolganőket szabadon élvezhetik, ezzel nem kell elszámolniuk Allah előtt. Másik példa, a 4. szúrában, az intés után, hogy a feleségekkel egyformán kell bánni: „...vagy elégedjetek meg azzal, ami rabszolganőt a jobbotok birtokol”.

Mani Korau kilenc évig élt rabságban, feladatköre ugyanolyan volt, mint Aszmaunak, ebből következően szült három gyereket, kettő életben is maradt. Forrásaim nem szólnak arról, hogyan szabadult ki, feltételezem, hogy civil szervezetek segítségével, mert rögtön bíróságra is vitték az ügyet. A volt rabszolganő első fokon nyert, másodfokon vesztett. El tudom képzelni azt a felsőbb bíróságot, amelyik szerint a rabszolgatartás nem rabszolgatartás... Ekkor fordultak nemzetközi fórumhoz: a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közösségének bírósága 2008 októberében (ekkor hozott először ítéletet a rabszolgaság tárgykörében), kimondta, hogy a nigeri állam felelős: nem tartotta be nemzetközileg vállalt kötelezettségeit, nem védte meg állampolgárát a törvényileg tiltott praktikák ellen. És megítélt tíz millió afrikai frank kártérítést a lánynak.
Ez a bíróság börtönt nem osztogathat. De példamutató ítéletet hozott, értsen abból Mali, Burkina, Mauritánia, Csád – ahol a civil szervezetek közlése szerint szintén él még a rabszolgaság intézménye. És mi most csak Afrikát néztük.

Kati Marton: Titkos hatalom

Hasonló szellemű könyv ritkán kerül a kezünkbe.
Amelyikből az a hit és tudás árad, hogy a nők a legtermészetesebb módon illeszkednek a férfiak életébe, örvénylik körül, sodorják el, és élik túl utódaikban atyjukat, férjeiket, fiaikat, elnökeiket. Megnyilvánul a titkos hatalom, a férfiak által reprezentált erő láthatatlan komplementere. Az emberteremtés ereje, a létfenntartás hatalma. - Gordon Agáta Kati Marton könyvéről.

Edith, Eleanor, Bess, Jacqueline,
Lady Bird, Pat, Betty, Rosalynn,
Nancy, Barbara, Hillary,
Laura és Michelle…

Ez a kis mondóka női nevekből áll, a világ legjelentősebb női szerepét hordozták ezeknek a neveknek a viselői, amerikai asszonyok. Elnökfeleségek. Az elnök felesége politikai közéleti csúcsintézmény. Nem a választók döntenek a személyéről, mégis elismerik a kompetenciáját és nélkülözhetetlenségét.
Az amerikai elnököt arra választják, hogy vezessen egy a világhatalmat, és ezt teljes emberként tegye. Egy teljes értékű nővel együtt. Családként, mentális egységként, amelyre ugyanolyan fontos figyelnie az Elnöknek, mint a globális összefüggésekre vagy a speciális férfi igényekre.
Ahogy Vonnegut elképzeli az egymást kiegészítő értékű szellemi kapcsolatot egy férfi és egy nő között: ami nem egyszerűen megkettőzi a szellemi potenciált, hanem meghatványozza.

Nem lesz senkiből véletlenül Elnökné, ezt csakis teljes elkötelezettséggel végzett rengeteg munka árán lehet elérni. Az elnöki pár a nemzet kollektív tudatának megjelenései formája. Elég komplikált modell, amely pontosan és állandóan jelzi, hogy érzik magukat a férfiak és a nők a kapcsolatukban, a hazájukban, és a világban.
Mentális barométer az elnöki pár, és projekciós felület. Mintaként tekintik a családok, elhatárolódnak és együtt éreznek, osztoznak egymás sorsában. Nonstop szolgálat, csúcsmodell, amelynek a lépései behatároltabbak, mint egy klasszikus baletté.

Hasonló szellemű könyv ritkán kerül a kezünkbe.
Amelyikből az a hit és tudás árad, hogy a nők a legtermészetesebb módon illeszkednek a férfiak életébe, örvénylik körül, sodorják el, és élik túl utódaikban atyjukat, férjeiket, fiaikat, elnökeiket. Megnyilvánul a titkos hatalom, a férfiak által reprezentált erő láthatatlan komplementere. Az emberteremtés ereje, a létfenntartás hatalma.

Ezt a szemléletet egyszer fedeztem fel honi viszonylatban: Gróf Edelsheim Gyulai Ilona özvegy Horthy Istvánné emlékirataiban, a Becsület és kötelességben. A társadalmi és történelmi női szerep példaértékének és spirituális jelentőségének biztos tudását. Miközben persze a balsors régen tépi, mint nemzetét.

És ahogyan vezeti elmém a magasabb intelligencia, egyszerre olvashattam Kati Marton Titkos Hatalmát Toni Morrison A Kedves című regényével. Amely rabszolga-tudatú nők sorsáról szól, és szintén ismeri az elnökfeleségek titkát. A láthatatlan erőt, az emberteremtés és a teljes elkötelezettség hatalmát.



Kati Marton közelről lát bele az elnöki párok életébe. Magas rangú diplomata feleségeként ugyanaz a szabályrendszer köti és ugyanaz az elhivatottság és tudatosság vezeti, mint jelentős újságírói és írói karriert felépítő nőként. A könyve lenyűgöző olvasmány, rengeteg apró részletéből valóban megpillantjuk az elnöki párok karakterét, érzelmi dinamikáját, a kapcsolatok személyességét. Látjuk fizikai állapotukat, munkabírásukat, betegségeiket, halljuk, kit gyanúsítottak leszbikussággal és hogyan lehet elviselni a házasságtörést, megtudjuk, milyen szereket használtak és mennyire izolálódtak, hogy viselték a kudarcot és mennyire osztoztak népük sorsában. Mennyekben kötetett párkapcsolatuk érzelmi klímája hogyan felelt meg sokmillió amerikai közérzetének.
Pontos tükröt tart az amerikaiak elé, amelyben sok szinten értelmezhetik a sorsukat, a nők és férfiak új szövetségét és közösségi szerepét. Igazi élmény volt belenézni ebbe a tükörbe, és megismerni küldetésének szépségét.

Edith, Eleanor, Bess, Jacqueline,
Lady Bird, Pat, Betty, Rosalynn,
Nancy, Barbara, Hillary,
Laura és Michelle…
Ez a kis mondóka női nevekből áll, akik eljátszották ugyanazt a szerepet, amelyet minden feleség a világon, a titkos hatalom szerepét. Wilson, Roosevelt, Truman, Kennedy, Johnson, Nixon, Ford, Carter, Reagan, Bush, Clinton, Bush, Obama feleségét alakították a XX. Század színpadán.

Mindennapi mágia Zsanócon

Kiss Judit Ágnes nem tudja ábrázolni „a falut”, mert nem ismeri és nem érti, írta Sántha József, és mivel azt gondoltam, hogy ez tényszerű megállapítás lehet, illetve hogy ez akkor egy elszabott munka, nem is néztem bele egy ideig. Hiba volt. Amikor elkezdtem olvasni, nevetnem kellett ezen a véleményén. – Sándor Bea írása Kiss Judit Ágnes kötetéről.

Zsanócon

Kiss Judit Ágnes: A keresztanya. Szomor Veron történetei. Magyar Napló, Budapest, 2008

Mielőtt elolvastam volna Kiss Judit Ágnes könyvét, egy Narancsban megjelent kritikát olvastam róla, és ezért jó ideig nem vettem a kezembe. „(…) Mindez azonban inkább csak azt a meggyőződésünket erősíti, hogy az író szándéka nem az volt, hogy képtelenül túlrajzolt vonásokkal ábrázolja a mai magyar falut, hanem lelkéből fakadóan valami emberit, természeteset és egyszerűt keresett ebben a világban. Úgy érezzük azonban, számára idegen vagy alig értett világba csöppent” – írta a kötetről Sántha József. Nem hiszek minden kritikának, de ez meggyőzőnek tűnt. Hiszen azt tudtam, hogy a könyv a Magyar Napló szerkesztősége és az Írott Szó Alapítvány által 2006-ban kiírt pályázat győztese (a pályázat tárgya olyan regény vagy kisregény volt, amely hőseinek sorsában és a társadalmi élet jelenségeiben megmutatja a rendszerváltozás és az azóta eltelt időszak társadalmi változásait), és tudtam azt is, hogy a regény elbeszélője, Szomor Veron, idős falusi asszony. Kiss Judit Ágnes nem tudja ábrázolni „a falut”, mert nem ismeri és nem érti, írta Sántha József, és mivel azt gondoltam, hogy ez tényszerű megállapítás lehet, illetve hogy ez akkor egy elszabott munka, nem is néztem bele egy ideig.
Hiba volt. Amikor elkezdtem olvasni, nevetnem kellett ezen a véleményén. Már azon is, hogy az író eszerint mellényúlt volna, és nem is akarta parodisztikusan ábrázolni a falut, csak úgy sikerült neki, miközben kereste az „emberit, természeteset és egyszerűt”, ráadásul „lelkéből fakadóan”. (Egyébként: férfi lelkéről leírna bárki ilyen mondatot?) De még inkább azon, hogy a recenzió alapján azt hittem, Kiss Judit Ágnes realista regényt akart írni – A keresztanya viszont inkább mágikus realista elbeszélésfüzér. Szomor Veron történeteiben vegyülnek a közelmúltunk történéseiből ismert szereplők és elemek (a falu életének változásai, a beköltözők, a pártokhoz csapódó, majd álfüggetlen volt téeszelnök-polgármester) és a mágikus elemek, s mindez éppen a realista írás- és ábrázolásmód paródiáját adja.
Keserű Nemes Mihányné, Szomor Veron, nyolcvanhat éves, amikor (2006-ban) elmondja faluja, Zsanóc történeteit. A történetek (családok, szerelmek, munkások, a faluba újabban beköltözők történetei) egy-egy utcához, házhoz kapcsolódnak, és a fejezetek alcíme tartalmazza az utcák régi és új neveit is, ezzel is jelezve az idők során bekövetkezett változásokat. Szomor Veron tehát mesél a falu életéről, annak számára itt-ott érthetetlen, ám nagyon is pontosan megfigyelt változásairól, s a falu családjainak konfliktusaira rávetül Rómeó és Júlia története, Morgó Kovács Anna átka balladákat idéz, Konrád atya vágyakat gerjesztő, az egész falut bezengő hegedűszója pedig egy latin-amerikai regényből zeng elő. A történetekben ott gomolyog a 20. századi magyar történelem (Szomor Veron halott férjének háborús-hadifogságos emlékei, politikai magyarázatai formájában, a falu társadalmi változásainak leírásaiban) – persze mindig a mágikus realizmus szűrőjén át, sajátos, mesés elemeket a valósakkal vegyítő fénytörésben. Mivel az elbeszélések olyan korban játszódnak, amelyben kultúrák, értékrendek, addig egymástól elzárt világok keverednek, illik is hozzájuk ez a gomolygás.
S gomolyognak a történetekben-történésekben nősorsok is: Szomor Veron férje már nem dühíti fel magát, ha felesége beszél, ezért áradhatnak a történetei. („Én kevesebbet meséltem neki, mert könnyen megmérgesedett, aztán hogy beteg volt a szívével, hát féltettem, hogy baja ne essék.” 124. o.) Gondolkodhatunk, hogy a „bolond Csermákné” (akinek a férje kivételesen gondoskodó embernek számít, ámde mindenben kontrollálja feleségét, az egész életét kiveszi a kezéből) valóban „csak úgy” megbolondul-e, vagy az, hogy a férjét gépnek látja, az egyetlen racionális út számára; vagy hogy mi mindenen mehetett át Orsós Mira, aki emberkereskedők áldozata lett, a falu pedig megszokásból kurvának tekintette.
Van a könyvben valami vázlatosság, esetlegesség, ahogyan az egyes fejezetekben ide-oda ugrik a mesélő Szomor Veron figyelme, vannak benne „túlírt” ötletek is (a ragadványnevek halmozása egy idő után unalmas, mindenki Morgó Kovács, Begyes Tóth, Szárnyas Balogh...), de Kiss Judit Ágnes egyrészt igen jól ismeri „a” magyar falut, másrészt ismeri a rajzolást is, és nagyon jól mesél(teti Szomor Veront) erről a mi országfalunkról.

Sándor Bea

Recenziók:

Szabó T. Anna

Tamás Zsuzsa

További kritikák

Kimondani a kimondhatatlant - Toni Morrison: A kedves

"Bár az olvasók és a kritika elismerését már az 1977-es Salamon-ének (Song of Solomon) című regényével kivívta, Morrison legjelentősebb műve az 1987-ben megjelenő A kedves (Beloved). 2006-ban a New York Times által megkérdezett több mint száz neves amerikai író, irodalmár és kritikus ezt a művet választotta az elmúlt 25 év legjobb amerikai regényének. A regényből Rabszolgalelkek (Beloved) címen film is készült Oprah Winfrey főszereplésével." - Afroamerikai írónőket bemutató sorozatunkban a regényről Urbányi Eszter írt.

Urbányi Eszter: Kimondani a kimondhatatlant
- Toni Morrison: A kedves

„Azon a helyen, ahol megnyílik a magas fű,
ott áll a lány, aki várta, hogy szeressék ...”

1993 októbere, az Ohio állambeli Loraine kisvárosában véget ér a vasárnapi istentisztelet. A templomból kilépő emberek még megállnak pár szóra mielőtt hazaindulnának – hiába, ilyenkor lehet a legszaftosabb pletykákat begyűjteni. A gyülekezet egyik tagja intellektuális benyomást akar kelteni, így a szokásos mi mennyibe?, hol mit?, ki kivel? jellegű témák helyett most az örök vitákat kiváltó kérdéseket veszi elő: „Vajon ki lesz az idei irodalmi Nobel-díjas?”, „Amerikai vagy európai?”, „S ha amerikai, Roth vagy Updike?” – pár percen belül máris feltételezések, találgatások, érvek és ellenérvek röpködnek keresztbe-kasul. Persze, az emberek többségét nem az irodalom iránti vonzalma miatt izgatják e kérdések, egyszerűen csak kíváncsiak, hogy kinek a markát fogja ütni az elismeréssel járó 10 millió svéd korona (kb. 250 millió forint). A templom előtti kis tér csak úgy visszhangzik a jobbnál-jobb írók neveitől: Amos Oz, Margaret Atwood, Murakami Haruki, Claudio Magris, Antonio Lobo Antunes... S valóban mindnyájukat évek óta Nobel-díj várományosként tartják számon. Érdekes módon senki nem gondol arra, hogy saját városuk szülöttje lesz 1993 irodalmi Nobel-díjasa. Nem is akármilyen díjazott, az első afro-amerikai nőíró, aki elnyeri a neves kitüntetést. Ő Toni Morrison.
Mind a mai napig ő egyben az utolsó amerikai író is, aki részesült a Svéd Királyi Akadémia elismerésében. Azóta 15 év telt el, és az amerikaiak folyton hoppon maradnak (pedig ők betartva a nemzetközi etikettet mindig elmentek a Nobel-díjátadókra!). Ez úgy tűnik, mégsem elég az európai hübrisszel szemben, melynek ékes megnyilvánulása a Svéd Akadémia azóta már leváltott főtitkárának, Horace Engdahlnak a véleménye a két kontinens irodalmáról: „Természetesen nagyon erőteljes irodalommal rendelkezik minden kultúra, de nem lehet nem figyelembe venni azt a tényt, hogy Európa a mai napig az irodalmi világ központja és nem az Egyesült Államok” – vélekedett. Engdahl szerint az amerikai írók túlzottan befolyásolhatóak tömegkultúrájuk divatjai által, ami rontja műveik minőségét. „Az Egyesült Államok túlságosan elszigetelt. Nem fordítanak eleget más irodalmakból, és nem vesznek részt a világirodalom nagy dialógusaiban. Ez a tudatlanság korlátozó hatású” – mondta. A nagy port kavart kijelentés után csak tetézte a bajt, hogy idén éppen egy, az amerikai kontinensen, egész pontosan Mexikóban élő európai írónak, a francia Jean-Marie Le Clézionak ítélték oda a neves irodalmi elismerést. Így Amerikának idén sem maradt más, mint leporolni a régi dvd-felvételeket, és felidézni 1993. december 8-át, amikor Toni Morrison átvehette az irodalmi Nobel-díjat.
A díjátadón tartott beszédében Morrison a nyelvről mesélt (beszédét magyarul is olvashatjuk a Nagyonkék című kötetben). A hétköznapok és az irodalom nyelvéről szólt, a nyelv hatalmáról, arról az erőről, mely „jelentést hoz létre, mely biztosítja különbözőségünket, emberi különbözőségünket – a minőséget, aminek a révén az életnek semmilyen más formájához nem hasonlítunk.” Nem véletlen, hogy Morrison a nyelv, mint eszköz fontosságát emelte ki, hiszen írásművészetének legfőbb ereje is abban a sajátos nyelvben rejlik, melyen íróként megszólal. Különleges hang ez, egyszerre folklorisztikus és választékos, eklektikusan keveri az afro-amerikai hiedelmek, mítoszok, legendák, mesék és anekdoták szóbeliségét a magas irodalom választékos írásbeliségével. Ez a páratlan lendülettel sodródó, kettősséget ötvöző nyelv korai írásait (pl. Nagyonkék) éppúgy jellemzi, mint későbbi remekműveit (pl. A kedves). Nyelvezetének köszönhetően Morrison művei élvezetes, magával ragadó olvasmányélmények, témaválasztásából adódóan ugyanakkor tartalmas, maradandó, ma is aktuális írások. Nem csoda, hogy a késői pályakezdés ellenére (40 évesen jelent meg első regénye), prózája nagyon hamar meghozta számára mind a szakmai-, mind a közönségsikert.
Bár az olvasók és a kritika elismerését már az 1977-es Salamon-ének (Song of Solomon) című regényével kivívta, Morrison legjelentősebb műve az 1987-ben megjelenő A kedves (Beloved). 2006-ban a New York Times által megkérdezett több mint száz neves amerikai író, irodalmár és kritikus ezt a művet választotta az elmúlt 25 év legjobb amerikai regényének. A regényből Rabszolgalelkek (Beloved) címen film is készült Oprah Winfrey főszereplésével. A pályacsúcsot jelentő, Pulitzer-díjas regény, megkésve bár, de 2007 óta a Novella kiadó jóvoltából magyarul is olvasható M. Nagy Miklós fordításában. A történet Sethe, egy szökött rabszolganő sorsán keresztül nyújt betekintést a rabszolgaság mindennapjaiba, a szabadság édes pillanataiba és az élethosszig kísértő múlt átható erejébe. A regény alapja valós történet. Mikor a 70-es évek elején Morrison elkezdte szerkeszteni A fekete könyv (The Black Book) című kötetet, melyben az afro-amerikai történelem dokumentumait gyűjtötte össze, ráakadt egy Északra szökött, fiatal rabszolganő, Margaret Garner megdöbbentő történetére. Garner Kentuckyból való szökése után Ohioban bujkált, s mikor az 1850-es szököttrabszolga-visszaszolgáltatási törvény (Fugitive Slave Act) nevében vissza akarták hurcolni Délre, inkább megölte gyermekét, mint, hogy ő is hozzá hasonlóan rabszolgasorsra jusson. Ezzel a tettével rögtön az újságok címlapjára került. Így talált rá Morrison is.
Morrison regényében Margaret Garner Sethe, a megölt gyermek pedig a kísértetként visszatérő Kedves lett. Nevét onnan kapta, hogy sírkövén is csak ez az egyetlen szó állt: Kedves. Morrison nem egy az egyben dolgozta fel, csupán kiindulópontnak használta Margaret Garner élettörténetét. Ahogy a regény előszavában írja: „Margaret Garner, a történelmi alak izgalmas, de a regényírót gúzsba kötné. Túl kevés helyet hagy a képzeletnek, legalábbis az én céljaimhoz képest. Úgyhogy ki fogom találni a gondolatait, beléjük bújok, hogy létrejöjjön egy olyan mögöttes szöveg, amely lényegét tekintve történelmileg igaz, de nem szigorúan tényszerű, s mindezt azért, hogy történetét összekapcsoljam a szabadságot, a felelősséget és a nők „helyét” illető mai kérdésekkel.” Morrison prózája mintegy elmossa a különbséget történelem és képzelet, valóság és fikció, tények és látomások között, és egy, a mágikus realizmusra emlékeztető világba vezeti az olvasót.
„Gonosz volt a 124-es ház. Teli egy baba mérgével.” – kezdi Morrison a regényt, megadva a kísérteties alaphangot. Sethe életben maradt lányával, Denverrel él itt. Két fia, Howard és Buglar már réges-rég, még tizenhárom éves korukban elmenekültek a kísértetlakta házból. Különös dolgok történnek a 124-esben: hol tükrök törnek össze pusztán attól, hogy belenéz valaki, hol egy gyermekkéz nyomai jelennek meg a tortában. Elköltözni nincs értelme, hiszen, mint Sethe anyósa, Baby Suggs érvel: „Nincsen ház az országba, ami ne vón a szarufáig teli valami meghótt néger fájdalmával.” Ebbe a környezetbe érkezik meg Paul D., akit Sethe még az Édes Otthon nevű farmon töltött időkből ismer.
Paul D. és Sethe emlékein keresztül megismerjük a múltat, a rabszolgalét tapasztalatát, Édes Otthont, mely korántsem volt olyan édes és „biztosan nem volt otthon”. Mint később kiderül mindketten Mr. és Mrs. Garner (!) rabszolgájaként éltek a farmon. Egy este, a tűz mellett ülve, Sethe elárulta szökési tervét Paul D.-nek. Mindent jól megtervezett, három gyermekét előreküldte egy szekéren Cincinnatibe, az anyósához, a már törvényesen felszabadított Baby Suggshoz. Sethe később így idézi fel a szökéssel megszerzett szabadság érzését: „Megtettem. Mindannyiunkat kijuttattam. Halle nélkül. Egészen addig az volt az egyetlen dolog, amit valaha egymagam csináltam. Eldöntöttem. És minden úgy sikerült, ahogyan kellett. Itt voltunk. Minden egyes gyerekem és én magam is. Megszültem őket, és kihoztam őket onnan, és nem is csak úgy véletlenül. […] Úgy éreztem, jobban szeretem őket, miután idejöttünk. Vagy talán nem tudtam őket rendesen szeretni Kentuckyban, mert nem az enyémek voltak, hogy szerethessem őket.” Rabszolgaként Sethe nem élhette át az anyaság érzését, hiába volt négy gyermeke, sosem tudhatta magáénak őket Édes Otthonban. Mindnyájan tárgyak voltak, Garnerék tulajdonai, ezért kellett elszöknie és ezért kellett megtennie a felfoghatatlant. De, hogy pontosan mit, azt az olvasó csak részletekben tudja meg. Morrison ugyanis nem könnyen adja a történetet, aktív olvasót kíván, olyat, aki követi a töredezett történetmesélést, az időbeli ugrásokat, kihagyásokat, észleli a perspektívaváltásokat, felismeri a különféle utalásokat.
Amit a történet első harmadában megtudunk, az az, hogy 18 év elteltével nemcsak Paul D. jelenik meg a 124-es házban, de egy különös, törött kalapú, fekete ruhás lány is feltűnik nem messze a ház lépcsőjétől. „Szabad megkérdeznem a nevét? − kérdezte Paul D. – Kedves – mondta a lány, és annyira halk és érdes volt a hangja, hogy mindegyik a másik kettőre nézett. Előbb a hangot hallották – s csak aztán a nevet.” Sethe befogadja az idegent, akit furcsa szokásai ellenére (pl. él-hal az édességért; úgy lélegzik, mint egy gőzmozdony; menni csak úgy tud, ha megkapaszkodik valamiben) hamar megszeret ő és Denver is. Egyedül Paul D. nem fogadja el az új „családtagot.”
A regény elejétől kezdve érezhető, hogy valamilyen sötét bűn nyomja Sethe lelkét, de teljességében csak a mű közepén tárul fel, hogy mi is ez. Stamp Paid (szintén egykori rabszolga) egy újságkivágást mutat Paul D.-nek. Az újságcikk egy gyermekgyilkosságról tudósít. Paul D. nem hisz a szemének: a képen Sethe látható. Mint megtudjuk, szökése után Sethe Baby Suggs házában lakott, s mikor meglátta a közeledő tanítót és a seriffet, akik azért jöttek, hogy gyermekeivel együtt visszavigyék Délre, kiszaladt a fáskamrába, hogy megölje gyermekeit. Közülük csak egyikőjüknek, a kétéves lányának sikerült elvágnia a torkát.
Ez a lány tér vissza 18 év múlva a 124-es házba Kedves alakjában, lehetőséget adva Sethének, hogy jóvá tegye tettét. Sethe tudja, vagy inkább érzi, hogy Kedves saját meggyilkolt lányának testet öltött alakja: „Ő a leányom: Kedves. Az enyém. Értitek. Visszajött hozzám saját szabad akaratából, és nem kell semmit se magyaráznom. Nem volt időm előtte elmagyarázni, mert gyorsan kellett csinálnom. Gyorsan. Biztonságos helyre kellett juttatni, és én elküldtem oda, ahol biztonságban lesz.” Kedves nem bocsát meg anyjának, aki elvette tőle az életnek, a boldogságnak, a szeretet elnyerésének a lehetőségét. Lassan teljesen hatalmába keríti, s a köztük lévő anya-lány kapcsolat megfordul: Sethe válik gyermekké, aki felett Kedves uralkodik, s akit végül csak egy ördögűzés menthet meg.
„Nem olyan történet volt ez, amelyet tovább kell adni” – hangzik el többször is a regény végén. Azzal, hogy Morrison mégis kimondja a kimondhatatlant, emléket állít minden Afrikából elhurcolt, rabszolgasorsra juttatott feketének; minden nőnek, aki nem lehetett anyja saját gyermekének és minden gyermeknek, aki szeretetre vágyott, de sosem kaphatta meg. „Több mint hatvanmilliónak.” – áll a könyv ajánlásában.

Urbányi Eszter

A női lét elviselhetetlen nehézsége?

„Határok közé szorítható-e a női identitás? S ha nem, miként lépheti át egy nő a számára kijelölt határokat és mik lehetnek e határsértés következményei? Hogyan reagál a társadalom vagy a szűkebb értelemben vett környezet minderre? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keres választ a Határtalan nők című tanulmánykötet, melyben húsz szerző írását olvashatjuk a legkülönfélébb női sorsokról.” – Urbányi Eszter kritikája a Nyitott Könyvműhely 2008-ban megjelent átfogó tanulmánykötetéről.

Urbányi Eszter:
A női lét elviselhetetlen nehézsége?

Bakó Boglárka - Tóth Eszter Zsófia (szerk.): Határtalan nők - Kizártak és befogadottak a női társadalomban. Nyitott könyvműhely, 416 old., 2008, 3348 Ft

Határok közé szorítható-e a női identitás? S ha nem, miként lépheti át egy nő a számára kijelölt határokat és mik lehetnek e határsértés következményei? Hogyan reagál a társadalom vagy a szűkebb értelemben vett környezet minderre? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keres választ a Határtalan nők című tanulmánykötet, melyben húsz szerző írását olvashatjuk a legkülönfélébb női sorsokról. A széles körű kutatásokra alapozott tanulmányok olyan nők életét veszik górcső alá, akik valamilyen módon szembeszálltak a hagyományos társadalmi normákkal, és megtagadva a számukra előírt női szerepeket különcként éltek. A hiánypótló kötet átfogó képet rajzol különböző korszakok különböző normaszegő nőiről: újraházasodó özvegyekről és emigráns értelmiségiekről, egyedülálló anyákról és napjaink szinglijeiről, kétes erkölcsű nődandykről és börtönre ítélt kéjnőkről, házasságtörőkről és bandatagokról, öntudatos leszbikusokról és hisztériás betegekről.
A kötet tematikai sokszínűsége változatos kutatási módszerekkel párosul, hiszen a szerzők között éppúgy találhatunk irodalmárokat, mint történészeket, pszichológusokat, néprajzkutatókat, kulturális antropológusokat vagy szociológusokat. Ebből adódóan igen eltérő eszközökkel közelítenek elemzésük tárgyához; az oral historytól („beszélő emlékezet”) kezdve a narratív- és mélyinterjún át az írásos források (pl. személyes dokumentumok, újságcikkek, kórrajzok, hatósági okmányok) aprólékos feldolgozásáig számos kutatói módszerre találhatunk példát a kötetben.
Ami a tematikai és módszertani változatosság ellenére mégis egységes színezetet ad a tanulmányoknak, az a társadalmi nemi stúdiumok és az új kultúraelméletek fogalmi eszköztárát idéző beszédmód. Bár a szerzők más-más kutatói technikákkal, más-más megközelítésekkel és más-más súlypontokkal nyúlnak témájukhoz, ez a beszédmód mindnyájuknál érvényesül. Az itt olvasható női történetek ugyanis mind a társadalmi nemek (gender) konstruáltságát hangsúlyozzák, amennyiben főszereplőik visszautasítva a környezetük által elvárt nőképet egy új és a megszokottól eltérő identitást alkotnak meg maguknak. Vagyis megkérdőjelezik a nőiség esszencialitását és bebizonyítják, hogy a társadalmi nemi identitás nem rögzített, természetes és eleve adott kategória, hanem az adott nyelvi, kulturális és társadalmi közeg által létrehozott konstrukció, mely éppúgy lebontható, mint ahogy fel is építhető. A normatívnak tartott viselkedésminták pedig, mint például, hogy egy nő legyen hűséges feleség, kizárólagos anya és odaadó háziasszony, aki lehetőleg nem hagyja el az otthon falait, szintén nem magától értetődőek, hanem a társadalom hatalmi helyzetben lévő tagjai, azaz a férfiak által önkényesen kijelölt szerepek. A bemutatott női életutak fényt vetnek arra, hogy a társadalomban érvényesülő egyenlőtlen hatalmi viszonyok miképp befolyásolják a nemekhez kötődő elvárásokat, és mi történik, ha egy nő nem teljesíti ezeket. A tanulmányok tehát összhangban állnak a tekintetben, hogy mindnyájan a társadalmi nem fogalmához szorosan kapcsolódó jelenségeket, nevezetesen a hagyományos női normák elhagyásának eseteit vizsgálják. A könyv írásait így egyfajta gendertudatos beszédmód jellemzi. Ez tekinthető a kötet legfőbb erényének is egyben, hiszen a társadalmi nemek szempontjait felvető beszédmód alapvető hiánycikk a magyar tudományos közbeszédben. Bár a kötet előszava szerint nincs ok aggodalomra, mert a feminizmus elméleteire épülő szemléletváltás Magyarországon is érezhető már, azt mégiscsak leszögezhetjük, hogy a feminizmussal és a genderkutatásokkal szembeni ellenérzések még mindig jócskán tetten érhetőek a hazai tudományos közbeszédben.(*1) Ezért tekinthető úttörő kezdeményezésnek a Határtalan nők összeállítása és komoly eredménynek a könyv megjelenése.
További erénye a kötetnek, hogy főként olyan nőkről, illetve női csoportokról szól, akikről eddig egyáltalán nem vagy csak alig olvashattunk. Az elfeledettség oka elsősorban az lehet, hogy a nők – még ha normakövetően éltek is – sokáig ki voltak zárva a történeti idő teréből, tehát nem is íródhattak be a nagybetűs történelem narratívájába. A normákat megszegő nőkről pedig végképp nem tesz említést a múltról szóló könyvek nagy része, tátongó űrt hagyva ezzel a különböző korszakok társadalomrajzában. A Határtalan nők szerkesztői azonban úgy tűnik, érzékenyek az évezredeken át elhallgatott kínos igazságokra és olyan szövegeket gyűjtöttek most egybe, melyek valamelyest kiszínezik a történelem fehér foltjait.
A szerkesztők, Bakó Boglárka és Tóth Eszter Zsófia két nagy fejezetbe rendezték a tanulmányokat, az elsőben az egyéni, míg a másodikban a csoportos normaszegőkről szóló írások kaptak helyet. Csokonai Vajda Juliannájától a szinglikig, tehát a 18. századtól napjainkig tart az az időszak, melyet a kötet felölel. A tanulmányok között számos jó és néhány gyengébb is akad. Persze, nem is várhatjuk, hogy húsz különböző szerző egységes színvonalon írjon, s nyilván a kötet interdiszciplináris jellegéből is adódóan igen eltérő szövegekről van szó nyelvhasználat, stílus vagy akár érthetőség szempontjából. Nyelvi megformáltság és olvasmányosság terén több írás is hagy kívánnivalót maga után, de ami ennél jóval zavaróbb, az az itt-ott felbukkanó közhelyesség. Néhány gondolatmenet ugyanis banalitásoktól sem mentes: hogy mást ne mondjak, ki ne tudná például, hogy a megesett lányokat egykor elítélték és megbélyegezték a falusi közösségekben. A probléma nem ott van, hogy ilyen közhelyek felmerülnek, hanem ott, hogy egy-két tanulmány sajnos nem lép túl ezeken és így nem sok újat mond az olvasónak, vagy legalábbis nem tud meggyőzően újat mondani. Szerencsére azonban jóval több olyan írás került a kötetbe, ami a közhelyek ismétlése helyett új nézőponto(ka)t kínál az adott témához.
A már említett Vajda Julianna és a szinglik nemcsak a válogatás kronologikus kezdő- és végpontját jelölik, hanem a kötet, számomra legérdekesebb esettanulmányainak központi alakjai is. Szilágyi Márton Vajda Juliannáról szóló írásában Csokonai Lilláját egészen új perspektívából, nem a megszokott irodalmi kontextusban, hanem hétköznapi emberként láthatjuk, méghozzá úgy, mint a költő egykori rajongásából élete végéig hasznot kovácsoló, elhunyt férje végakaratát elmismásoló, rafinált nőt. De még mielőtt az irodalomtankönyvek idealizált Lilla-képe végképp szertefoszlana, az is kiderül, hogy Vajda Julianna voltaképpen csak egy önjelölt Lilla, aki valószínűleg nem azonosítható Csokonai híressé vált múzsájával. A kötet kronológiai tengelyének másik végpontján álló A szingli lét dilemmái elsősorban aktualitása miatt lehet tanulságos olvasmány. Ebben Pistyur Veronika önkéntes jelentkezők segítségével vizsgálja napjaink egyedülálló nőinek helyzetét. A tanulmány alapkérdése, hogy „a szingli lét a modern női lét válságát vagy az emancipáció kiteljesedését jelenti-e a mai Magyarországon” (201). Bár a szerző sem tud megnyugtató választ adni erre a kérdésre (merthogy nincs egységes válasz), annyi kiderül, hogy a megkérdezett szinglik többsége nem válságként éli meg egyedüllétét, sokkal inkább választott alternatívának tekinti életvitelét.
Olyan tabunak számító és agyonhallgatott témák is előkerülnek a kötetben, mint a prostitúció, mellyel a kötet három tanulmánya is foglalkozik, különböző időszakokban és közösségekben vizsgálva a jelenséget. Míg Bokor Zsuzsa a húszas évek Kolozsvárának jellegzetes nőtípusairól, köztük a „bűnös utcanőkről” ír, Szécsényi Mihály a huszadik század elejének budapesti közösségében vizsgál olyan nőket, akiknek élettörténetében a prostitúció és a bűnözés összekapcsolódik, Mátay Mónika pedig a prostitúció sajátos formájával, a reformkori polgári társadalom arszlánnőivel foglalkozik. A szerzők természetesen nem mondanak semmiféle értékítéletet, csupán értekező objektivitással feltárják a jelenség hátterét és mozgatórugóit. Mégis azáltal, hogy rengeteg új szempontot felvetnek, arra késztetik az olvasót, hogy másként kezdje látni ezt a társadalmilag megbélyegzett életformát.
A másként láttatni és látni élménye a kötet több írásában is megjelenik. Ennek elsődleges oka az a problémafeltáró-rekonstruáló attitűd, mely számos tanulmányt jellemez, s mely új szempontokkal gazdagít(hat)ja eddigi elképzeléseinket, rávilágítva az egyes normaszegések mögöttes okaira. Jó példa erre Tóth Eszter Zsófia frappáns, Gábor, csináljunk gyereket, hadd vessen cigánykereket! című tanulmánya, mely a házasságon kívüli szülés problémakörét vizsgálja a szocialista érában. Miközben a szerző a lányanyaságot és annak megítélését elemzi, összefüggéseket is keres a jelenség egyre nagyobb számú felbukkanása, a megítélés pozitív irányú eltolódása és a női szerepek változása között. Tehát nemcsak elemzi a lányanyaság jelenségét, hanem felkutatja azokat a felszín alatt húzódó körülményeket is, melyek normatörésre sarkallhattak egyes értelmiségi nőket és melyek végül is ennek az eredetileg normaszegésnek tartott viselkedésmintának a megítélését jelentősen befolyásolták. Végkövetkeztetésként arra jut, hogy a női szerepváltozások szorosan összekapcsolódnak a lányanyaság társadalmi elfogadottságával: „A cikkek alapján ábrázolható az a folyamat, ahogyan fokozatosan átértelmeződik a házasságon kívüli szülés megítélése. A lányanyaság elfogadása elsősorban értelmiségi nőknél azért is lehetséges ebben az időszakban, mert egyrészt a korszak hivatalos diskurzusai a nők egyenjogúságát hirdették. Másrészt az 1960-as évektől, elsősorban 1968-tól főként a bulvársajtóban egyre jobban beszivárogtak a nyugati női szerepminták, amelyek vonzóbbak lehettek a közvetlen környezet kínálta szereplehetőségeknél.” (356). Kétségtelen, hogy sokan még manapság is ferde szemmel néznek az egyedül gyermeket vállaló nőkre, ugyanakkor az is biztos – mint ahogy e tanulmányból is kiderül –, hogy gyakran társadalmi okok (pl. a női szerepek megváltozása) húzódnak az egyéni normatörések mögött. Erről pedig egy pillanatig sem szabad megfeledkeznünk − mint ahogy arról sem, hogy a nőkről való gondolkodás befolyásolásában tudatosan szerepet kell vállalnia a tudományos élet tagjainak. A szerepvállalás megnyilvánulhat egy ilyen, új szempontokat felvető könyv kiadásában, vagy akár egy olyan konferencia megszervezésében, mint amilyet az MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézete rendezett Határtalan viszonyok címmel a kötet tanulmányainak előadására és a gondolatcsere lehetőségének megteremtésére. S mivel úttörőnek lenni soha nem könnyű feladat, a Határtalan nők hibáival együtt is előremutató fejleménye a magyar tudományos közgondolkodásnak. Reméljük, nem sokáig várat magára a folytatás.

Urbányi Eszter

***********
*1: Lásd erről Kádár Judit: „Miért nincs, ha van? A kortárs nyugati feminista irodalomkritika hatása Magyarországon”. Beszélő (2003. nov.) 100-107. és Séllei Nóra: „Így írunk mi ─ A magyar feminista irodalomtudomány (ön)megjelen(ít)ése”. In: uő: Miért félünk a farkastól? Feminista irodalomszemlélet itt és most. Kossuth Egyetemi Kiadó, 2007. 140-161.