Szécsi Magda: Halálos ősz – 2. rész
Állt a gyár. Az emberek elégedetlenek voltak. Mindennaposak voltak a viták a munkások, a párttitkár és a művezetők között. Hol faanyag nem volt, hol szög nem volt, hol az áram ingadozott. Elterjedt a hír, hogy az új igazgatót is leváltják, ráadásul a gazdasági vezető felakasztotta magát, és vizsgálat indult a gyár ellen. Mivel nem volt anyag, mi két hetet otthon tölthettünk, de erre az időre nem járt fizetés. Kilátástalannak tűnt az élet, de annak örültünk, hogy láthatjuk az otthoniakat. Lakatos Géza Katival maradt az Üllői úton, Bodagos Rózsi meg a Vázsonyi Győzővel, így csak öten vágtunk neki az útnak a dermesztő hidegben, és elszorult a szívünk, hogy ugyan mi lehet az otthoniakkal, van-e tüzelőjük legalább, mert hogy ennivalójuk alig van, abban biztosak voltunk. Harangozó Ferkó minden pénzéből húst vett, és úgy őrizte a zsákját, mintha arannyal lenne tele. Lali ruhákat vett a családjának, és úgy gondolta, hogy a visszaút árát megtartja, de a megmaradt kis pénzt odaadja az anyjának, aki csuda egy cigányasszony volt, mert alig semmiből tudott jókat főzni és mindenki őt akarta utánozni, de nem sok sikerrel. Vető Pista, Farkas Margittal suttogott hazáig. Valami gyengédség elindult végre köztük, ezt még a vak is látta. Pistának nem volt senkije, csak az anyja, kicsivel így könnyebb volt az élete, mint a miénk, de Margit apja nagybeteg volt, csak az anyja dolgozott őrajta kívül, és ott volt még a nyakán négy kisgyerek is, akiknek egy kis gyümölcsöt vett a télben, a pénzt az anyjának kuporgatta minden hónapban. Most nem énekeltünk a vonaton. Lalit hallgattuk, aki egy könyvből olvasott fel nekünk, de rajtam kívül alig is érdekelt valakit Vicuska és Gergő története, meg az egri nők hősiessége. Mindenki elmerült a saját gondjába. De mégsem! Egy szöszke kislány a túloldali ülésen, aki batyus kosaras, keményarcú szüleivel utazott, tágra nyílt szemmel hallgatta Lalit. Néha még el is mosolyodott. Ettől valamivel jobb lett az én kedvem is…
*
Anyám szegény úgy fogadott, mint a megváltót, mert még kenyér sem volt otthon, hát futott is egy kis ennivalót szerezni, pár tojást venni a parasztasszonytól, aki tudta a módját, hogy dugdosson el ezt-azt a hívatlan szemek elől. A testvéreim meg úgy csüngtek rajtam, hogy egy percet sem tudtam magamra maradni, pedig jó lett volna sírni azon a nagy nyomorúságon, amit otthon találtam. Épeszű ember el sem tudja képzelni, hogyan élnek és miből tudnak gyönyörűvé fejlődni a cigánygyerekek a szegénység mélyén, ahol semmi nincs, csak a hideg kályha, egy darab üres kenyér, rongyok a testen, és két ágy, ahol ha törik, ha szakad, de el kell férnie 11 embernek. Gyorsan elszaladt a két hét. Meglátogattam a rokonaimat is. Nem kellett messze mennem, ott éltek ők is a cigánytelepen pár kunyhóval arrább. Kedvesek voltak, de valahogy így is hidegebbek hozzám, mint egy idegenhez, akihez illik egy-két jó szót szólni, de azért nem voltam már nekik az a régi kedves unokahúg, akivel annyit bolondoztak. „Pesti lány lettél… aztán vigyázz magadra…”, mondta a nagynéném nevetve, de láttam, hogy a szeme nem nevetett. Gyanakvás ült benne, mint amikor azokkal beszél, akiktől munkát remél bent a faluban. Fájt ez nagyon, de értettem őt. Elmenni mindig könnyebb, mint maradni. Ezt üzente a tekintete. De anyám, apám és a testvéreim szeretete megvigasztalt. Elhatároztam, hogy még több pénzt küldök haza havonta, lemondok mindenről, csak nekik jobb legyen. Dehogy varratok én több ruhát a Vilma gondnokkal, dehogy veszek cipőt magamnak, dehogy ebédelek minden nap, amikor az enyémek itthon éheznek. Anyám a Bodagos Rózsit is kérdezte, én meg elmondtam, hogy összeállt azzal a magyar emberrel a gyárban, mert Lalinak nem kellett. „Igaza van Lalinak… ráér még… aj, de kitanult lett az a Rózsi odafönt, no, az Isten azért segítse meg, hátha szerencséje lesz…”, mondta anyám a fejét ingatva, de arról nem kérdezett, hogy nekem van-e valakim, hisz tudta, hogy nincs, arról neki beszélnék legelőször. Panaszkodott, hogy „rosszkedvűek a népek…”, de hát Pesten is rosszkedvűek, így nem is kérdeztem meg, hogy mitől rosszkedvűek. Mindenki, mindenhol rosszkedvű volt, és ugyanattól: a szegénységtől, a félelemtől, az elhurcolt és eltűnt emberektől, meg hogy dehogyis tűntek el a különbségek ember és ember között, ahogy ígérték. Sírva mentem ki az állomásra, nehéz volt itt hagyni az enyémeket. A pénz, amit anyámnak adtam, jó, ha még 3 napig elég lesz, és hogy utána mi lesz velük, abba belegondolni se akartam…
Az állomáson a Harangozó Ferkó azzal fogadott, hogy Vető Pista meg Farkas Margit nem jönnek vissza Pestre dolgozni, inkább itthon keresnek valami munkalehetőséget. Lali azt mondta, hogy ez visszalépés, de hát az ő dolguk, és ezzel el is intézte a Pistáék dolgát. Ez nem vallott rá, mert a legkisebb dolgok is napokig foglalkoztatták, ő mindig jól megrágta a történéseket. Úgy éreztem, kicsit orrol a Vető Pistára, és árulásnak érzi, hogy a cigánytelepen maradt…
*
Dudás Ellus furcsállotta, hogy nem járok ebédelni a gyárban, szólt is a Lalinak, hogy így nem fogom bírni a munkát. „Kell a pénz anyáméknak…”, mondtam, amikor dühösen rám förmedt, hogy miért nem eszek, és befizette helyettem az ebédet. Rózsi le is jött az irodából nyomban: „Te kellesz neki?! Mit eszik rajtad?”, sziszegte villámló tekintettel, és tudtam, hogy meg tudna ölni abban a pillanatban. Nem válaszoltam neki, és amikor Ellus rikácsolva az arcába nevetett, otthagyott. Rózsi már nem lakott a munkásszállón. Míg mi otthon voltunk „összebútorozott a művezetővel”, így mondta Imre bácsi. Hát egyedül maradtam. Ellus az alig volt bent a szállón. Lefürdött a műszak után, aztán éjfélig, de volt, hogy reggelig elő sem került. A két öregasszony csak egymással beszélt. Mint kiderült, testvérek voltak, és a háború előtt volt egy kis cukorkaüzemük, amit aztán államosítottak, és elvették mindenüket. A lakásukba elvtársak költöztek, cserébe nem telepítették ki őket, és ők örültek, hogy meghúzhatják magukat a munkásszállón. Egy kórház teherportáján dolgoztak éjjelente, ahol este 6-tól reggel 6-ig nem is volt forgalom. „Kutya helyett tartanak minket, de úgy is fizetnek meg, mint egy kutyát…”, mondta az idősebb, de a testvére befogta apró tenyerével a száját, hogy ne beszéljen. Szíven csapott ez a mozdulat. „Uramisten, még tőlem is fél valaki, aki senki vagyok…”, gondoltam, és ebből már Lali nélkül is tudtam volna, hogy valami nagy baj van ezzel a világgal…
*
Ella valami húsgyári pasassal esett pár hétre örök szerelembe, aki virág helyett több kiló virslivel udvarolt neki, amit persze dehogy tudott egyedül megenni, így Laliék bejártak a szobánkba enni esténként. Nem zavartunk senkit, az öregasszonyok dolgoztak, Ella meg szerelmeskedett. Egyszer viccből azt mondta azért, hogy nektek legyen mit enni, mert a kis Harangozó Ferkót én falnám fel, ha 25 évvel fiatalabb lennék. Persze Ferkó elvörösödött, mi meg nevettünk szegényen. Olyan apró termetű volt a Ferkó, hogy a lányok a gyárban nem vették férfiszámba, ráadásul egy magas, egymázsás asszony dobogtatta meg a szívét, aki néha ölébe vette, mint egy gyereket, szalonnás katonákkal etette és a teáját is megosztotta vele. Ella szerint ez is egyfajta szerelem, de Ferkót ez nem elégítette ki, ő csókra vágyott, és eszeveszett érzésekre, olyanra, amit Lakatos Géza élt át az ő Katijával. De Ferkó mázsás álma nem vágyott többre annál, mint amit adott a kicsi méretű cigányfiúnak…
*
Egy este Lali egyedül jött virslit enni. Míg vártam rájuk, a Bűn és bűnhődést olvastam, amit Lali adott, hogy olvassak el, mert, mint mondta, ez a Dosztojevszkij annyira ismeri az emberi lelket, hogy ő szabályosan szívbajt kapott. Meglepődve látta, hogy olvasom a könyvet, és valami meleg láng csapott ki a szemeiből, de olyan, amilyet még sohasem láttam, és tudtam, hogy Lali AKKOR LÁTOTT MEG engem, hiába ismert 18 éve. Rögtön mondtam neki, hogy ez nem olvasás, hanem bajlódás, mert még a szereplők nevét is alig bírom megjegyezni, de ő csak nézett rám tovább azokkal a szép fekete szemeivel, és engem úgy elöntött a forróság, hogy lehajtottam a fejem.
− Mire gondolsz?
− Arra, hogy megállhatna az idő – válaszoltam, mert tényleg erre vágytam.
− Az nem lenne jó, mert akkor nem történne semmi változás az országban – mondta.
− Te nem félsz a változástól? – néztem rá újra.
− Nem. A változás maga az élet…
− Az evés is élet – nevettem el magam zavaromban, és már raktam is elé a virslit, a kenyeret, a mustárt és a teát.
Csendesen ettünk, de annyi hang volt ebben a csendben, hogy alig tudtam elválasztani az egyiket a másiktól.
− Azt hiszem beléd szerettem – mondta búcsúzáskor és felhúzta a vállát, mint aki így jelzi, hogy nem tehet róla.
− Én is azt hiszem, hogy beléd szerettem – válaszoltam.
− Most, kell… kell valamit tennünk? – nézett rám várakozva Lali.
− Nem tudom – mondtam, és becsuktam a szobaajtót…
Aznap éjjel végigreszkettem az éjszakát. Kicsit megijedtem attól, amit éreztem. Lalinak sem lehetett nyugodt éjszakája, mert reggel a szálló előtt karikás szemekkel, sápadtan várt rám. Köszönt, kezembe nyomott egy sóskiflit, és szótlanul vágtunk át az építkezésen és a vasúti sínen. A gyár előtt nagy tumultus fogadott bennünket. Két munkást vittek el az ávósok valami összeesküvést emlegetve, és Ildi, a szőke gépírónő a fejét fogva sikoltozott, hogy ez hazugság, az ő apja a háború alatt harcolt a földalatti mozgalomban, most meg úgy viszik el, mint egy bolti tolvajt. Odalépett az idősebb munkáshoz és ráncigálni kezdte, hogy ne menjen velük, mire az apa pofon ütötte a lányát, és jól hallhatóan azt mondta, hogy „A párt tudja, mit csinál!”, majd engedelmesen beszállt az autóba. Az emberek sápadtan tárgyalták a történteket, de még nem volt vége. Alig két óra múlva kiadták a gépírónő munkakönyvét, mehetett Isten hírével. Rózsi művezetője erélyesen munkára bíztatta az embereket, akik elhűlve néztek a síró lány után. „Áruló lányának nincs helye, a nép gyárában…”, harsogta Vázsonyi Győző úgy, mintha leckét mondana fel, aztán gyorsan kiosont a műhelyből, mint aki attól fél, hogy elkapják és a deszkák helyett őt fektetik a fűrészgép alá. Lali hozzám hajolt, azt súgva: „Látod, nem állhat meg az idő…” és én bólintottam, hogy értem…
*
Mi nemigen mentünk el a gyári rendezvényekre, a cigány „Kun Béla” brigád amúgy sem hiányzott soha senkinek. Imre bácsi hétvégeken öntözte a virágait, örült, hogy brigádvezetőként nem kell őriznie minket legalább vasárnap, de most kötelező volt mindenkinek felmenni a Normafához. Minden brigád megkapta a körlevelet, így nem lehetett elmismásolni, menni kellett, ha fújt, ha esett. „Ez erősíti a közösségi szellemet…”, morogta Imre bácsi már fenn egy kaptatón, mire Dudás Ellus vihogni kezdett, hogy erősíti a francot, így legalább mindenki szemmel tarthat mindenkit. Lali szerint volt ebben igazság. Nekem mindegy volt. Örültem, hogy nem vagyok egyedül, hogy Lali ott van és figyel rám, szép volt a hegyről nézve a város és Harangozó Ferkó mázsás álma jó szagú gulyást főzött, amitől összefutott a nyál a számban. Szép májusi idő volt, sütött a nap. A lányok a bogrács körül énekeltek, a férfiak söröztek és félmeztelenül napoztak a tavaszi melegben nagyokat kurjongatva, ha nekik tetsző nótába fogtak a nők. Olyan békésnek tűnt a világ, mintha semmi gond nem lett volna a földön. Ebéd után a férfiak félreültek beszélgetni, snóblizni. Lalit is hívták és ő ment, mert mindig kész volt egy jó beszélgetésre. Érdekelte, hogy mások mit gondolnak, bármiről is legyen szó. Néha úgy tűnt nekem, mintha egyenesen kereste volna a vitahelyzeteket. Szeretett vitatkozni. Rózsi Vázsonyi mellől nézte kigyúlt szemekkel Lalit, amitől elborult a művezető arca, és durván a karjába markolt. Rózsi nevetett. Én szisszentem fel helyette.
− Nem boldogok – mondta Ellus Vázsonyiék felé intve, miközben mellém telepedett a fűre – olyan hülye ez a Rózsi, mint én voltam. Ki fog égni, mint a villanykörte, ha olyan palikkal kefél, akiket nem szeret.
− Te miért keféltél olyan palikkal?
− A pénz miatt. Egy büdös pincelakásban felnőni nem jó dolog. Gazdagnak lenni az jó dolog. De sosem lettem gazdag. Amit kerestem, azt el is szórtam… azt hittem örökké fiatal maradok. Voltam egyszer egy gróffal Abbáziában. Annyi pénzt adott, hogy megvehettem volna rajta az egész ládagyárat mindenestől, de pár hét alatt elmulattam. Nem bánom! Hát, egyszer fenn, egyszer lenn, ez így igazságos. Azt a kis bankárt sajnálom, aki feleségül vett volna 1939-ben, ha kimegyek vele végleg Amerikába. De nem mentem. Ne kérdezd miért, mert nem tudom. Talán túl jó dolgom volt… de olyan szeretőm már sose lesz, mint ő volt! A kis Harangozó Ferkó emlékeztet rá… megette a fene! Úgy elszaladnak az évek, mintha csak egy rövid vicc lenne az élet, aminek nincs csattanója. Szar az egész! Csak a szerelem ér benne valamit. Na, gyere, menjünk! Már cihelődnek a többiek is. Azt hiszem esni fog…
*
A kirándulás után egy héttel, ebédidőben Lali megfogta a kezem, behúzott a műhely sarkába a bodega mögé és megcsókolt. Nem volt az heves csók. Csak valami lágy kóstolgatás, mégis megszédültem tőle. A mellére borultam és úgy kapkodtam a levegő után, mint akit lenyomtak a víz alá, a szívem meg majd kiesett a helyéből. Akkor hallottuk meg Tatár Imre bácsi hangját, aki azt mondta valakinek, hogy „ide a bökőt, hogy a Rajk ártatlan volt, tudja ezt már mindenki…”. Lali kézen fogott és kiléptünk a bodega mögül. Egy ideig farkasszemet nézett Lali az öreggel, majd azt mondta: „Mi nem hallottunk semmit Imre bácsi…”. „Én meg nem láttam semmit…”, válaszolta, és belépett a bodegába. Hogy kivel beszélt ott, azt sose tudtuk meg, Lali szerint senkivel, csak hangosan gondolkodott, de erre nem mert volna megesküdni. Aznap éjjel együtt aludtunk Lalival. Vilma gondnok látta besurranni hozzám, de nem szólt semmit. Nem voltunk ügyes szeretők. Eltelt pár hét, mire megtanultuk egymás testét. Az volt a baj, hogy Lali mindent érteni akart, ami bennem és benne történik, én meg csak érezni akartam, de a kérdései miatt nem tudtam odafigyelni arra, amit érzek. Ha nem kapott rögtön választ arra, amit kérdezett, neki ment el a kedve a szerelmeskedéstől, ha túl sokat kérdezett, akkor meg nekem. Keserves heteket éltünk át, miközben majd meghaltunk a vágytól, hogy örömet szerezzünk a másiknak. És amikor sikerült végre, Lali elbizonytalanodott, hogy talán nekem nem is volt olyan jó, amitől rögtön arra gondoltam, hogy azért feltételezi ezt, mert neki nem volt elég jó velem, és persze közös sírás lett a vége, és esküdözés, hogy mind a ketten csodálatosak voltunk, de ha tényleg azok voltunk, akkor minek kellett esküdöznünk. Ezt kérdeztük egymástól, aminek meg az lett a vége, hogy már le sem mertünk feküdni egymással, csak csókolóztunk, amitől mindkettőnknek megfájdult valamije, nekem a hasam, neki meg „valahol ott…”, mondta, és igyekezett elterelni a szót másra, és két hónap múlva már nem is csókoltuk meg egymást félve az utána jövő iszonyú fájdalomtól. Csak beszélgettünk, és hosszan néztük egymást. Sajnáltam, hogy legalább az egyikünk nem tapasztaltabb ezen a téren, de ettől függetlenül végtelenül szerettük egymást, és minden tapasztalatlanságunk ellenére 1956 szeptemberében kiderült, hogy gyermeket várok tőle. Lali boldog volt, én meg egy kicsit rémült, mert hihetetlen volt, hogy kínlódásainkból gyerek születik, amikor mindenki ájult boldogságról beszélt, míg mi inkább sírtunk, mint élveztünk aktus közben. Sosem hívtuk a szerelmeskedést dugásnak, baszásnak, kefélésnek, mint mások. Ebben is szégyellősek voltunk, mint a vágyaink kimondásában. Főleg ő! Mert én ha megkívántam Lalit, akkor átöleltem, és azt súgtam a fülébe: „Szeress…” Engem a terhesség szabadított fel végül, őt meg én, azzal, hogy nem vártam a hívására, hívtam én, vállalva azt is, hogy nemet mond, mert volt ilyen is…
*
Imre bácsi felajánlotta, hogy odaköltözhetünk hozzá a különálló szoba-konyhába a kertje végébe, de Lali azt mondta, hogy csak akkor, ha megszületik a baba, most még jó így, közel a gyárhoz, mert Imre bácsi a város túlsó végén lakott, Albertfalván, onnan járt be naponta biciklivel. De örültünk, hogy felajánlotta azt a kis házat a nagy háza mögött, amiben ő is született. A gyárban mindenki figyelmes és kedves volt velem, csak Rózsi nézett gyilkos tekintettel, de nem törődtem vele. A művezető viszont megenyhült Lalival szemben. Valami szakszervezeti üdülést is emlegetett, ha esetleg hivatalosan is összeházasodnánk, és nekem könnyű munkákat adott, nem kellett annyit emelgetnem, mint régebben, amit meg is köszöntem neki, de összeházasodni még nem akartunk, csak a baba megszületése után. Kati, aki már nagy hassal járt-kelt, megígérte, hogy minden babaruhát nekünk ad, ahogy az övé kinőtte. Olyan szépnek tűnt a világ! Az én világom… Lali, a baba, az emberek jósága boldoggá tett, és az éjszakáink a szállón egyre inkább hasonlítottak egy olyan szerelmeskedésre, amilyet elképzeltem a kudarcos együttsírásaink alatt. Nem zavart már Lali kérdezősködése, és mindent kimondtam, amire csak vágytam, amivel boldoggá tettem őt…
Egyszer csak úgy feküdtünk az ágyban. A keze a hasamon volt, feje a mellemen.
− Ugye, nem hagysz el soha? – kérdezte.
− Nem. Ha csak te nem engem – válaszoltam.
− Ebben biztos lehetsz… − mondta csendesen, de éreztem, hogy még akart mondani valamit, hát hallgattam – ígérd meg, hogy soha nem maradsz le mögöttem – tette hozzá.
− Már most le vagyok maradva – néztem azokba a szép fekete szemeibe bánatosan.
− Majd együtt… együtt… − súgta és elaludt a melleimen. Ahogy néztem az arcát, az orra vonalát, valahogy megéreztem, hogy nem lesz „együtt… együtt…”, és sírni kezdtem…
*
Éppen ebédeltünk, amikor meghallottuk, a Lázi Karcsi ordítását a „Béke” brigádból, hogy „Gyertek! Jöjjön mindenki! Megbolondult a Tatár Imre! Felmászott a bodega tetejére.” Abban a pillanatban felpattantunk és rohanni kezdtünk a nagyműhely felé. Imre bácsi tényleg ott állt a bodega tetején.
-Csendet kérek! Valami életbe vágó dolog történt – kiáltotta.
-Meghalt Rákosi?! – kiabálta valaki.
-Mindennek eljön az ideje! Figyeljenek ide, fel akarok olvasni valamit – mondta reszkető hangon, mire halálos csend lett a műhelyben, és Imre bácsi lassan, érthetően olvasni kezdett:
„A műegyetemisták 16 pontja
1956. október 22.
Másold le és terjeszd a magyar dolgozók között!
A MEFESZ építőip. műszaki egyetemi diáknagygyűlés határozatának főbb politikai, gazdasági és eszmei pontjai:
1. Az összes szovjet csapatoknak azonnali kivonását követeljük Magyarországról a békeszerződés határozatai alapján.
2. A Magyar Dolgozók Pártjában alulról felfelé, titkos alapon új alap-, közép-, és központi vezetők választását követeljük, ezek a legrövidebb időn belül hívják össze a pártkongresszust és válasszanak új Központi Vezetőséget.
3. A kormány alakuljon át Nagy Imre elvtárs vezetésével, a sztálinista Rákosi-korszak minden bűnös vezetőjét azonnal váltsák le.
4. Nyilvános tárgyalást követelünk Farkas Mihály és társai bűnügyében. Rákosi Mátyást, aki első fokon felelős a közelmúlt minden bűnéért és az ország tönkretételéért, hozzák haza és állítsák a nép ítélőszéke elé.
5. Általános, egyenlő és titkos választásokat követelünk az országban több párt részvételével, új nemzetgyűlés megválasztása céljából. Követeljük a munkásság sztrájkjogának biztosítását.
6. Követeljük a magyar-szovjet és magyar-jugoszláv politikai, gazdasági és szellemi kapcsolatok felülvizsgálatát és új rendezését a politikai és gazdasági teljes egyenrangúság és az egymás belügyeibe való be nem avatkozás alapján.
7. Követeljük az egész magyar gazdasági élet átszervezését szakembereink bevonásával. Vizsgálják felül a tervgazdaságon alapuló egész gazdasági rendszerünket, a hazai adottságoknak és magyar népünk létérdekének szem előtt tartásával.
8. Hozzuk nyilvánosságra külkereskedelmi szerződéseinket és a soha ki nem fizethető jóvátételek tényleges adatait. Nyílt és őszinte tájékoztatást követelünk az ország uránérc-készleteiről, kiaknázásáról, az orosz koncesszióról. Követeljük, hogy az uránércet világpiaci áron, nemes valutáért Magyarország szabadon értékesíthesse.
9. Követeljük az iparban alkalmazott normák teljes revízióját, a munkások és értelmiség bérköveteléseinek sürgős és alapvető rendezését. Kérjük a munkások létminimumának megállapítását.
10. Követeljük a beszolgáltatási rendszer új alapokra fektetését és a termények okszerű felhasználását. Követeljük az egyénileg gazdálkodó parasztok egyenrangú támogatását.
11. Követeljük az összes politikai és gazdasági pereknek független bíróságon való felülvizsgálatát, az ártatlanul elítéltek szabadon bocsátását, rehabilitálását. Követeljük a Szovjetunióba kihurcolt hadifoglyok és polgári személyek azonnali hazaszállítását, beleértve a határon kívül elítélt foglyokat is.
12. Teljes vélemény-, szólás- és sajtószabadságot, szabad rádiót követelünk és a MEFESZ-szervezet számára nagy példányszámú új napilapot. Követeljük a meglévő káderanyag nyilvánosságra hozatalát és megsemmisítését.
13. Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és politikai elnyomás jelképét, a Sztálin-szobrot a leggyorsabban bontsák le, és helyébe az 1848-49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek.
14. A meglévő, magyar népnek idegen címer helyett kívánjuk a régi magyar Kossuth-címer visszaállítását. A magyar honvédségnek a nemzeti hagyományokhoz méltó új egyenruhát követelünk. Követeljük, hogy március 15. és október 6. nemzeti ünnep és munkaszüneti nap legyen.
15. A Budapesti Műszaki Egyetem ifjúsága egyhangú lelkesedéssel nyilvánította ki teljes szolidaritását a lengyel és varsói munkásság és fiatalság felé a lengyel nemzeti függetlenségi mozgalommal kapcsolatban.
16. Az Építőipari Műszaki Egyetem diáksága a leggyorsabban felállítja a MEFESZ helyi szervezeteit és elhatározta, hogy folyó hó 28-ra (szombat) Budapesten Ifjúsági Parlamentet hív össze, melyen küldöttségekkel részt vesz az ország egész ifjúsága. Holnap, folyó hó 23-án délután fél három órakor a műszaki és egyéb egyetemek ifjúsága a Műegyetem előtti téren gyülekezik, onnan a Pálffy térre (Bem tér) a Bem-szoborhoz vonul, és megkoszorúzásával fejezi ki együttérzését a lengyel szabadságmozgalommal. E felvonuláshoz az üzemek dolgozói szabadon csatlakozhatnak.”
− Mi ez!? Röplap, újság, provokáció Tatár elvtárs? – bődült bele a döbbent csöndbe Vázsonyi Győző.
− Ez az igazság – válaszolta Imre bácsi, miközben kezek sokasága segítette le a bodega tetejéről és szájak sokasága ismételte, hogy ez az igazság. Vázsonyi elfehéredve hátrált ki a műhelyből és rohant jelenteni az igazgatóhoz. A munkások a hallottakat tárgyalták sokáig. Ki lelkesen, ki félve, de olyan egy sem volt, akinek a 16 pont közül legalább egy el ne ért volna a szívéig.
− A „Béke” brigád csatlakozik holnap az egyetemistákhoz, ott leszünk a Bem szobornál! – jelentette ki Lázi Karcsi.
− Lesztek ám a jó fenét! Az igazgató elvtárs most mondta, hogy a Belügyminisztérium nem engedélyezte az egyetemisták felvonulását – ordította Vázsonyi – A kutya úristenit! Mit bámultok! Ez nem kaszinó. Irány dolgozni! A termelés nem állhat le…
− Nincs anyag – mondta Imre bácsi – és ne velünk ordítozzon, hanem a párttal, az igazgatóval, vagy akivel akar! Elég volt!
− Megüti még a bokáját, Tatár elvtárs! – mondta fenyegetően Vázsonyi, de a munkások olyan sötét képpel közeledtek felé, hogy nem tehetett mást, befogta a száját és újból elkotródott. A munkások megegyeztek abban, hogy Vázsonyi hazudik, és hogy a ládagyárat három brigád fogja képviselni, mert az nem lehet, hogy az egyetemisták gyáván meghátráljanak, és ne tartsák meg a koszorúzást. A cigány brigádot nem válogatták be a gyárat képviselők közé, ami megrendítette Lalit, de Imre bácsi meggyőzte, hogy jól van ez így, majd ők tartják a munka frontját, hiszen ha lesz anyag, dolgozni mégiscsak kell valakinek.
*
Aznap szólt a Géza, hogy menjünk el hozzájuk, vigyük a Harangozó Ferkót is, mert a Kati olyan káposztás tésztával vár bennünket, hogy hétnyelven beszél. „Nehogy ne gyertek! Katinak ma van a születésnapja…”, súgta meg, és mi hárman késő délután egy kis cserép fokföldi ibolyával meg 5 darab krémessel elgyalogoltunk a szállóról be a városba, az Üllői útra, ahol Kati pici lakása volt. A várost, mint a köd, beterítette valami nagy, várakozással teli feszültség, amitől ünnepélyessé váltak a hétköznapi dolgok is, ahogy az emberek megálltak beszélgetni, ahogy egymás szemébe néztek, ahogy várták a villamost. Mintha egyenesebb gerinccel tették volna, mintha a város kihúzta volna magát, régóta tartó görnyedtségéből. Mégis valami mélyről jövő félelem suhant át rajtam, ami azt súgta, halálos ősz lesz ez az idei. Megborzongtam. Lali magához ölelt, és ettől a mozdulattól, hirtelen elmúlt minden rossz érzésem. Csak Lalit láttam, az ő szép arcát, ami a világot jelentette nekem, és ebben a világban megbíztam, a másikban, aminek nem Lali arca volt, féltem, és elvesztem…
Vége a második résznek
„1986-ban születtem, bő két hónappal a Challenger lezuhanása után és 23 nappal a csernobili katasztrófa előtt… Nem mellékesen 1986-ban járt a Halley-üstökös utoljára a Föld közelében, ami azt jelenti, hogy kis szerencsével egyszer még láthatom is. Valami ilyesmit szeretnék elérni a verseimmel is. Hogy egyszer láthassam őket egységes egészként...” - kezdi curriculum vitae-jét Király Odett költő, a pécsi egyetem magyar-pszichológia szakos hallgatója, akinek verseivel eddig többek közt a Mozgó Világban, a Holmiban, az Árgusban és a Ligetben találkozhattak az olvasók. A könyvhéten debütáló Magamon kívül című verseskötettel, mely a Palatinus Kiadó gondozásában lát napvilágot Odett álmai is beteljesülnek. A karcsú, ám annál tartalmasabb kötet megrendítően drámai és egységes képet fest családról, otthonról, szerelmekről. 
Bejegyzések
