Gyere el a pároddal!

"Soha senki nem mesélhette el nekünk, hogyan vált nyilvánvalóvá számára a melegsége, hogyan küzd meg az érzéseivel és a félelmeivel, hogy veszíthet el családot, barátot, munkahelyet. Társadalmi tabuk között éltünk. A világot kettéosztottuk: voltunk „mi”, és voltak „ők”. Ők, akiket zsigerből elutasítottunk. És félelemből. És agresszióból. És bizonytalanságból. Ez volt a mi kulturális imperializmusunk. Ezt akarjuk folytatni ma, jogállami keretek között?" - a ma nyíló LMBT Fesztiválon Lévai Katalin Európa Parlamenti képviselő mondja el megnyitó beszédét. A politikusnő íróként is tevékenykedik, két alkalommal volt az Irodalmi Centrifuga vendége - jelen beszédével, mely mellett a Bombagyár ellentüntetésének szövegét és Gordon Agáta egy korábbi fesztiválról szóló írását is közöljük, a következő ICAfoci meccshez adjuk meg a kezdőrúgást.
Várjuk a hozzászólásokat!

Lévai Katalin: „Mi” és „ők”
Megnyitó beszéd a Meleg Fesztiválon, a Művész Moziban


Kezdetben Isten vagy a társadalom elleni bűnnek tekintették a homoszexualitást, majd betegségnek, devianciának, a XX. századi meleg emancipációs mozgalmaknak köszönhetően pedig magánügynek, s egyszer talán eljutunk oda, hogy olyan nyitott, a mások problémáira érzékeny társadalomban élünk, amely elfogadja a különféle szexuális orientációk békés egymás mellett élését.

Sokféleképpen lehet egy társadalmat kettészakítani.

Lehet árkokat ásni jobboldal és baloldal között. Lehet szembeállítani egymással szegényeket és gazdagokat, fiatalokat és öregeket, egészségeseket és betegeket, többséget és kisebbséget. De mi értelme van ennek?

Nemcsak a tetteknek, a szavaknak is hatalmuk van - egész világot változtathatnak meg. Egy csoport nyilvános beszéde lehet mintaadó, vagy elrettentő. Ma Magyarországon csaknem húsz évvel a rendszerváltás után a kirekesztő ideológiák jelenléte erősebb, mint valaha. Az utcákon és a tereken, a stadionokban és az interneten, az újságokban és a tévékben naponta találkozunk az életmódbeli és az etnikai kisebbségek elleni gyűlölködő előítéletekkel. A kisebbségek gyakran fizikai támadások, zaklatások, megfélemlítések céltáblái. A Magyar Gárda félelemkeltő felvonulásokat szervez elsősorban romák ellen, és már hetek óra készül, hogy támadást intézzen a meleg felvonulás ellen is. A meleg fesztivál résztvevőiként tucatjával kapunk gyalázkodó és fenyegető leveleket. A kirekesztő ideológiákat hirdetők fejében összekeveredik rasszizmus, antiszemitizmus és minden egyéb kisebbség ellenes nézet. De a szándékuk egy és ugyanaz: identitásában megsérteni, megalázni és alacsonyabb rendűnek nyilvánítani a másikat. Amikor nemzetközi összeesküvőnek tekintik a zsidókat, deviánsnak a melegeket, alacsonyabb rendűnek a nőket, nem hallgathatunk. Meg kell találnunk a megfelelő szavakat és válaszokat. Ahogyan Heine is megtalálta több mint 150 évvel ezelőtt: „Azok pedig, akik könyvek égetésével kezdik, emberek égetésével fejezik be.”

Egy társadalmi csoport csak akkor nyeri el méltóságát, ha láthatóvá válik. Ha képes arra, hogy a közügyek és a nyilvános beszéd részévé tegye az őt érintő kérdéseket. A meleg közösség az elmúlt években bebizonyította, hogy képes erre, hiszen elfogadottá tette a közbeszédben a „meleg” kifejezést, ami a közösség önmeghatározása. Talán ennek is köszönhető, hogy ma már a Védegylet is kiállt a melegek emberi joga, társadalmi elfogadottsága és megbecsülése mellett. Azt írják: „A melegek nem akarnak mást, csak megértést és elfogadást.” Bölcs szavak, fontos állásfoglalás.


Ebben az országban, ahogyan mindenütt a világon, sokféle család, sokféle ember él, és mindenkit egyenlő bánásmód illet meg. Azokat a családokat is, ahol meleg, vagy leszbikus gyerekek élnek. Azokat a párokat is, akiknek a szexuális orientációja eltér a többségétől. Senkit nem érhet hátrány sem a munkájában, sem a magánéletében azért, mert egy kisebbség tagja, vagy mert a többségtől eltérő a szexuális beállítottsága. Mégis azt tapasztaljuk, hogy a munkahelyeken, a baráti körben, a vallási közösségekben vagy a médiában a megbecsülés alapvető feltétele a heteroszexualitás. A melegek kiszolgáltatottsága sokféle módon nyilvánul meg: az iskolai elnémítottságban, a többi diáktól vagy tanártól tapasztalt megszégyenítésben, a családi otthonból való eltávolításban, az éttermi megaláztatásokban, a nem méltányos média megjelenítésekben. Másodrangú állampolgárként tekintenek rájuk. Egyedül maradtak a gondjaikkal, a gondolataikkal, a másságukkal. Különösen bátornak kell lennie annak, aki a kirekesztéssel szemben fellép. De nemcsak bátornak, hanem kitartónak is. Mert a társadalmi előítéletek mélyen gyökereznek, és nincs megfelelő iskolai tananyag, felvilágosító kampány, média megjelenés, amely segítené az ellenük való küzdelmet.



Miért olyan nehéz elfogadni a melegeket?

Évtizedeken át arra neveltek bennünket, hogy mi vagyunk a „norma”, s ami tőlünk eltér, az nem pusztán más, hanem „selejtes”. Szavaink között ott lappangott nemcsak az elutasítás, hanem az erőszak is. Ítélkeztünk, bűnösök után kajtattunk. Nem tudtuk, hogy melegnek lenni nem választás kérdése. Nem tudtuk, hogy bármelyik családban születhet olyan gyerek, aki más, mint a többség. Soha senki nem mesélhette el nekünk, hogyan vált nyilvánvalóvá számára a melegsége, hogyan küzd meg az érzéseivel és a félelmeivel, hogy veszíthet el családot, barátot, munkahelyet. Társadalmi tabuk között éltünk. A világot kettéosztottuk: voltunk „mi”, és voltak „ők”. Ők, akiket zsigerből elutasítottunk. És félelemből. És agresszióból. És bizonytalanságból. Ez volt a mi kulturális imperializmusunk. Ezt akarjuk folytatni ma, jogállami keretek között? Illendő lenne mindezt leküzdenünk, és igazi demokrataként viselkednünk. Jó törvényeink vannak. Csakhogy a törvényben megalkotott világ és a valóság önmagától nem illeszkedik egymáshoz. Ezért keményen meg kell dolgoznunk. Nemcsak a melegek, hanem a többség érdekében, a közös élet érdekében is. Hiszen a társadalomból kirekesztettek sorsa nemcsak egymással, hanem a többség sorsával is összekapcsolódik.

Mi valamennyien – nők és férfiak, fiatalok és idősek, melegek és heteroszexuálisok, zsidók és keresztények, romák és nem romák, egészségesek és speciális igényű emberek – szeretnénk békében élni egy olyan országban, ahol a gyűlölet üzeneteinek egyre kevesebben adnak hitelt. Ahol a teljesítmény az értékmérő, és nem a téveszméken alapuló előítélet. Vagy van, aki úgy gondolja, hogy Michelangelónak, vagy Szaffónak behúzott nyakkal kellett volna végigmennie az utcán, a megtévesztett tömeg gúnyolódása közepette?

Húsz évvel a rendszerváltás után nem hősök akarunk lenni, csupán egyszerű emberek, akiknek nem kell félniük. Sem önmaguktól, sem másoktól. A meleg fesztivál felvonulói nem arra büszkék, hogy melegek, hanem arra, hogy a fenyegetések, a korábbi atrocitások és az előítéletek ellenére mernek utcára vonulni.

Mindannyian üres kézzel jöttünk a világra, s hogy mivé válunk, másoknak segítő, másokkal együtt érző emberré, vagy a másik ádáz ellenségévé, rajtunk múlik. Ahhoz, hogy demokraták legyünk, előbb le kell győznünk a bennünk élő démonokat. Meg kell küzdenünk mindazokkal a zsigeri reakciókkal, amelyeket egykor belénk neveltek. Ha ez sikerült, merhetünk gyávák lenni, és lesz okunk az örömre - mert végre mindannyian méltó sorsot élhetünk ebben az országban.