Éncsusszantás – Olga Tokarczuk novelláskötetéről

"Csak a dob képes szimmetriába rendezni az időt: a ritmus újrateremt. Nincs semmilyen biztos pont, nincsenek irányok, csak a szüntelen áramlás. Valamivé válunk, aztán rögtön el is tűnünk, pontosan úgy, ahogy az elbeszélésben egymást váltják a dobosok." - Olga Tokarczuk generációjában egyike a legtöbbet hivatkozott, kritizált és legsikeresebb lengyel íróknak. Pszichológiát tanult, terapetaként dolgozott - Jung hatására kezdett írni. Magyarul Az őskönyv nyomában című regénye, s a Sok dobon játszani 19 novellát egybefogó kötete olvasható. A novelláskötetről Gyárfás Judit recenzióját olvashatják.

Olga Tokarczuk: Sok dobon játszani (ford. Mihályi Zsuzsa és Pálfalvi Lajos, Napkút kiadó, 2006)

A kötet novelláit az én „csúszkálása”, az „éncsusszantás”, a mindig valaki másba csusszanó narrátor jellemzi: egyfajta metamorfózis zajlik minden írásban. Ezt készíti elő a saját magunktól (vagy szerepünktől) való elidegenedés. Ez a kirekesztettség érzése által keltett „kihelyeződés” azonban nem negatív értelmű: inkább szeparáltság. A szereplőket a kétségbeesésig hajszolja a „létbizonytalansági” élmény − Tokarczuk gyakran él elbizonytalanító, dekonstruáló játékkal a kötet írásaiban. Az alany című novellában író folyik egybe az íróval, míg a Nyisd ki a szemed, halott vagy!-ban, − ahol egy többszörös detektívregényt olvashatunk és talán a legdirektebb a csúszkálás az ének között, mert a valóság és a könyv párhuzamba állításával az olvasó belevonódik a „főszereplő” olvasó által éppen olvasott detektívregénybe − olvasó olvad egybe (az) olvasóval. Az alany végén a főszereplő Samborski megöli alteregóját, és ahogyan a Dorian Gray arcképében, úgy itt is látjuk a szimbólum szintjén történő éngyilkosságot: összetörik egy grafika üvegkerete, a valóság egy darabját tartó keret. Két én egyszerre sok a valósághoz, valamelyikre nincs szükség. Az immár üres, elvesztett, legyilkolt én megkönnyebbülten indul el hazulról, átadván a létezést a másiknak. „Nem volt min elgondolkodni”, olvashatjuk a novella végén.
„Mintha az idő letépte volna a világ finom tapétáit, feltárva a ronda, éles vasszerkezetet”, és „valahol a bélés alatt kezdett minden elviselhetetlenné válni” − olvasható a Che Guevara című novellában. Ez az elidegenedettség, a sivárság, a hidegség, a szeretetnélküliség világa. Egy ilyen világban tökéletesen érhetővé válik az őrültség, azaz a regresszió, amely csak manifesztálódása a létbizonytalanságnak, az instabilitásnak, látszólagossá zsugorodik. Az elbeszéléskötet egyik szereplője menekvésként sok ént hozott létre saját énjében (amennyiben létezett egy egész, jól elkülöníthető én) ahhoz, hogy létezni tudjon a világban.
Tokarczuk egyik novellájában a szereplő totális elbizonytalanodását, elveszettségét a rendkívüli állapotok mellett eddigi világtérképének totális eltűnése okozza. Nem részese a körülötte lévő közösségnek és nyelvnek, és a történet során az is kétségessé válik, hogy egyáltalán beszélt-e azelőtt valamilyen nyelvet. Egy teljességgel más világba kerül, amelyre addig nem voltak szavai: pszichotikus epizódként tudja csak értékelni a történteket, ami az abban megélt elemi félelem, kétségbeesés és bizonytalanság, valamint a vele járó énveszteség szempontjából találó. Egy másik novellában hasonlóképpen kérdőjeleződik meg a főszereplő által addig felépített, stabilnak és biztonságosnak vélt világ. Jelenlegi, lefaragott énjéhez képest a régebbi énje könnyű parafa-énként idéződik fel a szövegben, aki „mindig a felszínen tud maradni” (Jóslás babszemekből), ebből következtethetünk a jelenlegi én nyomasztó és egyre bizonytalanabb voltára. A főpróba pl. a Che Guevara-hoz hasonlóan egy közelebbről meghatározatlan katasztrófa utáni állapotot (poszt-háborús vagy háború közbeni állapotot), idéz fel. Az üvegházhatás szó elhangzik, ebből sejthető, hogy mikori a hideg környezet. Az emberek „rémültek és unalmasok”. „Mihelyt gondolok valamit, félni kezdek” – mondja az egyik szereplő. Másutt a főszereplő lány egy nem várt esemény miatt énvesztettként és elidegenedettként mozog a világban: olyan szerepre kényszerül, amit még nem érezhet teljességgel sajátjának. Az apa keresésével, mely az erősen patriarchális világban egyúttal a név – a gyermek nevének − keresését is jelenti, a lány énjének keresése is folyik, hiszen ebben a világban az ő szerepének/énjének biztosítását is a férfi jelenléte tudná megadni.
Egy másik elbeszélésben a főhős azt az „utat választja”, hogy fokozatosan részévé válik egy másik ember énjének. Miután önmagától eltávolodik, a másikban kíván magához is közeledni. A szerelem „rendje és módja szerint” egészen a másikká is kezd válni: „mintha az a másik nő az ő hangján szólalna meg”, „mintha ő hozná ki a dallamot B. torkából”. Ebben a novellában az éncsúszka nem más, mint a szerelem. De nemcsak az ének [a szó mindkét értelmében] közeledéséről van szó, hanem az ének [ismét] fájó távolságáról is: „miért te énekelsz, miért nem én?”, vagy „miért vagyok halott, mikor te élsz?” – kérdezi magától B.
Hasonló folyamat zajlik le a Sabina kívánsága című elbeszélésben. Cselédek hasonló átalakulási vágyával foglalkozik például Nádas Péter: Párhuzamos történetek című regényének egyik epizódja vagy Genet: Cselédek-je is. Sabina a saját testét idegenként kezeli, ezzel kapcsolatos elfojtásait a novella kitűnően érzékelteti. Sabina képzeletében másik énné alakul át. A metamorfózis regresszió (ahogy a szöveg mondja: „volt ő már kicsi, védtelen teremtés, bár sehogy sem tudja ezt kifejezni”), mely egyúttal az elérhető boldogságot testesíti meg.
A dolgok megmutatják nekünk, hol ér véget a valóság, írja Tokarczuk az egyik novellában. Ez rímel a nemrégiben Magyarországon járt szerző Nyitott Műhelyben elhangzott előadásának egyik, a mágiára vonatkozó gondolatával. Mivel minden valósággá válhat, és minden mágia, ezért ne kérdezzük, mi a mágia, s azt sem, mi a valóság. Az események „a létező és a lehetséges határán állnak” (vegyük csak ehhez a Jóslás babszemekből-beli S. élményét, vagy csak általában a jóslást, mint műveletet). „Tudja mitől félek a legjobban? Attól, hogy a világ valóban olyan lehet, amilyennek látjuk.” − fogalmazza meg A sziget című novella elbeszélője minden eddig említett szereplő félelmét, egyúttal a jelentéktelenség érzéséről is beszámol: arra döbben rá, hogy annak sincs jelentősége, hogy létezünk. Ahol pedig a „nincs” és a „van” egyenrangú, kellően rémületes hely: az átcsúszás, a félállapot, a határeset és bizonytalanság állapota. Az Egy hónap Skóciában című novellában a narrátor és a szálláshelyet biztosító közti távolság a téma. Az ének összetalálkozásának, összeismerkedésének, egybefolyásának és szétválásának története ez a novella is, amiben (többek között) a fordításnak is mediátori szerepe van, hiszen a nyelv közvetít. A Jeruzsálem bevétele. Raten, 1675 Jeruzsálem bevételét idézi fel újra a főszereplő von Kynast segítségével, ugyanis az ő mániája, víziója és vágya, hogy ezt egy színházi előadásban újrajátszassa. Az előadás által von Kynast egy más kultúra részesévé szeretne válni, és ahogy a kötet címadó darabjában a narrátor Berlinben a dobolás részévé válik, úgy válik itt von Kynast az előadás részévé. A huszár című novellában ugyanígy „szétváltak az idő rétegei”. Olyan állapot és idő uralkodik, mikor a „régen” folytonos és ritmikus, és a múlt kívülről megtanult mantra, ami felidézheti a Sok dobon játszani ritmikus dobszóját is. A felolvasóest-ben egy nő próbál megkeresni egy írót, a férfit: „Valaki más beszélt. Egy idegen. Épp ez volt a lenyűgöző: egy élő emberben keresni annak a másiknak a létezését, aki világokat teremt. A Szavak Urát.” A táncosnő egy táncosnői szerepet elevenít meg, amely a főszereplő álma, és amely a túléléséhez szükséges: ugyanis ezzel bizonyítja be apjának, hogy ő valaki. A lila akác c. elbeszélésben a férj a kapcsolódási pont, s anya és lánya között történik meg az átjárás, éncsusszanás. A Bardo, betlehem írásban váltakozó jelenetek alkotnak körbeforgó szerkezetet: az újra átélés, az események részévé válás éppúgy alkotóelem itt is, ahogy a Jeruzsálem bevételében. A transzot ezúttal egy szerkezet okozza, de ez sem más, mint egy miniatűr színház. A betlehem mindent egy szerkezetté és egy képpé alakít, egy ismétlődő mozgást jelképez, mely mindent összeköt mindennel – miként a dobszó. A világ legcsúnyább nője című novellában ismét a transzállapottal [transz = át-(járás pl.)] szembesülünk. A férfit megbabonázza a nő, nem tudja róla levenni a szemét, ismét megkérdőjeleződnek a határok az „én” és a „te” között, később viszont dilemmává lesz az azonosulás vagy nem azonosulás a Legcsúnyábbal vagy a Legcsúnyább születendő gyerekével. „Én legalább vagyok valamilyen” − mondja a nő. A férfi gondolata pedig: „ki vagy te? ki is vagy?” „Ezt magának is felteszi a tükör előtt”.

Tokarczuk novelláiban különös hangsúlyt kap a nézés: Samborski A dolgok nyitott szeme címmel ír könyvet, a Che Guevara narrátora pedig úgy halad át a városon, „mint egy szem, mint egy tiszta, sötét pupilla”, a panelek ajtajain található kémlelőnyílás sem más, mint „üvegpupilla”. B. gyermekeinek szeme „már-már lecsukódik, de sosem hunyják le teljesen, a szemhéjuk alól nyugtalanítóan villant elő a pupillájuk”. A sziget-ben pedig a látott vagy vizionált halottaknak résnyire nyitva a szemük: tekintetük sehogy sem akar értelmet adni testüknek. Ez a félig nyílt tekintet minden elbeszélésben kísérteties, nyugtalanító, élettelen, üvegből van, kifejezéstelen: olyan, amilyennek a szereplők a körülöttük lévő világot érzik.
A kötet címét is adó utolsó novella alanya sokat gondolkodik a különböző éneken, mibenlétükre kérdez rá. Egy olyan hely, „amelyen átfolyik a különböző színekben ragyogó idő?” „Arcok folytonossága, akik átmennek egymásba, mint ahogy ez számítógépes szimulációkon látható? Különböző keveredésben szétszórt arcok, akik a véletlenek összjátéka folytán egy pillanatig tükröződnek egymásban?” De az elbeszélő átérzi a világ parancsának súlyát: az embernek mindig meghatározottnak kell lennie. Külső ritmusok és „énünk gyászos cincogása” kapcsolódik egybe – ez az „elidegenedett”, elkülönböződött én posztmodern élménye. Csak a dob képes szimmetriába rendezni az időt: a ritmus újrateremt. Nincs semmilyen biztos pont, nincsenek irányok, csak a szüntelen áramlás. Valamivé válunk, aztán rögtön el is tűnünk, pontosan úgy, ahogy az elbeszélésben egymást váltják a dobosok. A novella zárlatában énünk, identitásunk párhuzamává lesz a ruhák képe – ahogy az öntudatlan alak magára veszi őket, úgy kapnak életet. Az elbeszélő, az ember, ha egy új vagy még újabb ént ölt fel, szétkenődik, szétfolyik, sötétbe borul, színtelenné fakul, beleolvad környezetébe. Ahogy a ruha: elmosódik, ráadásként a narráció is eltávolodik tőlünk.

Olga Tokarczuk sok dobon szól – bár nem mindig vidámak, érdemes belehallgatni dobszólóiba.

Gyárfás Judit

----------------

Olga Tokarczuk
1962 január 29-én született a lengyelországi Sulechówban.
Generációjában egyike a legtöbbet hivatkozott, kritizált és legsikeresebb lengyel íróknak. A Varsói Egyetemen pszichológusnak tanult, végzett terapeuta, Walbrzychben praktizált. Irodalmi műveihez, egy nyilatkozata szerint Karl Gustav Jung olvasása adott inspirációt. 1998-tól Nowa Rudában lakott, ahonnan saját kiadóházát, a Ruta-t is irányította. Jelenleg Wroclawban él.

1989-ben adta ki első kötetét, egy verseskönyvet, Miasta w lustrach (Városok a tükrökben) címmel. Első regénye, a Podróz ludzi ksiegi (magyarul: Az őskönyv nyomában) 1993-ban jelent meg. A XVII. század második felében Franciaországban játszódik, ahol titkos társaságot alapít néhány tudós férfi, köztük a Márki, aki expedíciót szervez az őskönyv felkutatására, amelyet Isten elvett az emberektől, mert érdemtelennek találta rá őket. A Márki, Veronique, a kurtizán és Gauche, a néma fiú nekivág az útnak a hegyek közé.
Második regénye, az 1996-ban megjelent E. E. hősnőjéről, Erna Eltznerről kapta a címét. Eltzner a német-lengyel Breslauban (a II. világháborútól kezdve Wroclaw) nőtt fel az 1920-as években és különleges pszichikai képességekkel rendelkezik.
1996-os harmadik regénye volt a legsikeresebb, a Prawiek i inne czasy (Őskor és más idők). A történetben Prawiek (Őskor) egy város Lengyelország szívében, melyet négy arkangyal irányít, az ő elbeszélésükből ismerjük meg az itt lakók nyolc évtizedét, 1914-től.
A három regény után főként rövidebb prózákat és esszéköteteket publikált, később ismét regények következtek. Nike-díjra jelölték, ő kapta a legtöbb szavazatot a Gazeta Wyborcza olvasóitól.

Magyarul olvasható:
Olga Tokarczuk: Az Őskönyv nyomában (ford.: Mihályi Zsuzsa) Európa Könyvkiadó, 2000
Olga Tokarczuk: Sok dobon játszani (ford.: Mihályi Zsuzsa, Pálfalvi Lajos) (19 novella) 2006

Forgács Zsuzsa Bruria az angyalkákról

"Kilenc órára rendeltek be minket. Azóta tündéri hólyagunkat meglékelték, ereinket megcsapolták, a háromszáz dollár vérdíjat készpénzben leszámoltuk, és azóta kellett tűrnünk ebben az ólban egy pinamelegítő körül összezárva, hogy ránk fröcsögjön az egyenest Disneylandből szállított málnaszirupos mandírozott kandarinzselé.
Úgy szerettünk volna mindent megbeszélni. (Többek között a leszívásra váró tündérkezdeményekről.) Ugye, neked is? Ugye, te is? UGYE, UGYE, UGYE? – doromboltak bennünk sikoltásra készen a mondatok. De hallgattunk." - Forgács Zsuzsa Bruria Az angyalkák a mélyben dohognak című novellájának részletét olvashatják mai cikkünkben.

Forgács Zsuzsa Bruria: Az angyalkák a mélyben dohognak

Tíz kicsi tündér ült zsinórban egy popsi-pina melegítő hősugárzó körül egy hat disznóra való tündérólban. (Idővel még két, majd egy tizenharmadik tündérke is csatlakozik hozzájuk.) Szárnyacskáikat, hitelkártyáikat és egyéb vagyontárgyaikat már leadták ugyan a főnéni tündérnek és hét fullajtárjának, de tündér mivoltukban így is felismerhetőek voltak, mert mindnyájan hátul nyíló kis hálókát és világoskék papírpapucsot viseltek, hogy tündérien büdös lábacskáikkal ne zavarják majd a mészáros főtündért, amikor a nagy rázó-szippantót combocskáik közé nyomja.

A tíz, majd tizenkettő, később tizenhárom tündér most látta életében először egymást, ezért nagyon tartózkodóan ültek be a pinamelegítő köré, és nem emeltek kifogást a televízió készülékből diadalmasan rájuk ömlő rózsaszín, hupikék, ovisárga vattacukor, pattogatott zizi és felfújt rágógumi lufik – a hetes csatorna szokásos szombat délelőtti műsora – ellen. Az első óra után azonban, amikor már fülükön, orrukon, szájukon át folyt a zselatin gaga, az egyik fekete, szőrtüszős lábú tündérkéből kitört valami lázadásféle.
– Nademostmárazért igazán!
– Akarsz csatornát váltani? – kérdeztem biztatóan – mert én voltam egyike a tizenhárom tündérnek –, de senki sem mozdult.
Mi, besározott, megejtett tündérkék, vallási és faji hovatartozásunkra való tekintet nélkül tudtuk, amit tudtunk. Hogy mi itt most mészárlásra gyűltünk össze, tehát köszönjük, de nem kérünk a gagából. A szemérem azonban visszatartott minket, hogy rámutassunk a nyilvánvalóra, és hallgattunk.
Velem szemben jobbra egy igen nagydarab fekete acéltündér ült, akiről a váróban azt hittem, hogy fiú. Csak kétszer volt akkora, mint én, de nekem ennyi is elég volt, hogy belé vessem minden hitemet és bizalmamat: mostantól ebbe a fenséges sziklatömbbe kapaszkodom, vetem az ágyam és térek nyugovóra, és az ő fenséges magaslatairól nézek le rettenthetetlenül a mészárlásra bemosakodó, heréit fenő hentestündérre.
Amikor még tulajdonképpen nem is voltam tündér, hanem csak egy egészen kicsi kislánymanó, akkor nagyjából az ilyen nőkről gondoltam azt hitetlenkedve, lesütött fejűen és elpirult szeműen: Hát ezek is szokták... "AZT"?
Sokáig élt még bennem ez a mondat, csak a mondat íve konyult le, meg a heve veszett oda:
– Hát igen, persze hogy ezek is csinálják "AZT".
És olyan kevés kell az "AZT"-hoz. Még egy sufni se, egy lépcsőforduló se, egy bokor se. Csak két tündér.
Mert ahogy azt Jeles András tündérbarátom szokta komoran emlegetni:
– Picsa, fasz együtt basz – és sírt is hozzá egy sort, ahogy a komoly férfiak szoktak: könnytelen.
A legalább kétméteres fekete acéltündérnek vörösre festett, göndör haja volt, aranyozott szemüvege és kihamvadt vulkánkúpokkal borított arca. Ebből a rezzenéstelen, puha, szelíd arcból az indián istenek és a detroiti vasmű rozsdamentes acélrugóinak fenséges közönye és bölcs nyugalma áradt. Nem akartam elképzelni, amint megmássza őt egy lator, egy nyifka kis vézna alak, egy roggyant kis hímtündér, de nem tudtam ellenállni. Igen, láttam őket együtt, amint a fújtató kis girnyó beleteszi hímtagját ebbe a fenségbe, és elszontyolodtam. Ó, édes istenem, a vak is láthatja, mennyire méltatlan ez a gyürkőzés, nem lehetne mégis megoldani a világegyetemet hímtündérek nélkül?

Egy időben én is fekete acéltündér akartam lenni, és talán még ma is az lennék legszívesebben, ha nem nőtt volna közben mégis a szívemhez ez a dekadens, kiöregedett, kopaszodó, 90 kilós, fehér, világemigráns tündér, akivé szikkadtam. Akkoriban egy bankban dolgoztam mint pénztárostündér a Hetedik Avenue-n. Tizenkét pénztárostündér lejsztolt mellettem, arab, román, kínai emigráns tündérek, a végleg elfuseráltak vagy még kezdők az emigránsszakmában, szóval a még kiforratlan reszli és negyedosztályú világpolgárok, akik legalább a második osztályra szerettük volna felverekedni magunkat. Tehát mi bagzottunk lelkesen ott a dollárlepedők körül, plusz a helyi üzemelésű fekete tündérek, akik nem törekedtek semmire. Ők ugyanis egyrészt már tudták, hogy úgy sincs kegyelem, ők már örökké ötödosztályú fekete tündérek maradnak, kár a görnyedésért, másrészt hogy minekünk, szedett-vedett, szétmállott idegzetű fehér-sárga társaságnak úgy sincs semmi esélyünk a főpénztári székre, azt a posztot ugyanis kizárólag csak Harlemben és South Bronxban – a világ egy főre eső gyilkosságainak legsűrűbb székhelyein – felcseperedett fekete acéltündérek tudják ellátni.
Én is a fekete főpénztáros acéltündérbe vetettem minden csodálatomat és hitemet. Beléköltözött világegyetemem középpontja. Mi pár ezer dollár hiánytól már véreset hánytunk a vécében, és hullott a hajunk meg a fogunk. Neki időnként százezer dollár is hiányzott a háromórás zárásnál, és meg se rezzent. Rólunk szaros pár tízezer dollár megszámolásától dőlt a salétromsavas verejték, neki milliók mentek át a kezén, és észre sem vette. Egyik este ötszázezer hiányzott, és az egész bank bennmaradt számolni. Mi, mellékpénztárosok kollektíve huszonnyolc kilót fogytunk éjfélig, őt azonban semmi sem tudta kimozdítani a világegyetem középpontjából, minden belőle származott és hozzá tért vissza, az ötszázezer is.
Fekete Acéltündérrel ebédeltem a páncélteremben minden délben. Odaszállították neki a szomszédból a heringes pizzáját birsalmasajttal és két liter Coca-Colával. Mielőtt nekilátott volna, tömören összefoglalta az előző esti horrorfilmadagját. Miként vág bele az elektromos fűrész a felszabdalandó gyanútlan turisták húsába egy elhagyatott texasi kisváros benzinkútjánál, miután szép sorjában henteskampókra akasztotta fel őket a helyi, agyhúgyban szenvedő tömeggyilkos hentescsalád.
Acéltündér horrorfilmjunkie volt, és meló után két-három horrorfilmet is bekapott. Ez a tevékenység volt nyugalmának kútforrása, ezen fente esténként gumírozott acélból font idegeit, és másnap ott állt, mint egy istenhegység a főpénztári ablaknál, és a pénz számolatlanul dőlt át a kezén, de ő rá se hederített, mert ő minden fél centről eleve tudta, hol a helye a világegyetemben.
Az a kínai-zsidó pénztáros fiútündér is velünk ebédelt, aki nem sokkal korábban tért meg Jézus Krisztus tündérhez, és amikor Acéltündér befejezte a hullák összeszámlálását, akkor a megtért kínai-zsidó fiú felolvasta Jézus Krisztus tündér intelmeit a Bibliából, majd Acéltündérrel két szólamban elénekeltek egy hálaadó zsoltárt, részben azért, hogy megköszönjék a mindennapi betevő pizzánkat, részben, hogy kifejezzék csodálatukat afölött, hogy még mindig volt kedvünk élni. Ezek voltak a páncéltermi idill napjai a Hetedik Avenue alatti katakombában. Fekete Acéltündér nélkül nem hittem volna, hogy a világegyetemnek van középpontja, amelyre rábízhatom magam, és amely körüli pályán gondtalan és önfeledten ívelhetek.

A mostani fekete acéltündér mellett ült a szőrtüszős lábú fekete tündér. Ő volt a legszebb tündér a pinamelegítő körül, őneki vágott leginkább az agya meg a nyelve, úgyhogy amikor a kaliforniai szörföző törpik, Blöki, Töki és Pöcsi bekapták az utolsó szem mazsolás szőlőcukrot is a rizsfelfújtjukkal 11-kor a hetes csatornán, akkor a szőrtüszős lábúnak kivágódott a szája, ahogy az orkán vágja ki a pajta ajtaját a pusztaságban:
– De hát az istenért!!!
És igaza volt. Kilenc órára rendeltek be minket. Azóta tündéri hólyagunkat meglékelték, ereinket megcsapolták, a háromszáz dollár vérdíjat készpénzben leszámoltuk, és azóta kellett tűrnünk ebben az ólban egy pinamelegítő körül összezárva, hogy ránk fröcsögjön az egyenest Disneylandből szállított málnaszirupos mandírozott kandarinzselé.
Úgy szerettünk volna mindent megbeszélni. (Többek között a leszívásra váró tündérkezdeményekről.) Ugye, neked is? Ugye, te is? UGYE, UGYE, UGYE? – doromboltak bennünk sikoltásra készen a mondatok. De hallgattunk. Részben mert feszülten vártuk, hogy a leszívópadra szólítsanak minket, másrészt mert föl is lazultunk volna, elvesztünk volna a részletekben, és lassan, de biztosan fölszívódtunk volna az űrközi semmibe. De most muszáj volt egyben maradni, hogy a görcsbe rándító méhfacsarógépet legyen mire rászerelni. Hirtelen a jobbról mellettem ülő tündérke eggyel arrébb ült, egy üres helyet hagyva közöttünk. Végignéztem magamon, hogy megállapítsam, mi a baj. Aztán mindenki máson is végignéztem. Hát igen, én voltam az egyetlen, aki nem borotválkozott. Az amerikai tündérlányok szinte minden nap katonásan tetőtől talpig megborotválkoznak. A tíz jelenlévő tündérből csak én voltam fehér, aztán volt rajtam kívül egy majdnem fehér kreol, a többi viszont déli ültetvényekről való ébenfekete rabszolga-leszármazottak és mesztic keverék a nyugat-indiai szigetvilágból. De ők legalább tudták, mi a kötelességük szőrügyben, míg én a kelet-európai vadonból származó ősember módjára szabadon hagytam burjánozni a lábamon és hónaljamon. De talán mégsem ez volt a baja az elült tündérnek, hanem a rátörő légszomj, tömegiszony és klausztrofóbia, melyek kísértésére világító fehér húsomba vájta volna legszívesebben karmait, és ez megrémítette őt. Titkolt irigységgel, lopva néztem rá. Neki és még négy másik tündérlánynak kint ült a váróban libasorban a fiútündére. Az övének fekete bőrdzsekije volt, fekete bőrnadrággal, ami rendkívüli diszkrécióval egy vashulladék-telepnyi acélszöggel volt kiverve. Miközben bebocsáttatásunkat kérelmeztük, a fiútündér füléből lógó acélszög szoborcsoportozat gyöngéden reszketett a várakozás szelében, és ő a nagy afrikai szavannákról származó orrszarvúk kitartásával és türelmével masszírozta a lány tündér csípőjét. – Az enyémet is, kezitcsókolom, nem lehetne kicsit? – néztem sóvárogva a párra, és mindjárt tudtam, hogy eltévesztettem a házszámot. Vagy ők. Én voltam az egyetlen harmincon felüli fehér nő a terepen. Érthetetlen okokból a 23. utca keleti végébe zsúfolódtak össze a New York-i angyalcsináló klinikák, és a magukra adó fekete tündérlányok ide szivárogtak le a Harlemből, minek következtében a magukra adó harmincon felüli fehér nők a Park Avenue elit klinikáira szivárogtak föl, amelyeket mindenféle zártkörű kártyázó szalonoknak álcáztak, hogy az ilyen kétes származású alakok vére, mint az enyém, ne elegyedhessen az övékkel a leszívóbödönben.
Aztán 12 óra 45 perckor nyílt az ajtó és szólították az el ső három tündért. Felbolydultunk. Szőrtüszős lábú felállt, és a tévé elé kuporodott. A 11-es csatornán Bushné, az amerikai elnökfeleség nyilatkozott. Bőrlebernyeges arcáról sugárzott a desztillált tökség:
– Akasszák fel! – vijjogta Szaddám Huszeinről.
De a szőrtüszős lábú nem hagyta annyiban és azonnal belétekert.
– Csak nem fogjuk még szombat délelőtt is őt nézni? – és átnyergelt a 9-esre. Egy olimpiai méretű tv-stúdióban 600-an fogyókúráztak kollektíve az ívlámpák alatt. A műsorvezető tündérke örömmel jelentette be az Amerikai Egyesült Államok szombat délelőtti tömegeinek, hogy a jelenlevők 192 ezer pound háj leadására tettek ígéretet, majd felmutatott egy rózsaszín csodapirulát és lenyelte. A szőrtüszős lábú kímélet nélkül tekert bele a műsorvezető tündérke orgazmusába. Jogosan, úgyhogy meg se fordult, hogy beleegyezésünket nyugtázza, hanem matatott tovább az éterben.
Elfogott valamilyen nyüszítő, feszítő nyugtalanság, hogy egy állat (tündér) vagyok, hogy a merénylet, melynek elkövetésére készülök, végzetes önmeghasonláshoz vezet majd. Aztán egy testemből felszakadó ciklon torkon ragadott és kivágott a folyosóra. Nem volt kétséges számomra, hogy a bennem kibontakozó minitündér kezdte diktálni az iramot. Az öltöző felé süvítettem. Balra, egy nyitott helyiségben tíz kicsi guruló műtőasztalkát láttam fehér papírvattával letakarva, mindegyiken egy kicsi fecskendő feküdt, tündérálomsziruppal feltöltve.
– Nem lehet a folyosón mászkálni – ragadott könyéken az egyik fullajtártündér.
– Csak néhány könyvre volna szükségem a táskámból – haldoklott kifelé számból a szó, és kiszállt belőlünk minden erő. Mármint belőlem és a bennem dohogó, létért kapkodó minitündérből, és megadtuk magunkat a szokásos emberi hülyeségnek, sötétségnek, kishitűségnek és kegyetlenségnek – volt ebben már némi rutinom, és mégis, minden alkalom, mint egy haslövés.
A fullajtár elkísért. Megálltam a táskám fölött és sírtam. Melyik könyvből meríthetek most vigaszt? A karmám azt súgja, hogy akarom ezt a bennem megfogant kistündért, egész lényem ezt a kistündért akarja táplálni, őrizni, de a külső terepasztalon minden körülmény ellenünkre tört. Egy lecsúszott, biztosítás nélküli, otthon nélküli, rokontalan, első generációs bevándorló tündér vagyok, nekem nem járnak bizonyos előjogok, vagy mindenesetre nem tudtam kiharcolni őket. Most tehát erőszakkal török legjobb belátásom ellen.

(...)

A szerző levele olvasóihoz:

Kedves olvasók!
A folytatást bármelyik könyveskávéházban elolvashatjátok egy kellemes kávé és süti mellett....
Még több információ a Szomjas oázisról és Talált nőről, melyekben az angyalkás történet megtalálható a Szomjas oázis blogján olvasható.

A Szomjas oázis szerzői szövegben és képben is bemutatkoznak a blog egyik cikkében.

Új Éva: Angry Alien

"Vannak, akiknek a teste nem egyedül jár hozzám.
Azok, akiknek a teste nem egyedül hozzám jár.
Ha jönnek, mindig jön a nő is."
Testkép-sorozatunk folytatásaként Új Éva írásában a narrátor teste nem csak a sajátja: meg kell osztania egy idegennel, aki ráadásul dühös is. Mit tehet a test, mit tetetnek és mit tettetnek vele?

Új Éva: Angry Alien

„nem nyerhetek nem veszthetek”
„én a kéz a kézben sétálgatok a testemmel minden éjjel”
„egy randevú magunkon kívül”
„hát persze, hogy gyönyörű, hát persze, hogy kegyetlen”

Vannak, akiknek a teste nem egyedül jár hozzám.
Azok, akiknek a teste nem egyedül hozzám jár.
Ha jönnek, mindig jön a nő is.

***

Kettesben járnak vendégségbe. Ravasz társaság: a csaj aztán mindig ott marad a nyakamon.
Nem mondom, elsőre jó bőr – egy idegen test.
Hisztériának hívják.
(A habfehérek szerint Hystheria, a barnábbak szerint Hiszti.
Nem egy van, akinek a teste nem egyedül jár hozzám.)

***

Hisztéria egészen szép nő lehetne, ha nem lenne a testével ez a kis bibi.
Hogy más testéből él.
Hiszti fáin kis csajszi volna, csak meg kéne fésülködnie. Kis rendszert vinni abba a frizurába. Darázsfészek, fecske- vagy rasta? Medusa kígyói. És az arca! A nyugalom talán megszépíthetné a vonásait, de ez az átkozott, akaratos grimasz, ami a felső ajkát mintha két sarkánál két kampóval húzná ellentétes irányba, míg négyszögletes kaput nem nyit... Kiálló fogkések. Csoda, hogy az ordítás nem vérezik el útközben. Ha belendül, Hisztéria nem túl szép látvány. Persze amíg együtt vannak itt, addig hallgat. Bújik. Csak akkor mutatja ki valódi énjét, ha magunkra maradunk.

***

Hisztéria egészen szép nő lehetne, ha nem így ülne minden egyes napomon.
Leszorítja, s rossz minőségű Al-Kaida felvétel, nyiszálja napjaim torkát életlen késével. De ez sem elég neki. Belém is telepszik.
Megbasz, amikor nem akarom. Angry Alien.

***

Van, hogy eljönnek hozzám, de el kell menniük.
Mert ők aludni mással/egyedül szoktak.
De azért – tudják, hogy kell a gyerekkel bánni! − nálam hagyják Hisztikét, addig is míg visszatérnek. Játsszak vele kedvemre. Azt mondják, a babát úgy hívják, Szinglilét. Nem hiszek nekik: én tudom a nevét.
Csak súgva mondom: Hiszti négyszemközt egyáltalán nem egy kedves baba!
És én sem vagyok már gyerek!

***

Küldeném – hiába. Felnőtt-imprinting: mintha minden találkozáskor újra új alakban ébresztenék fel őt a testek, akik jönnek hozzám, hogy elmenjenek, s elmennek elmenni máshová is.
Egy távozás, − egy új Hisztéria. Nemhiába küldték, bárki küldte: én hiába küldöm.

***

Hisztéria egy rossz anya. Egy durva zsarnok. Egy fúria.
És azok a hülye testek mégse viszik el! Hanem jönnek vele és itt hagyják!
Volt egyszer, hogy a testek elmaradtak. Egyetlen test jött csak. Aztán vitte az enyémet. Aztán megunta, s hozta önmaga helyett Hisztit. Azóta mindig nálam hagyja, mikor elmegy.

***

Ha Ő hagyja itt, Hisztéria totyogtat a ruhásszekrény előtt reggel és nem enged munkába. Végigkutyagoltat a városon, ahelyett, hogy a metrót használnám. Azt mondja, hallgassak zenét, de direkt otthon felejteti velem a lejátszót.
Hiszti lesz bennem rosszul, amikor végre zenét hallok: nem ilyen zenét akar. Ő rántja görcsbe a gyomromat, ő küldeti el az sms-eket, ő csomagoltat velem téli ruhát nyári kiránduláshoz, aztán félbehagyatja a csomagolást, hogy felhívassa velem Őt, aki itt hagyta. Pedig nem is akar hozzá visszamenni. Csak velem szórakozik. Feleslegesen hűséges típus.
Ő mondatja a telefonba, amit mondok. Görcsbe rántja a gyomromat a cigaretta után, pedig csak miatta szívom – így szívat. Ő szúrja a tarkómba tűhegyes fogait − belülről!

***

Próbáltam már vele okosan beszélni − nem itt laksz, nem hozzám tartozol, költözz el. Menj csak a tested után, amelyik itt hagyott −, de hiába. (Mondtam neki múltkor, nézzük máshonnan: igen, Ő, aki itt hagyta, most mással alszik, mással áramoltat szeretet, máshoz kötik a gondolatok, de azért, lássuk be, velem is szeret lenni. S a szeretet nagy szabadság. A féltékenység pedig önzés: ha a szabadság jó, miért ne hagyhatnám ezt Őneki, minek jött hát ide Hiszti? Hadd örüljek csak egyedül az Ő boldogságának, közben attól még én is szabadon élek. Miért akkor az egész ragaszkodása? Nem látja magáról, hogy felesleges? Hogy Ővele, aki elment, nagyon is jól megvagyok? Miért fekszik közénk, miért ő marad az ágyban velem helyette, miért kell megszakadnia a jónak? Miért ez a csecsemőpózos szorongás, vele? Értse meg, hogy nekem Ő kell, nem Hiszti!
Egy pillanatig hallgat csak rám, mert tudja, ha igazat ad nekem, el kéne mennie.
És Hisztéria maradni akar.)
Sustorogni kezd: Ő, tényleg Ő lenne jó nekem? Aki elment? Ő, aki maga helyett Hisztit hagyta itt? S mi lenne, ha inkább azt hinném, súgja, hogy Ő épp azért hagyta itt, mert ez nekem a legjobb! Miért nem maradok inkább akkor vele, Hisztivel, amíg Ő meg nem érkezik?
Erősen megszorít.
Hihetném, hogy annyira buta, hogy nem érti: ha Őbenne nem hiszek, Hiszéria maga is felesleges, mert amit egy Őségét vesztett Ő hagy itt, nem lehet értékes, hacsak azzá nem válik önmagában, de valójában azt hiszem, Hiszti elhagyta már Őt, akkor, mikor velem maradt. Egyedül velem él, s Őt csak alibinek használja. Hiszti szereti, ha kínozhat.

***

Hiszti elhozat a munkahelyemről, hányingert kelt, majd elhiteti, hogy éhes vagyok. Nyugton hagy pár másodpercig az étteremben, ahová húst enni jöttem, majd arra késztet, hogy juhtúrós sztrapacskát kérjek. Mert emlékeztet Őrá. Hisztéria úgy tartja tőlem távol azt, aki hozta, hogy közben folyamatosan emlékeztet rá, és még csak haza se megy!
De engem hazaszalajt, hogy az ajtóban ne az én kulcsomat adja a kezembe, hanem az Övét. Már nem lakunk együtt, de ez még nálam van. Ráadásul Hisztéria az irodában hagyta a saját lakásom kulcsát!

***

Hisztéria azt mondja, szeretkezzek a kedvenc pasimmal. De ne igazából. Csak mintha. Alibiből. Hogy csak a fizikai testem legyen ott. Azt susogja, kis rohadék, hogy amíg Ő mással van, én is legyek mással! Hogy ha ő áramoltat, amit, én is áramoltassak, ha más nem, testnedveket. Aztán az Ő hangján, lesajnálóan röhög ki: ’Kinek mi jut, ugye’.
Ezért akárki lazán kirúgná ezt a némbert, de én még mindig hiszek benne: az ittlétének valami szándéka van.
Hisztéria szeretkeztet. Forrósítja a hüvelyem és kiereszti a hőt, felkészíti a méhem, de sohasem elégíti ki. Hisztéria tesz képtelenné arra, hogy kielégüljek. Egy pillanatra hagyja, hogy védelmezőt lássak két megmarkolt vállban, s higgyem, nekem lettek, de gyorsan vált és nem hagy elmélyülni. Hisztéria emelkedteti a farom, s addig húzat a faszra, hogy már fáj. Úgy kell nekem, ha nem tudom elküldeni! Hadd fájjon jobban.
Hisztéria a rosszabb estéken lehányatja velem a ruhám. Még erre sem tud vigyázni!
Ha randevúzni megyek, és szép holmit vennék, Hisztéria beszél le róla – még majd Ő megszól, hogy másokat is meg akarok hódítani! De igazából nem Ő, hanem Hisztéria az, aki féltékeny. Azt mondja, Ő jobb’ szereti, ha szürke vagyok, mint egy egérke, de ez nem igaz. Tudom. Csak Hisztéria mutatja így... féltékeny. Persze ha már kevés vagyok neki, és húsra vágyik, az más. Ismeri az észjárásukat. A testemmel vadászik.

***

Hisztéria összekoszolja a lakást, használja a testem, ételt töm belém a szobában és öklendeztet, amikor takarítok. Hisztéria egy rohadt hajcsár, és úgy tart engem, mint gályarabot! Szívemből kívánom neki mindazokat, amiket Rá mondatott velem, mikor elment (süljön ki a szemed, hetedíziglen légy átkozott családod minden sarjában; fogyjon ki neked a fény; soha semmit ne érezz; legyen keserű ételedben a só; verje fájdalom a boldogságodat; mindig keress, sose találj; maradj csak magadé!). És persze meggondoltatja velem ezt is. Beolt, s a visszaforduló jóslatoktól félve már gyűlölni se hagy igazán.
Hisztériáért nem lennék leszbikus. Testi-lelki, de nem barátnőm.

***

Hisztéria egészen szép nő lehetne. Csak ne velem akarna együtt élni. Mondja, csak mondja ezt nekem, beszél hozzám a hangján. Az Ő hangján. Nem jó lakótárs, Tőle is ő rúgatott ki. Mindenért ő a hibás!
Én? Én biztosan nem lehetek az.

***

Talán már nem is tart sokáig.
Megszüli a kölykét és elmegy végre.
Talán lesz más, akivel együtt élhetek.
Ööööö... – nyögi Hisztéria.
Szül vagy kinevet?

***

Most azt mondja, ezt sem lett volna szabad megírnom.
Erőszakos és már sosem hagy el.
Pedig én rég nem vele akarok élni.
Mikor gyűröm már ki ezt a gazdátlan vámpírtestet magamból?! - kérdezi néha.

Kiss Judit Ágnes: Én, kép, zavar

„Először én hagytam el, később is többször szakítottunk, akkor már nemegyszer az ő hibájából. Hogy azóta is együtt élünk, annak elsősorban anyagi okai vannak, maradtunk gazdasági társulás...” ICA az Olimpia alatt én- és testképekkel foglalkozó írásokat közöl, s közben persze figyeli az eseményeket, hogy innen is gratulálhasson pl. Cseh Lacinak az ezüsthöz. Most Kiss Judit Ágnes: Én, kép, zavar című írását olvashatják, mely eredetileg a Szomjas oázis antológiában jelent meg.

A testemet, istenem, hogy szerettem! Csak már nem vagyunk beszélő viszonyban. Először én hagytam el, később is többször szakítottunk, akkor már nemegyszer az ő hibájából. Hogy azóta is együtt élünk, annak elsősorban anyagi okai vannak, maradtunk gazdasági társulás, igyekszünk nem zavarni egymás köreit, valamiféle megnemtámadási szerződést kötöttünk, nem költözik el se ő, se én, nehéz manapság olcsón jó albérletet találni.
– Nincs rád szükségem! – ordítottam neki az első veszekedésünkkor, amikor számon kérte, hogy néhány napig nem tartózkodtam otthon. – Te akartál velem élni, de csak a terhemre vagy!
Akkor szóhoz sem jutott a felháborodástól, nekiállt összepakolni, hogy itthagyjon, alig tudtam meggyőzni róla, hogy nem úgy gondoltam, forró fürdőt készítettem neki, a karomban vittem a kádba, órákig duruzsoltam gyengéd butaságokat a fülébe, mire elaludt. Megbékélt velem, de még hosszú időn át szenvedett némán és szemrehányón.
Később aztán megjött a hangja, és minden vádaskodás nélkül mondhatom, hogy éveken át előre megfontolt szándékkal, minden adandó alkalommal módszeresen állt bosszút rajtam. Kifejezetten élvezte, ha társaságban kínos helyzetbe hozhat: elegáns fogadásokon zúdította rám a hascsikarást, mígnem könyörögnöm kellett a megváltó szellentésért, ellenállhatatlan, folyékony hasmenéssel lehetetlenítette el a legfontosabb találkozóimat, és vérrel öntött el az ígéretes randevúk napján. Büdös nedveket fakasztott, és váratlan lázrohamokba fojtotta kedvenc szórakozásaimat. Mégis, minden kisszerű aljassága ellenére képtelen voltam haragudni rá. A legapróbb macerálásoktól a legvadabb őrjöngésig minden újabb húzása mögött ott éreztem a féltékeny szerelmet, a kétségbeesett szándékot, hogy még több figyelmet és törődést kényszerítsen ki belőlem.
Lassan kiismertem piszkálódásainak természetét is, már nem láttam veszedelmesnek, csak szánalmasnak. Ekkor kezdett fenyegetőzni, betegségről és halálról beszélni, idétlen és fájdalmas baleseteket szenvedni: futtában átesett egy kutyán, széttörte és felsebezte a térdét a kavicson, még hónapok múlva is szedegették az apró szemű sódert a gyógyulni nem akaró sebből, fokhagyma-szeleteléskor kevés híján lemetélte az ujját, nem aludt éjszakánként, és reggelre csomókba gyűltek a hajszálai a párnán.
Nem, tényleg nem tettem meg érte mindent, tényleg elhanyagoltam, tényleg csak akkor kezdtem komolyan venni a sirámait, ha a műtő felé tolták. Olyankor éreztem meg egy-egy pillanatra, hogy nem bírnám ki nélküle. Nem, nem volt jó kapcsolat köztünk, nem illettünk össze, ezt már az elején észre kellett volna vennem, az én koromban lehettem volna elég bölcs, hogy lássam, végül is nem ő volt az első az életemben, talán nem kellett volna összekötnöm vele a sorsomat. De meghatott a naivitása, a tudat, hogy számára én vagyok és leszek az első és az utolsó. Noha most már egyre világosabban látom, amit ellenem tett, és amit én tettem ellene, azt azért elmondhatom, hogy töltöttünk együtt kellemes pillanatokat, átéltük, ha csak rövid időre is, a teljes harmóniát. Imádtunk elalvás előtt olvasni, vasárnap délelőttönként az ágyon elnyúlva orgonamuzsikát hallgatni, együtt táncolni vagy utazni, olyankor még panaszkodni is elfelejtett; azt hiszem, végső soron felnézett rám. Ha elmélyülten dolgoztam, csendben maradt, éjfél után kávét hozott, hogy fenn tudjak maradni, és büszke volt a munkámra.
Én – bevallom –sokszor szégyelltem őt. Nem tartottam vele kedvenc szórakozásaiban: nem mentem vele vacsorázni, hiába tudtam, mennyire odavan a lazacos tésztáért, türelmetlen voltam, ha sokáig piperézkedett, és kissé kínosnak találtam csillapíthatatlan szexuális étvágyát. Persze sok minden tetszett benne: a selymes haj, az áttetszően fehér bőr, a formás láb; szerettem élénk színű ruháit és lágy mozdulatait, kedveltem alkalmazkodóképességét, rendszeretetét, de talán valóban lenéztem egyszerű igényeit és felületes ismereteit.

Egy darabig úgy tűnt, nem veszi észre, hogy néha megmosolygom magamban, a reggeli beszélgetések a tükör előtt látszólag kielégítették, kiegyensúlyozottnak és egészségesnek mutatkozott, sokáig azt hittem, minden rendben van köztünk. Felhagyott a piszkálódással, társaságban csöndesen és udvariasan viselkedett, itthon sem sírt, nem nyaggatott, hagyott dolgozni. Így utólag nem is értem, miért nem ismertem fel a közelgő vihar előszelét.
Az utolsó veszekedésünk egy kora tavaszi délutánon tört ki. Félálomban voltam, hallottam, hogy mond valamit, hogy zörög a szobában, de nem gondoltam, hogy mozdulnom vagy válaszolnom kéne. Csak akkor fogtam fel a veszélyt, mikor már lecsapott rám. Addig ismeretlen erővel esett nekem, kilökött az ágyból. Szinte nem volt magánál az indulattól.
– Hát nem veszed észre, hogy minden balhét én viszek el helyetted? – fröcsögte az arcomba. – Cisztákat növesztek, lyukasra maratom a gyomorfalamat és leszedálom magam a rohadt gyógyszereiddel, hogy zavartalanul írogathasd a hülyeségeidet! Arra jó vagyok, hogy megcsináljak helyetted minden piszkos munkát, de én nem kérhetek tőled semmit, egy pohár vizet sem! Egy kóbor kutyával nem bánnak így! Önző szemétláda, úgy fogok megrohadni, hogy még azt sem engedted, hogy gyerekem legyen!
Rám csapta az ajtót, beviharzott a hálószobába, hallottam, hogy fordul a zárban a kulcs. Vártam az unalomig ismert hangos zokogást, de csend volt, zavarba ejtő csend.
Napokig kerülgettük egymást a lakásban, és mikor újra megszólított, már nem ismertem rá a hangjára, nem volt benne semmi indulat. A tekintete is üres volt, mint a játékbabáké, és mintha éveket öregedett volna. A mosolya az ép fogsor ellenére foghíjasan feketének tűnt. Szárazon és ellentmondást nem tűrőn sorolta fel elsősorban anyagi igényeit, másra – mondta – nincs szüksége tőlem. A válaszomat már nem hallgatta meg, kiment a fürdőszobába, hallottam a vízcsobogást, éreztem a füstölő illatát is, mindig megteremtette a kellő hangulatot, ha magát akarta szeretni, és most már azt is tudtam, hogy ezentúl jól meglesz az önkielégítéssel.
Azóta is minden reggel megfőzi a kávét, hogy fel tudjak ébredni, este is behozza a számítógéphez, hogy fenn tudjak maradni. Csak már nem szól hozzám, zajtalanul jár-kel, mint a kísértetek. Nem tudom, mire vár. A bocsánatkérésemre biztos nem. Talán arra, hogy egyszer megértsem. Előbb-utóbb valószínűleg feladja, és tényleg elköltözik. Akkor én sem maradhatok, mennem kell, hiába szoktam meg itt, és – bár manapság nem könnyű – meg kell próbálnom olcsó albérletet találni.



[Az írás mellett közölt képek Robert Mapplethorpe alkotásai - Kiss Judit Ágnes már korábban is vendégeskedett a Centifugában.]

Szécsi Magda: Róka-hete-róka (Töredékek)

„A másság gyűlölete olyan érzelmi terület, ahol szexuális, szellemi, és gazdasági trágyából nacionalista virágok szöknek szárba!
*
Magyar állampolgárként nem foszthatják meg a romákat egyenjogúságuktól csak azért, mert EGYMILLIÓ cigányból ÖTEZER cigány férfi képtelen betartani a törvényeket! Én sem ítélek el KILENCMILLIÓ millió magyart azért, mert közülük EGYMILLIÓ cigányokat ver, gyilkol, megaláz, félelemben és nyomorban tart...” – Szécsi Magda virágoskert-szemléje.


- Szia, hete-róka! A gyíkhoz képest meleg vagyok, amúgy ágyon és párton kívüli… egyébként meg nem hiszek a heterók 1 lyuk-központúságában, se abban, hogy akit a farok gőze megcsapott, az kigyógyul (idézek) a „buziságból”. Akit a farok gőze megcsap az nedves lesz, vagy terhes, esetleg szellemileg terhelt, ahogy a példád mutatja! Ez a terheltség nem kevés önszervezésbe kerülhetett! Írod, jogász vagy. Hű. Ez szörnyű! Így joggal nem tarthatom ezt a korszakot a kritikai értelmiség fénykorának... (de reménykedem...)

*

A melegek és a cigányok közös vonása, hogy a nem melegek, nem cigányok alapvonásainak megváltoztatása nem szerepel céljaik és követeléseik között... hatni persze hatnak, mint ariel a szennyes ruhára!

*

Párbeszéd: - Soha sem gondoltam arra, hogy meleg legyek! Annak születtem...
- Soha sem gondoltam arra, hogy pofán vágjalak! Megélhetési okból teszem...

*

Politikai, nemi, és lelki érettségre vallana, ha a pártok nem sajátítanák ki Jézust addig, míg ő alá nem írja a belépési nyilatkozatot! Minimum ennyit elvárnék, mint hívő, mint cigány, mint nő, mint párton-kívüli, mint meleg- és zsidóbarát, mint a magyarságára is büszke, állami konzerv nokedlin nevelkedett szociális szimbólum...

*

Jóslat: A FIDESZ a Magyar Gárda miatt veszítheti el a választásokat, az MSZP meg azért, mert libidószerűen veti oda nekik marcangolásra a romákat és a melegeket...

*

A másság gyűlölete olyan érzelmi terület, ahol szexuális, szellemi, és gazdasági trágyából nacionalista virágok szöknek szárba!

*

Magyar állampolgárként nem foszthatják meg a romákat egyenjogúságuktól csak azért, mert EGYMILLIÓ cigányból ÖTEZER cigány férfi képtelen betartani a törvényeket! Én sem ítélek el KILENCMILLIÓ millió magyart azért, mert közülük EGYMILLIÓ cigányokat ver, gyilkol, megaláz, félelemben és nyomorban tart...

*

A magunk szexuális másságát felismerni, de megtagadni azt: felvilágosodott önzés!, amitől megszaporodhat a bakancsviselők és a motorosok száma...

*
Milyen érdekes, hogy a cigányverők szinte minden esetben impotensek, a melegverő kigyúrt nagylegények pedig egyedül élnek. Persze egy csíkos fagyi is érdekes, de az nem okoz 8 napon túl gyógyuló sebeket… és arra sem világít rá, míg nyaljuk, hogy a feszültségi viszonyok elismerése a demokratikus önlegitimációra épülő civil társadalom alapja. Ehhez, úgy tűnik, még tovább kell nyalnunk...

*

ROSSZ HÍR: amíg a meleg és a roma értelmiségen belül is konfliktusok és feszültségek vannak, nem menekülhetünk a jóba!!!
JÓHIÍR: se a jobboldali, se a baloldali pártok nem kötelezték a melegeket és a cigányokat arra, hogy kalocsai paprikával egyék a mézes kenyeret...

*

Remélem, mire idáig jutottál az olvasásban, te is az európai fejlődés nem elhanyagolható tényezőjévé váltál...

Györe Gabriella: Hajrá, magyarok

Félek.
Ülök a gép előtt, elolvastam az MMSZKE körlevelét. Egy szociális munkás és egy másik felvonuló meséli szombati élményeit. Kimentek, vonultak, végig. Nem azt írják, hogy féltek, csak hogy kikkel voltak, s hogy milyen volt a hangulat. Hogyan gettósít a védelem, hogyan válik vérszomjas életvadásszá a békés ellentüntető. Ülök, olvasok, félek. Mert kevesen voltak kint.

Írhatnám, hogy voltunk kint, végtére kimentem a gyülekezőre, de nem vonultam végig velük. Már az Andrássy út elején, az Erzsébet téren kicsatlakoztam, lettem a ’mi’-ből ’ők’, vagy egy másik ’mi’, s találkozva egy kedves barátommal azért a Liszt Ferenc térig még követtük a menetet. Zárósorfalnyi rendőr mögött lépkedtünk.
Láttuk, ahogy az Andrássy legelején hátizsákból kapkodják a tojásokat a feketeruhás-árpádsávos-nagymagyarországtérképes-bakancsos-övtáskás-katonainadrágszíjas-elborult ábrázatú ifjak, s ott az arcukon az igazukba vetett hit, az önbüszkeség minden jele. Hogy olyan az arcukon a fény, mint az American History X című film főszereplőjének szemében csillogó tűz, amikor a kocsiját feltörni próbáló fekete suhanc koponyáját kettétöri egy nyakra mért rúgással, míg haraptatja vele a járdaszegélyt, s szentül hiszi, hogy igaza van (Edward Nortonnak vagy a fényképésznek ezért a fényért minimum Oscar járt volna!). Van, aki elvakult fanatizmusnak mondaná. De Norton a példa rá, hogy lehet ezt játszani is, s ki lehet belőle jönni.
Láttuk, ahogy a következő kereszteződésnél egy nagynak ható tömeg, garatából egységesen feltörő "mocs-kos bu-zi" skandálás mellett valamennyi budapesti hajléktalan egyszeri teljes rántottavacsorájára elegendő mennyiségű tojásvihart zúdít a felvonulókra, s éreztem a félelmet: jaj, csak baj ne érje az enyéimet!, pedig még én is bent voltam, a kordonon belül, de hátrébb. De külön.
S láttuk, ahogy a Liszt Ferenc térnél megáll a menet. Ahogy öt jól szervezett csapatban rohannak a Liszt Ferenc tér felé a rendőrök, hogy körülvegyék a felvonulókat, s ahogy a feketébe öltözött "békés" nézősereg, mint a Tisza Petőfinél, olyan bőszen igyekszik bedönteni a kordont, mellyel tőlük védik a bentieket, mozdíthatatlanul és nyílt terepre téve, az utca közepére, ahogyan egykor a szurokba- és tollba forgatott falurosszait verték végig a főúton a szemétdombig más országokban. Megyek mögöttük, s minden archaikus szégyenképzetem aktiválódik. Érzem, amit ők érezhetnek, míg bízom benne, hogy érzik azért azt is, amiért jöttek. Méltóságot, büszkeséget, békét, hazaszeretetet, szabadságot a saját hazájukban, otthonukban. Hogy érzik az örömünnepet, az életért adott hálát, azt, hogy „igen, más vagyok, de azért lehet itt élni így is, hiszen mindenki kicsit más”. Szerencsére kaptak azért tapsot is az Operaház előtt.

Mint a mesebeli lány, vonultam is meg nem is. Így szoktam rendezni a dolgaimat általában. Én talán ebben vagyok más. Talán ezért jöttem ide. De még más is máshogy vagyok, mert jöttem ugyan, de nem vonulok. Csakhogy ez most nem rólam szól. Olvasom itthon Bársony Zsolt szociális munkás és Németh László beszámolóját, és sírok.
Mert ott is, bár örültem az ismerős arcoknak, éreztem, hogy kevesen vannak, kevesen vagyunk, itthon viszont még inkább éreztem, mennyire egyedül voltak, s mennyire kiszolgáltatva a rajtuk kívüli erőknek: hogy egy elméleti konstrukció, a napi politika oltárán beáldozva véreznek el csendesen, s mennyire kevés embert érdekel, érint meg mindez. Hogy mennyire kevesen vonultunk velü(n)k.



Hiszen ismerjük a sztorit, régi már, kicsit talán túl régi is. Kezdjük zsigerileg felejteni, hogyan vonultak a zsidók a városban. Hogyan vitettük el az utolsó pillanatban a "saját zsidajainkat", s milyen kevesen tettek ez ellen bármit is, hogy aztán, háború- és zsidóink múltán (cigányaink múltán, buzijaink múltán, kicsit-is-másaink múltán mi, jó magyarok) vidámabban és nyugodtabban diskurálhassunk arról, mennyire megvetendő dolog is az a nácizmus, eeejnye, embereket öltek, de csúúúnya!, s üljünk továbbra is békésen otthonainkban.
Talán túl régen volt.
Ezért aztán hiába világos, hogy akik szemben állnak, nem egy békés kulturális egyesület, amelyik békésen ellentüntet egy vidám fesztiváli felvonulás mellett, nem vonulunk. (Amúgy: ebben a kordonnal körülvett menetben a legdurvább figyelemfelkeltés és szexuális utalás az volt, ha egy szép felsőtestű fiatal fiú levette a pólóját, míg a LoveParade-on békésen rázzák a meztelen seggüket fiúk és lányok derékig habban, s a lelkes közönség tízezereket számlál.)
Verik végig a buzikat a büszkeségfelvonulásukkal az Andrássy úton, amelyiken Kosztolányi járt EP-vel karöltve egy Esterházy-írásban, amelyikről költemények szólnak, amelyiken átfut a pesti Broadway, amelyiknek a végén ott a Hősök tere. Az úton, amelyik jobban jelképezi ezt a várost, mint bármi más. Ahol az Operaház áll, az Operaház, melynek egyik szfinxéről Ady zuhant le egy részeg estén. Az én Andrássy utamon. A mi Andrássy utunkon, a világörökség részén!
Hiába világos, hogy vegytiszta rasszizmusról van szó, alig-alig csomagolva, nem megyünk, juszt se megyünk ki őket finoman figyelmeztetni. Megtévesztett emberek eltévedt gondolatairól van szó, s hiába látszik ez ilyen tisztán, s hiába tudjuk, hogy hova vezethet, hova vezetett korábban, meddig mehetnek el, ha senki nem értesíti őket a tényről, hogy amit gondolnak, nem igaz: nem megyünk ki.
Így aztán méltán hihetik, hogy igazuk van.
Csupa olyan ember veszi körül őket, aki ugyanúgy téved, mint ők, s ha lehetőség lenne rá, nem mutatja meg senki, hogy mennyivel többen vannak azok, akik tudják, hogy a büszkeségnapi felvonulók senkire sem veszélyesek, hogy a kerítés mindkét oldalán magyarok, emberek vannak, csak esetenként más alrendszerekbe tömörülnek, de bőven vannak közös pontjaik. (Kétségbeejtő a lehetőség: mi van, ha tényleg csak annyian vannak a másképp gondolkodók, ahányan felvonultak?)
Senki nem jön ki felvonulni, s ezzel megerősíti a hitet, mintha tényleg buziság-nembuziság lenne a világot működtető alapvető rend egyetlen és legnagyobb jelentőséggel bíró dichotómiája. Mintha lehetne erre egy érvényes gondolatrendszert felhúzni, s aki erre húzza fel a gondolkodását, az jól csinálná.
Kevesen mentek ki, hogy ott legyenek, és megmutassák, hogy többen vagyunk okosabbak annál, hogysem politikába és vallásba mártott, politikai és vallási értéktől mentes puszta fogalmakat hallgatva képesek lennénk a másik testi integritását veszélyeztető gyűlöletre, s elfogadnánk annak lehetőségét az otthonunkban, a hazánkban.
Ülök a gép előtt, és sírok, mert ez a finomság, ez a finom distinkciókra képes nyelvi megfogalmazás, ami a két levélben olvasható, a "mocs-kos bu-zi" skandáláshoz képest kevesebb. Kevesebb embert érint meg. Kevesebben érzik annyira fontosnak, hogy tegyenek is érte valamit. Bánt, hogy ebben az országban még annyira kevesen tartják fontosnak a szabad véleménynyilvánítás jogát, a másság jogát, hogy az ezt tettlegesen negligálók érezhetik magukat többségben. Hogy ebben az országban én és bárki más, aki bármilyen más módon más, még hosszú ideig nem lehetek önmagam, hanem megadott gondolatsémák között választhatok csak, bele kell butulnom az itteni dichotómiába, hogy bárki megértse, amit beszélek, vagy csendben kell maradnom, mert úgysem értenek.
Ketten aggódtak értem a barátaim közül, előzetesen levélben kérve rá, nehogy kimenjek. Feltételezték, hogy megyek, s fontosnak érezték, hogy védjenek. Kedves gesztusnak tartottam, s próbáltam megmagyarázni a bennem ezzel kapcsolatban meglévő ambivalens érzéseket. Jólesett a figyelmük.
Aztán mentem is, meg nem is, egy barátommal, a kordonon belül, de mégis csak mögöttü(n)k, felemás helyzetben, kicsit mindenkitől különbözve. Kicsit mindenkihez képest máshol. Ahogyan ebben az írásban is: benne is voltam, meg nem is. Benne is van minden, meg nincs is. Kicsit más, mint a többi. Mindenki kicsit más: én így. S tartok tőle, hogy ebben az országban én sohasem lehetek önmagam. Valamelyik részem mindig ki fog lógni a aktuálisan comme il faut sémákból, a divatból, az elfogadottból, tán mindegyik oldalon.



Magyarország.
Szombat délutáni országimidzs-kampány, huszárvágta az Andrássy úton.
S a helikopterek fényesen, suhogva keringtek, szálltak a magosba.



Fáj, hogy azon a nyelven tudok így beszélni, amelyiknek a klímája sosem kedvezhet saját magam kibontakoztatásának, olyan ország költőitől tanultam érezni, amelyik már alig-alig tud érezni, s olyan ország nyelvén tudom kifejezni a gondolataimat, amelyik talán nem is kíváncsi rájuk. Hogy lehetek elfajzott mutáns csak azért, mert valamit másképp gondolok.
Fáj, hogy esetleg az az értelmi és érzelmi intelligencia lehet mérvadó, teremthet itt intézményeket, amelyiknek ezen az én nyelvemen nem sikerülhet megmutatni, hogy eltévedt.
Hogy az otthonom otthontalanná lehet, tehet. S ez nem érdekli a lakótársaimat.
Hajrá, magyarok.

Pálfi Balázs: Énfoci önnőkkel

Szexista a foci eb és a nők feltételezett viszonya (de néha a férfiaké is): én, a teremtés koronája most egy hónapig átadom magam a befogadás élvezetének, izgulok, sört, és egyéb alkoholokat vedelek, nőket molesztálok, látszólag nagy aktivitással örömöt szerzek magamnak. A nők és az ettől a felfokozottságtól távol maradó férfiak ne háborgassanak, vagy ha igen, csak azért, hogy az amúgy is magas aktivitási szintemet még tovább növeljék. - Az ICAfociban másodikként Pálfi Balázs lép pályára.

Beütöttem a googliba a „foci, nő, eb” szavakat, tudván, hogy szállít nekem a világháló olyan valóságmorzsákat, amik alapul szolgálhatnak egy gyors elemzéshez. Ehhez persze jó előre ki kellett találnom, mit is akarok vizsgálni. Nos, egyszerűen azt akartam látva látni – a képernyőn –, hogy a nőkről az olyan kiélezett helyzetben, mint a közös osztrák-svájci rendezésű foci eb, tényleg csak sztereotípiákban tud megnyilvánulni a magyar nyelven író és gondolkozó társadalom (tudom, a társadalom mint olyan nem gondolkodik, beszél, ír). Lásd: olyannyira éles a helyzet, hogy az Osztrák-Magyar határon visszaállították a készültséget, ismét felszerelték a sorompókat, a sógor rendőrei és határőrei útlevelet vagy más igazolványt kérnek az áthaladni akaróktól. Szóval helyzet van, és ha ilyenkor felkérés jön, akkor iparkodni kell. Így hát rémülten tapasztalhattam, hogy a feltételezettől sokkal durvább, már-már paródiába hajló az a gondolkodásmód, ami az eb-vel összefüggésben a nők és a foci viszonyát taglalja. Amikor megláttam a következő szöveget, először azt hittem, humorizálnak. De nem!

Fokozott veszélyben a nők a foci EB alatt
Felfokozott érzelmek, alkohol, erőszak
Mindenre gondolnak az osztrák rendezők a labdarúgó EB biztonságos lebonyolítása érdekében. Így megkétszerezik a nők védelmével foglalkozók és a nők segélyhívásait fogadók számát éjjel-nappal és a hétvégeken is. Telefonhívásra a helyszínre sietnek, és készek a károsultat vagy sebesültet elkísérni a rendőrségre vagy a kórházba.
A hatóságok és az önkormányzatok abból indulnak ki, hogy a túlnyomórészt férfi drukkereknek a mérkőzések eredménye miatti frusztrációja, plusz az elfogyasztott alkohol együtt növekvő veszélyt jelent a rendezvényeken vagy azok közelében tartózkodó nőkre. A legutóbbi németországi foci VB ideje alatt a nők elleni erőszakos cselekmények száma 30 százalékkal nőtt. Az esetek 40 százalékában főszerepe volt az alkoholnak.
A nézők 30 százaléka a stadionokban ma már nő, az egyéb közösségi rendezvényeken, ahol nagy tömeg nézi a meccseket, ez az arány még magasabb, eléri a 40 százalékot. Rájuk szeretnének jobban vigyázni a rendőrök, a rendfenntartók és egyéb aktivisták.
A biztonság növelésére terelőkorlátokat szereltek fel, lenyírták az elburjánzott növényzetet az utak és a parkok mentén, ellenőrizték és folyamatosan megfigyelik a nyilvános WC-ket és azok környékét is.
Az önkormányzatok nőügyi osztályain kis biztonsági csomagot állítottak össze, amelyben található egy a kulcscsomóra fűzhető segélyhívó síp, egy tanácsokat tartalmazó brosúra, benne a segélykérő telefonszámmal, ami 71 71 9.
A csomag a 4000-83518 bécsi telefonszámon meg is rendelhető, a stadionokban pedig az egészségügyi segélyhelyeken lehet majd kérni.

Eszerint tehát a világ rendjének alapvető része, ha részeg férfiak nőket molesztálnak. S ezek a kedves, potenciálisan alkoholtól vagy más szerektől bódult urak nem azért teszik ezt, mert ők meggyőző többségben vannak (lásd a rendezvényen részt vevők arányát), hanem mert így szokás. Ez jó – nekik. És ha még azt is beleszámítjuk, hogy az erőszakos eseményeknek csak mintegy 40 százalékában játssza az alkohol a főszerepet, akkor még drámaibb a kép.
Józanul is erőszakosak a mi kedves futballszurkolóink. Ha nő lennék, én emigrálnék ebből az eb-világból, vagy legalább ideiglenes menedékjogot kérnék bárhová, ahol éppen nincs eb. És így már világos, hogy miért kis betűvel írom az eb-t.

(Forrás: iwa.manna.ro)

Talán nincs is jelentősége, hogy egy nő, Kövesi Zsuzsa jegyzi a Túlélni a foci EB-t... című írást, ami két megyei napilap online változatában is napvilágot látott. A bevezetés pontosan jelzi, milyen alapállásból indít a szerző.

Ugye, ismerik a legidegesítőbb kérdéseket, melyeket a nők szoktak feltenni meccsnézés közben? Például: Kik játszanak az izék ellen? Átkapcsolnál, amíg megnézem a Lucecítát? Te, a Figónak van felesége? Szerinted melyik csapatnak szebb a meze? Akinek nincs labdája, az miért fut? A hosszabbításra is kíváncsi vagy? Összesen hány félidő van?

Majd ezt követően rövid átvezetés után jönnek az igen tömör állítások, amiket „az utca embere (nője) fogalmazott meg. Íme:

Kiss Veronikát az EB hidegen hagyja, viszont a VB izgalmasnak tűnő meccseit meg szokta nézni. Számára az elkövetkezendő egy hónap kellemesnek ígérkezik, belefér majd jó sok strandolás, és vásárlás is.
Könnyű elütni az időt annak, aki hétvégenként kertészkedhet a telkén, a hétköznap estéit pedig szereti rejtvényfejtéssel tölteni, úgyhogy Kovács Lajosné nem panaszkodik a meccsdömping miatt. Kivéve, ha a férjét túlzottan elkapja a hév, és olyan hangosan szurkol, hogy félő, a szomszédok félreértik, és azt hiszik, veszekednek. Ilyenkor azért rá kell pirítani.
Egy kétszintes, két tévével ellátott házban szerencsére adott a menekülési útvonal. Még sincs teljes biztonságban Németh Szabina, mert barátja (aki maga is focizik) időről időre megpróbálja beavatni a szabályok rejtelmeibe - ő viszont mereven ellenáll. Emiatt még össze is zörrenek néha, így a béke érdekében a legjobb megoldás, ha a barátnőivel találkozik, és elmennek fagyizni vagy vásárolni.
Nem így a négy barátnő, Pintér Zsuzsanna, Hollós Barbara, Nyári Renáta és Tuba Alexandra. A júniusi esték a meccsnézés jegyében telnek majd otthon, családjuk vagy barátaik körében, mondhatni, hermetikusan elzárva a külvilágtól. Portugáliának szurkolnak, amúgy kedvenceik közt szerepel Ronaldo, Ronaldinho, Nani és persze Beckham.
És jöjjön végül a fehér holló: Bauer Róbertnét jobban leköti a foci, mint férjét, ő jóval több meccset fog megnézni a párjánál. Ha ritkán is, de ilyen is akad.

A befejezés briliáns: Írja meg nekünk, ön követi-e az EB-t, s ha nem, hogyan fogja túlélni? Amennyiben tudja folytatni a legidegesítőbb női kérdések sorát, arra is kíváncsiak vagyunk. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Foci EB = sok-sok magányos, árvuló nő... című blog a Kövesi Zsuzsa által idézett kérdéseken túl a következőket sorolja: A németek miért rúgnak olyan erősen? Te, azért lassítják a képet, mert a Vitray már öreg? Szerintem bőségesen jönnek majd a blőd kérdések, amik amúgy valódiak, csak éppen az ég világon semmi jelentőségük nincs. Még csak nem is szórakoztatóak...

Az Origo Ha a világ nem gömbölyű című írása 13+1 tippet kínál, hogy mivel üssék el az időt június 7 és 29 között a nők. A szerző neme ismeretlen, de a bevezető alapján valószínűsíthető:

A "túlélési technikák" összegyűjtésében öt nő segített - ők már a VB alatt megalapították a Fociárva Feleségek Baráti Körét. Van közöttük negyvenes, kétgyerekes családanya, és húszas éveit taposó egyetemista - egyvalamiben azonban egyforma a sorsuk: ha a televízió nagy dózisban közvetít sportot valamilyen kontinentális vagy világesemény kapcsán, párjuk tábort ver a nappaliban, és le se veszi szemét a képernyőről. A csajok gyorsan hozzáteszik:a helyzet azért nem reménytelen, a legtöbb családban valószínűleg semmilyen konfliktust nem okoz majd a foci Európa-bajnokság, kár ezt a dolgot úgy felfújni, mintha egy ilyen esemény kettéosztaná az országot.

Igaza van a szerzőnek: nincs kettészakítva az ország – sokkal több felé... Én csak a tevékenységek címét idézem, olvasson mindenki maga utána! 1. bandázzunk mi is; 2. csináljunk belőle családi programot; 3. változzunk át; 4. szervezzünk turi-túrát; 5. sportoljunk; 6. fogyjunk; 7. okosodjunk; 8. tegyük rendbe a szekrényt; 9. Elő a könyvekkel!; 10. jöhetnek a hobbik; 11. barangoljunk a világhálón; 12. rendezzük a fényképeket; 13. nézzünk meg egy meccset. A 13+1 a pasik tanácsai megérdemli, hogy itt teljes terjedelmében közreadjuk. Az "ötök" férjei szerint, mindegy, mit csinálnak a nők, csak hagyják őket tévézni, és biztosítsák a sört, meg a szendvicset. Az egyik férj szerint nem reménytelen leszakítani a pasasokat a képernyőtől, mert időnként direkt jól esik nekik, ha el akarják csábítani őket. A többiek itt hozzátették, hogy azért ez egy elég kockázatos vállalkozás, jobb előre tájékozódni, hogy melyik a férfi kedvenc csapata, és nem akkor izzítani a bajadér táncot, amikor ők játszanak. Egy rosszmájú férj úgy vélte, a legjobb, ha a kedves neje ez idő alatt a konyhában csapja agyon az időt, meccs-nasinak szánt sütemények és más, finom falatok előállításával.
Megkérdeztünk egy profit is: Bicskei Bertalan, egykori válogatott futbalista, volt szövetségi kapitány arról számolt be, hogy külföldön az utazási irodák rászerveznek az EB-re, direkt magányos nőknek szánt wellnes utakkal - ő ezt ajánlja a hazai feleségeknek is.

A sztereotípia egyszerre szeretett és gyűlölt holmi. Szerethető, mert erőfeszítés nélkül lehet vele leírni a világ felületét anélkül, hogy azon karcolást ejtenénk, így őrizvén meg a teljesség látszatát. Ám ha élünk vele, magunkra vesszük a vádat, miszerint felszínesek vagyunk, csak a látszat érdekel, s hidegen hagynak az összefüggések. Márpedig a felszínesség bűn, a tudományos mélység alapkövetelmény, ha meg akarunk felelni az írástudók felelősségével párosított pontosan meg nem fogalmazott normáknak. Pedig a posztmodernben mindkettő – a felszín és a mély egyaránt – fontos szerepet tölt be. Kiemelve az összefüggésekből a valóság minden darabkája leírható – akkor pedig a jelentése nem lesz más, mint önmaga reprezentációja. De félre a nehézkes elmélettel! Nézzük a kőkemény valóságot.

Az idézett szövegek alapján talán világos, hogy mennyire e világi, vagy ha úgy tetszik, szexista a foci eb és a nők feltételezett viszonya (de néha a férfiaké is): én, a teremtés koronája most egy hónapig átadom magam a befogadás élvezetének, izgulok, sört, és egyéb alkoholokat vedelek, nőket molesztálok, látszólag nagy aktivitással örömöt szerzek magamnak. A nők és az ettől a felfokozottságtól távol maradó férfiak ne háborgassanak, vagy ha igen, csak azért, hogy az amúgy is magas aktivitási szintemet még tovább növeljék. Aztán a csúcson, a döntőt követően majd jól elélvezem magam, azaz sokat beszélek majd a többi hasonszőrűvel, milyen nagyszerű is volt ez az eb, és várom, hogy elkezdődjön az olimpia. Igaz, ott már jelen lesznek a versenyeken/képernyőkön a nők is, de valószínűleg az is majdnem olyan jó lesz, mint ez...

Amúgy engem hidegen hagy a foci. Tökéletlen vagyok...

Susan Faludi előadása az Irodalmi Centrifugában

Az évadban még kétszer jelentkezik a Centrifuga: június 5-én este hattól a Centrálban Telkes Margit és Büky Anna lesznek a vendégek, az évadzáró eseményen, június 19-én Susan Faludi Pulitzer-díjas amerikai újságírónő érkezik a Centrálba egy beszélgetésre.
E cikkünben Susan Faludiról közlünk részleteket.

Susan Faludi a Stiffed: The Betrayal of the American Man (Átvertek: Az amerikai férfi elárulása; [más kiadásban: a modern ember elárulása]) valamint a Backlash: The Undeclared War Against American Women (Reakció: az amerikai nők elleni bevallatlan háború) című könyvek szerzője. Utóbbi kötetében az amerikai nők helyzetét elemzi a feminizmus térnyerése után; pontosabban arra a kettősségre mutat rá, mely a feminista mozgalmak hatására elért deklarált felszabadulás és a nők általában romlónak vélt mentális és pszichikai állapota között ki nem mondott kapcsolatokat tételezve a feminizmust alapjaiban igyekszik megrengetni, megkérdőjelezve annak céljait. A Backlash saját kategóriájában (nonfiction) elnyerte a nemzeti könyvkritikusok körének díját.

Legutóbbi könyvében, a The Terror Dream: Fear and Fantasy in Post-9/11 America (A terror-álom: Félelem és fantázia a szeptember 11-e utáni Amerikában) 9/11 utóhatásait vizsgálja a médiában, a popkultúrában és az amerikai politikai életben. Könyvében arra világít rá, milyen pszichikai válaszok születtek, miért viselkedett hisztérikusan a média, s interpretálta úgy az eseményeket, mintha a szeptember 11-i támadások nem gazdasági és katonai reakciók, hanem a tradicionális házasság, anyaság és emberkép, az amerikai család elleni mélyreható támadások lettek volna, azaz miért tért át egy egész nemzet a józan önismeret talajáról a mítoszok: John Wayne, a cowboyok és a házitündér-asszonykák képeivel dúsított világába. Válaszát a nemzet történelmében találja meg 2007-ben publikált kötetében.

Susan faludi írásai a The New Yorker, a The Wall Street Journal, a The New York Times, a the Los Angeles Times, és a The Nation című lapokban jelentek meg. San Franciscoban él.

A magyar származású újságírónő Magyarországra örömmel érkezik. Az Irodalmi Centrifugában, a Centrál Kávéházban, az erőteljesen férfi-központú irodalmi hagyomány egyik kultikus helyszínén üdvözli az irodalom női hangjainak felerősítését, s örömmel veszi, hogy "Zavarjuk a vizet". Előadásának magyar nyelvű változatát később olvashatják az ICA honlapon.

Gordon Agáta: Psyché - Weöres

Gordon Agáta írása Weöres Sándor Psyché-je kapcsán.
Palya Bea a Psyché-dalokkal 2006. október 26-án volt az Irodalmi Centrifuga vendége.

Weöres „tudományos felkészültségű művész és költői hajlandóságú tudós... Rendelkezik a magyar nyelvi géniusszal, gazdag irodalomtörténeti gyökérzetrendszer táplálja!” - írja Kovács Sándor Iván.
A Weöres-Blaskovich családból származik. Édesapja a Vörös hadsereg egykori huszártisztje!, a Horthy rezsim nyugdíjazta. A mezei szorgalmat gyakorolja Csöngén, mint Berzsenyi. A Berzsenyi rokonsággal távoli, sok szálú, nemzedékekre visszanyúló kapcsolatban vannak, ugyanígy a Kisfaludy, a Dukai Takách családdal. Anyai nagyapja pécsi táblabíró volt, Babits apjának kollégája.

Képzelt irodalomtörténetet készít: megírta egy nemlétező univerzum irodalomtörténetét, karikírozva a szabályszerű, tudományos irodalomtörténeteket - ennek kézirata elveszett. A benső végtelenbe is vezet és a múlt végtelenül sorakozó kulisszái közé.
Nagy lény- és léleklátó.

A Psyché – Weöres metamorfózisa, és ugyancsak egy képzelt, ám lehetséges irodalomtörténet!
A valóságos rendszert az elkészült antológia, a 3veréb költőnői alkotják: "Nem szabad azt hinni, hogy a 3 veréb 6 szemmel hárem-szerű, írónő-centrikus versantológia. Nemigen van több a poétriákból, mint ahányuknak éppen lenniük kell.”

Weöres – Psyché metamorfózisa

„Különös jelenség, hogy a magyar irodalomtörténészek nem szeretnek tudomást venni a költőnőkről.
Minden nyelv költészetének legbecsesebb része a sok használattól ismertté és ismételtté kopik, megdicsőül, pátosszal telik, az iskolai oktatástól a szavalatoktól, a rengeteg méltatástól, a legjava és az alkalmilag legünnepélyesebbje. Ezért megkíséreljük a magyar költészet tiszteletlenebb megközelítését. Ne legyen magasztos bálvány, inkább oldott, hajlékony, élvezetes. A MagyarMúzsa ne mint tekintélyes, terebélyes oktató-néni, hanem mint elbájoló és kétes erkölcsű táncosnő mutatkozzék.”

„A nehézkedési erő, a lustaság mindnyájunkat kényelmes horizontalizmusra késztet: beletörődni meglévő látóhatárunkba, talajszinten feldolgozni mindennapi élményeinket. Az igazi művészet: új meg új erőfeszítés, a szellem terében építkezés, vertikalizmus, függőleges vagy spirális mozgás.
Még síromban is azokkal tartok, akik nem tisztelik az irodalmi rigolyákat, bátran túllépnek a bearanyozott hülyén, olyan kezdemények és tetők felé, amilyenekről én nem is álmodhatok.”

Rálátása volt a nemesi kultúra marginalizálódott irodalmi szereplőire, mint Czóbel Minka, Vay Sarolta. Az ő családtörténetük múltjába és kapcsolatrendszerébe helyezi bele Psychét, a fiktív és eltagadott, „törvényenkívüli” identitású, kakukkfiókát.
Egyszerűen ismerte ezt a múltba tűnt nemesi, udvarházi életet, amelyben a nők egymással leveleztek a női dolgokról, szerelmekről, udvarlásról, poétákról és versekről, családi bajokról. A férfiak pedig a magas tudományokról, politikáról, nyelvről és irodalomról.
Bizonyára rengeteg családi, tágabb rokoni nősorsot ismer, a Psychének nemcsak irodalom- és kultúrtörténeti beágyazottsága van, hanem minden bizonnyal több valós nő sorsából merített.

A művelt, sokgenerációs magyar nemesi kultúra hagyományaiból jön egy olyan korban, ahol ezt a származást büntetik, és ezt a kultúrát, egyébként a parasztkultúrával együtt üldözik.

A női irodalmi előzmények keresése egy politikán kívüli, sok hozadékkal kecsegtető téma, amelyben a gyökereit is megtalálja!

Psyché: egy fattyú fattya

Sokszorosan marginalizált helyzetű megtűrt lény.
Lány, egy rangon aluli házasság gyümölcse, legalább második generációs törvényenkívüli. Ebben a helyzetben sokféle szabályrendszerhez kell alkalmazkodnia.

Társadalmi fesztávja óriási, grófkisasszonytól cigány rimáig minden szintet bejár már gyerekként. Törvényen kívüli anya lánya a Lónyay családban, majd egy másik kultúrába követi anyját, aki megszökött egy cigányprímással.
A cigány családok magyar nemesi származásról szóló legendáinak itt a valóságalapja: a cigányszármazás legendája a deklasszálódott nemesi ágban.

Hányódik a család és rokonság szálai között, hol megtűrik, hol kényeztetik, hol elzavarják.

Bécsi élete is ilyen hullámvasút. Szépsége áldás és átok, az udvari világ megbolondul tőle, emeli, ejti, használja. Könnyű préda: nem erkölcsei, hanem köztes társadalmi helyzete miatt. Egy szép cigány nő Sátoraljaújhelyről: a térség adója az Udvarnak.

Ebben a helyzetben nagy életismerethez lehet jutni, és nincs mód élethazugságra. A személyiséget az erkölcsi egyenesség tartja össze. Ő kimondja a saját vétkeit és kimondja az ellene elkövetetteket is. Abban a helyzetben van, amely magában is kimondhatatlan és szégyen, a kimondással már nem ronthat rajta sokat. Értékét nem ismerik fel sem irodalmilag, sem emberileg.

Történeti beágyazottsága: a nyírségi nemesi famíliák belterjes világa, a törvényen kívüli cigány kapcsolatokkal, és a családon belül elhallgatott szerelmi-szexuális szenvedélyekkel, és mindezek következményeivel. Mennyire hasonlít a Nyírség a Dunántúlra...!

Kultúrtörténeti beágyazottsága: Kazinczy, Berzsenyi, Kisfaludy, Ungvárnémeti Tóth László, Toldy Ferenc...
Hölderlin, Goethe, Beethoven.

Psyché: Weöres regénye

Kizárólag Weöres érdemének látjuk Psychét.
De hogy a magyar irodalom mélyéről meg akart születni ez a női jelenség, azt nem szoktuk feltételezni.
Én inkább azt érzem, hogy a nyitott, spirituális költő, Weöres meghallotta ezt a hangot könyvtári, levéltári, irodalomtörténeti, régi magyar irodalmi kutatásai közben, a töredékeket, levelezéseket, naplócskákat, családi emlékezéseket böngészve. Meghallotta és megértette, a történetet és a formát is, lejegyezte a hangját és összerakta a mozaikot. Azt hiszem, Károlyi Amyval együtt.

Én pedig egy óriási kreativitással és vitalitással bíró, nagy hatású, kétes megítélésű, büszke, erős és traumatizált nőt látok, aki elmondja, mi történt vele, milyen élmény érte, mi fájt, minek örült, hogyan szeretett és csábított, hogyan büntették és korlátozták. Hol versben mesél, hol prózában, néhol a verse próza, néhol a prózája líra. Magának összegez, vagy egy barátnőjének, pl. az Angliába férjhez adott Deníznek.

A XX. század legnagyobb magyar nőregénye.
Talán az Asszony a fronton követi majd, és Polcz Alaine.

Weöres Sándor Psyché-jéről Palya Bea Psyché-albuma kapcsán beszélgetett Bódis Kriszta és Gordon Agáta az Irodalmi Centrifugában 2006. október 26-án.

Palya Beáról bővebben olvashatnak a SZALON-ban.

Gordon Agáta: Szécsi Magda könyveiről

Cigányságról gondolkodik. A saját cigányságáról, az identitásról, a népről. E témának nagyformátumú, szenvedélyes gondolkodója és művésze: megszülte a cigány mitológiát, történelmet és sorskönyvet. Új regényében, az Időtépő-ben pedig nem kevesebbet alkotott meg, mint a magyar mágikus realizmust.

Kis nép vagyunk a nagyon kevert népességű Közép-Kelet-európai zónában, akinek balcsillagzatú történelemkönyvét aligha lehet sírás nélkül végigolvasni. Ez a kis nép olvadt és olvasztott, szomszédai, társai és testvérei vannak: kis szórvány-népek, akikkel osztoznia kell.
A magyarok egy része cigány.
És fordítva?
Ha egy cigány nem mondhatja fura és meghasonlott érzések nélkül azt, hogy ő magyar és ez az ország a hazája, akkor nincs hazája.
E hazában együtt élünk egy szórványnéppel és nem tudjuk jó szívvel nekik adni a részüket.
A cigányság: nem akart gyerek, mostohatestvér, gyarmat. A mi Száhel övezetünk, saját külön fekete Afrikánk: ő a mi szexturizmusunk és olcsó munkaerőnk.
Ez baj. Közös tudatunk skízise.

Szécsi Magda műveiben a cigány sors, illetve az e sorsban manifesztálódó világkép három stációját jeleníti meg.

1, Mitológia: Pogány tűz - eredetmonda
Cigány mese, eredettörténet és elátkozottság-tan. A fékezhetetlenül szenvedélyes cigányok kihívják maguk ellen a sorsot és hazátlan bolyongást aratnak.

2, Történelem: Időtépő – a mágikus-realista cigány regény
A cigányok ellenséges környezetben, ellenséges történelemben találják magukat, ahonnan nincs hová menniük és ahol ők maguk nem számítanak. Mintha nem, vagy csak bajnak lennének.

3. Sorskönyv:
Identitásfenyegetés és társadalmi integráció. A Szia Frici
mégiscsak jövőkép. Egy szélesebb közeg fogadja be a cigányokat: ez a szegénység. A Sorskönyv, Szécsi Magda cigány-képének tapasztalata szerint a magyar szegénység előbb befogadja a cigányokat, mint a szűkkeblű magyarság.

Szécsi Magda 2006. január 19-én volt az Irodalmi Centrifuga vendége.

Szécsi Magdáról bővebben a SZALON rovatban olvashatnak.

"Na ezek a fontos dolgok, nem a baszás!" - Szécsi Magda sms-üzenetei a KÖNYVTÁR rovatban.

Joóry Judit: Vetkőztetik a menyasszonyt

Álruhás királylány rendszerváltás után.
Létalapját, ideológiáját, legitimitását veszített szülőpár gyermeke.
Családi ambíció a hozott értékek őrzése, visszaszerzése.
A traumatizált nő társadalmi identitásvesztése: többszörösen áldozat. Áldozat.

Sok sajátélmény sajátosan jellemző amnéziával: a kelet-európai kényszerintegráció évtizedeinek könnyű feledése, a megelőző korszak emlékeinek felerősödése. Ez a generációs ugrás visszafelé ma gyakori az emlékező szövegekben, a múlt rendszer vasfüggönye a történelmi önazonosságainkat is eltakarta. Most mondhatjuk el, hogy szüleink milyen hozott és szerzett családi ideákkal próbáltak egy szocializmus-túlélő nemzedéket kinevelni. Most mondhatjuk el a múlt rendszer alatt közös tudattalanunkba szorított családi titkainkat.

Votív tárgyak, offerek - A szöveg jellegzetességei és formai előzményei
Sárga tapéta – feminista alapmű: tapéta fedőminta, mögötte szenvedő bujkáló alak, aki sehogyan sem tud áttörni a MINTA rácsozatán.

Párnakönyv – japán udvarhölgy naplója, fedőmintázata nem lineáris, hanem organikus: a legyezőkről, a teaszertartásokról, stb: felsorolás és személyes asszociációk. Bármilyen szál mentén felgombolyítható az élet! Pszichológiai gondolkodás: minden szálon magunkról tudunk meg valamit.

Szolzsenyicin – Gulágja például egy gyűjtemény, felsorolás, monoton megemlékezés rengeteg emberi sorsra, amelynek az a szenvedés jutott. Az áldozatok története.

E dolgok kombinációja a szöveg: a minta kényszerítését tárgyi mintázatok leírásával teremti meg és a tárgyak vonzáskörébe jutó történet- és szereplőmorzsák asszociációin jut tovább, ismétlődik, elkanyarodik, visszatér, újraindul, a szabálytalan és a szabályos határán, mint az élet.

Díszítőművészet. Traumadekoráció. Átszexszualizált díszletek.

Félelem, kisebbségi életérzés, identitáshiányok, identitásfenyegetés.

Osztálytudata, társadalmi fesztávja: álruhás királylány rendszerváltás után.
Album, napló, cédulák, rajzok, fotók, családi portrék, útiképek, számlák, ruhák, bútorok, épületek: nem annyira olvasni, mint inkább nézelődni való.

Forgatókönyv: látok egy művészfilmet, Jancsó? nyolcvanas évek, lassú, unalmas, kevés szereplő, töredezett sztori, sok díszlet, regresszív cselekmény, tudattalan szálak.

Osztálytudat nélküli apa, vesztes, alkoholista, szexuálisan frusztrált, beteg feleséggel.
Osztálytudat nélküli anya: vesztes, tüdőbajos, hospitalizált, traumatizált.
Magányos kislány, transznemzedéki traumák, elhanyagoló szülők, fenyegető környezet.

Díszletek: art deco és barokk retró, drámai tárgyak előbukkanása a nyomorból és az áldozati nőlétből. Jegykendők, bonyolult bőrszíjakkal záródó lovaglónadrágok, aranydobozkák féltett kincse, bőrtáskák és szolvens férfiak.

Joóry Judit 2006. január 18-án volt az Irodalmi Centrifuga vendége.