Életképek fekete keretben

A hangsúlyeltolódás miatt eleinte idegenkedve fogadtam írásaikat, mert van egy előítéletem (tudom, tudom, csúnya dolog), de úgy hiszem, hogy a jó költő nem ír jó prózát, és fordítva. Ahhoz pedig, hogy Giovanni és Brooks jó költő, sőt az utóbbi évtizedek afro-amerikai költészetének legjobbikai kétség sem férhet. A válogatásban szereplő műveikkel azonban arról is meggyőztek, hogy mindketten méltán nevezhetőek többműfajú írónak, hiszen prózájukban éppoly meggyőzően szólnak az afro-amerikai létélmény kulcsmotívumairól, mint költészetükben.

Urbányi Eszter: Életképek fekete keretben - A Portyázás Harlemben kötetről

„Ki kell öntenünk a piszkos vizet,
mielőtt tisztát tennénk a helyébe!”

London, szitáló eső. München, viharos szél. Róma, szikrázó napsütés. Budapest, áprilisi villámzápor... És a hajam szénakazal, a ruhám csurom víz, az ázott ürge pedig elbújhat mellettem. Mert bár kedvenc időjósom figyelmeztetett, hogy „viháros széllökések, záporok, zivátárok várhátóák,” nem hallgattam rá, és csak úgy, esernyő nélkül indultam neki délutáni sétámnak. Több se kellett az égieknek, egyik pillanatról a másikra szakadni kezdett, a felhőszakadást pedig hamarosan jégeső és mennydörgés követte. S bár csalánba nem üt a ménkű, mégis úgy éreztem, hogy jó lesz mihamarabb bemenekülni valami fedett helyre, mondjuk egy boltba, vásárlónak álcázva magamat (abban úgyis van gyakorlatom). Választhattam, hogy egy drogériadiszkontba, egy angol secondhand ruhaboltba vagy egy antikváriumba somfordálok be a hirtelen jött eső elől. Nem sokáig rágódtam, az utóbbi mellett döntöttem (vélhetően az eladók legnagyobb örömére).
Mit mondjak? Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere: kaland, bűnügy, romantika, tudomány és művészet. Eklektikus egyveleg a magyar könyvkiadás elmúlt ötven évéből. Minden polc gondosan felcímkézve, mert ugye rend a lelke mindennek, és ezt ki ne tudná jobban az antikváriusoknál. Igaz, hogy a megsárgult papírkártyákra, filctollal felírt, PVC tokba helyezett címkék mintha már nem egészen tartanának lépést a korral, na de kérem, akinek jó a használt könyv, az ne sznoboskodjon címkeügyben sem. Az eső előli menekültek meg amúgy is tehetnek egy szívességet. Így hát, szó bennszakadt, hang fennakadt, lehelet megszegett, és apelláta helyett kezdődhetett a könyvvadászat. Torkos csütörtök az ínyenceknek, antikvárium a könyvmolyoknak – gondoltam, miközben a szépirodalomként felcímkézett polc felé slattyogtam. Már messziről szemet szúrtak az Európa zsebkönyvsorozatának színes könyvgerincei, de a Világirodalom klasszikusai vagy a hajdani Ra-Re könyvek sem hiányoztak a repertoárból. Hosszas böngészés után ráakadtam egy rongyosra olvasott elbeszéléskötetre, Portyázás Harlemben címmel. A cím ígéretesnek tűnt, a szerzők sokfélének, az ár pedig jutányosnak, így nem sokat teketóriáztam, beruháztam egy Big Mac áráért, és hazaérve rávetettem magam.
Huszonhárom szerző huszonhárom elbeszélését gyűjti össze a kötet Dezsényi Katalin válogatásában. A szerzők között fehérek és feketék egyaránt akadnak, mint ahogy nők és férfiak, ismertek és ismeretlenek szintén. Mint a fülszöveg jelzi, a válogatás alapját a téma adta, hiszen az írások mindegyike arra igyekszik válaszolni, hogy mit jelent afro-amerikainak lenni a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában. A válaszok – már csak a szerzők nézőpontkülönbségéből adódóan is – különbözőek, ki forradalmi és lázadó, ki belenyugvó és apatikus, ki higgadt és tárgyilagos hangon szól az afro-amerikai élményvilág valamely szeletéről. A kötet végére, az összes írást elolvasva, a szeletek összeállnak. A torta elkészül. Az egyéni sorsokat bemutató életképek végül kirajzolják a kollektív afro-amerikai létélményt, benne a fájdalom, az öröm, a düh, a harag, a vágy, a remény ízeivel. Az ízek között van gyenge és felejthető, de van erős és átható is. A kötet női szerzőit tekintve ilyen, markáns és csípős ízt kínál például a forradalmi hangú Nikki Giovanni, az ínyenceknek való Gwendolyn Brooks vagy az édesen keserű Alice Walker, de említésre méltó még az ízetlenségében is finom Katherine Anne Porter (aki fehérként ráadásul kakukktojás is). Ők a kötet legerősebbjei, de mellettük persze több más női szerző (pl. Paula Hankins, Janet Bruce Winn, Lindsay Patterson) is helyet kapott a válogatásban, s bár neveik többnyire mind a mai napig ismeretlenül csengenek, kétségtelen, hogy írásaik újabb színfoltokat jelentenek a fekete irodalom palettáján.
A kötetszerkesztő négy alfejezetbe rendezte az elbeszéléseket: mindegyik egy-egy kiemelkedő és az adott fejezetet leginkább reprezentáló írásról kapta a címét. Az első, Portyázás Harlemben című rész főként a nagyvárosi néger gettó életét mutatja be Cyrus Colter, Charles Wright, William Melvin Kelley, Janet Bruce Winn, Albert Maltz és Saul Bellow írásain keresztül. A második, Vesszőfutás című fejezetben kapott helyet Willard Motley, Nikki Giovanni, Ron Milner, Arna Bontemps, Paula Hankins és Evan K. Walker elbeszélése, melyeket leginkább az a proteszt hang köt össze, mellyel a fehérek és feketék közti, nyilvánvaló társadalmi egyenlőtlenségek ellen szólnak. A következő rész, Télapó is fehér ember címmel főként a faji alapú diszkrimináció problematikáját járja körül kevésbé felforgató hangú írásokkal, úgy, mint John Henrik Clarke, Gwendolyn Brooks, Ted Poston, James Baldwin, Ralph Ellison elbeszéléseivel. Az utolsó, tematikailag heterogén fejezet, Templom rockzenével címmel Langston Hughes, Hal Bennett, Ernest J. Gaines, Katherine Ann Porter, Alice Walker és Lindsay Patterson írásait tartalmazza. Sajnos a kötetben nincs utószó, ami segítené az olvasót eligazodni e rengeteg mű kavalkádjában, viszont a válogatás végén található életrajzi jegyzetek útmutatásul szolgálhatnak ahhoz, hogy térben és időben elhelyezhessük az egyes szerzőket.
A kötet két írónőjének, Nikki Giovanninak és Gwendolyn Brooksnak az itt közölt írása különösen tetszett, róluk ezért részletesebben is szólok. Érdekes módon mindketten elsősorban költőként ismertek, s csak másodsorban szoktak megemlékezni róluk úgy, mint prózaírók, esszéisták vagy gyermekkönyvírók. Éppen emiatt a hangsúlyeltolódás miatt eleinte idegenkedve fogadtam írásaikat, mert van egy előítéletem (tudom, tudom, csúnya dolog), de úgy hiszem, hogy a jó költő nem ír jó prózát, és fordítva. Ahhoz pedig, hogy Giovanni és Brooks jó költő, sőt az utóbbi évtizedek afro-amerikai költészetének legjobbikai kétség sem férhet. A válogatásban szereplő műveikkel azonban arról is meggyőztek, hogy mindketten méltán nevezhetőek többműfajú írónak, hiszen prózájukban éppoly meggyőzően szólnak az afro-amerikai létélmény kulcsmotívumairól, mint költészetükben.
A fekete esztétika nevű irányzat (más néven Black Arts mozgalom) harcos képviselőjeként ismertté vált Giovanni radikális hangvételű lírájával hamar közkedveltté vált az afro-amerikai közösség körében. Fekete érzés, fekete beszéd (Black Feeling, Black Talk), Fekete ítélet (Black Judgement) és Újra: teremtés (Re: Creation) című versesköteteit majd szétveti a düh, az indulat és a gyűlölet. Politikai aktivista, tömegeket mozgósító szónok, a négereket öntudatra ébresztő költő – így jellemezhető az idén hatvankét éves szerző, aki még manapság is lenyűgöző vehemenciával tart szónoklatokat.
Költészetéhez hasonló tematikájú a válogatásban szereplő, Forradalmi mese című, korai, 1968-as írása is. A feketék beszélt angolját idéző nyelven írt elbeszélés címéhez hűen valóban forradalmi, amennyiben egy lázadó fiatal lány történetét beszéli el. „Bertha az oka az egész rohadt ügynek. Bertha a szobatársam, és hivatásos fekete, a legenyhébben szólva. Forradalmár!” – kezdődik a történet. Rövidesen kiderül, hogy mit is jelent „hivatásos feketének” lenni, mivel az elbeszélő Kim – lakótársa hatására – szintén „forradalmárrá” válik, ami nem kevés áldozattal jár: konferenciákra jár, afro frizurát kezd viselni, lemond a fehér férfiakról és ezzel együtt „bevételeiről” is. Egyszóval a Fekete Forradalom ügyének áldozza magát. Ha úgy tetszik a Mozgalomnak. Valamiből viszont meg kell élnie, így elmegy a hivatalba, és segélyért folyamodik. Naná, hogy nem kapja meg, s innentől kezdődnek a bonyodalmak, mert dolgozni viszont sehogy sem akar: „- Hogy a nyavalyába „nem jogosult”? – kérdeztem. – Inkább elvegyem valami rászorulónak az állását? Egy olyan valakinek, akinek megvan a szakképzettsége, vagy meg tudja szerezni, és ott van neki a felesége meg a gyerekei? Vagy talán egy leányanyát fúrjak ki a helyéből?” Miközben Kim előadja a „hattyú halálát”, olyan megmosolyogtató mondatok hagyják el a száját, mint „Anyu […] én nem haragszok rád, amiért te dolgozol” vagy „Jaj, édesanyám, mi lesz velem, ha én munkát vállalok? Összezárva lenni azzal a rengeteg idegennel napi nyolc órára!” Mindez azonban nem nagyon hatja meg a segélyhivatalt, így nem marad más választása, mint, hogy tanulni kezdjen egy egyetemen. Szociológiára iratkozik be, és bár az utolsó pillanatig próbál kibújni a tanulás terhe alól (különböző trükköket eszel ki, pl. megmérgezi lakótársát, majd erről táviratban értesíti a tanszéket, hátha válaszképp eltanácsolják), végül azonban kénytelen-kelletlen mégiscsak elkezdi az egyetemet. „Berthát okolom az egész hülyeségért. Mert addig csak otthon ültem, és boldogan fintorgattam a lábujjaimat, és maszturbáltam egyet-egyet, ha rám jött. Azt sem vettem észre, hogy színes vagyok. Feketeségről meg szó se volt.” – mondja Kim a történet végén. Főleg az ilyen idézhető, de utánozhatatlan mondatokért tetszett Giovanni írása. Mert bár a főhős által közvetített, radikális, forradalmi eszmék ma már nem különösebben aktuálisak, a merészen közvetlen és humoros hangütés ma is szerethető olvasmánnyá teszi a művet.
Egészen más témát érint Gwendolyn Brooks Az igazi című elbeszélésében. Ő is, Giovannihoz hasonlóan, a hatvanas évektől a fekete esztétikát képviseli, és ennek megfelelően, műveiben egyre harcosabban szólal fel a feketék jogaiért. Miután Brooks az első Pulitzer-díjas afro-amerikai szerző (a díjat Annie Allen című, 1949-es verseskötetéért kapta), várakozással vettem kezembe írását. Nem okozott csalódást. Rövidsége ellenére a történet magán viseli a Brooksra jellemző írásmód sajátosságait: a társadalmi egyenlőtlenségek iránti érzékenység, a feketék problémáinak szentelt kitüntetett figyelem, a rasszizmus-ellenesség mind tetten érhető az elbeszélésben, melyből az együttérzés és az empátia hangja sem hiányzik.
Az igazi egy kisfiúról, Lincoln Westről szól, akivel finoman szólva sem volt kegyes a sors, már, ami a külsejét illeti: „Csúnyább kisfiút még nem látott a világ. Mindenki ezt mondta róla. [...] Amint a kis Lincoln növekedett, és egyre csúnyább lett, kezdte sejteni, hogy valami nincs rendben.” A többi gyerek, az óvónő, de még a saját szülei is viszolyognak tőle. Még alig múlt hétéves, de már annyi megvetést, undort és szánalmat tapasztalt, mint más egész életében sem. Élesen emlékszik minden bántásra vagy rossz szóra, ami érte. Egyszer például, mikor anyjával moziba ment, a mögötte ülő fehér ember a szomszédjának ezt súgta őrá mutatva: „- Nézd! Mindig ilyet akartam neked mutatni! A faj egyik legjellemzőbb példánya. Nem olyan felhígított, mint amilyeneket mostanában lát az ember az utcán, hanem valódi néger. Fekete, csúnya, idegen. Lerí róla a vadság. A kifejezéstelen tompaság. Ez az igazi!” Később, mikor bántották, mindig erre gondolt vissza: „azért mégiscsak én vagyok az igazi”. A kis Lincoln sorsán keresztül Brooks az egész négerséget érintő kirekesztettség, kitaszítottság, diszkrimináció jelenségeit érzékelteti, kitágítva a kisfiú egyéni megalázottságát a feketék közösségi sorsának metaforájává.
A Forradalmi mese és Az igazi csak két példa a kötet által kínált változatos témájú és hangvételű elbeszélések sorából. A körültekintően összeválogatott írások között ki-ki megtalálhatja a neki tetszőt: a fekete élet árnyoldalaitól kezdve a méltósággal viselt szenvedéseken át az elszánt lázadásig a feketék életlehetőségeinek széles skáláját mutatja be a kötet; olyan emberekét, akiknek „fájdalomból és haragból, megaláztatásokból és lázadásokból szövődik sajátos élményviláguk, amelyen a súlyos körülmények között is átleng az elpusztíthatatlan boldogságvágy, életszeretet, az emberibb élet akarása és hite.”

Portyázás Harlemben - Elbeszélések
Szerkesztette, válogatta: Dezsényi Katalin
Fordítók: Balabán Péter, Bartos Tibor,
Félix Pál, Képes Anna, László Zsófia, Molnár Miklós,
Osztovits Levente, Róna Ilona, Göncz Árpád
Kiadó, megjelenés: Európa kiadó, 1977

Csendes küzdelem az Ohion túl - Alice Walker: Kedves Jóisten

„Lehetek szegény, lehetek nigger, lehetek csúnya, és meglehet, hogy főzni se tudok… De itt vagyok.” Celie, Alice Walker Kedves Jóisten! című regényének hősnője az eredeti kiadás után négy évvel már olvasható volt magyarul is - 1987 óta 'szedi áldozatait' az öntudatra ébredő, apja és férje által gyalázott, férje szeretője által az életre és az önszeretetre tanított lány története - alakjának alkotóját, Alice Walkert Urbányi Eszter mutatja be ICA olvasóinak.

Urbányi Eszter: Csendes küzdelem az Ohion túl -
Alice Walker: Kedves Jóisten

„Én nem csinálhatom helyetted.
Mekkell kűzdened velük, magadér”

2009. január 20-a nagy nap volt az Egyesült Államok életében. Érezte ezt a texasi farmerektől kezdve, a New York-i tőzsdecápákon át, az alaszkai rénszarvasvadászokig mindenki. (Na jó, a republikánusok naptárában talán nem lesz piros betűs ünnep, de azt azért ők is érezték, hogy itt bizony valami készülődik). Még a floridai Örök Tavasz Nyugdíjas Otthon lakói is mind egy szálig összegyűltek a tv-szobában, hogy legalább virtuálisan részesei lehessenek a nagy eseménynek. Évek óta most először nem vitatkoztak össze azon, hogy melyik csatornára kapcsoljanak. Mindenki ugyanazt akarta látni: az Egyesült Államok első fekete elnökének beiktatási szertartását. Szerencséjükre, az amerikai nemzeti adó percről-percre közvetített minden mozzanatot. Látni lehetett, amint a Lincoln-emlékmű körül egyre nagyobb tömeg gyűlik össze, amint feketék, fehérek, latinok és ázsiaiak egy emberként éljeneznek, s amint az érkező új elnököt szűnni nem akaró üdvrivalgással fogadják. Az ujjongó tömegben számtalan híresség is akadt. Többek között ott integetett Spike Lee, Oprah Winfrey, Bruce Springsteen, Tom Hanks, Tiger Woods és Susan Sarandon is. Az Örök Tavasz egyik szemfüles nézője még a sorok között elvegyülő, láthatóan örömmámorban úszó, széles mosolyú Alice Walkert is kiszúrta. Pontosabban felismerte. Nem, nem Whoopi Goldbergnek hitte. Tényleg felismerte. Tudta, hogy, akit lát, az Alice Walker.
Alice Walkert ugyanis ismerik, fel– és elismerik Amerikában. Ő nem csupán író. Ennél jóval több: egyetemi tanár, polgárjogi aktivista, közéleti személyiség. Egy ember, aki évtizedek óta küzd a faji diszkrimináció ellen, aki teljes mellszélességgel kiáll a női egyenjogúság ügye mellett, aki szót emel a közel-keleti háborúk beszüntetéséért. Olyasvalaki ő, aki elvei mellett nemcsak szavakkal, de tettekkel is kiáll. Míg például sokan megmaradtak a környezetvédelem lelkes szószólóinak szerepében, ő üres beszéd helyett rávette kiadóját, hogy könyveit kizárólag újrahasznosított papíron jelentessék meg. Vagy, amikor arról volt szó, hogy vessenek véget az iraki háborúnak, ő hangzatos pacifista szólamok helyett kivonult a Fehér Ház elé és a Lafayette Parkban több, szintén tettre kész nőtársával együtt (pl. Maxine Hong Kingstonnal) tüntetett az iraki háború ellen, vállalva ezzel azt is, hogy letartóztatják. Hogy neves író létére miért vállalta a bebörtönzést, arról így nyilatkozott: “Egyszerűen szükségesnek tűnt, mert nem hiszek abban, hogy embereket bántani lehet. Hogy gyerekeket bombázni lehet. Nem hiszek abban, hogy szenvedést kellene okozni, amikor az teljességgel szükségtelen. A szenvedés márpedig szükségtelen. Olyan nőkkel voltam ott együtt, akik úgy gondolták, hogy az iraki nők és gyerekek éppoly kedvesek, mint saját családjaink női és gyerekei, és valójában mi mindnyájan egy család vagyunk. Ezért ez az egész olyan volt, mintha saját magunkat bombáznánk.”
Erről az élményéről legújabb könyvében, a Mi vagyunk azok, akikre vártunk (We Are the Ones We Have Been Waiting For) című kötetében bővebben is mesél. Az esszéket és beszédeket tartalmazó kötet nagy port kavart, addigi állandó kiadója, a Random House nem is jelentette meg, így Walker átpártolt a nonprofit New Presshez, ami viszont örömmel kiadta. A kötetben Walker ragyogó éleslátással beszél a világ vezető hatalmainak felelősségéről, a korunkat sújtó társadalmi problémákról és a mindnyájunk vállára nehezedő kihívásokról. Meditatív írásai reményt adnak és tanítanak. Tanítanak arra, hogy miként válhatunk olyan emberekké, akik tudják, mi a helyes, akik képesek a türelemre, a részvétre, a megbocsátásra, akik hisznek abban, hogy megváltoztathatják és jobbá tehetik a világot. Az írónő jelenleg is e könyvét népszerűsíti Amerika-szerte. Könyvbemutatóin kivétel nélkül teltház fogadja, az emberek láthatóan szeretik, ő pedig pillanatokon belül különleges aurát képes varázsolni maga köré amint nyugodt hangján, déli akcentusával elkezd beszélni vagy felolvasni, (a könyv washingtoni bemutatója ide kattintva tekinthető meg).
Bár az idén 65 éves Walker már számtalan regényt, vers- és esszékötetet írt, általában mindig úgy konferálják fel könyvbemutatóin és egyéb közéleti szereplésein, mint a Kedves Jóisten (Color Purple) szerzőjét. A könyvnek szentelt kitüntetett figyelem nem véletlen, hiszen ez hozta meg számára a világhírnevet. 1983-ban elnyerte vele az amerikai Nemzeti Könyvdíjat és a Pulitzer-díjat is, s ezzel ő lett az első afro-amerikai írónő, aki részesült a neves kitüntetésben. A regényből Steven Spielberg mozifilmet készített Bíborszín címmel, a Broadway-n pedig Oprah Winfrey jóvoltából musicalként is látható. Mára már több mint 25 nyelvre fordították le a regényt. A magyar kiadás öt évvel az eredeti után, 1987-ben jelent meg az Európa Kiadó zsebkönyv-sorozatában. Walker egész eddigi életművét tekintve is, ez a regény tűnik legmaradandóbb alkotásának. Későbbi írásművészetének fő témái, mint a faji elnyomás, a szexizmus, az erőszak, az elhibázott emberi kapcsolatok és az elszigeteltség már itt előkerülnek.
Alice Walker az amerikai Dél írója. Legtöbb művéhez hasonlóan, a Kedves Jóisten is saját szülőföldjére, Georgiába vezeti az olvasót. Nagy déli íróelődjeivel (pl. William Faulkner, Flannery O’Connor, Carson McCullers, Eudora Welty) szemben, akik az „elpusztíthatatlan és önpusztító, metszően józan és rögeszmés, istenváró és istenkáromló, könyörületes és kegyetlen” fehér déli embertípus ábrázolói, Walker a fekete déliek életét tárja elénk. „Mint ízig-vérig déli író, érzi, tudja, hogy a déli ember nem véletlenül olyan, amilyennek az irodalom ábrázolja. Nála azonban a déli típus a fekete közösség világában jelenik meg – s többnyire asszony.” – áll a magyar kiadás borítóján. Walker saját tapasztalatából merít, amikor a feketék egymáshoz való viszonyáról ír, így a maga leplezetlen valójában képes bemutatni a fekete női sorsot: a kizsákmányolást és az erőszakot, a kiszolgáltatottságot és a megalázottságot, a zsarnokságot és a szolgaságot.
A Kedves Jóisten egy fekete kislány Celie életét követi nyomon 14 éves korától kezdve. Celie soha nem járt iskolába, amennyit írni-olvasni tud, azt húgától tanulta meg, mégis úgy érzi, hogy le kell írnia és meg kell osztania valakivel mindazt, ami a szívét nyomja. Ezért elkezd leveleket írni Istennek. A Kedves Jóisten valójában e levelek sorozata. Mivel Celie a maga iskolázatlan angolságával írja e leveleket, a regény olvasásakor úgy érezzük, mintha élőszót hallanánk, s szinte megelevenedik előttünk az az afro-amerikai hangzásvilág, ami a fekete nőírók (pl. az előző részben bemutatott Toni Morrison) kedvelt és gyakran használt eszköze. A Kedves Jóisten ezzel egyúttal át is írja a levélregény műfaját, amennyiben egy hagyományosan magas irodalmi műfajt az élőszót idéző folklorisztikus nyelvhasználattal ötvöz.
Celie naiv szavai ugyanakkor súlyos tartalmakat hordoznak. Már az első levelekből kiderül, hogy apja többször megerőszakolta, és az így született két gyermekét titokban, az éj leple alatt elvette tőle (Celie sokáig azt hiszi, hogy talán meg is ölte őket). Anyja halála után, apja tovább zaklatja, sőt húgát, a szép és okos Nettie-t is elkezdi méregetni. Celie csak, hogy megvédje Nettie-t inkább maga válik ismét áldozattá: „Mekkértem inkább velem csinájja mint a Nettie-vel amég az új mamánk beteg. Ő meg csak bámul, hogy ugyan miről is beszélek. Mondom neki, hogy én maj kikészittem magamat a kedviér. Rohanok a szobámba, kötök magamnak lófarkat, eligazítom a huncutkákat és bújok bele az új mamánk magas sarkú cipőjébe. Jól megvert amér ringyósan öltözök de azér csak megtette velem.” Ezután tűnik fel a regényben szinte végig csak Mr…-nek nevezett özvegyember, aki feleségül akarja venni Nettie-t, de végül beéri Celie-vel is. A rabszolgavásárokat idéző „lánykérés” végén Celie sorsa eldől, Mr… elveszi, (de mintha jobban örülne a hozományként vele járó tehénnek, mint magának, Celie-nek).
Házasságával Celie cseberből vederbe esik. Mr… házában feleség helyett megint csak szolga lesz, akit férje kénye-kedve szerint bántalmaz, megaláz és semmibe vesz. Mr… brutális tetteinek nincs valódi oka, úgy gondolja, hogy pusztán azért, mert ő a férfi a háznál joga van bármit megtenni a feleségével: „Harpo megkérdezte az apját, hogy mér ver engem. Mer a feleségem, mongya rá a Mr… Meg mer makacs. Minden nő megérdemli… nem fejezi be. Csak lógattya bele a fejét az újságba. Pont mint a papa.” Mr… durvasága nem ismer határokat, egy alkalommal például így rivall Celie-re: „Csak nézd meg magad. Nigger vagy, szegény vagy, csúnya vagy, nő vagy. Az istenbe egy nagy nulla vagy.” Celie egy hangos szó nélkül tűri a megaláztatásokat, ellátja a nagy háztartást és gondozza Mr… neveletlen gyerekeit. Leveleiből azonban már érződik, hogy a környezetére egykor még jóhiszemű naivitással tekintő lány, ahogy felnőtt nővé érik, egyre világosabban látja, hogy mi folyik körülötte és legfőképp vele.
Egy nap a házba hozzák Mr… beteg szeretőjét, a híres blues-énekesnőt, Shug Averyt, akit Celie már korábban is ismert fényképről és mindig csodálattal gondolt rá. Celie élete gyökeresen megváltozik Shug megjelenésével. Míg Shug-ot ápolja, a két nő között bensőséges kapcsolat alakul ki. Shug megtanítja Celie-nek szeretni önmagát, segít neki felszabadulni férje uralma alól és megvalósítani saját szabad akaratát. Időközben megtalálják Nettie Celie-nek küldött leveleit, melyeket Mr… évekig rejtegetett. A levelekből kiderül, hogy Nettie nem halt meg, ahogy Celie hitte, hanem misszionárius lett Afrikában és egy szerencsés véletlen folytán éppen ahhoz a fekete plébánoshoz került, aki örökbe fogadta Celie két gyermekét, Oliviát és Adam-et. Celie első felindultságában legszívesebben megölné Mr…-t amiért elrejtette előle a leveleket, de Sofia példájából okulva (aki évekre börtönbe került, mert visszaütött a fehér polgármesternek) mégsem ezt az utat választja. Shug segítségével elhagyja Mr…-t és kezébe veszi az életét. Megörökli apja (akiről közben kiderül, hogy csak mostohaapja volt) házát és nadrágvarrásból kezdi fenntartani magát.
Celie a regény során hatalmas fejlődésen megy keresztül, a mű végére önálló, saját lábán is megálló, független nő lesz, aki a patriarchátus kötelékéből kiszabadulva teljes emberré válik. „Lehetek szegény, lehetek nigger, lehetek csúnya, és meglehet, hogy főzni se tudok… De itt vagyok.”- mondja. Az elnyomásból kitörő fekete asszony történetével Walker voltaképpen női fejlődésregényt ír. Sokan kritizálták a fekete férfiak negatív ábrázolásáért, ugyanakkor a regény vége e tekintetben is fordulatot hoz, hiszen végül Mr… is megváltozik és belátja múltbeli hibáit. Celie megbocsát neki, és mint az utolsó levélből megtudjuk, úgy élnek mindnyájan együtt, Celie, Shug, Mr…, (akit ekkor már Albertnek hív) mint egy nagy, boldog család. Egyik este hármasban ülnek a verandán, mikor egy hatalmas porfelhőben közeledő kocsit pillantanak meg. Celie már a kapu felé indul, mikor felismeri a kocsiból kiszálló nőben húgát, Nettie-t, aki soha nem látott gyermekeivel együtt tért vissza: „Úgy totyogunk egymás felé mint mikor kiskorunkban járni tanultunk. És egymás érintésétől úgy elgyöngülünk hogy elvágódunk. De ki bánnya? Ülünk, fekszünk ott a verandán egymás karjaiban. Aztán kisvártatva ennyit mond, Celie. Nettie, mondom én.” A happy end ellenére, szívszorító olvasmány a Kedves Jóisten, Walker megindítóan ábrázolja Celie gyötrelmes szenvedéseit és csendes küzdelmét, melynek eredményeként végül sikerül rátalálni saját énjére és az egykor elérhetetlennek tűnő boldogságra: „És olyan boldogok vagyunk. Ami aszt illeti, asziszem még soha nem voltunk ilyen fiatalok.”- zárul az utolsó levél.
Walker az emberek (férfi és nő, fehér és fekete, szegény és gazdag) közti egyenlőség mellett érvel, amikor főhőse az elnyomó társadalmi rendszerből kilépve a kölcsönösségen alapuló kapcsolatok által talál igazi önmagára. Ez a szemlélet, melyet ő maga nőizmusnak (womanism) nevez, egész életművében tükröződik, s ezzel azon posztfeminista nőírók közé tartozik, akik nemtől, bőrszíntől és társadalmi osztálytól függetlenül mindenkiben a teljes embert látják.

***

Alice Walker magyarul is olvasható művei:

Regény: Kedves Jóisten (ford. Dezsényi Katalin)
Elbeszélések: Még hogy meghal (ford. Göncz Árpád), Mindennapos használat (ford. Győri Dávid)
Versek: Utoljára, Szeszélyes, Fénylik a lelked, Amikor karjaimban tartalak (ford. Gyukics Gábor)

Urbányi Eszter