2006. május 11. - Lovas Ildikó

„A trauma megértése a történelem újrafelfedezésével kezdődik!” Judith Herman
Lovas Ildikóval Kijárat az Adriára - James Bond Bácskában című regénye kapcsán beszélgetett Bódis Kriszta és Gordon Agáta a talpigférfi és az igazi nő(író) lenyűgözően tanulságos találkozásáról.

Lovas Ildikó az erős délszláv nőirodalom magyar ága. Másként határon túli irodalmunk erős női ága.

"A nemzeti érzést tanulni kell." - Lovas Ildikó regényében a XX. század nőgyűlölő totalitárius rendszereinek kisebbségi kritikáját adja.

"a kommunisták nem tudnak bánni a nőkkel. Vagy mi van?"
A hagyományos Balkán-koktél összetevői: kalózvirtus és fanatizmus.
Csakhogy minden -izmus tévelyizmus. Ez derül ki a történelem gondos tanulmányozásából.

„Lehetett volna idejében dönteni, elmenni. Valamivel, mondjuk úgy hatvan-hetven évvel a megszületésem előtt, én ugyanis alkalmatlan vagyok erre. De különösen azt viselem nehezen, ha bármi befolyásolja a döntésemet – a saját kedvemen kívül. És nekem nem volt kedvem elmenni, nem így terveztem. Igaz viszont, hogy az ország, ahol éltem, mindent elkövetett, hogy meghozza a kedvem. De a kedv az nem úgy jön. Vagy jön, vagy nem. Elmenni viszont szokott. El is ment a kedvem tőle, hogy ott éljek, ahol. De ez nem azt jelenti, hogy megjött volna ahhoz, hogy elmenjek. Így aztán nagyon kedvetlenül éltem, szégyenben, félelemben, így.
Mint sokan.”

„Nem látszik különbség aközött, hogy csetnik vagy partizán kezében van-e a fegyver.
Különbség aközött van, akiében van, és akiében nincs.”


Lovas Ildikóról
Kijárat az Adriára - részlet

Lovas Ildikó

"Hiú állat az asszony, hiába..."
1967. augusztus 18-án született Szabadkán. Az erős délszláv nőirodalom magyar ága. Határon túli irodalmunk erős női ága.


Az Újvidéki Egyetem Bölcsésztudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom szakán 1991-ben diplomázott magyar nyelv és irodalom szakos tanárként.
1987-ben elnyerte az Újvidéki Televízió ösztöndíját. 1991-től az Újvidéki Televízió szabadkai stúdiójának külmunkatársa, ahol 1993-tól állandó munkaviszonyban dolgozott. A Jelen-lét című kulturális magazin, a Napjaink közéleti magazin művelődési adásainak munkatársa, több ifjúsági műsor szerkesztője.
1995-től a Magyar Szó napilap művelődési rovatának állományban lévő újságírója, amely újság kulturális mellékletének, a Kilátónak 1993-tól állandó munkatársa.
1997/8-ban Bosa Milićević Közgazdasági Szakközépiskolában magyar nyelvet és irodalmat tanított.


Írásai 1987 óta jelennek meg hazai és magyarországi folyóiratokban (Új Symposion, Üzenet, Rukovet, Književna Reč, Matica Srpska, Ex Symposion, Jelenkor, Kalligram, győri Műhely, Új Forrás, Art Limes)
Több novellaantológiában szerepel: Varázsszobor (Forum, Újvidék, 1990), Felütés (Jászberény, 1990), Kapun kívül (Kriterion–Pelikán, Budapest, 1993), Budapesti aggadák (Múlt és Jövő, Budapest, 1999), Könyv-Jelző (Park Kiadó, Budapest, 2002), Huszonnyolc colour totál (Zetna, Zenta, 2003) valamint a Magyar Írószövetség gondozásában 2001-ben megjelent antológiában.


Kötetei:
Kalamáris - Forum, Újvidék, 1994
A másik történet (novellák) - Osvit, Szabadka, 1995
Meztelenül a történetben (regény) - Forum Újvidék, 2000
Via del Corso (novellák) - Orpheusz, Budapest, 2001
Kijárat az Adriára – James Bond Bácskában (regény) - Kalligram, Pozsony, 2005
Spanyol menyasszony (regény) - Kalligram, Pozsony, 2007

Lovas Ildikó: A spanyol menyasszony - Lány, regény (Kalligram, 2007) - részlet


Jobban esik ragaszkodnom a részletekhez, mint az apróságokhoz. A Mátyás király is jó, csak az nem női műfaj.

*

Néztem kint a muskátlit, a marokkói rózsaszínt meg a pirosat, erről kellene hosszabban, mint egy kertésznek, a muskátliról írni, az évek folyamán sokszor felmerül, egy régi naplóban is szerepel: a geránium 70 frank.
Régen a muskátli, ha hozzáértél a leveléhez, büdös volt. Minden gyerek kipróbálta. A muskátli azt jelenti, reggel anyád megöntözi, te meg álmosan kucorogsz és nézed. Otthon vagy, nyár van, muskátli, piros, anyád odahajol.
Aztán sokáig semmi.
Most meg az van, hogy nem lehet csak úgy. Otthon, nyár, muskátli, kucorgó gyerek. Át kell hozzá préselődni.
*
És láttam magam, ahogyan majd a Csodák Palotájában igyekszem, hogy a magasban kifeszített kötélen biciklizzek, mint egy cirkuszi majom.
*
A hatalmas, sötétkék anyagon a nemzet büszkeségeinek arcmása, és akkor majd megragadom a gyerek karját, akivel a Csodák Palotájába igyekszem, és azt mondom neki, szinte belemarkolok a karjába közben, hogy nézzen oda, nézze azokat az arcokat! Csak tőled függ, mi lesz belőled!
És látom magam, ahogyan a moszkvai olimpián másodpercek alatt fölmászok a kötélre.
Azt hiszem, vannak pillanatok, amikor feltolul bennünk a múlt egy olyan bizakodó, reményteli, naiv lendülettel, amitől aztán rettenetes dolgokba bonyolódunk. Ezért kerülhettem néhány óra múlva a kifeszített kötélre, lábam között szíjak, hogy megtartsanak, ha nem sikerül a fizikai tudományosság, ami kizárja, hogy a bicaj lebillenjen. A Csodák Palotája a tudományt játékosan közelíti a gyerekekhez, amitől a tériszonyos szülők szemében megjelenik a halálfélelem.
Beleg ömöszöltem magam a hevederekbe, fölmásztam a keskeny létrán, hogy belehajtsak a tátongó mélységbe – ugyanis azt mondta a gyerek, hogy szeretné bizonyítva látni, elérhető minden, mert csak tőle függ, ahogyan nyilván csak tőlem függ, ha én legyőzöm a szédülést, és nem hányok a tömegbe, akkor ő is utánam fogja csinálni.
Nagyszerű érzés volt. Ott ültem három méter magasan egy sodronyra erősített kerékpáron és izzadtam, folyt rólam a víz, úszni lehetett volna a verítékemben, ha nem szívja, öleli magába a pólóm a sok vizet. Lehunytam a szemem, hogy ne lássak semmit, leginkább azt ne, milyen mélység tátong alattam, vigyorgó apákkal, akiknek a fia persze alig várja, hogy fölülhessen erre a halál-masinára. Mert olyan ügyesek, bátrak, apafiai.
Nos, az enyém az anyafia. Nincs benne efféle bátorság, s nem is igen érti, miért kellene, hogy legyen. Ő is vigyorog, akár az apák, de benne kedvesség szunnyad, sajnálja ezt a szerencsétlen nőt, aki vagyok, itt a magasban.
Lehunytam a szemem és újra eszembe jutott a fehér nadrágba bújtatott gyönyörű feszességgel tartott láb, a könnyed mozdulat, amitől a lábujj hegye a stadion mennyezetét érinti, a dagadó nyakizmok, az atléta elején, gyomortájékon a három ránc, a mozdulatlanul előre meredő tekintet, a koncentrálástól párás szemek, hajrá, hajrá!
És már folytak a könnyeim, ő persze azt hitte, a félelemtől, hogy ott ülök, akár egy majom a köszörűkövön, azon a borzalmas kerékpáron, lábam hevederekbe erősítve, alattam megannyi apával. Rájuk köpök azonnal. És szurkolt, hogy indulj neki, anya, ne félj, a súrlódás meg a tehetetlenség meg Newton. Megmaradsz.
És akkor hátulról meglöktek, ott lebegtem, akár a vízben, gurultam a forró délutánban, hullámzott körülöttem minden, és a tüdőm megtelt büszkeséggel, fent voltam a magasban, mint a kötél legtetején!
Crazy Little Thing Called Love!

A Kijárat az Adriára - James Bond Bácskában című regénye kapcsán volt az Irodalmi Centrifuga vendége 2006. május 11-én.

Meghívó az estre
Kijárat az Adriára - részlet

Lovas Ildikó: Kijárat az Adriára (részletek)

„Nem látszik különbség aközött, hogy csetnik vagy partizán kezében van-e a fegyver.
Különbség aközött van, akiében van, és akiében nincs."


Hát finnyás vagyok.
Hogy is van ez?
Melyik országban is vagyunk éppen?
A kommunisták nem tudnak bánni a nőkkel.
Vagy mi van?

Hiú állat az asszony, hiába... (3)

A hatalom jobban erotizál, mint bármelyik nő.

Haza a magasban, bugyik és receptek útvesztőjében.
Melyik haza?
Minden olyan bonyolult volt akkoriban. Egyik hazában sem volt megfelelő az anyanyelvem.
Kurvaszar érzés, mondhatom.
És közben még: Tito, aki már halott, de mégis ott függ a képe minden falon…

A francba, gondolja az ember, vagyis gondoltam én, hát mia picsáért nem lehetett normálisan.
Vagy hogy.
Basszátok meg az egészet. Mert néha durván fogalmazok.
Akik meghaltak, azok már nem élnek.
(tengerparti szégyen)

Igyekszem megérteni, P. miként is maradt itt, amikor már lógott a háború mint az eső lába, amikor futhatott volna. És nem néznék ki az ablakon, nem lennék bizonnyal.
Na baszd meg!
És a fiam lenne?
Hát nagyon utálom a történelmet.

Több forradalomra pedig nincs időm.
Van ilyen.

Azt a legnehezebb megérteni, hogy van olyan állapot, amelyben nem számít, van-e igazság egyáltalán. Felejteni és élni kell, hogy ne bolonduljon meg, akinek a fia elesett, akinek a szerelmét főbe lőtték, akit megerőszakoltak, akinek a kisgyereke belehalt a vérhasba.
Ilyesmi az élet.
Csak mondom, hogy el ne felejtsem magam is.


Gyönge szar az ember. S ez benne a legszilárdabb.
Nincsenek emlékeim, csak az összefüggő, kocsonyás félelem.

Ami már elviselhetetlen, az biztos máshol fog megtörténni.
De legalábbis másokkal.
Ez még elviselhető.
Ez még elviselhető.
Nem kérdezünk, mondta az őr,a házimunkás háta mögött. Ha elcsomagolt, de frissen,ꈈkikopog, meg vagyunk értve?
Mikor van ez mondva?

Jugoszláviai magyarnak lenni, magyarnak lenni a délvidéken, vajdasági magyarnak lenni – nem könnyű feladat.
Országot vissza nem veszek. Bele is szakadnék, annyi volt belőle.
De mihez van közöm igazából?
Az az egy kicsi, mindennapi életünk van. Arról tudható valami.
Úgy jártunk ezzel az utolsó országgal is, mint az összes többivel. Csak nevekben, emlékekben marad fönn.

A nemzeti érzést tanulni kell.

Vicinális irodalom. A bácskai tenger-ügy.
Szarok az Adriára.

Nincsenek érzéseim.
Bosznián át kellett leautóznunk ide, szembesülni fölégetett, szétlőtt emlékekkel, gyerekkorunk hazugságaival. Ami az egyetlen valóság volt.
Mesélhetünk erről.
Minden emlékünk, gyerekkorunk minden pillanata valaki másszámára hazugság.
Még saját magunk számára is az.
Mesélhetünk erről.

A túlélők mindig a hallgatás hagyománya mellett döntenek, mert így folytathatják – elfojtva és elhallgatva - azok, akik nem túlélői, nem részesei voltak, nem vállalhatják a beszédet.

Ott maradni a határon homokba fúrt fejjel, mint Csáth Géza.
Vagy az a boldogság, hogy nincsenek érzéseim...”

Lovas Ildikó a Kijárat az Adriára - James Bond Bácskában című regénye kapcsán volt az Irodalmi Centrifuga vendége 2006. május 11-én.

Lovas Ildikóról bővebben a SZALON rovatban olvashatnak.