Kisfilmszemle 2.: A K2-es blokk filmjei

Can Togay A vonat című filmje, Nemes Jeles László The Counterpart-ja és Perlmann Károly Vacsora című alkotása szerepelt a 40. Magyar Filmszemle kisjátékfilmes válogatásainak második részében – egy frappáns reklámfilmes ötlet, egy halványan Ambrose Bierce novelláinak világát idéző, jelzésszerűen homoerotikus háborús történet és egy falusi kisreál rádióra hangolva – más-más erényeik miatt szerethetők meg.

Nemhiába szépek Can Togay filmjének képei: Pohárnok Gergely operatőri munkáját dicsérik a nagyon egyszerű ötletre épülő szekvencia szép felvételei. Egy kisfiú arcát látjuk alulnézetből, feje szinte a térdére támaszkodik, valamivel matat; később hátulról látjuk, ahogy a sínek között a kövekkel játszik, egyikkel túrja a többit; hallgatja a nyárfák zúgását – egy snittben a nyárfák koronáját látjuk, az ágakat lengeti a szél, halljuk, ahogy a levélhátak egymáshoz dörzsölődnek; a fiú nézi a fát, arca a térdén, a felvételek közelítenek, majd egy huzalt látunk, ami valamilyen szerkezetbe halad; később látjuk a teljes váltót, közeledik a vonat, halljuk a hangját; a fiú felállva várja. A képeken előbb hátulról látjuk a fiút, majd a vonat alatt néz át a kamera lencséje, mely folyamatosan halad; látjuk a fiút; aztán feljebb emelkedik, s már csak az elhaladó vonatot látjuk: megszólal Purcell Dido és Aeneas-ából a panasza, a vonat csak halad a kamera előtt, halad. Mikor elmegy, egy idős embert látunk a kisfiú helyén, kezében ugyanaz az egy szál kő, amellyel a kisfiú felállt – körülnéz – felnéz a fákra. A fák koronája közt ugyanúgy jár a szél. Leporolja magát, eldobja a követ. Körülnéz és elindul.
Az ötlet egyszerű és frappáns, a fényképezés szép, a zene és a hang is jó – mégis, visszatekintve valahogy túl egyenes vonalú, túl kerek ez az egész.

A The Counterpart egy személyre összpontosít – ezt hangsúlyozza a kamera élességállítása is, mely egy emberalakszerű ablakból betűző fényről közelít egy felülő férfi arcára, majd mögüle egy másik férfi emelkedik fel, s megy a homályban hagyott távolba öltözködni; lassan öltözködnek, az élesség folyamatosan egyikükre állítva; két katona-egyenruha rajtuk. Különbözőek. Mikor kilépnek, az egyik olasz társaihoz megy, a másik német társaival beszélget; kiderül, a német katonák azt sejtik, hamarosan előrenyomulnak a korábban elvesztett területekre – olyannyira hamarosan, hogy az előrenyomulás az ő pár megtett lépésük után megkezdődik: egész csapatnyi német katona rohanja meg a néhány olaszt, akik közül a vadászház látogatója fogolycsere-tárgyalásra jött – elvileg. Gyerekkori ismerősökre találtak egymásban; s hogy régtől fogva tart-e ez a kapcsolat, vagy eseti volt, végül lényegtelen is. Látjuk az egykori gyerekkori internátusi képeket, ahogyan az apa egy intézménybe viszi a fiát, s ott találkozik az olasz fiúval. A támadás megindulásakor visszatérnek a vadászház mellé ők is, a tárgyalásra indult német katonák – s a hadnagynak nehéz magát visszafognia, hogy ne olasz barátjának segítsen, aki végül a szeme előtt hal meg.
Ambrose Bierce és Jerzy Kosinsky novelláinak és regényeinek kegyetlen, háborús világa villan fel a filmben, amely a rendezőnek nem az első munkája: a Türelem című filmjével (2006) sok fesztivált bejárt már.



Perlmann Károly (1960) filmje, a vacsora igazán bravúros attól a felelgető technikától válik, ahogyan a bejátszott rádióhang, a hangok felelgetnek egymással a történteknek. Bár elvileg az egy nap alatt lezajló eseményekben egyetlen nap rádióadásait hallgatjuk, azok szépen rímelnek a valóságban történtekkel. Egy család története, ahol három generáció él együtt – a nagymama, az anya, a fia és annak felesége. Az első képsorokon a fiú, már meglett, hájas férfi öltözködik, szépítkezik, majd indul az ólba etetni – miközben a reggeli rádióadóban arról (is) beszélgetnek, milyen lehet az a disznó, amelyik emberhúst eszik − állítólag porhanyós. Az ól-takarítás közben a fiú megcsúszik egy halom trágyán, elesik, beveri a fejét és nem kel fel.



Innentől folyamatos a néző izgalma: mikor találnak rá, rátalálnak-e a férfira. S a szerző minden eszközt bevet – a késleltetés mestere. A részleteket most elhagyom, de ez a film a maga szürreál valóságshowjával, Babits Mihály bejátszott Esti kérdésével, a bejátszott Cseh Tamás dallal (Budapest) és a rádióban szóló napi anyagokkal, a sokszor ismételt felvételekkel a ház utca felőli oldaláról illetve a házfalnak támasztott bicikliről, melynek gazdáját ettől függetlenül nem keresi senki otthonában, nagyon is telibetalált egy modernkori falusi tragédiát, amit már komolyan venni is csak kacagva lehet: egy Shakespeare-dráma vagy egy görög tragédia elélne annyi borzalomból, ami itt szemvillanás alatt bekövetkezik. Az anya saját vaksága és figyelmetlensége, a körülmények összjátéka vezet a vérrokoni szálakkal egymáshoz kötött család három generációjának viharos tempóban való egyre csökkenéséhez. A három generációhoz talált nőfigurák, Molnár Piroska, Koós Olga és Pogány Judit jól fogják meg e karaktereket, de a legfőbb erénye a filmnek mégis kép és hang izgalmas, egymással hol felelgető hol elbújó és bújásra ösztökélő összjátéka.



A filmek alkotói:

Vonat:
rendező/director: Can Togay, f/sc: Can Togay, o/ph: Pohárnok Gergely, z/m: Henry Purcell: Dido's Lament, v/ed: Ostoros Ágnes, h/sd: Juhász Róbert, j/cost: Breckl János, sze/cast: Lénárt István, Pyszny Zsombor, r.assz/ass.d.: Iványi Marcell, gy/p.m.: Valkony Zsolt, co-p/co-p: Muhi András, Mécs Mónika, Mesterházy Ernő, Durst György, p/p: Havas Miklós, Darvas Csanád, támogató/supported by: Magyar Mozgókép Közalapítvány, Oktatási és Kulturális Minisztérium, Vision Team, Duna Televízió, ARRI, MÁV ZRT., RC Consulting/Raiffeisen Bank, gyártó/p.c.: Cemedia Production Kft. koprodukciós partner/co-production partner: Inforg Stúdió, M&M, Duna Műhely, 2008, színes/colour, 7 perc/mins, 35 mm, DolbySR

The Counterpart:
rendező/director: Nemes Jeles László, f/sc: Nemes Jeles László, Várkonyi Tímea, o/ph: Erdély Mátyás, z/m: Henryk Górecki: Good Night, v/ed: Politzer Péter, h/sd: Zányi Tamás, d/a.d.: Brill Péter, Rajk László, j/cost: Homonnay Gábor, sze/cast: Karel Dobry, Tompa Ádám, Krisztik Csaba, Kovács Kálmán, Szalay Simon, r.assz/ass.d.: Kádár László, gy/p.m.: Taschler Andrea, co-p/co-p: Durst György, Hazai Kinga, Hazai Cecília, p/p: Muhi András, Havas Ágnes, támogató/supported by: Magyar Mozgókép Közalapítvány, Duna Televízió, gyártó/p.c.: Inforg Stúdió, Havas Productions. koprodukciós partner/co-production partner:, Duna Műhely, Zen Media Amsterdam, 2009, színes/colour, 14 perc/mins, 35 mm, Dolby Digital

Vacsora:
rendező/director: Perlmann Károly (1961), f/sc: Perlmann Károly, o/ph: Vecsernyés János, z/m: Presser Gábor, LGT, Cseh Tamás, Másik János, Nat King Cole, Kispál és a borz, Liszt Ferenc, felhasznált zeneművek és szerzői: Presser Gábor, LGT & Vígszínház művészei: Ringasd el magad, Csoóri Sándor, Éri Péter, Hamar Dávid, Sipos Mihály és Sebestyén Márta: Baj baj baj, Cseh Tamás, Másik János és Bereményi Géza: Budapest, Bart Howard, Nat King Cole: Fly me to the moon (in other words), Kispál és a borz: Disznók tánca, Ditty Bops Sisters: Wishful thinking, Liszt Ferenc, Vladislav Fantoviché: Hungarian Rhapsody #2, v/ed: Perlmann Károly, h/sd: Sipos Gábor, d/a.d.: Galambos József, j/cost: Parádi Gabriella, sze/cast: Molnár Piroska, Koós Olga, Klementisz Lászoló, Pogány Judit, Koralevicz Elek, r.assz/ass.d.: Mátyássy Áron, gy/p.m.: Sarudi Gábor, co-p/co-p: P. Koltai Gábor, Imgrund Gábor, p/p: Perlmann Károly (Karchi Perlmann), támogató/supported by: Csongrád Város Önkormányzata, Batsányi János Gimnázium, Csongrádi Mentőállomás, Tilos Rádió, gyártó/p.c.: Have Plenty Productions (USA), koprodukciós partner/co-production partner: Filmsziget Kft., 2008, színes/colour, 26 perc/mins, 35 mm, Dolby Digital

a film honlapja

Dokuszemle 2. – Gogo & George

A 40. magyar filmszemlén mutatták be Konecsny Emőke filmjét, a Gogo & Georg-ot, mely a II. világháború idejébe és az utána következő évtizedbe kalauzolt egy arisztokrata nő boldog első házasságának történetét mutatva meg, melyben nem csak Magyarország története, de a világtörténelem is fel-felvillan.

Konecsny Emőke filmjének hősei Dőry Ilona, azaz Dőry Gogo és Kovách György, George, kettejük megismerkedésekor alezredes, később ezredes, ’a szállodás’, akinek a fél világ barátja volt, s akinek nagy szerepe volt abban, hogy a Szent Jobb 1945. augusztus 20-án hazakerüljön. A visszaemlékezők Dőry Ilona maga és Marék Veronika, a sikeres és szintén világhíres, japánban nagyon népszerű gyerekkönyv-író, itt azonban csak mint Kovách György keresztlánya szerepel.
A film a Gogo által összegyűjtött albumokban lapozgatva és archív felvételekből válogatva mutatja meg a magyar történelem pillanatait – a Szent Jobb hazaérkezését, a politikai változások eredményeként menekülésre kényszerülteket, akik Kovách George alezredes szállodájában mindig szívesen látott vendégek voltak. De leginkább mégis egy szerelemről szól.



Nem merülünk el a részletekben, inkább csak felvillannak a történelem alakjai – Habsburg Ottó például, aki szívesen látott vendég volt az amerikai szállodában, s Dőry Ilona felállva köszöntötte őt az ebédlőben, mint Magyarország potenciális királyát.
Egy olyan pár életének eseményei rajzolódnak ki előttünk, ahol a nő szabadon élt, imádta a férjét, összegyűjtött minden vele kapcsolatos emléket, s nagyon tudta mit akar – utazni, szabadon élni – amit el is ért. Vidáman élt vele tizenhárom boldog évig a férj is, akiből akkorra már befutott szállodaipari menedzser és az amerikai állam fontos keleti informátora vált.



Bejárták a fél világot, a képekről laza nemtörődömség és életélvezet sugárzik, társasági modorú cikkek hangzanak el, közben mintegy mellékesen derül ki a szállodaipari és a katonai karrier − egy dologtalan dandy, aki mindvégig keményen és állandóan dolgozott.
Technikáját tekintve a film egymás után vágja össze az archív híradórészleteket, a családi album fotóit, Dőry Ilona különböző, már itthon töltött éveiben készült felvételeket, az újságkivágatokat az albumokból és a Marék Veronikáról készült felvételt, ahogyan az albumokat mutatja be. A korszak enumerációja ez, melyben a 89-es rendszerváltó első kormány vezetőjének apja éppúgy helyet kap, mint akkori miniszter, ahogy Marilyn Monroe férje vagy a világ és Amerika híres énekesei, színészei, zenészei, Charlie Caplintől Habsburg Ottóig és Yehusi Menuhinig sokan.
Dőry Ilonáról kiderül, hogy még két férje volt, s a harmadik halála után végleg hazaköltözött, látjuk betegszobájában, ahol a felvételen a rendezőnő is ott ül a betegágy mellett, s látjuk temetését, végigkísérjük életének eseményeit − a köztes évekről azonban nem sok szó esik, hiszen a fókuszban a magyar történelemben szerepet játszó Kovách George áll − egy véletlen hős. Véletlen, hiszen amerikai repülősként, Magyarországot kellett volna bombáznia, s mikor hivatkozva a hadseregben érvényes szabályra, erre nemet mond, a hadsereg megörül annak, hogy talált egy magyart, aki az amerikai-magyar kapcsolatok ápolására, a segélyek szervezésére alkalmas lehet. Mint Pilátus a Credo-ba, csöppent ez a minden társaságbéli nő által körülrajongott ember a szerepébe. A képeken mintha ennek tudata tükröződne: mikor átadja a Szent Jobbot, mikor a Ferencziek terén amerikai segélycsomagokat oszt a Mindenki Karácsonyfája alatt, vagy ha csak saját szobrával áll szemközt egy kiállításon… Kicsit meglepett, kicsit hitetlenkedő, mindig udvarias és az életnek hálás ember látszik, ahogy Dőry Gogo esetében sincs ez másképp. (Külön csemege, mikor a gyerekkorra, öt testvérére és a boldog családra emlékezve megjegyzi, „ha nincs a háború, egyikünk sem ment volna férjhez. Dehogy jutott volna eszünkbe otthagyni azt a jó életet!” A nyíltsága megragad, életszeretete sugárzik – s ez végigkíséri a filmet.) A történelmi események közelében két könnyed arisztokrata − s itt is szerep jut a léptékváltozások felvillantásának: a Szent Jobb itthon eltűnt ereklye, az ország legnagyobb értéke – kint egy sóbányában elhagyott jelentéktelen faláda, melyre tintaceruzával felrótták, hogy Szent Jobb – törékeny! Ami innen nézve gigantikus tett, onnan nézve szinte jelentéktelen apróság – nem csoda, ha egy életen át lehetett csodálkozni az életen, mely hagyta szabadon meglovagolni a hullámait két társasági lénynek − a kémkedések, emberölések, a háború, a koncentrációs táborok borzalmai helyett egy könnyed történet egy arisztokrata pár boldog szerelméről: más lépték.



A film adatai:
2008, 39 perc, színes, video
Szerkesztő, vágó, gyártásvezető, rendező: Konecsny Emőke
Operatőr, producer: Kocsis Tibor
Gyártó: Flóra Film International, Duna Televízió
A film január 30-án este héttől a Duna televítió műsorán is látható.

-gyg

ICA Centrifugájában A fájdalom minisztériuma – 2008. október 9-én

Dubravka Ugrešić A fájdalom minisztériuma című regénye Kertész Imre Sorstalanságával és Szabó Magda Az ajtó című könyvével együtt szerepelt az Independent külföldi regények számára kiírt versenyének listáján. Jó év volt az a magyarok számára – Dubravka Ugrešić művei viszont többször is eljutottak a komoly pénzjutalmakkal és világirodalmi presztízzsel járó díjak esélyeseinek listáira is. Vajon miért? – erre is keressük a választ október 9-én az Irodalmi Centrifugában, a Centrál Galériáján.

2008. október 9-én délután hattól a Centrál galériáján az Irodalmi Centrifugában Dubravka Ugrešić A fájdalom minisztériuma című regénye lesz a téma. Bódis Kriszta és Gordon Agáta a regény fordítóját, Radics Viktóriát kérdezik a szerzőről, a regényről, a jugoszláv nőirodalom hetvenes évekbeli felvirágzásáról és a nagy túlélőkről, valamint az önéletírás és regényesítés lehetőségeiről.

Ugrešić 1949. májusában született az akkori Jugoszlávia, ma Horvátország területén, a zágrábi egyetemen és a moszkvai állami egyetemen tanult. Horvátországból politikai okokból 1993-ban emigrált. Sok európai és amerikai egyetem tanított, s számos nemzetközi elismerést nyert el, többek között 1998-ban az Osztrák Állam európai irodalomért alapított díját, 2000-ben a Heinrich Mann díjat, de a svájci Charles Veillon díj, a holland ellenállás díj, és a német SüdWestRundFunk díj is trófeái között szerepel.

Magyarul olvasható A feltétel nélküli kapituláció múzeuma című esszéregénye, mely az Európa Kiadónál, s a Stefica Cvek az élet sűrűjében, mely a Jak Világirodalmi sorozatában jelent meg, valamint most már, a Bóra sorozat elindulásával, mely a jugoszláv női irodalom hazai publikálását és népszerűsítését tűzte zászlajára (követve ezzel az irodalmi világpiac trendjeit is, kérdés, bejön-e ez neki nálunk), A fájdalom misztériuma is.

Három cikkét online formában is elolvashatják a Lettre és az Ex-Symposion digitalizálásának köszönhetően, másokat csak nyomtatott formában lehet elérni. A Balkán, édes Balkánom a Lettre 2003. évben megjelent 50. számában jelent meg, a Stefica Cvek az élet sűrűjében ugyanebben a számban található; az Ex-Symposion a Nő-vér című számában (1998/21)adott helyet az írónőnek, Legények a gáton) című írását közölve. A Magyar Narancs 2000. április 27-én közölt vele interjút A hazaárulás ára címmel Szerbhorvát György tollából.

A fájdalom minisztériuma Amszterdamban játszódik, főszereplője Tanja Lucić zágrábi emigráns tanárnő, aki állást kap az amszterdami egyetemen: jugoszláv nyelvet és irodalmat kell tanítania a volt Jugoszlávia területéről ide emigrált fiataloknak, miközben az a hely, ahonnan jöttek, és az a nyelv, amit más államok kegyéből egyetemi oktatás keretében tanítanak és tanulnak, Jugoszlávia és a jugoszláv nyelv már nem létezik.

Tanja saját elveszített párkapcsolatának emlékeit és egykori hazájához való viszonyát boncolgatja, s hogy helyzetének abszurditásán könnyítsen, hallgatóinak a kurzus során egy játékot ajánl: idézzék meg tárgyakon keresztül az egykori Jugoszláviát! A játék ugyan látszólag összehozza a diákokat, a körben mégis áruló lehet: a tanár is éppolyan félelmekkel küzd, mint diákjai, akiket játékával szeretne saját félelmeiktől eltántorítani. A háború traumáinak képsorait nem törli ki a nosztalgia, de az élet tovább halad, s élni kell, ott, ahol vannak: hogyan helyezkedik át az ember egy megszokott értékrendből egy szokatlanul új értékrendbe? Tanja sorsán és nézőpontján keresztül Ugrešić sikeresen mutatja fel az olvasóknak a jugoszláv háború utáni élet abszurditását, az állandó helykeresést és a hely megtalálásának e körökbe szorulva teljes esélytelenségét is.

A fájdalom minisztériuma a L’Harmattan kiadó gondozásában jelent meg. Nem terjeszti sem a Libri, sem az Alexandra. A L’Harmattan kiadó egyetlen kicsi üzlettel rendelkezik egy Rákóczi úti kapualjban.



Vajon mennyire provinciális a magyar irodalomértés, ha elmegy egy szó nélkül, vagy viszonylag kevés szóval, Ugrešić regénye mellett? Ha nincs híre sokfelé, nincs terjesztése és az irodalmi kritika is nehezen juttatja el hírét az olvasóhoz? Szükség van-e rá, hogy az egykori Jugoszlávia nőirodalmával most ismertessük meg a magyar közönséget? Mit hozhatnak nekünk? Ezekről a kérdésekről is szó esik majd Radics Viktóriával a könyv fordítójával az Irodalmi Centrifuga következő eseményén a Centrál Galériáján.

Dubravka Ugrešić néhány további írása magyarul:

Dubravka Ugrešić: A próza fekvése (Ford. Rajsli Emese.) = Pompeji, 1993, 3-4, 36-43.p.
Dubravka Ugrešić: Az ábécéskönyv (Ford. Radics Viktória.) = Átváltozások, 5, 1995, 106.p.
Dubravka Ugrešić: Mi vagyunk a vagányok (Ford. Túri Gábor.) = Orbis, 1997, 1.
Dubravka Ugrešić: Jobb házaknál ilyesmiről nem beszélnek (Ford. Radics Viktória.) = Magyar Lettre Internationale, 27, 1997-98. tél, 1.p.
Dubravka Ugrešić: Csoportkép (Ford. Radics Viktória.) = Magyar Lettre Internationale, 33, 1999. nyár, 35.p.

A BORA sorozat II. kötete Mojca Kumerdej Fragma című könyve volt, melyet szintén ajánlunk olvasóink figyelmébe − ha elsétálnak a L’Harmattan Kiadó Kossuth Lajos utca 14. alatti boltjáig.

Györe Gabriella

Roma Holokauszt megemlékezés a Nehru parkban

1944 augusztus másodikán egyetlen éjszaka alatt négyezer romát megölve számolták fel az auschwitzi cigánytábort. Az európai romák ezen a napon emlékeznek a vészkorszakban elhunyt mintegy félmillió európai romára. A Roma Sajtóközpont túlélők vallomásai alapján készített könyvének interjúrészletei is elhangzottak a megemlékezés során augusztus 2-án a Nehru Parkban, ahol Daróczi Ágnes és Horváth Aladár mondott beszédet, számos roma művész adott elő s siratáson búcsúztak a Nehru parki emlékmű mellett az egykor elveszett magyar romáktól. A cikkben a megemlékezésen készült fotók mellett a roma holokausztról szóló interjúkötetből olvasható egy részlet.



„Sokan csodálkoznak, amikor a deportálásról kérdeznek, hogy tizenkét éves koromban hogy tudtam így mindent megjegyezni. Ha azt kérdeznéd, hogy tegnap mit csináltam, nem tudnám megmondani. De ami akkor történt, minden, pontról-pontra megvan a fejemben. Talán édesapám miatt emlékszem annyira mindenre. Harminchat évesen vitték el. Negyvennégyben, november harmadikán, hajnalban, körülfogták a cigánytelepet a csendőrök. Minden házhoz odaállt egy, és bekiabált: ébresztő, mindenki keljen föl, öltözzön, három napi élelmet pakoljunk be, sorakozó! Szegény apám azt mondta: na, gyerekeim, végünk van! Szegény anyám sírva pakolta be két batyuba a motyónkat, amit hirtelen tudott: takarókat meg ruhákat. Felsorakoztattak. Levittek úgy másfél kilométerre, Bakra, mind a tizenhat családot, vagy százhúsz embert. Nem hagytak egyetlen embert sem. (...)



Odaértünk Komáromba, átvettek bennünket a határcsendőrök, vagy kik voltak. Sapkájuk volt, meg egy pár szál toll volt a sapkájuk után. Egy két méteres bottal tereltek, ütöttek, mint a répát. Gyalog kellett menni vagy két kilométert a bunkerokhoz. Istenem, mi volt ott! Tíz bunker, mint egy nagy gödör. Mindenkit odavittek, annyian voltunk, hogy még kint az udvaron is maradtak. Mindenhonnan szállították oda a cigányokat: romungrókat, beást, drizárt. Mindenféle cigányt, ami létezik.



Este jöttek a nyilasok, kiszedték a férfiakat. Tizennégy évtől egész hetven-nyolcvan éves korig. Elvitték őket. Elbúcsúztak szegények, azt mondta szegény apám anyámnak: minket elvisznek, nem tudjuk hová, vigyázz a gyerekekre! Kivitték Németországba, ötven évvel később tudtuk meg, mi történt vele.



Másnap jöttek, kiválogatták a fiatal nőket, akinek nem volt családja. A nővérem, Aranka tizennyolc éves volt. Felvette az egyik húgomat meg az öcsémet, mintha az ő gyerekei lennének. Nem is szóltak neki semmit. A többieket kivitték Németországba dolgozni. Minket meg ott akartak elpusztítani. (...)



Apámat akkor találtuk meg, amikor Auschwitzba kimentünk, kilencvennégy, vagy kilencvenötben, augusztus másodikán. Ott, egy nagy táblán volt a nevük sorba, végig. Mindkettőt megtaláltam. Édesapámat Kolompár Rudolfnak hívták, harminchat évesen halt meg, a testvérem tizenkilenc évesen halt meg. Tudtuk, hogy Németországba vitték őket, csak azt nem, hogy hová. Amikor levittek az égető kemencéhez, hogy ott mit láttam! Elájultam, úgy kellett kihozni onnan. Amire emlékszem, hogy lementünk a pincébe, mert ott is egy bunker van, ahol égették a népet.



Ahogy ide beértek az emberek rájuk engedték a gázt, onnan feldobálták őket a szalagra, ami az égetőkemencébe vitte őket. Még volt annyi erőm, hogy benéztem a kemencébe, hosszan kormok, zsírok lógtak le. Be akartam nyúlni, ha egy fehérvári cigány ember nem kap el, én benyúlok a kemencébe és kiveszek egy darabot, gondoltam: kiveszem és hazahozom emléknek. Azt mondja erre a Józsi fiam: anyám, ne nyúljál bele, mert fertőzést kaphatsz. Nem bánom én fiam - válaszoltam. Honnan tudod, hogy a testvéredé vagy az apádé volt – kérdezett vissza. Elájultam, kivittek az égetőből. Mikor jobban lettem, felmentem a napszintre.”



(emlékező: Krasznai Rudolfné, Kolompár Friderika - az interjút készítette: Lakatos Elza. Fotók: Györe Gabriella)

Szécsi Magda: Nem vagyok se jobb se baloldali!!! (válaszfélék mocskos üzenetekre)

„„mivel a magyarságomat is kétségbe vonja, így kénytelen vagyok Nemeskürty István professzor úrral bebizonyítani, hogy én, és minden cigány ember, minden itt élő meleg ember magyar!:"...a XVI. században a magyar nyelv kivirágzott, a nyelv volt a meghatározó, azok voltak a magyarok, akik magyarul érintkeztek.."” - Szécsi Magda felhívást intézett, hírré lett, sms-eket kapott és most válaszol is rájuk.


Ahogy eljutott 50-es IQ-val is alig rendelkező, aligemberek agyáig a hír, hogy "szőkén a magyar gárda ellen" tiltakozni is lehet ám!, na rögtön hírt kaptam a jó édesanyámról, akiről kiderült,hogy nem csak a világ legjobb töltött káposztáját tudta megfőzni, de titkos életet is élt, miszerint "tetves cigánybuzi kurva.." volt, aki képes volt engem az ősi, magyar paradicsom, édeni (cigány és melegmentes álmokat dédelgető) világba, mint felesleges maradékot kiszarni. bevallom hívő lelkemet megviselte, hogy születésem ténye nem lesz soha állami ünnep, de Árpád-házi Szent Erzsébet, akivel naponta beszélgetek buddhista füstölők illatában tórát lapozgatva, azt mondta, hogy isten szeret engem, és ne törődjek az olyan fikázókkal,akik ott is aratni akarnak, ahol nem is vetettek. Toleranciát, szabadságot semmiképp. Én csak írjam a magamét. Hát, írom...
Az állítólag Adyn táplálkozott sms írónak üzenem, hogy én sosem ennék egy Ady köteten, mert annál sokkal jobban értem és szeretem a költőt, és hogy nem Dávid űzetése óta, amit a magyar garda úgy szaroz, mintha fizetnének érte! ebből a szarozásból és cigányverésből lett elegem, aki egy szelíd békés tehén vagyok. ha a szelíd békés tehén tőgyét veri a falba, ott nagy baj van mar, ezt a hülyéknek is tudniuk kellene! Igen. Beszélgettem Dávid Ibolyával minisztersége idején. Rendkívül okos, kedves nő. Nem a Káma Szutra volt a témánk, hanem Erdély. Dicsérte Erdély örök érvényű szépségeit, amivel én tökéletesen egyetértettem! és igen. láthatott az smsezö soha nem buzizott, soha nem cigányozott!, így a torkomban (és nem a seggemben) működő hangképző szerveim nem hagytak cserben, mint máskor, ha például lelki szellemi fizikai mocsoktulajdonosok akartak szóba állni velem...nem állok szoba akárkivel! * december 5. gyásznap volt nekem is, az erdélyi magyarság és minden határon túli hazánkfia miatt, de a nagy gyászban nem felejtettem el a fidesz panelpatkányozását, ahogy a gárda elleni mozgalom sem feledteti el velem az őszödi beszédet..!! * a "magyarul se tudsz te buzikurva.." kezdetű, 2 emeletes mondat boldogtalan tulajdonosának agyáig milyen nyelven juthatott el a szőkésvörösestükrös felhívásom??? csak nem az évek óta elfojtott és szégyellt szex nyelvén?! mivel a magyarságomat is kétségbe vonja, így kénytelen vagyok
Nemeskürty István professzor úrral bebizonyítani, hogy én, és minden cigány ember, minden itt élő meleg ember magyar!:"...a XVI. században a magyar nyelv kivirágzott, a nyelv volt a meghatározó, azok voltak a magyarok, akik magyarul érintkeztek.." * az "szdsz-es fasszopó.."ábrándozós üzenet irója jobb ha tudja, a nyelv volt a meghatározó, azok voltak a magyarok, akik magyarul érintkeztek.." * az "szdsz-es fasszopó.." ábrándozós üzenet írója jobb ha tudja, hogy szívesen szopnám az szdsz (fidesz, mszp stb.) körbemetélt vagy nem metélt faszát abban az esetben, ha a legkiválóbb roma politikus, Zsigó Jenő az szdsz színeiben parlamenti képviselő lenne! de mivel minden párt fél egy valóban tanult okos cigánytól, ez csak falra hányt szexuális ajánlat marad...
a "megakarszdöglenitedög?" kezdetű üzenet nincs ellenemre!!! szívesen széttépetném, lelövettetném magam húgyagyú náciképződményekkel, ha biztosan tudnám, hogy utána békén hagynák a fajtámat és persze a melegeket!! is! * a mocskolódó üzenetekre innentől nem fogok válaszolni mert ennél mélyebbre szellemileg már (egészségkárosodás nélkül) nem lehet süllyedni!na jó! mivel bízom a magyar orvostudományban, egyre még válaszolok a sok közül. "azért kell baszogatnod a fideszt, mert Orbán Viktor nem gennyes buzi?" milyen unalmas kérdés ez! a kérdés úgy lenne izgalmas, "indiaban a helyed"-del záró sms-ező férfi, ha azt kérdeznéd, hogy azért kell baszogatnod a fideszt, mert Orbá Viktor nem baszogatja gyönyörűséges fiúszerelemmel Gyucsány Ferencet vagy viszont? ha ilyen módon baszogatnak egymást, hidd el, béke lenne Magyarországon és senkinek sem kellene félnie attól, hogy szétverik a pofáját, hogy belőnek az ablakán egyenruhás rémek, vagy hogy jut -e minden napra ennivaló az emberek asztalára. hát sajnos nincs jó hírem faszikám! a két vezető politikus nem meleg és még csak nem is cigány! egyébként nem baszogattam a fideszt! ezt csak akkor érezhetted így, ha a szarszagú magyar gárdát a fidesz szülte erre a kurva világra, amiben egy roma, egy meleg mindenképpen jobb illatú egy olyan embernek mint én vagyok, aki se jobb, se baloldali! középen állok mint egy jól működő szépséges cigányfasz, amire te is ráhajolnál szívesen, de félsz, hogy egy szűk, nedvesen lüktető, mély cigány picsába jutnál! szabadulj már fel baszd meg! vállad azt, aki vagy valójában...! fasiszta egyenruhába csak az bújik, aki máshova képtelen bebújni...Hitler nemi élete is szar volt. fogadjunk hogy ez is közrejátszott a világégésben, amiben millió és millió meleg, cigány, zsidó szívta
meg gyászos szexualitását. Ebből is láthatod, hogy egy jó dugás világot megmentő hatalommal bír...*

Koncentrikus körök

Ica szerzőinek soraiból kollektív tudatunk üzen. Ica szerkesztői arra válallkoztak, hogy megnézik a vizet: a kollektív tudatfolyam-áramlat jelenségeit értelmezik, s mielőtt továbbáramlanánk, felhívják a figyelmet az örvényekre, irányokra.

Ica szerzőinek soraiból kollektív tudatunk üzen.

Ritkán találkozunk a férfivilág kártékony, agresszív és paranoid képviselőivel, megnyilvánulásaikkal ilyen tisztán és szemtől szembe, mint a 13. felvonuláson. Jó látni közös férfitudattalanunkat a maga valójában.
A férfit, aki fájdalmat és rettegést okoz, téveszméivel ciklikusan erőszakolja a környezetét. Életellenes, zárt világ. Élősködő. Erre a férfitípusra figyelmeztet, ettől óv a férfiak egész történelme. Ez a bűnöző.
Maguk a férfiak rettegnek sötét erőiktől, minden hálózatuk a paranoid túlvédekezés kényszerében épül. A jog a lelkiismeret patkánylabirintusa, az üzlet a kölcsönösség patkányjárata, a munka a kényszerek útvesztője, ha nem értjük a lényegüket. És azt sehol sem találjuk az egész kerengőben.

Mert a nőknél van. Akiknek fel kell nevelniük azt a nemzedéket, amelyik túlél – és továbbít – minket. A mi felelősségünk, milyen ez a ’mi’, amit továbbítunk.

Kollektív férfitudatunk árnyékolta be a menetet, ellenpontja mint fókuszált fény vonult a zavarosban. Az áldozati menet leszbikus szárnya vitte a fényt. Ez a spirituális különítmény 6 fő volt, hat képpel hat pajzson. Húsztól hetvenig, nagyanya és szűz, művész és civil, spirituális erő és szeretet. Ezt kellett volna látnunk. De ez mindannyiunk elől rejtve maradt. Pedig erre járhatna a jövő: közösségben az oltalom.
Ennek örült Cilin, amikor megtalálta a pajzsokat, a képeket és a nőket. A hordozók közöttünk vannak, a pajzsok pedig kivédték az ellenünk vonuló gyűlöletet.

12 napja megy ez, már lepörgött a hírekből, a szemekből és a tudatokból.
A bántalom elmúlt és kiürült a város, vidéken fesztiválozik.
A hazabuzikat nyakonverték és hazazavarták, kurucinfo újra köcsögöl: ont, vartyog, hasít. Regressziójuk közveszélyes, nagyon tud fájni nekünk is. Bár a mentális klíma, amit a bűnözőkkel operáló gárda közvetít, erkölcsileg már kihalt, mint a koffer-mobil.

A múlt érzései ma veszélyes téveszmék, amik rezervátumokba záródnak.
A hordozóikkal együtt. A rezervátum magyarul gettó, amúgy börtön. Éles határok.
A jövő a magyar, török, szlovén orosz és lett, lengyel és román óvodákban szívja magába a multikultúrát. Egy olyan generáció születik, amelyiknek mi programozzuk az érzéseit, neki kell megélni őket. Kódfejtő és kódtörő az új nemzedék.

Ica kollektív tudatfolyama kísérte ezt a hetet, ömlött a szép magyar szó, a nemzeti analízis. Tudatfolyam szabadabb volt a médiaátlagnál és tágabb látókörű. Beáramlottak új szerzők és hozzászólók. Beáramlott a tudott és a tudattalan: Ica folyamata pezsgősen és magabiztosan örvénylett néhányat, ma csillogva áramlik tovább.

Újabb ezer olvasóval többen vagyunk, és a pszicho-szocmunkás hozzászólók érzéseivel gazdagodtunk: tudatosabb és türelmesebb csoport ez az átlagnál, érzésekről és sajátélményről tud beszélni. Sokat segítettek Icának a trauma kimondásában és megértésében.

Ica szerzőiből kollektív tudatunk üzen. Madám Sosa analitikus iránya inspirálta Icát – neki is hála a tudásért, melyet megosztott. Pszicho-szocmunkás tudatúakból még kér és újra kér Ica.

Gordon Agáta

De lássuk az áramlás (t)örvényeit! A szerzők és szövegek interferenciáit.

Aletta Vid verse muzeálisnak álcázott kalózhajó: Nyugatos hangzásba csomagolt motívumok és elégikus rejtelem. Kihez szól és milyen nemben? Titkolja, ahogyan kánoni szerzőink is gyakran. De rejtett tartalmai kalózként csáklyázzák meg az olvasói tudatot, ha ismerve a körülményeket a július 5-ei felvonulás és a magánélet tényei felől olvassuk őket.
Bumberák Maja látni akarja a féléves lánya jövőjét, s hisz a gyűlöletmentesség lehetőségében. Nagy különbségek.
Gerevich András és Gordon Agáta melegtudatú költők profetikus himnusz-átirataikkal a nemzettudat felől zavarták fel a vizet: G. (a fiú) elveszíti a Himnuszt s a Dunába ugrik, G. (a lány) megtalálja, de nem tetszik neki, ezért újat ír, s a káros tudattartalmak kiürítése érdekében jót káromkodik irodalomtörténeti apanyelvén.

’Felvonulók kérték’ összeállításunkban Gordon haditudósítóként világította meg a helyzetet (háború ez, a politika háborúja), míg Tímár Magdi Cilin a pajzsaikkal vonuló nőkről írt, akik átmentek a szivárvány alatt. A pajzsokon Rubljov Krisztusa és Máriája vigyázza a lépteket. Az ókeresztény kultúrát a rock-kultúrához köti a Pink Floyd Dark Side of the Moon albumának prizmája: minden fehér fény a színek összességéből áll össze, üzenik nekünk a pajzshordozók. A prizmában Isten szeme. A mindent látó így alkotott: a világosság fényének mindenki egyként részese. Az emberalkotta közlekedési rendet a KRESZ-tábla homofóbia-tiltása jelképezi, de Picasso békegalambja már a szivárvány felett száll át: a kultúra, a művészi együttgondolkodás képes visszatéríteni a tudatot a színek sokféleségének elfogadásához. A keresztény- és zsidó szimbólumok, az emberalkotta világ és a természet képeit egyesítő pajzsok egy világértelmezés részei: sokat tanulhatunk belőlük.

Van aki olyan távolról nézi-, fotózza az egészet, hogy a menet az Andrássy úton visszaugrik néhány évtizedet, s rossz emlékeket idéz (Györe), s van, akinél provincialitásába beleragadt, csak földrajzilag európai város hibás burkolatú korzójává romlik (Dányi).

Ica folyamának mélyén ott örvénylenek a tudattalan férfifantáziák is: az erőszak- és identitásfenyegetés férfiörvényei. Itt a legnehezebb egyszerre tudatosnak és bátornak lenni, ez a téma ránt vissza leginkább a szex-babonák titkos tabuiba. Mintha a szexről, s nem hozzá való viszonyunkról beszélnénk: a férfiviszonyról a testhez és a szexhez, így a nőkhöz is. Hetero- és meleg erőszak-képek: Adrian attól fél, egy mesekönyv lapjaira bilincselve a könyvespolc sötétjében felejtik, Dányi Dániel a teste feletti uralmat szeretné visszavenni illegális bitorlóitól, míg Üsbaszál kommentjében kimutatja a tudat mélyáramaiban megbúvó testi elégedetlenség hatásait a férfikommunikációban.

Becsey Zsuzsa írása folyóba hajított kő. Ica tudatfolyamának felszíne koncentrikus körökbe rendeződik, s várja, hogy olvassák jelzéseit: halkan, de világosan beszél, és a kollektív erőszak traumáját megélők is megértik lassan, hogy a férfinak (annak, amit férfinak gondolunk) változnia kell.

Györe Gabriella

Dányi Dániel: Mocskosmagyar

"...megmondják nekem, kit szeressek és kit ne, meg hogy hová akarjam majd dugni a faszom, mert az őszerintük úgy a helyes, majd a gyerekemnek, és az ő gyerekeinek is elő legyen írva, hogy mit gondoljanak helyesnek, és hogy az ember ne a szerelmét, hanem a mások gyűlöletét legyen kényszerű követni. Beleturkálni a másik nadrágjába, és megvizsgálni, nemzeti pántlikás péniszének működése megfelel-e a legújabb műmagyar rockopera követelményeinek. [...] Mit akarnak tőlem?" - Dányi Dániel írása tűzközelből.

- Mocskos buzik!
- Mocskos idők, szeretnem kéne
- Szebb jövőt!
- A jövő itt van, és sose lesz vége...

A minap egy svédországi ismerősöm érdeklődött a magyarországi helyzetről. Javul-e, vagy romlik? - így aggodalommal a szélsőségekről, Gárdáról. Mennyivel más neki beszámolni az eseményekről, aki napról-hétről-hónapra nam látja-hallja ugyanazt. Minden csapból folyni ugyanazt a trutyit, hogy az ember szinte zsibbadtan belefásul, és úgy kell erőt venni magán, hogy érdeklődést és érzékenységet csiholjon elő, holott. Hol itt a jelentősége már, hogy buzik, cigányok, zsidók vagy kicsodák ellen acsarog ez a banda? Döbbenetemről kell majd írnom, hogy igazán jelentőségét vesztette akkor szombaton, milyen csoport jogaiért is indultunk el a Deák tértől az Andrássy úton (Avenue) végig.



Előtte volt alkalmam szót váltani néhány külföldről érkezővel, baráttal és idegennel egyaránt. Nem értették: az elmúlt évek békés örömparádéi mitől szorulnak masszív rendőrvédelemre? Mikor a Notting Hill Carnival alatt jó-jó, vannak elvétve bunyók, de az elképzelhetetlen volna, hogy csoportosan tiltakozzanak a feketék ellen. Erre annyit mondtam fejcsóválva, hogy idén semmiképp se hozzák el a gyereket (ő még csak pár hónapos, nehogy ilyen legyen az első parádé élménye). Egy másik, szerb illetőségű srác meg azt kérdezi, hol voltak ezek az arcok öt évvel ezelőtt, mikor legutóbb itt járt a Gay Pride-on? Mondtam neki, szerintem egy jó részük még iskolapadban. Marha trendi lett az elmúlt pár évben a szélsőjobbal cimborálni, biztos erre buknak a csajok, nyilván. Utóbbi megjegyzést magam is döbbenten konstatálom, hogy csak félig viccelve nyögtem be, sajnos. Szóval ilyesmik kavarognak a fejem, gyomrom körül, mikor itt leülök riportot írni Szabadország és Agyarország párhuzamos felvonulóiról.

Kerítés mögött vonulni, ez már ad egy alaphangot. Elöl megy valahol a zenét árasztó kamion, tompa utórezgései körül dübörögnek a rendőrteherautók, nagy basszuszörgés és rengeteg pöfögő füst. Rövidesen felszólalnak az ellenérdekelt szólamok is: Mocskos buzik! üvöltöznek, időnként skandálják. Toccsan a betonon a felénk hajított tojás, csattan a paradicsom, frusztrált gyalázatsaláta, és a bekiabálások, gyalázkodás, anyázás, köcsögözés. Rengeteg a rendőr, ránézésre annyian, mint a felvonulók. Idővel különös szimpátia ébred bennem, noha annyiszor láttam ellenségnek az egyenruhás karhatalmat, most feltűnően körültekintőek, minket védenek olyanoktól, akikkel valószínűleg hétről hétre, meccsről meccsre és balhéról balhéra kell farkasszemet nézniük hivatalból - szar meló lehet, szívből sajnálom, hogy ilyen méltatlan helyzetbe hoz minket a lincstömeg.



Kirajzolódik apránként a hőbörgésből az ellenségképük, amihez igazán nem tudok viszonyulni: a "mocskos buzi", aki "beteg", aki "kettéosztotta ezt az országot", sőt "népművészeti cserépedény". A figyelem kereszttüze lesújtó, az arcok pedig hol szívszorítóak, hol torzan gyűlölködők, vagy szimplán anonimitásba takarózók. Agyon akarnak ütni, és habozás nélkül megtennék itt és most, csak a büntetés rettenti el őket a gyiloktól. Próbálom tartani magam ahhoz, hogy ők is pont olyan emberek, mint mi. Hogy nagyon rossz lehet az, ennyire gyűlölni. Nem kell sok idő, hogy belássam: igen, ám az mégsem lehet kifogás.

Ezek a mélymagyar tudatú illetők, az Ellenérdekeltek akarnak nekünk, nekem morális példát mutatni. A Toi-Toiból kiszippantott szart freccsentve vízipisztolyokból, reánk. Fröcsögve, bebaszva, sörösüveget lóbáló gyűlölettáncban. Hogy megmondják nekem, kit szeressek és kit ne, meg hogy hová akarjam majd dugni a faszom, mert az őszerintük úgy a helyes, majd a gyerekemnek, és az ő gyerekeinek is elő legyen írva, hogy mit gondoljanak helyesnek, és hogy az ember ne a szerelmét, hanem a mások gyűlöletét legyen kényszerű követni. Beleturkálni a másik nadrágjába, és megvizsgálni, nemzeti pántlikás péniszének működése megfelel-e a legújabb műmagyar rockopera követelményeinek. Alázni, gyalázni, acsarogni, rácsot és öklöt rázni. Hogy nem múlt el az a történelminek beállított helyzet, amikor embertársat, ismerőst, rokont terelnének a halálmenetbe, a vesztőhelyre, vagy a Dunába lőni, magyar nemzetünk szebb jövőjéért. Mit akarnak tőlem?

azt a mocskos
zsidó
cigány
nigger
magyar
faszomat akarják

azt a mocskos
buzi
köcsög
beteg
magyar
véremet akarják

az övék is ez a
Szabadország -
a faszom nem
az csakis az
enyém nem
adom
nem hagyom

Végül aztán csak visszaordítottam arra az akárhanyadik mocskosbuzizásra:
- Én mocskos magyar vagyok!



(Képek, sorrendben: Gay Pride Day, New York City, 2006; Gay Pride Day, Sao Paolo, 2007; A melegházasság engedélyezésének ünnepe, Los Angeles, 2008)

*****
A szerzőről:
Dányi Dániel költő, műfordító, 1980-ban született. Angol és magyar nyelven ír és fordít. 2004-től jelennek meg angol versei a magyarországi Pilvax Magazine online, majd nyomtatott kiadása mellett a The Shop írországi folyóiratban, illetve saját blogján, a poetsnews-on.
2008-ban „The Future Museum” címmel Nemes János zenésszel saját angol nyelvű verses előadással léptek föl, többek között az Europoetica fesztiválon a Ráday utcában.
Műfordítói munkáiról itt olvashatnak többet.

Aletta Vid: A Golden Hind ölén

"...mind, e honfiak, akik megölni vágytak
idén, egy júliusban, e júliusban bátrak,
hogyan gyűlöltek és hogyan rúgták a kordont,
s e millió dühöt hová, mivé ha oltom,
hogyan felejtsem végleg, hogyan írjam felül,
miféle szabadsággal? Milyen nyelven belül?"
Aletta Vid versét közöljük.

Meleg Méltóság Menet 2008

Ha elhajóznánk a Golden Hind tetején,
olyan volna az egész mint régen, te meg én,
ha elhajóznánk büszkén ahol büszkén is vonulnak,
most London ünnep volna, hol boákkal borultat
táncoltatna kezén egy másik te meg én –
ott úgy tűnik, valóság. Itt úgy tűnik: regény.

Ha elhajóznánk végre, csak ketten, te meg én,
valószínűleg mégis jönnénk erre idén,
s jövőre ismét jönnénk, és jönnénk évről évre,
mert nem minden menetre hullik petárda ékje;
a tojászápor, persze, nem esett jól nagyon,
fogd a kezem, ne fogd, hagyjad csak, én hagyom,

s ordít ma még ezer, a torkán hogy kifér,
„mocskosbuzi” – tagoltan, kong, bong, zajong, s az ér
megpattan, min lecsurrant eddig minden türelmem.
Nem, nem bugi! Nem jókedv!
Nem harcokért születtem.

S ha elhajóznék egyszer, már nem veled, csak én,
hogyan felejthetném el a Golden Hind ölén,
hogy mind, e honfiak, akik megölni vágytak
idén, egy júliusban, e júliusban bátrak,
hogyan gyűlöltek és hogyan rúgták a kordont,
s e millió dühöt hová, mivé ha oltom,
hogyan felejtsem végleg, hogyan írjam felül,
miféle szabadsággal? Milyen nyelven belül?



*****

A szerzőről:
Aletta Vid költő, 1972-ben született Budapesten. 2002-ben Mozgó Világ nívódíjasa volt, első kötetét 2003-ban E mái nap szül címmel a Magvető Kiadó gondozásában jelentette meg. Ebben az évben a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének ösztöndíjasa volt, 2004-ben a Nemzeti Kulturális Alap alkotói támogatásában részesült, 2007-ben Móricz Zsigmond ösztöndíjat kapott. Jelenleg új verseskötetén dolgozik.
ICA blogján először jelentkezik.

Tímár Magdi Cilin: Pajzs

„Nem szakadunk szerteszét, tartjuk frontvonalunkat, szépen megyünk. Büszke vagyok, magamra, a társaimra, a nőkre, akik mellettem vonulnak, és mindenkire, aki eljött velünk. Kellene egy dal. Egy dal, amit énekelhetünk, egy harcos induló nekünk, amit együtt tudunk énekelni − talán egyszer lesz.” − Tímár Magdi Cilin átjutott a szivárvány alatt.

Kijövök a boltból, nézelődöm szerteszét. Hopp, ott egy halom kartondoboz. Szép nagyok, hűtőgép-méretűek. Megdobban a szívem. Trappolok mellé, gyorsan, elő a bicskát, nyiszatolom.
Hogy örül az ember, ha van minek! Egy tucat jó minőségű, erős kartondoboz! Mintha Isteni ajándék volna. Húzom-vonom, szeletelem. Pajzsok lesznek. Pajzsok és jelképhordozók, nekünk, nőknek, hogy védjenek minket és erősítsenek összetartozásilag. Megvagyok. Van köztük olyan is, amely kitárható, akár egy szárnyas oltár. Védőszenteknek, ha akarjuk. Kuncogok magamban, boldogan rakosgatom szerzeményem. Megveszem a festékeket, ragasztószalagot, fénymásolok. Icus egy Jézus-képet szeretne vinni, minden obszcenitás nélkül, egyszerűen. Védelmezőként. Lapozgatom otthon a képtáram, mindenhol töviskoszorús, bánatos, égre tekintő arc. Ez így nem jó. Nyúlok Rubljovhoz. Ez már igen. Éreztem is, hogy ez lesz a nyerő, van ebben valami, ami annyira, de annyira tökéletes (imádom). De azért nem bírtam ki, hogy ne legyen kis nőcsapatunknak női védőszentje. Kivettem Máriát is. Az is Rubljov. Az is gyönyörű. Így lettek egy pajzson ők ketten. Anya, a szűz, és fia.
Az irodában lassan gyülekeznek a lányok. Izgatottan készülődünk, mindenki forgatja a maga pajzsát, nézzük, mit, hova, hogyan. Én sötétkék alapon festek egy Picasso békegalambot, szárnyalva a szivárvány felett, csőrében szivárványos olajággal. Macsek bólogat, szerinte ez nem is galamb, inkább lúd. Mondom, nem lúd, galamb. De csak mondja, akkor inkább liba. Mondom nem liba, galamb. Na és az avantgárd művészet?



Készül a többi tábla is, sürögnek-forognak a nők (mint egykor a konyhában a falvédők szerint), jó a hangulat, nevetünk, maszatoljuk a festéket, iszunk egy pohárka sört, elszívunk egy cigit, jó így a közösségben, együtt, egy célért. Azért egy kis félsz lappang. Pókászom is keni a festéket, igyekszik nagyon, a homofóbiaveszélyt jelző közlekedési tábla-motívummal, és ott a Pink Floyd lemezborítójáról kölcsönvett ötlet, a fénytörés, minden fehér fény azzá lesz, amivé egy prizma teszi. Szeretlek titeket, akik itt festenek velem, akik hajlandók hurcolni a táblákat, bátrak és legyőzik félelmüket.

Eljött a nap. Izgulunk, menni kell, vinni, hurcolni, testünk előtt tartani, magasba emelni. Mégis, nem félek. Érdekes, a többiek is, valahogy már megnyugodtunk. Mellettünk az utcán hihetetlen mennyiségű rendőrségi autó, teherautó, vízágyú vagy mi, (fel sem ismerem).

Elindulunk. Nem számit már semmi, csak maradjunk együtt, együtt vagyunk erősek és láthatóak. Egyvonalban, a szivárvány minden színében, hiába ezernyi tojás, hiába megannyi mocskolódás, mi harcosan is békét szerető lányok, csak felemeljük tábláinkat. Ez a mi pajzsunk. Kapunk rendesen szitokszót. Hirtelen rádöbbenek, Ica a jobbszélen a védőszentekkel, ő van a legjobban kitéve mindennek. Mintha Jézus nem lenne mindenkié, aki akarja őt. Mintha nem védhetne minket is, csak azért, mert melegek vagyunk. Nem szakadunk szerteszét, tartjuk frontvonalunkat, szépen megyünk. Büszke vagyok, magamra, a társaimra, a nőkre, akik mellettem vonulnak, és mindenkire, aki eljött velünk. Kellene egy dal. Egy dal, amit énekelhetünk, egy harcos induló nekünk, amit együtt tudunk énekelni − talán egyszer lesz.
Tojászápor. Átfutunk a tojáseső alatt, rendeződünk, akarjuk a nemfélést. Enélkül nem lehet.
Gyerünk, lányok, tovább, és újra tovább!
Iszonyúan jók a zsaruk. Mint százezernyi éles sasszem, védőszárny. Nélkülük halottak lennénk. Szétmarcangolna minket a homofób csorda, csontjaink se maradnának, de így, így hálás vagyok, bízom bennük, nekik sem könnyű. Pedig elrettentő ez a fekete sereg, mint megannyi rögbijátékos, de ez nem játék. Ha ők nincsenek... basszus, az anyám temethetne maholnap. Kövi viszi a magyar trikolór pajzsot, a barátnője orosz, ő az orosz trikolórt. Mellettem Macsek, zsidó csillagot visz szivárványos kerettel, néha belém karol, megcsókol, szeret engem. Jobbra tőlem egy doki, büszkén viszi a homofóbia-ellenes pajzsot, és ott a szép kockásliliom szivárvány levelekkel, Vid festette, most Kimi hordozza bátran, mellette Kriszta, azzal a szép fénytöréses prizmával, és Ica, a védőszentekkel. Végigmentünk. Néha meg-megállva, tábláinkat felemelve, és néha énekelve, a Kossuth nóta utolsó két mondatát, hogy éljen a magyar szabadság, éljen a haza! Akarom ezt a felvonulást, akarok büszke lenni magamra és a többiekre, akik itt vonulnak velem, melegek és nem melegek, együtt, a kibaszott nagy kirekesztés ellen.
Megérkeztünk. Bezsúfolva, elkerítve. Elrekesztve. NEM JÓ ÍGY. Csak nézek ki a fejemből, hol van a szabadság, hol van a világ, hol van az emberi méltóság? Miért kell itt állnom, félve vagy tanácstalanul, várva a megmentő kivonulást? Átkozott ez a világ az emberi butaságtól terhelve, sötéten, szégyenteljesen!
Egy pillanat volt csupán, de eleredt az eső. Szitált, csöpörgélt, a nap pedig sütött ott lenyugvón. És ebben a középkorban, ebben az iszonyú sötét világban, ott volt az égbolton a szivárvány! Egy darabka csupán, töredékesen, de feltűnt, és ragyogott ott, az elkerített tömeg felett. Valaki velünk van. Az esővel, a nappal, a fénnyel. Boldog vagyok, hogy átmentem a szivárvány alatt – jut eszembe Adamis Anna.
Ennyi.

(A felvonulókról készült kép forrása a Magyar Nemzet Online)

Györe Gabriella: Hajrá, magyarok

Félek.
Ülök a gép előtt, elolvastam az MMSZKE körlevelét. Egy szociális munkás és egy másik felvonuló meséli szombati élményeit. Kimentek, vonultak, végig. Nem azt írják, hogy féltek, csak hogy kikkel voltak, s hogy milyen volt a hangulat. Hogyan gettósít a védelem, hogyan válik vérszomjas életvadásszá a békés ellentüntető. Ülök, olvasok, félek. Mert kevesen voltak kint.

Írhatnám, hogy voltunk kint, végtére kimentem a gyülekezőre, de nem vonultam végig velük. Már az Andrássy út elején, az Erzsébet téren kicsatlakoztam, lettem a ’mi’-ből ’ők’, vagy egy másik ’mi’, s találkozva egy kedves barátommal azért a Liszt Ferenc térig még követtük a menetet. Zárósorfalnyi rendőr mögött lépkedtünk.
Láttuk, ahogy az Andrássy legelején hátizsákból kapkodják a tojásokat a feketeruhás-árpádsávos-nagymagyarországtérképes-bakancsos-övtáskás-katonainadrágszíjas-elborult ábrázatú ifjak, s ott az arcukon az igazukba vetett hit, az önbüszkeség minden jele. Hogy olyan az arcukon a fény, mint az American History X című film főszereplőjének szemében csillogó tűz, amikor a kocsiját feltörni próbáló fekete suhanc koponyáját kettétöri egy nyakra mért rúgással, míg haraptatja vele a járdaszegélyt, s szentül hiszi, hogy igaza van (Edward Nortonnak vagy a fényképésznek ezért a fényért minimum Oscar járt volna!). Van, aki elvakult fanatizmusnak mondaná. De Norton a példa rá, hogy lehet ezt játszani is, s ki lehet belőle jönni.
Láttuk, ahogy a következő kereszteződésnél egy nagynak ható tömeg, garatából egységesen feltörő "mocs-kos bu-zi" skandálás mellett valamennyi budapesti hajléktalan egyszeri teljes rántottavacsorájára elegendő mennyiségű tojásvihart zúdít a felvonulókra, s éreztem a félelmet: jaj, csak baj ne érje az enyéimet!, pedig még én is bent voltam, a kordonon belül, de hátrébb. De külön.
S láttuk, ahogy a Liszt Ferenc térnél megáll a menet. Ahogy öt jól szervezett csapatban rohannak a Liszt Ferenc tér felé a rendőrök, hogy körülvegyék a felvonulókat, s ahogy a feketébe öltözött "békés" nézősereg, mint a Tisza Petőfinél, olyan bőszen igyekszik bedönteni a kordont, mellyel tőlük védik a bentieket, mozdíthatatlanul és nyílt terepre téve, az utca közepére, ahogyan egykor a szurokba- és tollba forgatott falurosszait verték végig a főúton a szemétdombig más országokban. Megyek mögöttük, s minden archaikus szégyenképzetem aktiválódik. Érzem, amit ők érezhetnek, míg bízom benne, hogy érzik azért azt is, amiért jöttek. Méltóságot, büszkeséget, békét, hazaszeretetet, szabadságot a saját hazájukban, otthonukban. Hogy érzik az örömünnepet, az életért adott hálát, azt, hogy „igen, más vagyok, de azért lehet itt élni így is, hiszen mindenki kicsit más”. Szerencsére kaptak azért tapsot is az Operaház előtt.

Mint a mesebeli lány, vonultam is meg nem is. Így szoktam rendezni a dolgaimat általában. Én talán ebben vagyok más. Talán ezért jöttem ide. De még más is máshogy vagyok, mert jöttem ugyan, de nem vonulok. Csakhogy ez most nem rólam szól. Olvasom itthon Bársony Zsolt szociális munkás és Németh László beszámolóját, és sírok.
Mert ott is, bár örültem az ismerős arcoknak, éreztem, hogy kevesen vannak, kevesen vagyunk, itthon viszont még inkább éreztem, mennyire egyedül voltak, s mennyire kiszolgáltatva a rajtuk kívüli erőknek: hogy egy elméleti konstrukció, a napi politika oltárán beáldozva véreznek el csendesen, s mennyire kevés embert érdekel, érint meg mindez. Hogy mennyire kevesen vonultunk velü(n)k.



Hiszen ismerjük a sztorit, régi már, kicsit talán túl régi is. Kezdjük zsigerileg felejteni, hogyan vonultak a zsidók a városban. Hogyan vitettük el az utolsó pillanatban a "saját zsidajainkat", s milyen kevesen tettek ez ellen bármit is, hogy aztán, háború- és zsidóink múltán (cigányaink múltán, buzijaink múltán, kicsit-is-másaink múltán mi, jó magyarok) vidámabban és nyugodtabban diskurálhassunk arról, mennyire megvetendő dolog is az a nácizmus, eeejnye, embereket öltek, de csúúúnya!, s üljünk továbbra is békésen otthonainkban.
Talán túl régen volt.
Ezért aztán hiába világos, hogy akik szemben állnak, nem egy békés kulturális egyesület, amelyik békésen ellentüntet egy vidám fesztiváli felvonulás mellett, nem vonulunk. (Amúgy: ebben a kordonnal körülvett menetben a legdurvább figyelemfelkeltés és szexuális utalás az volt, ha egy szép felsőtestű fiatal fiú levette a pólóját, míg a LoveParade-on békésen rázzák a meztelen seggüket fiúk és lányok derékig habban, s a lelkes közönség tízezereket számlál.)
Verik végig a buzikat a büszkeségfelvonulásukkal az Andrássy úton, amelyiken Kosztolányi járt EP-vel karöltve egy Esterházy-írásban, amelyikről költemények szólnak, amelyiken átfut a pesti Broadway, amelyiknek a végén ott a Hősök tere. Az úton, amelyik jobban jelképezi ezt a várost, mint bármi más. Ahol az Operaház áll, az Operaház, melynek egyik szfinxéről Ady zuhant le egy részeg estén. Az én Andrássy utamon. A mi Andrássy utunkon, a világörökség részén!
Hiába világos, hogy vegytiszta rasszizmusról van szó, alig-alig csomagolva, nem megyünk, juszt se megyünk ki őket finoman figyelmeztetni. Megtévesztett emberek eltévedt gondolatairól van szó, s hiába látszik ez ilyen tisztán, s hiába tudjuk, hogy hova vezethet, hova vezetett korábban, meddig mehetnek el, ha senki nem értesíti őket a tényről, hogy amit gondolnak, nem igaz: nem megyünk ki.
Így aztán méltán hihetik, hogy igazuk van.
Csupa olyan ember veszi körül őket, aki ugyanúgy téved, mint ők, s ha lehetőség lenne rá, nem mutatja meg senki, hogy mennyivel többen vannak azok, akik tudják, hogy a büszkeségnapi felvonulók senkire sem veszélyesek, hogy a kerítés mindkét oldalán magyarok, emberek vannak, csak esetenként más alrendszerekbe tömörülnek, de bőven vannak közös pontjaik. (Kétségbeejtő a lehetőség: mi van, ha tényleg csak annyian vannak a másképp gondolkodók, ahányan felvonultak?)
Senki nem jön ki felvonulni, s ezzel megerősíti a hitet, mintha tényleg buziság-nembuziság lenne a világot működtető alapvető rend egyetlen és legnagyobb jelentőséggel bíró dichotómiája. Mintha lehetne erre egy érvényes gondolatrendszert felhúzni, s aki erre húzza fel a gondolkodását, az jól csinálná.
Kevesen mentek ki, hogy ott legyenek, és megmutassák, hogy többen vagyunk okosabbak annál, hogysem politikába és vallásba mártott, politikai és vallási értéktől mentes puszta fogalmakat hallgatva képesek lennénk a másik testi integritását veszélyeztető gyűlöletre, s elfogadnánk annak lehetőségét az otthonunkban, a hazánkban.
Ülök a gép előtt, és sírok, mert ez a finomság, ez a finom distinkciókra képes nyelvi megfogalmazás, ami a két levélben olvasható, a "mocs-kos bu-zi" skandáláshoz képest kevesebb. Kevesebb embert érint meg. Kevesebben érzik annyira fontosnak, hogy tegyenek is érte valamit. Bánt, hogy ebben az országban még annyira kevesen tartják fontosnak a szabad véleménynyilvánítás jogát, a másság jogát, hogy az ezt tettlegesen negligálók érezhetik magukat többségben. Hogy ebben az országban én és bárki más, aki bármilyen más módon más, még hosszú ideig nem lehetek önmagam, hanem megadott gondolatsémák között választhatok csak, bele kell butulnom az itteni dichotómiába, hogy bárki megértse, amit beszélek, vagy csendben kell maradnom, mert úgysem értenek.
Ketten aggódtak értem a barátaim közül, előzetesen levélben kérve rá, nehogy kimenjek. Feltételezték, hogy megyek, s fontosnak érezték, hogy védjenek. Kedves gesztusnak tartottam, s próbáltam megmagyarázni a bennem ezzel kapcsolatban meglévő ambivalens érzéseket. Jólesett a figyelmük.
Aztán mentem is, meg nem is, egy barátommal, a kordonon belül, de mégis csak mögöttü(n)k, felemás helyzetben, kicsit mindenkitől különbözve. Kicsit mindenkihez képest máshol. Ahogyan ebben az írásban is: benne is voltam, meg nem is. Benne is van minden, meg nincs is. Kicsit más, mint a többi. Mindenki kicsit más: én így. S tartok tőle, hogy ebben az országban én sohasem lehetek önmagam. Valamelyik részem mindig ki fog lógni a aktuálisan comme il faut sémákból, a divatból, az elfogadottból, tán mindegyik oldalon.



Magyarország.
Szombat délutáni országimidzs-kampány, huszárvágta az Andrássy úton.
S a helikopterek fényesen, suhogva keringtek, szálltak a magosba.



Fáj, hogy azon a nyelven tudok így beszélni, amelyiknek a klímája sosem kedvezhet saját magam kibontakoztatásának, olyan ország költőitől tanultam érezni, amelyik már alig-alig tud érezni, s olyan ország nyelvén tudom kifejezni a gondolataimat, amelyik talán nem is kíváncsi rájuk. Hogy lehetek elfajzott mutáns csak azért, mert valamit másképp gondolok.
Fáj, hogy esetleg az az értelmi és érzelmi intelligencia lehet mérvadó, teremthet itt intézményeket, amelyiknek ezen az én nyelvemen nem sikerülhet megmutatni, hogy eltévedt.
Hogy az otthonom otthontalanná lehet, tehet. S ez nem érdekli a lakótársaimat.
Hajrá, magyarok.