2008. december 21., vasárnap

Ahol Fuentes szerint véget ér a világ... - Lévai Katalin: Varázskert

"A valóság-fantázia egymásba olvadása úgy törli el a közöttük feszülő ellentéteket, miként Lesznai hímzéseiben olvad egybe a háttér és az előtér. Ezen eltolt helyű én új, dichotómiáktól mentes értelmezői helyről érthető meg, narrációról, fokalizációról vagy szerzői szándékról a feloldódó személyiség miatt nem beszélhetünk. Dénes nem érti feleségét, nem érti ezt a világot, akkor gyógyul meg, mikor a másikhoz viszonyítva minden a helyére kerül, mikor kirakják a puzzle-t." - Vaga Bernadett írása Lévai Katalin Varázskert című regényéről.


Varga Bernadett: Ahol Fuentes szerint véget ér a világ... - Lévai Katalin: Varázskert


Az Alexandra Kiadó gondozásában nemrég megjelent Lévai-regény alig érthető meg feminista irodalomkritikai vizsgálódás nélkül. A nyelv játéktere eddig nem látott bravúrral tágul ki, a szavak szabad mozgása során egy idő után elveszünk a valós és a fantázia erdejében, összemosódik, hogy egy-egy érzékelés kivel, melyik világban (a Lévai általi „itt és most”-ban, a főhős regényében, a Varázskertben vagy magában a családi történetben) játszódik-e le. A helyszínek, a képek, a zenék, a fantáziavilág, a fények, a gondolatok, a valóság, a snittek, a szereplők, az idősíkok közötti szabad átjárás, a gyakori jelen-múlt cserélődése a valós-képzelt világban; egyszóval a határok többszörös megkérdőjeleződése én-fellazító- és kimozdító nyelviséget feltételez, és ezekre vonja szemünket.

A könyvben az egyik legerőteljesebb példa erre a következő: a főhős bemegy a kórházba férjéhez, Déneshez, mert a házvezetőnőt baleset érte. Beszáll a liftbe, Mirkó áll mellette, elmeséli apja kórházi halálát. A következő mondat:

„A nővérpultnál megcsörrent a telefon. Odanéztem.”(1)

Az olvasó hirtelen megzavarodik. Melyik kórház nővérpultjánál csörög a telefon, ki néz oda, és kinek a telefonja (valamelyik szereplőé, vagy a kórházé) csörög? A telefon hangja újabb, a filmekre jellemző vágással hozza vissza az olvasót a fantáziavilágból? A nyelvi játék a valóságot elválaszthatatlanul beleolvasztja a képzelet terébe, pár pillanatra sem a beszélőt nem tudjuk meghatározni, sem azt, kinek a szemén keresztül látjuk az eseményeket. Az én bizonytalanná válása eltolt értelmezői síkra kényszerít minket. A regényben, leplezetten vagy nyíltan, számos alkalommal hangsúlyt kap a kérdés: „És ki voltam én?”(2) Több helyütt izgalmas tükörjeleneteket olvashatunk, az egyik, amikor a feleség Dénest Renátával látja kijönni a moziból, hazamegy, belenéz a nagyanyai örökségként kapott hatalmas falitükörbe:

„Hosszan ívelt, vastag szemöldököm alól belemélyesztettem a tekintetem a tükörmásoméba. Óriási, kíváncsi szempár csillogott vissza rám. Félszeg mosoly suhant végig az arcomon, átrendezve a vonásaimat. Fellélegeztem. Végre megint igazi arcom lett, az, amelyet jól ismertem.” (3)

A nő valódi önmagát pillantja meg, csakis saját magán keresztül határozódik meg énje. Ő látja a tükörképet, vagy a tükörkép őt? Ismerjük-e az „igazi arcot”? Melyik én a valós?

Ugyanezen az oldalon az olvasó helye ismét elmozdul:

„Akinek szenvedélyes a lelke, az nem éri be a hétköznapi élet történéseivel, annak több kell, sokkal több. Van, akinek nagy térre van szüksége ahhoz, hogy éljen, én inkább a saját világomban létezem, amelynek az ajtaját olyan szélesre tárhatom, amilyenre akarom. Kiköltözöm, és vissza. Hol itt létezem, hol ott. Van egy nő és egy másik. Bár az is lehetséges, hogy most éppen egy sincs. Talán azért nem csapdosok tányérokat a földhöz, mert nem is létezem. Nincs már az a nő, aki toporzékoljon. Van valaki, aki nyugodtan ül a kanapén, de ő idegen. Ahogyan idegen az a férfi is, aki hazavár.”(4)

Akárcsak a regény egészében, ebben a részben is nagyon nehezen tudjuk megragadni a szubjektumot, van a nő, és egy másik. De lehet épp egyik sem.

Ugyanezt az én-dilemmát boncolgatja az Ariról való beszélgetés is:

„ - Tizennyolc éves, mit akarsz? Nem ülhet örökké a szoknyádon.
- Tizennyolc és fél… Tudod, furcsa, hogy megint ketten vagyunk.
- Nem inkább hárman? Na jössz?
”(5)

Ki a harmadik? Mirkó vagy a másik női, általunk nem megragadható szubjektum? Vagy a kettő ugyanaz? Nincs rá bizonyos válaszunk.

Még hosszan idézhetném a példákat: hirtelen a gyermeki hang átcsap felnőttbe és vissza, pillanatok törtrészére nem tudjuk, épp ki kihez szól, ki kibe karol bele, mire vonatkozik mondanivalója, Lévai regényében vagy a regény novellájában járunk, milyen a viszonya a főhősnek novellája szereplőjéhez, és ezeknek Mirkó világához. Ki ír kit? Találunk-e közös vonatkoztatási pontot? Egyáltalán, miért keressük? Többszörös tükröződéseknek vagyunk tanúi. Az ok, amiért időről időre minél bonyolultabb és erősebb képiséggel veszik el értelmezésünk alól a talaj, az az, hogy minden alany-tárgy meghatározhatatlanságából adódó többértelmű jelenetben eddig nem ismert játékos nyelvi plusz látható. A mű külön érdekességeként kizárólag a főszereplő neve az, amelyet nem ismerünk, s e gesztus a személytelenséget fokozva a nő személye helyett annak csak a hangjára összpontosító hangsúlyeltolódást hoz létre.

A regény értő olvasatában nem hagyhatjuk figyelmen kívül a kert folyamatosan visszatérő képeit. A Varázskert rendkívüli módon alkot hálót, és folytat párbeszédet Lesznai Anna korai lírájával és hímzéseivel. Lesznainál a kert szintén visszatérő gyermeki, a személyiséget feloldó szexuális én-metafora. Édenkertje és Lévai Varázskertje több ponton találkozik. Mindkét szerző alkot új szavakat, Lesznai például: „szerelemkenyér”, „vágymadár”, énálmodás”, „csókmadár”, „életvirág”, mesejószág”(6). Lévai szavai: „ördögangyal”, „varázskert”, „üvegfeleség”, „szalagmadár”, „selyemketrec”.

Lesznai Kezdetben volt a kert című regényéről így nyilatkozik:

„Ezer éve kezdtem egy regényt, nincs kész, megpróbáltam mindent belevinni, ez a baja. Szétfolyik. Én vagyok az egyetlen egysége.”(7)

Lévai művében is a regényen végigvonuló kertet kell megértenünk, mint a mű egyetlen egységét. Kérte Dénest, ne csak nézze, lássa is. Lesznai Egyszerű dal című versében ezt mondja:

„Hogy engem lássál, nézd meg kedves a kertet.”(8)

Az időből kilépő kert hangjai, illatai, összes érzékszervünket komolyan igénybe vevő érzékletei hol folyamatként lengik be, hol villanó képekként tűnnek fel a regény terében. A gyermekkori szerelem, a gyermeki játék és a szexualitás közös találkozási pontja a kert.

„Vad szeder és édes ringló ízét éreztem az ajkán, azokat az ízeket, amelyeket gyerekkorunkban együtt élveztünk nyári kirándulásaink alatt…”(9)

Lesznai minden alkotásában találunk meseelemeket, nála a mese, a gyermekkor a kerttel kapcsolódik össze, felnőttként ugyanez, de már a szexualitással is átszőtt kert van jelen:

„Ha testem kívánod, úgy simítsd az illatos földet.”(10) (Egyszerű dal)

„Egymásba mi pihenni tértünk.”(11) (A pillanatok nyoszolyáján)

„Mert áldott a szűz, ki számüzött, sejtő, bolyongott
S asszonnyá érve kedvese kertjébe ér.
Kedvese keblén ébred lelke magára,
Kedvese keblén ébred kertjére ő
…Kedvesem, kertem, egyek leszünk-e végre,
Teljesedettek minden kertek közül?
”(12) (A kert III: De ha ismét…)

Lévainál az első lapokon először orrunkba költöző avokádóillatot végig érezzük, a nő több ízben a kert zörejeire kapja fel fejét, a „disszonáns hangokra” vagy a nesztelenségre, puha sötétségre, akkor is, amikor a házban van, s ezt szorosan összekapcsolódik gyermekkora érzéseivel.

„Mintha ág reccsent volna a kertben, talán valami mókus. Hanyatt feküdtem az ágyon, és vártam, hátha visszatér a zaj, de teljes volt a csönd. A pillanat elmúlt. Bebújtam a takaró alá, és nyomban elaludtam.”(13)

A kert zajai a szubjektumra vonatkoznak:

„Veszélyes feltárni azt, ami bennünk él.”(14)

„Talán a saját arcomat kellene fürkésznem, gondoltam. Neszt hallottam a kert felől, felkeltem, az ablakhoz léptem, és kitártam az ablakszárnyakat.”(15)

A Lélekutazás és Mirkó festménye által a kertélmény megsokszorozódva csúszik egymásba, „kusza, rejtélyes”, egymástól kevéssé elkülöníthető kert- és énképzetekké alakul.

Lesznai folyamatos női és gyermeki vágyódása a kertbe megalkotta a Hazavágyom hazúlról című verset, Lévainál ugyanilyen állandó vágyakozást láthatunk a megérkezésre, mely pillanatokra a Mirkóval való személyiséget feloldó szerelmi együttlétben manifesztálódik:

„Behunyom a szemem, belemerülök egy mély hullámba, amely a testem közepéből árad szét, és elborít a végtelen öröm és megérkezés boldogító érzése.”(16)

A könyv végén így szól Mirkó:

„-Ez még csak az indulás. A megérkezés még messze van.”(17)

A megérkezés szó az igekötő által válik nyomatékossá és jelentőségteljessé, ami az indulás szóból kimaradt („elindulás”).

A megérkezés a szubjektumhoz való eljutás, az írásban létrejövő valódi képmás, a más által meghatározott életforgatókönyv lerombolása.

„Választottam egy világot, amelyben élek, amely jól-rosszul, de működik, és választottam egy másikat, amelyik sodor magával, mint az ár egy sebes sodrású folyóban. Mindkettőre szükségem van, és előfordul, hogy egyiket sem tudom elviselni. És talán szükségem van egy harmadikra is, amely még nem született meg, de amelyben saját magamra ismerek majd, mindenféle külső segítség és befolyás nélkül. Ebben a hárompólusú univerzumban találom meg az igazi önmagam, érzem.”(18)



Lévai és Lesznai szubjektumai a kerten át hatolnak önmaguk gyökeréig:

„[…] vissza akarok jutni a gyökerekhez, ahhoz az önmagamhoz, aki egykor voltam, hogy elindulhassak újra, de egy másik úton.”(19)

„Hogy gyökeret vert Tebenned a lelkem
Én fölsikoltva önmagamra leltem.
”(20) (Ébredés)

Lesznai az ófrancia mondában élő Meluzina alakot formálja madártestű tündérré (21) , a Varázskertben több helyen találkozunk madár-motívummal, Mirkó tündéremnek szólítja a nőt. Ez a mesék sajátos világát idézi.

Vezér Erzsébet monográfiájából tudjuk, Lesznai természetlátása okán eljutott a keleti filozófiához (22) , Lévai regénye is kiemeli egy ízben a kínai hagyományt mint egészet, hiánytalant. Máshol a hold fogyó-növő váltakozásaihoz hasonlatos a hiány, illetve ennek betöltése, tulajdonképpen az, mikor milyen mértékben jön létre a kert, önmaga. Íme egy rész, ahol a hiány csendjének megszólítása után vágyakozik:

„Valójában nem létező dolgokról írtam, hanem látomásról, hiányról, és féltem, nagyon féltem, hiábavaló vállalkozás elindulni a szavak mögött rejtőzködő kert keresésére, mert ilyen kert nem létezik. S a férfi, akinek a csend mélyéről kellene szólítania a lányt, vajon miféle varázslat? Létezik egyáltalán?”(23)

Zsadányi Edit Lesznai tízes évekbeli verseinek és hímzéseinek vizsgálatakor elsőként tereli a figyelmet az alany-tárgy alakzatain keresztül az objektum-szubjektum, olvasói helyek kijelölésére. Kimutatja, a ritmikusan ismételt, újraértelmezett kertmotívumok női szexualitásra és saját női nyelv létrehozására utalnak, az objektum és szubjektum egymásba olvadása során a személyiség elveszik, a szubjektumra vonatkozó ellentétek egybemosódnak, a határok instabillá válnak, nyelvileg visszatér a preödipális korszakba, ami az olvasó és a szöveg eddig megszokott helyét billenti ki. Lesznai Édenkertbe visszavágyó művészetét, elnémított női kommunikációnak felfogott, kint-bent kérdést feszegető hímzéseit egyértelmű párhuzamba hozza a derridai írással, és a logocentrikus nyelv alól kitörni szándékozó ecriture-rel. (24)

Lesznai így vall nyelvkereséséről:

„Keresem azt a versformát, mely a grammatikát és a logikát teljesen képbe, asszociációkba oldja. Összefüggéstelen szavak legyenek, melyek visszanyerik mágikus értelmüket, és vele együtt asszociációuszályukat.”(25)

És Lévai:

„De nem mondhatok le arról, hogy teljességében éljem az életet, hogy újra átélhessem a nők minden fájdalmát és gyönyörét, a szerelem szinte kibírhatatlan feszültségét, a zavart és a remegést, amit ébreszt bennem, a megállíthatatlan sodródást a másik felé, és hogy visszakerüljek az ősi világba, ahol mindezt értik. Ki kell szabadulnom a selyemketrecből, szét kell robbantanom a rácsokat.”(26)

Lesznai:

„Én Éden füves kertjét szeretem…
Engedd Uram, hogy hazamenjek.
”(27)

Lévai:

„[…] képes vagyok-e még teremteni valamit a lelkemben, erőt, hitet, gondolatot, érzelmet, bármit. Istenem, hadd lássak tisztán.”(28)

Eddig leírt példáim Lévai esetében is Zsadányi Edit véleményét támasztják alá. A tükörjelenetek Lacan tükörstádiumára emlékeztetnek, melyik az a pillanat, amikor valós önmagát látja, és melyik az, mikor visszatér (visszatér-e?) a lacani tükörhöz? Lacannál a nyelv funkciója nem a kommunikáció, hanem „egy hely kijelölése a szubjektumnak, ahonnan beszélhet”.(29) Miként képes megszólalni a törlésre került hiány, az alany, aki hiányzásával létezik, csöndjével szólal meg? Ez a fajta meghatározhatatlan, szorongással teli én minden női írónál megfigyelhető, gyökerei a derridai dekonstrukcióból és - kettős írásból induló, ecriture feminine-ben keresendők. Újfajta szubjektumteremtéssel kerülünk tehát szembe, női, egyetemes, határokon átívelő problémára, a másiktól független önkimondás nehézségére hívva fel a figyelmet. A valóság-fantázia egymásba olvadása úgy törli el a közöttük feszülő ellentéteket, miként Lesznai hímzéseiben olvad egybe a háttér és az előtér. Ezen eltolt helyű én új, dichotómiáktól mentes értelmezői helyről érthető meg, narrációról, fokalizációról vagy szerzői szándékról a feloldódó személyiség miatt nem beszélhetünk. Dénes nem érti feleségét, nem érti ezt a világot, akkor gyógyul meg, mikor a másikhoz viszonyítva minden a helyére kerül, mikor kirakják a puzzle-t.
Zsadányi Lesznai-tanulmánya 9. lábjegyzetében fontos dologra hívja fel a figyelmet: Paul de Man szerint „az élettelen felruházása a beszéd képességével, tehát a hangadás arc adásával is jár”, mellyel Lesznai-Lévai kertjei szembemennek. „Kezdetben felkeltik a személyesség illúzióját, majd a lírai alany létmódja átalakul, metanarratív fikcióvá” válik. A kertekben ugyanis „ezer meg ezer pontról visszhangzik arc adása nélkül” a nő, így alakul ki az új szubjektum.(30)
Lesznai csodálatos Édenkertje a sorozatos bizonytalanságok miatt néhol Sárkánykertté változik. Tudja, nem hozható vissza a vágyott éden, én-kimondása itt-ott megbillen.
Lévai regényében gyönyörű szép képeket és színeket olvasunk, melyek következetesen és arányaiban is helyesen vonulnak végig a regényen. Iszonyú erős képiség, megkapó zenei-, illat- és színpaletta, nyelvi játék. Helyünket elveszítve leheletkönnyedséggel lépegethetünk a neszekkel, koppanásokkal, zörrenésekkel, rezzenésekkel teli megsokszorozódott kertekben, érezhetjük az illatokat, az érintés könnyedségét ujjunk begyén, a nedves fű csiklandozását talpunk alatt, érezzük a tárgyak különféle anyagát (márvány, selyem, kasmír), látjuk formájukat (négyszögletű, csíkos, ovális). A kert az otthon tárgyaiba is belekúszik (virágmintás kasmírkendő, öblös tál, eperillatú radír, faborítójú határidőnapló). A kertek szép fokozatosan mindennek a lényegét kitöltik, időt, tárgyat, hangot, embert is. Bent a kintben. Nem csak itt vagyunk, hanem ezzé válunk. A fentebb bemutatott példáknál ezek egy jeleneten belül legalább háromféle olvasattal bírnak, egy képen belül is többszörösen megerősítve a megfoghatatlan szubjektumot. A regény egyedülálló a hazai irodalomban. Eltörlődik az alkotás és a valóság határa. Megíródik a Kert. A szubjektum maga a meg nem határozható moraj, súly, forma, csönd, szín, fény, erő, ritmus, irány, lebegés, artikuláció nélküli hang, a puha, a beleolvadó, ő a kert, az ösztönös ős-játék. A tér beleszívódik és ő a térbe. Döntő kép, mikor Mirkó színes tollakkal festi a nő mezítelen testére a kert elemeit. Átszűri magán, kerítésként védi bőrével, majd úgy érzi, a teljes feloldódásért meg kell ölnie bőrét, hogy létrejöhessen és mindent betölthessen a kerítés nélküli kert, a női test írása, az ecriture.(31)


Varga Bernadett


---------------------
Jegyzetek:

1 LÉVAI Katalin, Varázskert, Pécs, Alexandra, 2008. 157.
2 LÉVAI, i.m., 35.
3 LÉVAI, i.m., 54.
4 LÉVAI, i.m., 53-54.
5 LÉVAI, i.m., 70.
6 VEZÉR, Erzsébet, Lesznai Anna élete, Bp., Kossuth, 1979. 42.
7 VEZÉR, i.m., 135.
8 LESZNAI Anna, Köd előttem, köd utánam – válogatott versek, Bp., Szépirodalmi, 1967. 73.
9 LÉVAI, i.m., 31.
10 LESZNAI, i.m., 73.
11 LESZNAI, i.m.,53.
12 LESZNAI, Dolgok öröme, 46.
13 LÉVAI, i.m., 49.
14 LÉVAI, i.m., 52.
15 LÉVAI, i.m., 56.
16 LÉVAI, i.m., 33.
17 LÉVAI, i.m., 245.
18 LÉVAI, i.m., 117-118.
19 LÉVAI, i.m., 241.
20 LESZNAI Anna, Köd előttem, köd utánam – válogatott versek, Bp., Szépirodalmi, 1967. 49.
21 VEZÉR, i.m., 53.
22 VEZÉR, i.m., 34.
23 LÉVAI, i.m., 130.
24 ZSADÁNYI Edit, A tű és a toll, Lesznai Anna hímzéseinek és verseinek tárgya, Irodalomtörténet 2006/1.
25 VEZÉR, i.m., 86.
26 LÉVAI, i.m., 229.
27 GERGELY, i.m., 22.
28 LÉVAI, i.m. 131.
29 WHRIGHT, Elisabeth, Modern pszichoanalitikus kritika, IN: JEFFERSON, Ann, ROBEY, David (szerk.), Bevezetés a modern pszichoanalitikus elméletbe – Összehasonlító áttekintés, Bp., Osiris, 2003. 178.
és JOHNSON, Barbara, A vonatkoztatási rendszer: Poe, Lacan, Derrida, IN: KIS Attila Atilla – KOVÁCS Sándor – ODORICS Ferenc (szerk.), Testes könyv, Szeged, II. Ictus és JATE Irodalomelméleti Csoport, 1997. 167.
30 ZSADÁNYI, i.m., 121. és 9. lábjegyzet
31 A mai magyar szakmai elit, úgy tűnik, még mindig nem nőtt fel kellőképpen a feminista irodalomkritikai beszédmód-értéshez. Az Élet és Irodalomban a könyvről Károlyi Csaba által jegyzett írás (Károlyi Csaba, „Nem tudhatod, mit érez egy nő” – Lévai Katalin: Varázskert, Élet és Irodalom, LII. évfolyam, 48. szám, 2008. november 28.) több mint szakmaiatlan. Károlyi nem csupán nem ismeri fel az egyértelmű Lesznai és egyéb intertextuális áthajlásokat és irreleváns szerzőket említ összehasonlításképpen, hanem ennél tovább megy. Legújabb irodalmi kánonunkból, valamint a dekonstrukcióból, Helen Cixous köréből, és a női írásból is megcsillantja olvasatlanságát, s mindezt megspékeli az alárendelő beszédmódot újratermelő mondataival. Azt sem látja, filozófiai alapjaiban miként fonódik össze Lévai „milyen a jó író” fejtegetése és Yeats: „Táncából a táncost: kitudhatod?” sora. Károlyi önkényesen teszi be a regényt a rossz lektűr kategóriájába - mely kategóriaalkotása felkészületlenségén alapszik.

2008. november 5., szerda

Lévai Katalin: NŐI MAGÁNTÖRTÉNELEM

"Történeteik minden értelemben "belül" játszódnak, a személyes létszféra, a ház, az otthon és a lélek határain belül. Egy-két kivéte1től eltekintve az írásokban tökéletesen kettéválik a személyes és a politikai, a belső történések és a külső politikai események között nincsenek érintkezési pontok. Az emlékezés az érzelmes-intuitív gondolkodás formájában történik, amibő1 többnyire hiányzik a tudatosítás, az önreflexió és az önirónia. Nem szívesen tekintenek ki az érzelmek védőpalástja mögül. Mi az, amit nem akarnak tudomásul venni az emlékezők? Mi az a tiltott tudás, aminek nem mernek a közelébe férkőzni?" - kérdezte Lévai Katalin az 1997-ben kiírt pályázatára beérkezett 327 női siker-vallomás kapcsán. Arra kérte a női hallgatókat, írják meg, milyen sikertörténeteik vannak. Vajon mennyit változott a helyzet az elmúlt tíz évben?



Lévai Katalin: Női magántörténelem



1997-ben az Egyenlő Esélyek Titkársága vezetőjeként meghirdettem egy rádiós palyázatot, amelyben arra kértem a női hallgatókat, hogy írják meg sikeres élettörténetüket. Valójában nem hagyományos sikersztorikat vártam, sokkal inkább arra voltam kíváncsi, hogy mit jelent és hogyan értelmezhető a nők számára a siker. Minden várakozást felülmúlt, hogy a hívó szóra 327 írás érkezett, és ily módon egyedülálló történeti "gyűjtemény" birtokába jutottam. Mivel a palyázat sem formai, sem tartalmi megkötöttségeket nem tartalmazott, az írások hagyományos szociológiai feldolgozásával nem kísérleteztem. Helyette olyan nézőpontból közelítettem meg az írásokat, amelyet jobb híján érzelmi-szociológiai nézőpontnak neveznek, és ami segít abban, hogy a szereplők cselekvésein és érzelmein keresztül különféle létezési módokat bemutathassak. Elfogadva Giovanni Levi megközelítését, mely szerint az egyéni életsorsokat nem azért vizsgáljuk, hogy az egyedi életutak rekonstrukciójához eljuthassunk, hanem azért, hogy egy társadalmi csoport jellemzőit az életpályákon keresztül meg tudjuk jeleníteni; én is a tudomány "mikrohullámán" utazva a mikrotörténelem-írás hívéül szegődtem.


Tiltott tudás az érzelmek birodalmában


A női valóságpróza birtokában számomra e1ső kérdésként az fogalmazódott meg: mennyiben különbözik ez a férfiak írásaitól.
A dokumentumpróza nem szépirodalom, bár a legjobb írásoknak kétségkívül irodalmi, esztétikai értékük is van. A beérkezett önéletrajzok többsége megrendítő, erős hatású írás, a legtehetségesebbek tollából pedig hiteles kordokumentum, amelynek értékét nem csupán tartalma, hanem nyelvi szépsége is bizonyítja. Vannak életrajzok, amelyeken az átélt személyes múlt felidézése nyomán átsüt az írás öröme. Az emlékek írásos megörökítése egyfajta számvetés a sorssal, önigazolás, de több is ennél: a megszerzett tudás, tapasztalat átadása, és mindenekelőtt az érzelemé, amely minden írásban uralkodó. A női önéletírásokat valószínűleg éppen ez különbözteti meg a férfi élettörténetektő1. A női írások középpontjában a magánélet érzelmes eseményei állnak: a szerelem, a házasságkötés, a gyermekek születése. E sorsfordító történések az életrajzok leghangsúlyosabb részleteiként emelkednek ki, különösen akkor, ha viszontagságokkal és küzdelmekkel jártak együtt. Mellettük számtalan külső esemény érdektelenségbe vész, kívül reked az e1beszé1ő horizontján, a nagypolitika viharai legfeljebb háttérzöngék a személyes életutak feltárása során.
A nők magántörténelmet írnak, amelyből következetesen kizárják a "nagy történelmet". Pártkarrierről mint sikertörténetről egyetlen írás sem szól. E1ső olvasásra úgy látszik, mintha a történelem csak megtörténne a szereplőkkel. Visszatérő motívum a megvalósulatlan elképzelések megjelenítése: a be nem teljesült vágyálom, a szakmai siker és egy több rétegű életpálya után érzett vágyódás, amelynek útjában anyagi kényszerek, magánéleti megfontolások, sorozatos gyermekszülések és megoldatlan családi konfliktusok állnak. "Kötelezettségeim és szellemi igényeim állandó harcban állnak egymással életem során. Idővel el is felejtkeztem a húszévesen magamnak tett ígéretemről, olyannyira, hogy már nagyok voltak a gyerekeim, de a hivatás még a terveim között sem szerepelt." A középkorúak és az idősebbek egészen természetesnek találják, hogy a családi élet kedvéért feláldozzák a karrierjüket. A lemondásért a férj és a gyerekek sikere nyújt kárpótlást. "Arról ábrándoztam, hogy ha majd nyugdíjas leszek, bepótolom mindazt, amit harmincévesen abbahagytam."
Találkozunk boldogulástörténetekkel az "épülő szocializmusban", ahol ugyan mindent átitatott a történelem, de az életrajzírók erre alig tesznek utalást. Vagy valóban nem látják, vagy nem akarják látni azokat a korlátokat és kényszereket, amelyeket a politika és a gazdaság irányváltásai az útjukba állítottak, és nem fedeznek fel összefüggést az egyéni sorsutak és a társadalmi mozgások változásai között. "Ha néha felöklel az élet, én azonnal talpra állok, és nem engedem, hogy tehetetlen zsákmánynak tekintve, súlyos lábát rám tegye." Történeteik minden értelemben "belül" játszódnak, a személyes létszféra, a ház, az otthon és a lélek határain belül. Egy-két kivéte1től eltekintve az írásokban tökéletesen kettéválik a személyes és a politikai, a belső történések és a külső politikai események között nincsenek érintkezési pontok. Az emlékezés az érzelmes-intuitív gondolkodás formájában történik, amibő1 többnyire hiányzik a tudatosítás, az önreflexió és az önirónia. Nem szívesen tekintenek ki az érzelmek védőpalástja mögül. Mi az, amit nem akarnak tudomásul venni az emlékezők? Mi az a tiltott tudás, aminek nem mernek a közelébe férkőzni?
Egyszerre e1keserítő és érthető az a félelem és elfojtás, amely jól érzékelhetően jelen van az írások zömében. Elkeserítő látni a női kiszolgáltatottság és a korlátok közé szorított életutak különféle formáinak elfogadását, a belenyugvást, de a kitalálhatatlanul leleményes egyéni életstratégiákat is, amelyeket ennek ellensúlyozására dolgoztak ki. Ezek a stratégiák végső soron arra jók, hogy konzerválják a hagyományos női szerepet és státust, és mindössze annyit engednek meg, hogy a nő — mindig a gyengébb helyzetéből — küzdjön státusa javításáért.
A kollektív női sikertörténeteket nélkülöző honi történelem ismeretében érthető a történelmi vaksághoz való ragaszkodás. A polgári tradícióktól való elszakadást, a válást, a házasságon kívüli szexualitást, a társadalmi érvényesülést vagy az önálló életmódot a nők esetében tartósan elítélte és elrettentő példaként emlegette a közfelfogás. A női egyenrangúság elutasítása társadalmi reflexként ma is tovább él, és ezzel szemben soha nem állt társadalmi mozgalom, csak a legutóbbi években kezdődött meg egy olyan nyilvános párbeszéd, amely ezt szorgalmazza. Nincsenek példák kollektív, csak egyéni női győzelemre. Így marad az egyéni túlélni tudás és akarás gazdag eszköztárának alkalmazása.
Amit az elbeszélők nem akarnak látni, az a női szabadság társadalmilag intézményesített korlátozása mind a köz-, mind a magánéletben. Az a kényszer, amelyet a társadalmi normák folyamatosan közvetítenek, amikor választaniuk kell az anyaság és a hivatás között. Az a hierarchikus rend, amely elkülöníti egymástól a női és férfivilágot, és következetesen az utóbbinak ad több jogosítványt. Az a jól érzékelhető gyakorlat, hogy a nők szabadsága a két világ közötti átjárásban nem létezik mindaddig, amíg csak az egyikben engedik őket mozogni.
A nők nem akarják észrevenni sem a látható, sem a láthatatlan korlátokat, mert nem hisznek abban, hogy ezeket le tudják törni. Inkább a mindenkori kárvallottak sértett önérzetével menekülnek az érzelmek és a nemes eszmék emelkedett birodalmába, és onnan hirdetik emberségüket és sikereiket. "Nem váltottam meg a világot, nem alkottam maradandót, de amerre jártam, szeretetet és segítséget nyújtottam mindenkinek, s ezért cserébe ugyancsak szeretetet és megbecsülést kaptam. Vajon nem nagyobb dolog-e ez, mint olyan politikusnak, uralkodónak lenni, aki világraszóló sikereket ér el sok százezer ember nyomorúsága árán?"
A történetek mögé képzelhető egy complex másik világ, amely azonban csak elmosódva érzékelhető az írások takarásában. A történetek egyedisége éppen itt, ebben az elmosódott világban mutatkozik meg. Itt lappanganak a megbicsaklott álmok, az "egyedül vagyok" létérzése, a naivitások és a családi titkok, szóval mindaz, amiről a sikersztorik legfeljebb felületesen szólnak. A puszta felszín tankönyvbe illő módon mutatja a patriarchális viszonyrendszer összes jellemzőjét és azt a temérdek önigazolást, ami mindennek a túlélését szolgálja.


"Puttonnyal a hátamon"


A pályázók jellemzően középkorú, vidéki, segítő szakmákban dolgozó nők voltak. Tanárok, szociális munkások, ápolónők, gondozók. Többségük férjezett vagy családban élő, nem egészen harmaduk gyermeket egyedül nevelő szülő. A közéletbe csak kevesen váltottak belepőjegyet, viszont sokan érezték úgy, hogy "kell egy csapat”, amellyel fel kell építeni, létre kell hozni valamit, amiből másoknak is haszna lehet. Akkor is, ha ennek nagy ára van, vagy lemondással jár. "Nem akartam állati sorba süllyedni a kettős teher miatt. Maratoni távfutó férfitársadalomban, puttonnyal a hátamon is kellett valami, ami felemel a hétköznapok fölé."
A történetek egy része beavatástörténet, a belső út végigjárása, amely a személyes tudás fejlődésén és a szakmai elmélyülésen keresztül elvezet egy hivatásig. A társadalmi siker, a pénz és a karrier soha nem szerepelt a megfogalmazott életcélok között, inkább valami elvont eszme, mint például az emberiesség, a szeretet vagy a tolerancia. Lehet, hogy szégyellték leírni, az is lehet, hogy valóban elítélik, esetleg nőietlennek tartják a teljesítmény eszményítését, az úgynevezett karrierizmust, mindenesetre tény: a válaszolók közül nem soknak jutott ki a társadalmi elismerésből. A vallomástevő nők győzelemnek tekintették azt is, ha nem veszítettek el egy állást, ha az otthonuk közelében sikerült elhelyezkedniük vagy azt, hogy egyáltalán munkához jutottak egy munkané1kü1iségtő1 sújtott övezetben. A női siker valójában menekülés a veszteségtő1, nem pedig társadalmi elismerésre, kiugró teljesítményre való törekvés. A győzni akarás sohasem bevallott, inkább szégyellni való cél.
Ezekben az írásokban a nők maguk teremtik újra a női szakma mítoszát, amennyiben azt olyan szakmának tekintik, ahol a nemes emberi és szakmai értékek elsődlegessége nem vitatható, de éppen olyan elfogadott az is, hogy mindezek gyakorlása nem jár együtt sem társadalmi ranggal, sem anyagi elismeréssel. "A pályámat én nem megfutottam vagy befutottam, hanem összevissza szaladgáltam, de sohasem céltalanul. A fizetésem sohasem volt magas, de nem bánom, mert a saját értékeim szerint élhetek."
A női karriert olyan sok szakmán kívüli szempont uralja, hogy csak keveseknek adatik meg a töretlen pályaív. A gyerekszülések, majd a kisgyerekek nevelése évekig távol tartja őket szakmájuktól vagy állandó kötéltáncra kényszerít a család és a munkahely között. Majdnem mindenki említi a kettős terhelés kínjait, de egyszersmind az élet természetes velejárójának tekinti, és nem tiltakozik ellene. Inkább minden erejét összeszedi, hogy a mindenkori társadalmi elvárásoknak megfeleljen. "Egy nő a munkahelyén úgy helytáll, mint egy férfi, otthon pedig úgy helytáll, mint egy nő."
Az önvallomást írók túl akarják élni a munkakezdés előtti reggeli műszakot, amikor álmos és nyűgös gyerekeikkel az óvodába rohannak; a munkaórákat, miközben bűntudatuk van, amiért nem a gyerekeikkel vannak, és az otthoni műszakot, amikor azért van bűntudatuk, mert elmaradnak a hivatali teendőkkel; a rossz fizetést, a rossz munkát, a férfi kollégák sértő megjegyzéseit és az állami szónoklatokat a szent anyaságról és a nők megbecsüléséről; a nőnapot, az anyák napját és az összes többi ünnepet, amikor általános rosszkedv és kimerültség vesz erőt rajtuk; az otthoni unalmas, ismétlődő és végtelen háztartási munkát, amihez alig kapnak segítséget; a családon belüli erőszakot; az alacsony életkereset miatti alacsony nyugdíjat és az ezzel járó szegénységet. A nők nem nyerni, csupán túlélni akarnak.
Azok, akik "társadalmilag mérhető" sikereket értek el a szakmájukban, nem mulasztották el felsorolni, mennyiben szenvedett csorbát a magánéletük, milyen árat fizettek a kettős szerepvállalásért. A férfiak nem szokták ezt a sajátos "költség-haszon" elméletet alkalmazni szakmai életútjuk vizsgálatánál. Ez a látásmód viszont szinte kötelező a nők esetében. Ahogyan az is, hogy a család kudarcaiért önmagukat okolják. "Amíg a kórházban dolgoztam, gyakran éjszaka is, nem volt kitakarítva a lakás, és a gyerekek mirelitet ettek. Nem volt, aki tanuljon velük, és ebből komoly iskolai gondok támadtak. A férjem fontos beosztásban dolgozott, nem tudott akkoriban segíteni. Ezek az évek valami nagyon rosszat indítottak el az életünkben. Eltávolodtunk egymástól, nem tudtam annyit törődni sem a férjemmel, sem a gyerekeimmel, amennyit szerettem volna."
A gyógyító emberek hivatástudatáról, az egyéni és a kisközösségi kezdeményezések hatékonyságáról szól néhány kézirat. A szakmai megszállottságról, az alacsony beosztásban is átélhető küldetéstudatról, arról a hitrő1, hogy léteznek embereket összekötő láthatatlan szálak, és olyan emberek is, akik ezeket meglátják. A gyógyító szakmában egészen más értelmet nyer a siker. "Ma az is siker, ha a beteg hazamegy, es nem lesz öngyilkos" — mondta egy pszichológus. A mindenkori vesztesek, a szegények, a betegek és az elesettek túlélését segítő szakemberek gyakran maguk sem különböznek túlságosan ügyfeleiktől élethelyzetük és társadalmi státusuk tekintetében. Biztosan nem véletlen, hogy éppen azok írtak, akik ilyen szakmában dolgoznak, és nap mint nap rákényszerülnek arra, hogy pályaválasztásukkal, egész életükkel szembesüljenek.


A szenvedés


A birtokunkba jutott teljes "tényirodalom" tükrében a munkautak kevésbé hangsúlyosak, mint a magánélet vonulata. A család, a rokoni és a párkapcsolatok, vagyis a "házi szövetségek" állnak az előtérben. Ezeknek az írásoknak jó része drámai elemekkel telített szenvedéstörténet.
Sokan idézik fel a kiszolgáltatottság és a bántalmazás, a magány és az elhagyatottság nehezen elviselhető és feldolgozható élményét. "Nem akartam az apácához járni, aki éppen úgy ütött a nádpálcájával, mint az iskolában a tanító bácsi. Ugyanolyan volt a nádpálcája. Kihívott az osztály elé és ráfektetett a székre, a padra, felhúzta a ruhámat — bugyim nem volt — és annyira megvert, hogy én nem tudtam a padban ülni."
Gyakori a hosszú, tartós betegségek és a különféle emberi kapcsolatok megroppanásának elbeszélése. Ezekből az írásokból egy önálló betegsegút-gyűjteményt is össze lehet állítani, olyan sok súlyos testi sérülésről, évekig tartó kórházi kezelésről kapunk képet. A betegségek és gyógyulások történetei szinte kivétel nélkül összekapcsolódnak a családtagok helytállásával és szolidaritásával, vagy éppen ellenkezőleg: különösen éles fény vetődik a meggyengült, elhidegült kapcsolatokra, amelyek nem állják ki a nehéz próbát. Ellenpontként az életre szóló kötődések, szerelmi házasságok, évtizedekre szóló szövetségek szép történeteit olvashatjuk.
A házasélet intim szférájába kevesen engednek betekintést. Az a néhány életrajz, amely egyáltalán érinti a szexualitást, szomorú bizonyítéka a tradicionális szerepet elfogadó nők szexuális kiszolgáltatottságának és a férfiközpontú közösségi morál érvényesülésének. A szexualitással kapcsolatos tudatlanság és a tabuk bénító hatása néhány idős asszony írásában megrendítő erővel jelenik meg. "Nem tudtam az együttléteket élvezni, mégis teherbe estem. Rideg volt a házasélet" — írja egy vidéki asszony.
Hogy a korabeli asszonyok miképpen fogadták el a kettős morált, amely szexuális szabadságot engedett a férfinak, ám ugyanezt szigorúan tiltotta a nőnek, a következő idézet dokumentálja: "Nem dohányoztam, nem ittam és a szex számomra tiltott volt. Szűzen akartam férjhez menni, akkor ez így illett."
A tehetetlen kiszolgáltatottságot idézi a harmadik írás: "Kertszomszédom akaratom ellenére egy évig lefektetett, tűrtem, azért, mert ivóvizet adott. De azután feljelentettem az ügyészségen, éspedig azért, mert könyörögtem neki, ne bántson, nem jól érzem magam. Megerőszakolt. De még nem volt elég, hogy megerőszakolt, hanem felemelte a fájós lábam, és kinevetett. Úgy röhögött! Akkor feljelentettem, persze leírtam az egész sokéves esetet. És úgy hangzott a végleges elutasítás, hogy ha olyan sokáig kibírtam, akkor most is kibírom."
Kevesen vélik úgy, hogy egyéni életsorsuk alakulásában szociális helyzetüknek döntő befolyása van. A szegénység ábrázolásában éppen annyira szemérmesek, mint a szexualitás kérdésében. Egy-egy rövid visszaemlékezés vagy tömör jellemzés illusztrálja a nélkülözés különféle rétegeit. Ezeken keresztül képet kaphatunk a magántörténelmek legapróbb részleteiről, jelentős és jelentéktelen realitásokról, döbbenetes köznapi drámákról. A díjnyertes mű éppen ilyen. "Kilencéves voltam, mikor egy lovaskocsi átment rajtam. Rossz gyerek... Későbbi életemben szalmiákot ittam, gomba-, eper-, majd borsómérgezésem volt, három doboz gyufát megittam, lábam vonat vágta le, gyógyszert is bevettem, ötven-, száz-, húszdarabos szemeket."
A mú1tidéző írások legjobbjai a két világháború közötti szociográfiát juttatják az eszünkbe. Némelyik írás egyetlen részletével pontosan vissza tudja idézni a korabeli történelmet az elképzelhető legnagyobb személyességen keresztül. "A legsikeresebb esemény az volt az életemben, hogy mint kisgyermek 1935-ben megtanulhattam olvasni, írni. Megismerhettem a betűket, a kicsiket és a nagybetűket. Nyolcéves voltam 1937-ben, és akkor már ismerhettem az olvasás gyönyörűségét. Enyém lett az a sok szép táj, az ott elő embereket is megismertem, pedig nem jártam ott. Imádom a magyar nyelvet, és a legszebbnek tartom a földön. Azt szeretném, ha sokáig élne..."
Falusi környezetben az írott szónak mindig nagy tekintélye volt, különösen abban a korban, amikor sok volt még az analfabéta. A nők számára kitüntetett jelentősége volt az írás-olvasás birtokbavételének, hiszen a paraszti hagyomány értelmében csak a fiúkat taníttatták, belőlük válhatott diák. A nők körében csak a második világháború után vált tömegessé az írás-olvasás kultúrája. Mindezt ismerjük a történelemből. Csakhogy a nők történelmét elfelejtették megírni. Az idézett szövegrész egy nő személyes érzelmi élményén keresztül hozza közel és teszi plasztikussá az idézett kort, úgy, ahogyan még nem láttuk. Kinek jutna ma eszébe azt feltételezni, hogy az írni-olvasni tudás a legnagyobb siker egy ember életében? Nem egyszerűen az olvasás gyönyörűsége, hanem az a tény, hogy ismeri a betűket. Ez a siker az elbeszélőt az élete nyomora fölé emelte.


Retus


Ez az é1etrajzgyűjtemény olyan, mintha kiretusálták volna belőle a férfiakat. A nők és a gyerekek mellett ők legfeljebb epizódszereplők, messze halványabb alakjai az itt megjelenített világnak, mint a nők. A példaképek, a mentorok és a barátok szinte kivétel nélkül nők, ahogyan a múltból visszaidézett fontos szereplők is. Egész életutakat, két-három gyerek megszületését és felnevelését mesélik el úgy, hogy a férjről, aki mindvégig jelen van a családban, alig esik szó.
Ha a családról mint biztonságot adó háttérről szól a történet, a férfi általában csak egy a sok szereplő között, a főszerepet rendszerint egy idősebb nő, a nagymama játssza, ő az, aki összefogja a családi szálakat. Az ő halálával gyakran vége is szakad a családi szolidaritásnak. A nő összetartó erejével, nyugalmával és szeretetével ad biztonságot, a férfi pedig kereső foglalkozása által válik az egzisztenciális biztonság legfőbb forrásává. Jelenléte a család hétköznapjaiban csekély, az ünnepek szervezésében elenyésző, márpedig az, aki élete krónikáját írja, ezekről az eseményekről ad számot. A hagyományos férfiszerep kizárja, hogy a férfiak részt vegyenek a gyerekszülésnél vagy a kicsik és az idősek gondozásában, a család idősebb asszony rokonai viszont ilyenkor is nélkülözhetetlenek. Nem csodálkozhatunk tehát nagyon, ha férfiakról ezúttal alig szól a krónika. Ez a sajátos gyűjtemény nőalakokkal van benépesítve. Kivételt csak azok az írások jelentenek, amelyek egy boldog és sikeres házasság történetét mesélik el. Meg1epőn kevés azon írások száma, amelyek a férfi-nő kapcsolat sikerérő1 szólnak.
Amikor a férfiak mégis előlépnek a háttérből, a szerelmes partner vagy a férj szerepében tűnnek fel, az érzelmi élet meghatározó alakjaiként. Nem mint apa, mentor vagy példakép, hanem mint társ a szerelemben, mint életre szóló szövetséges.


Főnixmadár-feltámadások


Hol vannak a valódi sikertörténetek? Mintha a nők ki sem akarnának látni a "nyomorúság korgyűrűiből", mintha egészen reménytelen lenne a helyzetük. A legérdekesebb azonban az, hogy a lehangoló és megrendítő kü1ső tények ellenére az írások többsége kifogyhatatlan optimizmusról árulkodik. A "szociális horrortörténetek" mellett is erőteljesek a kritikus helyzetek legyőzésérő1 és a katartikus pillanatok felidézéséről szóló magántörténetek. A válaszadók ezúttal sem tagadják meg önmagukat, a sikert most sem pénzben és presztízsben, hanem érzelmekben és értékekben mérik. Kifogyhatatlanok az egyéni stratégiák és a hétköznapi bölcseletek érzékletes ábrázolásából. Munkanélküliség, betegségek, halálesetek, válások, egymást szorosan követő tragédiák ellenére mindig talpra állnak. Legalábbis ezt sugallják az írásaik. Néhányan büszkén meg is fogalmazzák azt, hogy szerintük a túlélés jellemzően nő feladat. "Mi nők, ha kell, olyan határtalan erővel rendelkezünk, hogy utólag önmagunknak sem hisszük el, hogy úrrá lettünk minden tragédián."
Ami az írásokból végül összeáll, az nem átfogó történelmi tabló, hanem olyan mikrovilágok és kisközösségek életének felvillantása, amelyről az e1beszé1őnek mélyebb tudása és pontosabb ismerete van, mint a történész-kutatónak vagy a szociológusnak. Így ismerhetjük meg egy pszicho1ógusnő életén keresztül egy kórház létrehozásának körülményeit, a női hétköznapokon átszűrve válik képszerűvé a monoton munkavégzés a harmincas évek falusi világában, és nemcsak érthetővé, hanem átélhetővé is az a kétségbeesés, amelyet az ötvenes évek végén egy főisko1ai felvétel elutasítása jelentett "az ellenforradalom alatt tanúsított magatartás" következményeként. Az elbeszélésekből és az elhallgatásokból egyaránt megérthetjük a női kiszolgáltatottság kü1önböző megélési módjait, a belenyugvás és a lemondás érzelmi motivációit és a mögöttük munkáló társadalmi elvárásrendszer hatalmát. Krimiszerű jeleneteket olvashatunk az intézményi és az egyéni hatalom és erőszak megnyilvánulásairól, a kivételes nézőpontból, a nő, feleségi és anyai mindennapokból kibontva érzékeljük az elnyomó szabályrendszerek működését.
A 327 írás igazi kincsesbánya. A tradicionális polgári világ csaknem valamennyi asszonyalakja — a jó feleség, az önfeláldozó anya, a mater familias — megjelenik benne modernizált formában. És persze a "szocialista embertípus", amelynek jól ismert és sematikus ábrázolása helyett ezúttal a túlélés művészeit látjuk. Elenyészően kevés a felszabadult, önérvényesítő, autonóm személyiség, róluk inkább történeteket kapunk egy nagyszülő, anya vagy közösségformaló asszony megidézésével. Néhány karizmatikus nőalakkal azért találkozhatunk, az ő erejük, tudásuk és kitartásuk "hegyeket mozgat meg", életpályájuk nagyban eltér a gyűjtemény "normatív" életútjaitól. Kreatív, érzékeny, öntudatos emberek, akiknek fontos, hogy "nyomot hagyjanak", hagyományos és mai szerepkörükben egyaránt segítsék és befolyásolják a körülöttük élő emberek életét.
Végül is mire való e sajátos magántörténelmi gyűjtemény? Miért írták meg mindezt?
"Én csak azt akartam mondani, hogy vagyunk, voltunk... és ilyenek voltunk" — írja egy asszony, aki tanár és kö1tő. 1997 novemberében, az ünnepek előtt, sok nő érezte úgy, hogy személyes vallomást kell tennie. Az emlékek dokumentálása mindenekelőtt számvetés a megtett úttal. A 327 írásból egy sincs, amelyből hiányozna a veszteség, a kudarc és a fájdalom — ne felejtsük el, hogy főleg középkorú és idős nők válaszoltak —, mégis szinte mind egy sikeres élet kinyilatkoztatásával zárul. Az emlékezés nem korlátozódik a sötét pillanatok rögzítésére, "a sötétet hátba támadja a fény", és a nők főnixmadár-feltámadásai a mindennapi élet normális eseményeivé válnak. A történetek szereplői többnyire egy tradicionális világ szabadságkorlátozó keretei között, szerepeiket jól-rosszul megformálva mozognak, nem lázadnak. Mindenki egyedül van a történetével, az elbeszélések mégis összecsengenek, egyívásúak. A női sikerek színtere behatárolt, jórészt a magánéletre korlátozódik. Egy gyermek felnevelése, egy anya méltó eltemetése, barátságok, szerelmek érzése olyan vállalt értékek, amelyek pontosan kirajzolnak egy értékvilágot, amelynek középpontjában az emberi kapcsolatépítés, az önfeláldozás és a segítségnyújtás áll. Vágyaikban és képzeletükben az elbeszélők messze eltávolodnak a létező és megélhető világtól, és talán ez teszi őket egyszerre hiteles és esendő szereplőkké. Azért írtak, hogy megemlékezzenek róluk, "hogy ne múljon el az élet nyomtalanul".

In: Lévai Katalin: Pillangóhatás. (Bp.: Osiris, 2003.) 131 – 144.; Élet és Irodalom, 2000. május 5.

Európai Parlamenti vita az előadói jogokról

Az előadóművészek védelmében nyilatkozott az előadóművészi jogok kiterjesztése mellett Lévai Katalin EP képviselő. A tervek szerint a szerzői- és kapcsolódó jogokról szóló Európai Uniós irányelvet úgy változtatnák meg, hogy az előadóművészek és hanglemezgyártók jogait nem 50, hanem 95 évig védenék. A szerzők copyright-jogaira vonatkozó előirányzat (szerző élete + 70 év) nem változik.


Lévai Katalin az előadóművészek érdekében


"Gondolni kell, azokra a kelet- és közép-európai előadóművészekre, akik életük nagy részét a szocializmus alatt töltötték el, szerényebb jövedelemmel, mint nyugat európai társaik. Nekik a szerzői jogok meghosszabbítása a felhőtlenebb öregkort vagy az abszolút megélhetési forrást jelentheti". – jelentette ki Lévai Katalin, a Jogi Bizottság tagja azon a nyilvános közmeghallgatáson, amelyre november 4-én, kedden Brüsszelben az Európai Parlamentben került sor.

A vita arról a jelentésről folyt (benyújtó Brian Cowley), mely alapján a Bizottság megváltoztatná a szerzői és kapcsolódó jogok védelméről szóló Európai Uniós irányelvet, az előadóművészek és hanglemezgyártók jogainak védelmét 50 évről 95-re hosszabbítaná meg.

A javaslat lényege, hogy legyen egy forrás, amiből az előadók meg tudjanak élni vagy ki tudják egészíteni a nyugdíjukat, hiszen 70 évesen, a legsebezhetőbb korban már nem jogosultak a jogdíjakra. A kevésbé ismert előadóknak, - ami nem jelent alacsonyabb művészi értéket - ez fontos bevételforrást jelenthet. A javaslat szerint a szerzők jogvédelmének időtartalma változatlan maradna: szerző élete + 70 év.

Ha az előadói jogok a lemezkiadók kezében vannak s nem kívánják használni őket, a Bizottság szorgalmazná, hogy azok visszaszállhassanak az előadókra. Ha egyik sem kíván élni a jogokkal, akkor az előadói teljesítmény ingyenes köztulajdonná válik.
A Bizottság, a jelentéstevő, a zenei kiadók jó része, művészek, mint Sir Cliff Richard támogatják a javaslatot, de vannak ellenzői is. Ők azt állítják, hogy a copyright jogok meghosszabbítása nem kedvez a kreativitásának, a múlt eredményeiből táplálkozni kívánó új törekvéseknek, és a kutatásokat is gátolja. Ők támogatnák, hogy ezek az alkotások váljanak minél előbb köztulajdonná.

"Megértjük azokat, akik ellenzik a copyright meghosszabbítását, hiszen fontos, hogy egy művészeti termék minél előbb a társadalmat gazdagítsa és a jövő kreativitását elősegítse, de nem szabad elfeledkezni magukról a művészekről sem" – értékelte az eszmecserét a magyar képviselő, aki hasonló szerzői jogi témában jelentéstevő is volt s javaslatait most is megteszi majd a szakbizottságnak. A jelentésről a szakbizottsági vita után a plenáris ülés szavaz - adta hírül Földeák Iván, Lévai Katalin EP-képviselő sajtótitkára.

2008. szeptember 18., csütörtök

Női létünk – Lévai Katalin interjúsorozata az Alexandra Könyvpalota Károly körúti pódiumán

A Károly körúti Alexandra pódiumon szeptember 18-án este 7-kor beszélgető műsort indít Lévai Katalin EP képviselő, író, aki az Irodalmi Centrifugában is több alkalommal vendégeskedett. Arra kíváncsi, hogy ha megváltoztak a szerepek és a róluk kialakított ítéletek, ez miért nem tükröződik vissza mindennapjainkban is?


Elsőként Molnár Gabriellát, a Nők Lapja főszerkesztőjét hívta meg – vele találkozhatnak ma este az Alexandrában. Lévai Katalin úgy nyilatkozott, írókat, szerkesztőket, művészeket, érdekes sorsú embereket kér majd fel a sorozat vendégeinek, akik magukról, megélt és meg nem élhetett nőiségükről, azokról a lehetőségekről és azokról a korlátokról mesélnek, amelyekkel éltek, vagy amelyeken fennakadtak életük során. A sorozatnak azonban nem csupán nők lesznek vendégei – a férfiak esetében a beszélgetőtárs szerepébe bújt író arra lesz kíváncsi, mit tartana a férfiak a nőkről.

A sorozattal minden hónap harmadik csütörtökjén találkozhat a közönség, „előbb-utóbb összeáll az aranycsapat azokból, akik megtisztelnek a bizalmukkal” – írja céljairól Lévai Katalin. „Tíz évvel ezelőtt indítottam egy pályázatot nők számára arról, hogyan élik meg a sikereiket, mit jelent számukra az elismerés. Több mint négyszázan válaszoltak, főleg értelmiségi és vidéki nők, akiknek személyes történeteiből összeállt egy megrendítően szép és sokat mondó gyűjtemény. E „tényirodalom” inkább szólt a nők magánéletéről, a családi, rokoni és párkapcsolatokról, a szeretet és a kreativitás utáni vágyról, mint a karrierről. Az írások jó része drámai elemekkel telített történet volt, amelyet nem lehetett meghatottság és együttérzés nélkül olvasni. Sokat árult el a nők kiszolgáltatott helyzetéről, a magány és az elhagyatottság nehezen elviselhető élményéről. A Nő szerint a világ című könyvemben, amely 2000-ben jelent meg, sokat írtam erről.”

Lévai Katalin gondolkodik azon, vajon nem érdemes-e megismételni a tíz évvel ezelőtti felhívást, hogy megtudhassuk, mi változott az elmúlt tíz évben, vannak-e új viselkedésformák, kialakult-e új értékrend, új női nézőpont, átalakult-e a női és a férfi identitás, s ha igen, miért hallgatunk róla?

„Hiszen felnőtt itthon egy generáció − mondja Lévai −, amelynek az élete sem szellemi, sem fizikai értelemben nincs úgy beszorítva egy korlátozott térbe, ahogyan elődeié. Járt és járatlan utakon egyaránt elindulhatnak, nem kell alávetniük magukat egyetlen kánonjog szabályozásának és ellenőrzésének sem. Jóval nagyobb szabadság birtokába jutottak, mint elődeik. Hogyan élnek hát vele?”

Lévai Katalin beszélgetőtársait ennek kapcsán is kifaggatja majd háromhetente egyszer az Alexandrában, a Károly körúton.

„A hétköznapi példák, a kis történetek igazsága jobban izgat, mint a „nagy narratíva”. Kedvenc példám a foltszőnyeg-varró asszony, aki minden fellelhető matériát és töredékes tudást összeilleszt annak reményében, hogy új minőséget hozzon létre, hogy a személyes történetek sokaságán keresztül megmutassa a valóság egy fontos szeletét. Szeretném, ha az itthoni közgondolkodásba bekerülne a kizárólagos férfi nézőpont helyébe egy sokkal általánosabb, a női és a férfi lét kérdéseire egyaránt reflektáló nézőpont is. Azt remélem, hogy a jövendő beszélgetések ehhez segítenek hozzá, hiszen nem titok, hogy idővel kötetté szeretném formálni őket.” – mondta el lapunknak a politikus és negyedik kötetén dolgozó írónő.

Regresszió és katarzis - Gordon Agáta írása Lévai Katalin könyveiről ICA-n

2008. július 6., vasárnap

Gordon Agáta: ICAinfo a háborúból

... avagy jelentés a 13. melegfelvonulás megerőszakolásáról. "Acsarkodó kutyusok és rebbenő csőrikék: ismét találkozott a szittyamagyar a vérbuzival. [...] Férfiak fizetnek férfiakat azért, hogy megvédjék magukat egymástól, és megfélemlítsenek minket.
Nem ilyen politikát akarunk." - ICAInfo helyszíni riportere, Gordon Agáta jelentkezik be elsőként a felvonulásról.

Acsarkodó kutyusok és rebbenő csőrikék: ismét találkozott a szittyamagyar a vérbuzival.
Aki a rajzfilmekből kinőtt de rákattant az üldözős szerepjátékokra, annak is ismerős volt ez a helyzet: páncélozott kommandósok és ravasz életellenesek kiszorításos-bekerítéses hadműveletei a sugárúton és a keresztutcákban.



ICA szerzői tudják, mit beszélnek. A háborús délutánon ott volt Lévai Katalin, Bitó László, Cilin, Pálfi, Györe, Gordon, s még páran...



Idejében elindultunk a felvonulásra, még akartam sétálni egyet az Andrássyn a menet előtt. A kétméteres kordon a az úttest két oldalán elszomorított, a beszűkített járdán elbizonytalanodott járókelőkkel gyanakodva nézegettük egymást: magyar vagy meleg siet épp dolgára el? Ki tudja? Hiszen ezek - a megszólalásig! - hasonlítanak egymásra. Vihar előtti feszültség a meleg, álmos szombat délutánban...
Engedelmesen gyülekezünk a kerítés mögött mint egy ketrecben, felvesszük kis jelvényeinket, színes kitűzőinket, sálainkat, ernyőinket, kokárdáinkat, készülődünk. Aletta Vid vonul velem, költő. Aha, mondja, ez a szorítás a gyomorszájban. Erről lehet írni. Ez a félelem?



Megállunk, elindulunk, fegyelem, riadt kis mosolyokkal intünk egymásnak a kordonon kívül és belül, figyelünk minden irányba, minden elröppenő galambot, minden bemozduló lombot.
Táncolni szoktunk végig, dobolni, kerepelni, fütyülni, örülni, ismerősöket keresni és integetni, hömpölyödni a Duna felé és egyre gyarapodni mosolygó ismerősökkel.
Most lassan haladunk, a kordonon kívülrekedt társaink aggódva figyelnek. Itt is, ott is fölrebben egy mosoly, pár integetés. Kívül maradó társaink a legbátrabbak: a mocskosbuzizók között állnak, de velünk éreznek. Látjuk őket. Jó látni őket.



Átkelünk tojásesőn, gyűlöletzáporon, indulatviharon. Engedelmesen megyünk végig, kivárunk, araszolunk, továbbmegyünk.
A távoli túloldalon szürke menet: a békés heteroszexuálisok mocskosbuziznak. A menet zömmel öklüket rázó egészséges férfiakból áll.
Engedelmesen beérkezünk városligeti ketrecünbe, amelytől derék kommandósok tartják távol a "magyarokat".

A megátalkodott gonoszság agresszív ostobaság és agylágyító gyűlöletfüggőség már csak az üldözéses amerikai rajzfilmekben látható ilyen tisztán és kis híján mulatságosan.



Átértünk, megcsináltuk, túléltük, nem futamodtunk meg, nem kergettek szét, nem tapostak be minket a "magyarok". Próbáltunk örülni a berepülő tárgyak között, festékes palack, csavar, könnygáz, apróságok.



Engedelmesen vártuk, hogy elmehessünk, hogy a sötétkék kommandósok lassan kiszorítsák a "magyarok"-at a hősök teréről, és lekísérjék a felvonulókat a földalattiba.
Csapatszállító autókkal, vízágyúval, daruskocsival, rohamkocsival és hangosanbeszélővel kísérnek.
Hölgyeim és uraim, hallom csodálkozva, tájékoztatom önöket, hogy az önök magatartása törvényellenes. Hagyják abba a magatartásukat..! Ismételgeti a hang a tér felett.



Miért minket terelnek ide - gondoltam alászállva a lépcsőkön. Miért nem a "magyarok"-at?
Kússzál, buzi, hazafelé! - hallom tisztán és látom magam az alagút falához tapadva araszolni egy biztonságos kijárat felé. Kellemes csalódás: vonat jön, beszállunk. Végre egy határozott hang: legközelebb a bajcsyn áll meg a szerelvény. Zsúfolt kocsi, mellettem a hír tv kamerája és riportere. Közvetítik az utazást, veszik a lassítás nélkül elhagyott megállókat. "Ne nyúlj a kamerához!", ordít egy bepánikolt médiamunkás, aki menekül a buzikkal, de fél is tőlünk, miközben épp elárul. Magyar vircsaft.

Köszönjük, mondjuk páran a kommandósoknak a végállomáson, a "magyarok" veszett dühe mégis összehozott minket egy kicsit. Megsajnáltuk honfitársainkat a sötétkék páncélozott liberókban, akik magukra vették a nekünk szánt ártalmak egy részét. A többit egyenesen nekik hozták. A hősök tere felszántva, kövek felszedve, üvegszilánkok, tojás- és paradicsom fröccsök, bedőlt kordonok. A buzik nem jártak a Hősök terén, a Hősök tere a "magyarok"-é.

A tér felett a szépművészetin óriás molinó: TEST ÉS LÉLEK.
A menet legszebb női most is a travik: bátran topognak tűsarkaikon.



Pajzsos-álarcos-egyenruhás egyforma férfiak védenek kendőálarcos-feketeruhás vagy egyenruha nélkül is egyforma férfiaktól.
Minden sarkon pár hasonmás férfi ordít eltorzult arccal. Arcát ismerem, a kis magyar alkoholista macsó bántalmazó ő, annyiunk apja, nagyapja, főnöke, fia. Mocskos buzik, ordítja ez a férfi, kiköp és megdob egy sörösüveggel, mellette még páran ebben az igazságosztó remegésben vicsorognak. Soha nem voltak tiszták.
Nekem ehhez nincs közöm.

Nőkkel vonulok. Fiatal lányokkal, kismamákkal, leszbikusokkal, humanistákkal, zöldekkel, huszonévesekkel.
Nem ilyen férfiakat akarnak.
Fegyveres férfiak védenek agresszív fegyveres férfiaktól.
Nem ilyen védelmet akarok.
Férfiak fizetnek férfiakat azért, hogy megvédjék magukat egymástól, és megfélemlítsenek minket.
Nem ilyen politikát akarunk.
Férfiakkal vonulok. Nem akarnak megfélemlíteni. A férfiakat sem akarják megfélemlíteni.
Nem ilyen férfiasságot akarnak.
A menetben fiatalok: sokan, huszonévesek, szimpatizánsok, előítéletmentesített fiúk és lányok, új nemzedék.
A "magyarok" fiai, lányai, testvérei.
Másmilyen magyarok.

Itthon hírek az eseményekről. A hír tv tájékoztat gúnyosan a homoszexuálisok felvonulásáról és az "ellentüntetők" hőstetteiről. Lévait megtámadták, a nadrágomon végigcsurgott egy tojás, a színe megy az ingemhez, Cilin békegalambos tábláját átütte egy keménytojás, a tv-ben sorolják az áldozatokat.
Hamarosan az index összefoglalója, gyors a net mint a villám.
"Erőszakba torkollt a melegfelvonulás".
Csakhogy nem ez történt!
Hanem MEGERŐSZAKOLTÁK.
Szándékosan, előre megfontoltan, arccal-névvel-fegyverrel, a "magyarok".
Megerőszakolták mint Zsanettet, megverték mint Kármán Irént, kicsinálták mint Malina Hedviget, bemocskolták mint Molnár Csillát. Ahogy nemecseket.
NEM ILYEN HAZÁT AKARUNK.

2008. július 2., szerda

Gyere el a pároddal!

"Soha senki nem mesélhette el nekünk, hogyan vált nyilvánvalóvá számára a melegsége, hogyan küzd meg az érzéseivel és a félelmeivel, hogy veszíthet el családot, barátot, munkahelyet. Társadalmi tabuk között éltünk. A világot kettéosztottuk: voltunk „mi”, és voltak „ők”. Ők, akiket zsigerből elutasítottunk. És félelemből. És agresszióból. És bizonytalanságból. Ez volt a mi kulturális imperializmusunk. Ezt akarjuk folytatni ma, jogállami keretek között?" - a ma nyíló LMBT Fesztiválon Lévai Katalin Európa Parlamenti képviselő mondja el megnyitó beszédét. A politikusnő íróként is tevékenykedik, két alkalommal volt az Irodalmi Centrifuga vendége - jelen beszédével, mely mellett a Bombagyár ellentüntetésének szövegét és Gordon Agáta egy korábbi fesztiválról szóló írását is közöljük, a következő ICAfoci meccshez adjuk meg a kezdőrúgást.
Várjuk a hozzászólásokat!

Lévai Katalin: „Mi” és „ők”
Megnyitó beszéd a Meleg Fesztiválon, a Művész Moziban



Kezdetben Isten vagy a társadalom elleni bűnnek tekintették a homoszexualitást, majd betegségnek, devianciának, a XX. századi meleg emancipációs mozgalmaknak köszönhetően pedig magánügynek, s egyszer talán eljutunk oda, hogy olyan nyitott, a mások problémáira érzékeny társadalomban élünk, amely elfogadja a különféle szexuális orientációk békés egymás mellett élését.

Sokféleképpen lehet egy társadalmat kettészakítani.

Lehet árkokat ásni jobboldal és baloldal között. Lehet szembeállítani egymással szegényeket és gazdagokat, fiatalokat és öregeket, egészségeseket és betegeket, többséget és kisebbséget. De mi értelme van ennek?

Nemcsak a tetteknek, a szavaknak is hatalmuk van - egész világot változtathatnak meg. Egy csoport nyilvános beszéde lehet mintaadó, vagy elrettentő. Ma Magyarországon csaknem húsz évvel a rendszerváltás után a kirekesztő ideológiák jelenléte erősebb, mint valaha. Az utcákon és a tereken, a stadionokban és az interneten, az újságokban és a tévékben naponta találkozunk az életmódbeli és az etnikai kisebbségek elleni gyűlölködő előítéletekkel. A kisebbségek gyakran fizikai támadások, zaklatások, megfélemlítések céltáblái. A Magyar Gárda félelemkeltő felvonulásokat szervez elsősorban romák ellen, és már hetek óra készül, hogy támadást intézzen a meleg felvonulás ellen is. A meleg fesztivál résztvevőiként tucatjával kapunk gyalázkodó és fenyegető leveleket. A kirekesztő ideológiákat hirdetők fejében összekeveredik rasszizmus, antiszemitizmus és minden egyéb kisebbség ellenes nézet. De a szándékuk egy és ugyanaz: identitásában megsérteni, megalázni és alacsonyabb rendűnek nyilvánítani a másikat. Amikor nemzetközi összeesküvőnek tekintik a zsidókat, deviánsnak a melegeket, alacsonyabb rendűnek a nőket, nem hallgathatunk. Meg kell találnunk a megfelelő szavakat és válaszokat. Ahogyan Heine is megtalálta több mint 150 évvel ezelőtt: „Azok pedig, akik könyvek égetésével kezdik, emberek égetésével fejezik be.”

Egy társadalmi csoport csak akkor nyeri el méltóságát, ha láthatóvá válik. Ha képes arra, hogy a közügyek és a nyilvános beszéd részévé tegye az őt érintő kérdéseket. A meleg közösség az elmúlt években bebizonyította, hogy képes erre, hiszen elfogadottá tette a közbeszédben a „meleg” kifejezést, ami a közösség önmeghatározása. Talán ennek is köszönhető, hogy ma már a Védegylet is kiállt a melegek emberi joga, társadalmi elfogadottsága és megbecsülése mellett. Azt írják: „A melegek nem akarnak mást, csak megértést és elfogadást.” Bölcs szavak, fontos állásfoglalás.


Ebben az országban, ahogyan mindenütt a világon, sokféle család, sokféle ember él, és mindenkit egyenlő bánásmód illet meg. Azokat a családokat is, ahol meleg, vagy leszbikus gyerekek élnek. Azokat a párokat is, akiknek a szexuális orientációja eltér a többségétől. Senkit nem érhet hátrány sem a munkájában, sem a magánéletében azért, mert egy kisebbség tagja, vagy mert a többségtől eltérő a szexuális beállítottsága. Mégis azt tapasztaljuk, hogy a munkahelyeken, a baráti körben, a vallási közösségekben vagy a médiában a megbecsülés alapvető feltétele a heteroszexualitás. A melegek kiszolgáltatottsága sokféle módon nyilvánul meg: az iskolai elnémítottságban, a többi diáktól vagy tanártól tapasztalt megszégyenítésben, a családi otthonból való eltávolításban, az éttermi megaláztatásokban, a nem méltányos média megjelenítésekben. Másodrangú állampolgárként tekintenek rájuk. Egyedül maradtak a gondjaikkal, a gondolataikkal, a másságukkal. Különösen bátornak kell lennie annak, aki a kirekesztéssel szemben fellép. De nemcsak bátornak, hanem kitartónak is. Mert a társadalmi előítéletek mélyen gyökereznek, és nincs megfelelő iskolai tananyag, felvilágosító kampány, média megjelenés, amely segítené az ellenük való küzdelmet.



Miért olyan nehéz elfogadni a melegeket?

Évtizedeken át arra neveltek bennünket, hogy mi vagyunk a „norma”, s ami tőlünk eltér, az nem pusztán más, hanem „selejtes”. Szavaink között ott lappangott nemcsak az elutasítás, hanem az erőszak is. Ítélkeztünk, bűnösök után kajtattunk. Nem tudtuk, hogy melegnek lenni nem választás kérdése. Nem tudtuk, hogy bármelyik családban születhet olyan gyerek, aki más, mint a többség. Soha senki nem mesélhette el nekünk, hogyan vált nyilvánvalóvá számára a melegsége, hogyan küzd meg az érzéseivel és a félelmeivel, hogy veszíthet el családot, barátot, munkahelyet. Társadalmi tabuk között éltünk. A világot kettéosztottuk: voltunk „mi”, és voltak „ők”. Ők, akiket zsigerből elutasítottunk. És félelemből. És agresszióból. És bizonytalanságból. Ez volt a mi kulturális imperializmusunk. Ezt akarjuk folytatni ma, jogállami keretek között? Illendő lenne mindezt leküzdenünk, és igazi demokrataként viselkednünk. Jó törvényeink vannak. Csakhogy a törvényben megalkotott világ és a valóság önmagától nem illeszkedik egymáshoz. Ezért keményen meg kell dolgoznunk. Nemcsak a melegek, hanem a többség érdekében, a közös élet érdekében is. Hiszen a társadalomból kirekesztettek sorsa nemcsak egymással, hanem a többség sorsával is összekapcsolódik.

Mi valamennyien – nők és férfiak, fiatalok és idősek, melegek és heteroszexuálisok, zsidók és keresztények, romák és nem romák, egészségesek és speciális igényű emberek – szeretnénk békében élni egy olyan országban, ahol a gyűlölet üzeneteinek egyre kevesebben adnak hitelt. Ahol a teljesítmény az értékmérő, és nem a téveszméken alapuló előítélet. Vagy van, aki úgy gondolja, hogy Michelangelónak, vagy Szaffónak behúzott nyakkal kellett volna végigmennie az utcán, a megtévesztett tömeg gúnyolódása közepette?

Húsz évvel a rendszerváltás után nem hősök akarunk lenni, csupán egyszerű emberek, akiknek nem kell félniük. Sem önmaguktól, sem másoktól. A meleg fesztivál felvonulói nem arra büszkék, hogy melegek, hanem arra, hogy a fenyegetések, a korábbi atrocitások és az előítéletek ellenére mernek utcára vonulni.

Mindannyian üres kézzel jöttünk a világra, s hogy mivé válunk, másoknak segítő, másokkal együtt érző emberré, vagy a másik ádáz ellenségévé, rajtunk múlik. Ahhoz, hogy demokraták legyünk, előbb le kell győznünk a bennünk élő démonokat. Meg kell küzdenünk mindazokkal a zsigeri reakciókkal, amelyeket egykor belénk neveltek. Ha ez sikerült, merhetünk gyávák lenni, és lesz okunk az örömre - mert végre mindannyian méltó sorsot élhetünk ebben az országban.

Gordon Agáta: A kutya meg a kerítés

"Szeretek vonulni. [...] Együtt a fiús lányokkal és a lányos fiúkkal, akik új társadalmi nemi szerepeket és magatartásformákat keresnek, miközben együttműködnek a többséggel. [...] Együtt azokkal, akik a gyerekeik, hozzátartozóik, barátaik, kollégáik miatt jöttek, és azokkal, akik szervezők, gondoskodók, a többiekre vigyázók, és azokkal, akik tudják, hogy mindannyiunknak van itt dolgunk. [...] Az élet megállíthatatlan." - Gordon Agáta írása egy korábbi melegfelvonulásról

A kutya meg a kerítés
Buzikurva Petőfik


Induljon a menet! - hangzott épp a kamionról, amikor kiértem a Hősök terére, megpillantottam ünneplő sorstársaimat, rengeteg barátomat, ismerősömet és a hazatalálás boldog érzése fogott el.

Velünk vonul Lévai Katalin Eu-képviselő, tudtam meg ezt is, és megemeltem a kalapom. Nocsak. Politikus, akiben van kurázsi, szolidaritás és nem csak beszél?? Tudhattam volna blogjából, aminek ez a címe: Bátorság - nő a neved!

Spirituális eszmecserét folytattunk a menetben, mintha ez volna a legfontosabb itt és most: tisztázni mi a jó meg a rossz.

Én kisfiúkra vigyáztam egy hétig. Egy ötéves mindenben ellenséget keresett, a rosszat üldözte folyamatosan fakarddal-műanyagpisztollyal, komoly indulattal. Próbáltam kiábrándítani, és kreatív-együttműködő stratégiák felé terelni. Nincs rossz!! Csak jó és még jobb!! Nincs rossz. Csak szomszédunk, barátunk, ismerősünk. Nincs rossz, csak jó és még jobb! Szuggeráltam Sebestyént, és magam is elhittem, hogy csak a buta embernek van ellensége!

Ezen a ponton érkeztünk az Oktogonhoz. Vágjunk át, javasolta Lévai és a kanyart kihagyva a menet elejéhez jutottunk. Árpádsávok, mocskosbuzizók, dobálás a szemközti oldalról, a melegfolyam biztonsága az úttesten.

Egy ötéves kislány azt mondta neki tegnap, hogy A rossz nem győz! Válaszolta Lévai a történetemre.

Van rossz?? - kérdeztem csodálkozva, és visszacsatlakoztam a barátaimhoz, akikkel leszbikus hőseink és elődeink képeit mutattuk fel. Magányos hősnőket, akik soha nem szerepeltek a társukkal együtt nyilvánosan, mintaként, mint egy élhető életet élő meleg pár. Gobbi Hildát és Galgóczi Erzsébetet vittük egymás mellett Cilinnel, legjobb barátommal. Szeretem a hazámat! Gyertek velünk, testvérek! Kiabálta a megvetően köpködő nénike-különítmény felé.

Nők portréját vittük, mert szeretett hazánkban e pillanatban is három olyan ügy zajlik nagy nyilvánossággal, amelyben nőket járatnak le, hiteltelenítenek és megaláznak, a közösség védelme és szolidaritása nélkül.

Elkezdődött az, amit a tévében szoktunk látni. Az Oktogontól a Közraktárig arra a ritmusra léptem, hogy mocs-kos-buzi, mocs-kos-buzi, mocs-kos-buzi, közben meg voltam győződve róla, hogy nincs rossz. Csak mi vagyunk.

Füstbomba, lángok, a szomszédaimat eltalálták tojással, sárga csillagként viselik.

Egy lány mellettem dühbe jön, erőből a járdára hajítja a sörösdobozát. Azonnal érkezik rá három másik, keményen csattannak a flaszteron. Gyere ki, gyere ki - vicsorog egy bajszos izomagy, akit kiröhögök. Mért mennék? Most - évente egyszer pár órára - megélhetem, milyen a többséghez tartozni.

A többséghez tartoztam, a közösség oltalmazott.


Melegbarát Jobboldal felirattal vonultam, nem mintha jobb- vagy balsorsú lennék, hanem direkt nekik hoztam. Azt is vinnem kellett volna, hogy Jobbikbarát Melegek. Mindkettő képtelenség volt ezen a felvonuláson, egy paranoid és agresszív férfitudatú kistérségben.

Rokker fiú sodródott mellém. Azért lett rokker, hogy elnyomja a vágyait. Mindent a zenébe tett, ami lassan felszabadította, megérlelte. És most itt jön mellette egy rokkercsaj és köcsögözik. Vérzik a szíve. Ők egy testvériség tagjai.

Ideológiai és mentális szélsőségek vonultak, nagyon is szétválaszthatatlanul egymás mellett, mint a kutya meg a kerítés.

Szeretek vonulni. Szeretem, hogy együtt vagyunk, akik elfogadjuk egymást. Együtt travi sorstársainkkal, hiszen az emberi méltóságukért harcoló travik - buzikurva petőfik - emlékére rendezik világszerte a melegfelvonulásokat 69 óta. A szexualitás szabadságharcosai emlékére, akik női sorsot is vállalnak egy nőgyűlölőként sem utolsó közegben.

Együtt a fiús lányokkal és a lányos fiúkkal, akik új társadalmi nemi szerepeket és magatartásformákat keresnek, miközben együttműködnek a többséggel. Együtt azokkal, akiken kívülről semmi nem látszik ebből a sorsból, mégis vállalják és velünk vannak. Együtt azokkal, akik a gyerekeik, hozzátartozóik, barátaik, kollégáik miatt jöttek, és azokkal, akik szervezők, gondoskodók, a többiekre vigyázók, és azokkal, akik tudják, hogy mindannyiunknak van itt dolgunk.

A rossz nem győz! Az élet megállíthatatlan.


2008. január 25., péntek

Áthangszerelt tapasztalatok: Lévai Katalin

Bódis Kriszta és Gordon Agáta vendége az Irodalmi Centrifugában Lévai Katalin. Az esten Palya Bea énekel és Szalay Kriszta olvas fel. A perfekcionista nő, a hivatásos politikus, és az író. Többes identitás – áthangszerelt tapasztalatok.
„Szemléletét a Táncrend nélkül című kötete hozza közel. Üde helyzetképek és tűnődések itthonról, az eu-parlamentből, élményekről, voltaképp írói témáit és motívumait vázolja fel.
A könyv felajzotta a szenvedélyeket: jellemzően a borítója miatt, amely a szerző két arcképét is hordozza. Ez a hangulat Lévai első regényének fogadtatását is elkísérte.
A Párnakönyv – borítóján ugyancsak a szerzővel -, okozott némi félreértést: a szép politikusnő pikáns kalandjaiként olvasták, és egy rendszerváltás-kori női értelmiségi karriert kaptak, a maga önfeledt és küzdelmes pillanataival.
A Vörös Szőnyeg Lévai második regénye. Színésznős szerelmi történet, politikus szeretővel és plátói meleg rendezővel sokszögben. Közben képek és emlékek színházról, testről, politikáról, magányról és sikerről.”

2008. január 24., csütörtök

Regresszió és katarzis - Lévai Katalin könyveiről

Izgalmas látni egy szerző folyamatát a szövegeiben, ahogyan küzd az identitásáért: önismeretért vagy elrejtőzésért. Néha a küzdelem nagyobb, néha a mű, de lélektani értelemben nyilván éppen megfelelnek egymásnak.
Lévai Katalin személyes- és sorstémája a nemek közötti és esélyegyenlőség, eddigi köteteiben ezeket tudományosan és egzisztenciálisan dolgozta fel. - Gordon Agáta írása Lévai Katalin könyveiről.

A nő szerint a világ: Annak a gondolatrendszernek tudományos szintézise, amelyet a Lévai nőként, politikusként és társadalomkutatóként következetesen képvisel. A legjobb szakirodalmak átfogó elemzése és összegzése ez a kötet. Lendületesen átvezet a feminista irodalmak dzsungelén, mindig jól tarja az irányt, ami túlmutat a hagyományos feminizmusokon. Ezeknek a teóriáknak a társadalmi egyenlőtlenségek kiigazítása, a nemek közötti együttműködés finomhangolása a célja. Alapmű például az esszé, amelyben Lévai háromszáz női önéletírás elemez, amelyeket egy pályázatra küldtek be szerzőik. Összegezve ezeknek a vallomásoknak a tanulságait, talán elsőként vázolja fel azt a férfi- és nőképet, amely a megélt sorsokból tapasztalható, ám köszönőviszonyban sincs azzal, amilyennek közös képzeletünkben ismerjük.
Szórakoztató interdiszciplináris táplálék azoknak, akik a saját bőrükön tanulták meg, hogy ezek az eszmék ma még csak tankönyvekben élnek nálunk. Lévai Katalin Ferge-tanítvány, széles látókörrel, önálló szemlélettel és hiteles elkötelezettséggel közvetítő a gendertudatos gondolkodás alapanyagait.

Pillangóhatás: Gazdag leves, különleges hozzávalókból. Esszéista publicisztika, az előző kötetben összeállított nő- és gendertudományos szintézis alkalmazása. Azt hiszem, példátlan a magyar sajtóban ez a hangvétel és tematika, jó így összerendezve olvasni. Feltűnő a szerző következetessége, amellyel éveken keresztül képvisel olyan erősödő társadalmi trendeket, amely nálunk még tudatosság alatt léteznek.
Fontos megfigyelések, kutatások, alapvetések. Átvezető motívumok a múltba és személyesbe. Kézcsókok. Női sorsok. Rengeteg adalék nemzeti önismeretünkhöz, mentális állapotaink feltérképezése.
A címbeli pillangó ma az átváltozás motívuma, a kibomlásé, sokat gondolunk a lepkék születésre, a báb-álca-szárny átváltozásra, amely olyan vonzó életpályának tűnik. Persze női szinonima és tudományos metafora is.

Táncrend nélkül: Nemes párlat. Nálunk szokatlan gondolatkörön és egy nagyívű pálya tapasztalatain átszűrt finom megfigyelések, mintázatok, jövőkép és elmélkedés. Szabadon asszociál, könnyedén személyes, inspirált. Nagyon női szövegek: párhuzamosan gondolkodva összehasonlítanak és elemeznek.
Sok sajátélmény sajátosan jellemző amnéziával: a keleteurópai kényszerintegráció évtizedeinek könnyű feledése, a megelőző korszak emlékeinek felerősödése. Ez a generációs ugrás visszafelé ma gyakori az emlékező szövegekben, a múlt rendszer vasfüggönye a történelmi önazonosságainkat is eltakarta. Most mondhatjuk el, hogy szüleink milyen hozott és szerzett családi ideákkal próbáltak egy szocializmus-túlélő nemzedéket kinevelni. Most mondhatjuk el a múlt rendszerben a közös tudattalanunkba szorított családi titkainkat.
Lévai családi motivációiról is képet kapunk, arról, hogy volt esélyegyenlőségi miniszterünk olyan családban nőtt fel, ahol az anya egy feltörekvő család első diplomása, akkor, amikor diplomás nők még az országban is alig léteznek. Nagyobb utat járt be mint én, mondta Lévai az esten, és érteni kezdjük, hogy miért tartja méltónak a nőket az esélyegyenlőségre, és azt, hogy ez személyes- és sorstémája is. Egy kompetens nőt ismerünk meg a kötetből, aki a küldetésről, a politikáról, a szolidaritásról, a gendertudatos működésről mesél.
A hazai klímában kivételes, ha élhető jövőképe is van egy szerzőnek. Lévai reális, nagyléptékű, tudományos és mentális jövőképet vázol fel, ami egy karnyújtásnyira látszik lenni, biztató közelségben. Nos, a szövegek szépségéhez tartozik, hogy neki elhiszem, hogy ő már látja, és arrafelé terel engem is.

Lévai Katalin személyes- és sorstémáját eddigi köteteiben tudományosan és egzisztenciálisan dolgozta fel. Úgy tűnik, elérkezettnek látta az időt, hogy érzelmileg és mentálisan is újra vizsgálja ezeket.

Párnakönyv: Szenvedélyregény. Terápiás írás. Pikáns saláta. Radikálisan beszűkíti a nézőpontját, tipikusan női teret alkot, érzelmekre fókuszál: szerelem-függőség-féltékenység-szakítás. Nagyon fontos elemei a női sorsnak, a „női magántörténelem” kötelező számai.
Gesztus ez a szembenézés a saját múlttal, saját mentális készségeinkkel és érzelmi klímánkkal, különösen egy átmeneti időszak ismert politikusától.
A szerző eddigre tudományos és politikai karrierjében eljutott oda, ahová európai nő eljuthat: elismert tanítvány és tanár, volt miniszter, ma euparlamenti képviselő, fiatal nagymama, szenior szépségkirálynő, regényének borítójáról fiatalkori önképe mosolyog.
Világos, hogy ez a jelenség nem mindennapi, és jellemző, hogy rosszul toleráljuk az átlagostól eltérő teljesítményeket. Természetesen iszonyú igazságtalanságnak érzzük, hogy most még szépíró is, a szálak összeérnek és esélyeit az egyenlő helyett megsokszorozzák, különösen nagy igazságtalanság, ha mi nem ilyenek vagyunk, és nem leszünk köztársasági elnök.
Én azért őszintén tudok örülni annak, ha valaki nőként érvényesül a tudományban, politikában, irodalomban. Annak is, ha szép.

2007. július 4., szerda

A kutya meg a kerítés

Buzikurva Petőfik a 2007-es melegfelvonuláson: Gordon Agáta élménybeszámolója egy Lévai Katalinnal folytatott "sétáról". Induljon a menet! Bátorság - nő a neved!

Induljon a menet! - hangzott épp a kamionról, amikor kiértem a Hősök terére, megpillantottam ünneplő sorstársaimat, rengeteg barátomat, ismerősömet és a hazatalálás boldog érzése fogott el.

Velünk vonul Lévai Katalin Eu-képviselő, tudtam meg ezt is, és megemeltem a kalapom. Nocsak. Politikus, akiben van kurázsi, szolidaritás és nem csak beszél?? Tudhattam volna blogjából, aminek ez a címe: Bátorság - nő a neved!

Spirituális eszmecserét folytattunk a menetben, mintha ez volna a legfontosabb itt és most: tisztázni mi a jó meg a rossz.
Én kisfiúkra vigyáztam egy hétig. Egy ötéves mindenben ellenséget keresett, a rosszat üldözte folyamatosan fakarddal-műanyagpisztollyal, komoly indulattal. Próbáltam kiábrándítani, és kreatív-együttműködő stratégiák felé terelni. Nincs rossz!! Csak jó és még jobb!! Nincs rossz. Csak szomszédunk, barátunk, ismerősünk. Nincs rossz, csak jó és még jobb! Szuggeráltam Sebestyént, és magam is elhittem, hogy csak a buta embernek van ellensége!

Ezen a ponton érkeztünk az Oktogonhoz. Vágjunk át, javasolta Lévai és a kanyart kihagyva a menet elejéhez jutottunk. Árpádsávok, mocskosbuzizók, dobálás a szemközti oldalról, a melegfolyam biztonsága az úttesten.

Egy ötéves kislány azt mondta neki tegnap, hogy A rossz nem győz! Válaszolta Lévai a történetemre.

Van rossz?? - kérdeztem csodálkozva, és visszacsatlakoztam a barátaimhoz, akikkel leszbikus hőseink és elődeink képeit mutattuk fel. Magányos hősnőket, akik soha nem szerepeltek a társukkal együtt nyilvánosan, mintaként, mint egy élhető életet élő meleg pár. Gobbi Hildát és Galgóczi Erzsébetet vittük egymás mellett Cilinnel, legjobb barátommal. Szeretem a hazámat! Gyertek velünk, testvérek! Kiabálta a megvetően köpködő nénike-különítmény felé.
Nők portréját vittük, mert szeretett hazánkban e pillanatban is három olyan ügy zajlik nagy nyilvánossággal, amelyben nőket járatnak le, hiteltelenítenek és megaláznak, a közösség védelme és szolidaritása nélkül.

Elkezdődött az, amit a tévében szoktunk látni. Az Oktogontól a Közraktárig arra a ritmusra léptem, hogy mocs-kos-buzi, mocs-kos-buzi, mocs-kos-buzi, közben meg voltam győződve róla, hogy nincs rossz. Csak mi vagyunk.
Füstbomba, lángok, a szomszédaimat eltalálták tojással, sárga csillagként viselik.
Egy lány mellettem dühbe jön, erőből a járdára hajítja a sörösdobozát. Azonnal érkezik rá három másik, keményen csattannak a flaszteron. Gyere ki, gyere ki - vicsorog egy bajszos izomagy, akit kiröhögök. Mért mennék? Most - évente egyszer pár órára - megélhetem, milyen a többséghez tartozni.
A többséghez tartoztam, a közösség oltalmazott.

Melegbarát Jobboldal felirattal vonultam, nem mintha jobb- vagy balsorsú lennék, hanem direkt nekik hoztam. Azt is vinnem kellett volna, hogy Jobbikbarát Melegek. Mindkettő képtelenség volt ezen a felvonuláson, egy paranoid és agresszív férfitudatú kistérségben.
Rokker fiú sodródott mellém. Azért lett rokker, hogy elnyomja a vágyait. Mindent a zenébe tett, ami lassan felszabadította, megérlelte. És most itt jön mellette egy rokkercsaj és köcsögözik. Vérzik a szíve. Ők egy testvériség tagjai.

Ideológiai és mentális szélsőségek vonultak, nagyon is szétválaszthatatlanul egymás mellett, mint a kutya meg a kerítés.

Szeretek vonulni. Szeretem, hogy együtt vagyunk, akik elfogadjuk egymást. Együtt travi sorstársainkkal, hiszen az emberi méltóságukért harcoló travik - buzikurva petőfik - emlékére rendezik világszerte a melegfelvonulásokat 69 óta. A szexualitás szabadságharcosai emlékére, akik női sorsot is vállalnak egy nőgyűlölőként sem utolsó közegben.
Együtt a fiús lányokkal és a lányos fiúkkal, akik új társadalmi nemi szerepeket és magatartásformákat keresnek, miközben együttműködnek a többséggel. Együtt azokkal, akiken kívülről semmi nem látszik ebből a sorsból, mégis vállalják és velünk vannak. Együtt azokkal, akik a gyerekeik, hozzátartozóik, barátaik, kollégáik miatt jöttek, és azokkal, akik szervezők, gondoskodók, a többiekre vigyázók, és azokkal, akik tudják, hogy mindannyiunknak van itt dolgunk.

A rossz nem győz! Az élet megállíthatatlan.