2009. június 10., szerda

Király Odett: Magamon kívül

„1986-ban születtem, bő két hónappal a Challenger lezuhanása után és 23 nappal a csernobili katasztrófa előtt… Nem mellékesen 1986-ban járt a Halley-üstökös utoljára a Föld közelében, ami azt jelenti, hogy kis szerencsével egyszer még láthatom is. Valami ilyesmit szeretnék elérni a verseimmel is. Hogy egyszer láthassam őket egységes egészként...” - kezdi curriculum vitae-jét Király Odett költő, a pécsi egyetem magyar-pszichológia szakos hallgatója, akinek verseivel eddig többek közt a Mozgó Világban, a Holmiban, az Árgusban és a Ligetben találkozhattak az olvasók. A könyvhéten debütáló Magamon kívül című verseskötettel, mely a Palatinus Kiadó gondozásában lát napvilágot Odett álmai is beteljesülnek. A karcsú, ám annál tartalmasabb kötet megrendítően drámai és egységes képet fest családról, otthonról, szerelmekről.


Már maga a kötet címe is igen beszédes. Amikor valaki magán kívül van, és itt most ne az őrülésre gondoljunk, inkább a mindent elnyomó felettes éntől való meg- és felszabadulásra, akkor rálát magára, úgy, olyan módszeresen alapos őszinteséggel szemlélheti, vizsgálhatja tükörképét, ahogyan még sosem. Ez a megszabadított személyiség nemcsak tulajdon magára vethet pillantást, de a körülötte állókra is kívülállóként tekinthet. Olyan, mint Tina, a főhősnő alteregója „személyiségem egyik leszakadt darabja”. Így kerülhet boncasztalra, a költő/Tina kése alá a szajhaságba sodródó anya, az iszákos, ha nem is Amerikába, de mindenesetre elvándorolt apa (József?), a végül magányba taszító, félszeg, zsarnoki magatartást kiváltó szerelmek, és maguk a nemi szerepek is.

Hogy a már-már József Attilai kínokba süppedő-emelkedő önkép is szerep, „hazugság”-e, félig-meddig költői kérdés marad még akkor is, ha a párhuzamokra egyértelműen rá lehet mutatni. Elég csak az „Anyám már betegeskedett, méhdaganata támadt” (József Attila: Curriculum Vitae) és az „Anyámban a tumor úgy bujdosott el/hogy még az orvosok sem vették észre.” (Király Odett: Magyarázkodás) sorokra utalni. Végső soron persze nem az a lényeg, hogy a versek Király Odettről, a karcos torkú magyar-pszichológia szakos, pécsi egyetemistáról szólnak-e, sokkal inkább a költeményekben rejlő esetleges életpályákra, szerepekre adott válaszok válnak meghatározóvá. Mintha a mintákkal szembesülő személyiség környezetével és önmagával, képlékeny nemiségével folytatott harca elevenedne körénk, aki nemcsak 4-5 kilót szeretne hízni, de meglepő módon, lehetne akár férfi is. „Most nő vagyok. Lehetnék férfi is.”„Ha férfi lennék sem változna semmi”. Persze ahhoz, hogy időnként nő legyen, hogy hitelesen legyen nő, kell a másik fél, a férfi is. Dömi, apa, a Titoknak nevezett szerető, akivel anya csalja apát, vagy a vonaton egy negyvenes elkapott tekintette, esetleg Isten, aki csak a miértekre nem tud megfelelő magyarázatot adni.


Noha József Attila mellett a négy ciklusra osztott kötetben (A zsarolásról, Nyomok, Magyarázkodás, Tükörben), hogy csak néhány neves alkotót említsünk, megszólal Vörösmarty, Berzsenyi, Tolsztoj, Szabó Lőrinc, Shakespeare, és a kortárs Kiss Judit Ágnes is, az összefüggő történetté, „versregénnyé” lényegülő poémafolyamban, mégis Király Odett hangjáé a főszerep. Így lesz a „gyermekké tettél”-ből hiteles „felnőtté tettél” és hosszan folytathatnánk a sort.

Versről-verse haladva a kötetben dallamos, ugyanakkor komoly és szókimondó szövegekkel nézünk farkasszemet, melyekben a kapcsolatok mellett a magány „…úgy száradt rám mint a festék” és a hallgatás is éppoly fontos szerephez jut. E kettő, akárcsak férfi-nő párosa kölcsönösen feltételezik egymást. Egyik nem lehet meg a másik nélkül. Örökérvényű igazságok huszonegyedik századi köntösben, leporolva.


Király Odett tehetségének, tudatosságának számlájára írható, hogy súlyos mondanivalója dacára sem sikkad el a kötött forma mellett, szikár ötös-ötödfeles jambusai kellő feszességet adnak verseinek, ahogy azt Szabó T. Anna is megállapítja a könyv fülszövegében. Míg a költő pőrére vetkőzteti családját és szerelmeit, előttünk alakot nyerő főhősnőjét, aki nemcsak hisztizik, néha vérzik is, ahogy állítja róla a kötet utolsó, címadó versében, magát mint írót az egót adó vers páncélzatával vértezi fel. Innét már érthető megszólalásának keménysége is.

Első kötetnek nagyon is erős, kigondolt és jól szerkesztett írásmű Király Odetté. Hogy a végleges önmagára találás, a családi szálak elvarása után, mi lesz a következő kihívás, amivel második kötetében találja majd szembe magát, kíváncsian tekintünk elébe.

2009. május 27., szerda

Büky Anna: Madárvilág

„Olyan vagy nekem, mint egy halottas ágy. Ha sokáig fekszem ott, meghalok. Megfulladok. Agyon nyomnak, és akkor ki nézi majd a kék szemeidet, azokat a hihetetlen kék szemeket. Tudom, hogy meg fogsz büntetni. Már készülök a büntetésemre.” – írja Büky Anna legújabb novellájában, a Madárvilágban.


Amikor megkapod az ajándékot. Megköszönöd. Egyre több ajándékot kapsz. Egyre többször köszönöd meg. Azután újabb ajándék érkezik, te pedig már inkább nem jössz haza. Attól félsz, hogy a jókívánságok kiszorítanak a saját lakásodból. Ellógsz újságért, és azon kapod magad, hogy egy kávézóban üldögélsz, ellazultan, megnyugodva, és ott olvasgatod az újságot.
Egész napra magára hagyod azt, aki egész nap vár téged. Mert ha belépsz az ajtón, köszönsz és megköszönsz, hogy elpakoltak utánad, hogy elrakták a piszkos edényt, hogy kimosták az ágyneműt, hogy levitték a kutyát sétáltatni, és mindezért semmit sem kérnek, csak hogy szeress. Hogy viszontszeresd azt, akitől ezt a sok jót kapod.

Ma reggel korán keltem, hajnalok hajnalán, hogy elfuthassak messze az otthonomtól, hogy ne kelljen azzal kezdenem a napot, hogy reggelizünk, hogy együtt reggelizünk egy asztalnál és nézzük egymást. Én ülök az asztal egyik végében, te a másikban. Nyelek egyet, most te. Közben egészen lassan merek csak pillantgatni, úgy tűnjön, még nagyon álmos vagyok, alig vagyok ébren - hát ne bánts.... én még nem keltem fel, még alszom…
Ne nézzél Úgy rám… Nincsen mit mondanom, ma reggel sincsen mit mondom. Csak ezt nem merem megmondani. Ezt az egyet nem. Azt, hogy zavar, ha nyelek, te is nyelsz egyet, hogy beveszed a búzadarát a szádba, és utánad én jövök, most az én torkomon csusszan le a banánpép, ezt követően a tiéden. Közben tudom, hogy nézel, érzem, ahogyan a szemeid, azok a nagy gyönyörű égszínkék szemeid rám merednek. Szerintem te már nem is tudsz pislogni. Mert ha én felnézek a te szemeid mindig rám merednek. Ezért én már csak ilyen félig lehunyt pillákkal jövök megyek a lakásban, így eszem, így alszom, hogy résen legyek, nehogy álmomban is engem nézzél.
Te engem tulajdonképpen miért nézel állandóan?
Kérlek, ne nézzél mindig, én jó vagyok. Csak ezt még nem tudtam neked bebizonyítani. Azért nem tudom bebizonyítani, mert állandóan engem nézel, hogy mit csinálok, hogyan viselkedem, mit teszek a kapcsolatunkért. Mindenki meghozza a maga áldozatát. Ezt mondod. Én is tegyem le az enyémet. Csak annyit kell teljesítenem cserébe, és ezt tudom jól, mert bár nem mondod, érzem minden pillantásodból, minden lélegzetvételed erről árulkodik, nekem csak jónak kell lennem, és akkor működni fogunk, akkor mi is olyanok leszünk mint minden pár, akkor megvalósítjuk az öröklétet ketten együtt.
És nekem ezért semmit sem kell tennem? Csak azt, hogy jó legyek? Borzongok a gondolattól, hogy jó vagyok. Ezt még meg kell kérdeznem, hogy ez pontosan mit is jelent.
Hogy áradjon belőlem a szeretet. Áradjon belőlem a szeretet. Áradjon a szeretet. Bennem van szeretet, legalább annyi mint mindenki másban. Anélkül is, hogy jó lennék. Ha nagyon rossz vagyok, akkor is közös a célunk, akkor is ugyanabból a forrásból fakadunk. Csak ne érezném az elvárást a hátam közepén is, ha megfordulok. Ha megfordulok nem hátba szúrsz, hanem nézel, nézel, ahogyan kimegyek az ajtón, és kattintasz egy fotót a hátsómról. Arról. Az is legyen rendben mindig és minden pillanatban.
Kislisszolok az ajtón, te bent maradsz a szobában, érzem a bűntudatot. Bent hagytalak a szobában. Odabent egyedül. Kimentem a konyhába, hogy megnézzem, mit csinál a papagájom. A kalitka tetején üldögél és boldogan játszik egy almadarabkával. Már szaladok is vissza. Mert tudom, hogy vársz, arra vársz…, hogy visszamenjek melléd, hogy befeküdjek melléd az ágyba, és a kezedet szorongassam, miközben nézem a szemed, azt a hihetetlenül gyönyörű tengerkékszemed.
Hát így vagyunk. Ha így vagyunk, ilyen közel egymás mellett és én közben átölellek, akkor te jól érzed magad, de a szememnek nem szabad másfelé tévednie, tőled el, az ablak felé, ezt már megtanultam, mert nagyon gyorsan tanulok, és hihetetlen gyorsasággal alkalmazkodom. Tudom, hogy azt szereted, ha mindig téged nézlek, ha mindig egymást nézzük. Ez a szerelem. Ez a szerelem. Én mindig úgy igyekszem. Annyira igyekszem, hogy igaz legyen. Egyszerre csak érzem, a mázsássúlyt, rosszabb, betontömb ereszkedik a mellkasomra.
Olyan vagy nekem, mint egy halottas ágy. Ha sokáig fekszem ott, meghalok. Megfulladok. Agyon nyomnak, és akkor kinézi majd a kék szemeidet, azokat a hihetetlen kék szemeket.
Tudom, hogy meg fogsz büntetni. Már készülök a büntetésemre.
Ki fogsz dobni, mint a döghúst a szemétre, miután én hazaküldelek. Soha többé nem fogod megkérdezni, hogy, hogy vagyok, mert elküldelek. Nincs barátság, ha nincs szerelem. Ha nincs szerelem, ami mindig néz, mint egy szem, aki mindent lát.
„De Isten elől semmi nem marad rejtve”, és most is megment majd, megment attól, hogy agyonnyomjanak, hogy rám csukódjék a koporsó teteje. Ugrálhatok majd, mint a madár szabadon, és illegethetem a fenekemet ide-oda, rágcsálhatom az almámat, ha akarom, akár a kalitka tetején is. Szabadon. Anélkül, hogy a hátamban kellene éreznem, a szemed nézését. Újra levegőt kapok.

2009. május 24., vasárnap

Versvasárnap - Király Odett

„Az érkezések ideje lejárt.
A távozásnak van szezonja most.
A zsarolásból ennyi épp elég.
Ha menni akarsz, jó utat taposs.
És jó út taposson majd téged is.
Hogy merre mész, úgysem te döntöd el.
Felnőtté tettél néhány perc alatt.
Hisz távozáskor mindig nőni kell."

Király Odett első kötetéből.



Magyarázkodás

Anyám azt mondta úgy éljek, hogy Isten
sohase téveszthessen szem elől és
mindig neki tetszően cselekedjek.
Ezt a szöveget apám nem szerette.
Szerinte ugyanis teljesen mindegy,
hogy mit teszünk vagy mit nem (ez is fontos:
a nem-cselekvés – már apám szerint)
a végén Isten úgyis megbocsát.

Én jó gyerek voltam: lehajtott fejjel
hallgattam végig mindkettőjüket.
A vitatkozás pofátlan lett volna,
viszont ha valakinek igazat adok,
megnyilvánul a jobban-szeretés.

Anyámban a tumor úgy bujdosott el
hogy még az orvosok sem vették észre.
Ezután apám nem sokat törődött
magával és úgy élt, akár a bűnös,
ki, hogyha kérdezik, nem válaszol.
Az első infarktusa vitte el.

Ha én is úgy élnék, ahogy hiszek,
valószínűleg nem élnék sehogy.
Ez nem panasz, ez magyarázkodás:
pontos és száraz. Ezt lehet jobban
szeretni, a reláció itt minden
következmény nélkül megengedett.

Olyan ez, mint egy tárgyalás. Itt
mindig annak kell ítélkeznie,
aki semmit nem tud, csupán találgat,
hitére támaszkova, legtöbbször
szótlanul.

A találkozás veszélye

„ha életem festmény, ők a keret”
(Halmai Róbert: Esténként hozzájuk)

Most azt hiszem, hogy annyi fiú közül
egy sem hiányozhat. Dömi sem, pedig
ő még a címemet is tudta.
Benne reméltem az általános

pótlást apám helyett, akiből csupán
tárgyai maradtak meg. Tina tudja ezt,
tud szinte mindent. Ő Személyi-
ségem egyik leszakadt darabja,

testemről a gomb. Tudja, hogyan lehet
anyát hitellel játszani és mindig
úgy mosolyog rám a tükörből
vissza, akár a fiúk. Szerintem

anyám cseréje, hisz a magány – akár
két nyelv hegyét a ritka találkozás –
összevarrja őket.
Régóta
nincs olyan arc, ami emlékezne,

emlékeztetne bárkire. Azt hiszem,
jó ez így: hogy nem kínzom a lelkemet
idézéssel, idézetekkel.
Szívem a pulcsiba zárom, sajnos

egy jó ideje senki se láthatja.
Be kellett, hogy varrjam. A találkozás
veszélye vitathatatlan, hisz
ha bekövetkezik, úgy lesz: vége.

Levélnyom

Nem mondom el, miért szerettelek.
A hallgatás – szokás szerint – enyém.
Kettőnk között az eleven beszédre
soha nem volt és most sincsen remény.
Ettől függetlenül szerettelek.
Ettől függtem, mint ágakon a lélek.
Te szó voltál, én némaság, lehet,
hogy ezért vártam engedelmességet.
Szavak nélkül is tudtad a parancsot –
így éltünk, te a szolga s én a zsarnok,
borítékba zárt le nem írt szavakban.
Egy vesszőt adtál, ez maradt emlékül
nekem, ki betűk, s eleven nyom nélkül
éltem benned, pontos, metsző alakban.

Ha megzsarolnál

Ha megzsarolnál, engedelmeskednék,
akár egy jó barát, ha szépen kéred.
Ha gyilkosságra kérnél – mért hazudjak –
lehet, hogy könnyen vinne rá a lélek.
Ha azt parancsolnád, hogy öljelek meg
s nem adnál hozzá mélyebb indítékot,
azt is megtenném, jóllehet szeretlek,
de segítenék, hogy elérd a célod
még ebben is, hogy te győzhess, egészen.
Hiszen ez is egy verseny, jól tudom.
Csak úgy zsarolj, hogy ne legyen esélyem.
Ne állítson meg semmi félúton.
Ne ébresszen bűntudatod a látvány:
a ház, a test, a száraz csend, a véred.
Feküdj nyugodtan, én veled leszek.
Akár egy jó barát, nem is kell kérned.

Így

Az érkezések ideje lejárt.
A távozásnak van szezonja most.
A zsarolásból ennyi épp elég.
Ha menni akarsz, jó utat taposs.
És jó út taposson majd téged is.
Hogy merre mész, úgysem te döntöd el.
Felnőtté tettél néhány perc alatt.
Hisz távozáskor mindig nőni kell.
Azt mondod, hogy túl kevés a szóból.
Csak látszat ez, hogy futni hagytalak.
Rólam van szó és az irgalomról.
Emlékeim a szavak összetörték.
Spájzban tartalak, mint anyám a körtét.
Így elmúlsz, mint a rend és – forma bont! –
így megmaradsz, mint sor végén a pont.

*****


A szerzőről

„1986-ban születtem, bő két hónappal a Challenger lezuhanása után és 23 nappal a csernobili katasztrófa előtt. Ebben az évben halt meg Andrej Tarkovszkij és Jorge Luis Borges. Lehet, hogy ezek miatt van hajlamom a pesszimizmusra. Ugyanakkor egyre optimistább vagyok. Mostanában új dolgokat fedezek fel. Például, hogy 1986-ban adta ki Esterházy Péter a Bevezetés a szépirodalomba című monumentális könyvét, vagy hogy ebben az évben reaktiválódott a Tiszatáj. Nem mellékesen 1986-ban járt a Halley-üstökös utoljára a Föld közelében, ami azt jelenti, hogy kis szerencsével egyszer még láthatom is. Valami ilyesmit szeretnék elérni a verseimmel is. Hogy egyszer láthassam őket egységes egészként és ez egyre kevésbé tűnik elérhetetlen célnak.” – tömören és velősen így cseng Király Odett curriculum vitaeje. A fiatal költő, a pécsi egyetem magyar-pszichológia szakos hallgatója, akinek verseivel eddig többek közt a Mozgó Világban, a Holmiban, az Árgusban és a Ligetben találkozhattak az olvasók. Magamon kívül című első verseskötete, mely a Palatinus Kiadó gondozásában lát majd napvilágot, a könyvhét újdonságait gazdagítja.

2009. április 27., hétfő

"A szex vajon mi?"

"Mohás Lívia szerint a női szerepet a szolgálatnak kell kiteljesítenie, mely azonban elengedhetetlen, hogy kölcsönös legyen mindkét részről. Nem mehetünk át lábtörlőbe, mert az rossz alázat, és napjainkban, mikor a férfi is gyereket fürdet, nincs is erre szükség. Lux Elvira továbbmegy, szerinte mióta mi nők is beszálltunk a létfenntartás mókuskerekébe, kinyílt a csipánk, azóta vált fontossá az orgazmus is, előtte az asszonyi kötelességben hittünk." - Április 26-án vasárnap délelőtt mutatták be Révai Gábor: Beszélgetések nem csak szexről című Lux Elvírával és Mohás Líviával készült könyvét a Könyvfesztiválon. A könyvbemutatón tudósítónk, Murányi Zita vett részt.


A Révai Gábor által jegyzett könyv bemutatója a Könyvfesztivál vasárnapi programjainak sorát gazdagítja. Noha az álmos, szeles délelőttön még csak lézengenek a könyvbarátok a Jövő Háza folyosóin, a piros műanyagszékekkel megpakolt Márai Sándor-teremben már tizenegy magasságában pezseg az élet. A beszélgetés kényes témáját tekintve fiatalokra számítottam, a közönség zömét mégis az idősebb korosztály képviselői adják. Összeszokott társaság – állapítom meg, az ölelkezésekből, üdvözlő puszikból látszik, itt mindenki ismer mindenkit. Lux Elvira már a kerek asztalnál mosolyog, a lassan arcát betemető virágcsokroknak hamarost váza is kerül. Már csak Mohás Lívia és Révai Gábor hiányzik, meg a pótszékek, és kezdünk.

A Corvina Kiadó igazgatójának felvezetőjéből megtudjuk, hogy az a beszélgetős könyvtípus, melybe a most debütáló Beszélgetések nem csak szexről című is tartozik, közel két éve szélesíti a kiadó profilját. Mivel az emberi tudás hallatlan érdekes része éppen beszélgetésekben manifesztálódik, kézenfekvőnek tűnt az ötlet, hogy a jó dolgok, az érdekes megnyilatkozások ilyen formában is rögzítésre kerüljenek. A beszélgetés elsőbbségét az íráséval szemben Révai is osztja: „Azért nem írok saját könyvet, mert beszélgetni jobban tudok” – jegyzi meg frappánsan. A bon mot után aztán nem szégyenlősködik, ha vízen lennénk, mindjárt a legharagosabb hullámok közé csapna. „Hogy letettek szexuálpszichológusok?” – fordul elsőként Lux Elvira felé, aki ettől persze nem jön zavarba.

A szaktekintély ’39-ben az Angolkisasszonyok Gimnáziumában kezdte pályafutását, ahol Mohás Lívia is tanult. Előbb mindketten testkultúrával kezdtek foglalkozni, majd csak eztán jött a képbe a pszichológia. „Lux baba” – ahogy akkoriban a háta mögött hívták, 69-70-ben frissdiplomásként a női klinikán kapott státust s mivel a nőgyógyászathoz szervesen kapcsolódik a szex is, a téma megkerülhetetlen volt. „Úgy nyomták a kezembe, mint Kháronnak az evezőt!” – hadarja még mindig szüntelen mosolyogva. „Pszichológus körökben egyébként is elterjedt nézet, hogy két szentháromság van, az Atya, Fiú, Szentlélek mellett a Freud, Szex, Pszichológiáé”. Bár Lux három egyetemet végzett, azt mondja, sokat nem kapott e nagyra becsült intézményektől. A szakmai intelligencián túl két dolgot tanult meg: érdeklődni és türelmesen végighallgatni a pácienst. Minden mást a gyakorlatban kellett elsajátítania, s hogy az elment = orgazmus sem volt mindjárt magától értetődő. Negyven év óta van a szakmában, kiemelten foglalkozik a meddőség problémájával, 400 gyerek köszönheti neki világra jöttét, akiket kis Jézusokként visznek hozzá bemutatni. Kell ennél több szakmai elismerés? Aligha.

A válasszal már csak Mohás Lívia adós, akinek kicsit kacskaringósabb életpálya jutott, ugyanis testnevelő tanárból lett pszichológus. Utóbbi tárgyát már 15 évesen megszerette, volt is rá esélye, hisz a képzőben, ahová az Angolkisasszonyok után nyert felvételt, Mérey műve is a kötelező olvasmányok között szerepelt. Az egyetem gondolatától, izgága kamasz lévén, mégis borsózott a háta, az egyetlen alternatívát a Testnevelési Főiskola jelentette, még akkor is, ha a történelemből és irodalomból egyaránt kiemelkedő bakfis választása megbotránkoztatta Mater Benest. „Anatole France után Miasszonyunk bohócának nevezett” - idézi vissza a pillanatot szelíd mosollyal. Érzi, a bősz mater szavaiban mégiscsak szunnyadhatott némi előrelátás, Lux Elvira idővel ugyanis beleunt hivatásába, estin a „pszichót” is elvégezte. Egykori irodalomszeretete pedig regényeiben mutatkozik meg, melyek gyerekkori élményekből táplálkoznak, de róluk nem beszél szívesen.

Akárcsak személyes szexuális élményeiről, melyeket a soron következő pimasz kérdés feszegetne. A hány évesek voltatok, mikor elveszítettétek a szüzességeteket és az eddig hány kapcsolatotok volt, Lux Elvirából is tettetett dühöt vált ki csak, „Mi köze hozzá!” – csattan fel, de hanghordozása elárulja, nem szabad komolyan venni. Kerek perec hatvan esztendeje él monogám házasságban, és akkoriban bizony még a szűzen lépni a szent kötelékbe erkölcsének, hitének, meggyőződésének hajtott fejet mindenki. Lívia ezt úgy összegzi, hogy a beléjük nevelt óvatossággal az ő életüket megnehezítették, s bár Elvirával együtt a szüzességet maga sem hozná vissza, azt azért a mai napig fenntartja magnak, hogy testünk Isten temploma, ahová nem lehet csak úgy minden csámborgót beengedni.

Az ’50-es évek és a mai kor fiatalsága közötti releváns különbségeket két dologban látják. Egyfelől az a morális attitűd, ami a szüzességet is kikívánta tőlük, s egyszersmind megtanította őket bánni a férfiakkal, mára amorálissá lett, másfelől materiális síkon a fogamzásgátlás mikéntje is megváltozott, az ’50-es évek ifjai még tudták, hogy peteéréskor kell vigyázni. Mohás Lívia szerint a női szerepet a szolgálatnak kell kiteljesítenie, mely azonban elengedhetetlen, hogy kölcsönös legyen mindkét részről. Nem mehetünk át lábtörlőbe, mert az rossz alázat, és napjainkban, mikor a férfi is gyereket fürdet, nincs is erre szükség. Lux Elvira továbbmegy, szerinte mióta mi nők is beszálltunk a létfenntartás mókuskerekébe, kinyílt a csipánk, azóta vált fontossá az orgazmus is, előtte az asszonyi kötelességben hittünk.

A legnagyobb problémát mégis az jelenti, hogy a mai lányok nem tudnak bánni a férfiakkal, túl korán ágyba bújnak a kiszemelt áldozattal, és aztán szívük szerint cselekszenek. Ha a vad lefekszik a vadász előtt, oda a varázs. A Lux-recept erre is hathatós megoldást kínál. A húzd meg, ereszd meg elvén a taszító erős és a vonzó gyenge ingerek között kell libikókáznunk, melyek megfelelő porciózása magától újrateremti a vadászösztönt. Az anyai ösztön miatt erre a nők eleve képesek, egy férfinak viszont meg kell tanulnia bánnia a nővel. Mielőtt megnyugodva csapnánk össze a tenyerünk, vagy épp kényelmesen hátradőlnénk piros foteljainkban, kénytelenek vagyunk végighallgatni az ellentábor véleményét is.

A hallgatóság soraiból szólásra emelkedő férfi, mint mondja, nem hiszi el, amit idáig hallott. Nem ismer rá a férfinemre. Nem osztja a szexuálpszichológusok azon nézetét sem, hogy egy férfi nem barátkozik olyan nővel, akit nem akar coitálni. Szerinte az egyéjszakás kalandok a nőknek nagyobb kielégülést és örömöt okoznak, mint nekik, férfiaknak. Elvira hasztalan próbálja elütni a dolog élét egy „nem értitek ti ezt”-tel, a férfi makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy a szakemberek csak a problémás eseteket látják. „Nem igaz, hogy a férfiak minden nőt le akarnak vadászni!” – szinte már ordításként harsan az éterbe, mi nők nem tudjuk, ennek most örülni kellene, vagy épp ellenkezőleg, búsulni fölötte. „A szerelembe úgy jöjj, mintha mennél!” – összegzi az iménti hang a beszélgetés velejét, mire Révai beismeri, hogy egy picit talán valóban egyoldalú a könyv, de hát most nőkkel beszélgetett. „Azért a férfiakat nagyon szeretjük!” – kiáltja Lívia boldogan és ez az a pont, ahol már mindnyájan érezzük, ha törik, ha szakad, össze kell csapjuk tenyerünket.

Murányi Zita

2009. február 27., péntek

Harangi Andrea: All, baby

Harangi Andrea írásának elbeszélője profi nem- és identitásváltó, aki kicsit elveszett a virtuális világban - kalandjait olvasva időnként magunk is elbizonytalanodunk, vajon merre jár és kicsoda is pontosan a túlfűtött(?) erotikus álmokat dédelgető főhős.


Harangi Andrea: All, baby


Az összes verziót kipróbáltam, all. A pezsgőtabletta végre szétmállott a vízben, belekortyoltam. Gusztustalan a lötty, ami az alján maradt. Ez egy probléma, amit még nem oldottak meg a fejlesztők. Az összes színt meg szeretném élni a szerelemből, már jó régen elhatároztam.
All, érted, nem selected. Mi a retkes francnak nem működik ez itt nekem. Ja, csak egy demó, óh, nem, ne mondd, hogy nekem csak egy demó jutott ma estére.
Bromi, a dagadék. Ezt már ismerem. Volt kövér srácom az életben is, igazán nem volt rossz, elhiheted. Leszámítva persze a halálfélelmet, hogy ha úgy fordul kedve, összenyom. Tekertem rajta rendesen, micsoda meló volt! A játékban nincsenek szagok. Bromi nem büdös, pedig izzad a rámért feladatok súlya alatt. Letörli a homlokát. A hónaljnál a folt, az nincs a grafikában, pedig egyre nőhetne, ahogy szívatom ezt a balfaszt.
Óh, nem, nem kell gengszter, tűnés innen. Gengszter vagyok, mondta a férjem. Ez egy gengszter-ország. Jól van, jöhet egy gyors szex, vágtam rá. A házi elsősegélyes fajtából. Kicsiben játszunk, kis bisz-baszok a munkahelyről. Szívom is a fogam eleget. Nagy gengszter felesége szeretnék lenni, húsából jusson a több.
Ez most le fog engem lőni? Te szemét, rád küldök egy sorozatot, bang, bang. Sosem értettem, hogy mások mit élveznek ezen. Bang, bang, bang, bang, bang. Na, ki vagy már nyiffanva? Mócsing a fejed helyén, pontos a grafika, ügyes voltam. A játékban nincsenek szagok. Nem érzem a kiloccsant agyvelőd bűzét. Később sem, ha mégis erre kell elmennem. Amíg lőttem, többekre gondoltam. Most, hogy megvagyok, újra te jársz a fejemben, te szemét. Hogy mindenkit a szemem láttára, több tucat nőt az orrom előtt. Élvezted, ahogyan csorog a nyálam. Hát majd még a végén kapsz egy adagot a képedbe, hogy vonyítva lódulsz majd túlra. Finom kis pornó, eszedbe fog jutni, köpnek és nyalják. Édesem, így szeretnélek látni téged. Átszopod, átnyalod magad a túlvilágra. Ha letilt a játék, mert üldözés közben átlépem az időkeretet, akkor is megteszem. A játékban nem lehet, de az életben igen. Ha tűzerő nélkül maradok, akkor is megteszem. Nem is kell fegyver. Kinyírlak, te szemét! Megvárom azt a pillanatot, amikor a saját hányadékodba esel kedvenc teremen, a Kálvinon. A rajza szinte valósághű, bár a kémények nem robbannak. Akkor a cipőmmel, trendi szögletes orrú, belenyomom a fejedet, hogy ott fulladsz meg. Az egy szép pillanat lesz az életemben, ősz-tél-tavasz, mindegy. Azt hiszed, valaki gyanakszik majd rám? Hát persze, de nem lesz bizonyíték, ígérem Neked. Nézzük csak, hol lehet? Miért nincs ilyen grafika a játékban? Hol a virtuális cipőm és lábam?
A játékokat elsősorban férfiak fejlesztik? Elsősorban férfiaknak? Azt hiszik, ők mindig biztonságban vannak? Azt hiszik, nincs ilyen cipőorros, gyilkos szerelem? Az bezzeg, hogy ők lőnek egy tárat, a csaj meg darabjaira szakad, az rendben van. Ribanc kis kurva, szerettelek. És köpnek egyet srégen maguk elé-mellé. Vagy így: Szeretlek, te szemét, miért hagytad, hogy szétlőjelek. A játékban is szívatni próbáltál, mi? Mert én még ott is a te pofikáddal játszottam, édes kis kurvám, bizonyám. Hát persze, hogy a valóságban lőttem szét az agyadat! Ott is. Ugyanolyan. Azt láttam, amit a játékban. A játékot fotók alapján rajzolták, egy haverom mondta. Príma kis profi játék lett. Szeretek játszani, de nem ezért nyírtalak ki, nem, baby, tudod jól. Nem vagyok én megjátszós, ami a szívemen a számon, no meg a fegyverem előtt. Kényszerből nyírtalak ki, na, mert felb.-tad az agyamat. Felb.-tad, én meg kinyírtalak, korrekt számla ez. Nyafogtál eleget, jaj így, úgy, amúgy. Ha így van, úgy lenne jobb. Ha meg emígy, akkor amúgy. Szép csokrot viszek a sírodra, ne féljél te attól. Mint a filmekben, kinyírják egymást, a csokor meg gyönyörű, a koszorú meseszép. A játékban is választhatok csokrot a halottaim sírjára. Ott szoktam elmélkedni, a temetőben a gépasztalomnál. A legjobban a kutyák sírjainál szeretek.


Ne gondold, hogy nem voltam kíváncsi a színekre a szerelemben, édesem. Szerelem, némi romantika, érdekelt, persze. Kíváncsi voltam, érted ezt? Átcsesztél, én meg rendeztem a sorokat. Korábban az életben még nem gyilkoltam nőt. Eljött ez is. Sajnálom, mert mindegyik nő más egy kicsit. Tamara pl. frankó csaj a programban, igazi egyéniség, jól szop. Nem mutatják, ahogyan csinálja, csak ott vagy a függöny mögött és jön a felirat, hogy Tamara is ott van. Oltári jó a csaj. Hamar elmegyek vele, az az egy. Az égből leereszkedik egy bónusz-élet. Pörögnek a pontok, ahogyan a csaj a virtuális farkamon. Nyögések, a számítógép is csinálja, én is a kézimunka közben. Az életben biztosan szagos, jó kis puncija lenne a csajnak. Elsőosztályú punci, finom kis kurva. Add csak a levest, anyukám. Jó lesz a műanyagból is, itt a gép előtt. Adjad, csak hagyjál már békén. Nem tartozik rád. Van egy csaj, jól szop, igazi egyéniség. Jól van na, csak vicceltem. Hol az a leves? Ja, hát én szétlőttem a fejedet, bassza meg! Édes kis kurvám, most zokogok, verem a mellemet, látod? Dehogy látod! Megdöglöttél, az istenit neki! Sajnálom nagyon, őszintén megbántam, elhiheted. Hé, csak vicceltem, hallod? Tamara egy ugyanolyan punci, mint a többi a játékban, akiket széles optikával mutatnak, amikor tele a szájuk fasszal. Na, elhiszed már? Nem akartalak megölni, te! A hideg lábadat a szívemhez nyomom, ahogyan szeretted. Jaj, de hideg. Te tiszta vér vagy, mi történt veled, anyu, anyukám, szólalj már meg.
Na most: ha nőnek születtél, elsétálsz, ahogy a részeg fejet a pocsolyába rúgtad. Cipőorr, trendi, szögletes. A játékban tudsz sírni, jó nagyok a könnyek. De te most nem sírsz. Eleget szoptad a faszát itt az életben. És eleget szoptad a faszt a hülyeségei miatt szintén itt az életben. Szép a napfelkelte. Szipogsz, mégis sírsz. Szeretted ezt a stricit. Jó házból való és művelt volt. Időnként humoros és kedves is. Kinyalt és csinált gyereket neked is. Nem szeretett. A szemét nem szeretett! Odavoltál érte. Még mindig, pedig már nincs. Már biztosan nincs. Ez egy ilyen szín volt, próbálod mondani magadnak. Remegsz és sírsz. Bekapcsolod a gépet.

2009. február 21., szombat

Párkapcsolatterápia Bácskai Júliával

Bácskai Júlia pszichológus "szabadszóműves" párkapcsolat-szerelés címmel indít terápiát pároknak. A kiscsoportos találkozásokra március elsején és március nyolcadikán kerül sor. A kapcsolatelemzés, konfliktuskezelés, és mások magatartásmintáinak végigtekintése a pszichodráma és metakommunikációs gyakorlatok segítségével válik lehetővé. A program ajánlóját olvashatják.


"Ne dobd ki a párodat. Lehet, hogy van még annyi bennetek, hogy kis törődéssel jobban fusson a kapcsolat. Ne dobd ki a párodat, ha szereted. Ne dobd ki, ha ő szeret. Érdemes felfényezni közös élménnyel, érdemes feltölteni az akkumulátort, egymást jobban megértve, megismerve új lendületbe hozni az együttélésben megfáradt párkapcsolatot.

Várom bármilyen korú-, bármilyen nemű élettársak, együtt élők, házasok, együtt járók jelentkezését, akik elgondolkoztak a fenti bevezetőn. Új kiscsoport indul pároknak, PÁRKAPCSOLAT-SZERELÉS címmel. Március elsején és nyolcadikán.

- Cél: együtt élő- együtt járó pároknak, akik szeretnék jobban érteni-érezni egymást. Konfliktusok elemzése, feldolgozása, rácsodálkozás: mások ezt hogyan oldják meg? Szeretitek egymást, de veszekedtek? Lopakodó unalom? Féltékenység? Felrobbanó bombák a párkapcsolatban, pl. eltérő érdek, érdeklődés, szexuális igény, kulturális programok, pénzügyi viták, eltérő családi előzmények, gyereked- gyereke, közös jövő, stb.
- Módszerek: pszichodráma, metakommunikációs gyakorlatok, kommunikációs kérdések
- Csoportvezető: Bácskai Júlia pszichológus "szabadszóműves"
- Jelentkezés és információkérés: pszichoszinhaz@gmail.com

Bácskai Júlia legújabb könyve egy pszichoterápiás folyamat regénye, A másik arcod címmel.
A könyvről Gordon Agáta recenzióját ICA-n olvashatják.
Interjú Bácskai Júliával a Bookline oldalán.
Egy ajánló a könyvről a kultúrpart oldalon is olvasható.

2009. február 2., hétfő

Kisfilmszemle 3.: A K5-ös blokk filmjei

Négy film kapott helyet a K5-ös blokkban, az elsőt Petri György verse nyomán Fazekas Zoltán rendezte, a második Hájos Zsolt Panel című alkotása, egy kényszerűen rövidre zárt szerelem története. Hegedűs 2 László filmje, az 1 kávé sok irodalmi vonatkozással dicsekedhet, de főként nem a történetmesélésre épít, míg Nagy Anikó Mária 35 perces Apró dolgok című filmje 3 rövid történet, a ’beszélő fejek’ egy érdekes változata, izgalmas témával: párterápiás paciensek vallomásai a problémáikról.


Fazekas Zoltán (1985) filmjében Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című versének részletei a kocsmai dialógusokkal keverednek, s a narratíva megelevenedik, hogy a vers himnikus zárlatát már a teljes fénybe borult ’napsütötte sáv’-ban érzékelhesse a néző, míg Xantus János nyers hangján hallja a vers sorait. Szép indítás, gondos operatőri munka és Egri Kati erős jelenléte jellemzi a filmetm, mely ide kattintva megnézhető.



Hájos Zsolt 8 perces filmjében Tóth Zsolt és Nemes Wanda játszanak: egy bárban ismerkednek össze, sűrű nevetés és ivás közepette, majd egy viccesre sikerült szeretkezés következik a lány panellakásában − a fiú másnap reggel lemegy, hogy a sikeres estét egy közös reggelivel koronázza – azonban nem talál vissza. A filmnek a blikkfangos poén erénye de hátránya is: valamiért azt gondolom, talán nem lesz mindenki számára egyértelmű a történet, szavak alig hangzanak el, a keresés pedig rövid, talán rövidebb, mint ami egyértelművé tenné.



Hegedűs 2 László filmjében, az 1kávéban az ötlet adott: az alap valóban nem más, mint egy kávé. Két kávéfőző egymásba szeret. Valójában animációs megoldások sora a film: egy kávéscsésze felülnézetből. A kávé, mint kerek és sötét tér, előbb égbolt, majd csillagkép-térkép helyévé lesz, melyen oda-vissza ’sétál’ az egyik kávéfőző, később a tárcsázós telefonok számlapjává, esetleg óraszámlappá alakul a csésze, melyben megjelenik a másik kávéfőző is, s ezek egymásra találása is megesik − technikai értelemben érdekes játék, melyet Esterházy Péter hangján hallunk a film utolsó percében.




„Három pár, három életforma, három világkép.” – invitálja a filmre a nézőket a katalógus. Nagy Anikó Mária (1973) filmjében valójában két pár és egy magányosan rendelésre érkező asszony látható, hallható, a megfeleléskényszeres harmincas fogyókúrázó és bogyókon élő lány és partnere, akik két éve nem szeretkeztek egymással;



az építési vállalkozó, aki hisz a hagyományos férfi-női szerepekben, s aki inkább élne kifelé, mint befelé, így felesége ivását zsarolási indoknak és lehetséges válóoknak tartja; valamint a jól menő vállalkozónő, aki férje alkoholból való kigyógyulása és munkát találása után kénytelen lenne visszavenni bizonyos háztartási feladatokat, így rádöbben, hogy jobban érezte magát, amíg a férje alkoholista volt, mint most, hogy felépült és szakmájában sikeres, tehetséges emberként maga is törődik a karrierjével és nem készít vacsorát. A helyszín neutrális, betonoszlopos környezet, egy elképzelt rendelő, a felvételek nem különösebben bonyolultak, látjuk az orvost, látjuk a párokat, rendszerint szemből, de a történetek sodrása magával ragad.


Részlet a filmből:



---------

A filmek adatai:
Hogy elérjek a napsütötte sávig:
rendező/director: Fazekas Zoltán (1985), mű/b: Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig, f/sc: Fazekas Zoltán, dr/dr: Magyar Fruzsina, Fazekas Zoltán, o/ph: Németh Nikoletta, narr/narr: Xantus János, Felhasznált zeneművek és szerzői: Nine Inch Nails, v/ed: Fazekas Zoltán, d/a.d.: Fazekas Zoltán, j/cost: Fazekas Zoltán, sze/cast: Egri Kati, Lajkó Bence, gy/p.m.: Fazekas Zoltán, p/p: Kohári Edit, gyártó/p.c.: Frame Film, Novus Művészeti Iskola, 2008, színes/colour, 8 perc/mins, video, sztereo

Panel:
rendező/director: Hájos Zsolt, ö/i: Hájos Zsolt, f/sc: Harmat Gábor, o/ph: Maly Róbert, z/m: Reisz Gábor, v/ed: Batka Annamária, h/sd: Szász Barna, j/cost: Kalicz Mészáros Klára, sze/cast: Tóth Zsolt, Nemes Vanda, r.assz/ass.d.: Reisz Gábor, gy/p.m.: Mester Linda, p/p: Lóth Balázs, Batka Annamária, Hájos Zsolt, támogató/supported by: Kodak Hungary, Celluloid Műhely, Magyar Mozgókép Közalapítvány, Oktatási és Kulturális Minisztérium, MAFILM ZRt., Visionteam, Kalauz, gyártó/p.c.: Cellmédia, Kinopravda, 2008, fekete-fehér/black&white, 8 perc/mins, 16 mm, mono

1kávé:
rendező/director: Hegedűs 2 László, ö/i: Hegedűs 2 László f/sc: Hegedűs 2 László, o/ph: Hegedűs 2 László, narr/narr: Esterházy Péter, z/m: Mesterházy Ákos, v/ed: Ternák Ferenc, Hegedűs 2 László, h/sd: Mesterházy Ákos, d/a.d.: Hegedűs 2 László, l.t./p.d.: Hegedűs 2 László, an/an: Debreczeni Katalin, sze/cast: Kávéfőző, Kávéfőzőnő, p/p: Muhi András, támogató/supported by: Magyar Mozgókép Közalapítvány, Oktatási és Kulturális Minisztérium, gyártó/p.c.: Inforg Stúdió, 2008, színes/colour, 6 perc/mins, video, sztereo

Apró dolgok:
f/sc: Nagy Anikó Mária, o/ph: Körösi András, v/ed: Bartos Bence, h/sd: Whalf Frigyes, sze/cast: Lukács András, Balla Dorottya, Marovka Mátyás, Sebestyén Erika, Vécsei Szilvia, r.assz/dir.ass: Ekési Orsolya, gy/p.m.: Ordódy Judit, p/p: Dudás István, támogató/supported by: Országos Rádió és Televízió Testület, gyártó/p.c.: Viderent Kft. 2008, színes/colour, 34 perc/mins, video, sztereo

-gyg

2009. január 26., hétfő

Himnusz másképp: Karay Ilona (1866-1881)

„Tizennyolc költemény, egy önéletrajzi és családi próza, meg a villámgyors búcsúlevél: eddig ennyi került elő Karay Ilona munkásságából; lehet, hogy több is előbukkan, de értékét tekintve ennyi is hibátlan oeuvre.” − írja róla Weöres Sándor. Nem haladunk időrendben, csak úgy kedvünk szerint: egy tizennégy évesen és két hónaposan „pisztolygolyónak szaladt” költőlány két versét idézzük.



Karay Ilona: NYUGODT VAGYOK…


Nyugodt vagyok, miként az ősz,
Hideg, miként a tél,
De ez csak látszat, mert szivem
Forró, miként a dél.

Valjon miért van lelkemen
E fagyos nyugalom? −
Lelkemnek kincse veszve van,
Veszve a bizalom.

Miért lángol szivem? Azért,
Mert Ki nem önthetem,
Örömöm és búm mind beléd
Zárva, szegény szivem!

[11 éves kori vers, 1878]


NÉVROKONOMNAK



Tövisesek az élet útai,
Véres marad a föld lábad nyomán;
S mit látsz, egy hosszú fájdalom-sor az,
Ha visszanézel élted alkonyán.

Csak két virág él a tövis között,
Mely nem hullajtja szerte szirmait
Ha érinted, sőt tiszta illata
Széppé teheti élted napjait.

Szerelem s barátság e két virág!
Az elsőhöz szavam nem adhatom!
Nem állunk közel egymáshoz, s ilyen
Távolról szívedet nem láthatom.

A másik! Azt már jobban ismerem!
− Vagy nem ismerős-e a tél s hava? −
Erről hadd szóljon egy, bár idegen,
De nyílt, őszintén érző szív szava.

Kincset nyertél! Mert egy rokon kebel
Jobb szívünknek, mint minden földi kincs.
És koldus az, szivemre mondhatom,
Kinek e világon ily kincse nincs.
Nem dicsérem előtted azt, kinek
Szivedhez csatolá a Sors szivét,
Elég az, hogy a istenség szeme
Őbenne látja egy legszebb müvét!

Szeresd őt! Szeresd szíved mélyiből!
Ha valaki, ő megérdemli azt;
S nemde, ha mélyen földben a gyökér,
Virágot a tavasz csak úgy fakaszt.

Tiszta legyen az érzelem-virág,
Azért rejtsd mélyen szívedbe a tőt!
Lehetne, s elküldeném szívemet,
Hogy így két szívvel szerethessed őt!

De elég már! Tövises útadon
Jó nemtőd legyen két szent érzelem:
Oldaladnál a barátnői szív,
S boldogítson a tiszta szerelem.

[1881]


Weöres Sándor kísérő soraiból: „A szenvedély, szomorúság, kétségbeesés, halálvágy ilyen erejű és hevű hangjára nem is tudok más példát, mint némelyik Beethoven-szonátát, a zeneszerző középső, patetikus korszakából. S ez a forró nosztalgia nem is szorult volna a korai öngyilkosság hitelesítő pecsétjére, a költőnő nyugodtan élhetett volna akár ötven vagy száz esztendeig, tragikuma akkor is ugyanolyan erejű és valóságú lenne, mint így, az otrombán pontos igazolással. […]
Írónő volt az anyja is, Karayné Nagy Mária − inkább bolondos, mint tehetséges. Ilona három idősebb testvére is: Lajos, Mária és Anna. Ennyi énekes egy házban! kidűl a fal. […]
Költeményei a múltszázadvégi szecesszió stílusjegyeit mutatják; jobban mondva, előlegezik. Mert hol volt még akkor Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő. Ez a lánygyermek még igazán élni se kezdett, máris megelőzte kortársait. Az se tagadható: tele van az akkor divatos melankólia sóhajtozásaival, könnyes vallomásaival, amiket ma már avatagnak érzünk; csakhogy őnála a szokványos boldogtalankodáson mindig átüt a mély és valódi fájdalom.”

Ha van megadó tragédia, a szeretett lény átadása egy másiknak, egy ismeretlennek, e sorokkal, az. Karay Ilona barátságajánló versének tisztaságvágya a tragikuma − olyan ember ajánlja a tőle telhető legtöbbet, aki „tűzhelyet, családot már végképp másoknak remél”, s maga írja alá halálos ítéletét, igazoló passzust ad vele a szenvedésnek – útra kész.

Hagyatéka Károlyi Amy gondozásában jelent meg.

2009. január 17., szombat

Szécsi Magda: Halálos ősz – 2. rész

„A várost, mint a köd, beterítette valami nagy, várakozással teli feszültség, amitől ünnepélyessé váltak a hétköznapi dolgok is, ahogy az emberek megálltak beszélgetni, ahogy egymás szemébe néztek, ahogy várták a villamost. Mintha egyenesebb gerinccel tették volna, mintha a város kihúzta volna magát, régóta tartó görnyedtségéből. Mégis valami mélyről jövő félelem suhant át rajtam, ami azt súgta, halálos ősz lesz ez az idei. Megborzongtam. Lali magához ölelt, és ettől a mozdulattól, hirtelen elmúlt minden rossz érzésem.” − a ládagyár a műegyetemisták 16 pontját hallgatja, Szálka Lali párra talál: születőben a gyerekek és a forradalom. Szécsi Magda elbeszélésének második részét olvashatják.


Szécsi Magda: Halálos ősz – 2. rész


Állt a gyár. Az emberek elégedetlenek voltak. Mindennaposak voltak a viták a munkások, a párttitkár és a művezetők között. Hol faanyag nem volt, hol szög nem volt, hol az áram ingadozott. Elterjedt a hír, hogy az új igazgatót is leváltják, ráadásul a gazdasági vezető felakasztotta magát, és vizsgálat indult a gyár ellen. Mivel nem volt anyag, mi két hetet otthon tölthettünk, de erre az időre nem járt fizetés. Kilátástalannak tűnt az élet, de annak örültünk, hogy láthatjuk az otthoniakat. Lakatos Géza Katival maradt az Üllői úton, Bodagos Rózsi meg a Vázsonyi Győzővel, így csak öten vágtunk neki az útnak a dermesztő hidegben, és elszorult a szívünk, hogy ugyan mi lehet az otthoniakkal, van-e tüzelőjük legalább, mert hogy ennivalójuk alig van, abban biztosak voltunk. Harangozó Ferkó minden pénzéből húst vett, és úgy őrizte a zsákját, mintha arannyal lenne tele. Lali ruhákat vett a családjának, és úgy gondolta, hogy a visszaút árát megtartja, de a megmaradt kis pénzt odaadja az anyjának, aki csuda egy cigányasszony volt, mert alig semmiből tudott jókat főzni és mindenki őt akarta utánozni, de nem sok sikerrel. Vető Pista, Farkas Margittal suttogott hazáig. Valami gyengédség elindult végre köztük, ezt még a vak is látta. Pistának nem volt senkije, csak az anyja, kicsivel így könnyebb volt az élete, mint a miénk, de Margit apja nagybeteg volt, csak az anyja dolgozott őrajta kívül, és ott volt még a nyakán négy kisgyerek is, akiknek egy kis gyümölcsöt vett a télben, a pénzt az anyjának kuporgatta minden hónapban. Most nem énekeltünk a vonaton. Lalit hallgattuk, aki egy könyvből olvasott fel nekünk, de rajtam kívül alig is érdekelt valakit Vicuska és Gergő története, meg az egri nők hősiessége. Mindenki elmerült a saját gondjába. De mégsem! Egy szöszke kislány a túloldali ülésen, aki batyus kosaras, keményarcú szüleivel utazott, tágra nyílt szemmel hallgatta Lalit. Néha még el is mosolyodott. Ettől valamivel jobb lett az én kedvem is…


*


Anyám szegény úgy fogadott, mint a megváltót, mert még kenyér sem volt otthon, hát futott is egy kis ennivalót szerezni, pár tojást venni a parasztasszonytól, aki tudta a módját, hogy dugdosson el ezt-azt a hívatlan szemek elől. A testvéreim meg úgy csüngtek rajtam, hogy egy percet sem tudtam magamra maradni, pedig jó lett volna sírni azon a nagy nyomorúságon, amit otthon találtam. Épeszű ember el sem tudja képzelni, hogyan élnek és miből tudnak gyönyörűvé fejlődni a cigánygyerekek a szegénység mélyén, ahol semmi nincs, csak a hideg kályha, egy darab üres kenyér, rongyok a testen, és két ágy, ahol ha törik, ha szakad, de el kell férnie 11 embernek. Gyorsan elszaladt a két hét. Meglátogattam a rokonaimat is. Nem kellett messze mennem, ott éltek ők is a cigánytelepen pár kunyhóval arrább. Kedvesek voltak, de valahogy így is hidegebbek hozzám, mint egy idegenhez, akihez illik egy-két jó szót szólni, de azért nem voltam már nekik az a régi kedves unokahúg, akivel annyit bolondoztak. „Pesti lány lettél… aztán vigyázz magadra…”, mondta a nagynéném nevetve, de láttam, hogy a szeme nem nevetett. Gyanakvás ült benne, mint amikor azokkal beszél, akiktől munkát remél bent a faluban. Fájt ez nagyon, de értettem őt. Elmenni mindig könnyebb, mint maradni. Ezt üzente a tekintete. De anyám, apám és a testvéreim szeretete megvigasztalt. Elhatároztam, hogy még több pénzt küldök haza havonta, lemondok mindenről, csak nekik jobb legyen. Dehogy varratok én több ruhát a Vilma gondnokkal, dehogy veszek cipőt magamnak, dehogy ebédelek minden nap, amikor az enyémek itthon éheznek. Anyám a Bodagos Rózsit is kérdezte, én meg elmondtam, hogy összeállt azzal a magyar emberrel a gyárban, mert Lalinak nem kellett. „Igaza van Lalinak… ráér még… aj, de kitanult lett az a Rózsi odafönt, no, az Isten azért segítse meg, hátha szerencséje lesz…”, mondta anyám a fejét ingatva, de arról nem kérdezett, hogy nekem van-e valakim, hisz tudta, hogy nincs, arról neki beszélnék legelőször. Panaszkodott, hogy „rosszkedvűek a népek…”, de hát Pesten is rosszkedvűek, így nem is kérdeztem meg, hogy mitől rosszkedvűek. Mindenki, mindenhol rosszkedvű volt, és ugyanattól: a szegénységtől, a félelemtől, az elhurcolt és eltűnt emberektől, meg hogy dehogyis tűntek el a különbségek ember és ember között, ahogy ígérték. Sírva mentem ki az állomásra, nehéz volt itt hagyni az enyémeket. A pénz, amit anyámnak adtam, jó, ha még 3 napig elég lesz, és hogy utána mi lesz velük, abba belegondolni se akartam…
Az állomáson a Harangozó Ferkó azzal fogadott, hogy Vető Pista meg Farkas Margit nem jönnek vissza Pestre dolgozni, inkább itthon keresnek valami munkalehetőséget. Lali azt mondta, hogy ez visszalépés, de hát az ő dolguk, és ezzel el is intézte a Pistáék dolgát. Ez nem vallott rá, mert a legkisebb dolgok is napokig foglalkoztatták, ő mindig jól megrágta a történéseket. Úgy éreztem, kicsit orrol a Vető Pistára, és árulásnak érzi, hogy a cigánytelepen maradt…


*


Dudás Ellus furcsállotta, hogy nem járok ebédelni a gyárban, szólt is a Lalinak, hogy így nem fogom bírni a munkát. „Kell a pénz anyáméknak…”, mondtam, amikor dühösen rám förmedt, hogy miért nem eszek, és befizette helyettem az ebédet. Rózsi le is jött az irodából nyomban: „Te kellesz neki?! Mit eszik rajtad?”, sziszegte villámló tekintettel, és tudtam, hogy meg tudna ölni abban a pillanatban. Nem válaszoltam neki, és amikor Ellus rikácsolva az arcába nevetett, otthagyott. Rózsi már nem lakott a munkásszállón. Míg mi otthon voltunk „összebútorozott a művezetővel”, így mondta Imre bácsi. Hát egyedül maradtam. Ellus az alig volt bent a szállón. Lefürdött a műszak után, aztán éjfélig, de volt, hogy reggelig elő sem került. A két öregasszony csak egymással beszélt. Mint kiderült, testvérek voltak, és a háború előtt volt egy kis cukorkaüzemük, amit aztán államosítottak, és elvették mindenüket. A lakásukba elvtársak költöztek, cserébe nem telepítették ki őket, és ők örültek, hogy meghúzhatják magukat a munkásszállón. Egy kórház teherportáján dolgoztak éjjelente, ahol este 6-tól reggel 6-ig nem is volt forgalom. „Kutya helyett tartanak minket, de úgy is fizetnek meg, mint egy kutyát…”, mondta az idősebb, de a testvére befogta apró tenyerével a száját, hogy ne beszéljen. Szíven csapott ez a mozdulat. „Uramisten, még tőlem is fél valaki, aki senki vagyok…”, gondoltam, és ebből már Lali nélkül is tudtam volna, hogy valami nagy baj van ezzel a világgal…


*


Ella valami húsgyári pasassal esett pár hétre örök szerelembe, aki virág helyett több kiló virslivel udvarolt neki, amit persze dehogy tudott egyedül megenni, így Laliék bejártak a szobánkba enni esténként. Nem zavartunk senkit, az öregasszonyok dolgoztak, Ella meg szerelmeskedett. Egyszer viccből azt mondta azért, hogy nektek legyen mit enni, mert a kis Harangozó Ferkót én falnám fel, ha 25 évvel fiatalabb lennék. Persze Ferkó elvörösödött, mi meg nevettünk szegényen. Olyan apró termetű volt a Ferkó, hogy a lányok a gyárban nem vették férfiszámba, ráadásul egy magas, egymázsás asszony dobogtatta meg a szívét, aki néha ölébe vette, mint egy gyereket, szalonnás katonákkal etette és a teáját is megosztotta vele. Ella szerint ez is egyfajta szerelem, de Ferkót ez nem elégítette ki, ő csókra vágyott, és eszeveszett érzésekre, olyanra, amit Lakatos Géza élt át az ő Katijával. De Ferkó mázsás álma nem vágyott többre annál, mint amit adott a kicsi méretű cigányfiúnak…


*


Egy este Lali egyedül jött virslit enni. Míg vártam rájuk, a Bűn és bűnhődést olvastam, amit Lali adott, hogy olvassak el, mert, mint mondta, ez a Dosztojevszkij annyira ismeri az emberi lelket, hogy ő szabályosan szívbajt kapott. Meglepődve látta, hogy olvasom a könyvet, és valami meleg láng csapott ki a szemeiből, de olyan, amilyet még sohasem láttam, és tudtam, hogy Lali AKKOR LÁTOTT MEG engem, hiába ismert 18 éve. Rögtön mondtam neki, hogy ez nem olvasás, hanem bajlódás, mert még a szereplők nevét is alig bírom megjegyezni, de ő csak nézett rám tovább azokkal a szép fekete szemeivel, és engem úgy elöntött a forróság, hogy lehajtottam a fejem.
− Mire gondolsz?
− Arra, hogy megállhatna az idő – válaszoltam, mert tényleg erre vágytam.
− Az nem lenne jó, mert akkor nem történne semmi változás az országban – mondta.
− Te nem félsz a változástól? – néztem rá újra.
− Nem. A változás maga az élet…
− Az evés is élet – nevettem el magam zavaromban, és már raktam is elé a virslit, a kenyeret, a mustárt és a teát.
Csendesen ettünk, de annyi hang volt ebben a csendben, hogy alig tudtam elválasztani az egyiket a másiktól.
− Azt hiszem beléd szerettem – mondta búcsúzáskor és felhúzta a vállát, mint aki így jelzi, hogy nem tehet róla.
− Én is azt hiszem, hogy beléd szerettem – válaszoltam.
− Most, kell… kell valamit tennünk? – nézett rám várakozva Lali.
− Nem tudom – mondtam, és becsuktam a szobaajtót…
Aznap éjjel végigreszkettem az éjszakát. Kicsit megijedtem attól, amit éreztem. Lalinak sem lehetett nyugodt éjszakája, mert reggel a szálló előtt karikás szemekkel, sápadtan várt rám. Köszönt, kezembe nyomott egy sóskiflit, és szótlanul vágtunk át az építkezésen és a vasúti sínen. A gyár előtt nagy tumultus fogadott bennünket. Két munkást vittek el az ávósok valami összeesküvést emlegetve, és Ildi, a szőke gépírónő a fejét fogva sikoltozott, hogy ez hazugság, az ő apja a háború alatt harcolt a földalatti mozgalomban, most meg úgy viszik el, mint egy bolti tolvajt. Odalépett az idősebb munkáshoz és ráncigálni kezdte, hogy ne menjen velük, mire az apa pofon ütötte a lányát, és jól hallhatóan azt mondta, hogy „A párt tudja, mit csinál!”, majd engedelmesen beszállt az autóba. Az emberek sápadtan tárgyalták a történteket, de még nem volt vége. Alig két óra múlva kiadták a gépírónő munkakönyvét, mehetett Isten hírével. Rózsi művezetője erélyesen munkára bíztatta az embereket, akik elhűlve néztek a síró lány után. „Áruló lányának nincs helye, a nép gyárában…”, harsogta Vázsonyi Győző úgy, mintha leckét mondana fel, aztán gyorsan kiosont a műhelyből, mint aki attól fél, hogy elkapják és a deszkák helyett őt fektetik a fűrészgép alá. Lali hozzám hajolt, azt súgva: „Látod, nem állhat meg az idő…” és én bólintottam, hogy értem…


*


Mi nemigen mentünk el a gyári rendezvényekre, a cigány „Kun Béla” brigád amúgy sem hiányzott soha senkinek. Imre bácsi hétvégeken öntözte a virágait, örült, hogy brigádvezetőként nem kell őriznie minket legalább vasárnap, de most kötelező volt mindenkinek felmenni a Normafához. Minden brigád megkapta a körlevelet, így nem lehetett elmismásolni, menni kellett, ha fújt, ha esett. „Ez erősíti a közösségi szellemet…”, morogta Imre bácsi már fenn egy kaptatón, mire Dudás Ellus vihogni kezdett, hogy erősíti a francot, így legalább mindenki szemmel tarthat mindenkit. Lali szerint volt ebben igazság. Nekem mindegy volt. Örültem, hogy nem vagyok egyedül, hogy Lali ott van és figyel rám, szép volt a hegyről nézve a város és Harangozó Ferkó mázsás álma jó szagú gulyást főzött, amitől összefutott a nyál a számban. Szép májusi idő volt, sütött a nap. A lányok a bogrács körül énekeltek, a férfiak söröztek és félmeztelenül napoztak a tavaszi melegben nagyokat kurjongatva, ha nekik tetsző nótába fogtak a nők. Olyan békésnek tűnt a világ, mintha semmi gond nem lett volna a földön. Ebéd után a férfiak félreültek beszélgetni, snóblizni. Lalit is hívták és ő ment, mert mindig kész volt egy jó beszélgetésre. Érdekelte, hogy mások mit gondolnak, bármiről is legyen szó. Néha úgy tűnt nekem, mintha egyenesen kereste volna a vitahelyzeteket. Szeretett vitatkozni. Rózsi Vázsonyi mellől nézte kigyúlt szemekkel Lalit, amitől elborult a művezető arca, és durván a karjába markolt. Rózsi nevetett. Én szisszentem fel helyette.
− Nem boldogok – mondta Ellus Vázsonyiék felé intve, miközben mellém telepedett a fűre – olyan hülye ez a Rózsi, mint én voltam. Ki fog égni, mint a villanykörte, ha olyan palikkal kefél, akiket nem szeret.
− Te miért keféltél olyan palikkal?
− A pénz miatt. Egy büdös pincelakásban felnőni nem jó dolog. Gazdagnak lenni az jó dolog. De sosem lettem gazdag. Amit kerestem, azt el is szórtam… azt hittem örökké fiatal maradok. Voltam egyszer egy gróffal Abbáziában. Annyi pénzt adott, hogy megvehettem volna rajta az egész ládagyárat mindenestől, de pár hét alatt elmulattam. Nem bánom! Hát, egyszer fenn, egyszer lenn, ez így igazságos. Azt a kis bankárt sajnálom, aki feleségül vett volna 1939-ben, ha kimegyek vele végleg Amerikába. De nem mentem. Ne kérdezd miért, mert nem tudom. Talán túl jó dolgom volt… de olyan szeretőm már sose lesz, mint ő volt! A kis Harangozó Ferkó emlékeztet rá… megette a fene! Úgy elszaladnak az évek, mintha csak egy rövid vicc lenne az élet, aminek nincs csattanója. Szar az egész! Csak a szerelem ér benne valamit. Na, gyere, menjünk! Már cihelődnek a többiek is. Azt hiszem esni fog…


*


A kirándulás után egy héttel, ebédidőben Lali megfogta a kezem, behúzott a műhely sarkába a bodega mögé és megcsókolt. Nem volt az heves csók. Csak valami lágy kóstolgatás, mégis megszédültem tőle. A mellére borultam és úgy kapkodtam a levegő után, mint akit lenyomtak a víz alá, a szívem meg majd kiesett a helyéből. Akkor hallottuk meg Tatár Imre bácsi hangját, aki azt mondta valakinek, hogy „ide a bökőt, hogy a Rajk ártatlan volt, tudja ezt már mindenki…”. Lali kézen fogott és kiléptünk a bodega mögül. Egy ideig farkasszemet nézett Lali az öreggel, majd azt mondta: „Mi nem hallottunk semmit Imre bácsi…”. „Én meg nem láttam semmit…”, válaszolta, és belépett a bodegába. Hogy kivel beszélt ott, azt sose tudtuk meg, Lali szerint senkivel, csak hangosan gondolkodott, de erre nem mert volna megesküdni. Aznap éjjel együtt aludtunk Lalival. Vilma gondnok látta besurranni hozzám, de nem szólt semmit. Nem voltunk ügyes szeretők. Eltelt pár hét, mire megtanultuk egymás testét. Az volt a baj, hogy Lali mindent érteni akart, ami bennem és benne történik, én meg csak érezni akartam, de a kérdései miatt nem tudtam odafigyelni arra, amit érzek. Ha nem kapott rögtön választ arra, amit kérdezett, neki ment el a kedve a szerelmeskedéstől, ha túl sokat kérdezett, akkor meg nekem. Keserves heteket éltünk át, miközben majd meghaltunk a vágytól, hogy örömet szerezzünk a másiknak. És amikor sikerült végre, Lali elbizonytalanodott, hogy talán nekem nem is volt olyan jó, amitől rögtön arra gondoltam, hogy azért feltételezi ezt, mert neki nem volt elég jó velem, és persze közös sírás lett a vége, és esküdözés, hogy mind a ketten csodálatosak voltunk, de ha tényleg azok voltunk, akkor minek kellett esküdöznünk. Ezt kérdeztük egymástól, aminek meg az lett a vége, hogy már le sem mertünk feküdni egymással, csak csókolóztunk, amitől mindkettőnknek megfájdult valamije, nekem a hasam, neki meg „valahol ott…”, mondta, és igyekezett elterelni a szót másra, és két hónap múlva már nem is csókoltuk meg egymást félve az utána jövő iszonyú fájdalomtól. Csak beszélgettünk, és hosszan néztük egymást. Sajnáltam, hogy legalább az egyikünk nem tapasztaltabb ezen a téren, de ettől függetlenül végtelenül szerettük egymást, és minden tapasztalatlanságunk ellenére 1956 szeptemberében kiderült, hogy gyermeket várok tőle. Lali boldog volt, én meg egy kicsit rémült, mert hihetetlen volt, hogy kínlódásainkból gyerek születik, amikor mindenki ájult boldogságról beszélt, míg mi inkább sírtunk, mint élveztünk aktus közben. Sosem hívtuk a szerelmeskedést dugásnak, baszásnak, kefélésnek, mint mások. Ebben is szégyellősek voltunk, mint a vágyaink kimondásában. Főleg ő! Mert én ha megkívántam Lalit, akkor átöleltem, és azt súgtam a fülébe: „Szeress…” Engem a terhesség szabadított fel végül, őt meg én, azzal, hogy nem vártam a hívására, hívtam én, vállalva azt is, hogy nemet mond, mert volt ilyen is…


*


Imre bácsi felajánlotta, hogy odaköltözhetünk hozzá a különálló szoba-konyhába a kertje végébe, de Lali azt mondta, hogy csak akkor, ha megszületik a baba, most még jó így, közel a gyárhoz, mert Imre bácsi a város túlsó végén lakott, Albertfalván, onnan járt be naponta biciklivel. De örültünk, hogy felajánlotta azt a kis házat a nagy háza mögött, amiben ő is született. A gyárban mindenki figyelmes és kedves volt velem, csak Rózsi nézett gyilkos tekintettel, de nem törődtem vele. A művezető viszont megenyhült Lalival szemben. Valami szakszervezeti üdülést is emlegetett, ha esetleg hivatalosan is összeházasodnánk, és nekem könnyű munkákat adott, nem kellett annyit emelgetnem, mint régebben, amit meg is köszöntem neki, de összeházasodni még nem akartunk, csak a baba megszületése után. Kati, aki már nagy hassal járt-kelt, megígérte, hogy minden babaruhát nekünk ad, ahogy az övé kinőtte. Olyan szépnek tűnt a világ! Az én világom… Lali, a baba, az emberek jósága boldoggá tett, és az éjszakáink a szállón egyre inkább hasonlítottak egy olyan szerelmeskedésre, amilyet elképzeltem a kudarcos együttsírásaink alatt. Nem zavart már Lali kérdezősködése, és mindent kimondtam, amire csak vágytam, amivel boldoggá tettem őt…
Egyszer csak úgy feküdtünk az ágyban. A keze a hasamon volt, feje a mellemen.
− Ugye, nem hagysz el soha? – kérdezte.
− Nem. Ha csak te nem engem – válaszoltam.
− Ebben biztos lehetsz… − mondta csendesen, de éreztem, hogy még akart mondani valamit, hát hallgattam – ígérd meg, hogy soha nem maradsz le mögöttem – tette hozzá.
− Már most le vagyok maradva – néztem azokba a szép fekete szemeibe bánatosan.
− Majd együtt… együtt… − súgta és elaludt a melleimen. Ahogy néztem az arcát, az orra vonalát, valahogy megéreztem, hogy nem lesz „együtt… együtt…”, és sírni kezdtem…


*


Éppen ebédeltünk, amikor meghallottuk, a Lázi Karcsi ordítását a „Béke” brigádból, hogy „Gyertek! Jöjjön mindenki! Megbolondult a Tatár Imre! Felmászott a bodega tetejére.” Abban a pillanatban felpattantunk és rohanni kezdtünk a nagyműhely felé. Imre bácsi tényleg ott állt a bodega tetején.
-Csendet kérek! Valami életbe vágó dolog történt – kiáltotta.
-Meghalt Rákosi?! – kiabálta valaki.
-Mindennek eljön az ideje! Figyeljenek ide, fel akarok olvasni valamit – mondta reszkető hangon, mire halálos csend lett a műhelyben, és Imre bácsi lassan, érthetően olvasni kezdett:

„A műegyetemisták 16 pontja

1956. október 22.
Másold le és terjeszd a magyar dolgozók között!

A MEFESZ építőip. műszaki egyetemi diáknagygyűlés határozatának főbb politikai, gazdasági és eszmei pontjai:

1. Az összes szovjet csapatoknak azonnali kivonását követeljük Magyarországról a békeszerződés határozatai alapján.
2. A Magyar Dolgozók Pártjában alulról felfelé, titkos alapon új alap-, közép-, és központi vezetők választását követeljük, ezek a legrövidebb időn belül hívják össze a pártkongresszust és válasszanak új Központi Vezetőséget.
3. A kormány alakuljon át Nagy Imre elvtárs vezetésével, a sztálinista Rákosi-korszak minden bűnös vezetőjét azonnal váltsák le.
4. Nyilvános tárgyalást követelünk Farkas Mihály és társai bűnügyében. Rákosi Mátyást, aki első fokon felelős a közelmúlt minden bűnéért és az ország tönkretételéért, hozzák haza és állítsák a nép ítélőszéke elé.
5. Általános, egyenlő és titkos választásokat követelünk az országban több párt részvételével, új nemzetgyűlés megválasztása céljából. Követeljük a munkásság sztrájkjogának biztosítását.
6. Követeljük a magyar-szovjet és magyar-jugoszláv politikai, gazdasági és szellemi kapcsolatok felülvizsgálatát és új rendezését a politikai és gazdasági teljes egyenrangúság és az egymás belügyeibe való be nem avatkozás alapján.
7. Követeljük az egész magyar gazdasági élet átszervezését szakembereink bevonásával. Vizsgálják felül a tervgazdaságon alapuló egész gazdasági rendszerünket, a hazai adottságoknak és magyar népünk létérdekének szem előtt tartásával.
8. Hozzuk nyilvánosságra külkereskedelmi szerződéseinket és a soha ki nem fizethető jóvátételek tényleges adatait. Nyílt és őszinte tájékoztatást követelünk az ország uránérc-készleteiről, kiaknázásáról, az orosz koncesszióról. Követeljük, hogy az uránércet világpiaci áron, nemes valutáért Magyarország szabadon értékesíthesse.
9. Követeljük az iparban alkalmazott normák teljes revízióját, a munkások és értelmiség bérköveteléseinek sürgős és alapvető rendezését. Kérjük a munkások létminimumának megállapítását.
10. Követeljük a beszolgáltatási rendszer új alapokra fektetését és a termények okszerű felhasználását. Követeljük az egyénileg gazdálkodó parasztok egyenrangú támogatását.
11. Követeljük az összes politikai és gazdasági pereknek független bíróságon való felülvizsgálatát, az ártatlanul elítéltek szabadon bocsátását, rehabilitálását. Követeljük a Szovjetunióba kihurcolt hadifoglyok és polgári személyek azonnali hazaszállítását, beleértve a határon kívül elítélt foglyokat is.
12. Teljes vélemény-, szólás- és sajtószabadságot, szabad rádiót követelünk és a MEFESZ-szervezet számára nagy példányszámú új napilapot. Követeljük a meglévő káderanyag nyilvánosságra hozatalát és megsemmisítését.
13. Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és politikai elnyomás jelképét, a Sztálin-szobrot a leggyorsabban bontsák le, és helyébe az 1848-49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek.
14. A meglévő, magyar népnek idegen címer helyett kívánjuk a régi magyar Kossuth-címer visszaállítását. A magyar honvédségnek a nemzeti hagyományokhoz méltó új egyenruhát követelünk. Követeljük, hogy március 15. és október 6. nemzeti ünnep és munkaszüneti nap legyen.
15. A Budapesti Műszaki Egyetem ifjúsága egyhangú lelkesedéssel nyilvánította ki teljes szolidaritását a lengyel és varsói munkásság és fiatalság felé a lengyel nemzeti függetlenségi mozgalommal kapcsolatban.
16. Az Építőipari Műszaki Egyetem diáksága a leggyorsabban felállítja a MEFESZ helyi szervezeteit és elhatározta, hogy folyó hó 28-ra (szombat) Budapesten Ifjúsági Parlamentet hív össze, melyen küldöttségekkel részt vesz az ország egész ifjúsága. Holnap, folyó hó 23-án délután fél három órakor a műszaki és egyéb egyetemek ifjúsága a Műegyetem előtti téren gyülekezik, onnan a Pálffy térre (Bem tér) a Bem-szoborhoz vonul, és megkoszorúzásával fejezi ki együttérzését a lengyel szabadságmozgalommal. E felvonuláshoz az üzemek dolgozói szabadon csatlakozhatnak.”


− Mi ez!? Röplap, újság, provokáció Tatár elvtárs? – bődült bele a döbbent csöndbe Vázsonyi Győző.
− Ez az igazság – válaszolta Imre bácsi, miközben kezek sokasága segítette le a bodega tetejéről és szájak sokasága ismételte, hogy ez az igazság. Vázsonyi elfehéredve hátrált ki a műhelyből és rohant jelenteni az igazgatóhoz. A munkások a hallottakat tárgyalták sokáig. Ki lelkesen, ki félve, de olyan egy sem volt, akinek a 16 pont közül legalább egy el ne ért volna a szívéig.
− A „Béke” brigád csatlakozik holnap az egyetemistákhoz, ott leszünk a Bem szobornál! – jelentette ki Lázi Karcsi.
− Lesztek ám a jó fenét! Az igazgató elvtárs most mondta, hogy a Belügyminisztérium nem engedélyezte az egyetemisták felvonulását – ordította Vázsonyi – A kutya úristenit! Mit bámultok! Ez nem kaszinó. Irány dolgozni! A termelés nem állhat le…
− Nincs anyag – mondta Imre bácsi – és ne velünk ordítozzon, hanem a párttal, az igazgatóval, vagy akivel akar! Elég volt!
− Megüti még a bokáját, Tatár elvtárs! – mondta fenyegetően Vázsonyi, de a munkások olyan sötét képpel közeledtek felé, hogy nem tehetett mást, befogta a száját és újból elkotródott. A munkások megegyeztek abban, hogy Vázsonyi hazudik, és hogy a ládagyárat három brigád fogja képviselni, mert az nem lehet, hogy az egyetemisták gyáván meghátráljanak, és ne tartsák meg a koszorúzást. A cigány brigádot nem válogatták be a gyárat képviselők közé, ami megrendítette Lalit, de Imre bácsi meggyőzte, hogy jól van ez így, majd ők tartják a munka frontját, hiszen ha lesz anyag, dolgozni mégiscsak kell valakinek.


*


Aznap szólt a Géza, hogy menjünk el hozzájuk, vigyük a Harangozó Ferkót is, mert a Kati olyan káposztás tésztával vár bennünket, hogy hétnyelven beszél. „Nehogy ne gyertek! Katinak ma van a születésnapja…”, súgta meg, és mi hárman késő délután egy kis cserép fokföldi ibolyával meg 5 darab krémessel elgyalogoltunk a szállóról be a városba, az Üllői útra, ahol Kati pici lakása volt. A várost, mint a köd, beterítette valami nagy, várakozással teli feszültség, amitől ünnepélyessé váltak a hétköznapi dolgok is, ahogy az emberek megálltak beszélgetni, ahogy egymás szemébe néztek, ahogy várták a villamost. Mintha egyenesebb gerinccel tették volna, mintha a város kihúzta volna magát, régóta tartó görnyedtségéből. Mégis valami mélyről jövő félelem suhant át rajtam, ami azt súgta, halálos ősz lesz ez az idei. Megborzongtam. Lali magához ölelt, és ettől a mozdulattól, hirtelen elmúlt minden rossz érzésem. Csak Lalit láttam, az ő szép arcát, ami a világot jelentette nekem, és ebben a világban megbíztam, a másikban, aminek nem Lali arca volt, féltem, és elvesztem…


Vége a második résznek


*********

A Szerelmküszöb írásai nyomtatásban nem jelentek meg. A kötet teljes terjedelmében az Irodalmi Centrifuga blogján lesz olvasható. Eddig megjelent és várható részei: Szerelemküszöb - 1. rész; Szerelemküszöb - 2. rész; Darinka; Húsevővirág; Emlékek temetője; (sms) szerelemkollázs - 1. rész; (sms) szerelemkollázs - 2. rész; (sms) szerelemkollázs – 3. rész; Hiány; Meztelen idegekkel; Éhség- 1. rész; Éhség - 2.rész; Halálos ősz – 1. rész.

A Halálos ősz harmadik, befejező részét jövő héten szombaton olvashatják.

2009. január 2., péntek

Szécsi Magda: Éhség - 2.

"Hát akkor azt találta ki, hogy a vendéglőből a cimbalmostól lehetek, mert annak is volt anyajegye a homlokán, mint nekem. De a cimbalmos egészen biztosan nem volt az apám, mert 1923-ban, már nem élt, én meg 1924-ben születtem. Innentől kezdve kitalálhatott nekem a nővérem bármilyen apát, nem érdekelt, csak anyámat sajnáltam egyre jobban az életéért, mert azt hittem, boldogtalan. De amikor öreg lettem, megértettem, hogy anyám szabad volt, mert az akart lenni." - 2009. január másodikán Szécsi Magda életre éhes cigányokról szóló történeteivel kívánunk minden olvasónknak boldog új évet!


Szécsi Magda Szerelemküszöb című kötetének közlését folytatva az Éhség második részét közöljük. A Szerelmküszöb írásai nyomtatásban nem jelentek meg. A kötet teljes terjedelmében az Irodalmi Centrifuga blogján lesz olvasható. Eddig megjelent és várható részei: Szerelemküszöb - 1. rész; Szerelemküszöb - 2. rész; Darinka; Húsevővirág; Emlékek temetője; (sms) szerelemkollázs - 1. rész; (sms) szerelemkollázs - 2. rész; (sms) szerelemkollázs – 3. rész; Hiány; Meztelen idegekkel; Éhség- 1. rész; Halálos ősz.


Szécsi Magda: Éhség - 2.



A nagybajuszú subások mind módos gazdák, szavuk van a félromán faluban. Így a fűzfaág-vékony cigánylány nem szól, nem panaszkodik akkor sem, amikor majdnem megölik elvesztett ártatlansága és jobb szeme miatt az övéi. Egy szerelmes cigánylegénynek így is kell a lány. Magára vállalja mások bűneit, és másnap a cigánytelep apraja-nagyja elkezdi a vályogvetést a hófehérre meszelt, oszlopos házhoz, amit a félvak lány a folyó partján álmodott meg magának szótlanul őrjöngve a fájdalomtól…

*****


Annyira szeretlek látni, mint a szenvedélyes életet! Annyira szeretlek hallgatni, mint az idő szívverését! Annyira hiányzol, mint az az egy milliméter a szögesdrótok két oldala között, ami megakadályozta, hogy a lágerekben haldokló szerelmesek megérinthessék egymás felé kinyújtott csontvázszerű ujjaikat… (úgy érzem, a szerelem igézetében élek, miattad, örök időktől…)

*****



Selyem dédunokája csomagolt nekem majorannás hurkát, de nem mertem szólni, hogy nem szeretem, nehogy úgy értelmezze, hogy őket nem szeretem… Közben elmesélte, hogy égen-földön nem talál munkát évek óta, és amikor a faluban meghirdették, hogy a cigányasszonyok varrni-szabni tanulhatnak majd az átképzés után munkát is kapnak, azonnal jelentkezett az önkormányzatnál. „Olyan boldog voltam, hogy szakmám lesz, munkám lesz…”. Aztán kiderült, hogy a lehetőség nem is a cigányoknak lehetőség, mert a 15 között csak két cigányasszonynak jutott hely, de senki nem mert szólni ez ellen, éppúgy, ahogy én nem mertem szólni a gyönyörű cigánylánynak, hogy nem szeretem a hurkát se majoránnával, se anélkül. Aznap végtelenül szomorúnak és tehetetlennek éreztem magam Selyem dédunokája, és sok-sok dédunoka miatt. Te sem lehettél jól, mert épp arról olvastam tőled az újságban, ami engem is foglalkoztatott éppen: „Nem értettünk egyet abban, hogy mikor, miben és miért kellett volna egyetérteni. Nem értettünk egyet a korábbi években akkor sem, amikor a cigányokat átkeresztelték hátrányos helyzetűeknek. A „hátrányos helyzetű” elnevezés lett a „sajátos helyzetű népcsoport” demokráciában alkalmazott alteregója. Ezért nincs most forrás a jól láthatóan cigányokat sújtó társadalmi igazságtalanságok legkülönbözőbb formáinak a felszámolására. […] Nem érvényesülhetett eddig a legelemibb közös érdek, közös cél sem a cigány közélet szereplőinek az akaratából. Vajon a nagypolitika tehetséges ennyire? Túlteljesített a cigány érdekképviselet elgyengítésében? Vagy megy az már magától? A mű kész, az alkotó pihen?”



*****



Olyan szép tavaszias volt ez a nap, hogy egészen megmámorosodtam tőle, az illatoktól, a napfénytől. Ha író lennék, azt írnám most neked, hogy minden olyan kirobbanó és terhes volt az élet nagy titkainak moccanásától, de nem vagyok író, csak egy őrülten gátlásos történelemtanár, akit a szép tavaszias nap végére jól képen vágott a gyűlölet és egy kifejezés: more judaico, ami egy cseppet sem gátlásos, kopasz, savószemű történelemtanár nyáltól fényes száját hagyta el, amikor azt ecsetelte, hogy mi cigányok éppolyan undorítóak, haszonlesők, állatiasak vagyunk, mint a zsidók, és hogy mindent tőlük tanultunk el, a politikától kezdve a hazugságokig, DE MÉG A MORE JUDAICOT IS, AMIT ÓRÁNKÉNT KELLENE ELMONDANUNK, ÉS MEGALÁZÓ NEKI, A FAJMAGYARNAK, HOGY NEM MONDJUK, mert senki sem csinálhat se zsinagógát, se cséritelepet az ő hazájából, és pláne hogy kereshetek én havi 2000 Ft-tal többet ő nála, aki ráadásul férfi is! Jól pofon vágtam, és a képébe dobtam a két darab ezrest. Még jó, hogy nem volt több megtartandó órám, így elrohanhattam, és jól kibőghettem magam. DE KÉPZELD, ÉN NEM TUDOM MI AZ A MORE JUDAICO! Utána fogok nézni, de előtte még beadom a felmondásomat. Nem vagyok hajlandó ilyen fajtiszta szörnyeteggel egy levegőt szívni! A nap még süt. Ereje már alig. Ahogy nekem. És az emberi jogoknak… (már szavam sincs a tehetetlenségtől! És fáj, hogy az a disznó ki tudta hozni belőlem az eddig jól fegyelmezett primitív énemet, és az sem vígasztal, hogy igazam van, hiszen ő is azt hiszi, hogy igaza van…)

*****



Utánanéztem a neten. Hát jó nagy disznóság! Ezt írják: more judaico (zsidó eskü), a bizánci császárságban rendelték el 980 körül és bizonyos változtatásokkal minden országba eljutott. Nálunk a Budai Törvénykönyv intézkedik róla és Werbőczy híres törvénykönyvében, a Hármas Könyvben is megtaláljuk. Az esküminta a következő: „Én (itt a név következik), zsidó, esküszöm az élő Istenre, ki az eget és földet, tengert és mindent, mi ezekben van, teremtette, hogy ezen ügyben, melyben a keresztény vádol, ártatlan vagyok. És ha bűnös vagyok, nyeljen el a föld, mely Dathant és Abyront elnyelte. És ha vétkes vagyok, szélhűdés és bélpokol lepjen meg, mely a Szíriai Naamánt Elizeus esdeklésére elhagyta, és Gehzit, Elizeus szolgáját megszállta. És ha vétkes vagyok, nyavalyatörés, vérfolyás és hirtelen gutaütés érjen és véletlen halál ragadjon el és vesszek el testestől-lelkestől és vagyonostól és Ábrahám kebelébe ne jussak. És ha vétkes vagyok, Mózesnek a Szináj hegyen nyert törvénye semmisítsen meg és mindazon írás, mely Mózes 5 könyvében van írva, szégyenítsen meg. És ha ezen eskü nem való és igaz, törüljön el Adonaj és Istenségének hatalma.” (Hát ez elképesztő, és aljas! Hihetetlen, hogy ezt megtették emberekkel!) Írják, hogy Werbőczy az eskü szövegét a német eskü mintájából vette és az majdnem szóról-szóra egyezik a Konrád mainzi érsek által 1200 körül kiadott erfurti zsidó eskü mintájával. E zsidó esküt kelet felé fordulva, mezítláb, zsidóköpenyben kellett elmondani. A zsidóság minden országban felvette a harcot a szégyenletes eskü ellen. Magyarországon Lőw Lipót munkásságához fűződik megszüntetése. (Sokat gondolkodtam az éjjel, és úgy döntöttem, be fogom perelni a kollégámat gyűlöletbeszédért. Jót fog röhögni, de nem baj! Az a fontos, hogy TESZEK valamit…)
– Végül persze nem jelentettem fel, mert Magyarországon nem büntetendő (még) a gyűlöletbeszéd…

*****




Selyem reszkető, öreg kezeivel krumplit pucol az ajtó előtti sámlin és mesél. „Zsinórok voltak kifeszítve a konyhába meg a szobába, amin mindig ruhák száradtak, csak amolyan kopott rongyok, mert új ruhára nem tellett. Hiába dolgoztak anyámék, éhen haltunk volna az apácák könyöradománya nélkül. Klárink, a legnagyobb nővérem korán elkerült otthonról, feleségül vette a Hebegős Laci, aki ágybérlő volt a szomszédba’ és elvitte a falujába, valahová a Tisza mellé, egyik nyomorból a másikba, de egyszer küldtek egy 5 kilós kenyeret ajándékba, olyan kemencébe sültet, illatos parasztkenyeret. Klári nem került a lágerba. A Hebegős Laci a fronton halt meg, a nővérem meg odalent a bombázások alatt. Öten voltunk testvérek. Mind lányok. Anyám az még Pesten született, pesti lány volt. De hogy ki volt az apánk, azt sose tudtuk meg. Más-más lehetett mindőnknek, de ez miatt mi sose búsultunk… ha veszekedtünk, akkor csak a szeretetén veszekedtünk. Ki voltunk éhezve anyánkra, az ő szeretetére. Hát, talán a Zsófinkat szerette a legjobban, mert púposnak született. Ő ott halt meg. OTT…”

*****



A városi teret beborították az ibolyák és a galambok. Az emberek télikabátban várták a buszt. Csak felettük esett a hó. A meztelen, teltkarcsú cigánylány az ibolyákon feküdt hason, és kukoricával etette a galambokat, akiknek nyakában szintén kukorica volt. Kukoricagránát. „Szép vagy!”, kiabált oda egy férfi. „Kukoricán és sült tökön vészeltem át a telet”, kiabálta vissza a lány, de a galamboknak másról beszélt, amit nem hallhatott senki. Az anyák sok titkot visznek a sírba, súgta, mint egy titkot, és még hozzá tette, hogy 1959-ben halt meg, épp akkor, amikor kiszabadultam a sittről az ’56-os ügyeim miatt. A galambok elégedetten burukkoltak, és amikor a busz áthajtott a lányon, át az ibolyákon, felrebbentek jóllakottan és felrobbantották a világot. A világ felrobbanása után egy öreg cigányasszony holttestét bámulták az emberek és helyeslően bólogattak a buszsofőrnek, amikor azt mondta „elém ugrott ez a bolond…” A férfi, aki látta meztelenül és fiatalon a nőt, zokogni kezdett, majd arrább rúgott egy döglött galambot. A tetemből tömény ibolyaszag áradt…

*****



Szeretem nézni, ahogy eszel: jóízűen és elgondolkodva, mint aki a világ megváltásán töri a fejét. Háromszor láttalak enni, de tudom, mindent így csinálsz, és ez jó! Nekem az… (válts meg jóízűen engem… én is a világ része vagyok. A te világodé…)

*****



Nagyanyám abbahagyta a kapálást az uradalom földjén. Nekidőlt a zöld fürtös fűzfának, hátrafeszült, így nagy hasától már nem látta az évődő napszámosokat. A töltés felé figyelt, ahol libák legeltek és amerről az urát várta. De csak az eperfák integettek felé, mint bűvös délibábok. Nem sikoltozott, és nem védekezett a fájdalom ellen, átadta magát neki. Gondolatban a gyerekéhez beszélt: gyere, ne félj! Szeretni foglak… és a gyerek hitt az anyjának. Egy szörnyű összehúzódás után világra szakadt az apám. 1932. április 12-e volt. Gyulának keresztelték, Isten nevében…



*****



Egyszer Krakkóban egy félorosz nőtől, Lilija Vasziljevnától kaptam egy gyönyörű szamovárt. Nem is tudom, miért. Én egy könyvet adtam a tolmácsnőnek cserébe, „Dosztojevszkij és Kant” volt az apró könyv címe, amit tőle éppúgy elloptak az első órában, mint tőlem a szamovárt. Azóta vágyom egy eredeti szamovárra. Hogy Lilija vágyik-e a könyvre vagy pótolta-e, azt nem tudom. Ha néha eszembe jut ez a történet, mindig arra gondolok, hogy vigyázni kell az ajándékozással, mert akaratlanul is hiányérzetet okozhatunk a másiknak. Bár továbbra is szeretek ajándékozni, de az a parányi szorongás folyton itt van bennem…

*****



„Nem fordulhatunk mi, senkihez soha! A mostani cigány vezetők hol vannak? Csak a tévébe vannak…”, panaszolta egy öreg és rekedt nő a rádióban, és sírva fakadt, mert, havi 28 ezer forintból kell megélnie. Ennyi a nyugdíja, amit az ura után kap, mert ő „csak” a gyerekeket nevelte otthon, míg az embere kiköpte a tüdejét az útépítkezéseken. A műsorvezető kiesett a szerepéből, nem tudott közönyös maradni, és felsóhajtott: „A politikusok gyakran követnek el árulást, mint a …”, és itt gyorsan elhallgatott. Beadtak egy zenét, Horváth Pista nótáját, ami arról szólt, hogy hívták dolgozni, de ő inkább elment mulatni. A hányinger kerülgetett, és lekapcsoltam a rádiót.

*****



De jó!!! Már megint fontos igazságokat írtál le! Ujjongtam, hogy 100 ezer watton világít az értelem benned. (Jaj, nagyon szeretlek!! De ez nem titok…)

„Mi a tanulság?

Az elvtelenséget, a butaságot, a megalázó kompromisszumkészséget, az önfeladást (és a másokét) minden ország, minden náció bünteti. Nem azokat a haszonlesőket, akik elkövetik; azokat büntetik meg, akiknek a nevében elkövették a vétket.

Minden sunyi alku, megalkuvás, politikai és szakmai gyávaság hosszú évtizedekre konzerválja a romák hátrányait, százezreknek jelent szenvedést, nélkülözést, kitaszítottságot.

Az egyetértés hiánya pótolhatatlan veszteséget okozott a cigányságnak, holott az egyértelmű célok, a követendő elvek, a közös érdekek itt vannak a szemünk előtt.

A romák érdeke Magyarország érdeke.

Magyarországnak azt kell akarnia a cigányoknak, amit „magának” akar, és fordítva: ugyanígy kell gondolni a cigányoknak is.”

*****




Selyem haldoklik, fekete szemei mégis parázsként égetik a világot. Még mindig kíváncsi, még mindig akar mondani valamit. A konyhában fekszik kék csíkos párnák és dunnák között, pedig szinte még a levegő is elolvad a nagy forróságban. Dühöng az augusztus. A konyha ajtaja tárva-nyitva, hogy láthassa a fákat, a virágokat, az eget. Lányai, unokái, dédunokái egy pillanatra sem hagyják magára, mindig vannak körülötte. Etetik, fürdetik, fésülik, simogatják. Van, aki dúdolgat, és nyeli a könnyeit. Örül nekem. Tudja, meséért jöttem, és ő boldog ettől a kíváncsiságtól, mert magára ismer bennem, ahogy én félvak nagyanyámra ismerek benne, pedig Selyemmel nem vagyunk vérrokonságban…
Az anyám 1897-ben született, nyolcadik áldásként, de első lánynak – fog bele Selyem a történetbe, és a kezembe kapaszkodik, de mintha csak pici madár szállt volna a tenyerembe – az a dióbarna ágy sokáig megvolt, amibe ott Pesten a világra jött. Az ötvenes évek végén dobta ki az egyik nővérem, az Amál, akörül, amikor a Rákosi szétzavarta a kórházakból a Szent Vince rendi apácákat. Brigitta nővér, akiről sokat mesélt, mert sokat segített rajta, addigra már nem élt. Majd elmondom, hogyan halt meg, ha lesz rá időm, de most inkább anyámról beszélek és a nagyanyámról, akit nem ismertem soha, de annyit emlegették, hogy olyan, mintha mindig ismertem volna, meg aztán az Amál is egy fura nő volt, leírt az minden emléket magának mirólunk. Nem tudom, hogy volt türelme hozzá a nagy nyomorúságba, de a doktornénál szolgált, ott szokott rá erre, merthogy az is mindig írogatott egy aranykapcsos könyvbe, amit picinyke kulccsal még be is lehetett zárni. Amálnak nem volt ilyen cifra, úri könyve. Barna csomagolópapírokat meg zsírpapírokat vagdosott össze, és madzaggal összekötötte őket az egyik sarkuknál, hát ez volt az Amálunk emlékkönyve, amibe leírt mindent tintaceruzával. 3 évig cselédeskedett a doktoréknál, ami abból állt, hogy naponta kitakarított, elmosogatott, bevásárolt, szombatonként csak begyújtott, vasárnap meg kipucolta a kályhákat. Naponta pénzt kapott, hétvégeken még ennivalót is hozhatott haza és süteményt, olyat, amilyet a zsidók szoktak enni, finomat. Most nem jut eszembe a neve, de visongtunk az örömbe, amikor Amál kipakolta. Hát a doktorék is odavesztek minden családjukkal. Elsiratta őket az Amál sokszor. Ez a nővérem olyan szőke volt meg kék szemű, mint egy sváb lány. Lehet, hogy sváb volt az apja, vagy tót. Sose tudta meg Amál se, hogy kitől van, de nem is firtatta, nem volt fontos, csak az anyánk volt fontos. Anyánk szép volt, nem úgy, mint mi. Nagy, magas, testes asszony volt, olyan erős fekete hajjal, amit még pénzért is meg akartak venni tőle, de ő semmi kincsért nem vágatta volna le a haját. Ha kibontotta a mosáshoz hetente egyszer, úszott utána a kövön, mint egy hosszú sóhajtás. A szemére is emlékszem. Hatalmas, koromfekete szemei voltak, mint egy boszorkánynak. De nem volt boszorkány, mert őt csábították el mindig, és ő egy embert se tudott megfogni, hogy feleségül vegye. Lányként szült meg mind az ötünket. Sosem volt törvényes ura, de még törvénytelen se. Nem tudom hogyan csinálta, pedig szép volt, dolgos volt és nála szegényebb cigánylányok is férjhez mentek. Talán a szépségétől ijedtek meg a férfiak, mert amennyire vágynak a szépre, éppannyira félnek is tőle. Meg hát nagyanyám szája is elriaszthatta őket, mert híres pörlekedő volt, még az uraknak is úgy odamondogatott, hogy megnyúlt a képük a csodálkozástól. Nagyanyám batyuzott. Volt egy zsidó az utcában, annak árult házról-házra járva, és amennyivel drágábban tudta elsózni a szöveteket, az volt az ő haszna. Tisztességes üzlet volt az, hisz a vevő helyébe vitte az árut, mégis mutogattak rá a muzsikus cigányok, ha meglátták batyuval a hátán. Pedig Amálunk irománya szerint az volt nagyanyánk legnagyobb álma, hogy anyánkat egy jó cigány, egy prímás vegye feleségül. Ki is nézte neki a két utcával odébb lakó Pernyés fiút, de hiába. Azoknak büdös volt az én anyám, soha be nem fogadták volna őt az úri cigányok. Régen így mondták, hogy muzsikus cigányok, úri cigányok, de nem mind viselkedett úri módon. Hogy mi milyen cigányok voltunk, azt még nagyanyám se tudta. Cigányul ő nem beszélt, se anyám, csak a vándor fémműves nagyapám, aki egyik napról a másikra lebénult hirtelen 45 éves korára és épp csak a gyerekcsinálásra volt ereje. Nagyanyám tartotta el a családot, és a maga erejéből nevelte fel a nyolc gyerekét. Úgy élt, ahogy a munkásasszonyok éltek ott a környéken. De ő körömszakadtáig beosztotta a pengőket és járta a lépcsőházakat, az emeleteket a szűk cselédlépcsőkön keresztül, vakulásig. Nem az úri népből élt, hanem a cselédlányokból, a bolti kifutókból és a munkásasszonyokból, mert ezek vásároltak tőle, meg a rosszlányok, akik kikoptak a piroslámpás házakból is és a kapualjakba szorulva árulták magukat. Nagyanyám szerette a rosszlányokat is, neki egyenlő volt a bárónő a varrónővel. Csak a muzsikus cigányokat tartotta mindenek fölöttinek, talán mert elbűvölte a muzsika, hiszen látta nemegyszer, hogy az urak sírnak, ha a prímás úgy akarja. Végtelen nagy hatalmat tulajdonított a nótáknak, ami fölött a prímások uralkodtak kedvük szerint…

*****



− Milyen ördögi világot élünk: − sóhajtott fel a lovon ülő férfi 1917 nyarán a birtokán. – öt világrész áll fegyverben. A központi hatalmak mögött 159 millió ember van 22 millió katonával, az ÁNTÁNT 1391 millió embert és 40 millió katonát képvisel, a jegyrendszer meg, kérlek…
− Kik azok az emberek ott a fán? – kérdezte a másik lovas, szavába vágva a sóhajtozónak.
− Senkik. Csak egy cigány pár. Oda szegeztettem őket a fához, tenyerüknél fogva. Tudod, kérlek, ez egy próbatétel. Amelyik életben marad, az nyer.
− Mit nyer?
− Az életét nyeri el – nevetett fel a sóhajtozó lovas.
− Elkövettek valamit? – nézett érdeklődve a cigányok arcába a másik.
− Persze kérlek! Azt, hogy megszülettek… no de térjünk vissza erre az ördögi világra, mégiscsak embermilliókról van szó…

*****




„A cigány nép csepp az emberiség óceánjában, de ha nem lenne, akkor ez az óceán szegényebb lenne 15 millió hullámmal, ami élővé teszi az óceánt. Az emberiség nem hülye, hogy pocsolyát csináljon magából…” – írta nekem egy 14 éves kisfiú, akit Koppánynak hívnak, majd azt kérdezte tőlem, hogy „A jó embereknek ugye könnyű halált ad az Isten?” Szerettem volna azt válaszolni, hogy igen!, de nem tehettem, mert akit szeretünk, annak nem hazudunk, pláne akkor nem, ha mi szültük élni és meghalni…

*****



Tizenkét cigánylányt láttam kijönni az egyetemről, FARMERBAN ÉS PÓLÓBAN, összekapaszkodva, mégis viráglányoknak láttam őket, olyan gyönyörű, ősi mozdulatokkal óvták egymást a tömegben. Ó Istenem! Bárcsak soha ne felejtenék el ezeket a mozdulatokat… egymás miatt…

*****



Írni azt nem tudott a nagyanyám – mondta sajnálkozva Selyem –, de számolásban épphogy túl nem tett a Weiss úron, pedig annak a zsidónak olyan esze volt, hogy megjósolta az első világháborút éppúgy, mint a másodikat. A harmadikat csak azért nem, mert ő se jött vissza, akár a doktorék. Volt vagy 80 éves szegény, amikor feltuszkolták a vagonba. Nagyanyám 1918-ban halt meg. Áthajtott rajta egy fiákeres. A halála után a fiai nekimentek a világnak, anyám egyedül maradt az apjával és az egyik bátyjával, aki hamarosan megnősült. Magyar lányt vett el, aki a Ludovikán volt konyhalány. A többi bátyját elnyelte a föld, míg élt, nem hallott felőlük.
Amálunk szerint a Marinkat anyánk a Pernyés fiútól kapta, mert találkozgattak ők titokban. Anyám mesélte neki, hogy szerelem volt az, de mind az volt, aki a Pernyés Kálmán után jött, csak akadályok is voltak mindig a szerelem mellett. Vagy szegények voltak, vagy nősek, vagy gyávák, vagy így együtt…
Anyám fiatalon, míg mutatós volt, egy vendéglőben volt kenyeres lány sokáig, aztán elment a festékgyárba dolgozni. Napi 2 órát gyalogolt a gyárig oda-vissza. 30 pengőt keresett, ami egy embernek is kevés volt, nemhogy hatnak, mert időközben nagyapám is meghalt, és anyám egyedül maradt velünk teljesen, hát örült, hogy van munkája, dolgozhat, amikor hosszú sorok álltak a gyárak előtt. Amál azt mondta, hogy a munkavezető lehet az apám, aki „rájárt” a munkásnőkre, aztán meg azt mondta, hogy mégse a munkavezetőtől lehetek, mert egy cigányból sose lehet munkavezető, én meg mindig fekete voltam, mint a korom. Hát akkor azt találta ki, hogy a vendéglőből a cimbalmostól lehetek, mert annak is volt anyajegye a homlokán, mint nekem. De a cimbalmos egészen biztosan nem volt az apám, mert 1923-ban, már nem élt, én meg 1924-ben születtem. Innentől kezdve kitalálhatott nekem a nővérem bármilyen apát, nem érdekelt, csak anyámat sajnáltam egyre jobban az életéért, mert azt hittem, boldogtalan. De amikor öreg lettem, megértettem, hogy anyám szabad volt, mert az akart lenni. Nem használták ki a férfiak és ő sem használta ki őket. Csak azt nem értem, hogy miért szült meg bennünket. Akkoriban tele volt a város „angyalcsinálókkal”, ő meg, mint aki bosszantani akarná a világot, megszült mind az ötünket. Ehhez nagy bátorság vagy nagy szabadságérzet kellett, mert buta az nem volt… csak éhes, az életre…

*****



Olyan jót nevettem ma egy falfirkán! Valaki felírta a Pannon reklámra, hogy „A sikeres férfi az, aki többet keres annál, mint amennyit a felesége el tud költeni!” Gondolom, egy öntudatos nő húzta át vörös filccel az egész szöveget, majd aláírta, hogy „A sikeres nő az, aki többet keres annál, mint amennyit a férje el tud költeni!”

*****



Mások mintájára élni, mennyire jelenthet ez bennünket? A mi mintánkra élni, mennyire jelenthet ez másokat?



*****



Hallottál már kígyóvirágot sziszegni? Hallottál már olyan hősről, aki megbánta, amit másokért elkövetett? Hallottál már olyan cigányról, aki nem osztotta meg ételét az éhezőkkel?

*****



Egyszer azt kérte tőlem valaki, hogy küldjem el a legizgalmasabb, leglengyelebb képeslapot neki. Nem sokat gondolkodtam. Elküldtem. A lapon egy gyár volt. A gyár bejárata fölött meg egy felirat: „Emalia Oskara Schindlera.”

*****



Néha azt gondolom, hogy már régen megállt a Föld, és csak azért nem pusztult el a világ, mert az agyag is forog még egy ideig a korongon, pedig a fazekas már rég megállította a kereket…

*****



Ha olyan nővel élsz együtt, akit már nem kívánsz, de hetente egyszer kötelességből beléhatolsz, nevezheted magad kötelességtudónak, de a szerelem így bűnténnyé válik…

*****



Álmomban, egy középkori erődítmény pincerendszerében bolyongtam veled. Nekidőltél egy falnak, ami bedőlt, és zuhanni kezdtél. Utánad ugrottam. Egy szűk kamrában értünk földet, ahol hét csontvázat találtunk. Azt mondtad, ez a 7 szűk esztendőt jelenti. Mondtam, hogy még ne elemezd az álmunkat, hiszen benne vagyunk! Ezen nevetni kezdtél és én felébredtem…

*****



Zsófit és engem az apácáktól jövet a katonák beparancsoltak egy menetelő sorba. Zsófi púpjára röhögve és többször is rávágtak a puskatussal. Mire észhez tértünk, már egy vagonban szorongtunk sok száz emberrel együtt. Én túléltem, Zsófi nem élte túl, azonnal elválasztottak tőle a lágerben. A háború végét anyám, Amál, Mari és Eta a kórház pincéje alatt egy szinttel vészelték át, sokakkal. Anyám elmondta, hogy földbe vájt lépcső vezetett le oda. Irtóztató hely volt, mint egy sírgödör, de biztonságos. Amál szerint azok a zsidók, akiket az apácák ott bújtattak el, éppolyan szegények voltak, mint mi. Erről az időszakról alig pár mondatot jegyzett fel a zsírpapírra: „Nem tudom megállapítani, hogy ki a zsidó, ki a lengyel szökevény. Egyformán nyomorultak és rettegők vagyunk mindannyian. Anyám sokat sír. Eta a gyerekekkel játszik, Mari csak fekszik a matracon, mint egy hulla, örökké éhes, de alig van mit enni. Anyánk odaadja neki az ő napi egy szelet kenyerét is, és gyakran a répalevest is. Csont és bőr, Zsófiért és Selyemért imádkozik. Brigitta nővér és egy fiatal orvos naponta lejön hozzánk, ilyenkor körbevesszük őket a hírek és az étel miatt. Amikor elmennek, mindenki idegesebb. A gyerekek tartják bennünk a lelket a nevetésükkel. 19 öt-hat éves gyerek van a pincében, 4 húsz év körüli fiú, 14 felnőtt, és mi négyen. A gyerekek fel sem fogják, hogy háború van, folyton föl akarnának menni a levegőre, a fényre. Nem értik meg, hogy idelent van most a legtöbb levegő, a legtöbb fény a mi fajtánknak.
Aztán egyszer csak felmehettünk a pincéből. Alig akartuk elhinni, hogy elmúlt a veszély. Az első, akit odafönn én megláttam, az Brigitta nővér volt. Ott feküdt véres mellel a kórház belső udvarán. Anyám szerint, egy eltévedt golyó ölte meg, de Hann Emil szerint egy golyó sosem téved el, csak egy ember, ha rossz időben születik a földre…”, írta Amálunk, és innentől sosem jegyzett le többé semmit, még azt sem, hogy egy katonai teherautóval jöttem vissza tetvesen és olyan soványan, mint egy járni tudó csontváz, de sosem beszéltem arról, hogy mit kellett átélnem Ott…
Etánkat, szegényt, a háború után 2 évvel tépte szét egy bomba. Siketen született, nem hallotta, hogy nem lehet átmenni a lezárt területen, pedig sokan ordítottak utána. Hatalmas volt a robbanás. Akkora kráter lett a földben, hogy belefért volna egy emeletes ház. Anyám csak Eta egyik lábát tudta a deszka koporsóba tetetni. Nem maradt több belőle. Ezt is csak napokra rá találták meg egy ház balkonján felakadva, a robbanástól 200 méterre. Anyám a fakeresztre ráíratta Klárink és Zsófink nevét is…
Etán kívül minden nővérem járt iskolába. Elvégezték az elemit, de többet nem. Marink, amikor iskolás volt, szerelmes lett egy gazdag fiúba, aki cserkészegyenruhában feszített folyton. Olyan bátor volt, hogy megmondta a fiúnak, hogy szereti. A fiú persze kinevette, lecigányozta, koldustarisznyának nevezte és csúnyákat kiabált utána az utcán még évekkel később is. Marink megtanulta, hogy nagy különbségek vannak ember és ember között, és hogy jobb, ha a szegény szegényt szeret. Én meg azt tanultam meg, hogy aki szeret, az mind megalázza magát, aki nem szeret, az képtelen erre. Nekem jó uram volt, azért is követtem őt ide a faluba. Majd elmondom sorjában ezt is – ígérte Selyem, de már nem mondhatta el… Az a gyönyörű dédunokája, akinek még ma sincs munkája, gondolt egyet, és beültette Selyem sírját zsomborral. Mennyi szeretet van ebben is! Selyem visszakapta mindazt a szeretetet, amit szétszórt, mert tudta, hogy a szeretet a mindenség éltető árama, amit magunkba kell fogadni és tudni kell továbbadni…

*****




A cigányokról gyakran mondják, hogy boldogok, pedig csak boldogságkeresők éppúgy, mint mások, legfeljebb éhesebben kutatnak a boldogság után. És néha kevesebbel is beérik annál, mint amennyit kaphatnának a sorstól...