Kiss Noémi: Helyzetjelentés Berlinből

Ahogy elnézem a kortárs irodalmat, leginkább a DDR-re szeretnének emlékeztetni a mai írók, ez a fő témájuk. A ködös, tisztázatlan múlt. Pedig itt elég világos minden, összehasonlítva Budapesttel. – Kiss Noémi könyvbemutatója kapcsán utazott egyhónapos meghívással Berlinbe, onnan jelentkezik.

Kiss Noémi: Helyzetjelentés Berlinből

Hogy mi a különbség a német és a magyar nők között? Az, hogy a német lehet kancellár.

Már azt sem tudom Magyarországon elképzelni, hogy megjelenik egy írónőnek a könyve, és csak úgy meghívják valahová, hogy dolgozzon egy hónapig alkotóházban, éljen egy tó partján, vízre néző szobában, úgy, hogy még reggelit is adnak neki a télikertben. Az írónő így, az írónő úgy, parancsoljon, tessék, mikor legyen a felolvasás? Kér kávét? Milyen könyveket olvasna szívesen?
Itt persze senkinek nem tűnik fel, hogy valaki írónő. Semmi különös. Egyszerűen nincs különbség, az írónő éppen annyit ér, mint az író, úgyhogy feminista kritikával senki sem jön elő a szobájából. Ahol nincs probléma, ott nincs kritika sem. A női írás lényegi eleme a kortárs gondolkodásnak Németországban, elfogadott, állandóan jelen lévő irodalom. A világ változott, nem a feminizmus. A feminizmus itt mindennapi tény. Elsősorban praktikus tettekben nyilvánul meg, a nyugati oldalon, a kreuzbergi mozgalmárnők alapította házak egyre nagyobbak, a Schokofabrik először úgy adott munkát nőknek, hogy csokoládét és asztalt gyártottak benne. A keleti részen nemrég nyílt meg a vállalkozásokat segítő Weiberwirtschaft. Nőket indítanak el, önálló karrierjüket segítik. Az állam és magánemberek támogatják a házakat, az alapítók több ezren vannak. Segítenek továbbá a bevándorlóknak, egyedülállóknak, leányanyáknak és a munkanélkülieknek. Vannak speciális női problémák itt is bőven, csakhogy itt igyekeznek őket megoldani.
Ahogy elnézem a kortárs irodalmat, leginkább a DDR-re szeretnének emlékeztetni a mai írók, ez a fő témájuk. A ködös, tisztázatlan múlt. Pedig itt elég világos minden, összehasonlítva Budapesttel. A fal leomlása a háború utáni történelem legnagyobb eseménye volt. Évforduló van, zajlanak a megemlékezések, megnyílnak újabb archívumok és a német nyitott társadalom mindenről újra vitákat nyit, bárki bekapcsolódhat, elmondhatja a véleményét. Itt senki sem sejti, hogy lehetséges volna húsz évvel a rendszerváltás után keserű arccal emlékezni, márpedig nálunk az a sejtésem, hogy így lesz egész évben: sóvárgás a be nem váltott ígéretek után. Nem lesznek nyilvános viták, nem lesz alapos emlékezés, fórum, előhívás, és nem lesznek tettek sem. Irodalom sem lesz, a múlt feldolgozása elég gyenge lábakon áll. Még csak most kezdődik az év, de szinte biztos vagyok benne, hogy a dialógus teljes hiánya jellemzi majd a beszélgetéseket. Egy érett, nyugati demokráciában nehéz elhitetni, ami nálunk folyik a szellemi életben. Nem is nagyon beszélek róla senkivel. Élvezem a szabadságot.
Igaz, most jut eszembe, rajtam kívül csak írók vannak a házban, 2 szerb, 1 orosz és 1 bolgár. Minél keletebbre megyünk, annál több az író, és annál ritkább az írónő. Ezt mindannyian elismerik. (Tegnap érkezett egy cseh írónő, őt kifelejtettem.)



A Wannsee megnyugtat. A tó partján lakom, egy hete befagyott, és fehéren világít az ablakomba. Ha nincs köd és nem ül tejes pára a csupasz ágakra, világos van. Kétszer átkorcsolyáztam a túlpartra. Elég zaklatott hely amúgy a Wannsee, nem messze innen áll az a híres híd, melyen százak menekültek keletről, vagy a folyón úsztak át, innen ered ugyanis a Havel. És itt lőtte le szerelmét Heinrich von Kleist, majd saját magával is végzett. Nem messze tőlünk, itt volt a Wannsee-konferencia, ahol eldöntötték az európai zsidóság kiirtását. Éppen egy olyan villában, ahol később az alkotóházat is berendezték. Néha kiráz a hideg. Mínusz húsz, huszonöt fok van éjjelenete. Állítólag Kleist azért szorongott, hogy nem tudja eltartani fiatal menyasszonyát. Romantikus dolgokkal ma már nem találkozni Berlin szélén, annál praktikusabbak és lényegretörőbbek itt az emberek.

Az S Bahn például sosem késik egy percet sem, a kiadó számtalan felolvasást szervez, mindent pontosan beosztunk, a könyvem ma jött ki a nyomdából, szép, precíz. Relle Ágnes fordította és a tegnapi felolvasáson mindenki dicsérte a munkáját. Egy író ma már semmit sem ér fordító nélkül Európában. Ahogy megbeszéltük, úgy zajlik minden, a kiadó meghív ebédelni, kellemes, jóindulatú ember, aki hisz abban, hogy itt érdekli az embereket a történetem. Én elég bizonytalan vagyok. Színházra, ebédre és kiállításokra is bőven telik az ösztöndíjból. Hát ilyen unalmas itt az élet ahhoz a szürke, rossz hangulathoz képest, amit január 6-án otthon hagytam. Még senki sem kötött belém a buszon, nem léptek a lábamra és egyetlen autó sem akart elgázolni a gyalogátkelőn. Nem éreztem, hogy bármiben is hátrányt szenvednék azért, mert magyar vagyok. Azért, mert nő vagyok, pláne nem.

Kiss Noémi

Egy nő a férfibirodalomban − utóirat

Ma fiús napunk van: Becsey Zsuzsának időbe telt, míg megfogalmazta, mire emlékeztette a Nők a férfi (b)irodalomban rendezvénynek a szexualitással és annak irodalmi megjelenési formáival foglalkozó félórája, de mindjárt el is olvasta Bán Zoltán András regényét, hogy elismerésének forrásait kutatva felvillanthassa a húszas évek végének és harmincas évek elejének filmképeit: Germaine Dulac és Louis Buñuel világát. Közben arról sem feledkezik el, hogy meggyőzzön róla: a csendes férfilélek beszédes gyermeket takar.

Becsey Zsuzsa: Egy nő a férfibirodalomban - utóirat

Bán Zoltán Andrással, Garaczi Lászlóval és Gerevich Andrással, három férfival beszélgetett Kiss Noémi a Szépírók Társasága 2008-as fesztiválján a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Nyers a téma, de bírta a kihívást, annál is inkább, mivel nem véletlen esett választása éppen e három szerzőre.

Nem kis dolog egy nőnek három férfival szemben tartani magát. A téma a szexualitás keresése a szerzői énben. Noémi kelletlenül ugyan (amennyire jól nevelt nő szerepében ez vállalható), de azért öntudatosan, mint aki nem jön zavarba, igyekezett a megkérdezettek írásaiból megvilágítani ezeket a közízlést provokáló félreérthetetlen direkt szexuális jelöléseket, egyúttal rábírni őket, hogy beszéljenek is róluk. Nem ígérkezett könnyű feladatnak: hiába hogy mindhárom esetben feketén-fehéren megnevezve e becses értékek, a kiejtett szavak nem hozták zavarba a hallgatót, viszont a szerzőket annál inkább. Ez igen kedvesnek tűnt nézőként: végre férfiakat is zavarba lehet hozni valamivel. Különös élmény volt ezekkel az arcokkal ilyen visszatükrözésben találkozni. Egyáltalán nem hatott mesterkéltnek, éppen ellenkezőleg, nagyon is valóságos látványt nyújtott.

De lássuk ugyanezt a szerzők oldaláról! Noémi próbált ugyan egyik-másik esetben segíteni, Bán Zoltán András esetében már a könyv címében „Susánka és Selyempina” (kérdező állítja, a világirodalom egyik legszebb címe is, szerintem is szép a hangzása) egyértelmű az utalás, már amennyire ez félreérthetetlen, míg ha az írást kezdjük olvasni (ami, megvallom, már első belelapozásra felkeltette érdeklődésem), a mű egy egészen elvont erotikus tudatalatti világba csalogat. És akkor itt, meglepő módon, dacára annak, hogy várnánk a megszokott, hatásvadász, ma oly népszerű pornóirodalomból, bulvárból vett sztereotípiákat, zavarba ejtően prűd marad, a háttérben, érintetlenül, a szerző. Innen érthető is a reakciója, mellyel a kérdezőt elutasítja, hiszen az ő keze tiszta. Mondhatnánk úgy is, szerző részéről a dolog ügyesen kijátszva, hiszen ez csak írás, mégis, ő ennél őszintébb: molesztálva érezte magát. Vissza a labda: ugye, hogy a férfiak is tudnak érzékenyek lenni? Csak jól kell bánni… Azért határon mégiscsak innen, a huszonegyedik században lennénk, ha nem is filmről van most szó; a szöveg intellektuális, ízléses humorú, abszurd, akárcsak az avantgárd irányzatok, a dada és a szürrealizmus 1930-as fekete-fehér filmjei.

De előbb essen szó ezekről a dacos gyerekekről, akik, ha bántottnak vélik magukat nőkérdésben, azonnal támadnak. Ezzel főként Garaczi lepett meg, s vontam le a következtetést, mennyire nem tudnak ezek a férfiak a szexualitásról beszélni. Mert írni, valljuk be, tudnak, még ha a maguk módján is. Talán még Gerevich beszélt a legtermészetesebben, ő kezelte egyedül szája szegletébe rejtett mosollyal a dolgot, igaz, mint maga megjegyezte, hivatalosan nem mint férfi volt jelen. Azonban mikor azt említi, valaki írta neki amikor Spiegelmann Laura kapcsán arról leveleztek, hogy nők vagy férfiak képesek-e így írni, hogy a férfiaknak nincs is mellbimbójuk, alig fogom vissza magam, hogy ne szóljak közbe: igenis meg tudom cáfolni, a férfiaknak van mellbimbójuk − amikor először, én is meglepődtem, mi több, -ijedtem, hogy ez valóban így van. Már azon se csodálkoznék mellesleg, ha kiderülne, a férfiak is tudnak szülni. Bár ezt sajnos, mint Gerevich említi, nem lehet − nem mintha bánná. Őt különben, teszi hozzá, nem tudják izgatni a nők egyáltalán. Ilyen egyszerű. Nézem, milyen csinos a férfiak mellett ez a Noémi, magas, kifogástalan alkat, s felmerül bennem, mit éreznék a helyében, mert akárhogy is, de megalázó ilyet egy nő közelségében mondani, de Gerevich Andrástól elfogadjuk, bár mászkál bennem egy huncut mosoly, nem egészen hiszek ugyanis neki ebben a kérdésben, de ez maradjon az én titkom − mindent azért mégsem lehet kimondani, elveszne varázsa.

Sokadszor hallottam már e férfiakat nyilatkozni önálló vagy társszerzői esten, irodalomkritikai beszélgetéseken, mikor épp tördelni, aprítani kezdték (jóhiszeműen, természetesen) a kiválasztott áldozatot, jóval is, rosszal is áldva a kiszemeltet. Összességében mindig sikerült körképet kapnom. Most viszont, mint durcás gyerekek (Garaczi, akárha kiskamasz), védekeztek, szabadkoztak, éppen csak a józan, higgadt beszédre nem voltak foghatók, mégis igen szeretnivalók voltak. Itt és most valami olyanban részesültem, amiben addig nem. Írók, kritikusok, akárhogy is, szeretem a nagy, okos férfigyerekeket. Csak Kukorelly léphetett volna simán közéjük a hallgatóságból, részeseként talán nem is zavarta volna a Spiegelmann-féle affér annyira, hogy muszáj volt végül sajátos, féken tarthatatlan gesztusaival bekiabálnia (talán csak Szentjóby foghatna vele ebben kezet), személye pontosan illett volna a „kamaszfiúk” köreibe, bár a kép így is épp eléggé szórakoztatott.

Noémi láthatóan kellemetlenül érezte magát, nem tudom, én hogy érezném magam egy ilyen nem mindennapi férfi-túlsúlyos közegben, ahol az arcokról valami olyasmi árad, ’mit képzel ez a nő, s hogy mer egyáltalán kérdezni’. Hogy ő kérdez-e rosszul, nem tudom megítélni, az tény, hogy az összhang itt és most láthatóan nem volt meg, mégis igen kedves emlék maradt ezekkel a görcsös, szeretnivaló felnőtt fiúkkal. Férfi, nem férfi, legközelebb is velük beszélünk, hátha addigra felengednek. Meglehet, csupán rossz napjuk volt, mert azt mi sem hihetjük komolyan, hogy férfijainknak ne lenne mit mondaniuk a szerelemről, a szexualitásról − ha akarnák. Mi több − a szerzők eddig ismeretlen arcukat mutatták, hát utánajártam kicsit, ki mit is cselekedett ebben a témában írásaiban.

Csoda-e, Bán Zoltán András regénye igen kellemetes olvasmány volt. Ez az egyszerre huncut és szeretetteljes tekintetű gyermekférfi szabályosan elvarázsolt a Susánka és Selyempinával, viszont különös, mennyire látom magam előtt a fantáziájában korántsem öregedő kéjsóvárgót… a betűk előttem már fekete-fehér képek, valami homály, kis sötét, némi fény… istenem, Buñuel: Aranykor? A harmincas évek szürreális fénye-homálya, ahogy kijönnek a kapun, ajtón, szakállas papok, imádkozva, nő ájulva, alig pislákolva benne lélek, krisztus vele be, kijön szakáll nélkül, mint aki nemes, szent dolgot cselekedett, áltettek, hamis mozdulatok. Közben szavak, micsoda boldogság, hogy megöltük gyerekeinket, mondja nő, férfi feje véres, karmester elájul, agonizál, állva nyög, nő csókolja az öreget, férfi nézi, feláll, de fejbe vágja egy váza, miért is jutnak ezek minderről eszembe? B.Z.A. feje, a hát, az arc…vagy inkább Dulac, A kagyló és a lelkész. Kicsit összefolyik, most melyik, pap, az őrült, pár a szekéren, oszlopos belső tér, tekintet, nő arca, balett, lassuló mozdulattal férfit megfojtja, nő vágyakozó tekintete, nem sikerül, férfi brutális erőben, elvarázsolt csodálattal néz nőre, mint állat az áldozatra, kéjjel, arca repedezik, vér folyik rajta, ablak, víz, csillogás, pár a vallatóban, nő áll, fojtogató lelkész kebléről szakítja a ruhát, kagyló, melltartó, táncoló tömeg, lábak, csillár, forog tér…

És akkor itt is szellő süvölt, miközben Selyempina Susánka cirógat, … „estének közelében, megcirógatta ajkát, besurrant ködmönkéje alá, hogy a legkülönfélébb földeken és vizeken gyűjtött aromájával feldúsítsa a lányka bőrének észbolydító illatát. Ez volt a szél, és róla ennél több még az Agyközpontban sem gondolható. De ott voltak aztán az emberek, egész pontosan a férfiak, és velük már komolyan meggyűlt Zsigó bátyánk képzeletének baja, mert ők akartak is valamit Susánkától és meg is kapták, noha Selyempina testében és képében. Ám e selyempinás álarcban feltehetően még nagyobb kéjjel vették el azt, amit akartak, nevezetesen a susánkai lány mosolyát, szemöldöke ívét, ajka vonalát, nyelve vörösét, nyála csordulását, segge …” itt most inkább nem folytatom, el lehet olvasni. És akkor: „Selyempina adott, csak adott, míg a szűz Susánka folyvást elutasított, Selyempina folyvást kinyílt, míg Susánka bezárult, Selyempina elfogadott, míg Susánka hárított, vagy ha nem, egyszerűen csak létezett moccanatlanul, igénytelenül, emlékezet nélkül, míg Selyempina habzsolt és élvezett, zajosan, beszédesen…” Innen is tovább lehet olvasni. Engem mindenesetre levett a lábamról, mi több, tükröt állított elém. Valami olyan tükör ebben a tudathasadásban, megkettőzésben, ami az álmokból ismerős − de ez legyen az én bajom.

Változatlanul szeretet, férfiaknak, nőknek.

Becsey Zsuzsa

Kiss Noémi: A bocsánatotkérek nők

„Ha valaki megírná a magyarok történelmét, vagy a magyarok irodalmának a történetét, abban kizárólag férfiak volnának, vagy legalábbis férfinevek. De még az erőemelők teljesen felesleges küzdelme a járművekkel, még az is a fontosabb dolgok közé kerülne, mint a nő helyzete.
Szex és gender nem téma nálunk. Vagy ha téma, akkor csak trendi, múló divat. A szóra sem érdemes dolgok egyike. Majd abbahagyják egyszer ezt!” – Kiss Noémi nemekről, igenekről, és a történetírás nehézségeiről a 'Milyen ma nőként alkotni, nőnek lenni Magyarországon?' sorozatunkban.

Kiss Noémi: Milyen ma Magyarországon nőnek lenni?

Fogas kérdés.
Semmilyen. Szar. Csábító, veszélytelen. Úgysincs semmi esélyed. Lelkes vagy, dolgozz! Jó a melled. Beleharapok a fenekedbe! Fogd be a szád! Te ehhez nem értesz, csitulj. Adok pénzt, mennyi kell, vedd csak meg, cica. Még nem szültél? Mikor lesz már férjed? Hordj szoknyát, minit, és tűsarkút. Fogyjál le!
Mekkora baromság ez a feminizmus, úgy elcsúnyítja az arcod.
Agresszívak vagytok. Hatalmat akartok? Igen!
Szép vagy.
Okos vagy.
Nőnek lenni annyi, mint figyelni, olvasni, mászkálni, csöndben lenni, tűrni, míg mások megmondják, eldöntik helyetted, hogy nagyjából mi legyen. Csőd van, szar a hangulat, meghalt Flipper Öcsi, a nők a hibásak, a feleségek vitték sírba.
Rossz döntés volt a nőknek átadni a döntést.
Megmondják, mennyit keressél, mit tanuljál, hol és hogyan szüljél, nevelj, szoptass, öltözz. Csak a külső számít nektek! Fogyaszd magad, és ha megöregszel, varrd fel a pofád. De inkább ne is öregedj meg, patkolj el. Az a fontos, hogy jól nézzél ki, ezzel mindent elintéztél.

Csoszó Gabriella fotója

Magyarországon van egy foglalkozás, amiben világhírűek vagyunk. Erőemelés. Odaáll egy nagydarab mellkas és felemelkedik a traktor. Nálunk él az az ember, aki állítólag a fogával elhúzza a pesti combinó villamost. Ő a leghíresebb emberek egyike. Megérdemli, sportol, csúcstartó és évek óta bajnok. Világhírű Magyarországon.
Magyarország kicsi, ráadásul középen van. Ki kell találni valamit benne, hogy észrevegyék. Paprika, piroska, túró rudi és emelők.
Az erőemelő férfiak országunk címerei. Exporttermék. Sok pénzt keresnek, büfögnek és finganak. Szerepelnek minden nap a tévében. Többet, mint a miniszterek, és annál is többet, mint bármelyik magyar nő. A mi kicsi országunk nagydarab sztárjai ők. Huncut lovagok, a kultúra trubadúrjai. Szurkolunk neki, a villamoshúzogatónak és a traktorosnak is, hogy legközelebb még egy üléssel nehezebb legyen a kocsi, és akkor is húzza el, írjon történelmet.
Ha valaki megírná a magyarok történelmét, vagy a magyarok irodalmának a történetét, abban kizárólag férfiak volnának, vagy legalábbis férfinevek. De még az erőemelők teljesen felesleges küzdelme a járművekkel, még az is a fontosabb dolgok közé kerülne, mint a nő helyzete.
Szex és gender nem téma nálunk. Vagy ha téma, akkor csak trendi, múló divat. A szóra sem érdemes dolgok egyike. Majd abbahagyják egyszer ezt! Hagyjátok már abba! Nem elég a baj nálunk, ne gyertek most épp ezzel a hülyeséggel! A lányok olyan hülyék, mondják a négyéves óvodásfiúk, de például Márai Sándor is ezt mondja.

Nemrég egy lengyel lánnyal találkoztam. Irodalmár, de ez mindegy. Egy éve ismerem, Poznanból érkezett, azóta itt él. Beültünk egy kávézóba az Oktogonnál. Mellettünk két férfi vihogott, sikítoztak, festett hajúak, fülbevalót hordtak, számítógépről és csajokról beszéltek, hatalmas mellényük volt, csöcsök is előkerültek, repkedtek a pofonok a levegőben, meg a jó kúrások ezzel-azzal, ki, kivel, mikor.
Az egyik felállt, rálépett a lábamra. Azt mondtam, bocsánat. Én kérek, elnézést, mondta és megcsapott a szájszaga, mosolygott, majd csuklott egyet. Rosszul vette a levegőt. Még kacsintott is. Hátat fordított és ment a mosdóba.
Látod, mondta lengyel barátnőm, ezek vagytok ti, magyar nők. Bocsánatotkérek nők. Azért is esedeztek, amit nem követtetek el. Tisztára erőtlenek! Elnézésedet kérem, de ezt már rég meg szerettem volna neked mondani. Nálunk ilyesmi elképzelhetetlen volna.
Jól nevelten bólogattam, de azért szívtam ám a fogam. Veronika mondata szíven ütött.

----------
A 'Milyen ma nőként alkotni, nőnek lenni Magyarországon?' sorozat korábbi cikkei:

Gordon Agáta: Országon nő
Czapáry Veronika: Nőnek lenni, itthon
Mme Chauchat: Itt ma nő - és férfi
Pancsikol vagy fuldoklik? - Féligazságok tengerén
Bumberák Maja: Nőmagyar
Falcsik Mari: Kettős portré
Becsey Zsuzsa: Nőnek lenni itt
Kiss Judit Ágnes: Nő vagyok Magyarországon
Bódis Kriszta: Nem
Becsey Zsuzsa: Nőnek lenni itt II.
Nőnek lenni, Sisso szerint
Knolmár Marica: Nekünk, nőknek!
Szilágyi-Nagy Ildikó: Szubjektív kérdések egy körkérdésre

Gender-tudat képekben: Privátfotó a Szépírók őszi fesztiválján

Holnap kezdődik a Szépírók őszi fesztiválja a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A programokat, melyről már részletesen beszámoltunk, a privátfotót is művelő fényképészek és képzőművészek munkáiból válogatott anyag vetítése kíséri. Cikkünkben őket mutatjuk be, illetve egy Radics Viktóriával készült interjút ajánlunk figyelmükbe.

"Azokra az intim, személyes hangú, az alkotó magánszféráját feldolgozó fotónaplókra reflektálok, amelyek elsősorban a privátfotó közvetlen fotográfiai formanyelvét alkalmazzák. Azokra az intim, érzéki, személyes művekre, amelyek elmossák a határt a magánügy és a közbeszéd tárgya között. Amelyek önmagukba kódolják ugyan a konceptuális művészet tapasztalatait, mégis más utat kínálnak a befogadásra. Amelyek érzéki, intellektuális kalandra csábítanak az önmagunkra való reflexiónkban.
Elsősorban és direkt módon hatnak az érzékeinkre, az érzelmeinkre, a közös tapasztalatainkra. Teszik ezt leplezetlen egyszerűséggel és őszinteséggel. De mivel ezt nem egy intim térben teszik, hanem egy nyilvános, ebben az esetben, egy művészeti térben, túl a személyes vallomáson, nem tehetünk mást, mint hogy műalkotásokként tekintünk rájuk." - írta Csoszó Gabriella a Veled is megtörténhet. A személyes narratíva a kortárs fotográfiában címen megjelent cikkében a Lettre 64. számában (2007. tavasz). Az írás eredetileg egy konferencián hangzott el, ahol a 2007. január 24-én tartott előadás közben vetített képek Puklus Péter, Wolfgang Tillmans, Nobuyoshi Araki, Elek Judit Katalin, Richard Billingham, Hangay Enikő munkái voltakA TÁJKÉPZELET című konferencián 2007. január 24-én tartott előadás közben vetített képek Puklus Péter, Wolfgang Tillmans, Nobuyoshi Araki, Elek Judit Katalin, Richard Billingham, Hangay Enikő munkái voltak.

A privátfotográfiát, vagy azt is művelő fényképészek és képzőművészek képei egészítik ki az október 25-én és 26-án a Petőfi irodalmi Múzeumban rendezett Nők a férfi (b)irodalomban rendezvényt - most őket, a fotósokat mutatjuk be életrajzuk és egy-két munkájuk segítségével.

Csoszó Gabriella

„Munkáim fotósorozatok, melyek a létélmény, identitás és a személyesség fogalmaival jellemezhető portrék, valamint újabban az emberi jelenlét tereit és tájait feldolgozó szériák, installációk, gyakran szövegek, szövegtöredékek felhasználásával, ütköztetésével. A konceptuális kötődés, a minimalista, mégis érzelemgazdag fogalmazásmód váltakozik a dokumentációs jelleggel és a képek, helyzetek megrendezettségével.”



Legutóbbi munkái „Part” Úgy marad - Karton Galéria, Budapest; „Revisiting memory/ Múltfutam” 2B Galéria, Budapest; Literaturfest Berlin; „Tekintet nélkül a családommal” Emberek közt; Centrum Artystycznego Fabryka Trzciny, Varsó; „hiányzó képek” Magyar Fotográfusok Háza, Budapest (egyéni); „Lehunyt szemek…”; Photonic moment, Graz, Sarajevo



Fotókönyvei „Revisiting memory” Drei Raben Sonderedition (német nyelven) 2007.; „Teljes hasonulás”: (Podmaniczky Szilárd írásaival) (angol, német nyelven) 2002.
Kontakt csoszog@gamil.com


Elek Judit Katalin



„A kilencvenes években, annak második felében Magyarországon is felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek néhány fiatal fotóművésze a leplezetlen, őszinte, friss és a fotódokumentáció gyökereiből, a festészeti hagyományokból, valamint a médiaképek özönéből táplálkozva mégis más, a konceptualizmustól távolodó hangon szólalt meg, mint például Elek Judit Katalin. Az ő identitáskeresésük és az önmagukra rákérdezés viszonyítási pontjai, egy kialakulóban lévő, de alapjaiban nyugati, globalizálódó fogyasztói társadalom kérdései. Arra kérdeznek rá, hogy ehhez képest mit jelenthetnek az életünk mindennapjai, banalitásai, tragédiái, szerelmei, vágyai.” Csoszó Gabriella



Legutóbbi munkái „Ups and Downs”, Mai Manó Ház; „Elek, Fabricius, Kudász”, Vintage Galéria; „1 day1photo, Na, mi van?” Műcsarnok, 2008. Több kiállítás kurátora, munkáit külföldön is többször bemutatta.
Kontakt Juditkelek@gmail.com


Eperjesi Ágnes

„Munkáimban a kamera nélküli fényképezés lehetőségeinek kitágítására törekszem. Olyan otthonos képi világ teremtésére, amelynek konceptuális síkja a hétköznapi, készen kapott klisék személyes átírásával párosul.”



Legutóbbi munkái Private Protest, Buenos Aires és Budapest;
Az ifjú E.Á. újrajátszott keservei, Rio de Janeiro és Budapest
Könyvei: Családi album, 2004; Szorgos kezek, 2004; Waterbook, 1992-2006; Előjelek, 1995.
Eperjesi Ágnes ICA tiszteletbeli munkatára is. Private Protest című könyvéről itt olvashattak, róla magáról a Szalon rovatunkban írtunk.
Kontakt eper@c3.hu




Szilágyi Lenke

„De azon kívül, hogy nő vagy, női-e a művészeted?
SzL: Szerintem nem. Sokszor mondják rólam, hogy az, mivel a témaválasztás a belső, egyéni, személyes momentumokra koncentrál. Szóval haditudósító, az tényleg nem vagyok, és abból kevés is a nő, mármint fotósból. De ezek is csak sztereotípiák. Persze vannak híres nők, akik gyerek-család képeikről ismertek, mint például Sally Man, de vannak pasik is, akik a kegyetlenségig személyes és belső témákat dolgoznak föl. Nálam is, nem annyira a család, de a barátok, ismerősök portréi tényleg jelentős szerepet visznek. [...] A portré, a csoportkép, a tárgy- és természetábrázolás - ez egyébként a fotózás három archetípusa, úgyhogy nem csak az én sajátosságom.” Magyar Narancs, 2004. 05. 24.
2007-ben megkapta a Magyar Fotográfia Nagydíját. Legutóbbi kiállítása Viszonylag új képek, Nessim Galéria. Sing Lens c. fotokönyve nemrég jelent meg, 150 fotográfiájával
Kontakt szlenke@eternet.hu



Szabó Benke Róbert

„A Cunyi Yashi sorozathoz nem fűznék komolyabb leírást. Annyit lehet tudni róla, hogy a 60-as, 70-es években készült szexuális-oktató fotográfia inspirálta. Vizualitását a japán butó színházból merítettem, minthogy gyermekkorom óta igen erős, ugyanakkor megmagyarázhatatlan szálak fűznek a japán kultúrához.”
Legutóbbi kiállításai Liget Galéria, Budapest, „No Future”; Liget Galéria, Budapest, „Hajadonok”; Lumen Galéria, Budapest, „Koreni ’70”; Paraíso Imaginário, Centro Cultural Parque das Ruínas, Rio de Janeiro, Brazília „Cunyi Yashi”; Kurátorok, Budapest Galéria, Budapest, „Hangmester lejátssza Konyi Kanako kedvenc retró lemezét”; Paraíso Imaginário, Impex, Budapest, „Cunyi Yashi”
Kontakt szabo.benke@gmail.com



Csoszó Gabriella: Veled is megtörténhet. A személyes narratíva a kortárs fotográfiában

Kiss Noémi: A lefényképezhetetlen - Csoszó Gabriella képeihez (Lettre,64. szám 2007. tavasz)


A két napon át tartó fesztivál főszerkesztőjével, Radics Viktóriával készült litera-interjúból idézünk:

A címből az következik, hogy van egyfajta férfikánon, egy irodalmi birodalom, melyben a nők azért mégis jelen vannak. Te hogyan értelmezed e fogalmakat, e címet? A nők új (b)irodalmat építenek, vagy a régibe csatlakoznak? Egészében egyesülhet férfi-irodalmi és női-irodalmi kánon? Hogyan ragadnád meg, mely dimenziókban, ennek a megkülönböztetésnek a valós értelmét?

Radics Viktória: Én személy szerint "egyetemes" irodalomban gondolkodom (azaz az irodalomról való gondolkodásomat nem határozza meg a nemi kettősség), de véleményem szerint a nőkkel, a nők alkotóképességével szemben táplált előítéletek és a macho meg a szexista beidegződések olyan gyanakvás-teret alakítottak ki, amit meg kellene törni, hogy a női szerzők bátrabban szólaljanak meg a maguk hangján és módján − a kritikai szelekció aztán természetesen ugyanúgy érint minden szerzőt, legyen férfi vagy nő. Az esélyegyenlőségért szállok síkra, azért, hogy a nők elhallgattatása vagy férfias beszédmódra való kondicionálása (a női témák és hangok kigúnyolása, ama bántó kacaj) megszűnjön. A női érzékenység, szenvedély, beszédmód, következésképp írásmód különbözősége az, amit a férfi szerzőknek nyitottabban és kíváncsibban, előítéletmentesen kellene fogadniuk, és tártabb ajtókon beengedniük az irodalomba, ahol szerintem már nincs két kánon, hiszen az esztétikai érték nem ismer nemi különbözőséget, viszont a kritikai ítéletnek úgy kellene alakulnia, hogy ebbe az értékbe a női jelleg is beleférjen. Az irodalomban nem a férfi/női megkülönböztetés a cél, hanem a különbség, a másság elfogadtatása, illetve a fokozott figyelem eme másság iránt. Hogy a női szempontú irodalom ne legyen eleve "B" osztály! Tehát a kánon, az elvárási horizont, az irodalmi ízlés átalakulása vagy árnyalása lenne fontos, hogy ezeket ne csak a férfiak formálják. Az irodalomtörténet férfi irodalomtörténet; a jelenkori irodalomban változások estek, és a "női irodalom" erőteljes fellépése további változásokat követel meg. Erre kell reagálniuk irodalomszervezőknek, szerkesztőknek, kritikusoknak, kollégáknak, alkotótársaknak.

A teljes interjú ide kattintva olvasható el.

Kiss Noémi: Cápadressz, férfiuralom

„Valami egészen fantasztikus dolog kápráztatott el. A másodlagos nemi jelleg eltűnése, a biológia csodája. Látványban legalábbis teljesen eltűnt a különbség nő és férfi közt a medencében. Kapcsolom a tévét, és több perc után esik le, nők vagy férfiak úsznak-e.” − Kiss Noémi szerint nem emberek, hanem dresszek versengtek az idén, Phelps, a cápaember a technika csodája, s bár lassan alig van különbség a medencébe ugrók között, a másodlagos nemi jelleg is nehezítheti az előrébb jutást.

Kiss Noémi: Cápadressz, férfiuralom

Istenkirály, űrlény, marslakó – ilyeneket mondanak az idén Michael Phelps amerikai úszócsodára, az olimpia csúcsfigurájára, minden idők legeredményesebb olimpikonjára. Hát igen, rengeteg az úszószám, hangoztatják irigyei, így könnyű nyerni. De nem, nyerni egyáltalán nem könnyű, arra születni kell, nyerni elsősorban testi adottság, és munka, és szponzoráció, na itt a bibi.



Phelps androgün lény, nem is ember, hanem cápa. Iszonyú hosszúak a karjai, ha kinyújtaná, magasabb volna, mint egy átlagos kínai ember, kiváló a delfinmozgása, és biztosan jó hosszú lábai vannak, meg lábujjai. Alig kell őket mozgatnia, úgy szeli a vizet az új Speedo dresszben, mint egy termetes tengeri hal. Phelps és a dressz, ez az idei olimpia csúcsteljesítménye, szponzor és marslakó egymásra találása. Bush elnök is kijárt neki, külön ellátogatott az uszodába megnézni az amerikai csodát, amikor 400 vegyesen megverte a mifiúnkat, Cseh Lászlót. Phelps, mikor megúszta nyolcadik aranyát, alig várta, hogy anyja és nővérei végre megöleljék. Ez azért sokkal szebb, mint a háború fegyverekkel és emberéletekkel. Csakhogy ennek nagyon is sok köze van a háborúhoz, az USA demonstrál a szuperúszóval és a szuperdresszel. A végeredmény pedig a biológia hataloműzése, az aranyérem a laborban dől el, vagy a NASA egyik támaszpontján, legkevésbé a döntőben. Az államok űrkutatói és orvosai összefogtak, a legújabb dresszeket és a legújabb doppingszereket is Phelpsen tesztelték, sőt, erről még sajtóközleményeket is kiadtak, megszólaltak az orvosok, tehát nem titokban készültek az olimpiára, mint a hidegháború idején. Visszafordítva a dolgot, a sport a hatalmi versengés eszköze, férfiak harca, ezt jelenti számomra idén a kínai olimpia, és ebben már csúnyán Kína a ludas.



Amikor Phelps csúcsot dönt, üvölt. Szoros, cipzáras kezes-lábasát lehúzza, és egészen a nemi szervéig tolja. Fantasztikus úszó, fantasztikus test, az arca nem szép, de ez sem számít, maradjon csak mókás elálló füleivel és hangtalan közhelyes mondataival. A cápa minden úszását megnéztem, ahogy mondják − csak a stopper az ellenfele, tényleg jó úszó, de nem zseni, nem űrlény és nem is hal. Esendő ember, akit cégérre tűztek. Voltak már ilyen zsenik az úszás történelmében, de azok valahogy szórakoztatóbb egyéniségek voltak, Darnyi és a kis Egér, velük úszott el a régi rendszer; Mark Spitz, nőzött, kokózott, csalt, többször New York bárjaiban szedte fel olimpiai sikerének utolsó eredményeit - de féltették, mert amerre ment, terroristák fenyegették. Phelps csak a nézők szemében földönkívüli, csak a hétköznapi embernek csodalény, a sport ismerőinek nem akkora szám. Csak 1 csoda, mondanám – s mondanám még, hogy az igazi csoda maga a sport, a vesztes keserűsége és a győztes lángolása, merthogy mindkét ellenfél ugyanannyit „dolgozott” a döntőért, csak az egyik folyton lecsúszik a dobogóról, míg a másik szárnyal.

Már kezdtem elmerülni a gondolatban, hogy hát igen, az idei olimpia is csak a férfiuralom bizonyítéka; férfibírók, férfiedzők, férfidiktatúra, Kína némi erőszakkal kinevelt sportolói, és az éremátadó, egyébként igen dekoratív hoszteszek, hangtalan, passzív résztvevők – aztán egészen máshol lyukadtam ki. A mostani pekingi úszás felbontja a nemek szokványos hierarchiáját, nekem ez most nagyobb meglepetés okozott, mint egy űrlény jelenléte az úszómedencében. Nincs szétúszás, összeúszás van, ha szaknyelven kellene fogalmaznom. Az úszónők férfiak lettek.

Valami egészen fantasztikus dolog kápráztatott el. A másodlagos nemi jelleg eltűnése, a biológia csodája. Látványban legalábbis teljesen eltűnt a különbség nő és férfi közt a medencében. Kapcsolom a tévét, és több perc után esik le, nők vagy férfiak úsznak-e. Régen azonnal tudtam, ki van a vízben, melyik „nem” úszik, vagyis melyik „nem” úszik lassabban, természetesen a „hátrányos helyzetű” nők. Ma eltűntek a régi kedves arcok, a szocialista országoknak nem kell nyugatra utazni egy-egy jobb felszerelésért, a melltartók és a mellek sincsenek sehol, a vékony csípőket és a puccos fenekeket végkép hiába pásztázom. Mindenki a cáparuhában versenyez. Márpedig ebben a sportban egyáltalán nem volt eddig mindegy, ki úszik. A női és a férfi csúcsidők között több másodperces különbségek vannak, a férfiak rajtja, karja és fordulója tíz évekkel erősebb a nőknél. Egerszegi Krisztina egyszer nagyon közel került a férfiak kétszáz hátas csúcsához, de megúszni soha nem tudta volna. Ma nagyon pici lett a nüansz, egyre keskenyebb a sáv nő és férfi sport között. (Na jó, nem csak az úszókat pécéztem ki, a súlyemelés nőalakjainak a látványa az olimpia legkellemetlenebb jelenségei közé tartozott.) Semmi más nincs e mögött, mint a férfitest utánzása. Mindehhez vegyük hozzá az új cápadressz becézést. A Recordbraecker Bodyskin vezette a ranglistát, a medencében nem emberek úsztak Pekingben, hanem új formaruhák. A király szponzor meztelen: az új ruha kötelező edzésanyag, természetesen női kivitelben is kapható, látványra nagyjából ugyanolyan, mint a férfi. Mióta februárban bemutatták a dresszt, 68 úszóvilágcsúcsot döntöttek meg azok, akik ebben úsztak. Igen, nem véletlenül nevezik ruhának, háromnegyed óra, míg felvesszük és hosszabb távon fulladni is lehet benne.



Egy ilyen úszódressz ára 550 dollár, állítólag még az amerikai csapat tagjai is cserélgetik egymás között. A magyar válogatottban – egy sajtóközlemény szerint - minden úszó saját maga vette a dresszét, mert minket az Arena szponzorált, és nem az agresszív kampányát lefolytató Speedo. De ez legyen a mi bajunk. Persze úgy lenne igazságos, ha az úszók meztelenül ugranának vízbe, mint ahogy a francia király is felvonult Párizs utcáin. Vagy van más megoldás? A dresszt úgyis mindenki beszerzi, valami ilyesmit sugall már az az 50 méteres gyorsúszás is, ahol nincs szintidő, bárki elindulhat. Az a negyven fekete-afrikai úszó is mind cápadresszben lépett fel, aki bekerült a surranó pályákra.

Volt egy kínai kislány, kétszáz gyorson, rövid karokkal és lábakkal, rendes mellekkel, reményeken kívül. Fecskében úszott az elődöntőben, mert nem engedték meg neki az idegen amerikai szponzor ruháját, a másolat pedig még nem jött le a kínai gyártószalagon. Aztán bejutott a döntőbe és ott adtak neki egy kölcsöndresszt, a gyártó letakartatta a logót. A lányt összelapították, kegyetlenül lenyomták a cicijét, mintha fuldokolt is volna kicsit. Kényelmetlenül érezhette magát, és hát persze hogy nem lett érmes... Egy nő nem hasonlíthat a cápára, most pedig Phelps a cápa.

Kiss Noémi: Labdalányok

"Egy kérdés nem hagy nyugodni, vajon mikor születik olyan tehetséges edző Magyarországon, aki megtalálja a hangot? Olyan valakire gondolnék, aki érti a nők testét, nyelvét, stílusát és pszichéjét. Mikor látunk végre női edzőket a női csapatok mellett, és mikor hallunk női bírókat a női labdajátékokon?"
Kiss Noémit kézilabdás és vízilabdás női csapataink szereplése és a velük való bánásmód késztette írásra.

Kiss Noémi: Labdalányok

A lányokkal az a baj, hogy kettessel kezdődik a személyi számuk! Mondta a kilencvenes évek elején a kézilabdás nők szövetségi kapitánya, Laurencz László. Ennél nagyobb sértést és jobb instrukciót a női sport nemigen kapott. Akkoriban - szerencsére - azonnal kikezdték az edzőt, aki visszaszívta mondatát. Viszont, mondják, ez az agresszív, érzéketlen, degradáló mondat annyira hatott a lányokra, hogy a következő meccsen végig kitartóan játszottak és nyertek. Na, ugyanez történt a mostani olimpián Görbicz Anitáékkal. Tényleg kellenek ezek a megsemmisítő mondatok? Dacból játszanak a nők, ha jól megy nekik? Hogyan lehet kordában tartani egy hullámzó, idegileg nagy nyomás alá helyezett, női csapatot? Ért valaki egyáltalán hozzájuk?

Hajdú János a koreai csapattal játszott hatalmas kézilabdás vereség után kiakadt és „elbeszélgetett” a lányokkal. Drámai pillanatok, ugyanis a kapitány a sajtónak is elmondta, amit a lányoknak az öltözőben, így még nagyobb lett a nyomás: „Lányok! Lélektelenül játszotok, képtelenek vagytok végig küzdeni, hibát hibára halmoztok, hisztiztek. Egyesek sérülten is kitartóan játszanak (Tóth, Vérten, Görbicz), míg mások nem hajlandóak lehajolni a labdáért! Összeszedetlen, fegyelmezetlen a csapat, nincs bennetek lélekjelenlét és kitartás!” Jöttek a reakciók, már olyan hangok is hallatszottak egyéb fórumokon, hogy néhány játékos kivételével csupán arcfesték-divatbemutatónak fogják fel a nők a meccseket. A lányok kurválkodnak az olimpiai meccsek közben. Na, itt betelt a pohár!

Ezek után kedden a csajok könnyedén és egyenletesen, végig küzdve minden mozdulatukkal, gyönyörű gólokkal és kitartó játékkal megverték Románia válogatottját. Az eddig veretlen románokat. A meccs csodálatos volt, egy görög dráma mozzanatait lehetett végigkövetni az egyes gólok között: testharc, belemenés, faltolás, ütések, Görbicz (Antigoné) cselei és váratlan passzai, Pálinger (Iszméné) oltári védései és óriási gólok. Szerencsére a lányok ugyanúgy kifestették magukat, mint a korábbi mérkőzéseken, nem adták fel egyéniségüket; váratlan, csábító játékkal nyertek. A fiúkkal az a baj, hogy egyessel kezdődik a személyi számuk, ezért ki sem jutottak az olimpiára. Más labdajátékokban sincsenek sehol, vagyis egyáltalán nem jobb a helyzetük, mint a nőké. Akármi is lesz a kimenetele a döntőknek, a lányok fantasztikusan játszanak. Öröm nézni őket, mert a legnagyobb izgalmat képesek nyújtani, mert váratlan, illogikus reakcióikkal állandóan csavarnak egyet a mérkőzés állásán, ez a női sport common sense.



A női vízilabdásokban legalább annyira bíztam a sikeres EB után itt az olimpiám, mint a kézisekben. Alig vártam, hogy hirtelen vágással, a felfokozott kézilabdás viharok után, elkezdődjön nyugodtabb, látványban lassúbb, megfontolt játékuk. Sajnos fordított lett a helyzet. A vízipólós nők veretlenül kerültek az elődöntőbe, és azt a holland csapatot, melyet utóbbi mérkőzéseken végig vertek, ezúttal nem sikerült befogni. Az edző nem adott jó instrukciókat a védekezésre vonatkozóan, és sajnos olyan játékosokat hagyott játszani, akiknek a kezéből többször kipottyant a labda. Láthatóan nem érti ő sem a sport női nyelvét, nem tudja követni a játékosok hangulatváltásait, a finom pszichológiai metameccset pedig teljesen figyelmen kívül hagyja, mikor cserél, vagy éppen nem cserél le valakit.



Egy kérdés nem hagy nyugodni, vajon mikor születik olyan tehetséges edző Magyarországon, aki megtalálja a hangot? Olyan valakire gondolnék, aki érti a nők testét, nyelvét, stílusát és pszichéjét. Mikor látunk végre női edzőket a női csapatok mellett, és mikor hallunk női bírókat a női labdajátékokon? Bocsánat, tévedtem ezzel az általánosítással. Van egy sportág, ahol megtörtént a csere. A fociban bebizonyosodott, hogy a nők képesek edzeni, bíráskodni és mérkőzést vezetni. Hátha más terepen is fordul a kocka, és nem lesz kizáró ok az adminisztrációs papíron, ha kettessel kezdődik valakinek a személyi száma. Persze lehet, hogy elég volna, ha egy edző egyszer ezt oltári hangosan szóvá tenné. Addig is: hajrá lányok!

Kiss Noémi: A legnagyobb tapsikolás

Legnagyobb hiszti a lengyel-német és a lengyel-osztrák meccsen tört ki. Értem. Ez olyan, mint a szovjet-magyar lehetett régen. Közép-Európa egy hamis konstrukció, mégis széttartó népének lelke szólal meg itt hangoskodva az Avarban.
Fociimádó vagyok, mert a fociban minden benne van, amit a szellem és a test játéka cselekkel ábrázolni tud. Színjáték, átcseszés, túllépés, előzés, rohamfutás, a KAPUFA keserűsége.
Családomban focisták, úszók és vízilabdások vannak, mégis a focisták az istenek.

(Válasz Györe Gabinak)

Imádom a focit, mert gyorsabb a labda, mint a gondolat!

Nagyon hideg volt, ezért nem mentem el pénteken az Avar kertbe, pedig ott nézem szívesen a meccseket. A Gellért-hegy füstös, szmogos aljában. Napszítta műanyaghuzalos székek, csővázas asztal, vizezett sör és bor, hangos autódudák, csocsózó gimnazisták, óriásira nőtt, tártkarú gesztenyefák. (Az egyik tavaly meghalt.)
Bármilyen világverseny van, ott ülök a diákokkal, holland, lengyel, német, horvát, cseh, szerb, román műfordítókkal szurkolok. Most a hollandok drukkolok, persze titokban, nehogy zúgolódás legyen, ugyanis a diákok fantasztikus érzelmi kavalkáddal követik le a meccseket. Ez leginkább a Közép-Európa-diskurzus követésében jelentkezik: sírnak, ha gólt kapnak, és nyüszítenek, ha rúgnak, ököllel csapkodják az asztalt egy elvesztett meccs után, van, aki hangosan sír. Legnagyobb hiszti a lengyel-német és a lengyel-osztrák meccsen tört ki. Értem. Ez olyan, mint a szovjet-magyar lehetett régen. Közép-Európa egy hamis konstrukció, mégis széttartó népének lelke szólal meg itt hangoskodva az Avarban.

Fociimádó vagyok, mert a fociban minden benne van, amit a szellem és a test játéka cselekkel ábrázolni tud. Színjáték, átcseszés, túllépés, előzés, rohamfutás, a KAPUFA keserűsége.
Családomban focisták, úszók és vízilabdások vannak, mégis a focisták az istenek.
Fociimádó, férfifaló feminista vagyok! Focizó pasiimádó is bizonyos fokig... Szöges ellentéte minden balga, soviniszta nézetnek, ami a nőket kizárja a fociból. (Délen, az olasz nők többen vannak már évek óta a szurkolók között, mint férfitársaik.)

A szurkolás a sport része, 14 évig sportoltam versenyszerűen, de sosem imádtam annyira a sportot, mint amikor végre szurkolóvá váltam. Bámuló, aktívan kiabáló szurkolóvá.
A nagymamám, aki szintén fociimádó volt, két percig tapsolt a legszebb góloknál! Óvodás voltam, ha meghallottam a tapsos sikítását, sírtam, azt hittem, valami baj van a tévében.

Szóval péntek: reggel vérvételen voltam, ezért egész nap kábán mászkáltam, kissé nehezemre esett arra gondolni, hogy este a szélfútta avaros kocsmában nézem a holland-francia meccset.
Hazamentem, kitöltöttem 3 pohár fröccsöt, az ágyam mellé tettem, az olvasatlan, unalmas könyvek mellé, és bekapcsoltam a tévét. És csodát láttam, a hollandok rövidpasszaiban alig volt hiba, végig támadtak, Henry pedig alig-alig futott Van der Saar kapujához, na jó, egyet tényleg szépen bepöccintett. 4 gyönyörű holland gól, és egy szép francia.

Nem szeretem foci közben nézni a pasikat, a sportban nincs szex. Na jó, de szeretem. A sport esztétika, a szép testek színes kavalkádja. Sneijder a kedvencem (sajnos a Real Madridban játszik, és én a Barcelonának szurkolok), Van Percie kissé agresszív róka, de a képernyőre szögezi a tekintetem, imádom a lábait! Kuyt vörösbárány, a kopasz Robben... 4 gólt lőttek. A kissé zsúfolt terület, a hangyaországbeli holland alföld játékosai nagyot villantottak. Hát, eléggé úgy néz ki, megint gyarmatosítják egész Európát. Feltöltik játékkal. Rájuk tippelek, szerintem megnyerik az ebét. Vagyis nem rájuk tippelek, hanem nekik szurkolok.

Végül, hogy ki az ebé legszebb pasija? Álljon itt a képe!



Karel Brückner, a cseh csapat edzője...