A Másik megértésének az egyik legösszetettebb módja a regény, mely történetté formálja az ismeretlen sorsot: arcot ad neki, motivációkkal, érzelmekkel látja el, beszippant, hogy kénytelenek legyünk megismerni és megérteni a gondolatait és érzelmeit. Gyerekként, felnőttként egyaránt fikciós szövegeket használunk arra, hogy értelmezzük a saját életünket és a bennünk dúló és bennünket körülvevő, sokszor nyomasztó és megoldhatatlan problémákat. A gyerekek mégis otthonosabban mozognak a fikció világában, sokszor nincs is más, jobb eszközük, mint belemerülni a mesébe, azonosulni a hősökkel és így feloldani traumáikat, választ keresni kérdéseikre.
Egy ideje keresem a magyar gyerekkönyvek közt a könyvet, amelyben a származás miatt kirekesztett gyerekek tudnák megtalálni a sorsuk tükörképét, melyben a mássággal találkozó, konfúz érzelmekkel küzdő gyerekek tudnák megtalálni mindennapjaik kérdéseit, problémáit egy új látószög fényében. Ahol a hős nem negyvenes években élő zsidó kisgyerek (mint mondjuk Anne Frank vagy Hana Levine), nem egyszerűen szegény és kiszolgáltatott (mint Nyilas Misi vagy Nemecsek Ernő), nem a szülei hagyták el és állami gondozott (mint Tracy Beaker) és nem is hajléktalan (mint Clay), hanem cigány. Vagy esetleg néger. Vagy ha nem a hős, akkor legalább valaki.
A kortárs magyar (gyerek)irodalmat azonban láthatóan nem érdekli ez a kérdés, hiszen nem termelt ki az elmúlt harminc évben egy olyan szöveget sem, amely gyerekekhez szólna, s a saját környezetükben, a saját szintjükön, de a maga bonyolultságában reflektálna a problémára.
Mi a probléma?
A probléma a cigányság integrációja. Közelebbről az, hogy rengeteg gyerek az iskolákban (meg az óvodákban) hirtelen közös térbe kerül az addig meglehetősen szegregált, másképp élő (vagy egyáltalán nem ismert) cigányokkal. A gyerekek egy részének vannak tapasztalatai, találkoztak már cigányokkal, nagy részüknek vannak előítéletei, amelyek megszűrik ezeket a tapasztalatokat, kiemelkednek a negatív tapasztalatok. Sokuk cigányok mellett él, de teljesen szeparált terekben mozognak, nem érintkezik a két világ. Legtöbbjükben rossz, kínos, homályos érzések élnek: valami nem stimmel, vannak íratlan viselkedési-viszonyulási szabályok, amelyek nincsenek kimondva és nehezen körültapogathatók. Egy biztos: bemennek az iskolába, és ott találkoznak a másképp beszélő, másképp viselkedő, másképp öltöző, máshova hazamenő, más tárgyi környezetből jövő cigány gyerekkel. És nem tudnak mit kezdeni a helyzettel.
Az is biztos, hogy jönnek a cigány gyerekek, és érzik, hogy valami elcsúszott, hogy nem megy velük a kommunikáció, akkor sem, ha a környezet nem ellenséges (de sokszor sajnos az).
Ezek nem azok a gyerekek, akik például Gárdonyi Géza (
Kék paradicsom, liliom) novelláiban megjelennek: nem egy különálló, összetartó kultúra, egy saját mesterségeket, saját, jól belakott társadalmi teret birtokló, de kirekesztett réteg. Nincs mögöttük összetartó, gyermekszerető cigány kultúra gondoskodó nagymamákkal és nagybácsikkal (Cigány sor). Többnyire inkább csak a nyomorból jönnek, és ezt az ijesztő és ismeretlen nyomorultságot, annak minden attribútumával, hozzák be az osztályterembe. Nem csoda, ha az iskola és a gyerekek kilöknék őket. Milyen apróságokból (is) áll ez a nyomor, melyek érdekesek lehetnek a másik diák számára. Első körben mondjuk az, hogy nem dolgoznak a szülők, reggel csak a gyerek indul az iskolába, ezért nincs reggeli "rituálé". Sem délutáni. Hogy a házi feladatokban egyáltalán nem tud senki segíteni, sem a tankönyvek, tanszerek beszerzésében, kezelésében. Nincs uzsonnakenyér. Nincsen egy csomó tárgy, ami máshol van: a játékoktól a fényképeken keresztül mondjuk akár táskákig, cipőkig. Más ruhák. Más, az iskolaival inkompatibilis beszédmód: nem kérdez-felelek, hanem mindenki folyamatosan részt vesz vagy megfigyel (Réger Zita:
Utak a nyelvhez). A különbségek minden szervezettségi és tárgyi szinten megjelennek, érintik a gyerekek midnennapjait. De mivel egy gyerek számára az élet evidens keretét képezik ezek a dolgok, ezért fel sem merül benne, hogy a másik másmilyen életben él, és így teljesen illogikusnak tűnhet számára a másiknak a saját kontextusában érthető viselkedése.
Ezt a másik világot lenne hivatott belülről, az esztétikum és a sors-alkotás segítségével megmutatni a regény, az ifjúsági regény.
Az ifjúsági irodalom
A fentiekből következik, hogy az ifjúsági (és felnőtt) irodalom számára eminensen érdekes témáról lenne szó. Valami olyanról, ami rengeteg gyereket érint, rengeteg rétege van, és nagyon sok klasszikus elbeszélői szerkezetet vonzhat a fejlődési regénytől a Harry Potter vagy A Pál utcai fiúk típusú iskolai történetekig.
Nem véletlenül ezt a két regényt említettem. Két olyan hagyomány emblematikus darabjai, melyek közül bármelyik alkalmas volna a téma befogadására, de egyiket sem folytatja a magyar gyerekirodalom. A Potter-könyvek persze a fantasy részei is, de ugyanakkor egy nagyon jól beágyazott "műfajé": az angol iskolásregényeké. Ezekben a könyvekben (és filmekben és sorozatokban) az iskola egészen más szerepet kap, mint nálunk. Mi nálunk az iskola? Vagy a szocialista embertípust kinevelő, közösséget formáló, egyenlőséget teremtő "mintaállam" (bármelyik pöttyös-csíkos könyv) vagy egy csodálatosnak állított, de valójában frusztráló hely, ahol nem lehet azt csinálni, ami a gyereknek megfelelő, de szót kell fogadni a tanító néninek (Vackor az első bében). Az első esetben túl erős az ideológiai ferdítés, a második pedig nem teremt termékeny közeget a társadalmi traumák feldolgozására. Az angol iskola és iskolareprezentáció viszont valóban a gyerekről szól: az iskola itt kiemelt szocializációs terep, ahol a gyerek megtanulja a társadalmat és kísérletezhet a társasági kommunikáció formáival - keresheti a helyét és a számára elfogadható személyes magatartásformákat. (Akár egy High School Musicalben is.) A magyar ifjúsági regényben ez nem létezik (kivéve Gárdonyi falusi iskolás novelláit, de ott a tanár szemével látunk egy régi-régi világot), valószínűleg nem csak azért, mert a Vörös Ökör óta sincs ennek hagyománya, hanem mert sajnos a magyar oktatási rendszerben sem létezik az iskolának ez a funkciója (illetve csak kiemelt esetekben, amikor évtizedek múlva is fontos marad például, hogy ki volt Radnótis, stb.)
A magyar ifjúsági regényben van hagyománya a társadalmi traumák ábrázolásának. A
Pál utcai fiúk az egyik legismertebb példája ennek, melyben a haza elvesztése, a szegénység, a nemzetiségek mind megjelennek egy-egy helyszín vagy figura alakjában. A szegénység iskolába kerülése és integrációja (a népiskola-programok nyomán) számos műben megjelenik, a Kincskeresőtől Nyilas Misiig, tehát az ifjúsági regény a két háború között reflektált a kor legnagyobb szociális konfliktusára. (Ahogy a nácizmusra is reflektál valamiképpen az Abigél.) Ma ezt nem teszi. Csak hipotéziseim vannak arról, hogy miért nem.
Elsőként azért, mert a fent említett típusú szocialista színezetű ifjúsági regény kisajátította magának ezt a hagyományt (nem mintha nem lennének nagyon is olvasmányos eredményei). Ezért a nem kurzusírók számára ez folytathatatlan volt. A következő ok ebből eredeztethető: azok az írók, akik kiváló ifjúsági regényeket írtak a hatvanas évektől, általában tiltott-tűrt írók voltak, és azért írtak gyerekeknek, mert nem írhattak felnőtteknek (például a Csutak sorozat). Irodalomfelfogásuk amúgy sem igen orientálta őket a társadalmi témák felé (az Újhold körére gondolok itt), de mivel éppen a kor társadalma zárta ki őket, még kevésbé jöhetett ez szóba. A Csutak sorozatban például a könyvfolyam előrehaladtával a narratív világ egyre inkább a hős belső világába költözik. A hős körül létrejövő és megszűnő emberi viszonyok egy zárt magánvilág részei, melynek semmiféle kapcsolata nincs a csak gyerekfejekben élő fikcionált külvilágon kívüli társadalmi környezettel. A szülők, az otthon szinte meg sem jelennek, illetve csupán egy-egy gesztus erejéig, mely a gyermekek érzelmi biztonságát szavatolja. Az utca és a vándorlás (később sodródás) adja a gyerekek mindennapjait. A ló, a Nagyvilági Főcső felbukkanása pedig csupán az egyedülálló hős viszonylatain változtatnak.
A legerősebb talán a Lázár Ervin-i regény-hagyomány, mely a mese, a varázslat és a mindennapi világ magával ragadó keveréke. Társadalma a mese társadalma: jók és rosszak vannak benne, akik persze nem tökéletesek, hiszen modern jók ők, és szimbolikusan megjelenő, de modern kellékekbe bújtatott rosszak (Áttentő Redáz, Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon), akiket még meg is érthetünk. Konfliktusaik általános emberi konfliktusok, a megoldások pedig a szeretet racionalitása mentén születnek meg. (Ez persze itt nagyon elnagyolt, mert a beszédképtelenség és a szavakan túli összetartás, a megváltoztathatatlan belső én integritása is jelen van, mely értékek nyilván azonos tőről fakadnak, mint az előítéletmentes, sokféle társadalmi csoport iránt szolidáris, egyenlőségre törekvő társadalom iránti igény.)
Ebből a hagyományból nem nőhetett ki a rendszerváltás után sem olyan ifjúsági regény, mely a társadalmi problémákat cselekményesíti.
Mindennek megágyaz az az irodalmi beszédmód, mely a nyelvi játék, majd később a történelmi múlt és a jelen összefüggései, az emlékezés, felejtés, a szavak elfedő-megmutató ereje iránt érdeklődik. Hiszen a gyerekirodalmat ugyanazok (is) írják, mint a felnőtt irodalmat. Ennek az esztétikai hagyománynak a része a
Trapiti, a
Túl a Maszat-hegyen, a
A terepasztal lovagjai, a
Szuromberek királyfi, a
Zöldség Anna és a beszélő ló. Olyan játszótere a felnőtt irodalomnak, ahol nagyon komoly játékok születnek azokkal a homoklapátokkal és -formákkal, amelyek a felnőtt-gyerek territóriumok hagyományosan elkülönülő eszköztárai miatt a gyerekrészre vannak utalva (varázslatok, furcsa lények, csodálatos ünnepek, őszinte vallomások, beszélő állatok és zöldségek, lovagok stb). Azonban a világok, amelyeket felépítenek, meglehetősen hasonlók a gyerek- és a felnőttirodalomban. (A
Trapiti emellett nagyon komoly társadalmi kérdésekre reflektál, a kilencvenes évek végének, 2000-es évek elejének egyik nagyon fontos felnőtt diskurzusából merítve (múltfelejtés, múltfeldolgozás, mellé-beszélés). Megjelenik benne a sokszínűség, mint érték, de nem exponálódik a többség-kisebbség konfliktusa, csak a heterogén társadalom - homogén társadalom ellentéte.)
A csak gyerekeknek írók, mint Berg Judit, Marék Veronika, Nemere nem foglalkoznak ezzel. Még csak szereplőként sem találkozunk sem a képeken, sem a szövegben cigányokkal, akik egyszerűen jelen lennének a történetben. Böszörményi Gyulánál jelenik meg időnként nagyon áttételesen a másság, de nem a cigányság. Finy Petra a Csimota kiadónál megjelenés alatt álló novellája-meséje beszél nagyon konkrétan és nagyon mesésen, egy szóval nagyon jól a másságról - mai gyerekeknek, mai hangon.
Az ifjúsági regény tehát nem érdekelt abban, hogy társadalmi kérdésekkel foglalkozzon és körbejárjon egy mindennapjainkban folyamatosan élő traumát.
Mit kerestem?
Nagyjából azoknak a problémáknak a regényesítését kerestem, amelyeket fenn már leírtam. Egy afféle Jacqueline Wilsonos, Louis Lowry-s, Nöstlingeres problémafelvető regényt. Akár egy cigány gyerek nézőpontjából leírva, akár egy nem cigány osztálytárséból, kortárséból. Ahol a gyerekek azokról a mindennapi problémákról olvashatnak a regény műfaji sajátságaiból következő összetettségben, amelyekkel nap mint nap találkoznak, ha cigány osztálytársuk van: szegény, deszkás, agresszor, picsa, beilleszkedő, feltörekvő vagy ugyanolyan, mint ők. Amilyen sokfélék a gyerekek, olyan sok típus és sors vár megírásra (elég megnézni egy egyszerű szombat délelőtti tinisorozatot).
Mit találtam?
Klasszikus szövegeket. Ady Endre
Répakapálása például ma is teljesen aktuális szöveg. De olyan távoli a megjelenő társadalmi környezet, hogy meglehetős előzetes tudást igényel a mai helyzetre vonatkoztató értelmezése. Lakatos Menyhért novellái is túlságosan más világban játszódnak - minden, ami a rendszerváltás előtt íródott, annyira más helyzetben mutatja a cigányságot, hogy szinte alkalmatlan arra, hogy a jelen problémáira reflektáljon. Egy-egy részproblémát szemléltetnek, leginkább az örök és változatlan rasszizmust. Csakhogy önmagában a rasszizmusról beszélni nem elég, ugyanis sok mindenre, de nem mindenre magyarázat. Az összetett, sok tényezős, történetileg determinált társadalmi kirekesztettséget nem értjük meg belőlük, mert mindegyik olyan helyzetben mutatja meg a cigányságot, amelyben még mindig voltak a többségi társadalommal közös területeik, és létezett a saját társadalmuknak is integráns saját területe. A hagyományos területeket a szocializmus során jórészt felszámolták, illetve az amúgy is kihalófélben lévő kézműves, kisiparos foglalkozások megszűntével csak képzettséget, új tudást (ami egy új területet hosszútávon megalapozna) nem adó gyári munkákon keresztül szippantották be a cigányokat a dolgozók társadalmába. Ma megkérdőjeleződtek a közös területek, a hagyományosak megszűntek, az újakra pedig a többségi társadalom nemigen enged bejárást.
A cigányok azonban nemhogy problémaként, de sehogy sincsenek jelen a gyerekkönyveinkben és más médiumainkban sem. Nincsenek cigány gyerekek a rajzokon, nincsenek cigány mellékszereplők az ovikban, iskolákban, nincsenek cigány emberek, járókelők, segítők, hozzátartozók, szomszédok a gyerekregényeinkben. Egész egyszerűen nem léteznek a kortárs mese világában. Kivétel természetesen a népmese. Bari Károly, Ámi Lajos, Bársony János mesegyűjteményei azonban inkább kuriózumot, valóban varázsmesét adnak az olvasó kezébe és nem társadalmi kérdésekkel foglalkozó szövegeket.
Bár Bársony mesekötetében jó pár olyan darab van, amely alkalmas arra, hogy a kisebbekkel megismertessük a cigányság életét, történetét - meglehetősen didaktizált, olvasókönyvszerű szövegekkel.
Az az ifjúsági regény, amely a cigányság integrációjával foglalkozik egy egyedi (azaz azonosulásra, megértésre alkalmas) sorson keresztül, és emellett reprezentatívnak tekinthető problémákat jelenít meg, Halasi Mária
Az utolsó padban című pöttyös könyve, mely 1963-ban jelent meg először Réber László rajzaival, legutóbb pedig 2006-ban a Móránál (újabb illusztrációkkal).
Rövid kitérőt téve itt kell megemlítenem Balázs Ágnes
Feladó: Fekete Szivárvány című opusát, mely az Édes Anyanyelvünk pályázaton megosztott haramadik helyezett volt ifjúsági kategóriában. Szintén a Móránál, szintén a pöttyös-csíkos sorozatban jelent meg. Míg Halasi hozza a jól megszokott lányregény-stílust és nagy adag empátiát, megfigyelést, apró finomságot, addig ez a könyv messze alulmúlja a sorozat átlagos színvonalát.
Hosszú, terjengős, végtelenül buta, a sztori siralmasan körmönfont és hiteltelen, a leírások közhelyesek, a figurák sztereotípiákra építenek és didaktikusan jelenítik meg a hiteltelen, enciklopédikus sokszínűséget. A nagy mondanivaló szónoklatokban érkezik és ostobaságoktól hemzseg. Az egyszerűsítések és az empátia hiánya miatt a téma minden fontos vonulata elsikkad. Olvasásra és problémamegoldásra teljesen alkalmatlan a szöveg.
Halasi könyve viszont nagyon jól nyúl a témához. Két dolog okoz csak problémát a mai olvasónak: a hatvanas években a cigányság társadalmi helyzete és a róluk szóló diskurzus eleve egészen más volt; ráadásul a könyv vörös szűrőn keresztül látja ezt is. Ennek megfelelően a szegényparasztság szocialista felemeléséhez hasonlító emancipatorikus szónoklat és hurráoptimista pozitív befejezés is része a szövegnek. Az úttörők felmagasztosulása és a burzsoázia javíthatatlansága, a kosárfonó szövetkezet, mint városi megélhetési forrás, a csille-felügyelői állás a mából nézve inkább lehetne a kommunista munkahely-teremtés és integráció paródiája, semmint affirmációja.
(De ennek az integrációs folyamatnak a valós csődjét jól példázza, hogy a régi fülszöveg kitér a kislány cigány származására, a Sulinet mai összefoglalója viszont már jótékonyan elhallgatja a kínos lényeget.)
A regény a maga kissé didaktikus módján egy nagyon egyszerű, klasszikus történetet ír le a gyermekkorból-otthonból indulva az egyén társadalmi integrációjáig. A mélyszegénységből, félárvaságból Pestre érkezik (a családösszefogó nagymama nélkül) egy cigány család, képzetlenek, másképp éltek-élnek, mások a tárgyaik, mások a szokásaik. Iskolába, munkába kerülnek, elkezdenek beilleszkedni, mindannyian kiállják a maguk próbáit, van, aki elbukik, van, aki megmarad. Vannak segítőik és vannak szörnyek, akiket le kell győzniük. Középpontban a kislány, Kati, az ő útja a teljes elszigeteltségtől és megnemértéstől a közösségbe (a szocialistába persze, az úttörőkébe). Illuzórikus, ideologikus. Nem is a vég teszi jóvá a könyvet, hanem a figurák motivációjának és lelkivilágának érzékeny leírása.
Egyszerű, de jól kialakított elbeszélői stratégiával van dolgunk: a mindentudó harmadik személyű, okos felnőtt elbeszélő időnként belehelyezkedik a főhős fejébe-perspektívájába, és onnan látja, magyarázza a világot. Kiemelkedő például az iskolakerülés ilyen kettős, kívülről-belülről megvilágított láttatása: míg kívülről egy érthetetlen mulasztás, belülről a félelem, a kirekesztettség, a más megszokások, az ismert, biztos környezet hiánya teljesen érthetően motiválja a tettet és részben kivonja az elhamarkodott morális (és előítéletes) megítélés alól. Nem ítéli meg a lányt, hanem empatikusan megmutatja. Hasonlóképp alterál a nézőpont az osztályfőnök és Kati viszonyát megmutató jelenetekben, ahol mindkét szereplőt kívülről és belülről is látjuk időnként, így mindkét fél szempontjaival azonosulhatunk, mindkettő részleges tudásából következő hibás cselekvéseket megérthetjük.
Az időszerkezet is egy picit megbontja a bevett lineáris történetvezetést: válságos helyzetekben, a nehezen magyarázható döntésekkor kis flashbackek ékelődnek be a lineáris kronológiába. Az elbeszélő újra csak bebújik a főhős fejébe, hogy szabad függő beszédben idézze fel a korábbi, otthonos falusi élet apróságait, kontrasztálja a két világot (a nagymama világát a kislányéval, az városi iskoláét a falusi iskoláéval, a mezőkével). Ilyen belső képekben jelennek meg a múltban elszenvedett sérelmek: a május elsejei kirekesztettség nagy traumája (amit természetesen majd az úttörőavatás ellensúlyoz), hogy nem mehettek be a cukrászdába (melyet a kasszírnő barátsága tesz jóvá).
A pedagógus és a lány kettőse is jól jelenik meg, mert nem idealizálja az iskola intézményét és a tanár személyét (csak amennyire a szocialista ember nevelőjét muszáj). A történet több ponton is hangsúlyozza, hogy segítség és elfogadás nélkül az integrációs folyamat lehetetlen: ilyen a szomszédasszony, aki előbb csak a fejét rázza, majd segít, később új feleség-lehetőségként is felmerül - azaz bevon és bevonódik. Ilyen a tanárnő, aki együttérez, de nem akar különbséget tenni, sok mindent nem ért, de nem közeledik, sokszor rosszul ítél, de be is tud avatkozni és egyszerűen, határozottan leszögezi az elveit. Ezzel párhuzamosan jelenik meg a társadalmi előítélet: mindenki a táskájához kap, senki nem ül Kati mellé, de van egy pénztáros, van egy diák, egy virágárus mindig, akibe lehet kapaszkodni. Az integráció fontos lépésének tekinthető, amikor Kati az éneklésben megtalálja magát és kiemelkedik a többiek közül. Kár, hogy a szerző nem tudta kihagyni az éneklő-autentikus cigánylány sztereotípiáját.
Persze a szöveg világa más tekintetben nagyon messze van a megélt mindennapjaink valóságától. Álomnak tűnik a munkát adó kosárfonó szövetkezet, amiből fenn lehet tartani egy lakást és három gyereket, amiből ha Katinak kell is a háztartást úgy-ahogy vezetni, de telik húsra és tojásra. Álom a segítőkészség is sokszor, ahogy a mélyszegénységből való felemelkedés, az iskolába bejutás, a mentősök emberséges hangja, a legtöbb diák könnyen változó negatív hozzáállása, a tanulási sikerek is. Se könyveik, se külön szoba, se játékok, se füzetek, se a takarítószerek, se az e tárgyakkal való bevett viszony nincs Katiék családjában, de ennek ellenére és (majdnem) mindenki segítségével boldogul.
Ezzel szemben áll az egyetlen adekvát kortárs ifjúsági mű a témában, amelyre még ki kell térnem: a
Cigánylabirintus. Nagyszerű koncepció, jó megvalósítás, de valószínűleg magából a műfajból adódóak a köny gyengeségei. Az én korosztályomnak nem nagyon kell magyarázni a Kaland, játék, kockázat mintájára felépülő könyv szerkezetét. A lényeg: apró epizódok kapcsolódhatnak többféleképpen össze. Bizonyos helyzetekben mi döntünk a folytatásról (olvasókként végig a főhős helyében vagyunk), máskor kockával dobunk, és a szerencse dönt. A kiindulás: egy frissen felnőtt, nyolc általánossal rendelkező szinte rokontalan állami gondozott cigány fiú munkát és albérletet keres Budapesten - no meg persze társaságot, beilleszkedést, szórakozást, anyagi javakat, iskolát. Többféle kimenetel van, az alkoholista hajléktalanként halsz meg pár éven belül-től a postai alkalmazottként két gyerek mellett boldogan güriző-n és a maffialeszámolás áldozatá-n, drogfutár-on keresztül az egyetemre felvételizőig. Pár nagyon lényeges dolgot nagyon erősen, átélhetően (döbbenetesen) közvetít a könyv: ahogy az előítéletek minden szegletbe befurakodnak, és minden jószándékot kifordítanak és tönkretesznek - megsokszorozva a munkavállalás, tanulás, lakásszerzés amúgy sem kevés nehézségét. A véletlen szerepét: hogy a helyes, elfogadott, szabálykövető döntések is rendre kudarcot vonhatnak maguk után. Ez azért nagyon fontos, mert a cigányok esetében fokozottan érvényesül az a szociálpszichológiai axióma, hogy ha nem megy nekik valami, arról ők tehetnek (jellem, vagy vér), ha megy, akkor a körülmények segítették őket (míg önmagán ezt általában fordítva alkalmazza az ember). Ezt az axiómát leplezi le hatékonyan a véletlenekkel tarkított, de teljesen hiteles cselekménybonyolítás, és az, hogy többféleképpen, több döntéssel lejátszhatjuk a történetet, és sokszor mégse javul az eredményünk, hiszen nem csak a döntések minősége számít. A közösség szerepét is kiemeli a szöveg: ha nem talál főhősünk közösséget, nem tud megmaradni.
Magának a szerkezetnek ugyanaz adja az előnyét, mint a hátrányát: a tipikus életutakból összegyűjtött sok lehetőség miatt többször is végig lehet játszani. Annyira izgalmasra sikeredett, annyira jól tagoltak az epizódok, hogy nem lehet letenni egy-egy befejezés előtt. Viszont éppen a többszöri játék, a tipizáltság miatt csömörlünk meg, a játék személytelenné válik. Nem kapunk egy fiktív, de egész életet és figurát.
Ez marad a kezünkben: pár mese, egy régi, sok szempontból elavult, érzékeny történet, meg egy izgalmas, kesernyés játék. Pár klasszikus, történetek az egyszervolt magyarországi mélyszegénységről, amikor a szociográfia mellett virágzott a népiesek és a városi realisták novellairodalma. Ma kevés kivételtől eltekintve nincs ilyen empatikus, a szegénységet és főként a cigányságot nem csak tört nyelvében, kuriozitásként, elméleti terepként, de megértésre érdemes életformaként kezelő szövegünk. Se kicsiknek, se nagyoknak. Ennyi, nem sok. A kérdés társadalmi-gondolati érdekességéhez képest siralmasan kevés.
Győri Hanna
Bejegyzések
