Büky Anna: Bárány a kádban, avagy a bennünk rejlő hétköznapi rasszizmus

„A második mondata viszont így hangzott: „Néger lenne az illető”. Egy fekete nő. Mivel fél életemet idegenben kelet európai bevándorlóként töltöttem ez a kijelentés, mármint ami a bőrszínt illeti semmifajta hatással nem volt rám. Sőt, éreztem, ahogyan néhány másodperc múlva feltámadt bennem az a hang, a lelkiismeret csodálatos hangja, hogy privilegizált fehér európaiként még csírájában is elfojtsak magamban mindenfajta színnel és szaggal kapcsolatos ellenérzést… Jaj, jaj, jaj, de nehéz is odaadni a tulajdonodat egy idegennek!... Az ő arca fekete volt. Azt a színt viselte büszkén, amelyet ajándékba kapott, nekem pedig égett a képem.” – Büky Anna mindennapi gyarlóságainak legrútabbikát, a bennünk rejlő hétköznapi rasszizmust tűzte tollhegyére új novellájában, mely nemcsak „bűnözni”, vezekelni is megtanít mindnyájunkat.

Mert miből él az ember lánya, ha ír? Abból, ha az édesanyja egyik lakását ügyesen kiadja. A befolyt bevételt aztán anyám és én megfelezzük, s így neki már kevésbé hiányzik a 13. havi nyugdíj, míg nekem van miből félre tennem. Soha nem lehet tudni, merre visz el a következő szélvihar. Talán ismét fogom a hátizsákomat és eltűnök egy kis időre egy idegen országba.
Tisztességes bérbeadók révén, ingatlanügynökön keresztül intézgetjük ügyes bajos dolgainkat. Minap felhív az ügynök, hogy közölje velem, van egy remek bérlő, másfél évre venné ki a lakást, biztos munkahelyi háttérrel, és… teszi hozzá jelentőségteljesen: nem magyar. Ez utóbbi hírnek különösen megörültem, mivel sajnos, évtizedes kiadói háttérrel magunk mögött, elmondhatjuk, - persze csak édesanyám és én -, hogy eddigi pályafutásunk során, kizárólag magyar ügyféllel volt gondunk, mármint ami a fizetést, és a tisztaságot illeti. Az idegenhonból jövők viszont kivétel nélkül, mintha az anyatejjel szívták volna magukba a tudást, hogy attól a ténytől eltekintve, hogy egy lakás nem az enyém, az még nem azt jelenti, hogy nem kell kitakarítanom magam után, sőt a lakást bérlő kénye kedvére pusztíthatja a berendezést, otthagyva a cigarettacsikkeket a sarokban, az éjjeli szekrény mögött, vagy éppenséggel egyszerűen mementóként ott felejtve a lakásban a teli szemetes zsákot. De mindezen apróság fölött még simán szemet hunyhatnánk, ha nem lenne az a fránya fizetési kötelezettség. Érdekes, mintha az idegenből jövő, ezt is jobban értené. Nem kell noszogatni azért, hogy: „Na, de mégis! Légyszi, már három hónapja én fizetem a rezsit és minden költségedet, ingyen mégsem lakhat senki, hacsak nem abban állapodunk meg” – tehát honfitársainkkal történt rossz tapasztalataink miatt úgy döntöttünk a mamámmal, hogy maradunk a külföldieknél.

Így amikor az ügynök bejelentette, hogy: „Íme egy lehetséges új bérlő, és nem magyar!” - nagyon megörültem a hírnek. A második mondata viszont így hangzott: „Néger lenne az illető”. Egy fekete nő. Mivel fél életemet idegenben kelet európai bevándorlóként töltöttem ez a kijelentés, mármint ami a bőrszínt illeti semmifajta hatással nem volt rám. Sőt, éreztem, ahogyan néhány másodperc múlva feltámadt bennem az a hang, a lelkiismeret csodálatos hangja, hogy privilegizált fehér európaiként még csírájában is elfojtsak magamban mindenfajta színnel és szaggal kapcsolatos ellenérzést.
De az ingatlanügynök úgy érezte, azt a hírt, hogy afrikai nőről van szó, valamiképpen tompítania kell, meg kell magyaráznia. Úgymond, mentenie kell, ami még menthető.
„Sokan ugye nem akarnak feketét” – folytatta.
„De miért?” - kérdeztem kis naivan. Őszintén mondom, kérdésemet a kíváncsiság hajtotta.
A válasz nem váratott magára. „ Nos -, szólt az ügynök – a feketék azok büdösek, valahogy más a szaguk, meg azt is mondják a köreinkben, volt már rá tapasztalat –(kinek és hol, biztos ez?) – hogy nem takarítanak. Erre nekem azonnal beugrott a magyar bérlőnk: „Nem lehet az -, gondoltam magamban -, hogy itt valamifajta tévedésről van szó, és a mi sötét hajú magyar bérlőnk történetét mesélgetik egymás között az ingatlanosok”.
De nem, tévedésről szó sem lehetett, mert a lelkes ügynök folytatta tovább: „tehát az egyik afrikainál az ágyban mákos tésztát találtak”. Én nem is tudtam, hogy az afrikaiak is esznek mákos tésztát. Azonnal összefutott a nyál a számban, mert mióta szegény nagymamám meghalt én nem ettem igazi mákos tésztát. De félretéve a tréfát, azért ez mégsem jó ajánlólevél, ráadásul hivatalos személytől – morfondíroztam magamban: „Tészta az ágyban”....
És hirtelen erre a gondolatra, mint valami kreatív szikra egy másik kép jelent meg lelki szemem előtt. Valami filmben láttam, egy krimi volt azt tudom, csak már azt nem tudom, melyik film - érdekes, mióta tizenhat évvel ezelőtt kidobtam a televíziómat a szemétbe, és csak mozifilmeket nézek, azóta élesen megmaradnak az emlékezetemben a jelenetek, a snittek, a bevágások. Csak elő kell őket hívnom – alkalomadtán, mint most is:
„Ment az áldozat a sötét folyosón, az áldozat a gyilkost kereste – ilyen is van, pont fordítva, nekem így rémlik – és benyitott egy lakásba, ott egyenesen a fürdőszobába ment, ahonnan hangokat hallott, és ahogyan kinyitotta az ajtót egy csapat fekete ember állt a kád mellett. Az egyikük kezében óriási kés volt. A kés pedig véres volt. Most tisztán látom a rémisztő jelenetet. A kádban egy halott bárány volt. Azt ölték meg a feketék. Rituális gyilkosságot hajtottak végre az állaton”.
Nekem, mint zöldségevőnek ennyi bőven elég is volt a filmből, semmi másra nem emlékszem az alkotásból, se cím, se hang, csak ez a kép.
Viszont az afrikai ember és az ő rituális vérengzése a báránnyal a fürdőkádban egy életre megmaradt bennem.
Szinte automatikusan mondtam az ingatlanügynöknek, hogy:
„Nekem semmi kifogásom nincsen a más kontinensekről érkezőkkel szemben, csak egyetlen kikötésem van, hogy ne vágják le a bárányt a kádban”.
„Ilyen is van?” - kérdezte megrökönyödve.
„Igen” -, mondtam határozottan.
Mire ő, akinek magától értetődően érdekében állt volna az üzlet így folytatta:
„Ezt még gondoljuk át, találunk más bérlőt.”.

Jaj, jaj, jaj, de nehéz is odaadni a tulajdonodat egy idegennek!

Nagyon elszégyelltem magam. Amikor érzed, hogy feltámad benned a rasszizmus, csak úgy hirtelen, minden előzetes indok nélkül… az nagyon rossz érzés. Hogy esendőségemet némiképpen ellensúlyozzam, este tanulmányozni kezdtem az országot, ahonnan a szóban forgó nő érkezik, mivelhogy őszintén bevallhatom, hogy abszolút semmit, de semmit, még a hazája fekvését sem voltam képes saját tudásomból magam elé idézni. De a véres bárány, és a kés azonnal beugrott! …

Aztán elalvás előtt imádkozni kezdtem, szinte ostoroztam magamat a kishitűségemért, a tudatlanságomért, az előítéletességemért, a mindig újra és újra önmagamban felfedezett gyarlóságomért.
„Bocsásd meg a mi vétkeinket miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek”
„Bocsásd meg a mi vétkeinket miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek”
„Bocsásd meg a mi vétkeinket miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek”
Csak ez járt a fejemben, egészen a másnapi találkozóig, amikor is megjelent egy tökéletes eleganciájú asszony. Az ő arca fekete volt. Azt a színt viselte büszkén, amelyet ajándékba kapott, nekem pedig égett a képem.

Büky Anna: Madárvilág

„Olyan vagy nekem, mint egy halottas ágy. Ha sokáig fekszem ott, meghalok. Megfulladok. Agyon nyomnak, és akkor ki nézi majd a kék szemeidet, azokat a hihetetlen kék szemeket. Tudom, hogy meg fogsz büntetni. Már készülök a büntetésemre.” – írja Büky Anna legújabb novellájában, a Madárvilágban.

Amikor megkapod az ajándékot. Megköszönöd. Egyre több ajándékot kapsz. Egyre többször köszönöd meg. Azután újabb ajándék érkezik, te pedig már inkább nem jössz haza. Attól félsz, hogy a jókívánságok kiszorítanak a saját lakásodból. Ellógsz újságért, és azon kapod magad, hogy egy kávézóban üldögélsz, ellazultan, megnyugodva, és ott olvasgatod az újságot.
Egész napra magára hagyod azt, aki egész nap vár téged. Mert ha belépsz az ajtón, köszönsz és megköszönsz, hogy elpakoltak utánad, hogy elrakták a piszkos edényt, hogy kimosták az ágyneműt, hogy levitték a kutyát sétáltatni, és mindezért semmit sem kérnek, csak hogy szeress. Hogy viszontszeresd azt, akitől ezt a sok jót kapod.

Ma reggel korán keltem, hajnalok hajnalán, hogy elfuthassak messze az otthonomtól, hogy ne kelljen azzal kezdenem a napot, hogy reggelizünk, hogy együtt reggelizünk egy asztalnál és nézzük egymást. Én ülök az asztal egyik végében, te a másikban. Nyelek egyet, most te. Közben egészen lassan merek csak pillantgatni, úgy tűnjön, még nagyon álmos vagyok, alig vagyok ébren - hát ne bánts.... én még nem keltem fel, még alszom…
Ne nézzél Úgy rám… Nincsen mit mondanom, ma reggel sincsen mit mondom. Csak ezt nem merem megmondani. Ezt az egyet nem. Azt, hogy zavar, ha nyelek, te is nyelsz egyet, hogy beveszed a búzadarát a szádba, és utánad én jövök, most az én torkomon csusszan le a banánpép, ezt követően a tiéden. Közben tudom, hogy nézel, érzem, ahogyan a szemeid, azok a nagy gyönyörű égszínkék szemeid rám merednek. Szerintem te már nem is tudsz pislogni. Mert ha én felnézek a te szemeid mindig rám merednek. Ezért én már csak ilyen félig lehunyt pillákkal jövök megyek a lakásban, így eszem, így alszom, hogy résen legyek, nehogy álmomban is engem nézzél.
Te engem tulajdonképpen miért nézel állandóan?
Kérlek, ne nézzél mindig, én jó vagyok. Csak ezt még nem tudtam neked bebizonyítani. Azért nem tudom bebizonyítani, mert állandóan engem nézel, hogy mit csinálok, hogyan viselkedem, mit teszek a kapcsolatunkért. Mindenki meghozza a maga áldozatát. Ezt mondod. Én is tegyem le az enyémet. Csak annyit kell teljesítenem cserébe, és ezt tudom jól, mert bár nem mondod, érzem minden pillantásodból, minden lélegzetvételed erről árulkodik, nekem csak jónak kell lennem, és akkor működni fogunk, akkor mi is olyanok leszünk mint minden pár, akkor megvalósítjuk az öröklétet ketten együtt.
És nekem ezért semmit sem kell tennem? Csak azt, hogy jó legyek? Borzongok a gondolattól, hogy jó vagyok. Ezt még meg kell kérdeznem, hogy ez pontosan mit is jelent.
Hogy áradjon belőlem a szeretet. Áradjon belőlem a szeretet. Áradjon a szeretet. Bennem van szeretet, legalább annyi mint mindenki másban. Anélkül is, hogy jó lennék. Ha nagyon rossz vagyok, akkor is közös a célunk, akkor is ugyanabból a forrásból fakadunk. Csak ne érezném az elvárást a hátam közepén is, ha megfordulok. Ha megfordulok nem hátba szúrsz, hanem nézel, nézel, ahogyan kimegyek az ajtón, és kattintasz egy fotót a hátsómról. Arról. Az is legyen rendben mindig és minden pillanatban.
Kislisszolok az ajtón, te bent maradsz a szobában, érzem a bűntudatot. Bent hagytalak a szobában. Odabent egyedül. Kimentem a konyhába, hogy megnézzem, mit csinál a papagájom. A kalitka tetején üldögél és boldogan játszik egy almadarabkával. Már szaladok is vissza. Mert tudom, hogy vársz, arra vársz…, hogy visszamenjek melléd, hogy befeküdjek melléd az ágyba, és a kezedet szorongassam, miközben nézem a szemed, azt a hihetetlenül gyönyörű tengerkékszemed.
Hát így vagyunk. Ha így vagyunk, ilyen közel egymás mellett és én közben átölellek, akkor te jól érzed magad, de a szememnek nem szabad másfelé tévednie, tőled el, az ablak felé, ezt már megtanultam, mert nagyon gyorsan tanulok, és hihetetlen gyorsasággal alkalmazkodom. Tudom, hogy azt szereted, ha mindig téged nézlek, ha mindig egymást nézzük. Ez a szerelem. Ez a szerelem. Én mindig úgy igyekszem. Annyira igyekszem, hogy igaz legyen. Egyszerre csak érzem, a mázsássúlyt, rosszabb, betontömb ereszkedik a mellkasomra.
Olyan vagy nekem, mint egy halottas ágy. Ha sokáig fekszem ott, meghalok. Megfulladok. Agyon nyomnak, és akkor kinézi majd a kék szemeidet, azokat a hihetetlen kék szemeket.
Tudom, hogy meg fogsz büntetni. Már készülök a büntetésemre.
Ki fogsz dobni, mint a döghúst a szemétre, miután én hazaküldelek. Soha többé nem fogod megkérdezni, hogy, hogy vagyok, mert elküldelek. Nincs barátság, ha nincs szerelem. Ha nincs szerelem, ami mindig néz, mint egy szem, aki mindent lát.
„De Isten elől semmi nem marad rejtve”, és most is megment majd, megment attól, hogy agyonnyomjanak, hogy rám csukódjék a koporsó teteje. Ugrálhatok majd, mint a madár szabadon, és illegethetem a fenekemet ide-oda, rágcsálhatom az almámat, ha akarom, akár a kalitka tetején is. Szabadon. Anélkül, hogy a hátamban kellene éreznem, a szemed nézését. Újra levegőt kapok.

"Feladtad értem az életemet"

Amikor eljön a döntés pillanata, van, aki boldogan ugrik, van aki hosszan hezitál és végül nemet mond. Büky Anna írása egy olyan helyzetet választott, melyben egyszerre kap hlyet a hezitálás és az ugrás - összeköltözés előtt, érvek és ellenérvek mellettünk, ellenünk.

Büky Anna: A nagy összeköltözés előtt

"feladtad értem az életemet"

Az életben történések vannak, a jellem a cselekedetek által mutatja meg magát. Egy jellem alakulása a cselekedeteiben mutatkozik meg, nem a szöveg által, a dumálás által, kizárólag az által, ahogyan cselekszik.
… De én is elmondom neki, hogy nekem az kell, hogy ez most először csak három hónap legyen, hogy ez egy olyan kihívás, ami csak három hónapig tart, így az elején megmondom, még ma, az a legjobb, ha ezt még ma tisztázzuk, ok? Aztán majd meglátjuk, jó? Mert …
Mert én nem bírom elviselni azt a gondolatot, hogy véglegesen összeköltözünk. Én szeretnék egyedül is lenni, nekem időre van szükségem -, micsoda elcsépelt üres frázis, minden ponyvaregényben így magyarázkodnak, most én is ezt teszem, hát így mondtam neki én is, hogy időre van szükségem, hogy ne siessük el a dolgokat, mert ha elsietjük, akkor lehetséges, az bizony nagyon is lehetséges, hogy egyik reggel felébredünk, és majd elképzelhető lesz, hogy nem ismerünk magunkra, mert nem hagytunk időt a léleknek arra, hogy belerázódjon, hogy megszokja a gondolatot, hogy mostantól az ágyában nem egyedül szuszog, hanem ott szuszognak mellette, vagyis hogy te szuszogsz ott velem a fekhelyemen, amelyet hosszú évekig csak a kutyámmal osztottam meg, most viszont az eb megy vissza eredeti helyére, a konyhaasztal alá.
Te jössz be a képbe. Már be is jöttél, már itt vagy, már megérkeztél – megmásíthatatlanul, feladtad értem az életemet, akarom mondani életedet, de én még mindig nem vagyok biztos benne, hogy én ezt akartam, illetve nem emlékszem arra a pillanatra, amikor megkértelek volna, hogy áldozz értem, adjál oda mindent értem, azért, hogy megszűnjél te is én is egyedül tovább létezni.
Nagy levegőt veszek, mert azért imádkozom, hogy sikerüljön ez a vállalkozás, amelyet annyi szeretettel elkezdtünk, és annyi kétkedéssel folytatunk.
Talán, ha együtt le tudnánk győzni a halálfélelmet, akkor nyert ügyünk lehetne. Talán, ha együtt képesek lennénk hozzászokni a gondolathoz, hogy egyszer ennek is vége lesz, hogy te behozod nekem a reggeli kávét, én pedig rád mosolygok, hogy ez a kép is eltűnik egyszer az összes többi fényben úszó boldog sémával együtt, amelyeket vagy elképzeltem, de talán láttam is, de min-den-kép-pen ott úsz-kál-nak, mocorognak a fejemben, az agysejtjeimben, mint valamifajta örök, időtlen emlékezet.

A boldogságról alkotott határtalan elképzelés.

Mosolygok, mint egy szűzlány, mint egy frissen esküt tett apáca, mint egy örömtől megittasult éteri lény, hogy vár rám a határtalan boldogság, akkor meg miért félek tőled?
Ugyanúgy, mint magamtól. Hogy megzavarsz a küldetésemben, a hivatásomban, abban az egyetlen apró kis szikrányi biztonságban, ahol még érzem, ahol mindig is éreztem, ha csak egy másodperc erejéig is, de éreztem, hogy élek.
A magányban. Hogy elveszed a magányomat, a csendes óráimat, az áhítattal átitatott perceimet, a biztonságot. Az egyedüllétet.
Rettegek tőled, és utállak, és az is lehet, hogy ha közelebb jössz hozzám, ha már megérkeztél, és meg akarsz érinteni, akkor meg foglak ölni. Tágra nyitom a számat, hogy megijedjél a vicsorgó pofámtól, az erős zápfogaimtól, amivel majd kitépem a húsodat. A válladba harapok, és te vérezni fogsz, az is lehet, hogy elvérzel, és az is lehet, hogy én majd végignézem a haláltusád, de nem segítek neked.
A kislámpádat is hagyd otthon! Bőrönd sem kell, nemhogy ruhanemű, csak úgy gyere, ahogy Isten teremtett, és ne szólalj meg, ne szólj hozzám, ne próbálj meg szeretni, azt semmiképpen se!
Ó, én nyomorult, ó, én szerencsétlen! Hát mi az a mag, mi az az apró, szikrányi kis létezés, amihez így ragaszkodom, amelynek az elvesztése a legsötétebb indulatokat váltja ki belőlem?
Az az üres papír, amelyen majd megszületik a nagy mű, ha nem is ebben az életben, de oly bizonyossággal érzem, hogy ez a papír, ez a gondolathullám, amely nem hagy élni, amely itt mocorog velem, az élet kezdete óta az idők végezetéig, ez minden földi boldogságnál többet ér és többet ígér.
Mert nem lehetsz egyszerre nő és szellem, mert nem lehetsz egyszerre ember, hús-vér, kakáló-pisáló létezés, és lebegő impulzusbefogadó.
Vagy talán mégis? Vagy talán létezik az arany középút, amely sehová sem visz?
Nincs ilyen, mert meglepő módon nincsen kompromisszum. Itt a nagy tévedés.
Hát így próbálj meg engem szeretni, s átadom érte a fél fiókos szekrényemet, hogy összekeveredjenek a bugyijaim a te alsónadrágjaiddal. Békességben elférnek majd egymás mellett. Mert minden, ami veled kapcsolatos, az a csoda, hogy még így is megpróbálod, hogy még így is velem akarod az életet, a bezárt nőstényoroszlánnal, akit csak egy teleírt papír tud megnyugtatni.

Gordon Agáta: Magdolna negyed 1.

A féllegális találkozón felforgató női gondolatok hangoznak el, magyar-roma rokonsorsolás, alternatív családiskola, házimuzsika a gangon, öko-közösségek a döglött ipartelepeken, anyamenedék a templomokban, műsortervek, interjúk, szövegek női sorsokról, célokról és életekről. Lelkesek vagyunk, bedobok egy üveg ásványvizet a partiba, Lángh Juli cigarettáját szívjuk. Komoly kompetencia és kapacitás zsúfolódott otthonomba, jó érzés. Azonban a tetterő újra meg újra megtorpan.

Indul a Magdolna terv, és a résztvevők, mint egy összeesküvésben, féllegálisan találkoznak.
A titkos találkozó színhelye veszélyes környék, kis borzongással gondol rá a magyar, nyócker, gettó, kurvák, bűnözők, cigányok, sötétség.
Napsütés, áprilisi enyhület, dél, a kis utca napfürdőzik és a járókelők ráérősek, a fénybe fordítják az arcukat, beszélgetnek, álldogálnak.



A Róza utca pici, keresztezi a Magdolnát és a sarokról közel s távol minden belátható, a temető és teleki téri piac, a szegénykonyha és a Kálvária.
Harmadik emeleti ablakomból bámulok kifelé, a mai találkozó résztvevőit várom, nézegetem a lenti jövésmenést a szemközti borozó körül és a sarkon. A telefonfülkénél három nő beszélget, kicsit ráérősebbek a helyieknél és szürkébbek, veszélytelen kis csoport. Telefont kapok, lesietek. Ők azok, gyorsan ismerkedünk, a kocsmából még szemmel tartjuk az utcát, majd belépünk a Róza 18. kapuján.
Sóhajtanak a szürke kapualjban mint aki hazatért, lassan jutunk a harmadikra, tiszta a lépcső és százéves, most penetra sem árad, nem szégyenkezem. Fenn már várnak néhányan, akik bejutottak míg a kocsmában vártunk.
Ferge Zsuzsa, Ohly Éva, Flaskár Melinda, Lángh Júlia, Szüdi Jerne, Bumberák Maja, Csillag Sárika, Tímár Magdi, Láng Judit, Büky Anna. 3-tól 78 évesig a női találkozó résztvevői.
Bevonulunk a szobakonyhába, kitárom ablakom a János hegyi légifolyosóra és belevágunk.

Ferge Zsuzsa filozófus, szociológus, díszdoktor és akadémikus. Szegénység- és civilizációkutató. Ezek a jóslatai:
„A civilizáció a társadalmi együttélést teszi lehetővé, azaz a társadalom egészéé. Elvben mindenkié, ám 'magától' nem jut el mindenkihez. A decivilizáció első áldozatai a munka nélkül maradók, a hajléktalanná válók, a civilizálatlan, azaz deregulált munkaerőpiac új páriái, s mindazok, akik alacsony jövedelmük miatt nem juthatnak hozzá a legelemibb szükségletekhez, amelyekért korábban a köz felelősséget vállalt. Az ő le-és kiszakadásuk megváltoztatja a civilizáció egész arcát. A szegénység és a hajléktalanság mára életünk részévé vált. A szegénység nőarcú és gyermekarcú.”

Ohly Éva tereptanár, Flaskár Melinda szociális munkás, Szüdi Jerne pszichológus, az intézményesített gyerekbántalmazás szakértője.
Lángh Júlia író, legfrissebb szövege a rabszolganők szabadságáról tegnap jelent meg ICA-n.
Bumberák Maja ökofeminista, Sárika kislány, Tímár Magdi Cilin akcióművész, rejtett kamerája van a hátizsákban, és nézi a csapatot: „Ezek tudnak harcolni, akarják, amit akarni kell, én is azt akarom, amit ők, így együtt jók vagyunk, és igen. A befejezés előtt kevéssel… Fussatok véreim, fussatok! Akarjátok!..”
Büky Anna író, azt mondja, hogy „Ma éjjel a hazám vakító fényben jelent meg előttem… Ma, tisztán és világosan, mintha egy éles fénysugár hasította volna át az agyamat, kétségek nélkül érzem, hogy Magyarország az országok legjobbika. És egyetlen helyem van a világban, nem máshol, csakis a hazámban…” Láng Judit oláh cigány újságíró, rádiós, szociális munkás, Gordon Agáta önkéntes, kapcsolódó szövege itt olvasható: http://elofolyoirat.blogspot.com/2009/03/versvasarnap-gordon-agata-maria-orszaga.html

Néhányan szegények vagyunk, néhányan szobakonyhában élünk, néhányunknak elmaradásai vannak a számlákkal, néhányunk meleg, néhányunk anya, és mindannyiunknak küldetése van.
Magyarok vagyunk, másik földrészről tekintve ez a kelet európai dzsumbuj egy macsó kis nációját jelenti.

A féllegális találkozón felforgató női gondolatok hangoznak el, magyar-roma rokonsorsolás, alternatív családiskola, házimuzsika a gangon, öko-közösségek a döglött ipartelepeken, anyamenedék a templomokban, műsortervek, interjúk, szövegek női sorsokról, célokról és életekről. Lelkesek vagyunk, bedobok egy üveg ásványvizet a partiba, Lángh Juli cigarettáját szívjuk. Komoly kompetencia és kapacitás zsúfolódott otthonomba, jó érzés. Azonban a tetterő újra meg újra megtorpan.

A magyar és cigány családok összesorsolása talán majd később, templomokból küldtek már el minket több helyen, a gyerekeket verik az otthonokban, a lepukkant erőművekben nincs vécé, mosdó, padlószőnyeg és fűtés, a szükséglakások üresek, a hajléktalanság illegális és megoldhatatlan.
Miközben túltermelési válság ütött ki, a Pénz kipukkadt mint egy lufi, és észre kell vennünk, hogy Szabadság van.
A rendszer merev, mint egy húsdaráló, csak előítéletesebb. Picit törődöttek vagyunk, de pillanatokra mégis elképzelhetőnek tűnik, hogy épségben átjutunk a réseken.
Akarjátok!

Büky Anna: A világok legjobbika

Kell még egy szó, mielőtt mennél. Indulj hát! Kell még egy ölelés, ami végig elkísér. Aztán indulj hát! Nézz rám és lásd: csillagokra lépsz. A húsz év, nézz rám, s ne ígérj, véget ért. A keresés, nézz rám, sose félj, véget ért. S hol a fák az égig érnek, mert megkaptad a tudást, ott megérint a fény. És életet adsz neki. Ő pedig neked. Indulj hát! Mert az égig érő fának, ha nem nő újra ága, úgy élj, hogy Te legyél virágnak virága - Büky Anna írása.

Büky Anna: A világok legjobbika

Ma nagyon boldog vagyok! Óriási elhatározásra jutottam. Otthon akarok élni. Higgyétek el nem kis időbe tellett, mire meghoztam ezt a döntést. De ma, tisztán és világosan, mintha egy éles fénysugár hasította volna át az agyamat, kétségek nélkül érzem, hogy Magyarország az országok legjobbika. És egyetlen helyem van a világban, nem máshol, csakis a hazámban.
Hosszú utat tettem meg azért, hogy teljes önvalómból ki tudjam mondani ezt a mondatot: hogy a hazám úgy jó, ahogyan van. És hogy a hazám, az egyetlen terület, ahol valóban kiteljesedhetem. Mert itt van a feladatom. És mindez nem véletlen.

A hazám ma éjjel az álmomban vakító csillogó fényben jelent meg előttem.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy jógi, aki azt mondta nekem, hogy nem véletlen az, hogy hová születünk, mert ahol világra jössz, ott van a te feladatod.
És én igyekeztem. Igyekeztem elhessegetni a tudatom elől ennek a mondatnak az értelmét, igyekeztem úgy tenni, mintha nem hallottam volna meg a jógi szavait, mintha e gondolat nem nekem szólt volna. Előttem ott állt az egész világ!

Miért is pazaroltam volna az életem egy országra, ahol mindenki csak szenved. De ki is az a mindenki, aki csak panaszkodni, irigykedni, gyűlölködni, képes? Te vagy én?

Miért is áldoztam volna fel az életem egy országért, ahol úgy éreztem nem adottak a lehetőségek arra, hogy önmagam legyek? Ahol csak szerencsétlen elv- és élhajhászok tülekednek egy kis területen a túlélésért egymást megkárosítva. A legjobb esetben is csak a bunkó tréningnadrágos nyócker vicceken lehetett itt még nevetni, és minden, ami szép és jó és irányt adó csak máshol, más országban, tehetségesebb, okosabb emberek között lehetséges?

És én félek a bakancsosoktól, a fekete egyenruhásoktól, és én félek a verekedéstől, a rablóktól, a késelőktől, és… tele vagyok félelemmel, hát ne bántsatok!
Hát milyen ország ez? Ez a Magyarország?


És itt kellett volna eltöltenem az ifjúságom, az én egyetlen és soha meg nem ismételhető legszebb fiatalságom? Nem. Ezt tényleg senki sem várhatta el tőlem. Se tőled. Se mástól.
Én elmentem, húsz évig bolyongtam, és boldog voltam.

De ma, ma reggel amikor tízezer kilométerre Budapesttől felébredtem egy ágyban, egy erdei házikóban, az eszkimók földjén, (még távolabbra is mehetsz!) egyszerre csak tisztán éreztem, hogy a jóginak igaza volt. És hogy csak elnyomtam magamban az érzést, azt az érzést, hogy otthon a legjobb, vagyis hogy otthon olyan jó, amilyen benned jó.

Mert az elme tiszta és nyugodt, megért és megtapasztal.

- Kérlek! Ne gondoljátok, hogy a dánoknak vagy a németeknek, a kanadaiaknak, vagy a marokkóiaknak, vagy a spanyol, a görög pincéreknek, tanároknak, íróknak, színészeknek, bárkinek is bárhol könnyebb az élete, mint nekünk. Tudom, hogy ez hihetetlenül hangzik, főleg most amikor semmi mást nem hallunk a hazánkról, csak hogy hamarosan: - mikor is? -, vagy már itt van? -, valószínű igen, már benne vagyunk alaposan -, de te már biztosan, az én fejem még talán kilátszik - de aztán elsüllyedünk mi valamennyien -, mert ilyen, ilyen, na igen, ilyen súlyos és rossz még soha nem volt, nem is lesz, talán ez, ez már a világvége… közelít, bizonyosan, igen… kettőezer meg tizenkettőben… valaki ezt jósolta, akkor pedig már kételkedni sincs lehetőségünk...

Úgysem hallunk mást már soha, csak hogy jön, jön, jön... a baj... a megfoghatatlan, a színtelen, a szagtalan, a közeledő, fenyegető veszély! A katasztrófa.
Hogy országunk az országok legjobbika... elsüllyed. Akkor pedig vegyél nagy levegőt!

Ha valami nem sikerül, bizony mondom, akkor valamit nem jól csinálunk. Se én, se te, se ő, se mi. Itt és most.
Bizony mondom, hogy tisztán érzem a felelősséget a saját életemért.

Bizony mondom, hogy tisztán érzem minden ember felelősségét a saját közösségéért.
Bizony mondom, hogy tisztán érzem minden egyes ember feladatát a saját környezetéért.
Nem igaz, hogy más a hibás.

Nem igaz, hogy máshol könnyebb.
Az ország ahol élünk, az országok legjobbika!
Olyan, amilyen én vagyok, engem tükröz.

TE VAGY a hazám.

Büky Anna: Félelem kanadai módra

Elveszni télen Kanada egy végtelen erdejében. Mínusz húsz fok van. Egyik pillanatról a másikra szakadtál ki a civilizáció világából. Nincsenek társak, meleg, biztonság. Csak a csontokig metsző félelem. Aztán újra a szobádban vagy. Az ágyadban fekszel, s leírod mindezt. S hirtelen visszahőkölsz a gondolattól. Mert megérted, hogy a pánik pillanatában nem te szakadtál ki a civilizációból, hanem a civilizáció szakadt le rólad. A lelked veszett el akkor. Mert bármire képes lettél volna, hogy túlélj. Még ölni is.

Büky Anna:
Félelem kanadai módra...
a pánik ellen...
utat

Amikor elvesztem az erdőben, a kanadai nemzeti parkban, Deux Criques és Mekinac között, nagyon megijedtem. Hirtelen nem láttam a nyomokat, a többi ember lábának a nyomát, nem hallottam hangokat, a többi ember hangját. Megálltam egy pillanatra, és sehol sem volt senki sem. Egyetlen lélek csak a közelben, a sajátom. De ő is elhagyott. Nem én voltam ott az erdőben, a végtelen behavazott erdő közepén, hanem az én rémült, és magára hagyott létezésem. Éreztem, hogy izzadok. Hirtelen szűk lett a síruhám és szorította a fejemet a szélellenzős kapucnim. Először csak halkan nyöszörögtem, mert még megszólalt bennem a racionális lény, hogy nincsen baj, és keressem a nyomokat. De én nem vagyok nyomkereső indián a havasok között, elveszett minden megfogható valóság, csak a szél zúgott és egyre erősebben a félelem. Akkor visszafelé indultam, - talán a már megtett úton látom a saját lábnyomom -, de a szél összeborzolta a havat, és a nap sem sütött a fenyvesek közé.

A pánik az olyan, hogy elveszted a fejed, hogy nincsenek racionális megoldásaid, mert körül nézel és nem ismersz rá semmire.
A pánik az olyan, hogy hihetetlenül kicsinek és szerencsétlennek érzed magad, miközben a környezed, jelen esetben az észak-amerikai havasok megszűnnek barátságosnak lenni, ijesztővé és fenyegetővé válnak. Vége az ember önmagába vetett hitének, hogy te tudsz változtatni a sorsodon. Nincsen nagyon miben reménykedni. Talán túlélsz.
A pánik az olyan, hogy félsz valamitől vagy valakitől. A pánik akkor is jelen van, ha nincsen veszély, mert a pánik benned van. Ha pánik van, azzal foglalkozol, hogy félsz, és nem azzal, hogy keress egy megoldást.

Leültem a hóba, és sírtam. Ha leülök, úgy még kisebbnek és erőtlenebbnek tűnök, a hangomat így biztosan nem hallja meg senki, biztosan kihűlök. Ha aztán lefekszem a hóba, és az arcomon csak egészen csendesen csurognak a könnycseppek, akkor aztán senki sem fog megtalálni – ezt tudtam, és éreztem, hogy ez a vesztem, ha így gondolkozom.
Ha nem állok fel, nem indulok el lefelé a hegyen, és nem kezdek el kiabálni – akkor talán meg is halhatok. Jó játék-e a halállal játszani?

Már ágyban vagyok, már írok, már megtaláltak, már csak vicces kaland az eltűnésem, már csak múlt a félelem.De a félelem a legrosszabb tanácsadó – ezt biztosan megtapasztaltam. Tehát, ha félsz akkor lélegezz. Lélegezz mélyen és nagyokat.

Én megijedtem az erdőtől. Látszólag. De valójában a gondolattól ijedtem meg, attól a belém nevelttől, amit otthonról, tízezer kilométerről hoztam magammal. Ez a gondolat váltotta ki bennem a pánikfélelmet, hogy „egy nő egyedül az erdőben”. És minden veszély felsejlett előttem. Az elképzelt veszélyektől ijedtem meg, szinte lebénulva reszkettem magamon kívül.
Egészen addig, amíg hirtelen éreztem, hogy a halál nem játék, hanem valós lehetőség, ha egyedül maradok éjszakára a mínusz húsz fokban. Akkor elindultam hangosan kiabálva, lefelé a hegyen.

Mint már mondtam, a félelem a legrosszabb tanácsadó – ezt biztosan megtapasztaltam. Az angolok felfegyverezték az irokéz indiánokat, hogy öljék meg a franciákat. Mire a franciák elkezdték gyűlölni az indiánokat, mindet, kivétel nélkül. És leölték a huron indiánokat is, akikkel pedig a letelepedésüktől fogva kereskedő viszonyban álltak, mert betört közéjük hirtelen a félelem, és már nem tudtak különbséget tenni. Pedig nem az indiánok voltak az ellenségek, hanem a két király, az angol és a francia uralkodók, otthon Európában. A kanadai földeket akarták mindketten, maguknak.

És egy idő után már senki sem tudta ki a gyilkos és ki az áldozat, mert mindenki áldozattá vált, mert mindenki félt a másiktól.

Tehát a félelem rossz tanácsadó. A leghumánusabb ilyenkor, ha csak saját magunk pusztulunk el, például én, ha kihűltem volna. Furcsa érzés, ha átfut rajtunk a halál szele. Félhetsz az erdőtől, egy állattól éppúgy, mint egy embertől. Az életedet fenyegeti mind, noha egyik sem.

Csak az elképzelés, a veszély lehetőségének képzete az, ami pánikot okoz. De pánikban nem tudsz cselekedni, nem tudsz okos, életmentő döntéseket hozni.

Lélegezz!

Ez a történet jutott eszembe, amikor meghallottam, hogy a hazámban ölnek, sportolót, és apát, és gyereket – magyart vagy szerbet vagy huron indiánt. Hogy mennyivel egyszerűbb a gyűlölettel, a haláltól való félelem lehetőségével „játszani”, ölni, egymástól félni, mint keresni az utat, hogy éld az életet.

Büky Anna

Büky Anna: Én láttam a csodát

Már négy napja itthon vagyok: már négy napja igyekszem beilleszkedni, már négy napja figyelek, nézem a környezetem és keresem a helyemet, azt, ami régen, még az út előtt az enyém volt, és azt, amelyiket most, így az út után ismét el kell foglalnom. (...) Ne hallgass senkire! A te utad, a te Caminod! És aki elindul, az találkozik a csodával, ebben biztos vagyok... - Büky Anna búcsúzik az úttól.

Büky Anna: Én láttam a csodát

Ha az Agátával beszélek, vagy emailt váltunk mindig az jut eszembe, ezt én is így akartam mondani, s az is lehet, hogy én mondtam így, csak az Agáta előbb szólalt meg... - Jólesett írnom az útról, az El Caminóról.

Azóta hazajöttem. Már négy napja itthon vagyok: már négy napja igyekszem beilleszkedni, már négy napja figyelek, nézem a környezetem és keresem a helyemet, azt, ami régen, még az út előtt az enyém volt, és azt, amelyiket most, így az út után ismét el kell foglalnom. Tegnap jöttem rá, amikor véletlenül összefutottam egy ismerőssel a Budagyöngye bevásárlóközpontnál, hogy nem esik jól már beszélnem az útról, az én utamról, az én El Caminomról. Szeretném − most úgy érzem − ezt az utat kifelé, mások felé lezárni.

Ő azt mondta ott az áruház előtt, kezében a teli szatyorral, hogy az Út divat, és hogy a Balaton felvidéken is éppen így lehet barangolni, én meg azt mondtam, ez olyan, mint amikor nincsen társ az életünkben, és azt mondjuk, a kutyánk a leghűségesebb. Ez az állapot persze nem a kutyánkat minősíti. Minden nézőpont kérdése.



A te élményed, a te életed. Nekem ez az öt hét a Pireneusokban, a túra Roncesvalles-től Fisterráig életem legszebb időszaka volt. Mint aki tíz centivel a föld felett lebeg, és azt öt héten keresztül. Azt hiszem, előző életemben Marco Polo voltam, vagy legalábbis Amerigo de Vespucci. A legjobb úton. De persze így, ebben az életben, az enyémben, nőként. Engedjétek meg, hogy elmondjam, hogy ha el akartok indulni, végigjárni, végignézni, előtte keményen kell edzeni rá. Én megértettem ezen az úton, hogy miért véreznek a próféták, az igazi zarándokok. Mert a te tested is vérezni kezd, a kezed és a lábad, és meglepő módon két héttel előbb menstruálsz, mint szoktál. Azt is tudom már, miért vannak a sírok az út mentén. Oda mennek meghalni, azért mennek oda az útra, hogy rájöjjenek, mi az életük értelme, és aztán így vagy úgy, de nem akarnak hazajönni. Mert hidd el, a Csillagok mezeje úgy van kitalálva, hogy ha nem akarod, akkor is rájössz a lényegre, arra a lényegre ami neked fontos.

Én is vittem a kérdéseimet, és megkaptam rá a válaszokat. Ezt elmondhatom, ennyit még elárulhatok, de többet már nem, mert ez nem divat, ez nem átmeneti hangulatváltozás, „Na, majd legyaloglom a Pireneusokat, mert amúgy is jó erőben vagyok” – hanem valóság. Elnyered a válaszokat. Csak aztán bírd elviselni.
Aki erre az útra elindul, azzal minden megtörténik az úton is úgy, mint az életben, de nem jó utána mások véleményét hallgatni róla. Mert nem vagyok rá kíváncsi. Nem érdekel, hogy valakinek tetszik e, hogy létezik a Camino, vagy sem, hogy innen Budapestről azt gondolja-e, a sok hülye pótcselekvésként gyalogol, mert nincsen jobb dolga, vagy nem is törődik vele.



Ne hallgass senkire! A te utad, a te Caminod! És aki elindul, az találkozik a csodával, ebben biztos vagyok, mert úgy érzem, láttam a csodát. Mert láttam a mókust a fa tetején, és mancsában kukoricadarabkát tartott, ami kétszer akkora volt, mint a mókus maga, ő mégis képes volt tartani, és láttam egy lovat, aki végigbaktatott mellettem úgy két kilométeren keresztül, pedig nem is ismertük egymást, és láttam egy utat, a búzamezőn, aminek egyszerűen nem volt vége, és mindig újabb és újabb dombok érkeztek, és azt is láttam, hogy akkor nyugodtam meg, amikor a templom keresztje felbukkant a távolban, mert tudtam, hogy akkor ott emberek vannak, és az jó, hogy ott emberek lesznek, mert mosolyogni fognak, és vizet adnak, és lesz kávé és narancs és keksz, mert ott üldögélnek a spanyol önkéntesek, akik azért léteznek, hogy ez az út működjön, igen, hogy ez az út működjön úgy körülbelül ezer éve, és azt is láttam, amikor nem volt kedvem felkelni, aztán mégis legyalogoltam a harminc kilométert zuhogó esőben, úgy hogy a combomra fagyott a vizes nadrágom miközben végig azt mondogattam magamban, hogy ez életem legszebb napja, és én mondom nektek, hogy az is volt életem legszebb napja, mert így hittem, és most is így hiszem: az ember előtt nincsen lehetetlen, csak az, amit ő maga lehetetlennek képzel.



Nem felejtem el azt a spanyol férfit, aki öt éve kis távokban húzza magát végig az úton, mert megsérült egy sportbalesetben, és egy bot helyettesíti a bal lábát; és nem felejtem el azt a német gyógytornászt sem, aki a háromszázadik kilométer után mesélte el, hogy agydaganata van, de jól érzi magát, köszöni szépen, nagyon jól van, és nagyon boldog, mert élete legszebb napja, amikor felér ezerötszáz méter magasságba és érzi a szelet és körbeveszik őt a felhők, és leteheti a kőemberkére a vágyát, azt, amit elérni szeretne ebben az életben, én pedig láttam a csodát, és azt is, hogy létezik a boldogság, valahol ott kell keresned tíz centivel a föld fölött, még akkor is, ha közben a lábad vérzik a bakancsban.

De ne add fel soha az álmaidat, mert akár még meg is valósulhatnak!

Bon camino, így utoljára.

Szeretettel:
Anna

***********

Büky Anna Zarándoklat-sorozatának eddigi részei ICA-n:

Zarándoklat
Zarándoklat 2.
Zarándoklat 3.
Zarándoklat 4.
Zarándoklat 5.

Büky Anna: Zarándoklat 5.

„...aztán megérkezel Santiagoba, belépsz a katedrálisba, rád ömlik az arany, és ott aztán megölelgetheted Szent Jakabot, hogy majd ő lesz az, aki teljesíti a kívánságaidat, mert Isten után a legerősebb és legjóságosabb pártfogónk, de én nem tettem meg, nem öleltem a hideg, üveges tekintetű szobrot, inkább továbbmentem, hogy elérjek a világ végégre Fisterrába, a tengerpartra, ahol láttam a napsütést” – Büky Anna útja végére ért: utolsó útibeszámolóját olvashatják.

Drága Barátaim,

elhallgattam egy ideje. Mit is mondhatnék. Magyarázkodhatnék, hogy miért is, vagy miért nem írtam. Elcsendesedtem az úton, úgy a második hét vége felé. És egyszerre azt is észre kellett vennem, hogy még naplót sem tudtam írni. Elvesztettem az összes írószerszámomat. Még ilyen nem fordult velem elő, úgy emlékszem tizennégy éves korom óta, hogy nem volt nálam toll, és nem kértem senkitől. Nem voltam magamra kíváncsi, és nem akartam még jegyzetelni sem. Csak azt éreztem, itt ez az út előttem, és én élni akarok, és minden pillanatát kiélvezni.
Lehet, hogy ez furcsának tűnik, ha közben tudhatod, hogy a napi gyaloglás huszonöt, harminc kilométer, de mivel lustálkodtam két napot, ezért az utolsó hét vége felé már harminc és negyven kilométert kellett megtennem naponta. De élveztem, mert rájöttem a lényegre! Most ne nevessetek, számomra azt volt a lényeg, hogy figyeltem, minden pillanatban észrevettem valamit, hol a szél fújt egészen szelíden, aztán erősebben, aztán beborult az ég, és hirtelen esni kezdett, és emelkedett az út, és elértem a folyópartra, és a folyóból zuhatag lett, és aztán megint eltűnt a szél is, az eső is, a folyó is, és elém tárult a végtelen arany búzamező és harminc fok lett, és jött egy kutya, más nem volt ott csak egy kutya, és a halálfélelem, hogy majd belém kap, de semmi sem történt, csak bandukoltam tovább, és aztán beérkeztem egy középkori városba, és aztán egy másikba, és egy harmadikba, és elsétáltam a templomba, és imádkoztam, és kértem az Istent, hogy segítsen, hogy minden kívánságom teljesüljön, hogy boldog legyek, és mindenki akit szeretek, és aztán aludtam nagyokat, jó és rossz ágyakban, és diákszállón, és fogadókban, egy kolostorban, a fejem felett egy Krisztus szoborral, és reggel szégyelltem magam, mert éjjel azt álmodtam, szeretkezem, aztán elnéztem az apácákat, és az egyikkel kezet fogtam, hideg volt és sikamlós, nem tetszett a szeme, s arra is rájöttem, hogy a templomokban a szobrok mind az ég felé néznek vagy a földre a halottak felé,



de soha nem a szemedbe, és aztán hiányoltam a női erőt, mert mindenhol csak Szent Jakabot látod, kis szoborban, nagy szoborban, kőből és fából, és aztán megérkezel Santiagoba,



belépsz a katedrálisba, rád ömlik az arany, és ott aztán megölelgetheted Szent Jakabot, hogy majd ő lesz az, aki teljesíti a kívánságaidat, mert Isten után a legerősebb és legjóságosabb pártfogónk, de én nem tettem meg, nem öleltem a hideg, üveges tekintetű szobrot, inkább továbbmentem, hogy elérjek a világ végégre Fisterrába, a tengerpartra, ahol láttam a napsütést, és egy édes kanadai zarándokot, egyszerre értünk a világ végére, megcsókoltam, és ő is engem:
Bon camino!
Bon camino!
Minden kívánságunk teljesüljön!

Szeretettel
Anna

Büky Anna: Zarándoklat 4.

„A nővérem azt kérdezte tőlem ma reggel: Mi értelme ennek? És nekem hirtelen megcsillant az a gondolat a fejemben, hogy a Camino semmiben sem különbözik a hétköznapi életünktől. Teszel, veszel, eszel, végigmész. De amiben különbözik, az a lényege.” – Büky Anna egyel tovább lépett a Camino ösvényén, az útról, egy rejtélyes telefonhívásról, a halálról és az úthoz kötött életekről augusztus 27-én küldött beszámolót ICA-nak.

Büky Anna: Ami más

Drága Barátaim,

Ma reggel felhívott a nővérem, és hirtelen nem tudtam, hogy álmodom-e vagy ébren vagyok, mert éppen azt álmodtam, hogy valamilyen karámban fekszünk egy szalmakazalon(!) és én azt magyarázom neki, hogy az Angela Merkel micsoda egy fantasztikus nő, de hogy ő, mármint a nővérem, még sokkal klasszabb, mert nemcsak okos de szép is! Ez így is van. És ahogyan ezt így mondom neki az álmomban, egyszerre csak megcsörren a telefon és a Dorka! Nagyon megörültem, és persze gondolhatjátok, mennyire meglepődtem, hogy álom és valóság így egybecseng. Aztán persze arra is rájöttem, hogy túlaludtam magam, már nyolc óra volt, és ebből akkor ma már nem lesz zarándoklat, mert a következő célpont Castrojeriz 38 kilométerre innen, és ahhoz bizony jobb, ha korán reggel elindulok. Nem is bánom, mert már tudom, így tapasztalatból –( hú! erre büszke vagyok: caminos tapasztalatból), hogy egy héten egyszer muszáj pihenni. A múlt heti levelemben írtam nektek, hogy a túlélésért küzdünk itt a hasonszőrűekkel.
Itt jegyzem meg, hogy a zarándokút mentén mindenfelé zarándok temetőkkel találkozol, sőt keresztekkel az út szélén, rajta az itt elhunyt zarándokok fényképével! Most nem hülyéskedem, ez komolyan így van, egészen friss sírokat is találsz. Az elején nem is értettem, hogy minek ez a sok sírhely! Bezzeg így tíz nap után már nagyon is el tudom képzelni. Gondoljátok el, hogy a középkorban ezeknél a szegény zarándokoknál (spanyolul úgy hívják őket peregrino és peregrina) tényleg nem volt semmi, egy szál ruhában és egy saruban baktattak végig az úton étlen-szomjan. Így aztán persze, hogy sokan kidőltek közülük mielőtt megérkeztek volna Santiagoba. De vannak itt friss keresztek is, például egy holland vándor fényképes keresztje, egy vidám duci pali mosolyog rád, kezében a zarándokbot, aztán tessék, tényleg itt halt volna meg? Úgy tűnik. Vagy egy másik kereszteződésnél egy kanadai lány sírja van. Ha jól emlékszem Santa Domingo de la Calzada előtt egy keresztre egy magyar kokárdát tűztek. Remélem, csak emlékeztek valakire.
Nem tudhatjuk ezeknek a síroknak a történetét, mint ahogyan azt sem, hogy pontosan hányan és kik járták már végig ezt az utat előttünk és vajon, miért indultak el?



És ha ennyire sokat kellett szenvedniük, miért nem hagyták abba? Vagy miért maradnak egyesek ezen az úton? Ezt a jelenséget pedig, úgy kell elképzelnetek, hogy van olyan zarándok, aki végigmegy a Caminon, és utána egyszerűen nem megy többé haza. Egy ilyen nővel én is találkoztam, hivatalos foglalkozása masszőr, és egyszerűen itt maradt Los Arcosnál egy fogadóban. Most ingyen masszírozza a zarándokok lábát, és ezért cserébe állandó szállást kap és étkezést. Úgy mesélte, hogy otthon örökké a munka után kellett járnia, itt pedig, hozzá jönnek a lábak.



Aztán beszélnek itt egy férfiről, aki szintén itt ragadt az úton. Remélem, őt láttam Navarra előtt, hiszen szemből itt nem jön senki. Aki az úton van, az Nyugat felé tart, ő pedig onnan jött és Kelet felé tartott! Tehát visszafelé. Róla mondják azt, hogy ez az élete, a Camino. Szerzetes ruhát viselt, a nyakában egy kereszt lógott, és az arca olyan igazi zarándok arc volt, teljesen kicserzett bőr, rozsdabarnára égve, kör szakállt viselt. Mögötte pedig egy icipici kutya baktatott, akkora volt, mint a tenyerem.



A nővérem azt kérdezte tőlem ma reggel: Mi értelme ennek? És nekem hirtelen megcsillant az a gondolat a fejemben, hogy a Camino semmiben sem különbözik a hétköznapi életünktől. Teszel, veszel, eszel, végigmész. De amiben különbözik, az a lényege.
Mostantól még jobban figyelek, ezt érzem.

Szeretettel
Anna

2008. augusztus 27.

Büky Anna: Zarándoklat 3.

"...ez az idegen nem a rabló, nem egy hajléktalan vagy a mutogatós bácsi, nem elvenni akar tőled, hanem rád mosolyog, és azt mondja: Jó utat! Bon Camino! És baktattok szépen tovább. Lassan megérzed, hogy nem vagy egyedül ezen az úton, még akkor sem, ha látszólag magányosan bandukolsz. De nem kell félned!" - Büky Anna 2008. augusztus 23-án Najerában járt, innen küldte levelét, mielőtt folytatta volna útját az El Caminon, célja felé.

Büky Anna: Húsz, harminc, negyven

Drága Barátaim,

Egy ideje már, hogy nem hallottatok rólam, ennek pedig egyetlen oka, hogy hozzá kellett szoknom az úthoz. Noha kétségtelen, hogy elhatároztam, mindennap írok egy rövid kis tudósítást, sajnos nem tartottam be az ígéretem. „Az ember valahogy ellustul ezen a zarándokúton” – mit is jelent ez? Csak egy példa, azt is elhatároztam, hogy mindennap kimosom a ruháimat, és ezt sem tartottam be, még egyelőre jól állok, gondolom én, még mindig van tiszta fehérneműm, majd holnap, majd holnap... mondom magamnak, és akkor eszembe jut a napi programom, és azonnal kételkedem, mert látom már azt a húsz-harminc-negyven kilométert magam előtt hegynek fel, hegynek le, szélben, napsütésben, tűző napon, vagy éppen (csak ezt ne!!!) megváltozott az időjárás a hegy túloldalára érve, és akkor meg hirtelen olyan érzésem van, megfagyok, mint tegnap Logrono előtt. A városba érve lecsökkent a hőmérséklet a megszokott harmincról tizenöt fokra... Tehát már reggel, felkeléskor látom magam előtt azt az állapotot, ahogyan este beérkezem a következő állomáshelyemre, és akkor, hát bizony, akkor lehet, hogy megint nem mosom majd ki a ruháimat... , mert hullafáradt leszek, és nem vágyom másra, csak arra, hogy egy zuhanyzás után gyorsan bekerüljek valami ágyba.
Van egy nagyon jó mondás ezen a zarándokúton, mégpedig, hogy: „Ez a Te utad!” – ezért aztán én is ezzel a mondattal vigasztalgatom magam. Tessék, ezek szerint mégsincs olyan önfegyelmem, mint gondoltam, de még persze változhat!
Nem kertelek: nehéz! Ez az út nagyon nehéz. Reggel, attól függően hol szálltál meg, egy kis fogadóban vagy tömegszálláson, négy és hat óra között fel kell kelned, azért is kell ilyen korán ébredni, mert ha nem érkezel be időben a célpontodra, akkor esetleg nem kapsz szállást – bár ettől szerintem nem kell tartani, hiszen útközben majd megtapasztalod, hogy itt minden, az egész út, a szálláshelyeivel, a vendéglőivel, a parkjaival, a kútjaival minden, minden létesítmény a zarándokokért épült. Addig mész amíg találsz egy szabad szállást.
Először volt itt az út, és ennek mentén születtek a városok.
Itt elsőként azt tanulja meg az ember, hogy megbízhatsz az út erejében. Mit értek ezen?
„Szent Jakab az Isten után a legerősebb és legjóságosabb pártfogónk”.
Körülbelül egy hetembe került, mire hozzászoktam a gondolathoz, hogy ha ezen az úton, az El Caminon baktatsz, tegyük fel, egy kietlen hegytetőre érkeztél, sehol senki, egyszerre csak – igen, egyszerre csak felbukkan mégiscsak egy ember.



Képzeld ezt el, tényleg, ott állsz az úton, körülnézel, a háttérben a Pireneusok, esetleg a távolban már felbukkan a következő városka templomtornya, de azért tudhatod, hogy hiába kiabálnál, itt ezt senki nem hallja, futni pedig úgysem tudsz, szóval egyszerre csak, ahogyan így magányoskodsz, felbukkan egy ember! Akkor összeszorul a szíved, legalábbis nekem az út elején néhányszor, és jön a meglepetés, mert ez az idegen nem a rabló, nem egy hajléktalan vagy a mutogatós bácsi, nem elvenni akar tőled, hanem rád mosolyog, és azt mondja: Jó utat! Bon Camino! És baktattok szépen tovább. Lassan megérzed, hogy nem vagy egyedül ezen az úton, még akkor sem, ha látszólag magányosan bandukolsz. De nem kell félned!



Létezik itt egy csoda, ez a Camino csodája: cipeled a hátizsákod, (legszívesebben eldobnád az egészet, óránként elmondod magadnak, hogy „tulajdonképpen neked nincsen szükséged semmire, egy kis pénz, útlevél, egy váltás ruha, egy másik cipő, stb, stb. –így aztán persze mégsem dobálod ki a cuccaidat, hanem viszed szépen a hátadon és izzadsz) – de a lényeg az, hogy a hátizsákodon ott csüng a kagyló! – a kagylót, - amely az út jele −, a Camino elején veszed, ráerősíted a hátizsákodra, lehetőleg úgy, hogy jól látsszon, felhúzod a bakancsodat, és így teljesen egyértelművé válik, hogy zarándok lettél. Nos, ebben az öltözékben már messziről felismernek! Némelyeknél persze még vándorbot is van, s az igazi zarándokot még egy kecske is kíséri. Ilyet is láttam, egy Mikulásszerű férfi baktatott az úton, mellette a kecskéje. Egy belga tanár, Belgiumból zarándokolt idáig, mellette az állatkája, úgy mondta, a barátnője. Amíg felismerhető rólad, hogy zarándok vagy, addig mindenki, akivel az úton találkozol, segít neked; megmutatják, hogy merre menj, ha eltévednél, mosolyogva segítenek megtalálni a szállásodat, meghívnak vacsorázni, tehát addig van jó dolgod, amíg a zarándoklét jeleit látják rajtad, viszont ha estére utcai ruhába bújsz, azonnal vége a varázsnak – noha az igazi zarándokot ilyenkor is felismerik. Miről? Onnan, hogy ők azok, akik nem tudnak járni. De már átvedlettél, ilyenkor már lehet tudni, hogy van szállásod, már kimosakodtál, ha... − szóval, az utcai ruha már nem ugyanaz az állapot. Kell tehát a bakancs, a bot, a hátizsák vagy legalább a kecske.



Amúgy úgy tűnik nekem, a legjobb kondíció és a legjobb cipő sem véd meg attól, hogy ne súrlódjon fel a lábadon a bőr, és hogy ne keletkezzenek rajta soha még nem látott, óriás vízhólyagok, amelyeket aztán mindenféle egymástól kapott „legjobb tipp” szerint felszúrsz, hogy másnap, amikor felhúzod a bakancsod, olyan érzésed legyen, mintha késsel szurkálnák a lábad, de mégis el kell indulnod, és egy idő után - ezt megígérhetem, talán ez is a csoda része − valahogy eltűnik a fájdalom. Legközelebb akkor fáj majd, ha a bakancsot lehúzod (én is ezzel bíztatom magam).
Amúgy jól haladok, már csak 620 kilométer van előttem. Ez egy elviselhető tempó. Így terveztem, de ne kérdezzétek, milyen órás sebességgel baktatok, azt tudom, hogy körülbelül kétszáz kilométert kell megtennem hetente, holnap estére már úgy huszonöt-harminc kilométerrel megint kevesebb lesz belőle.
Talán arra vártok, hogy az út spirituális részéről írjak, vagy izgalmas sztorikat meséljek. Biztosan erre is sor kerül majd, érzem is magamban, hogy gyűlnek az élmények. De egyelőre még azzal vagyok elfoglalva, hogy kitapasztaljam az út viszontagságait és hozzászokjam a túlélés különböző módszereihez...
Nézem az órát, este fél tíz, már alszom is.



Holnap a cél Santa Domingo de la Calzada. Ha jól tudom, ez könnyebb terep, át a spanyol szőlőhegyeken.

Bon Camino!
Anna

Büky Anna: Zarándoklat 2.

Büky Anna zarándoklatának első napja előtt, még Düsseldorfból, a reptérről írt; sorozata új részében az anyaságtól indulva szövi tovább története szálait,s e szövetben az Olimpiára éhes ICA-olvasók sem csalódhatnak: egyelőre a kihívás még a szerző előtt áll ugyan, de a sportoló már most sem hiányzik az írásból.

Büky Anna: Szent Jakab útja – a Csillagok mezején

2008 augusztus 16.-án nekiindultam egy óriási túrának. Nem merném azt mondani, hogy életem legnagyobb kihívása előtt állnék, mert az évek során már sokszor éreztem úgy, hogy a mostani... „Na, ez lesz a legnehezebb”. Visszagondolva, a fiam születése mindenképpen hatalmas fordulatot jelentett egész addigi világlátásomban. A harminc óra vajúdást úgy éltem meg, hogy „aki ezt a fájdalmat kibírja, az mindenre képes”. Akkor jöttem rá, hogy micsoda hihetetlen erők szunnyadnak a testemben, és hogy ezeknek eddig csak egy nagyon kicsi kis töredéket használtam, illetve fogalmam sem volt mibenlétükről. (Másrészt a szülés, az újjászületés ideje alatt értettem meg annak jelentőségét, hogy osztozom egy élményben valamennyi nővel. Ezt soha ne felejtsük el! Ezt a Nőknek soha nem lenne szabad elfelejteniük!)


Sandro Botticelli: Vénusz születése; Dana Schutz: How to give a Birth

Kisfiam születése után lassan-lassan elkezdtem olyan fizikai teljesítményeket is kipróbálni, amelyek addig számomra teljesen elérhetetlennek tűntek. Azt hittem, ahhoz más embernek kell lenni, gyermeki módon úgy gondoltam, olyan Nagy Embernek, valamilyen különlegességnek kell lennünk ahhoz, hogy beállhassunk a gladiátorok közé... Ma már, tizenhárom év távlatából, tudom, hogy még mindig nem értem el a csúcsra. Imádom a sportot, és azt az érzést, hogy egészséges testben élek. Számomra ez rendkívül megnyugtató és egyben nélkülözhetetlen tudatállapot: „tessék itt ez a burok, ami-aki engem takar, és számíthatok rá”. Ezért aztán nagy becsben is tartom. Néha kicsit olyan ez az érzés, mintha nem is egyedül lennék. Ketten vagyunk, a test és én, az előbbi folyamatos karbantartást igényel, s akkor én tudhatom, hogy ő nekem rengeteg örömet okoz. Ezért aztán vigyázok is rá, eljárunk rendszeren orvoshoz, nehogy idő előtt baj legyen vele. Persze azért néha ki is tolok vele, olyat kérek tőle, amibe legszívesebben belegebedne, de akkor jövök megint én, és azt az érzést adom neki, hogy: „Figyelj csak, kíváncsi vagyok rád, arra, hogy mire vagy képes, próbára tesszük magunkat!”

Most, amikor írok nektek, itt ülök a reptéren Düsseldorfban, és várom a gépet, amellyel Bilbaoba érkezem, hogy onnan aztán busszal utazzak tovább zarándokutam első állomáshelyére, Roncesvalles-ba. Az első nap lesz − úgy tervezem −, a bemelegítés, tizenegy kilométer gyaloglás. Gondolom, ez még kellemesen érint majd minket: a testemet és engem. A bakancsomat viszont már előre betörtem. És itt kell elmondanom Nektek, ami nem mellékes, hogy egy gyönyörű férfivel együtt törtem be a bakancsomat. Egy hete ismertem meg! Pont most, a túra előtt. Nem vártam, és nem is gondoltam már rá, és mégis belépett az életembe. Mintha megálmodtam volna. Egy sportoló! Egy igazi! Életem első sportolója! Hát tessék, én érzem, hogy a csúcsidőszak következik.
Csak éljem túl ezt a zarándokutat! 850 kilométer!

(Adams csúcs, Sri Lanka)

Szeretettel: Anna

Büky Anna: Zarándoklat

ICA júliusban focizott, augusztusban az Olimpia vonzza. Augusztus 8-án a fél világ a tévéképernyőre tapadva figyeli a megújuló Kína gigantikus olimpiai nyitóeseményét és a sportrajongók élvezettel csemegéznek, míg ICA az Olimpia kapcsán a női ön- és testképekről beszél. Elsőként Büky Anna kap szót, aki ICA vendégeként korábban már bemutatkozott. Most az El Caminora indul – lélekben mi is vele tartunk.

Büky Anna: Zarándoklat

Érzem, hogy egyre idegesebb vagyok. Már csak tíz napom van hátra. Tegnap a sógorom azt mondta: „Fantasztikus közösségi élmény” – hogy ő ezt hallotta, két embertől is, akik már végigcsinálták. De miért kell nekem is végigcsinálnom ezt? Ezt a túrát? Ezt a tortúrát?! A spanyolországi El Caminot.



Roncesvalles-ból indulok jövő héten szombaton, és harminchárom nap múlva, nyolcszázötven kilométer legyaloglása után érkezem meg Santiago de Compostela-ba, de még onnan is egy kicsit tovább szeretnék menni: „A világ végének” nevezett helyre, Fisterré-be, ahonnan már csak karnyújtásnyira van a tenger.



Teljesen ellentétes érzések kavarognak bennem, mindig az a furcsa lelkiismeretfurdalás, amit embertársaimmal szemben érzek, amikor valami olyasmit csinálok, amit „azért nem mindenki csinál”, például a félmaratonok lefutásánál, amikor végig kell hallgatnom a rosszalló megjegyzéseket, hogy nem tesz jót a szervezetnek a megerőltetés, vagy a biciklizéseim miatt elmondott tirádák, hogy rossz a városban a levegő, és csak tönkreteszem magam. De engem mindig azok a dolgok izgattak, amik „tönkretesznek”! Csak éppen soha nem gondolok ilyenkor az alkoholra, kábítószerre, cigarettára, mert ezek a dolgok engem egyszerűen untatnak, az örökös utánajárás, aztán az elfogyasztásuk, ülve egy széken! Micsoda elpazarolt idő! Ez alatt lehetne éppen futkározni a hegyen, vagy gyúrni a konditeremben! És most?! Most pedig végig kell gyalogolnom egy zarándokutat!

Mindig kíváncsi voltam arra, hogy mire vagyok képes, mi az a határ, amit a szervezetem még elbír, és idővel azt veszem észre, (negyvenhárom éves vagyok), hogy semmi nem igaz abból, amivel az évek során fenyegetésképpen traktáltak az „erőltetett” sport káros hatásairól! Abszolút csúcsformában érzem magam így túl a negyvenen, nem beszélve arról, hogy a szülés utáni fáradságon kívül még beteg sem voltam! Persze, ez még változhat! Még én is lebetegedhetem! Még én is kidőlhetek! Még nálam is megbosszulhatja magát a reggeli futás, vagy a biciklizés a büdös városban!

Sokszor arra gondolok, amikor elhajtok kerékpárommal az álló autósorok mellett, hogy Magyarországon azért olyan nagy a kerékpározással szembeni ellenkezés, mert a negyven feletti elhízott lakosság nem is bír felülni egy biciklire. Ha pedig valamiről úgy érzem, úgysem tudom megcsinálni, akkor legegyszerűbb, ha alapból ki sem próbálom, csak utálom azokat, akik mégis megpróbálják...

Soha nem voltam versenyszerű sportoló, de mindig csodáltam a kiemelkedő teljesítményt nyújtókat, és legnagyobb tisztelettel nézem, ahogyan az olimpikonok készülnek egy-egy nagy versenyre. Micsoda kitartás! Micsoda akaraterő! Micsoda elszántság kell ehhez! Sokszor, sokszor eszembe jut Lance Armstrong története, aki a hererákjából felgyógyulva hétszer megnyerte a Tour de France-t! És amikor azt mondogatják, hogy doppingolt, nekem mindig csak az jut eszembe, hogy sokan doppingolnak, de ettől még nem nyerik meg hétszer a világ legnehezebb kerékpárversenyét! Vagy ott van például Madonna, hogy a nőknél maradjunk. Azon gúnyolódunk, hogy ráncos a keze (50 évesen)! És én mindig csak arra tudok gondolni, hogy micsoda teljesítmény van e mögött a nő mögött!! Madonna! A kezünk mindannyiunknak ráncos lesz, igen, de azért lehetnek még példaképeink, akkor is, ha tudjuk, hogy soha nem leszünk képesek ezt a teljesítményt elérni!



Örökké kavarognak bennem a gondolatok az egyes ember teljesítményével kapcsolatban. Soha nem érdekelt a csoport! Mindig csak az egyes! Például az az ember, aki elmegy a boltba, vesz tizenkét darab tojást, beteszi a jégszekrénybe, (az is lehet, kint hagyja éjszakára), hogy aztán másnap óvatosan betegye a táskájába, hogy kiérve az utcára a vele szemben járkáló embertársait megdobálja velük. Nagyon sokszor elgondolkozom ezen. Milyen lelkiállapot kell ehhez. Előre felkészülni arra, hogy a másiknak kárt okozzon, megszégyenítse, és aztán esetleg még röhögjön is rajta! Soha nem fogom elfelejteni, amikor egy október 23-i félmaraton végén a futókkal belekeveredtem az Andrássy úti tüntetők közé, alig tudtam beérni a Hősök terén a célponthoz(!). Félelmetes volt, és végig az járt a fejemben, hogy mennyivel jobb lett volna, ha a tüntetőknek is le kell futniuk a huszonegy és fél kilométert, vagy azt a háromszázhatvanat, amit a szupermaratonisták megtettek még mielőtt kénytelen-kelletlen a zavargások helyszínére érkeztek.



A sport csodálatos dolog! Én ezt eddig eléggé magányos tevékenységként éltem át, noha tudom, hogy sokan vagyunk, akik mindennap nekivágunk egy célnak, amiért elismerést csak saját magunktól kapunk. És ez így van rendjén. Nem mások szemében vagyunk elsők! De a lényeg az, hogy mi magunk tudjuk, hogy milyen teljesítményre vagyunk képesek, még akkor is, ha előtte alig merjük elhinni, hogy végig tudjuk csinálni! Félek is!

Számomra most ez a kihívás: nemcsak a hosszú gyalogtúra, hanem az ismeretlen közösségi élmény, a zarándoklat a világ minden tájáról érkezőkkel.
Gondoljatok rám!