2009. január 12., hétfő

„Kérdezzük meg magunkat: megfelelő dolgokkal töltjük az időnket?"

„Amikor olvasni kezdtem, még zavart pár dolog a könyvben. Pausch rendmániája, tényleg kicsit mániás életszervezése, önismétlései, közhelyei, ahogy mindent agyonmagyaráz, és másokra is igyekszik ráerőltetni a nézeteit... Azután viszont magával ragadott, ahogy ez az ember a halála előtti hónapokban tanítani akar.” − Sándor Bea recenziója Randy Pausch könyvéről.


Sándor Bea: „Kérdezzük meg magunkat: megfelelő dolgokkal töltjük az időnket?"


Randy Pausch számítástechnikával kapcsolatos tárgyakat tanított az amerikai Carnegie Mellon egyetemen. Negyvenes évei második felében járt, és mivel későn házasodott meg, három kisgyermeke volt: hat év körüli a legnagyobb, alig egyéves a legkisebb. Élte egy átlagos amerikai egyetemi tanár átlagos életét, amikor kiderült, hogy rákos, ráadásul hasnyálmirigyrákja van, ami szinte soha nem gyógyítható. Az övé sem volt az. Ilyen-olyan terápiák után maradt a végső diagnózis: el kellett fogadnia, hogy néhány hónapja van csak hátra.

Már korábban felkérték, hogy tartson egy előadást a munkájáról, „személyes vagy szakmai utazásairól", és úgy döntött, így is megtartja. Addigra már biztosan tudta, hogy nem lesz a kevés túlélő között, hamarosan meghal (2007 őszén tartotta meg az előadást, és 2008 nyarán hal meg). Az életútjáról beszélt tehát, és arról, amit magáról örökül hagyna a hallgatóinak, és elsősorban a gyerekeinek. A kötet ezt az utolsó előadást tartalmazza, kiegészítve azzal a sokórányi anyaggal, amelyet Pausch diktafonra mondott reggeli biciklizései közben, hogy odaadja egy újságíró barátjának, aki vállalta, hogy leírja és megszerkeszti a szövegeket.

Amikor olvasni kezdtem, még zavart pár dolog a könyvben. Pausch rendmániája, tényleg kicsit mániás életszervezése, önismétlései, közhelyei, ahogy mindent agyonmagyaráz, és másokra is igyekszik ráerőltetni a nézeteit... Azután viszont magával ragadott, ahogy ez az ember a halála előtti hónapokban tanítani akar. Nem esik kétségbe, nem zárkózik be, hanem amellett, hogy megpróbál annyi időt tölteni a családjával, amennyit csak tud (miközben még el is kell költözniük, hogy a halála után családja közelebb élhessen a felesége rokonaihoz, egy olyan házba költöznek tehát, ahová ő meghalni költözik, a többiek pedig tovább élni), folyamatosan tanít. Üzenni akar. Arról beszél, hogy mennyire fontos megvalósítani gyerekkori álmainkat, és hogy ehhez tenni kell, élni kell, az időt jól kell használni, a megfelelő alkalmakat megragadni, merni döntéseket hozni és korrigálni rossz döntéseinket. Így lehet úgy élni, hogy azután ne legyen már olyan rossz meghalni sem. Mert ha valaki életében azt csinálta, amit akart, és nem pótcselekvésekben merült el, az nyugodtabban hagyja abba, amit csinált, és nyugodtabban mondja azt, hogy akkor ennyi adatott – éltem vele.



Pauschnak tehát nem érdemes szemrehányást tenni, mert a legfontosabb dolgokban úgyis jelesre teljesített: tette a dolgát, élt – ahogyan sokan nem. Rendmániája nem társult önértékelési zavarokkal: tudta, mire képes, de meg is tett mindent, amire képes volt. Tudott másokkal együtt dolgozni, és tudott tanítani is. Emlékeiből kiderül, hogy néha hatásvadász módon tanított, de az előadásban, amit örökül hagyott, már nem kell vadásznia semmilyen hatásra. Pausch átlagamerika legjobb arcát mutatja meg nekünk, és egy bárhol élő átlagember legjobb arcát: aki tudja, hogy mit miért tett élete során, és megtette, amit igazán akart, ezért el tudja fogadni azt is, hogy vége az életének. Jó tanítás ez, éljünk vele!

Randy Pausch: Az utolsó tanítás. Jaffa Kiadó, Budapest, 2008

A könyvről a kiadó honlapján
Randy Pauschról a wikipédián

2007. szeptember 28., péntek

Polcz Alaine halálára

Polcz Alaine Párka. Krisztofer*. Halálosztó.

Miért lett révész a holtak folyóján?


Azért, mert az anyja cseléd volt az apja házában. Ő meg a cseléd gyereke az apja valódi családja és gyerekei mellett. Mert Alaine-nek keresztelték, de Ibolyának hívták. Mert apja hozzáadta egy rideg, nemibeteg és mást szerető férfihoz, akibe Ibolya-Alaine szerelmes volt, de akinek ő nem kellett. A szenvedésteli betegség miatt, amivel megfertőzték. Mert írófeleség lett, egy cseléd szorgalmával és alázatával, megtűrten. És mert író lett.
Utolsó könyvében meggyónt. Bitónak meggyónta mindazt, amit tett.

Az elhunytak után még egy darabig vételezték a morfint. Megvitatták a végső stádiumú beteg, a család, a hozzátartozók állapotát. És amikor úgy látták, hogy alkalmas a pillanat, Alaine bólintott és elaltatták a kis beteget.

Ezért akarta tudni, hogy Bitó megtenné-e? Bitó vállalná-e érte ezt a felelősséget, amit ő annyiszor vállalt a haldoklók mellett?
Kétségtelenül, vállalta. Mindig látta a másik partot. De talán a végén mégis elbizonytalanodott abban, hogy jó úton jár-e. Ezért akarta tudni, hogy Bitó megtenné-e?

Bitó csak a titok szelét érezte, mikor Alaine elmondta neki az igazat. Éveken át sok élet szivárgott el a keze között megnyugvással: kísérte a haldoklót, az anyját, a családját, a testvéreit, a halálra rémült környezetet. Legjobb érzése szerint látta el hivatalát: az eloldó angyalét.

Mészöly Miklós halálát azonban senkinek sem kívánom. Pedig nagyjából ennyire vagyunk képesek magunk is, ha el kell engednünk, aki a miénk. Vagy ha mennünk kell. Persze, mindenki felelős a saját haláláért, az életével. A hóhért akasztják.

Ezért akarta tudni, hogy Bitó megtenné-e?
Bitó nem tenné meg.
Alaine azt mondta el mindenkinek, hogy ő viszont igen.
Merte tudni és tenni egyszerre.
Merte elmondani.

Alaine sokadszor is megkérdezte Bitót.
Vállalná-e ezt a spirituális feladatot, az ő átsegítését, aminek már se tétje, se büntetése nem lehet, mert megvan a felmentvénye. Alaine végső stádiumban élő rákos, Bitó orvos. Szakemberek és thanatológusok. Barátok. Ez nem terhelheti meg Bitó lelkiismeretét. Megadná-e?
Bitó nem adott felmentvényt. Alaine elment.

Eloldotta csónakját, elvágta fonalát, magához vette a halált.

Ki a Gazda? Hol a Bíró?

Alaine angyal volt, ember lett. Nyolcvanöt évig született.


Gordon Agáta


_____________

* Bitó László szava a haldoklók kísérőjére.

2007. szeptember 27., csütörtök

Polcz Alaine

Pszichológus, író, tanatológus, a Magyar Hospice Mozgalom, majd alapítvány életre hívója, Mészöly Miklós felesége. Kolozsváron született 1922. október 7-én. Budapest hunyt el, 2007. szeptember 20-án.



Művei:
A „kisoroszlán-játék” mint diagnosztikai és terápiás eszköz (1962)
A bábjáték alkalmazása a gyermekpszichodiagnosztikában és pszichoterápiában (1966)
Bábjáték és pszichológia (1966)
Az elveszett cirmos (1966)
Aktív játékdiagnosztika és játékterápia (1974)
Orvosi pszichológia a gyakorlatban (1976)
A rend és a rendetlenség az emberi cselekvésben (1987)
A halál iskolája (1989)
Asszony a fronton (1991)
Meghalok én is? A halál és a gyermek (1993)
Macskaregény (1995)
Éjjeli lámpa (1996)
Ideje a meghalásnak (1998)
Főzzünk örömmel (1998)
Világjáték (1999)
Az életed, Bíró Berta (2000)
Leányregény (2000)
Gyászban lenni (2000)
Élet és halál titkai (2001)
Gyermek a halál kapujában (2001)
Karácsonyi utazás (2002)
Kit siratok? Mit siratok? (2003)
A rend és a rendetlenség (2004)
Kit szerettem? Mit szerettem? (2004)
Együtt az eltávozottal (2005)
Egész lényeddel (2006)
Karácsonyi utazás (2007)

Az Irodalmi Centrifugában Bitó Lászlóval Az utolsó mérföld cmű könyv kapcsán 2007. szeptember 27-én beszélgettek róla.

Gordon Agáta Polcz Alainről szóló nekrológja a MOSODA rovatban olvasható.

Polcz Alaine-ről a wikipédián

2007. szeptember 27. - Az utolsó mérföld

Az Irodalmi Centrifugában Bódis Kriszta és Gordon Agáta vendége Bitó László író, amerikai orvoskutató, humanista, tanatológus, evolucionista.

Könyvei: Istenjárás, Az ötödik lovas, Izsák3, Magunknak kell megváltanunk magunkat, Boldogabb élet, jó halál; Ahogy láttam… 2004-2006, és Az utolsó mérföld.

Az utolsó mérföld a szerző Polcz Alaine-nel folytatott beszélgetéseit fogja egybe. Polcz Alane író, tanatológus, a magyarországi hospice-mozgalom megalapítója, Mészöly Mikós író felesége.

Bitó László élettörténetének gócpontjai címszavakban: úrifiú – kitelepített – munkaszolgálatos – 56-os forradalmár – emigráns - sikeres orvoskutató - hazatért regényíró. Amerikában teljes életet él feleségével és gyerekeivel, kutatóorvos, professzor emeritus.

Művei között találunk egy, a második kötetig megírt ifjúsági, Trianonról szóló trilógiát (Istenjárás, Az ötödik lovast – utóbbi a kötelező olvasmányként ismert Tatai Sándor-regényre, a Puskák és galambokra hajaz), Izsák-trilógiája pedig a férfi és női hasadás fájdalmát a férfi oldaláról mutatja meg.

Polcz Alaine mellett számára is fontos kérdés a halálról való gondolkodás: az euthanázia, a hospice-mozgalom és az eutelia kérdései mentén mindkettejük gondolkodása értelmezhető. Életútjuk közös pontjai lehetnek a háborús viszonyok között szerzett szexuális tapasztalatok (Bitó László egyik önéletrajzi tapasztalatokból is táplálkozó kötetének anya-szereplőjét erőszakolták meg a szovjet katonák, Polcz Alaine saját ilyen tapasztalatait írja meg Asszony a fronton című kötetében). Közös pont lehet hitük is.

Polcz Alaine közeli halála kapcsán mindez szóba került Bitó Lászlóval az Irodalmi Centrifugában.