2009. június 30., kedd

A szépségtől ordítani

A szexuális forradalom nyomán a szüzesség erényét a szépség váltja fel, a női karrier megjelenésével a nők szépségét a szakmai előremenetel követelményének is tekintik… A modern nőnek szabadság és boldogság helyett kisebbségi érzés, bűntudat és boldogtalanság jut osztályrészül, természetesen óriási áron. Tárgyként ábrázolják, és tárgyként kezelik a szépséget, ezzel azonosulva a nők is tárgyként viszonyulnak a saját testükhöz, végső soron egy idegen használati tárgyként, amely adott szabályok szerint működtetendő, ezzel folyamatos megfelelési kényszernek vannak kitéve. A fetisizált szép test a siker, az érvényesülés, a nőiség egyetlen üdvözítő értékeként kerül megerősítésre újra és újra, megkérdőjelezhetetlenül… – Dányi Dani írása Naomi Wolf: A szépség kultusza című tanulmányáról.


A feminizmus úgynevezett harmadik hullámának egyik kiemelkedő alakja Naomi Wolf, akinek 1991-ben megjelent A szépség kultusza című könyve újszerű perspektívába helyezte a kortárs nők akkori helyzetét. Könyve sajnos ma sem sokat vesztett aktualitásából, magyarul 1999-ben kerülhetett a hazai olvasók elé, és 2002-es (amerikai) újrakiadásakor a szerző új előszóban számol be sikerművének gyakran viharos fogadtatásáról [1].

Wolf vizsgálódása abból indul ki, hogy a nemi egyenlőtlenségek formális eltörlését követően a női szabadságot megújult erővel nyomja el a patriarchális hatalom utolsó bástyájaként a szépségipar. Az idealizált szépség ipari szinten kultivált képvilága és szellemisége Wolf szerint a női önállóság elnyomására, sőt a nők lelki és testi egészsége ellen fejti ki hatását. A tömegmédiában a női közönséget célzó fizetett hirdetések folyamatosan megkérdőjelezik a nők természetes testi megfelelősségét, irreális és elérhetetlen célokat avatnak normává. A boldogságot elérő nő ebben a mitológiában asszertív és sikeres, mivel nőiségét az fejezi ki, hogy szép. Mégpedig úgy szép, ahogy azt előírják.

A szépségideál nem új találmány, Wolf sem ezt állítja, viszont olyan társadalmi és kulturális változások követhetők végig a huszadik századi női emancipáció történetében, amelyek új kontextust adnak a szépség elvárásának. Az amerikai nő 1920 óta szavazhat, a második világháború alatt munkába állt, majd megtartotta munkahelyét, 1960 óta használhat fogamzásgátlókat, hogy a legfontosabb állomásokat említsük. A szexuális forradalom nyomán a szüzesség erényét a szépség váltja fel, a női karrier megjelenésével a nők szépségét a szakmai előremenetel követelményének is tekintik. A nők tehát folyamatos megfelelési kényszernek vannak kitéve, immár nemcsak a hagyományos anyai és családfenntartó, szolgáló szerepkör felőli megítélés, hanem ezzel párhuzamos újabb (vélelmezett) konform igények teljesítésében.

A modern nőnek szabadság és boldogság helyett kisebbségi érzés, bűntudat és boldogtalanság jut osztályrészül, természetesen óriási anyagi áron. A nőket célzó kortárs sajtó nagyrészt olyan szépségipari termékek reklámbevételeiből él, mint a különböző kozmetikai szerek, divatmárkák, diétaprogramok, kozmetikai sebészet stb. [2] Tárgyként ábrázolják, és tárgyként kezelik a szépséget, ezzel azonosulva a nők is tárgyként viszonyulnak a saját testükhöz, végső soron egy idegen használati tárgyként, amely adott szabályok szerint működtetendő, ezzel folyamatos megfelelési kényszernek vannak kitéve.

Egyfelől tehát maguk az idealizált „tökéletes” szépségtermékek illetik folyamatos kritikával a fogyasztókat feltételezett testi tökéletlenségükért, amit csodásan csomagolt olajszármazékok, testmódosító beavatkozások és wellnesskúrák által tökéletessé varázsolhatnak. (A varázslás szükségességét vitatni hallatlan.) Másfelől ezek kényszerűen kelletett szépítő praktikák egyáltalán nem ártalmatlanok, a lelki sérülések mellett jelentős testi kockázattal jár a szépségipari lét. Egész egyszerűen önsanyargatásba hergelik a nőket a fiktív szépségideál kedvéért, diéták, fitnessz, wellness és testépítő programok alatt éheznek, illetve bűntudattal viszonyulnak az egészséges testi szükségleteikhez, evészavarokkal, anorexiával és bulímiával küzdenek nők milliói. A mellimplantátum, zsírleszívás, ajakfeltöltés, ráncfelvarrás olyan veszélyeknek teszik ki a megfelelni vágyó nőket, amiről legfeljebb apró betűkkel és mellékesen tájékoztatják őket, már amennyiben. A szép test utáni hajsza halálos áldozatokat is szed, Wolf például felhozza a zsírleszívások halálos áldozatait.

Ahogy a kilencvenes évek Amerikája fokozatos kritika alá vette a „gonosz” nyolcvanas évek fogyasztói szépségesztétikáját, a huszonegyedik században a női magazint böngésző kislányok már tudhatják, mennyire irreális és igazságtalan az ott ábrázolt ideál. Újonnan már a szépségipari ágazat maga is belső kritikát kezd gyakorolni önnön működése fölött [3]. A manipulált photoshop-eszményképek csapdája tudatosan kikerülhető, ám erre sajnos rengeteg rossz tapasztalat vezette rá a nyugati fogyasztói társadalmat: depressziós és evészavaros nők megfelelni vágyó és boldogtalan tömege, százezrei, valamint divatként elterjedt kényszeres diétázás, kozmetikai sebészet-függőség, és az ezt kiszolgáló, éppenséggel rájátszó szépségipar.

Magyarországon azonban még itt sem tartunk, nálunk a nyilvánosság és a nőket célzó sajtó sokkal konzervatívabb és inkább megerősíti a konformista nőideált, nem jellemző ránk a kritikus hangvétel [4]. A fetisizált szép test a siker, az érvényesülés, a nőiség egyetlen üdvözítő értékeként kerül megerősítésre újra és újra, megkérdőjelezhetetlenül. A női függetlenséget végzetesen kompromittálja, hogy amíg a patriarchális rend fenntartói határozzák meg a női értékeket, az idealizált szépség kultuszát, addig az értékes élet kulcsa is mindig mások kezében lesz. A szépségipar érdekei ipari, gazdasági és hatalmi érdekek: profitot termelnek, ehhez pedig pallérozott és alávetett, függő fogyasztókat és fogyasztói kultúrát állítanak elő.

A nők egyik fontos feladata marad ez ellen szót emelni és kritikát gyakorolni.

Naomi Wolf: A szépség kultusza
The Beauty Myth
1991, (Mo.n 1999 Csokonai kiadó, Artemisz sorozat)

1
Naomi Wolf 2002-es bevezetőjéből részlet
http://www.diesel-ebooks.com/cgi-bin/chapter.pl?isbn=9780061577260

2
Virginás Andrea (Sz)épség?; Korunk, 2000 Október
http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=2000&honap=10&cikk=6424

3
Velvet magazin: Újabb csata a csontsovány modellek ellen indított háborúban
http://velvet.hu/blogok/tejbenvajban/2009/06/16/ujabb_csata_a_csontsovany_modellek_ellen_inditott_haboruban/

4
Kádár Judit: Otthonod az uradé; Médiakutató, 2002 tél
http://www.mediakutato.hu/cikk/2002_04_tel/07_otthonod_az_urade/04.html



2009. május 23., szombat

Simone Beauvoir szerelmes levelei

Milyen egy egzisztencialista filozófusnő, ha szerelmes? – így cseng a Jaffa Kiadó gondozásában napvilágot látott, közel ezer szerelmes verset tartalmazó válogatáskötet mottója, legalábbis a kiadó sajtóreferense szerint. A Francia Intézetben megrendezésre kerülő, vetítéssel spékelt, rendhagyó kötetbemutató különös koncepcióra épített. Simon de Beauvoir és Nelson Algren kettősét igyekezett a jelenbe transzportálni. Míg a feminizmus alapköveit lefektető francia „nagyasszonyt” Karafiáth Orsolya költő, író, amerikai lovagját Todd G. Williams zenész, író testesítette meg. Kettejük össze-összefonódó párbeszédét Szily Nóra koordinálta, akinek javára szóljon, időnként azért próbált veszélyesebb vizekre evezni - Murányi Zita beszámolóját olvashatják.


A jelenből előbb mégiscsak a múltba reppenünk vissza, hála az 1920-as, 1950-es évek Amerikáját idéző, fekete-fehér filmkockáknak. Legendás kor ez, legendás írók kora – harsogja a vászon is – Hemingwayé, Dos Passosé, hogy csak a nevesebbeket említsük. Aztán szóba kerül a jazz, a chicagói építészet, az amerikai regények kísérleti technikái, melyek a narrátor szerint mind Beauvoirt, mind elválaszthatatlan párját, Sartre-ot lenyűgözték. Nagy utazásuk során került a képbe Nelson Algren is, az a bohém, minden keservét és magtakarított centjét szerencsejátékba és lóversenybe ölő író, aki rögvest belehabarodott Beauvoirba. Hogy miért? Egy értelmiségit várt, és egy gyönyörű nővel találkozott. Mintha a kettő eleve kizárná egymást… És bár a szöveg józan angolsággal csendül az éterbe, nem ez lesz az utolsó mondat, mely felborzol(hat)ja kedélyeinket.

Szily Nóra olvasatában a levélgyűjtemény egy kicsit történelemkönyv is, hisz képet kapunk belőle a ’40-es, ’50-es évek Párizsáról, annak pezsgéséről és minden visszásságáról, bár a prímet mégiscsak a szerelem viszi. A piros betűs szerelem és a néhol verstani magasságokba emelkedő írások, melyek a műsorvezetőt hol megmosolyogtatták, hol megríkatták. A könyv javára írja továbbá a fordítást, mely megőrizte Beauvoir kezdő angolságának minden sutaságát, miáltal a szerző leveleiből nyers őszinteség árad. Todd, aki angolul olvasta az Amerikai szerelmet tinédzseresnek minősíti a most lenne 101 esztendős író stílusát. Mintha egy tizenhét éves lány írná, mindegyik úgy kezdődik, hogy „kaptam egy levelet”. Azt azért Beauvoir pozitívumaként említi, hogy nyelvtudása fejlődik a könyv vége felé. És hogy vall erről a szerző maga? „Ujjaimban érezhetem a szerelmet, míg írok”.



Ez az idézet aztán tovább is lendíti a beszélgetést. Egy sietve született, négy hónapos kapcsolat, hogy ragadhatta arra a 39. életévét taposó Beauvoirt, hogy aztán egy vastag könyvterjedelmű levélkupacot hagyjon hátra az utókorra? – fogalmazódik meg a kérdés, jogosan. Todd kitart amellett, hogy a levél az író kezében csak eszköz, eleve a könyv születése lebeghetett szeme előtt, amit Orsi is csak jóváhagyni tud. Szily Nóra pedig árnyalni. Beauvoir levelei olyanok, mint az esti imádságok, egyfajta lelki terápia lehetett számára egy teremtett személyhez írni. Mindenesetre furcsa, hogy bár az egyik kapcsolatból a másikba sodródó Algren ’64-ben jelentkezik utoljára, Beauvoirt ujján a tőle kapott gyűrűvel temetik. Furcsa, hiszen a háttérben mindig ott áll Sartre, akivel együtt olyannyira elválaszthatatlanok, hogy egy francia lap nem átallja őket Az egzisztencializmus Ginger és Fredjének nevezni az egykori hollywoodi táncos duóra utalva.

Szily Nóra ezt úgy foglalja össze, Beauvoir megalkotja a megengedő szerelem definícióját. Karafiáth helyesel, szerinte a távolból muszáj jó fejnek lenni, megengedőnek egy férfival, hisz olyan messziről úgyse lehet pattogtatni azt a bizonyos ostort. Szunnyad benne igazság, bár a képet némileg árnyalják Beauvoir Sartre-hoz írott levelei, melyet az Algrenhez írottakhoz hasonlóan, a szerző örökbe fogadott lánya, Sylvie Le Bon de Beauvoir engedett napvilágra hozni. Ezek a szövegek rávilágítanak arra is, a legendás pár egymás gondolatain túl, többek közt Beauvoir fiatal nőtanítványain is megosztozott. Vagyis Beauvoirnál a megengedő szerelem nemcsak kontinensnyi távlatokban működött.



Hogy mi vonzót találhat egymásban két idegen, hogy, hogy küzdi le az ismeretlenségből, az érthetetlenségből, az eltérő kultúrából fakadó gátakat, arra maga Beauvoir adja meg a választ, aki Nelsonját ingyen francia nyelvleckékben kívánja részesíteni, amiből az köszöni, nem kér. Todd saját tapasztalatát felelevenítve állítja, a kultúrát csak a nyelven keresztül lehet magunkévá tenni, ha pedig aktuális idegen gyökerű párunkkal eljutunk a veszekedésig, az már egy szint. (Beauvoir és Nelson Algren sosem jutottak el.). A közös kapcsolódási pontot – egyeznek ki a beszélgető felek, ha nem is az alkohol adta, a folyékony nedű mindenesetre segítette az egymásban való feloldódást.

Ami ennek a furcsa szerelemnek, fellángolásnak(?) a súlyát adja, az a döntések nehézségében áll, amit mai, információs társadalmunkban nehéz megérteni. Beauvoir azért nem ment a férfi után, mert neki Franciaországban volt dolga, a szellemi áramlatok, a hivatása odakötötte. Orsi szerint ma már külföldről is dolgozhatunk idehaza, ő bizony nyugodt szívvel utánamenne egy helyes római fiatalembernek. Elgondolkodtató persze, hogy az írás mellett Beauvoir is állandóan utazgatott. Igaz, a külhonban való hosszabb, akár örökre szóló letelepedés egy-egy ideig-óráig tartó körútnál nagyobb lemondásokat igényel.



Minél tovább boncolgatjuk, boncolgatják a könyv gerincét adó, furcsa szerelmet, annál ingoványosabb talajra érkezünk. Karafiáth biztos forrásból értesült arról is (neki egy külföldi ismerőse mondta, aki személyesen ismerte Beauvoirt), hogy ez az egész Nelson-ügy csak kamu, a filozófusnő világéletében egyedül Sartre-ot szerette. Todd mosolyog, bólogat, csillog a szeme – látszik, hogy egyetért. Szily Nóra igyekszik kivágni magát, a könyv mindenesetre – mondja - alap arra, hogy a szerelemről beszélgessünk. A végén már nemcsak az olvasásra buzdít, de arra is, hogy írjunk egy szerelmeslevelet kézzel, és akkor nem jöttünk hiába. Sajnos menetközben hiába céloz rá, hogy Beauvoir a Második nemben újrafogalmazta a női nem fogalmát, beszélgetőpartnerei nem ütik le a magasra dobott labdát. Pedig az újszerű téziseket taglaló, a sex és a gender fogalmát megalapozó, feminista alapmű izgalmas táptalaja volna Simone munkásságának újragondolására. A társadalmi nem szerepmeghatározó voltára Beauvoir sokat citált passzusa, az „Az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik” is rávilágít.

És végül ne feledkezzünk meg a bevezetőben már ígért hátborzongató mondatokról sem, amit az Amerikai szerelem sztereotipizáló (szintúgy angolból fordított?) fülszövege is indukál. „Bár sok tekintetben valószínűtlen párost alkottak - a nő szószátyár francia értelmiségi, a férfi a chicagói nyomor hallgatag krónikása volt -, szenvedélyes szerelemre lobbantak egymás iránt. Hogy szabad, kell-e ezen megütődni azután, hogy a korszakalkotó Második nem első magyar kiadásából olyan kulcsmondatok maradtak ki, mint a Természetétől fogva minden nő homoszexuális. A leszbikusok azáltal mások, hogy el is utasítják a férfiakat., elgondolkodtató. A felháborodás persze mindkét esetben jogos, sőt! Már-már egyfajta meggondolatlan kiadói eljárást sejtet, amit az adott korszakra, az eredeti forrásra hivatkozva, ha kell, így is, úgy is el lehet bagatellizálni.


Murányi Zita

2009. április 18., szombat

Szabadító szomszédok avagy feminista bécsi szelet

"Az olívaszószt az iráni Shahi tudta csak elkészíteni – később kiderült, hogy korántsem ez a legérdekesebb dolog vele kapcsolatban. Nagy hatású workshopján elmesélte, hazájában halálraítélték, és 18 éves koráig számos meleg, leszbikus, és több vallási fundamentalizmus-ellenes barátját kivégezték. Ő szerencsére megmenekült, és most Frankfurtban küzd az emigránsok jogaiért." Hogyan találhatnak itthon otthonra a speciális helyzetű nők, s mit jelent az önfelvállalás szabadsága? – Reisch Éva beszámolója egy háromnapos bécsi anarchofeminista összejövetel hangulatába és annak felszabadító hatásaiba enged bepillantást.


Reisch Éva: Hogyan kaptam el az anarcho-feminizmust?


A labriszinfon járt körbe a felhívás a bécsi anarcho-feminista és leszbikus találkozóról, amire öten jelentkeztünk. Megszerveztük az utat, összedobtuk az útiköltséget, felpakoltuk motyónkat, megbeszéltük az ülésrendet és elindultunk Bécs felé. Útközben persze megálltunk még a határ előtt kétszer is, másodszor a mosonmagyaróvári csili-vili, EU-konform benzinkútnál. Volt itt bolt és kávézó 700 Ft-os sonkás szendviccsel, meg 100 Ft-os WC-vel a nyugati minta szerint, csak a WC-s néni nem volt EU-konform. Mikor jegyváltás után a női mosdó felé tartottam, utánam szólt: „Állj, az a női WC! Oda te nem mehetsz be!”. Szemrebbenés nélkül hátrafordultam és nyugodtam feleltem: „Én nő vagyok”. A hátamon éreztem a néni csodálkozó tekintetét, míg bejutottam. Századszorra ismétlődő eset. Kezdetben meglepő, később dühítő, mostanra már szánalmasan unalmas szituáció. Hát persze, a WC-s néni képzőben nem tanítanak gender-studiest... Nálunk a nem seggre simuló, laza farmer és a rövid, felzselézett haj még mindig a fiúk privilégiuma. És nem csak a WC-s nénik szerint – tuti, hogy a kellemes kis pihenőhely más látogatói fejében is megfordult a kérdés: ez fiú vagy lány? Nézz ki nőiesen, olvadj be a többségi társadalomba, ne lógj ki, ne gondolkozz, ne próbálj változtatni a normákon és ne lázongj, ha sehogy se sikerül.
E napi magyar rutin után nagyon, nagyon kellett már valami más: egy hely, ahol ezt nem kérdezik meg, ahol kicsit szabadabban, esetleg egyáltalán nem ítélkeznek. Ahol nem sütnek rám bélyeget, ha eltérek az átlagtól, nem mutogatnak, nem bámulnak meg, és nem súgdolóznak a hátam mögött, mint a kisiskolások.



Plakát vendéglátóinknál



Ahogy közeledtünk Bécs felé, ez a vágy egyre erősödött bennem. Autonóm feministák, anarchista nők, radikális leszbikusok, Európa minden tájáról, sőt azon túlról is. Ha itt nem találom meg azt, amit keresek, hol máshol?
Az első benyomások jók voltak. A következők is. Dorottya barátainál, egy osztrák leszbikus párnál szálltunk meg, innen indultunk a rendezvény helyszínére, a WUK kulturális központba.
Már több tucat résztvevő gyűlt össze, épphogy lekéstünk a vega-ebédről. Miután ottani segítőnk, Angela ismertette a napi programunkat, kicsit körülnéztem. A lányok nagyon változatosan öltözöttek, jelentősen különböztek a hazai leszbikus és feminista „átlagtól” (ha lehet egyáltalán átlagról beszélni egy ilyen kis létszámú szubkultúrában), de mindannyian mégis egységet alkottak, radikális-feminista szemléletük anti-konzervatív külsőségekben való megnyilvánulásaival. Volt, akin csak egy pár bakancs jelezte hovatartozását, mások extrém, felnyírt, félig raszta, vagy épp színes hajviselete, fül-száj-vagy orrpiercingjei, kitűzői, és kinyúlt trikói harsogták: nem érdekli őket az aktuális női trend, és leszarják, hogy „kell” kinézni. Volt itt lány szögesdrót-tetoválással, a punkokat idéző töltényhüvely oldallánccal és kék hajjal, de – nagy örömömre – szép számban visszaköszönt a WC-s nénik réme is, a laza, lógó hátsójú farmer. És mindez nem csak a fiatalokra volt jellemző: az ötvenes korosztály is sokkal lazább volt a hazainál, a kispolgáriság teljesen hiányzott öltözetükből és megnyilvánulásaikból, és a vasárnapi buliban is ott ugráltak a zenére a fiatalabbakkal.
Aznapra tervezett Filmbizottság-bemutatónk csúszás miatt elmaradt, így a magyar különítmény csak az esti országonkénti ismeretetőn mutatkozott be. A beszélgetés angol és német nyelven folyt, sok szó esett a Labriszról, amelynek képviseletében kint jártunk, a szélsőjobbos fenyegetettségről, a már-már hungarikummá nemesült savastojás-dobálós melegfelvonulásról, a melegházasságért folyó küzdelmünkről, valamint arról, hogy Magyaroszágon gyakorlatilag nincsenek anarcho-feministák, az anarcho-feminista leszbikus pedig a darwini törzsfejlődésben kikerült, vagy még el nem ért típus. Bár ez utóbbi nem volt teljesen igaz, mert már aznap este megmozdult bennünk valami… a rengeteg ötletes anarchofeminista plakát és matrica üzenete kezdett eljutni tudatunkig, és mindez az esti egy üveg Hubertus hatása alatt kikristályosodott, éjszaka leülepedett és másnap még erősebben tört elő. A többieket is elkapta, de engem, akit könnyű újdonságokkal megfertőzni és életemben először voltam ilyen jellegű rendezvényen, talán mindegyikünknél jobban. Előzőleg az első találkozásom leszbikus csoporttal volt rám ekkora hatással, ill. az első Ösztrosokk buli, amin részt vettem. Kezdtem magam teljesen otthon érezni itt. A nyelvi korlátok már nem számítottak. Ahogy a szombati elvállalt ebédfőzésre készültünk, azt vettem észre, hogy külsőségekben is kezdek mind jobban hozzájuk idomulni, a szakadt tornacsukától az újonnan beszerzett kitűzőkön át a melltartó nélkül felvett trikóig.



feminista kerekasztal :-)


A mintegy 3-400 emberre különböző országokból verbuvált alkalmi konyhásnénikkel végbevitt közös főzés nagyon jó hangulatban zajlott, a munkafolyamatokat szétválasztva láncot alkottunk, és ehetővé szelidítettük a legkülönfélébb zöldségeket. Az olívaszószt az iráni Shahi tudta csak elkészíteni – később kiderült, hogy korántsem ez a legérdekesebb dolog vele kapcsolatban. Nagy hatású workshopján elmesélte, hazájában halálraítélték, és 18 éves koráig számos meleg, leszbikus, és több vallási fundamentalizmus-ellenes barátját kivégezték. Ő szerencsére megmenekült, és most Frankfurtban küzd az emigránsok jogaiért.



Shahi és a Labrisz-különítmény tagjai a konyhában


A lengyel lányok, akikkel szintén összeismerkedtünk, a lengyel katolikus egyház anakronisztikus konzervatív és melegellenes megnyilvánulásait ecsetelték hosszan – ez az ő Magyar Gárdájuk és szélsőjobbjuk: nagy ellenfelük.
A törökök filmes workshopján a klitorisz szó jelentéséről készült riport-doku-rövidfilmen mosolyoghattunk és háboroghattunk. A megkérdezett török férfiak nagy részének fogalma sem volt arról, mit jelent ez a szó, s csak némelyek kapiskálták, hogy a nőkkel kapcsolatos. Attól tartok, egy magyarországi felmérés e témában hasonló eredményre vezetne...



Borgos Anna a Rosa Lila Villa belső udvarán


Ellátogattunk a Rosa Lila Villába is, ami a bécsi melegek és leszbikusok saját épülete egyesületi irodával, a melegeknek és leszbikusoknak kialakított lakásokkal és étteremmel. Egy rózsaszín homlokzatú kommuna, ami eligazítja az odatévedő melegeket, és iskolás csoportok rendszeres fogadásával segíti a fiatalok felvilágosítását. Olyan ez mint a Melegség és Megismerés program, azzal a nagy különbséggel, hogy itt a a hegy megy Mohamedhez. [E program keretében a Labrisz aktivistái járják a magyarországi iskolákat és meghívásra egy-egy osztályfőnöki óra keretében mesélnek a melegségről mint élettapasztalatról, ezzel segítve a kérdéskör jobb megismerését és helyesebb megítélését. – a szerk.]
Vasárnap a többiek egy antiklerikális és pornókiállítás-ellenes tüntetésen vettek részt, de amikorra mi odértünk, már csak a Kunsthalle előtti térre fújt feminista és női jelek feltakaritása zajlott.
Nem lankadó lelkesedéssel vártuk az esti bulit, és nem csalódtunk. Az addig felgyülemlett élménymennyiség az izgalommal és a jó hangulattal robbanásveszélyes elegyet alkotva az anarchista tűztől berobbant! A Justice We are your friends-ét egy emberként ordítva pogóztuk végig, a dj-k majd kiugrottak a pult mögül, sokan a felsőjüket is levették. Nem kettesével, meg kis blokkokban táncoltunk, hanem mindenki együtt, az egész csatakos, söráztatta internacionális mozgalmi erő egyszerre lélegezve. Egy honi Ösztrosokk vagy hajós buli vicces kis próbálkozásoknak tűntek innen tekintve, míg hajnalban ki nem jött a rendőrség, hogy véget vessen az eufóriának, mert azért még Bécsben sem szabad minden.



A szexizmusnak sok arca van!


Az arcunkra ragadt mosollyal közeledtünk hazafelé – sokkal többet kaptunk annál, amit vártunk. Én egy abszolút megerősítő, aktív, harcos, és lógó gatyás közösséget, és amikor hazaérkezve másnap egy kislány a bolt előtt megkérdezte tőlem egy kivire mutatva, hogy ez mi, már nem vágtam pofát a következő kérdésére: Te lány vagy? Az ott egy kivi. Én lány vagyok. És ez pedig a gyümölcsöző gender studies, öt éveseknek! Mert csak így működik. Magyarország ott tart, ahol ez az öt éves. De mire ő annyi lesz, mint a WC-s néni, máshol tarthat, s ez rajtunk múlik. Nem a politikusoktól, és nem pénztől függ. El kell mondani, meg kell mutatni magunkat, azt, hogy mik vagyunk, amikor csak lehet, és nem csak a melegfelvonuláson. Nem elnyomni magunkban és elbújni, beolvadni, hanem azzal lenni, akivel akarunk, ha azonos nemű, hát azonos neművel, ha szívesebben hordunk kockás gatyát, mint kiskosztümöt, akkor azt hordani, és megtenni mindent azért, hogy jól érezzünk magunkat ebben az országban is!

Reisch Éva

2009. március 30., hétfő

Embernélküli tájba fojtva

"Holnapra kelve mi vigasztal? / Lábkörmömet bekenni lakkal" - Március 24-én este a Nyitott Műhelyben Kiss Noémi, Menyhért Anna és Radics Viktória Térey János segítségével a most induló Rózsaszín szemüveg sorozat első estjén Nemes Nagy Ágnes költészetét vizsgálta abból a szemszögből, számukra mennyire vállalható hagyomány a tárgyias költészet és a babitsi eszmény továbbfejlesztése.


Rózsaszín szemüveg: Beszélgetés Nemes Nagy Ágnesről, 2009 március 24. Nyitott Műhely


A három írónő (Kiss Noémi, Menyhért Anna, Radics Viktória) által indított beszélgetés-sorozat a női írás hagyományait keresi, mindig egy-egy férfiszerző meginvitálásával. Nemes Nagy Ágnesről Térey János segítségével beszélgettek. A sorozatban a nőírók előtt lehetőségként adott hagyományokat, a saját nembéli alkotók által bejárt utakat szemlézik, hogy mintákat, elődöket, az irodalomtörténet szövetébe már befűzött, de még tovább fűzhető szálakat keressenek maguknak és mutassanak másoknak. S nőként hagyományt keresni nem olyan könnyű feladat, mint férfiként. Az irodalomtörténetbe fogadott írónők jórészt követték az adott hagyományokat, s kevésbé próbáltak saját élményeket, a cseppfolyósnak, rózsaszínnek, túlérzékenynek, túlbeszéltnek, túl traumatikusnak vagy épp túl könnyűnek talált női tapasztalatokat felmutatni és integrálni, egy bal agyféltekés férfilogikára épülő rendbe törni. Költőként a hagyományokat a régi magyar költők tára sok száz oldalas köteteinek egy-egy lapján, vagy Weöres Sándor antológiájában találhatunk – s közben ott az intés, hogy még Weöresnek, az erre legnyitottabbnak mutatkozó alkotónak is ki kellett találnia a női elődöt, akinek egész különálló könyvet szentelhetett. Szép kísérlet, hagyományt adni a nőknek – próbálkoztak vele ilyen-olyan formában mások is, s mindig meglepetésként érte az irodalmi közéletet, ha olyan ismeretlen nő könyve jelent meg, aki ’feltűnően jól’ írt: jöhetett a találgatás, melyik férfiszerző rejlik az álnév mögött.

A 24-i, sorozatnyitó est választottja, Nemes Nagy Ágnes ragyogó szellem, de a jelenlévők számára nem olyan hagyomány, amelyet választhatnának: minden tiszteletük és szeretetük ellenére a tárgyias líra, az embert nélkülöző, a filozófia fogalomrendszerének tisztaságával operáló költészet, a tiszta tárgyiasság nem az, amit azonnal integrálni tudnának törekvéseikbe. Nemes Nagy Ágnes lírája Térey János számára reformátusként fontos, de steril költészet, bár a reformáció nem steril vallás. Ő az emberi pozíciót találta izgalmasnak. A rejtekező, sok elfojtással alkotó nő (erre a rejtekezésre, mint a közvetlen és folytatott hagyományként választás lehetséges akadályára Kiss Noémi is utalt korábban) kimunkált, patetikus és vállalt lírájának az olvasóban felvetülő kérdéseire a választ a sebezhetőbb és sértettebb második részből, a korábban meg nem jelet versekből ismerjük meg. Az összegyűjtött versek két részre bomló anyagában jól látszik, a költő maga kettéosztotta életművét: a megjelent versek tiszta tárgyiassága mellett a szenvedélyesebb, a személyes sorsra és szellemi kérdéseire közvetlenebbül reflektáló versek fiókban maradtak, s nem a politikai elit által rákényszerített csend, hanem az önmaga által személyesebb, nőibb magára mért penitenciaként. S hogy nem azért nem adta ki kezéből e verseket életében, mert nem jók, ebben a négy beszélgetőtárs mindegyike egyetértett.

A beszélgetők számos példával, a Nemes Nagy Ágnesről szóló írásokban és kritikákban, emlékezésekben a maszkulin jellegre utaló megjegyzések felsorolásával bizonyították, hogy volt benne egyfajta félelem a szerepként értelmezett nőiségtől. Térey János szerint elegáns és udvarias életmű az övé a maga 160 oldalával (prózai művekkel együtt is csak 320), mint Füst Milán, Pilinszky vagy Berzsenyi életműve, de a hagyományos női szerep hiányzik. Radics Viktória utal arra, hogy Szabó Magdával egymást katonáknak, gascone-i legényeknek szólították (akik együtt harcolnak az irodalom csataterén), s a Ferencz Győző által a Holmiban mostanában közreadott, a szerelem és a nemiség kérdéseit is boncolgató golsszáiban ugyan megjelenik e kérdéskör, de Kiss Noémi értelmezése szerint mintha vissza is riadna hirtelen. Menyhért Anna ezt az állapotot a nemiségtől való erős szorongásként definiálja.

Ő – a beszélgetés vezetését is magára vállaló beszélgetőtárs – az, aki Nemes Nagy Ágnes a babitsi költészeteszményhez fűződő viszonyának ellentmondásosságát az életmű történetiségéből magyarázza. Míg Nemes Nagy a meg nem jelent 1957-es Babits Mihályhoz írt levélben pontosan fogalmazza meg saját apa-teremtését, keresését, olyanokat ír le, mint „Sohasem láttam impotensebben nagy költőt, mint Maga! Kérem, bocsásson meg!”. Amikből aztán A hegyi költő, Babitsról szóló kötete idejére már csak az elragadtatott és megkérdőjelezhetetlen elismerés marad, Menyhért Anna szerint azért, mert el akart volna fordulni ettől a költői hagyománytól, ez azonban nem történt meg, sőt, az ebbe az irányba haladása radikalizálódott, így nem volt más választása, mint a babitsi hagyomány kritikamentes felmagasztalása, hisz saját történeti előképéről beszélt. (Később a közönség hozzászólásainak sorában Vári György veszi védelmébe a kötetet ragyogó verselemzéseit említve erényeként.)

Abban valamennyien egyetértenek, hogy elismerik nagyságát, de viszonyuk a költőhöz (aki kikérte magának, ha leköltőnőzték) ambivalens. Radics Viktória a beton szót használja: a formaeszmény, a hagyományok és a tekintély tisztelete betonként kövült rá arra a fantasztikus szellemi kapacitást megmutató életműre, mely e betonba kövülése folytán nem válhat a mai, szótárkereső, a női léttapasztalatot megmutatni igyekvő irodalmi törekvések mintaképévé – tisztelt, távoli hegycsúcs, mely inkább áll a racionalitás és férfi-hagyomány térképfelén, s csúcs mivoltában szép, de lakhatatlanul hideg.

Hogy a Rózsaszín szemüveg-sorozat beszélgetői Erdős Renée vagy Galgóczi Erzsébet munkáiban találnak-e majd lakható tájat, hasznosítható hagyományt a maguk számára, áprilisban és májusban kiderül – hogy a keresés közös, azt a közönség aktivitása és hozzászólásai már ezen az estén is bizonyították.


Györe Gabriella
(Az írás eredetileg a litera.hu oldalon jelent meg.)

2009. március 9., hétfő

A női lét elviselhetetlen nehézsége?

„Határok közé szorítható-e a női identitás? S ha nem, miként lépheti át egy nő a számára kijelölt határokat és mik lehetnek e határsértés következményei? Hogyan reagál a társadalom vagy a szűkebb értelemben vett környezet minderre? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keres választ a Határtalan nők című tanulmánykötet, melyben húsz szerző írását olvashatjuk a legkülönfélébb női sorsokról.” – Urbányi Eszter kritikája a Nyitott Könyvműhely 2008-ban megjelent átfogó tanulmánykötetéről.



Urbányi Eszter:
A női lét elviselhetetlen nehézsége?


Bakó Boglárka - Tóth Eszter Zsófia (szerk.): Határtalan nők - Kizártak és befogadottak a női társadalomban. Nyitott könyvműhely, 416 old., 2008, 3348 Ft

Határok közé szorítható-e a női identitás? S ha nem, miként lépheti át egy nő a számára kijelölt határokat és mik lehetnek e határsértés következményei? Hogyan reagál a társadalom vagy a szűkebb értelemben vett környezet minderre? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keres választ a Határtalan nők című tanulmánykötet, melyben húsz szerző írását olvashatjuk a legkülönfélébb női sorsokról. A széles körű kutatásokra alapozott tanulmányok olyan nők életét veszik górcső alá, akik valamilyen módon szembeszálltak a hagyományos társadalmi normákkal, és megtagadva a számukra előírt női szerepeket különcként éltek. A hiánypótló kötet átfogó képet rajzol különböző korszakok különböző normaszegő nőiről: újraházasodó özvegyekről és emigráns értelmiségiekről, egyedülálló anyákról és napjaink szinglijeiről, kétes erkölcsű nődandykről és börtönre ítélt kéjnőkről, házasságtörőkről és bandatagokról, öntudatos leszbikusokról és hisztériás betegekről.
A kötet tematikai sokszínűsége változatos kutatási módszerekkel párosul, hiszen a szerzők között éppúgy találhatunk irodalmárokat, mint történészeket, pszichológusokat, néprajzkutatókat, kulturális antropológusokat vagy szociológusokat. Ebből adódóan igen eltérő eszközökkel közelítenek elemzésük tárgyához; az oral historytól („beszélő emlékezet”) kezdve a narratív- és mélyinterjún át az írásos források (pl. személyes dokumentumok, újságcikkek, kórrajzok, hatósági okmányok) aprólékos feldolgozásáig számos kutatói módszerre találhatunk példát a kötetben.
Ami a tematikai és módszertani változatosság ellenére mégis egységes színezetet ad a tanulmányoknak, az a társadalmi nemi stúdiumok és az új kultúraelméletek fogalmi eszköztárát idéző beszédmód. Bár a szerzők más-más kutatói technikákkal, más-más megközelítésekkel és más-más súlypontokkal nyúlnak témájukhoz, ez a beszédmód mindnyájuknál érvényesül. Az itt olvasható női történetek ugyanis mind a társadalmi nemek (gender) konstruáltságát hangsúlyozzák, amennyiben főszereplőik visszautasítva a környezetük által elvárt nőképet egy új és a megszokottól eltérő identitást alkotnak meg maguknak. Vagyis megkérdőjelezik a nőiség esszencialitását és bebizonyítják, hogy a társadalmi nemi identitás nem rögzített, természetes és eleve adott kategória, hanem az adott nyelvi, kulturális és társadalmi közeg által létrehozott konstrukció, mely éppúgy lebontható, mint ahogy fel is építhető. A normatívnak tartott viselkedésminták pedig, mint például, hogy egy nő legyen hűséges feleség, kizárólagos anya és odaadó háziasszony, aki lehetőleg nem hagyja el az otthon falait, szintén nem magától értetődőek, hanem a társadalom hatalmi helyzetben lévő tagjai, azaz a férfiak által önkényesen kijelölt szerepek. A bemutatott női életutak fényt vetnek arra, hogy a társadalomban érvényesülő egyenlőtlen hatalmi viszonyok miképp befolyásolják a nemekhez kötődő elvárásokat, és mi történik, ha egy nő nem teljesíti ezeket. A tanulmányok tehát összhangban állnak a tekintetben, hogy mindnyájan a társadalmi nem fogalmához szorosan kapcsolódó jelenségeket, nevezetesen a hagyományos női normák elhagyásának eseteit vizsgálják. A könyv írásait így egyfajta gendertudatos beszédmód jellemzi. Ez tekinthető a kötet legfőbb erényének is egyben, hiszen a társadalmi nemek szempontjait felvető beszédmód alapvető hiánycikk a magyar tudományos közbeszédben. Bár a kötet előszava szerint nincs ok aggodalomra, mert a feminizmus elméleteire épülő szemléletváltás Magyarországon is érezhető már, azt mégiscsak leszögezhetjük, hogy a feminizmussal és a genderkutatásokkal szembeni ellenérzések még mindig jócskán tetten érhetőek a hazai tudományos közbeszédben.(*1) Ezért tekinthető úttörő kezdeményezésnek a Határtalan nők összeállítása és komoly eredménynek a könyv megjelenése.
További erénye a kötetnek, hogy főként olyan nőkről, illetve női csoportokról szól, akikről eddig egyáltalán nem vagy csak alig olvashattunk. Az elfeledettség oka elsősorban az lehet, hogy a nők – még ha normakövetően éltek is – sokáig ki voltak zárva a történeti idő teréből, tehát nem is íródhattak be a nagybetűs történelem narratívájába. A normákat megszegő nőkről pedig végképp nem tesz említést a múltról szóló könyvek nagy része, tátongó űrt hagyva ezzel a különböző korszakok társadalomrajzában. A Határtalan nők szerkesztői azonban úgy tűnik, érzékenyek az évezredeken át elhallgatott kínos igazságokra és olyan szövegeket gyűjtöttek most egybe, melyek valamelyest kiszínezik a történelem fehér foltjait.
A szerkesztők, Bakó Boglárka és Tóth Eszter Zsófia két nagy fejezetbe rendezték a tanulmányokat, az elsőben az egyéni, míg a másodikban a csoportos normaszegőkről szóló írások kaptak helyet. Csokonai Vajda Juliannájától a szinglikig, tehát a 18. századtól napjainkig tart az az időszak, melyet a kötet felölel. A tanulmányok között számos jó és néhány gyengébb is akad. Persze, nem is várhatjuk, hogy húsz különböző szerző egységes színvonalon írjon, s nyilván a kötet interdiszciplináris jellegéből is adódóan igen eltérő szövegekről van szó nyelvhasználat, stílus vagy akár érthetőség szempontjából. Nyelvi megformáltság és olvasmányosság terén több írás is hagy kívánnivalót maga után, de ami ennél jóval zavaróbb, az az itt-ott felbukkanó közhelyesség. Néhány gondolatmenet ugyanis banalitásoktól sem mentes: hogy mást ne mondjak, ki ne tudná például, hogy a megesett lányokat egykor elítélték és megbélyegezték a falusi közösségekben. A probléma nem ott van, hogy ilyen közhelyek felmerülnek, hanem ott, hogy egy-két tanulmány sajnos nem lép túl ezeken és így nem sok újat mond az olvasónak, vagy legalábbis nem tud meggyőzően újat mondani. Szerencsére azonban jóval több olyan írás került a kötetbe, ami a közhelyek ismétlése helyett új nézőponto(ka)t kínál az adott témához.
A már említett Vajda Julianna és a szinglik nemcsak a válogatás kronologikus kezdő- és végpontját jelölik, hanem a kötet, számomra legérdekesebb esettanulmányainak központi alakjai is. Szilágyi Márton Vajda Juliannáról szóló írásában Csokonai Lilláját egészen új perspektívából, nem a megszokott irodalmi kontextusban, hanem hétköznapi emberként láthatjuk, méghozzá úgy, mint a költő egykori rajongásából élete végéig hasznot kovácsoló, elhunyt férje végakaratát elmismásoló, rafinált nőt. De még mielőtt az irodalomtankönyvek idealizált Lilla-képe végképp szertefoszlana, az is kiderül, hogy Vajda Julianna voltaképpen csak egy önjelölt Lilla, aki valószínűleg nem azonosítható Csokonai híressé vált múzsájával. A kötet kronológiai tengelyének másik végpontján álló A szingli lét dilemmái elsősorban aktualitása miatt lehet tanulságos olvasmány. Ebben Pistyur Veronika önkéntes jelentkezők segítségével vizsgálja napjaink egyedülálló nőinek helyzetét. A tanulmány alapkérdése, hogy „a szingli lét a modern női lét válságát vagy az emancipáció kiteljesedését jelenti-e a mai Magyarországon” (201). Bár a szerző sem tud megnyugtató választ adni erre a kérdésre (merthogy nincs egységes válasz), annyi kiderül, hogy a megkérdezett szinglik többsége nem válságként éli meg egyedüllétét, sokkal inkább választott alternatívának tekinti életvitelét.
Olyan tabunak számító és agyonhallgatott témák is előkerülnek a kötetben, mint a prostitúció, mellyel a kötet három tanulmánya is foglalkozik, különböző időszakokban és közösségekben vizsgálva a jelenséget. Míg Bokor Zsuzsa a húszas évek Kolozsvárának jellegzetes nőtípusairól, köztük a „bűnös utcanőkről” ír, Szécsényi Mihály a huszadik század elejének budapesti közösségében vizsgál olyan nőket, akiknek élettörténetében a prostitúció és a bűnözés összekapcsolódik, Mátay Mónika pedig a prostitúció sajátos formájával, a reformkori polgári társadalom arszlánnőivel foglalkozik. A szerzők természetesen nem mondanak semmiféle értékítéletet, csupán értekező objektivitással feltárják a jelenség hátterét és mozgatórugóit. Mégis azáltal, hogy rengeteg új szempontot felvetnek, arra késztetik az olvasót, hogy másként kezdje látni ezt a társadalmilag megbélyegzett életformát.
A másként láttatni és látni élménye a kötet több írásában is megjelenik. Ennek elsődleges oka az a problémafeltáró-rekonstruáló attitűd, mely számos tanulmányt jellemez, s mely új szempontokkal gazdagít(hat)ja eddigi elképzeléseinket, rávilágítva az egyes normaszegések mögöttes okaira. Jó példa erre Tóth Eszter Zsófia frappáns, Gábor, csináljunk gyereket, hadd vessen cigánykereket! című tanulmánya, mely a házasságon kívüli szülés problémakörét vizsgálja a szocialista érában. Miközben a szerző a lányanyaságot és annak megítélését elemzi, összefüggéseket is keres a jelenség egyre nagyobb számú felbukkanása, a megítélés pozitív irányú eltolódása és a női szerepek változása között. Tehát nemcsak elemzi a lányanyaság jelenségét, hanem felkutatja azokat a felszín alatt húzódó körülményeket is, melyek normatörésre sarkallhattak egyes értelmiségi nőket és melyek végül is ennek az eredetileg normaszegésnek tartott viselkedésmintának a megítélését jelentősen befolyásolták. Végkövetkeztetésként arra jut, hogy a női szerepváltozások szorosan összekapcsolódnak a lányanyaság társadalmi elfogadottságával: „A cikkek alapján ábrázolható az a folyamat, ahogyan fokozatosan átértelmeződik a házasságon kívüli szülés megítélése. A lányanyaság elfogadása elsősorban értelmiségi nőknél azért is lehetséges ebben az időszakban, mert egyrészt a korszak hivatalos diskurzusai a nők egyenjogúságát hirdették. Másrészt az 1960-as évektől, elsősorban 1968-tól főként a bulvársajtóban egyre jobban beszivárogtak a nyugati női szerepminták, amelyek vonzóbbak lehettek a közvetlen környezet kínálta szereplehetőségeknél.” (356). Kétségtelen, hogy sokan még manapság is ferde szemmel néznek az egyedül gyermeket vállaló nőkre, ugyanakkor az is biztos – mint ahogy e tanulmányból is kiderül –, hogy gyakran társadalmi okok (pl. a női szerepek megváltozása) húzódnak az egyéni normatörések mögött. Erről pedig egy pillanatig sem szabad megfeledkeznünk − mint ahogy arról sem, hogy a nőkről való gondolkodás befolyásolásában tudatosan szerepet kell vállalnia a tudományos élet tagjainak. A szerepvállalás megnyilvánulhat egy ilyen, új szempontokat felvető könyv kiadásában, vagy akár egy olyan konferencia megszervezésében, mint amilyet az MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézete rendezett Határtalan viszonyok címmel a kötet tanulmányainak előadására és a gondolatcsere lehetőségének megteremtésére. S mivel úttörőnek lenni soha nem könnyű feladat, a Határtalan nők hibáival együtt is előremutató fejleménye a magyar tudományos közgondolkodásnak. Reméljük, nem sokáig várat magára a folytatás.


Urbányi Eszter


***********
*1: Lásd erről Kádár Judit: „Miért nincs, ha van? A kortárs nyugati feminista irodalomkritika hatása Magyarországon”. Beszélő (2003. nov.) 100-107. és Séllei Nóra: „Így írunk mi ─ A magyar feminista irodalomtudomány (ön)megjelen(ít)ése”. In: uő: Miért félünk a farkastól? Feminista irodalomszemlélet itt és most. Kossuth Egyetemi Kiadó, 2007. 140-161.

2009. március 8., vasárnap

Hogy néz ki egy feminista?

Hát, sokak szerint itthon nehezen tudható meg, de azért van, ahol igen: Statler & Waldorf megtalálta, a szomjas blog körözteti, mi pedig közzétesszük, hátha van még valaki, aki nem látta, s kíváncsi rá, milyen is egy (vagy több) élő feminista. Statlerék szerint itthon egy ilyen klip nem forgatható le: nem lenne hozzá elég ember? Aki nem ért egyet, hozza össze a magyar verziót - szivesen megmutatjuk azt is.