Meglehetősen poshadt, szavatosságát vesztett tartósítószer szag csapott meg, amikor végre megnyílt előttem az irodalmi élet(konzerv)doboza - a Magyarországon íróvá, urambocsá írónővé válás nehézségeiről, a kánonteremtő folyóiratokról, kiadókról, iskolákról és nem utolsó sorban szalonokról rántja le a leplet írásával Bódis Kriszta, miközben az Irodalmi Centrifuga mint új és nyitottabb fórum születéséről is számot ad a leendő pályakezdőknek és az olvasóknak. Hogy milyen élet van a Nyugat után? – írásából ki-ki levonhatja a konzekvenciát, akinek Bódishoz hasonlóan, az irodalom a szíve csücske.Az Élőfolyó és a lejárt konzerv
Meglehetősen poshadt, szavatosságát vesztett tartósítószer szag csapott meg, amikor végre megnyílt előttem az irodalmi élet(konzerv)doboza (benne az írók, mint a heringek).
Nem tagadom (ahogy azt sok kollégám hivatalból teszi), én egészséges mértékben exhibicionista vagyok, és ahogy soha, úgy most sem l'art pour l'art teszem közzé az irodalmi élettel megesett első liezonomat, hanem nagyon is jól megfontolt szándékkal ugyan, de naiv hangvételben, mintegy éreztetve a történet szimbolikus jelentőségét, hogy aztán vázoljam a Nyugat korszakától napjainkig, hogyan és mi konzerválódott, hogyan és mi éled újjá az irodalom életének fölzavart állóvizében.
Készüljenek, kezdődik
Egyszercsak el akartam válni a férjemtől, mert hét éves boldog és kiegyensúlyozott, valamint példamutató és harmonikus házasságunk alatt, ő minden héten kétszer megcsalt. Nem gondoltam én, hogy életem három orgazmusa mellé többet is érdemelnék, de felborult a hormonháztartásom, és vele együtt kiborultam én, mondtam, „válunk” és semmiféle „mi vagyunk egymásnak az igazi, és ezt jól megfogod még bánni”, engem bizony nem tartott vissza. Egy életem egy halálom, elindultam szerencsét próbálni. Egészen a férjem barátjáig jutottam, mert ő megértett. Ellenben én elsőre nem mertem nagyon megérteni őt, ezért csak hemperegtünk, doromboltunk, aléltunk, búgtunk és zsongtunk, meg jól összenyálaztuk egymást a Szigeten. Másnap ragaszkodtam hozzá, hogy fölmehessek a lakására. A felejthetetlen élmény hatására született első prózai művem: „A helyzet, amikor ba...(ez itt nem tűr nyomdafestéket) kötelesség” címmel.
Azonnal el is küldtem néhány folyóirathoz első írásomat, és nem telt el hosszú idő, amikor mindahány szerkesztő jelentkezett, hogy találkozni szeretne velem... Úgy jártam, mint Emily Dickinson Thomas Wentworth Higginsonnal, az angol írópalánták pártfogójával, aki mindenáron látni szerette volna legalább a költőnő képmását. Én még éretlen írócsitri voltam, és nem ordítottam, toporzékoltam, hanem eszembe se jutott, hogy mondjuk az ide vonatkozó E.D. idézettel válaszoljak a szerkesztőuraknak: „Portrém nincs, de kicsiny vagyok, akár az Ökörszem, hajam merész, akár a gesztenye bogáncsa, és szemem, akár a Sherry a pohárban, mit a vendég meghagy. Hisz ön nekem anélkül is hogy látna?” (Emily Dickinson)
Nem, nem ezt válaszoltam. Azt mondtam, jó, és kész. Ehhez voltam szokva. Nem mondunk ellent férfinak, abból baj nem lehet, a többit majd kitalálom... De hihetetlen és naiv optimizmussal, (bennük bízással) azt is gondoltam, hogy én ezt az egész szcénát le nem leplezem. Lepleződjenek le maguk. Na erre várok azóta is. Hogy akkor mi történt? Semmi. Hinniük kellett nekem anélkül is. Persze így sokkal lassabb volt. De legalább emelt fővel öregedtem bele a művekkel kiharcolt alkotói biztonságba. Haj, szemek, csípő stb. helyett „csak” az írás maradt belőlem.
Centrifuga zavarja a vizet
Három évvel ez előtt, éppen a „nőíróság” tapasztalatainak érett összegzéseként Gordon Agáta írótársammal együtt létrehoztuk az Irodalmi Centrifugát. Egyenesen az irodalom és művészet decentralizációját céloztuk meg, a gender szempontok iránt elkötelezetten. A kulturális sokszínűség jegyében az irodalmi múltjára is büszke Centrál Kávéházba „költöztünk” ahol 100 évvel ez előtt Molnár Ferenc megírta a Pál utcai fiúkat, és ahol a legendás Kaffka Margit Társaság is megalakult. Itt a Centrál Kávéházban tehát az Irodalmi Centrifuga töretlen sikerrel három hosszú éve kéthetente jelentkezik, gazdag programot kínáló irodalmi estek sorozataként. Az IC olyan friss irodalmi fórum lett, amely kissé fölkavarta az irodalom állóvizét. A Centrifugával párhuzamosan több fronton nyitottunk (konstruktív) tüzet. Forgács Zsuzsa Bruria anyaszerkesztővel karöltve 33 nőírót hívtunk meg, hogy megalkossuk a korszak legnépszerűbb kötetét, az Éjszakai állatkertet, ezt az egyedülálló antológiát a női szexualitásról. Az előző színházi évadban pedig Kiss Noémi írótársammal, és kortárs írónők közreműködésével (Rakovszky Zsuzsától, Tóth Krisztinán és Erdős Virágtól, Bánky Évától Szécsi Magdáig, de sorolhatnám még) Eszenyi Enikő rendezésben a Vígszínház olvasóteátrumában kortárs, nő-szempontú irodalmi művek sokasága került rivaldafénybe, olyan nagyszerű művészek tolmácsolásában, mint Börcsök Enikő, Kútvölgyi Erzsébet, Halász Judit, Igó Éva, Papp Vera, Vencel Vera és sorolhatnám ezt is tovább. Bizakodva állíthatom a nők megpezsdítették az irodalmat, ahogy azt egyébként már a Nyugat idején is tették, csak valahogy az utókor jobbnak látta elfeledni őket. Az irodalom férfi privilégium. A feminista gondolkodású Kaffka Margit biztos a szívéhez kapott volna, ha hallja, hogy a minap valamelyik rádión a következőképpen beszéltek munkásságát méltatva. „Kaffka Margit írónőről megemlékezve bátran mondhatjuk: több volt ő írónőnél. Megérdemli, hogy írónak tekintsük, hiszen munkája egyenértékű férfi kortársaiéval...“ Ezt csak fokozni tudnám azzal a kultúrtörténeti finomsággal, hogy a Nyugatos szerzők asztalához nem ülhettek oda a Nyugatban publikáló szerzőnők. És ez Kaffka Margitnak nagyon fájt. Nekem meg mindkét eset nagyon fáj.
Foglalkozása: író
Megfigyeltem, hogy író nők sokkal kevésbé hajlamosak azt mondani magukról, hogy a foglalkozásuk: író. Valószínűleg nem csak szemérmességből. És még csak nem is azért, mert elbizonytalanodnának, vajon az író szó hímnemű-e (nem bizonytalanodnak el, mert tudják, hogy hímnemű, és éppen azon vannak, hogy nőnemű is lehessen).
Tapasztalatom szerint a helyzet inkább az, hogy egyrészt a nők soha nem csak írók, hanem még mindenféle mások is. A nők azért is húzódoznak attól, hogy íróként identifikálják magukat, mert elég sokára hiszik el, hogy tehetségesek, ugyanis a férfiak, akik idejekorán elfoglalták a szerkesztőségeket megmondják, hogy nem azok. Két okból mondják. Az egyik ok egzisztenciális, a másik sem kevésbé korlátolt, egyszerűen csak érdektelennek (kevesebbnek, nem irodalminak) gondolják a női témákban és megfogalmazásban megjelenő női szempontokat és tapasztalatokat.
Reneszánsz év, reneszánsz nők
Ezért aztán a nők a nagy hátrányból előnyt kovácsolnak, mindenféle műfajban és területen kipróbálják magukat. Megacélosodva az elutasítások feldolgozásában és kiművelődve a szexuális zaklatások (megkeresések) kezelésében reneszánsz emberré fejlődnek. Érdemes egyszer ilyen szempontból is megvizsgálni az írónőket, hány és hány műfajban alkotnak még teljes értékű művészként. Figyelmükbe ajánlom Tóth Krisztinát, aki versben prózában és üvegfestésben kiváló, Esze Dórát, aki prózában és operaéneklésben jeleskedik, Karafiáth Orsolyát, aki versben, prózában és a médiában sziporkázik, Szécsi Magdát, aki fest és ír, Kiss Judit Ágnest, aki verset, prózát ír, énekel és, aki mellesleg oboaművész, vagy Lángh Júliát, aki volt újságíró, afrikai bozótfalu óvónője és ma regényíró, vagy Polcz Alaint, aki egyaránt volt kiváló pszichológus, tanatológus és író, végül - és egyáltalán nem a megkezdett sort lezárva - ajánlom alázatosan jómagam verssel, prózával, pszichológiával, filmmel, közélettel.
Boksz, pankráció, ketrecharc
Szinte lehetetlen, hogy ma valaki csak úgy az irodalmi élet kellős közepébe csöppen. Az úgynevezett magas irodalom világa kamerával, kutyával őrzött terület. (Itt persze szívesen utalok Podmaniczky Szilárd egyik novellájának címére – „döglött kutyával őrzött terület”). Aki piacra termel, hiába alkot népszerűt, sőt jót, nem lesz író Magyarországon, míg az irodalmi élet legbelsőbb köreiben íróvá nem ütik, de azt várhatja. Nagyon fontos a szeplőtelen előélet, még a fogantatásnál és a teremtésnél-, vagyis az asztalra tett műnél is fontosabb. Míg a piacon a reklám és a példányszám az „íróvá” válás biztosítéka, addig a magas irodalom esetében a kritikusok és kollégák elismerése, az, hogy hányadik vonalban említenek. Van persze mindenféle beszéd a művekről, az abszolút jó írásról, mesterműről stb., de engedjék meg, hogy ez ügyben meglehetősen szkeptikus legyek. Amíg kortárs irodalmunk (tisztelet a kivételeknek) unalmas, önismétlő, és belterjes, addig az irodalmi élet nagyon is dinamikus, akár egy bokszmeccs, pankráció, vagy ketrecharc.
Hálózatok, központok, kiképzők
Ősi magyar (értsd: egyetemes emberi) hagyomány szerint a szembenállások mentén lehetett mindig meghatározni a legkarakteresebben, mit kíván a magyar író. A századelőn népiest vagy urbánust, az átkosban kitaszított polgárit vagy vonalas szocialistát, ma ezek vegyülékét: népies- polgáros- konzervatívat vagy posztmodern- világirodalmit. Az irodalmi életet ma is folyóiratok és azok szerkesztői, kritikusai, kiadói érdekek és kiadók köré szerveződő írók, különféle írószervezetek, valamint mainstreem és underground fórumok, műhelyek, csoportosulások-, legújabban pedig íróiskolák határozzák meg.
A kimerítő teljesség igénye nélkül bevezetem önöket néhány ilyen meghatározó „központba” és kóstolót adok a kiképzések módjáról.
Csúnyák-e a Szépírók
A Szépírók nem csúnyák, hanem egy társaság. Akkor jöttek létre, amikor az Írószövetségben csúnyákat mondtak egyesek, és ezzel a magyar írók többsége nem akart közösséget vállalni. Kiléptek sorban és az országos polarizáció addigra mindent elsöprő hullámán lovagolva, megalapították a Szépírók Társaságát. „A Szépírók Társasága egymás irodalmi munkásságát megbecsülő és szellemi tekintetben egymáshoz közelálló írók által létrehozott szakmai, érdekvédelmi és szolgáltató szervezet... Az egyesület kiemelt céljai között szerepel, hogy elősegítse tagjai egzisztenciális gondjainak megoldását...” Merőben pragmatikus és prózai célok ezek (pedig a szervezet tagjai a legnagyobb magyar írók, pár százan Esterházytól Nádason és Spirón át Polcz Alainig) a szöveg részleteit éppen azért idézem, mert a világon mindenhol misztikus köd lengi körül az írókat, én azonban szívesen rombolok egy kis tekintélyt annak érdekében, hogy tisztábban lássunk, hogy jobban megértsük egymást és a világot, amiben élünk. Például, létezik egy fiatalnak nem mondható (mert szocialista termék), ám fiatalokat tömörítő József Attila Kör is, sok passzív taggal, olyan kezdő szerzőkkel, akik belépőpontokat keresnek az irodalomba. C' est la vie, a JAK-ban is a szemfüleseké a világ. Éppen itt bontogatja szárnyait a Telepes elnevezésű irodalmi csoport, akik elsősorban inkább professzionális kommunikációs technikáikkal, PR-ral, és hálózatépítéssel jeleskednek az érdekérvényesítésben, mint műveikkel, de mi tagadás könnyű nekik a hátrányos helyzetű vagy ideális álomvilágban vegetáló írótársakkal szemben, akik idejük nagy részét nyilván szavak és mondatok formálgatásával töltik, kisebb nagyobb sikerrel.
Udvartartás
Kétféle van, egy a kiadók körül, egy a folyóiratoknál. Mindkét helyre nehéz bekerülni, a már többször említett okokból. Ha az ember mégis, akkor sem biztos, hogy az olyan jó lesz neki, kivéve, ha simulékony természet, vagy vezérbika. Tanítványaimnak, és írópalántáknak a fősodor lapjait, az Élet és Irodalmat, a Kalligramot, a Holmit, a Jelenkort, újabban az Árgust és a Műutat szoktam javasolni, mind olvasásra, mind publikációs célpontoknak. Az alternatív kánonépítők azonban, (ahogy mi a Centrifugával és az ICA honlapjával) már megnyitottak lehetséges, választható, szabadabb utakat, ezért érdemes nem csak a Literát, de pl. a Spanyolnáthát is nézegetni. Ahogy folyóiratba, úgy kiadóhoz kerülni sem könnyű dolog. A szerkesztők asztalán két kupac tornyosul, balról az utcára beküldött művek, jobbról az ismert szerzőké (vagy fordítva). Töménytelen mennyiségű iromány. A Magvetőnél megjelenni kis túlzással, olyan nagy megtiszteltetés, mint Nobel díjat kapni, de hasonlóan jelentős kiadónak számít a Jelenkor a Kalligram, a Noran, csökkenő fanyalgással az Ulpius ház és végül az Alexandra, de Matyi Dezső birodalma valójában egy másik világ kezdete, az irodalom tágul, a piac diktál, az írók árkot ásnak. Én meg nem vagyok szorongó típus, tolerálom, sőt szeretem a sokszínűséget.
Szalonok, műhelyek, iskolák
„Akkor ti összejöttök és felolvassátok az írásaitokat egymásnak?”- kérdezte egy ismerősöm hitetlenkedve, mikor éppen Vámos Miklós és Esze Dóra Mustár szalonjáról meséltem neki. (Mustársárga nappalijukban gyűlünk havonta össze és mi tagadás, tényleg felolvasunk egymásnak, és jól érezzük magunkat.) Egyetemista koromban a költőnövendékek Lator László műfordító szemináriumára jártak, ahol a mester a munkáinkkal is foglalkozott, miközben a szakma fortélyait tanította, legendás alkalmak voltak ezek, míg a prózaíró tanoncok (például Hazai Attila, Erdős Virág) Lengyel Péter szemináriumát látogatták. Ugyan ebben az időben jártam Spiró György drámaíró kurzusaira is.
Aztán ott van Szigliget, Tokaj, Balatonfüred az írók számára nem nyaraló-, hanem munkahelyek, ahol időről-időre írótalálkozók is szerveződnek.
Ma kreatív írást tanulni meglehetősen divatos dolog, de messze az Író Akadémia aratja a legnagyobb sikert, ami a látogatók számát és a neves előadókat illeti. Mindazonáltal a JAK írószemináriumai is népszerűek. Mindkét helyen volt alkalmam a Bódis-módszer szemléletét és technikáit alkalmazni, miközben idén Palkonyán az első írótábort is kipróbálhatták régi és új tanítványaim. Kultúrtörténeti tény, hogy a legtöbb művészeti ág mesterségbeli alapjait igen korán tanítani kezdték, s az iskolákban kézzelfoghatóvá, elérhetővé, tanulható szakmává lett mindaz, ami addig az istenek ajándékának számított. Tehetség persze mindenhez kell. Ám a tehetségnél már csak az ihlet megfoghatatlanabb. Az biztos, hogy írónak lenni mindig is meglehetősen bizonytalan, éppen ezért elég szabad és kívülről meglehetősen idealizált foglalkozás. Írónak lenni luxus. Igen sok áldozattal járó luxus. Egy ideig adottság és belső kényszer eredménye, később döntések teszik a gellert kapott embert végleg erre a pályára. Az író nem győz hálálkodni vagy átkozódni eleget sorsa alakulása fölött.
Mindenki valaki
Egy skandináv tévének adott interjúban lelkesen ismertettem hitvallásomat az írásról és az alkotásról általában, vagyis hogy az írás (csakúgy, mint az alkotás joga) közös emberi jog és lehetőség, nincsenek elérhetetlen helyek, a kifejezésformák pedig nem kisajátíthatók. Fontos, hogy felfedezzük magunkban újra az alkotás élményét, tanuljunk egymástól, viseljük az alkotás felelősségét, ismerjük meg képességeinket és azok határait, ébredjünk rá az alkotás gyógyító és örömszerző, életet gazdagító lehetőségeire. Az írás nem a kivételezettek előjoga. Az írás lehetőségének visszaszerzése újra rádöbbent az önkifejezés örömére.
A szabadság, a játék, a kreativitás megnyitja az embert, és nyitottá teszi a gondolkodást. A műsor producere és rendezője Charlotte Thiis-Evensen (aki filmes kollégaként is) egyre ragyogóbb szemekkel figyelt, végezetül azt mondta: „nagyon tetszik, ahogy gondolkodsz, Skandináviában egyre inkább ez a szemléletmód a jellemző.”
Vannak művészeti/irodalmi korszakok, melyek határozott, (sőt tankönyvízű) körvonalat kapnak az írónál sokkal komolyabb és előbbre látó szakemberek szorgalmának köszönhetően. A kartotékoló és kanonizáló irodalmárok, kritikusok, irodalomtudósok idővel kipárolják az életet az irodalomból, de paradox módon ez a machináció is az irodalmi élet része. Én szeretem érezni az ízeket, párlatot, esszenciát. Nagy a szívem is, sok mindenért dobog, de az irodalomért oda vagyok.
Az irodalom a szívem csücske.
Meglehetősen poshadt, szavatosságát vesztett tartósítószer szag csapott meg, amikor végre megnyílt előttem az irodalmi élet(konzerv)doboza (benne az írók, mint a heringek).Nem tagadom (ahogy azt sok kollégám hivatalból teszi), én egészséges mértékben exhibicionista vagyok, és ahogy soha, úgy most sem l'art pour l'art teszem közzé az irodalmi élettel megesett első liezonomat, hanem nagyon is jól megfontolt szándékkal ugyan, de naiv hangvételben, mintegy éreztetve a történet szimbolikus jelentőségét, hogy aztán vázoljam a Nyugat korszakától napjainkig, hogyan és mi konzerválódott, hogyan és mi éled újjá az irodalom életének fölzavart állóvizében.
Készüljenek, kezdődik
Egyszercsak el akartam válni a férjemtől, mert hét éves boldog és kiegyensúlyozott, valamint példamutató és harmonikus házasságunk alatt, ő minden héten kétszer megcsalt. Nem gondoltam én, hogy életem három orgazmusa mellé többet is érdemelnék, de felborult a hormonháztartásom, és vele együtt kiborultam én, mondtam, „válunk” és semmiféle „mi vagyunk egymásnak az igazi, és ezt jól megfogod még bánni”, engem bizony nem tartott vissza. Egy életem egy halálom, elindultam szerencsét próbálni. Egészen a férjem barátjáig jutottam, mert ő megértett. Ellenben én elsőre nem mertem nagyon megérteni őt, ezért csak hemperegtünk, doromboltunk, aléltunk, búgtunk és zsongtunk, meg jól összenyálaztuk egymást a Szigeten. Másnap ragaszkodtam hozzá, hogy fölmehessek a lakására. A felejthetetlen élmény hatására született első prózai művem: „A helyzet, amikor ba...(ez itt nem tűr nyomdafestéket) kötelesség” címmel.Azonnal el is küldtem néhány folyóirathoz első írásomat, és nem telt el hosszú idő, amikor mindahány szerkesztő jelentkezett, hogy találkozni szeretne velem... Úgy jártam, mint Emily Dickinson Thomas Wentworth Higginsonnal, az angol írópalánták pártfogójával, aki mindenáron látni szerette volna legalább a költőnő képmását. Én még éretlen írócsitri voltam, és nem ordítottam, toporzékoltam, hanem eszembe se jutott, hogy mondjuk az ide vonatkozó E.D. idézettel válaszoljak a szerkesztőuraknak: „Portrém nincs, de kicsiny vagyok, akár az Ökörszem, hajam merész, akár a gesztenye bogáncsa, és szemem, akár a Sherry a pohárban, mit a vendég meghagy. Hisz ön nekem anélkül is hogy látna?” (Emily Dickinson)
Nem, nem ezt válaszoltam. Azt mondtam, jó, és kész. Ehhez voltam szokva. Nem mondunk ellent férfinak, abból baj nem lehet, a többit majd kitalálom... De hihetetlen és naiv optimizmussal, (bennük bízással) azt is gondoltam, hogy én ezt az egész szcénát le nem leplezem. Lepleződjenek le maguk. Na erre várok azóta is. Hogy akkor mi történt? Semmi. Hinniük kellett nekem anélkül is. Persze így sokkal lassabb volt. De legalább emelt fővel öregedtem bele a művekkel kiharcolt alkotói biztonságba. Haj, szemek, csípő stb. helyett „csak” az írás maradt belőlem.
Centrifuga zavarja a vizet
Három évvel ez előtt, éppen a „nőíróság” tapasztalatainak érett összegzéseként Gordon Agáta írótársammal együtt létrehoztuk az Irodalmi Centrifugát. Egyenesen az irodalom és művészet decentralizációját céloztuk meg, a gender szempontok iránt elkötelezetten. A kulturális sokszínűség jegyében az irodalmi múltjára is büszke Centrál Kávéházba „költöztünk” ahol 100 évvel ez előtt Molnár Ferenc megírta a Pál utcai fiúkat, és ahol a legendás Kaffka Margit Társaság is megalakult. Itt a Centrál Kávéházban tehát az Irodalmi Centrifuga töretlen sikerrel három hosszú éve kéthetente jelentkezik, gazdag programot kínáló irodalmi estek sorozataként. Az IC olyan friss irodalmi fórum lett, amely kissé fölkavarta az irodalom állóvizét. A Centrifugával párhuzamosan több fronton nyitottunk (konstruktív) tüzet. Forgács Zsuzsa Bruria anyaszerkesztővel karöltve 33 nőírót hívtunk meg, hogy megalkossuk a korszak legnépszerűbb kötetét, az Éjszakai állatkertet, ezt az egyedülálló antológiát a női szexualitásról. Az előző színházi évadban pedig Kiss Noémi írótársammal, és kortárs írónők közreműködésével (Rakovszky Zsuzsától, Tóth Krisztinán és Erdős Virágtól, Bánky Évától Szécsi Magdáig, de sorolhatnám még) Eszenyi Enikő rendezésben a Vígszínház olvasóteátrumában kortárs, nő-szempontú irodalmi művek sokasága került rivaldafénybe, olyan nagyszerű művészek tolmácsolásában, mint Börcsök Enikő, Kútvölgyi Erzsébet, Halász Judit, Igó Éva, Papp Vera, Vencel Vera és sorolhatnám ezt is tovább. Bizakodva állíthatom a nők megpezsdítették az irodalmat, ahogy azt egyébként már a Nyugat idején is tették, csak valahogy az utókor jobbnak látta elfeledni őket. Az irodalom férfi privilégium. A feminista gondolkodású Kaffka Margit biztos a szívéhez kapott volna, ha hallja, hogy a minap valamelyik rádión a következőképpen beszéltek munkásságát méltatva. „Kaffka Margit írónőről megemlékezve bátran mondhatjuk: több volt ő írónőnél. Megérdemli, hogy írónak tekintsük, hiszen munkája egyenértékű férfi kortársaiéval...“ Ezt csak fokozni tudnám azzal a kultúrtörténeti finomsággal, hogy a Nyugatos szerzők asztalához nem ülhettek oda a Nyugatban publikáló szerzőnők. És ez Kaffka Margitnak nagyon fájt. Nekem meg mindkét eset nagyon fáj.
Foglalkozása: író
Megfigyeltem, hogy író nők sokkal kevésbé hajlamosak azt mondani magukról, hogy a foglalkozásuk: író. Valószínűleg nem csak szemérmességből. És még csak nem is azért, mert elbizonytalanodnának, vajon az író szó hímnemű-e (nem bizonytalanodnak el, mert tudják, hogy hímnemű, és éppen azon vannak, hogy nőnemű is lehessen).
Tapasztalatom szerint a helyzet inkább az, hogy egyrészt a nők soha nem csak írók, hanem még mindenféle mások is. A nők azért is húzódoznak attól, hogy íróként identifikálják magukat, mert elég sokára hiszik el, hogy tehetségesek, ugyanis a férfiak, akik idejekorán elfoglalták a szerkesztőségeket megmondják, hogy nem azok. Két okból mondják. Az egyik ok egzisztenciális, a másik sem kevésbé korlátolt, egyszerűen csak érdektelennek (kevesebbnek, nem irodalminak) gondolják a női témákban és megfogalmazásban megjelenő női szempontokat és tapasztalatokat.
Reneszánsz év, reneszánsz nők
Ezért aztán a nők a nagy hátrányból előnyt kovácsolnak, mindenféle műfajban és területen kipróbálják magukat. Megacélosodva az elutasítások feldolgozásában és kiművelődve a szexuális zaklatások (megkeresések) kezelésében reneszánsz emberré fejlődnek. Érdemes egyszer ilyen szempontból is megvizsgálni az írónőket, hány és hány műfajban alkotnak még teljes értékű művészként. Figyelmükbe ajánlom Tóth Krisztinát, aki versben prózában és üvegfestésben kiváló, Esze Dórát, aki prózában és operaéneklésben jeleskedik, Karafiáth Orsolyát, aki versben, prózában és a médiában sziporkázik, Szécsi Magdát, aki fest és ír, Kiss Judit Ágnest, aki verset, prózát ír, énekel és, aki mellesleg oboaművész, vagy Lángh Júliát, aki volt újságíró, afrikai bozótfalu óvónője és ma regényíró, vagy Polcz Alaint, aki egyaránt volt kiváló pszichológus, tanatológus és író, végül - és egyáltalán nem a megkezdett sort lezárva - ajánlom alázatosan jómagam verssel, prózával, pszichológiával, filmmel, közélettel.Boksz, pankráció, ketrecharc
Szinte lehetetlen, hogy ma valaki csak úgy az irodalmi élet kellős közepébe csöppen. Az úgynevezett magas irodalom világa kamerával, kutyával őrzött terület. (Itt persze szívesen utalok Podmaniczky Szilárd egyik novellájának címére – „döglött kutyával őrzött terület”). Aki piacra termel, hiába alkot népszerűt, sőt jót, nem lesz író Magyarországon, míg az irodalmi élet legbelsőbb köreiben íróvá nem ütik, de azt várhatja. Nagyon fontos a szeplőtelen előélet, még a fogantatásnál és a teremtésnél-, vagyis az asztalra tett műnél is fontosabb. Míg a piacon a reklám és a példányszám az „íróvá” válás biztosítéka, addig a magas irodalom esetében a kritikusok és kollégák elismerése, az, hogy hányadik vonalban említenek. Van persze mindenféle beszéd a művekről, az abszolút jó írásról, mesterműről stb., de engedjék meg, hogy ez ügyben meglehetősen szkeptikus legyek. Amíg kortárs irodalmunk (tisztelet a kivételeknek) unalmas, önismétlő, és belterjes, addig az irodalmi élet nagyon is dinamikus, akár egy bokszmeccs, pankráció, vagy ketrecharc.Hálózatok, központok, kiképzők
Ősi magyar (értsd: egyetemes emberi) hagyomány szerint a szembenállások mentén lehetett mindig meghatározni a legkarakteresebben, mit kíván a magyar író. A századelőn népiest vagy urbánust, az átkosban kitaszított polgárit vagy vonalas szocialistát, ma ezek vegyülékét: népies- polgáros- konzervatívat vagy posztmodern- világirodalmit. Az irodalmi életet ma is folyóiratok és azok szerkesztői, kritikusai, kiadói érdekek és kiadók köré szerveződő írók, különféle írószervezetek, valamint mainstreem és underground fórumok, műhelyek, csoportosulások-, legújabban pedig íróiskolák határozzák meg.
A kimerítő teljesség igénye nélkül bevezetem önöket néhány ilyen meghatározó „központba” és kóstolót adok a kiképzések módjáról.
Csúnyák-e a Szépírók
A Szépírók nem csúnyák, hanem egy társaság. Akkor jöttek létre, amikor az Írószövetségben csúnyákat mondtak egyesek, és ezzel a magyar írók többsége nem akart közösséget vállalni. Kiléptek sorban és az országos polarizáció addigra mindent elsöprő hullámán lovagolva, megalapították a Szépírók Társaságát. „A Szépírók Társasága egymás irodalmi munkásságát megbecsülő és szellemi tekintetben egymáshoz közelálló írók által létrehozott szakmai, érdekvédelmi és szolgáltató szervezet... Az egyesület kiemelt céljai között szerepel, hogy elősegítse tagjai egzisztenciális gondjainak megoldását...” Merőben pragmatikus és prózai célok ezek (pedig a szervezet tagjai a legnagyobb magyar írók, pár százan Esterházytól Nádason és Spirón át Polcz Alainig) a szöveg részleteit éppen azért idézem, mert a világon mindenhol misztikus köd lengi körül az írókat, én azonban szívesen rombolok egy kis tekintélyt annak érdekében, hogy tisztábban lássunk, hogy jobban megértsük egymást és a világot, amiben élünk. Például, létezik egy fiatalnak nem mondható (mert szocialista termék), ám fiatalokat tömörítő József Attila Kör is, sok passzív taggal, olyan kezdő szerzőkkel, akik belépőpontokat keresnek az irodalomba. C' est la vie, a JAK-ban is a szemfüleseké a világ. Éppen itt bontogatja szárnyait a Telepes elnevezésű irodalmi csoport, akik elsősorban inkább professzionális kommunikációs technikáikkal, PR-ral, és hálózatépítéssel jeleskednek az érdekérvényesítésben, mint műveikkel, de mi tagadás könnyű nekik a hátrányos helyzetű vagy ideális álomvilágban vegetáló írótársakkal szemben, akik idejük nagy részét nyilván szavak és mondatok formálgatásával töltik, kisebb nagyobb sikerrel.
Udvartartás
Kétféle van, egy a kiadók körül, egy a folyóiratoknál. Mindkét helyre nehéz bekerülni, a már többször említett okokból. Ha az ember mégis, akkor sem biztos, hogy az olyan jó lesz neki, kivéve, ha simulékony természet, vagy vezérbika. Tanítványaimnak, és írópalántáknak a fősodor lapjait, az Élet és Irodalmat, a Kalligramot, a Holmit, a Jelenkort, újabban az Árgust és a Műutat szoktam javasolni, mind olvasásra, mind publikációs célpontoknak. Az alternatív kánonépítők azonban, (ahogy mi a Centrifugával és az ICA honlapjával) már megnyitottak lehetséges, választható, szabadabb utakat, ezért érdemes nem csak a Literát, de pl. a Spanyolnáthát is nézegetni. Ahogy folyóiratba, úgy kiadóhoz kerülni sem könnyű dolog. A szerkesztők asztalán két kupac tornyosul, balról az utcára beküldött művek, jobbról az ismert szerzőké (vagy fordítva). Töménytelen mennyiségű iromány. A Magvetőnél megjelenni kis túlzással, olyan nagy megtiszteltetés, mint Nobel díjat kapni, de hasonlóan jelentős kiadónak számít a Jelenkor a Kalligram, a Noran, csökkenő fanyalgással az Ulpius ház és végül az Alexandra, de Matyi Dezső birodalma valójában egy másik világ kezdete, az irodalom tágul, a piac diktál, az írók árkot ásnak. Én meg nem vagyok szorongó típus, tolerálom, sőt szeretem a sokszínűséget.
Szalonok, műhelyek, iskolák
„Akkor ti összejöttök és felolvassátok az írásaitokat egymásnak?”- kérdezte egy ismerősöm hitetlenkedve, mikor éppen Vámos Miklós és Esze Dóra Mustár szalonjáról meséltem neki. (Mustársárga nappalijukban gyűlünk havonta össze és mi tagadás, tényleg felolvasunk egymásnak, és jól érezzük magunkat.) Egyetemista koromban a költőnövendékek Lator László műfordító szemináriumára jártak, ahol a mester a munkáinkkal is foglalkozott, miközben a szakma fortélyait tanította, legendás alkalmak voltak ezek, míg a prózaíró tanoncok (például Hazai Attila, Erdős Virág) Lengyel Péter szemináriumát látogatták. Ugyan ebben az időben jártam Spiró György drámaíró kurzusaira is.Aztán ott van Szigliget, Tokaj, Balatonfüred az írók számára nem nyaraló-, hanem munkahelyek, ahol időről-időre írótalálkozók is szerveződnek.
Ma kreatív írást tanulni meglehetősen divatos dolog, de messze az Író Akadémia aratja a legnagyobb sikert, ami a látogatók számát és a neves előadókat illeti. Mindazonáltal a JAK írószemináriumai is népszerűek. Mindkét helyen volt alkalmam a Bódis-módszer szemléletét és technikáit alkalmazni, miközben idén Palkonyán az első írótábort is kipróbálhatták régi és új tanítványaim. Kultúrtörténeti tény, hogy a legtöbb művészeti ág mesterségbeli alapjait igen korán tanítani kezdték, s az iskolákban kézzelfoghatóvá, elérhetővé, tanulható szakmává lett mindaz, ami addig az istenek ajándékának számított. Tehetség persze mindenhez kell. Ám a tehetségnél már csak az ihlet megfoghatatlanabb. Az biztos, hogy írónak lenni mindig is meglehetősen bizonytalan, éppen ezért elég szabad és kívülről meglehetősen idealizált foglalkozás. Írónak lenni luxus. Igen sok áldozattal járó luxus. Egy ideig adottság és belső kényszer eredménye, később döntések teszik a gellert kapott embert végleg erre a pályára. Az író nem győz hálálkodni vagy átkozódni eleget sorsa alakulása fölött.
Mindenki valaki
Egy skandináv tévének adott interjúban lelkesen ismertettem hitvallásomat az írásról és az alkotásról általában, vagyis hogy az írás (csakúgy, mint az alkotás joga) közös emberi jog és lehetőség, nincsenek elérhetetlen helyek, a kifejezésformák pedig nem kisajátíthatók. Fontos, hogy felfedezzük magunkban újra az alkotás élményét, tanuljunk egymástól, viseljük az alkotás felelősségét, ismerjük meg képességeinket és azok határait, ébredjünk rá az alkotás gyógyító és örömszerző, életet gazdagító lehetőségeire. Az írás nem a kivételezettek előjoga. Az írás lehetőségének visszaszerzése újra rádöbbent az önkifejezés örömére.A szabadság, a játék, a kreativitás megnyitja az embert, és nyitottá teszi a gondolkodást. A műsor producere és rendezője Charlotte Thiis-Evensen (aki filmes kollégaként is) egyre ragyogóbb szemekkel figyelt, végezetül azt mondta: „nagyon tetszik, ahogy gondolkodsz, Skandináviában egyre inkább ez a szemléletmód a jellemző.”
Vannak művészeti/irodalmi korszakok, melyek határozott, (sőt tankönyvízű) körvonalat kapnak az írónál sokkal komolyabb és előbbre látó szakemberek szorgalmának köszönhetően. A kartotékoló és kanonizáló irodalmárok, kritikusok, irodalomtudósok idővel kipárolják az életet az irodalomból, de paradox módon ez a machináció is az irodalmi élet része. Én szeretem érezni az ízeket, párlatot, esszenciát. Nagy a szívem is, sok mindenért dobog, de az irodalomért oda vagyok.
Az irodalom a szívem csücske.
Bejegyzések
