(Elmenőben)
És most akkor lássuk, a gyermeket. Hogyan is érez egy gyermek nőként.
amikor a tél is tavasz
Hogy miért is fél a mosoly?
nem azért hogy elárulják, ó
nem hamis a mosoly,
csupáncsak nem lehet mindenkibe
szerelmes lenni.
Azt hiszem, tévedtem. Csak egy gyermek érezhet így nőként kisbabával. A mozdulatok, a szem, gesztus. Ahol a féltés is már olyan, mintha csak önmagára figyelne. A gyermekben is saját vonásait viselve.
Sofőrkönyv, otthon,
2008 júl25 reggel, román rendőrség.
Ma különösen gördülékenyen ment az intézés. Vezetői engedélyem járt le, bár sosem vezettem egyedül, mióta könyvem, néha előfordult apám kormányhoz ültetett város szélén gyakorolni, ilyen is 2-3 évente egyszer, vagy inkább benn a mezőkön ahol senkise, hogy be tudom-e még indítani. Egyetlen napom volt a meghosszabbítás nyélbeütésére. Szinte lehetetlennek véltem, hogy el lehet itt ebben az országban ennyi idő alatt bármit is intézni, aztán csak tátva maradt a szám. Régóta nem történt ilyen velem… hol éltem eddig? Igen, hiszen csupán anyámékkal, napozások, pihenés, kirándulások. Csoda-e, nem voltam, igen ritkán csak hivatalos helyzetbe hozva. Apám ilyen ügyekben mindig velem, nehogy gond legyen nyelv, ilyesmi… mert azért a félelem, akárhogyan is, belénk nevelődött. Testvérem persze nevet ezen, vagy inkább mosolyog, ő is tud különösen mosolyogni, fogalmam sincs kitől örököltük ezt a mosolyt, mert se apám, se anyámnak ilyen, de mindkettőnkön. Hogyan hogy nem tudom egyedül intézni ügyeimet a hivatalban. Hogy miért is nekem apám kíséretként. Mert így neveltek. Engem valahogyan más szerepre szántak. Otthon mai napig kislány vagyok. Ha nem is kicsi, valami ilyesmi. Öcsém a felnőtt. De például anyám sem intéz sosem hivatalos ügyeket. Csak és kizárólag ami egészségüggyel. Mindenki, amiben járatos, amihez ért. Amiben biztosan érzi magát. Apám mindig is hivatalos ügyek intézésére szorult a családban, s ezt mintha élvezettel is, hát valahogy a szerepek eloszlottak. Csak itthon vagyok mindenes, még mackó helyett is, mert ő aztán nemigen tud hivatalos ügyet intézni. Nos, ami különös, itthon kifogástalan intéző vagyok, szinte nincs olyan ügy, amit ne tudnék elintézni. (Természetesen itt nagyrészt azért zárójel.) Magabiztos és céltudatos vagyok, mikor intézni. Otthon nyuszi. Igazából csak álmokat élni megyek haza.
Anyám
III.
2002 aug13
Szemem lehunyva
anyám kezében tű
s az üres formát
keserű folyadékkal tölti
fiolákból szíva
teszi-veszi cserélve
villámmozdulatok
tekintetem másodszorra is
megbotlik
gondolatban visszaforgatást
követve
idézve gyors három csípős
tapsikolás
gyöngéden könnyed
elterelő mozdulat
ütés?
a tű alatt
Mintha nem is én. Itthon tehát ez ügyben én veszem át a szerepet. Igaz, ebben is valahogy saját intézői vagyunk magán problémáinknak, csupán közös ügyeket intézek magam. Egymástól ismerkedésünk óta függetlenítődtünk, miközben együtt jóban rosszban. Barátnőm szerint nem is élünk normális házasságban. Én szeretem ezt a szabadságot, mert megbízhatunk is egymásban, de sosem vagyunk a másikhoz kötve. Én tudom, hogy ő mit szeret, ő tudja, én mit, s ezt tiszteletben tartjuk. Kicsit most elkanyarodtam a nő témától, pedig valahogyan ez is mintha hozzá tartozna, valamelyik ponton mindjárt össze is ér. Igen, nem értem magam sem, miért, honnan maradt meg a félelem. Valóban van valami tartózkodás, bizalmatlanság, vagy inkább csak önbizalom probléma, amikor otthon kell hivatalos ügyet intézni. Félelemmel vagyok egy rendőrruha láttán, amikor itthon mosolygom a rendőrökre. Pedig ezúttal semmi okom nem volt. Megnyerő, bíztató arcok körülöttem. Nem nagy helyiség, de bizalomgerjesztő. Különös, csak itt Romániában vannak ilyen falak, tipikus közeg, szag, illat, és a levegő. Na és az emberek. Kizárólag itt vannak ezek az emberek. Csak ilyen hivatalos helyeken, pályaudvarok, hasonló, érzékelem, ezek közül is inkább csak ami régi emlékkel, maradva akkori időkből, mert az új épületek már nem őrzik ezt a múltat. Nem tudom, azt hiszem, szerettem, csodáltam a szegénységet. Pedig a nyomor, lepusztultság régen a vonatból is pontosan érzékelhető, mi több, átélhető volt.
Sorba kell állnom, jónéhányan előttem. Alighogy néhány szót váltok apámmal, segítőkész emberek kíváncsiskodnak, látnak el, mit hogyan kell, hogy mennek itt a dolgok. S hogy ma milyen más az intézés, mint régen. Hogy itt is mennyire megváltoztak a dolgok. A tér ugyan nem, a közeg, emberek, vagy mégis? És valóban. Magam sem hiszek a szememnek. Néz a rendőr a pultnál, kedves, nem mogorva, vagy ha igen is, csak annyira amennyire éppen illik ilyen helyzetben. Lehet, hogy akaratlanul is mosolygom a rendőrökre? Valami tudatlan?
Előbb csak egyik fiú előttem, enged előre, nem is értem mit akar, miért, hiszen itthon nem szokás hivatalos helyen a sorban, nem emlékszem, hogy ilyen tudatosan bárhol is előreengedtek volna, azt hiszem, igen, illatos vagyok, talán frissen mostam hajat is, valóban, nem emlékszem, talán csak hagyom, hogy érezze. Mást úgysem tehetnék. Aztán a másik fiú is, valahogy annyira előre sodródom, hogy csaknem első vagyok, már szinte szégyellem, szemtől szembe a pultnál álló, fogadó férfival, akinek az iratokat nyújtani. Apám valami dossziéért kimegy, ezalatt esik mindez, elfogadom, és úgy teszek, ahogyan az emberek akarják. Bizonyára itt így illik, gondolom. Otthon csak megköszönöm, és elhárítom, ha mégis előfordul, vagy mégsem? Ilyen konkrét élményem azért még sosem volt. Igaz, úgy tűnik itt sincs minden ingyen, valamit valamiért, a sorban mindkét fiú meglehetősen közel, egyik, valahogy pont amelyik olyan egészen bukéval, hozzám ér, izeg-mozog, hogy karomhoz, magam sem értem, máskor, itthon akár villamoson, bárhol, azonnal dühösen megvetéssel reagálok, és mozdulok. Csak el, bármerre fordulni, volt hogy már rá kellett szólni, mert folyamatosan simult, dörgölőzött, iszonyú ilyenkor a villamoson. Most mintha valami megszállna, személyesség, intimitás, istenem, egy idegennel, mit akarok, adni egy idegen román fiúnak? Hálából, hogy előre engedett, vagy valami egészen más. Nem mozdulok el, mintha tudomást sem vennék róla. Sosem tettem ilyet, nem is értem, miért tartoznék hálával azért hogy előreengedett. Soma jut eszembe, egyszer őt hallottam, amikor nő, hogy őrá is bámultak a bennszülöttek, és hagyta hogy megérintsék, hogy a nő és valami szeretetféle egyesül, pedig igazán most semmi ilyesmiről nincs szó, hogy nő, egészen kislányos a ruhám, igaz, rövid, s a szandál, inkább papucs, semmi magas sarok… ki sem vagyok festve. Mellesleg sosem festem magam, ez is rég, 20 és egynehány évesen volt, hogy aprónyi színt tettem arcra, szemhéjra. Azóta semmi. Szóval az itteni nőkhöz képest egészen lány. Talán éppen ezért bátorodtak a fiúk? S hogy bűn-e, hogy éppen akkor illatom, mert különben illatom sincs mindig, hogy így közel merészkednének sorban a fiúk. Aztán megérkezik a barátnő, szerencsére szinte egyidőben apám is, kissé felengedek, búcsúzóul fokozatosan leszek szerelmes a román rendőrség személyzetébe, mindazokba, akik körülöttem, és akik átadják a helyet. Egyszerű öltözetű és arcú emberek, úgy néznek rám, mintha űrből. Lányok, akik magukat kifestve, készítve, kifogástalan haj, frizura, körmök, táska, lábbeli, szoknya, blúz olyan kikeményített, zakóval, vagy inkább női blézer, minden olyan patinás, igen, gondolom, hiszen fotózzák is. Itt mindenesetre így illik, ha az ember hivatalba megy. Öltözni. Én talán hajat sem mostam, olyan is lesz a kép, gondolom, valóban, még arra sem készültem fel, fotóznak, de igen, tévedek, hiszen éppen az ellenkezője illett az előző képhez. Valóban nem emlékszem, melyik a valóság, hogy melyik történt meg. De akárhogyan is, mindkettőt átélem. Illatos és nem illatos variációt is. Ami biztos, nem készülök hivatalos fogadtatás, megjelenésre. Vagy mégis? …a friss illat, éppen zuhanyozás és hajmosás után. Apám távozáskor még megjegyzi a pulthoz, kislány még, nem tud egyedül intézni, kíséret kell…s mosolyog kajánul, na ezt én sem hagyom szó nélkül, vagy inkább csak egy grimasz jut, bár pontosan átlátom helyzetem, hogy másként itt nem is történhetne, de legalábbis egy arckifejezéssel válaszolok, mintha valóban dühös, s így hogy mindenki békében, mosolyog a pultos. Kiderül, kicsi ez a város, kevés ember lehet, akit apám nem ismer. A titkárságon is a hölgyekkel szinte udvarlásban. Igaz, ilyenkor egészen nevetséges. De hát nem titok ez, tudja a család. Hogy apám az egész városnak udvarol. Férfit, nőt leállít utcán, aztán órák hosszat cseveg, aki nem szól rá, nem elég rámenős, hát bizony hallgathatja… anyám elküldi, mondjuk sütés közben hiányzik valami, két percnyire az üzlet, aztán 2-3 óra múlva érkezik. Apámnak nincs időérzéke.
Na de lényeg, másnapra, éppen indulás előttre, megvan az igazolvány. Egyetlen nap alatt, semmi orvosi igazolás, más, egyéb papír, mint rég, csak pénz, igaz, sok pénz, és máris kezemben a sofőrkönyvem.
Már kint, másnap, amikor egyedül megyek az új bizonyítványért.
Megállok időnként az utcán írni, ahogy itthon. Emberek, idősek, fiatalok, amikor egy-egy mondat végén felemelem tekintetem, néznek. Különös arcok ezek, szemek. Itthon is szoktak, csak nem olyan feltűnő a tömegben. Út közben megakadok egy csinos női arc láttán, általában megnézem a feltűnő arcokat, férfiakat is, de a nőket különösen, hogy lám, festve is milyen szép, mosolygom, meglepődöm, rámköszön. Nem tudom, ki lehet, visszaköszönök, talán igen, olyan különösen ismerős arc volt. Kicsivel később a park szálló előtti téren hintázom, Grencsónak volt valamikor nyár előtt, talán tavasszal, fotókiállítása, éppen itt Pestről, Sepsiszentgyörgyön, de már nem találok rá. Gyönyörű kis udvar, kert, virágliget. Közben orrom fújom, éppen allergiám készülődik, amit majd viselnem kell vagy egy hónapig. Parlagfű érzékenység. Minden másra is, de erre különösen. Függetlenül, hogy van parlagfű vagy nincs, ebben az időben megtisztel. Aztán tüsszögök egymás után.
Elnézést, hogy ilyen hosszúra sikeredtem itt, melengetem, szép nekem ez az emlék, ezért örökítettem meg. Noha nem minden vonatkozik benne nőiségre. Mégis életre szóló élmény. Sosem éltem át ehhez foghatót, és éppen sepsiszentgyörgyi román rendőrségen. Nőnek éreztem magam, akit előreengednek, pedig nem mondhatom, sőt, közel sem voltam annyira nőies, mint kifogástalan hölgytársaim a teremben. Talán itt még él a régimódi udvariasság? Hogy a nőket előreengedni? Különös. Vagy csak itt, ekkor történtek velem ezek a dolgok, megismételhetetlen.
Szóval én azt hiszem amikor kint, a valóságban, igazán szeretek titkon nő lenni. És valaminek sugároznia is kell, ugye, különben az emberek szeméből egészen más csillogna vissza. Vagy a gyerek szeme az, ami ilyenkor fénylik? De hát ekkora gyereknek egy férfi ugye nem ad át helyet. Legyen az sorban, vagy másutt. És nem fogja meg a széket, hogy segítsen továbbtenni. Bár azt már igen. Bizonyosan nem hagyja gyerekre egy széket emelni. Noha ugye ilyet egy gyerek nem is nagyon szokott csinálni.
Aztán ez már itthon a kapu előtt, éppen lázban jegyzetfüzetemmel a fa törzsén, amikor a fiú a házból, ki egykor teljes erőből rúgta az ajtót, azóta ugye az is milyen előzékeny, kedves lett. Mosolygós. Hogy mégis van valami varázs a szememmel.
Nem tudom, így utólag, lehet hogy valóban nem is a nőt látják a férfiak bennem, amikor rámmosolyognak? Mindegy. Nő nem nő, azt hiszem ilyenkor jól érzem magam a bőrömben.
Szeretem, mert az íróemberek rám mindig mosolyognak. Akár a munkásemberek az utcán. Férfiak. De nemcsak férfiak. Én kifejezetten szeretem, amikor a férfiak és a nők rám mosolyognak.Van hogy visszaszól egy 16-20 éves pimaszul fiatal csávó (nem tudom, talán külföldiesebben kellene írnom, pl. tsávó vagy chávó), szóval hogy „milyen csinos vagy, de irigylem a párod”,
s hogy mosolyogom, vissza: „ráérsz”? vagy legutóbb, bocsánat hogy kimondom, de istenúgyse így volt, „leszopnál, na?” s mutatja zacskóját, hogy ezért. Fogalmam sincs persze mi lehet benne, de pontosan értem. Játszik. Komolyan mondom, nem haragszom érte. S valóban, ha mosolygom, visszamosolyognak. Na persze azt nem tudom, ha egy sikátorban ugye, mert az más eset.
Furcsa, én azt hiszem sosem voltam kiszolgáltatott helyzetben, abban az értelemben, ahogyan a nők érzik maguk kiszolgáltatva, alárendelt helyzetben.
Sosem szolgáltam ki férfit, nem ismerem ezt a fogalmat. Akkor már megint egy szempont, nem vagyok nő… vagy inkább szerencsés lennék?
(félretéve viccet)
Talán a párom az ok, akire rá lehet mondani, bizonyos nőies érzékenységgel áldott, így aztán nem mondhatni, agresszióval viseltetne irántam. Más értelemben meg nagyonis átéltem kiszolgáltatott helyzetet férfival, amikor szinte még gyerek. Normálisan persze nem gyerek, csakhogy mindigis későn érő voltam, ezt a képző egyetemen is mondották, még kedvesen, szeretettel. Hiszen semmit nem tudtam életről.
Addig is csak álmaimban éltem. De ennek is volt haszna, megtanultam, milyen is az élet kint. Az tény viszont, hogy akkor nőnek is megtanultam lenni. Tehát innen is kétségtelen, hasznos volt. A kiszolgáltatottság itt szükségszerűen velejáró agresszióra terjedt, ám most viszont, teljes egészében, bár nem feltétlen mint nő, kiteljesedhetek. A nőt pedig magamban kell megtalálnom, és nevelgetnem.
Ne lásson senki
Arcomat ne ismerje senki
Kinyújtott karod
Nem kell már sehova menni
(Bár tudom, rendszerben gondolkodni könnyebb.)
vagyok nem vagyok
az írás sem én vagyok
ki a felnőtt és ki a gyerek?
a többi én vagyok
barackok közt
Fán ül, nyelv talál alagutat,
araszol kéz, libabőr fordított szőrök alatt
befele néz, testből sóhajtásnyi ág kinéz,
rókanyál, savanyú szag, végtag csöndet ül,
szem testben, ütemek sora lassan pihen.
(Nő barackmag)
Hát valahogy így vagyok a József utcán, nagyjából az emberekkel. Mert olyan is volt, hogy csakúgy minden nélkül, „Isten áldja”. Egyszer valami jósnő, hogy „magát valami nagy szerencse éri”, s tényleg ért. Éppen rögtön azt követően.
De azért, hogy így visszatérve, igyekszem nem sikátorok felé tévedni. Este egyedül szigorúan csak szokott helyen. Pedig azt nem mondhatom, hogy olyan csinos lennék, inkább a szemem. Abban lehet valami, hogy ők is elmosolyodnak. …a Gomba. Az emberek mosolyogtak buszmegállóban, buszon, villamoson, volt aki szóba elegyedett. Boldog voltam. Körülöttem is mindenki boldog. Tudom, hogy a Gomba. Még a József utcán a férfiak, nők is előreengedtek. Hatalmas ereje van egy széparcú Gombának.
Szelíd és csendes
Fegyverem örökre átadom,
mosolyom megtarthatom?
(pillangószárny –talált tárgyak osztálya)
Bár tartok tőle, mégis lejegyzem, valójában miért is nem tudok felszabadult lenni igazi nővel. Imént nézhettem egy rajzfilmet reggeli közben, s megerősített, pontosabban segített alátámasztani, amit addig is éreztem. Az igazi nő „galárd, gonosz, gyönyörű, csábító”-ezt már nem emlékszem, honnan idézem, talán a rajzfilm, kihasználja erényeit a férfivel szemben,…nos mondhatnám, mindigis féltem, tartottam a női nemtől. Az igazán nőies nő hatalma. Ezért maradtam inkább gyermek. Azonban ezt is lehetne egészen máshonnan megközelíteni. Mindenesetre az is valóság, hogy nézni igazán a nőies nőket, akik tudják magukról, hogy kellemes, vonzó, „jó nők”, kíváncsivá tesz. Esztétikus látványa letagadhatatlan. De élni, olyan nővel, aki minden figyelmet magára igényel, nem tudom, képes-e férfi erre. Hosszú távon. Mert az ilyen nő semmiben nem tűr kompromisszumot, büszke, nem mondja ki konkrétan mit gondol, de elvárja hogy kielégítsék, megértsék, kedvében járjanak. Az ilyen nő igazi nő.
Nemrég, miközben én bántottam meg anyámat, akaratlanul, persze tudatlan, ő érezte úgy, hogy megbántott. …hogy nem bántott-e meg. Talán mégis igaz, amit érzek, hogy nem tudok a nőkkel bánni. Anyámmal sem, ő se velem, miközben szeretem, és ő is szeret. Van hogy könnyes a szeme. Valamit elmulasztottunk mindketten. És ez mélyebb, mint amit másokkal érzünk, hogy szeretünk. A szem csak akkor könnyezik magától, amikor igazi érzelem. A felszínnek hiszünk, pedig ezek az igazi pillanatok. Volt hogy mondta olyan idegen vagy, vagytok. „senkik és semmik”, mackó is emlegeti néha… de hát mégiscsak született egy vers. Ha nem történik meg, nem mondja ki, nem lesz vers sem. Tehát mindenképpen hálás vagyok neki ezért. Érte. Mindennek van azért valami értelme, haszna.
Ha mégis úgy hozza a sors, hogy jóban vagyok egy nővel, mindig általában félelem is kíséri. Sosem vagyok olyan igazán felszabadult, vagy csak ritkán. A férfiak esetében kevésbé félek, nincs ez a pánikfélelem, vakrémület. Különös, ami természetes volna.
A senki és semmi
Anyám aggódón felém
savanyún értetlen:
-mackó távolabb tőlem valahol-
Olyan senkik és semmik vagytok!
-----------------------
Igen, talán igen,
Idegen arcban élek
visszaút,
arcodba csomagolom a lehetségeset.
--------
A fotók 2008-ban, a rajzok az 1989-ben vagy a 90-es évek elején készültek.
Becsey Zsuzsa: Agyagvarrások 
Elmaradt Valentin nap
Hiába, az idő visszafordíthatatlan,
már a bőrönd is szürreális
Bejegyzések
