Amerikai rémálom – Sapphire: Push

Sapphire remekműve, a Nyomd (Push) számomra katartikus olvasói élményt okozott, az amerikai irodalom számára pedig valódi knock out-tal ért fel. A kilencvenes évek közepén megjelenő mű alaposan felborzolta a kedélyeket, hiszen addig nem ismert kendőzetlenséggel, nyers egyszerűséggel és szókimondással szólt egy fiatal lány küzdelmeiről, a női kiszolgáltatottságról, a szexuális erőszakról, a testiségről és mindenekelőtt az írás hatalmáról. Sapphire, eredeti nevén Ramona Lofton 1950-ben látta meg a napvilágot a kaliforniai Fort Ordban egy középosztálybeli katonacsalád gyermekeként. Három éves korában apja megerőszakolta, s alig volt tizenhárom éves, mikor alkoholista anyja elhagyta a családot... A New York-i City University-n, majd a Brooklyn College-on szerzett diplomát, ahol tanárai között volt a beat nemzedék atyja, Allen Ginsberg is… Nevére először 1994-ben figyelt fel a kritika, mikor megjelent az Amerikai álmok (American Dreams) című, második verseskötete. – Urbnyi Eszter írása Sapphire egyetlen, Push című regényéről, melyből szombatonként elsőként az Irodalmi Centrifugán olvashatnak részleteket.

„Ha csak ülsz ott, a folyó fölemelkedik és megfojt!
Az írás lehet a csónak, ami átvisz a másik partra.”

Push. Pull. Tolni. Húzni. Két szó, mellyel nap, mint nap találkozunk: boltok, közintézmények, hivatalok ajtóin ki-be járkálva. Két szó, melyről ma, Sapphire regényét ismerve, már nem a jól ismert ajtófeliratok jutnak eszembe, hanem egy könyv, melyhez hasonlót rég nem olvastam. Egy megrázó, mélyen felkavaró, elementáris erejű regény, melynek sorai a mai napig itt visszhangoznak bennem, melynek képei újra és újra feltűnnek előttem, melytől szabadulni nem tudok. Sapphire remekműve, a Nyomd (Push) számomra katartikus olvasói élményt okozott, az amerikai irodalom számára pedig valódi knock out-tal ért fel. A kilencvenes évek közepén megjelenő mű alaposan felborzolta a kedélyeket, hiszen addig nem ismert kendőzetlenséggel, nyers egyszerűséggel és szókimondással szólt egy fiatal lány küzdelmeiről, a női kiszolgáltatottságról, a szexuális erőszakról, a testiségről és mindenekelőtt az írás hatalmáról. Bár a szokatlan, provokatív hangvételű regény a kritikai megítélés megosztottságát vonta maga után, azt mindenkinek be kellett látnia, hogy a Nyomd megírásával valami megváltozott az amerikai irodalmi közbeszédben: Sapphire kiütéssel győzött a hús-vér valóságot idealizáló írók felett. És szerencsére, azóta sem hajlandó kiszállni a ringből.

De ki is ez a konvenciókat felrúgó, fekete írónő, aki új lendületet vitt a kilencvenes évek amerikai irodalmába? Sapphire, eredeti nevén Ramona Lofton 1950-ben látta meg a napvilágot a kaliforniai Fort Ordban egy középosztálybeli katonacsalád gyermekeként. Három éves korában apja megerőszakolta, s alig volt tizenhárom éves, mikor alkoholista anyja elhagyta a családot. Húszas évei elején San Fransiscoba költözött, ahol a City College-ban kezdett táncművészeti tanulmányokat. San Francisco-i évei során ismerkedett meg Sonia Sanchez, Jayne Cortez, Don. L. Lee és Ntozage Shange költészetével, akiknek művészete erősen hatott rá. Maga is a költészet felé fordult, s felvette a Sapphire írói álnevet. Hamarosan magába szippantotta a hippimozgalom, ezért tanulmányait félbehagyva New York-ba költözött. Itt, előbb a New York-i City University-n, majd a Brooklyn College-on szerzett diplomát, ahol tanárai között volt a beat nemzedék atyja, Allen Ginsberg is, akinek hatása elsősorban későbbi műveire jellemző provokatív témaválasztásaiban érhető tetten. Sapphire a nyolcvanas évek elején, a Black Arts mozgalom hatása alá kerülve kezdett komolyan verseket írni, melyeket performanszokba ágyazva elő is adott különféle nyilvános helyeken, pl. az ekkor népszerű Nuyorican Kávézóban. Ezzel a nyolcvanas évek végétől jelentkező, s a kilencvenes évekre megerősödő performansz-költők táborát erősítette, akik verseik színpadi előadásával a költészet hagyományos formáit és korlátait igyekeztek kitágítani. Arc poeticáját így fogalmazta meg: „Nem próbálok új Shakespeare vagy Henry James lenni. Próbálom megtalálni a legfeketébb, legvéresebb és leginkább női kifejezésformát mind közül.” Rövidesen kiadta első könyvét, az 1987-es Meditációk a szivárványról (Meditations on the Rainbow) című verseskötetet, mely szemben későbbi műveivel nem váltott ki számottevő kritikai visszhangot.

Nevére először 1994-ben figyelt fel a kritika, mikor megjelent az Amerikai álmok (American Dreams) című következő kötete. A nagy port kavaró, rövid, prózai darabokat és költeményeket felvonultató, több műfajú gyűjtemény már ekkor kirajzolta azt a markáns és provokatív hangot, mely Sapphire védjegyévé vált, azt az éles és metsző, de mindig őszintén csengő, autentikus hangot, mellyel a nagyvárosi élet árnyoldalairól és az amerikai álom visszásságairól szól. Sapphire hangja az áldozat hangja. Talán ezért is hat újszerűen. Olyan hang ez, melyet sokáig nem hallhattunk, s most, hogy végre szót kap átütő erővel kiált a mélyből, felszínre hozva mindent, mi eddig rejtett vagy ismeretlen volt. Olyan elhallgatott témákról ír, mint a prostitúció, a családon belüli erőszak, vagy a homofóbia, a szexizmus és a rasszizmus különféle megnyilvánulásai, amelyeket az álomszerűnek titulált Amerika nyugodt szívvel tolerál. Ezért az ironikus cím: nem az amerikai álomról, hanem annak eltorzult változatáról, azaz a valóságról ír Sapphire. Arról a valóságról, melyet ő is tapasztal, hiszen – nem lehet nem észrevenni az önéletrajzi áthallásokat – maga is fekete és leszbikus, aki ráadásul gyermekként családon belüli erőszak áldozata lett. A kötet fogadtatása egyaránt megosztotta az olvasóközönséget és a kritikát. Egy részük üdvözölte és elismerően fogadta az Amerikai álmokat, a Publisher’s Weekly például a kilencvenes évek legerősebb verseskötetének nevezte, mások azonban éppen a szexualitásról való leplezetlen beszédmódja miatt pornográfnak és szentségtörőnek bélyegezték.

Annyit mindenképp leszögezhetünk, hogy Sapphire művei gyenge idegzetű vagy prűd olvasóknak valóban nem ajánlottak. Azoknak viszont, akik már torkig vannak a rózsaszín felhőbe bugyolált, megszépített, ámde életidegen irodalommal és nyitottak az új, kísérletező, a szokványostól eltérő művekre, nem kell tovább keresgélniük nyári olvasnivaló után. Annál is inkább nem, mivel az Irodalmi Centrifuga honlapján hamarosan olvasható lesz Sapphire harmadik, s egyben legsikerültebb, Nyomd című művének magyar változata. A nagyszerű fordítást Solymár Bencének köszönhetjük, akinek remekül sikerült visszaadnia az eredeti szöveg stílusát. Remélhetőleg nem kell már sokat várnunk, hogy kötet formájában is élvezhessük e fordítást, de addig is tekintsük át, hogy miért is érdemes elolvasni Sapphire regényét.

Sapphire teljes eddigi életművét tekintve kiemelt helyet foglal el a Nyomd, hiszen bár három verseskötete is megjelent, – Meditációk a szivárványról, Amerikai álmok, Fekete szárnyak és vak angyalok (Black Wings & Blind Angels) – pályájának tetőpontját vitathatatlanul eddigi egyetlen regénye, a Nyomd jelenti. Ez az 1996-ban megjelenő regény hozta meg számára a széleskörű, nemzetközi ismertséget. Ma már több nyelven olvasható és a kezdeti, ellentmondásos fogadtatás ellenére néhány díjat is sikerült bekasszíroznia. A regényből film is készült, melyet az idei Sundance Fesztiválon mutattak be Precious címen, s melyben többek között Lenny Kravitz is szerepel. A filmcím a főszereplőre, Claireece Precious Jonesra utal. Az ő hányattatott életét tárja elénk a történet: a Harlemben felnövő, fiatal, fekete lány 16 évesen már két, apjától született gyermek anyja, többszörös, családon belüli erőszak áldozata és, mint később kiderül, HIV-fertőzött. Sapphire éveken át Precioushöz hasonló embereket tanított írni és olvasni, és mint számos interjúban nyilatkozta, ekkor, harlemi és bronxi tanárévei alatt szerzett tapasztalatait használta fel Precious alakjának megformálásához: „Újra és újra találkoztam hozzá hasonló körülmények közt élő, bámulatos lelkivilágú emberekkel. Egy ilyen fiatalról akartam regényt írni. Számomra ő korábban nem létezett az irodalomban. Létezett a tv-ben… de csak statisztikaként, – mint egy 18 éves, két gyerekes, HIV-pozitív nő, aki nem tud olvasni. Meg akartam őt mutatni úgy, mint embert, belépni az életébe […]”

Precious nagybetűs Áldozat. Hogy a szexuális erőszakot elkövető apjáé? Vagy a zsarnok és kizsákmányoló anyjáé? Netalán a faji diszkriminációtól terhes amerikai társadalomé? Sapphire válasza mindegyik kérdésre egyértelmű igen. Ugyanakkor a regény azt is sugallja, hogy van kiút mindabból, amit az „Ígéret földje” egy fiatal, írástudatlan, fekete lánynak kínál. Precious számára az írás lesz a kiút, a kulcs saját felszabadulásához és kilábalásához abból a gödörből, amibe született, és amibe egyre mélyebbre taszította környezete. Mint írja: „Most, hogy körbe ülök, észreveszem, hogy egész életembe csak a körön kívül voltam. Anyu parancsolgatott, Apu disznóságokkal traktált, a suli sose tanított semmire.” A mindenki által kizsákmányolt Precious minden erejével küzd és végül az elnyomásból kitörve önálló életet teremt magának, tárgyiasított áldozatból önálló akarattal rendelkező, sorsát kezébe vevő szubjektummá válik. A regény ennek a felszabadulási-átalakulási folyamatának a nagyrészt egyes szám első személyben elbeszélt dokumentuma. Ez alapján azt mondhatnánk, hogy műfaját tekintve női fejlődésregényről van szó, ugyanakkor Precious és tanára, Miss Rain levelezése – amin keresztül az a folyamat is látható, ahogy Precious megtanul írni – a levélregény műfaját idézik. Precious a saját hangján szól, így szlenggel teletűzdelt, nagyvárosi, néger dialektusban ismerhetjük meg a lány elszánt küzdelmét az elnyomó, hierarchizált társadalomban való feljebbjutásért és az írástudatlanság korlátai közül való kitörésért. Hitelesen csengő hangja ugyanakkor nem előzmények nélkül való az amerikai irodalomban, elég csak Toni Morrison Pecola Breedlove-jára vagy Alice Walker Celie-jére gondolnunk, akik hasonló rögös utat jártak be, s mintegy „kitaposták az ösvényt” Precious számára. Egy családba tartoznak ők: mindnyájan túlélők és újrakezdők.

A túlélés és újrakezdés azonban csak komoly erőfeszítések árán érhető el. Ezt hivatott kifejezni a címadó és a regényben többször visszatérő, különböző mellékszereplők szájába adott, Preciousnek szegezett felszólítás: „Nyomd!” Először egy spanyol mentős mondja ezt a tizenkét évesen vajúdó, első gyermekét szülő Preciousnek:

Néhány férfi, mentősök vagy mi, nem is látom őket, bejönnek. De felnézek a fájdalomból, és ő ott van. A spanyol fickó a mentősegyenruhában. Ráfektet egy párnára. Karikára váltam a fájdalomtól. Aszondja: “LAZÍTS!” A fájdalom kést döf belém, ez meg aszondja, hogy lazíts.
Megérinti a homlokom, a másik kezét meg a pocakom oldalára teszi. –Hogy hívnak? – kérdez. –Ha? – mondom. –Neved? –Precious – mondom. Aszondja: –Precious, már majdnem itt van. Azt akarom, hogy told, hallasz, kisanyám, amikor megint elönt az a szar, hagyd csak, és nyomd, kisbogaram. Nyomd.
Azt csináltam.

Precious később sokszor gondol a tejeskávészínű mentősre, aki ebben a nehéz pillanatban segített neki, s a férfi felszólítására: „Nyomd!” azaz, „Küzdj!” Precious folyamatosan küzd, hiszen másképp nem is maradhatna életben szeretet nélküli családjában, ahol apja hét éves kora óta éjjelente belopódzik hozzá, hogy vadállat módjára közösüljön vele, ahol anyjától nemhogy egy jó szót nem kap, de aki nemegyszer szinte halálra veri, molesztálja és szolgának tekinti, akit a végletekig kihasználhat, ahol a szeretet legminimálisabb megnyilvánulását sem tapasztalhatja meg. Ezért különös érzés fogja el, mikor a rossz hírt (miszerint első gyermeke Down-kórral született) közlő kórházi nővér részvétből megöleli:

Precious megpróbált elfordulni tőle, de a Greenwood, Mississippiből származó vajszínű nővér egyre szorosabban tartotta, ahogy Precious vállait és mellkasát a karjaiba vonta. Precious érezte arclemosó-keményítő-dezodor-egyenruha szagát, és a gyümölcsös rágó halványodó illatát, és olyan melegséget érzett maga felé áradni, amit az anyjától sose érzett. Akkor elkezdett sírni. Csak egy kicsit eleinte, aztán tovább és tovább, minden fájt – a véres szakadás a lába közt, a nagy kékesfekete folt a feje oldalán, ahol az anyja rugdosta, de Vaj nővér nem vette észre, és egy kicsit túl szorosan fogta ott. Precious zihált, és sírt a lapos arcú gyerekért, saját magáért, akit még sosem öleltek. Még az apja se, aki éjszaka jött hozzá, ő se ölelte, csak hátranyomta, és a szájába tömte büdös, pisiszagú fütyijét, aztán meg a puncijába. Évek és évek teltek el így.

A fogyatékkal született gyermek Precious nagyanyjához kerül, a lány élete pedig változatlanul, ha nem még pokolibban folytatódik az egész nap otthonülő, semmittevő, zsarnok anyja mellett. Pár év telik el és a forgatókönyv megismétlődik: terhesség az apjától, kiborulás az anyja részéről, és ezúttal eltanácsolás az iskolából. Precious ekkor tizenhat éves. Tanára, Mrs Lichtenstein bár kirúgja, egyúttal be is ajánlja egy alternatív iskolába:

Azzal alszom el, hogy Hotel Teresa, tizenkilencedik emelet, egy alternatív suli. Nem tudom, milyen egy alternatív, de érzem, hogy akarom tudni. Tizenkilencedik emelet, ez az utolsó, amire gondolok, mielőtt elalszom. Azt álmodom, hogy egy liftben vagyok, ami fölfelé megy, és még följebb, hogy már azt hiszem, meghalok. A lift kinyílik, és ott van a krémes kávészínű pasi a spanyol negyedből. Felismerem, hogy ő az, aki segített megszülni a gyerekemet, mikor a konyhakövön feküdtem véresen. Megint a homlokomra tette a kezét és azt suttogta: –Nyomd, Precious, mindjárt nyomnod kell.

Itt, a Mindenki Tanul alternatív iskolában kezdi el Precious a maga útját járni, azt az utat, melynek a végén szabad emberré válik, aki képes megállni a saját lábán. Az itt töltött két év alatt óriási változáson megy keresztül, nemcsak írni és olvasni tanul meg, hanem megtanulja azt is, hogy szeresse önmagát. Ő, akit eddig mindenki gyűlölt és megvetett, itt olyan emberekre talál, akik elfogadják olyannak, amilyen. Ez az elfogadás részben abból adódik, hogy hozzá hasonló körülmények közül érkező emberekre talál itt: a jamaikai Rhondára, a drogproblémákkal küzdő, spanyol Ritára, az afro-amerikai, dyke-ra, Jermaine-re, a spanyol Consuelora és a rapper, Jo Anne-re. Ők lesznek Precious családja. Mindnyájan, bár más-más szempontból, de kívülállók, akiket közös cél vezérel, tanulni akarnak, mert az érettségi megszerzése lehet számukra az egyetlen út egy jobb jövő felé.

Ebben segít nekik tanáruk, Miss Rain, akit saját bevallása szerint Saphire részben magáról mintázott, s aki éppúgy megtanítja nekik az ábécét, mint ahogy megismerteti velük a Kedves Jóistent vagy Audre Lorde Fekete unikornisát. Miss Rain minden tanulójával leveleket vált egy naplófüzetben, s így tanítja meg őket arra, hogy miképp fejezzék ki gondolataikat. Precious hatalmas fejlődést mutatva, egyre jobban megtanul írni és olvasni, s ezzel párhuzamosan rádöbben eddigi korlátaira és arra, hogy milyen zárt világban élt eddig. Egészen új dolgok kezdik foglalkoztatni és egészen új érzésekkel szembesül, egyre tisztábban látja múltját is. Mondhatni lassan öntudatra ébred. Az írás hatalmának megszerzésével mintha önmagát is felszabadítaná, először testét szabadítja fel a szülői kizsákmányolás alól, majd pedig, az írni tudás képességével már gondolatai is szabadon szárnyalhatnak. Olyannyira szabadon, hogy Miss Rainnek írt leveleiben főleg verses formában beszél érzéseiről, jelenlegi és múltbeli életéről.

Időközben megszüli második gyermekét, Abdult és miután anyja megint megpróbálja megölni, Miss Rain segítségével egy ideiglenes szállóra, a félúton-házba költözik újszülött gyermekével együtt. A ház olyan embereknek nyújt menedéket, akik hozzá hasonlóan félúton vannak régi és vágyott életük közt. Mikor megtudja, hogy apja meghalt, mert AIDS-es volt, megvizsgáltatja magát és kiderül, hogy őt is megfertőzte: „Nem jó, hogy HIV-pozitív vagyok. Nem értem, miért van néhány gyereknek jó iskolája, jó anyja meg jó apja, és néhánynak miért nincs. De Rita azt mondja, felejtsem el a MIÉRT ÉN dumát, és törődjek azzal, mi következik.” Bár nem happy end a történet vége, a remény hangja szól Precious utolsó szavaiból is:

Vasárnap van, nincs iskola, se csoport. A szálló nappalijában vagyok, a nagy bőr székben ülök, Abdul a karomban. A fény bejön az ablakon, ráömlik, meg a könyve lapjaira. A címe: Fekete Őstörténet. Szeretem, ha az ölemben ül, és én mutatom meg neki a világot. Amikor így süt rá a nap, angyal gyerek. Fekete napsütés. És a szívem megtelik. Fáj. Egy év? Öt? Tíz év? Talán több, ha vigyázok magamra. Talán lesz ellenszer. Ki tudja, ki dolgozik ilyesmin? Nézd, az orra hogy ragyog, a szeme hogy ragyog. Ő az én fényes barna fiam. A szépségében látom a magamét. Húzkodja a fülbevalómat, azt akarja, hogy ne álmodozzak, hanem olvassak neki valamit a délutáni alvás előtt. Azt teszem.

Precious történetén keresztül Sapphire nemcsak azt mutatja meg, hogy milyen borzalmakat rejt magában az afro-amerikai női sors, hanem azt is, hogy miképp lehet túlélni egy végletekig kiszolgáltatott helyzetet, és miképp lehet felemelkedni ebből. Azt sugallja, hogy beletörődés helyett az utolsó pillanatig küzdeni kell, egészen addig, míg meg nem találod azt a csónakot, mellyel átérhetsz a túlpartra. Precious számára az írás jelenti e csónakot. Az önkifejezés képességének megszerzésével, saját hangjának megtalálásával Precious öntudatra ébred, szabaddá és teljessé válik, olyan emberré, aki képes harcolni saját magáért, a gyermekeiért és az életéért.

Urbányi Eszter

A regényből vett idézetek Solymár Bence fordításai.

Zora Neale Hurston: Istent látták

Zora Neale Hurston korszakalkotó regénye az önmagát birtokba vevő, saját hangját meglelő és énjét lépésről-lépésre felépítő fekete nő történetének első irodalmi példája. Walker nem kevesebbet, mint az afro-amerikai nőirodalom előfutárát látta személyében és a fekete-női irodalmi hagyomány legfőbb gyökerét az írónő életművében. Mint esszéjéből kiderül, zseniális írónak tartja, aki, annak ellenére, hogy „életet adott” a fekete nőirodalomnak, szegényen és névtelenül halt meg. Mint a remekművek esetében lenni szokott, Hurston regénye sem sorolható kizárólag egy irányzat zászlaja alá: éppúgy tekinthetjük a patriarchátus börtönéből kiszabaduló nő életútját bemutató feminista műnek, mint egy bonyolult alakzatokkal átszőtt modernista alkotásnak vagy a déli vidék és folklór hagyományát továbbörökítő amerikai-déli regénynek. – Urbányi Eszter írása Zora Neale Hurston könyvéről.

Valóra váló álom ─
Zora Neale Hurston: Istent látták

„A nők számára az álom a valóság.”

Zora Neale Hurston neve mindaddig többnyire ismeretlenül csengett az olvasók számára, míg Alice Walker 1975-ben meg nem írta azóta sokat emlegetett cikkét a Ms. folyóirat hasábjain. Zora Neale Hurstont kutatva című esszéjével a fiatal, ekkor még csak 31 éves Walker egy, a 20. század első felében élő és alkotó, halála után névtelenségbe süllyedt íróelődre irányította a figyelmet. Walker nem kevesebbet, mint az afro-amerikai nőirodalom előfutárát látta Hurston személyében és a fekete-női irodalmi hagyomány legfőbb gyökerét az írónő életművében. Mint esszéjéből kiderül, zseniális írónak tartja, aki, annak ellenére, hogy „életet adott” a fekete nőirodalomnak, szegényen és névtelenül halt meg. Walker ezért maga indul el, hogy felkutassa a nagy íróelőd jelöletlen sírját, és méltó emléket állítson neki, mert, mint írja: „Az ember nem dobja el saját zsenijeit. És ha azok mégis el vannak dobva, akkor nekünk, művészeknek és szemtanúknak a kötelessége, hogy ismét összegyűjtsük őket gyermekeink kedvéért, ha kell, csontról csontra.” Walker tehát elzarándokol Floridába, ahol a Fort Pierce temető feketék számára elkülönített részében talál rá Hurston nyughelyére, egy fejfa nélküli, megsüllyedt parcellára. Sírkövet állít neki, melyre egy, Jean Toomer Cane-jéből ismerős sort vés: Zora Neale Hurston: a Dél géniusza. Ezzel a gesztussal Walker mintegy beírja Hurstont az irodalomtörténetbe. A feledés homályába merült írónő pedig egy csapásra a kritikai figyelem középpontjába kerül: rövidesen újra kiadják műveit, megírják életrajzát, és tanítani kezdik az egyetemeken. Ma már olyan neves írók inspirálójaként szokás megemlékezni róla, mint Toni Morrison, Edwidge Danticat, Gayl Jones, Toni Cade Bambara vagy maga Alice Walker.
Zora Neale Hurston írói munkásságát a fekete irodalom virágkorához, az ún. harlemi reneszánszhoz köthetjük. Színre lépése a húszas évek közepére tehető, bár évszámok tekintetében nem igazán megbízható forrás, születési dátumaként például rendszerint 1901-et jelölt meg, holott ténylegesen tíz évvel korábban született. Első művei, A verejték és ima (Sweat) című elbeszélés és A bőrszín pecsétje című dráma (Color Struck) Wallace Thurman Fire!! nevű, politikamentes művészetet hirdető folyóiratának debütáló, 1925-ös számában jelent meg. Ettől kezdve több műve is megjelenik, részben az ekkor kiadott fekete antológiákban (pl. az Alain Locke által szerkesztett Az új négerben [The New Negro]), részben pedig folyóiratokban. Számos díjat elnyer, barátai közt ott van a harlemi művészvilág krémje, köztük a költő, Langston Hughes, az énekes-színésznő, Ethel Waters és az irodalmi szalonjáról ismert Georgia Douglas Johnson. Hurston társasági ember lévén könnyen beilleszkedik a harlemi művészek közé, a szalonok állandó résztvevője lesz, s feltűnést keltő megjelenésével (öltözékének elmaradhatatlan része volt kalapja) és tabukat döntögető viselkedésével (nő létére cigarettázott) hamar felhívja magára a figyelmet. A költő, Sterling Brown így emlékszik rá: „Mikor Zora ott volt, ő maga volt a parti.”. Lakása mindig nyitva áll művészbarátai előtt, gyakran rendez partikat, s feljegyzések szerint nemegyszer úgy írja műveit hálószobájában, hogy közben nappalijában társasági élet zajlik. Ebből is látszik, milyen könnyedén, szinte ösztönösen alkotott, nem véletlen tehát, hogy meglehetősen termékeny életművet hagyott hátra. Pályája során négy regényt (Jónás tök-indája [Jonah’s Gourd Vine]; Istent látták [Their Eyes Were Watching God]; Mózes, a férfi a hegyről [Moses, Man of the Mountain]; Angyal a Swanee-folyón [Seraph on the Swanee]), három folklórgyűjteményt (Öszvérek és emberek [Mules and Men]; Mondd el a lovamnak [Tell My Horse]; A floridai néger [The Florida Negro]), egy önéletrajzot (Nyomok a poros úton [Dust Tracks ont he Road]), valamint számos elbeszélést, cikket, drámát és esszét írt.

Legkimagaslóbb műve az 1937-ben megjelenő Istent látták, amelyet a feminista és a fekete kritika egyaránt alapműnek tekint, legtöbbször pedig a fekete feminizmus első irodalmi példájaként emlegetik. A regény egy néger lány, Janie Crawford öntudatra ébredését követi nyomon. Női fejlődésregényről, Bildungsromanról van tehát szó, melyben Janie csak az elnyomó, férfiközpontú társadalom korlátai közül kiszabadulva képes megtalálni önmagát. A regény ezért olyan későbbi művek elődjének, illetve rokonának tekinthető, mint Margaret Walker Jubileuma, Toni Morrison Sulája vagy Alice Walker Kedves Jóistene, melyek szintén egy-egy fekete vagy (a Jubileum esetében) félvér nő fejlődéstörténetét beszélik el. Bár Hurston kortársai nem ismerték fel a regény irodalmi nagyságát, ma a kritika mérföldkőnek tekinti, főként a női szubjektum újszerű ábrázolása miatt. Alice Walker például így ír róla: „Nincs még egy könyv, mely fontosabb lenne számomra ennél,” Edwidge Danticat a regény irodalmi hatásáról szólva jegyzi meg, hogy „Zora műve még évekig érezhető lesz írók generációinak munkáiban,” Toni Morrison pedig minden idők legnagyszerűbb írójának nevezi Hurstont. Miután a legjelentősebb kortárs afro-amerikai írónők ilyen tisztelettel szóltak elődjükről, Oprah Winfrey sem hagyhatta szó nélkül Hurston rekanonizációját. Mit volt mit tennie, 2005-ben produkciós cégének támogatásával filmet készíttetett a regényből Darnell Martin rendezésében és Halle Berry főszereplésével.

Hurston regényét nem lehetett könnyű filmre vinni, hiszen Janie belsőjében, személyisége és énje kiteljesedésében rejlik a történet lényege, melyet Hurston gyönyörű metaforái, allegóriákban és motívumokban gazdag, trópusokkal átszőtt költői nyelvezete érzékletesen támaszt alá. A regényben Hurston kerettörténetbe ágyazott lineáris, egyes szám harmadik személyben elbeszélt narrációt alkalmaz, ezáltal egyrészt távolságot teremt az elbeszélői hang és a főszereplő között, mintegy megvonva Janie-től a beszéd hatalmát, ugyanakkor a narrátor mintha belelátna Janie gondolataiba meg is jeleníti annak belső monológjait. Ezért bár Janie a regény nagy részében nem a maga nevében szól, mégsem a klasszikus, mindentudó elbeszélőt alkalmazó narrációról van szó, hanem egyfajta, kritikusok (pl. Henry Louis Gates Jr.) által beszélő szövegnek (speakerly text) nevezett, az egyenes és a szabad függő beszédet ötvöző elbeszélésmódról. Ezzel a narratív csavarral Hurston megeleveníti az afro-amerikai szóbeliség, a déli folklór és a hagyományos, néger történetmesélés retorikáját, s egy ízig-vérig afrikai-amerikai szöveget hoz létre.

A regény első jelenete szerint hosszú távollét után visszatér a floridai kisvárosba, Eatonvillebe egy középkorú, overállt viselő, néger nő. Ő Janie. Amint a városka asszonyai megpillantják, majd elhűlnek a meglepettségtől, s azon nyomban találgatásokba kezdenek, hogy vajon mi történhetett vele, miért egyedül tért vissza, s miért mezítláb, egy csatakos overállban látják viszont. Janie mit sem törődve a háta mögött összesúgó emberekkel, egyenesen a házába megy. Itt látogatja meg barátnője, Pheoby, akinek elmeséli az életét. Kettejük beszélgetése adja a regény kerettörténetét és fogja közre a regény fő részét kitevő, egyes szám harmadik személyben elmesélt részt, mely bemutatja azt az utat, melyet Janie bejár gyermekkorától kezdve az énjét megalkotó, független, igaz szerelemre találó nőig.

Janie önfelfedezése négy szakaszra osztható és négy különböző személyhez köthető. Az első saját nagyanyja, a regénybeli Nanny, aki egy nyugat-floridai faluban neveli a vadóc Janie-t. A mű egyik legemlékezetesebb része, amikor Janie a hátsó udvar egy virágzó körtefája alatt fekve szembesül saját szexualitásával, illetve nemi vágyának ébredésével, s a körtefához hasonlóan ő is úgymond „kivirágzik”:

Egy tavaszi délután történt nyugat-Floridában. Janie ideje nagy részét egy virágzó körtefa alatt töltötte a hátsó kertben. Az elmúlt három nap, amióta az első kicsiny virág kinyílott, minden szabad percében itt feküdt. Rácsodálkozott a csupasz barna ágakon felcsillámló rügyekre, a rügyből bomló szirmok érintetlenségére. Janie-t mindez mélyen felkavarta. Mintha egy másik létben felejtett fuvoladallamra talált volna rá újra. Mi? Hogyan? Miért? Ez az ének nem a fülnek szólt. A világ rózsája illatozott. […]
Hanyatt feküdt a körtefa alatt, melyet mohó méhek dongtak körül, a napfény fürdetett, szellő lehelete melengetett. Hallhatatlan hang szólította. A virágport cipelő méhecske egy virág kelyhébe merült, ezer virág görnyedt szerelmes ölelésbe, és a virágos-habos, gyönyör-tajtékos fa elragadtatottan remegett gyökerétől a legapróbb csúcsáig. Szóval ez a házasság! Janie mint egy jelenés szemtanúja, könyörtelen, édes fájdalmat érzett, minden ereje elhagyta. (Halas Attila fordítása)

Janie ennek a látomásnak a beteljesülését, a természet e tökéletes pillanatát, a körtefa és a méhek között tapasztalt összhangot keresi majd későbbi kapcsolataiban. A fa-metafora különböző formában (pl. farönk, szép tölgyfa, hervadt virágú fa) visszatér még a mű során, jelezve Janie sorsának alakulását és a vágyott látomás elérésének hiányát. Ezzel a vízióval, itt, Nanny hátsó kertjében indul el Janie énkeresése, melynek következő lépése az, hogy nagyanyja biztatására, ─ aki mihamarabb biztonságban akarja tudni unokáját egy gazdag férj mellett, ─ hozzámegy egy tehetős, ámde meglehetősen öreg, néger gazdához, Logan Killickshez. E házasság hamar kudarcba fullad, mivel a lány sem szerelmet, sem szabadságot nem talál Killicks mellett. Janie találóan egy, az erdő közepén álló magányos farönkhöz hasonlítja házasságát. Így nem csoda, hogy megváltásként éli meg azt a napot, mikor elszökik a fiatal, vonzó és ambiciózus Joe Starksszal: „A reggeli út illata olyan volt, mint egy új ruha. Amely éreztette a derekára kötött kötényt. Leoldotta és ráhajította egy út menti bokorra és tovább sétált, virágot szedett és csokrot kötött […] Mostantól a haláláig mindig virágpor és tavasz fog borítani mindent.” (Gaál Szabó Péter fordítása)

Második férjével, akit ő csak Jodynak szólít, a kizárólag feketék lakta Eatonville-ben telepednek le. A nagyhangú Jody a helyi vegyeskereskedés tulajdonosa, a város első számú földbirtokosa és hamarosan polgármestere lesz. A kezdeti boldogság után, Janie egyre kevésbé találja helyét Jody mellett, aki számára gyönyörű felesége inkább státuszát jelölő szimbólum, mintsem valódi társ; tulajdon, s nem partner. Janie fokozatosan elhidegül férjétől, aki egyre erősebben akar hatalmat gyakorolni felette: nem engedi neki, hogy részt vegyen a verandán összegyűlő társaság beszélgetéseiben vagy a közös dámajátékozásban. Jody, mint a feleségét a fakanál mellé kényszerítő férfi alakja az elnyomó patriarchális társadalom par excellence megtestesítője. Janie látszólag csendesen tűri Jody birtoklási vágyának és megalomániájának megnyilvánulásait, de valójában lelke mélyén még mindig tele van álmokkal, szenvedéllyel és határtalan szabadságvággyal. Egy alkalommal már nem tűri tovább férje szidalmait és a nyilvánosság előtt impotensnek nevezi Jodyt: „Te beszélsz, hogy öreg vagyok! Mikor letolod a nadrágodat, úgy nézel ki, mint az élet változása.” Ezt követően, közel húsz évnyi házasság után, Jody megbetegszik, és rövidesen meghal.

Janie ezzel kiszabadul börtönként megélt házasságából. Nemsokára azonban ismét fordulatot vesz az élete, hiszen megismerkedik a nála tizenkét évvel fiatalabb Tea Cake-kel, aki mellett egy egészen újfajta életet tapasztal meg. Mrs. Starksból lassan megint Janie-vé válik, a vágyait megvalósítani igyekvő, még mindig az igaz szerelmet váró nővé. Mindenki megdöbbenésére alig kilenc hónappal Jody halála után hozzámegy a férfihoz, és elhagyja a várost.
Tea Cake személyében egyenlő társra talál, olyan emberre, aki nemcsak, hogy tiszteli, de aki mellett végre önmaga lehet, megtapasztalhatja a szabad életet és a szenvedélyes szerelmet is. Janie számára álma, a körtefa alatt megélt, fiatalkori látomása valóra válik. Még az Evergladesre is elkíséri férjét, ahol együtt dolgoznak a termékeny földeken és egy kommunaszerű, osztály- és nemi kategóriákat nélkülöző, nyílt közösségben élnek. Janie itt végre kitörhet korábbi alárendelt és tárgyiasított helyzetéből, a társadalom által kijelölt normákat elhagyva, e nomád világban saját sorsát irányító, férjével egyenlő státuszú szubjektummá válhat, aki ugyanazt a munkát végzi, és ugyanúgy részt vesz a közösségi életben, mint a férfiak. Az everglades-i táj vadsága és bujasága Janie megzabolázhatatlan, rákényszerített korlátai közül kitörni vágyó énjének kivetüléseként értelmezhető. Harmadik férje melletti boldogságának végül egy hurrikán vet véget. Miközben a rájuk zúduló víztömeg elől menekülnek Tea Cake-t megharapja egy veszett kutya. Pár hét múlva megbetegszik, és Janie önvédelemből kénytelen lelőni. Ezt követően tér vissza rongyos overálljában Eatonville-be, és meséli el mindezt Pheobynek. A tragédiával Janie valóra vált álma mégsem foszlik szerte, elérte azt, amire mindig is vágyott, megismerte a beteljesült szerelmet és teljes emberré tudott válni. Ezen pedig semmi, még Tea Cake halála sem változtat.

Zora Neale Hurston korszakalkotó regénye az önmagát birtokba vevő, saját hangját meglelő és énjét lépésről-lépésre felépítő fekete nő történetének első irodalmi példája. Így, joggal tekinthető az afrikai-amerikai nőirodalom elindítójának, ugyanakkor, mint a remekművek esetében lenni szokott, Hurston regénye sem sorolható kizárólag egy irányzat zászlaja alá: éppúgy tekinthetjük a patriarchátus börtönéből kiszabaduló nő életútját bemutató feminista műnek, mint egy bonyolult alakzatokkal átszőtt modernista alkotásnak vagy a déli vidék és folklór hagyományát továbbörökítő amerikai-déli regénynek.

Urbányi Eszter

Életképek fekete keretben

A hangsúlyeltolódás miatt eleinte idegenkedve fogadtam írásaikat, mert van egy előítéletem (tudom, tudom, csúnya dolog), de úgy hiszem, hogy a jó költő nem ír jó prózát, és fordítva. Ahhoz pedig, hogy Giovanni és Brooks jó költő, sőt az utóbbi évtizedek afro-amerikai költészetének legjobbikai kétség sem férhet. A válogatásban szereplő műveikkel azonban arról is meggyőztek, hogy mindketten méltán nevezhetőek többműfajú írónak, hiszen prózájukban éppoly meggyőzően szólnak az afro-amerikai létélmény kulcsmotívumairól, mint költészetükben.

Urbányi Eszter: Életképek fekete keretben - A Portyázás Harlemben kötetről

„Ki kell öntenünk a piszkos vizet,
mielőtt tisztát tennénk a helyébe!”

London, szitáló eső. München, viharos szél. Róma, szikrázó napsütés. Budapest, áprilisi villámzápor... És a hajam szénakazal, a ruhám csurom víz, az ázott ürge pedig elbújhat mellettem. Mert bár kedvenc időjósom figyelmeztetett, hogy „viháros széllökések, záporok, zivátárok várhátóák,” nem hallgattam rá, és csak úgy, esernyő nélkül indultam neki délutáni sétámnak. Több se kellett az égieknek, egyik pillanatról a másikra szakadni kezdett, a felhőszakadást pedig hamarosan jégeső és mennydörgés követte. S bár csalánba nem üt a ménkű, mégis úgy éreztem, hogy jó lesz mihamarabb bemenekülni valami fedett helyre, mondjuk egy boltba, vásárlónak álcázva magamat (abban úgyis van gyakorlatom). Választhattam, hogy egy drogériadiszkontba, egy angol secondhand ruhaboltba vagy egy antikváriumba somfordálok be a hirtelen jött eső elől. Nem sokáig rágódtam, az utóbbi mellett döntöttem (vélhetően az eladók legnagyobb örömére).
Mit mondjak? Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere: kaland, bűnügy, romantika, tudomány és művészet. Eklektikus egyveleg a magyar könyvkiadás elmúlt ötven évéből. Minden polc gondosan felcímkézve, mert ugye rend a lelke mindennek, és ezt ki ne tudná jobban az antikváriusoknál. Igaz, hogy a megsárgult papírkártyákra, filctollal felírt, PVC tokba helyezett címkék mintha már nem egészen tartanának lépést a korral, na de kérem, akinek jó a használt könyv, az ne sznoboskodjon címkeügyben sem. Az eső előli menekültek meg amúgy is tehetnek egy szívességet. Így hát, szó bennszakadt, hang fennakadt, lehelet megszegett, és apelláta helyett kezdődhetett a könyvvadászat. Torkos csütörtök az ínyenceknek, antikvárium a könyvmolyoknak – gondoltam, miközben a szépirodalomként felcímkézett polc felé slattyogtam. Már messziről szemet szúrtak az Európa zsebkönyvsorozatának színes könyvgerincei, de a Világirodalom klasszikusai vagy a hajdani Ra-Re könyvek sem hiányoztak a repertoárból. Hosszas böngészés után ráakadtam egy rongyosra olvasott elbeszéléskötetre, Portyázás Harlemben címmel. A cím ígéretesnek tűnt, a szerzők sokfélének, az ár pedig jutányosnak, így nem sokat teketóriáztam, beruháztam egy Big Mac áráért, és hazaérve rávetettem magam.
Huszonhárom szerző huszonhárom elbeszélését gyűjti össze a kötet Dezsényi Katalin válogatásában. A szerzők között fehérek és feketék egyaránt akadnak, mint ahogy nők és férfiak, ismertek és ismeretlenek szintén. Mint a fülszöveg jelzi, a válogatás alapját a téma adta, hiszen az írások mindegyike arra igyekszik válaszolni, hogy mit jelent afro-amerikainak lenni a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában. A válaszok – már csak a szerzők nézőpontkülönbségéből adódóan is – különbözőek, ki forradalmi és lázadó, ki belenyugvó és apatikus, ki higgadt és tárgyilagos hangon szól az afro-amerikai élményvilág valamely szeletéről. A kötet végére, az összes írást elolvasva, a szeletek összeállnak. A torta elkészül. Az egyéni sorsokat bemutató életképek végül kirajzolják a kollektív afro-amerikai létélményt, benne a fájdalom, az öröm, a düh, a harag, a vágy, a remény ízeivel. Az ízek között van gyenge és felejthető, de van erős és átható is. A kötet női szerzőit tekintve ilyen, markáns és csípős ízt kínál például a forradalmi hangú Nikki Giovanni, az ínyenceknek való Gwendolyn Brooks vagy az édesen keserű Alice Walker, de említésre méltó még az ízetlenségében is finom Katherine Anne Porter (aki fehérként ráadásul kakukktojás is). Ők a kötet legerősebbjei, de mellettük persze több más női szerző (pl. Paula Hankins, Janet Bruce Winn, Lindsay Patterson) is helyet kapott a válogatásban, s bár neveik többnyire mind a mai napig ismeretlenül csengenek, kétségtelen, hogy írásaik újabb színfoltokat jelentenek a fekete irodalom palettáján.
A kötetszerkesztő négy alfejezetbe rendezte az elbeszéléseket: mindegyik egy-egy kiemelkedő és az adott fejezetet leginkább reprezentáló írásról kapta a címét. Az első, Portyázás Harlemben című rész főként a nagyvárosi néger gettó életét mutatja be Cyrus Colter, Charles Wright, William Melvin Kelley, Janet Bruce Winn, Albert Maltz és Saul Bellow írásain keresztül. A második, Vesszőfutás című fejezetben kapott helyet Willard Motley, Nikki Giovanni, Ron Milner, Arna Bontemps, Paula Hankins és Evan K. Walker elbeszélése, melyeket leginkább az a proteszt hang köt össze, mellyel a fehérek és feketék közti, nyilvánvaló társadalmi egyenlőtlenségek ellen szólnak. A következő rész, Télapó is fehér ember címmel főként a faji alapú diszkrimináció problematikáját járja körül kevésbé felforgató hangú írásokkal, úgy, mint John Henrik Clarke, Gwendolyn Brooks, Ted Poston, James Baldwin, Ralph Ellison elbeszéléseivel. Az utolsó, tematikailag heterogén fejezet, Templom rockzenével címmel Langston Hughes, Hal Bennett, Ernest J. Gaines, Katherine Ann Porter, Alice Walker és Lindsay Patterson írásait tartalmazza. Sajnos a kötetben nincs utószó, ami segítené az olvasót eligazodni e rengeteg mű kavalkádjában, viszont a válogatás végén található életrajzi jegyzetek útmutatásul szolgálhatnak ahhoz, hogy térben és időben elhelyezhessük az egyes szerzőket.
A kötet két írónőjének, Nikki Giovanninak és Gwendolyn Brooksnak az itt közölt írása különösen tetszett, róluk ezért részletesebben is szólok. Érdekes módon mindketten elsősorban költőként ismertek, s csak másodsorban szoktak megemlékezni róluk úgy, mint prózaírók, esszéisták vagy gyermekkönyvírók. Éppen emiatt a hangsúlyeltolódás miatt eleinte idegenkedve fogadtam írásaikat, mert van egy előítéletem (tudom, tudom, csúnya dolog), de úgy hiszem, hogy a jó költő nem ír jó prózát, és fordítva. Ahhoz pedig, hogy Giovanni és Brooks jó költő, sőt az utóbbi évtizedek afro-amerikai költészetének legjobbikai kétség sem férhet. A válogatásban szereplő műveikkel azonban arról is meggyőztek, hogy mindketten méltán nevezhetőek többműfajú írónak, hiszen prózájukban éppoly meggyőzően szólnak az afro-amerikai létélmény kulcsmotívumairól, mint költészetükben.
A fekete esztétika nevű irányzat (más néven Black Arts mozgalom) harcos képviselőjeként ismertté vált Giovanni radikális hangvételű lírájával hamar közkedveltté vált az afro-amerikai közösség körében. Fekete érzés, fekete beszéd (Black Feeling, Black Talk), Fekete ítélet (Black Judgement) és Újra: teremtés (Re: Creation) című versesköteteit majd szétveti a düh, az indulat és a gyűlölet. Politikai aktivista, tömegeket mozgósító szónok, a négereket öntudatra ébresztő költő – így jellemezhető az idén hatvankét éves szerző, aki még manapság is lenyűgöző vehemenciával tart szónoklatokat.
Költészetéhez hasonló tematikájú a válogatásban szereplő, Forradalmi mese című, korai, 1968-as írása is. A feketék beszélt angolját idéző nyelven írt elbeszélés címéhez hűen valóban forradalmi, amennyiben egy lázadó fiatal lány történetét beszéli el. „Bertha az oka az egész rohadt ügynek. Bertha a szobatársam, és hivatásos fekete, a legenyhébben szólva. Forradalmár!” – kezdődik a történet. Rövidesen kiderül, hogy mit is jelent „hivatásos feketének” lenni, mivel az elbeszélő Kim – lakótársa hatására – szintén „forradalmárrá” válik, ami nem kevés áldozattal jár: konferenciákra jár, afro frizurát kezd viselni, lemond a fehér férfiakról és ezzel együtt „bevételeiről” is. Egyszóval a Fekete Forradalom ügyének áldozza magát. Ha úgy tetszik a Mozgalomnak. Valamiből viszont meg kell élnie, így elmegy a hivatalba, és segélyért folyamodik. Naná, hogy nem kapja meg, s innentől kezdődnek a bonyodalmak, mert dolgozni viszont sehogy sem akar: „- Hogy a nyavalyába „nem jogosult”? – kérdeztem. – Inkább elvegyem valami rászorulónak az állását? Egy olyan valakinek, akinek megvan a szakképzettsége, vagy meg tudja szerezni, és ott van neki a felesége meg a gyerekei? Vagy talán egy leányanyát fúrjak ki a helyéből?” Miközben Kim előadja a „hattyú halálát”, olyan megmosolyogtató mondatok hagyják el a száját, mint „Anyu […] én nem haragszok rád, amiért te dolgozol” vagy „Jaj, édesanyám, mi lesz velem, ha én munkát vállalok? Összezárva lenni azzal a rengeteg idegennel napi nyolc órára!” Mindez azonban nem nagyon hatja meg a segélyhivatalt, így nem marad más választása, mint, hogy tanulni kezdjen egy egyetemen. Szociológiára iratkozik be, és bár az utolsó pillanatig próbál kibújni a tanulás terhe alól (különböző trükköket eszel ki, pl. megmérgezi lakótársát, majd erről táviratban értesíti a tanszéket, hátha válaszképp eltanácsolják), végül azonban kénytelen-kelletlen mégiscsak elkezdi az egyetemet. „Berthát okolom az egész hülyeségért. Mert addig csak otthon ültem, és boldogan fintorgattam a lábujjaimat, és maszturbáltam egyet-egyet, ha rám jött. Azt sem vettem észre, hogy színes vagyok. Feketeségről meg szó se volt.” – mondja Kim a történet végén. Főleg az ilyen idézhető, de utánozhatatlan mondatokért tetszett Giovanni írása. Mert bár a főhős által közvetített, radikális, forradalmi eszmék ma már nem különösebben aktuálisak, a merészen közvetlen és humoros hangütés ma is szerethető olvasmánnyá teszi a művet.
Egészen más témát érint Gwendolyn Brooks Az igazi című elbeszélésében. Ő is, Giovannihoz hasonlóan, a hatvanas évektől a fekete esztétikát képviseli, és ennek megfelelően, műveiben egyre harcosabban szólal fel a feketék jogaiért. Miután Brooks az első Pulitzer-díjas afro-amerikai szerző (a díjat Annie Allen című, 1949-es verseskötetéért kapta), várakozással vettem kezembe írását. Nem okozott csalódást. Rövidsége ellenére a történet magán viseli a Brooksra jellemző írásmód sajátosságait: a társadalmi egyenlőtlenségek iránti érzékenység, a feketék problémáinak szentelt kitüntetett figyelem, a rasszizmus-ellenesség mind tetten érhető az elbeszélésben, melyből az együttérzés és az empátia hangja sem hiányzik.
Az igazi egy kisfiúról, Lincoln Westről szól, akivel finoman szólva sem volt kegyes a sors, már, ami a külsejét illeti: „Csúnyább kisfiút még nem látott a világ. Mindenki ezt mondta róla. [...] Amint a kis Lincoln növekedett, és egyre csúnyább lett, kezdte sejteni, hogy valami nincs rendben.” A többi gyerek, az óvónő, de még a saját szülei is viszolyognak tőle. Még alig múlt hétéves, de már annyi megvetést, undort és szánalmat tapasztalt, mint más egész életében sem. Élesen emlékszik minden bántásra vagy rossz szóra, ami érte. Egyszer például, mikor anyjával moziba ment, a mögötte ülő fehér ember a szomszédjának ezt súgta őrá mutatva: „- Nézd! Mindig ilyet akartam neked mutatni! A faj egyik legjellemzőbb példánya. Nem olyan felhígított, mint amilyeneket mostanában lát az ember az utcán, hanem valódi néger. Fekete, csúnya, idegen. Lerí róla a vadság. A kifejezéstelen tompaság. Ez az igazi!” Később, mikor bántották, mindig erre gondolt vissza: „azért mégiscsak én vagyok az igazi”. A kis Lincoln sorsán keresztül Brooks az egész négerséget érintő kirekesztettség, kitaszítottság, diszkrimináció jelenségeit érzékelteti, kitágítva a kisfiú egyéni megalázottságát a feketék közösségi sorsának metaforájává.
A Forradalmi mese és Az igazi csak két példa a kötet által kínált változatos témájú és hangvételű elbeszélések sorából. A körültekintően összeválogatott írások között ki-ki megtalálhatja a neki tetszőt: a fekete élet árnyoldalaitól kezdve a méltósággal viselt szenvedéseken át az elszánt lázadásig a feketék életlehetőségeinek széles skáláját mutatja be a kötet; olyan emberekét, akiknek „fájdalomból és haragból, megaláztatásokból és lázadásokból szövődik sajátos élményviláguk, amelyen a súlyos körülmények között is átleng az elpusztíthatatlan boldogságvágy, életszeretet, az emberibb élet akarása és hite.”

Portyázás Harlemben - Elbeszélések
Szerkesztette, válogatta: Dezsényi Katalin
Fordítók: Balabán Péter, Bartos Tibor,
Félix Pál, Képes Anna, László Zsófia, Molnár Miklós,
Osztovits Levente, Róna Ilona, Göncz Árpád
Kiadó, megjelenés: Európa kiadó, 1977

Edwidge Danticat: Vér és cukornád

Befejezve a regényt úgy érzem magam, mint akinek nagy dózisban adtak sokkterápiát, pedig csak egy kis varázsgombára vágyott. Danticat regénye ugyanis egy merőben más Haitiről szól, mint amiről az útikönyvek írnak. Nincs itt semmiféle felhőtlen boldogság, békés környezet, vagy idilli légkör. Még egy árva fűszoknya se. – Urbányi Eszter írása Edwidge Danticat könyvéről.

Mikor a folyók vize pirosra váltott - Edwidge Danticat: Vér és cukornád

„Soha nem voltam naiv vagy vak. Tudtam.
Tudtam, hogy sokak halála közeleg.”

A közép-amerikai Hispaniola szigetének nyugati részét elfoglaló Haiti a Karib-térség gyöngyszeme ─ áll a turistacsalogató útikönyvekben. Máris fehérhomokos tengerpart, korallzátonyok, kristálytiszta víz, fűszoknyában riszáló, félmeztelen, kreol lányok és banánfák elevenednek meg képzeletemben. S noha sejtem, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, jóleső érzéssel tölt el a gondolat, hogy talán tényleg létezik valahol egy „földi paradicsom”. Így gyanútlanul veszem a kezembe Edwidge Danticat, a haiti születésű, Amerikában élő írónő regényét, arra számítva, hogy most majd végre jól kikapcsolódom és olvasok egy könnyed kis történetet némi romantikával fűszerezve a napfényes Haitiről, ezzel is ráhangolódva a közeledő nyárra.
Nem így lett. Befejezve a regényt úgy érzem magam, mint akinek nagy dózisban adtak sokkterápiát, pedig csak egy kis varázsgombára vágyott. Danticat regénye ugyanis egy merőben más Haitiről szól, mint amiről az útikönyvek írnak. Nincs itt semmiféle felhőtlen boldogság, békés környezet, vagy idilli légkör. Még egy árva fűszoknya se. A történelmi tényeken alapuló regény ennél jóval kiábrándítóbb képet mutat. A tömény valóság rettenete tárul elénk, ami a magyar olvasónak még akár némi megnyugvást is adhat afelől, hogy a balsors legalább nemcsak minket tép. Bennem azonban inkább az ötlött fel, hogy miképp lehet egy közösség múltjának traumájáról egy tragikuma ellenére is ennyire szép történetet írni. A választ nem tudom, de azt igen, hogy Danticatnak sikerült (bár saját bevallása szerint is ennek a művének a megírása volt eddig a legnagyobb kihívás írói pályáján). A regény megírásakor mindössze huszonkilenc éves írónő lebilincselő könyvet írt egy nemzeti traumáról, a múlt örökké kísértő árnyairól és az emberi barbárság határokat nem ismerő erejéről. Metsző éleslátással, ősi bölcsességgel és kíméletlen őszinteséggel beszél mindezekről lírai sodrású prózájában.
Vér és cukornád a regény címe, s bár a latin-amerikai szirup-horrorra hajazó cím részben előrevetíti a történet komor hangulatát, valójában köszönő viszonyban sincs az eredeti Farming the Bones, azaz Csontaratás címmel. A regény Danticat harmadik kötete, az Oprah könyvklubjába is beválogatott Lélegzet, szemek, emlékezet (Breath, Eyes, Memory, 1994) és a Nemzeti Könyvdíjra jelölt Krik? Krak! (1995) című elbeszéléskötet után. Még csak a húszas éveiben járt Danticat, amikor első művei megjelentek és egy csapásra meghozták számára a világhírnevet és a közönségsikert. Nemcsak az olvasók fogadták lelkesedéssel a „Haiti hangjának” titulált írónőt, de a kritika is elismerte tehetségét: 1996-ban a Granta folyóirat beválasztotta a húsz legjobb fiatal amerikai regényíró közé, a New York Times Magazine pedig a harminc legkreatívabb harminc év alatti művész közé sorolta. A Vér és cukornád – melyért átvehette az Amerikai Könyvdíjat – 1998-ban jelent meg. Két évvel később már kezünkbe foghattuk az Európánál megjelent magyar kiadást is Nagy Nóra fordításában.
A Vér és cukornád egy túlélő története. Egy lányé, aki túlélte Haiti történelmének legkegyetlenebb eseményét, az 1937-es dominikai mészárlást, melynek során a Haitivel szomszédos Dominikai Köztársaságban közel tizenötezer haiti vendégmunkást gyilkoltak le a felhergelt dominikaiak Rafael Trujillo diktátor parancsára. Az írónő több évet töltött az események felkutatásával, többször ellátogatott a helyszínre, és végül a két országot elválasztó, határ menti folyónál tett látogatás után döntött úgy, hogy megírja a könyvet. Ekkor szembesült azzal, hogy bár annakidején a menekülő haitiek ezrei fulladtak ebbe a folyóba, ma már semmi nem emlékeztet az egykor ott történtekre. „Úgy éreztem, mint aki egy hatalmas tömegsír tetején áll, mégsem láthatja a halottakat.” – meséli Danticat. A mészárlásról nem sokan tudnak, teszi hozzá, holott „ez is a haiti történelem és egyben a világtörténelem része. Írni róla annyit tesz, mint emlékezni rá.”
A regény azonban csak részben alapul történelmi tényekre. Részben azokra az anekdotákra, mesékre és legendákra épít, melyeket az írónő saját anyjától és nagyanyjától hallott gyerekkorában. A kollektív emlékezet őrizte, Paule Marshall fordulatával élve „konyhaköltészet” (kitchen poetry), azaz az anyákról lányokra szálló történetek szervesen épülnek a regénybe, olyan sajátos hangulatú regényvilágot teremtve, melyben történelem és folklór összefonódik, s melyben álom, valóság és képzelet szinte eggyé válik.
A történet elbeszélője Amabelle Désir, egy fiatal lány, aki maga is – Haiti születése ellenére – a sziget dominikai oldalán dolgozik egy jómódú család szobalányaként. Szerelme, Sébastien Onius a szomszédos cukornád-ültetvényen nádarató. Haiti vendégmunkásokként a sziget dominikai oldalán mindketten idegennek, kívülállónak számítanak. Ahogy egy helyen olvashatjuk: „- A mezei munkások elcsigázottságukban és dühükben néha azt mondják, elárvult nép vagyunk – mondta. – Hogy mi vagyunk a kozma a fazék alján. Azt mondják, egyes népek nem tartoznak sehova, és mi ilyenek vagyunk.” Ennek ellenére boldogan élik az egyszerű kisemberek dolgos mindennapjait, míg egy napon szörnyű eset töri meg nyugodt hétköznapjaik ritmusát. Egy másik haiti nádvágót, Joëlt elgázolja egy dominikai földbirtokos autómobilja (éppen azé, akinél Amabelle szolgál). A szerencsétlen eset további tragédiák sorát indítja el: először, mintha csak a sors büntetése lenne, a gázoló Señor Pico Duarte újszülött fia hal meg, akit alig pár nappal azelőtt Amabelle segített világra.
Hamarosan Amabelle élete is fenekestül felfordul. A környékbeliek ugyanis arról kezdenek beszélni, hogy a haitiak ellen hajtóvadászat indul. Amabelle először elképzelhetetlennek tartja, hogy a vérengzés igaz legyen: „Híresztelések, gondoltam. Mindig is voltak híresztelések háborúkról, területvitákról, arról, hogy a sziget egyik fele le akarja rohanni a másikat. Ez volt a mindenkori elnökök nagy látomása: maguknak akarták az egész szigetet.” A szóbeszéd azonban hamarosan valósággá válik, így a többi haiti vendégmunkással együtt Amabelle-nek is menekülnie kell. Otthagyni megszokott életét nem könnyű, hiszen már nyolc éves korától (mióta árva lett, mert szülei belefulladtak a határfolyóba) itt élt; a dominikai családot, akiknél szolgált szinte sajátjának tekintette, a házat pedig otthonának. S legfőképp azért, mert nem tudja hova meneküljön, nincs senkije és semmije Sebastienen kívül, akitől azonban menekülés közben elszakad, s aki, mint később kiderül, valószínűleg a vérengzés egyik áldozatává válik: „Soha nem akartam elmenekülni. Tudtam, mi folyik, de nem akartam elszökni. „Hova?” „Kihez?”, dübörgött a fejemben a kérdés. Merem állítani, hogy a meggyilkoltak közül sokan kérdezték maguktól hozzám hasonlóan: „Kihez?” Még akkor is, amikor haldokoltak, és a papok mormolták felettük a búcsúszertartás szövegét: „Járj békében.” De hova?” Menekülése során számtalan viszontagságon kell keresztülmennie, kis híján meghal, mikor Dajabonba érve, a város főterén megtámadják, és brutálisan megverik az ott élő dominikaiak. Végül azonban eléri a határ menti Massacre folyót, és sikerül átúsznia a túlpartra, ami már Haitihez tartozik. Élete hátralevő részét itt éli le egy másik túlélővel, mígnem egy napon úgy dönt, hogy visszatér Alegríába, egykori dominikai otthonába.
A történtek után Amabelle már nem tud teljes életet élni, mintha már nem hús-vér ember lenne, csak árnyéka egykori önmagának. A mészárlás olyannyira beivódott emlékezetébe, hogy sehogy sem tud szabadulni tőle, minden mozdulatát, tettét és gondolatát az átélt vérengzés élménye hatja át: „Szüntelen hallom a folyó súlyát. Recseg-ropog az emberi hangok alatt, akár fapalló a tonnányi sziklahegy alatt. A folyó kitátott szája mindenkit elnyel, aki belelép, férfit, nőt, gyereket, válogatás nélkül, mintha kővel lenne tele a hasuk.” Bármilyen borzalmas is Amabelle múltja, a mészárlás kitörölhetetlen emlékei élete végéig kísértik, s ez így van rendjén, sugallja Danticat, mert csak az emlékek, a túlélők és a hozzátartozók emlékei által maradhat fenn a múlt: „E múlt inkább tömör, mint légies; a mi történetünk olyan, mint a tanúságtételek, amelyek soha nem jutottak a békebíró vagy a Generalissimo fülébe. Sebastian Oniusnak hívják, és története olyan, mint az uszony nélküli hal, a beszegetlen ruha, a leesni képtelen csepp, a napsütésben árnyék nélküli test. Hiánya az én árnyékom; lélegzete az álmaim. Az új álmok pazarlásnak tűnnek, fölösleges bosszúságnak, túl terjedelmesnek a megmaradt szűk helyre. Mégis azt hiszem, szeretném mással megtölteni a fejemet, szeretnék új képeket találni a régi életre, kiszáradt folyókat, amiken átkelhetek, és igazi vízesésbarlangokat, amikbe napjában százszor is bekúszhatok.”
Mindenkinek megvan a maga története. A történet, amit továbbmesélhet a következő generációnak: „A mészárlás az egyetlen olyan tulajdonom, melyet továbbörökíthetek.”- mondja Amabelle. Indulat nélküli beszámolója a szerelmét elvesztő lány, a túlélésért küzdő menekült és a felejtésre képtelen asszony élő emlékezete. Amabelle emlékezik, de emlékei és élete egyre inkább összemosódnak képzeletében, a múlt egyre inkább a jelenbe csúszik, az álom pedig lassan valóság lesz, míg végül az elfelejthetetlen múlt kimerevített állóképpé nem válik, megállítva az idő forgását.

Urbányi Eszter

Csendes küzdelem az Ohion túl - Alice Walker: Kedves Jóisten

„Lehetek szegény, lehetek nigger, lehetek csúnya, és meglehet, hogy főzni se tudok… De itt vagyok.” Celie, Alice Walker Kedves Jóisten! című regényének hősnője az eredeti kiadás után négy évvel már olvasható volt magyarul is - 1987 óta 'szedi áldozatait' az öntudatra ébredő, apja és férje által gyalázott, férje szeretője által az életre és az önszeretetre tanított lány története - alakjának alkotóját, Alice Walkert Urbányi Eszter mutatja be ICA olvasóinak.

Urbányi Eszter: Csendes küzdelem az Ohion túl -
Alice Walker: Kedves Jóisten

„Én nem csinálhatom helyetted.
Mekkell kűzdened velük, magadér”

2009. január 20-a nagy nap volt az Egyesült Államok életében. Érezte ezt a texasi farmerektől kezdve, a New York-i tőzsdecápákon át, az alaszkai rénszarvasvadászokig mindenki. (Na jó, a republikánusok naptárában talán nem lesz piros betűs ünnep, de azt azért ők is érezték, hogy itt bizony valami készülődik). Még a floridai Örök Tavasz Nyugdíjas Otthon lakói is mind egy szálig összegyűltek a tv-szobában, hogy legalább virtuálisan részesei lehessenek a nagy eseménynek. Évek óta most először nem vitatkoztak össze azon, hogy melyik csatornára kapcsoljanak. Mindenki ugyanazt akarta látni: az Egyesült Államok első fekete elnökének beiktatási szertartását. Szerencséjükre, az amerikai nemzeti adó percről-percre közvetített minden mozzanatot. Látni lehetett, amint a Lincoln-emlékmű körül egyre nagyobb tömeg gyűlik össze, amint feketék, fehérek, latinok és ázsiaiak egy emberként éljeneznek, s amint az érkező új elnököt szűnni nem akaró üdvrivalgással fogadják. Az ujjongó tömegben számtalan híresség is akadt. Többek között ott integetett Spike Lee, Oprah Winfrey, Bruce Springsteen, Tom Hanks, Tiger Woods és Susan Sarandon is. Az Örök Tavasz egyik szemfüles nézője még a sorok között elvegyülő, láthatóan örömmámorban úszó, széles mosolyú Alice Walkert is kiszúrta. Pontosabban felismerte. Nem, nem Whoopi Goldbergnek hitte. Tényleg felismerte. Tudta, hogy, akit lát, az Alice Walker.
Alice Walkert ugyanis ismerik, fel– és elismerik Amerikában. Ő nem csupán író. Ennél jóval több: egyetemi tanár, polgárjogi aktivista, közéleti személyiség. Egy ember, aki évtizedek óta küzd a faji diszkrimináció ellen, aki teljes mellszélességgel kiáll a női egyenjogúság ügye mellett, aki szót emel a közel-keleti háborúk beszüntetéséért. Olyasvalaki ő, aki elvei mellett nemcsak szavakkal, de tettekkel is kiáll. Míg például sokan megmaradtak a környezetvédelem lelkes szószólóinak szerepében, ő üres beszéd helyett rávette kiadóját, hogy könyveit kizárólag újrahasznosított papíron jelentessék meg. Vagy, amikor arról volt szó, hogy vessenek véget az iraki háborúnak, ő hangzatos pacifista szólamok helyett kivonult a Fehér Ház elé és a Lafayette Parkban több, szintén tettre kész nőtársával együtt (pl. Maxine Hong Kingstonnal) tüntetett az iraki háború ellen, vállalva ezzel azt is, hogy letartóztatják. Hogy neves író létére miért vállalta a bebörtönzést, arról így nyilatkozott: “Egyszerűen szükségesnek tűnt, mert nem hiszek abban, hogy embereket bántani lehet. Hogy gyerekeket bombázni lehet. Nem hiszek abban, hogy szenvedést kellene okozni, amikor az teljességgel szükségtelen. A szenvedés márpedig szükségtelen. Olyan nőkkel voltam ott együtt, akik úgy gondolták, hogy az iraki nők és gyerekek éppoly kedvesek, mint saját családjaink női és gyerekei, és valójában mi mindnyájan egy család vagyunk. Ezért ez az egész olyan volt, mintha saját magunkat bombáznánk.”
Erről az élményéről legújabb könyvében, a Mi vagyunk azok, akikre vártunk (We Are the Ones We Have Been Waiting For) című kötetében bővebben is mesél. Az esszéket és beszédeket tartalmazó kötet nagy port kavart, addigi állandó kiadója, a Random House nem is jelentette meg, így Walker átpártolt a nonprofit New Presshez, ami viszont örömmel kiadta. A kötetben Walker ragyogó éleslátással beszél a világ vezető hatalmainak felelősségéről, a korunkat sújtó társadalmi problémákról és a mindnyájunk vállára nehezedő kihívásokról. Meditatív írásai reményt adnak és tanítanak. Tanítanak arra, hogy miként válhatunk olyan emberekké, akik tudják, mi a helyes, akik képesek a türelemre, a részvétre, a megbocsátásra, akik hisznek abban, hogy megváltoztathatják és jobbá tehetik a világot. Az írónő jelenleg is e könyvét népszerűsíti Amerika-szerte. Könyvbemutatóin kivétel nélkül teltház fogadja, az emberek láthatóan szeretik, ő pedig pillanatokon belül különleges aurát képes varázsolni maga köré amint nyugodt hangján, déli akcentusával elkezd beszélni vagy felolvasni, (a könyv washingtoni bemutatója ide kattintva tekinthető meg).
Bár az idén 65 éves Walker már számtalan regényt, vers- és esszékötetet írt, általában mindig úgy konferálják fel könyvbemutatóin és egyéb közéleti szereplésein, mint a Kedves Jóisten (Color Purple) szerzőjét. A könyvnek szentelt kitüntetett figyelem nem véletlen, hiszen ez hozta meg számára a világhírnevet. 1983-ban elnyerte vele az amerikai Nemzeti Könyvdíjat és a Pulitzer-díjat is, s ezzel ő lett az első afro-amerikai írónő, aki részesült a neves kitüntetésben. A regényből Steven Spielberg mozifilmet készített Bíborszín címmel, a Broadway-n pedig Oprah Winfrey jóvoltából musicalként is látható. Mára már több mint 25 nyelvre fordították le a regényt. A magyar kiadás öt évvel az eredeti után, 1987-ben jelent meg az Európa Kiadó zsebkönyv-sorozatában. Walker egész eddigi életművét tekintve is, ez a regény tűnik legmaradandóbb alkotásának. Későbbi írásművészetének fő témái, mint a faji elnyomás, a szexizmus, az erőszak, az elhibázott emberi kapcsolatok és az elszigeteltség már itt előkerülnek.
Alice Walker az amerikai Dél írója. Legtöbb művéhez hasonlóan, a Kedves Jóisten is saját szülőföldjére, Georgiába vezeti az olvasót. Nagy déli íróelődjeivel (pl. William Faulkner, Flannery O’Connor, Carson McCullers, Eudora Welty) szemben, akik az „elpusztíthatatlan és önpusztító, metszően józan és rögeszmés, istenváró és istenkáromló, könyörületes és kegyetlen” fehér déli embertípus ábrázolói, Walker a fekete déliek életét tárja elénk. „Mint ízig-vérig déli író, érzi, tudja, hogy a déli ember nem véletlenül olyan, amilyennek az irodalom ábrázolja. Nála azonban a déli típus a fekete közösség világában jelenik meg – s többnyire asszony.” – áll a magyar kiadás borítóján. Walker saját tapasztalatából merít, amikor a feketék egymáshoz való viszonyáról ír, így a maga leplezetlen valójában képes bemutatni a fekete női sorsot: a kizsákmányolást és az erőszakot, a kiszolgáltatottságot és a megalázottságot, a zsarnokságot és a szolgaságot.
A Kedves Jóisten egy fekete kislány Celie életét követi nyomon 14 éves korától kezdve. Celie soha nem járt iskolába, amennyit írni-olvasni tud, azt húgától tanulta meg, mégis úgy érzi, hogy le kell írnia és meg kell osztania valakivel mindazt, ami a szívét nyomja. Ezért elkezd leveleket írni Istennek. A Kedves Jóisten valójában e levelek sorozata. Mivel Celie a maga iskolázatlan angolságával írja e leveleket, a regény olvasásakor úgy érezzük, mintha élőszót hallanánk, s szinte megelevenedik előttünk az az afro-amerikai hangzásvilág, ami a fekete nőírók (pl. az előző részben bemutatott Toni Morrison) kedvelt és gyakran használt eszköze. A Kedves Jóisten ezzel egyúttal át is írja a levélregény műfaját, amennyiben egy hagyományosan magas irodalmi műfajt az élőszót idéző folklorisztikus nyelvhasználattal ötvöz.
Celie naiv szavai ugyanakkor súlyos tartalmakat hordoznak. Már az első levelekből kiderül, hogy apja többször megerőszakolta, és az így született két gyermekét titokban, az éj leple alatt elvette tőle (Celie sokáig azt hiszi, hogy talán meg is ölte őket). Anyja halála után, apja tovább zaklatja, sőt húgát, a szép és okos Nettie-t is elkezdi méregetni. Celie csak, hogy megvédje Nettie-t inkább maga válik ismét áldozattá: „Mekkértem inkább velem csinájja mint a Nettie-vel amég az új mamánk beteg. Ő meg csak bámul, hogy ugyan miről is beszélek. Mondom neki, hogy én maj kikészittem magamat a kedviér. Rohanok a szobámba, kötök magamnak lófarkat, eligazítom a huncutkákat és bújok bele az új mamánk magas sarkú cipőjébe. Jól megvert amér ringyósan öltözök de azér csak megtette velem.” Ezután tűnik fel a regényben szinte végig csak Mr…-nek nevezett özvegyember, aki feleségül akarja venni Nettie-t, de végül beéri Celie-vel is. A rabszolgavásárokat idéző „lánykérés” végén Celie sorsa eldől, Mr… elveszi, (de mintha jobban örülne a hozományként vele járó tehénnek, mint magának, Celie-nek).
Házasságával Celie cseberből vederbe esik. Mr… házában feleség helyett megint csak szolga lesz, akit férje kénye-kedve szerint bántalmaz, megaláz és semmibe vesz. Mr… brutális tetteinek nincs valódi oka, úgy gondolja, hogy pusztán azért, mert ő a férfi a háznál joga van bármit megtenni a feleségével: „Harpo megkérdezte az apját, hogy mér ver engem. Mer a feleségem, mongya rá a Mr… Meg mer makacs. Minden nő megérdemli… nem fejezi be. Csak lógattya bele a fejét az újságba. Pont mint a papa.” Mr… durvasága nem ismer határokat, egy alkalommal például így rivall Celie-re: „Csak nézd meg magad. Nigger vagy, szegény vagy, csúnya vagy, nő vagy. Az istenbe egy nagy nulla vagy.” Celie egy hangos szó nélkül tűri a megaláztatásokat, ellátja a nagy háztartást és gondozza Mr… neveletlen gyerekeit. Leveleiből azonban már érződik, hogy a környezetére egykor még jóhiszemű naivitással tekintő lány, ahogy felnőtt nővé érik, egyre világosabban látja, hogy mi folyik körülötte és legfőképp vele.
Egy nap a házba hozzák Mr… beteg szeretőjét, a híres blues-énekesnőt, Shug Averyt, akit Celie már korábban is ismert fényképről és mindig csodálattal gondolt rá. Celie élete gyökeresen megváltozik Shug megjelenésével. Míg Shug-ot ápolja, a két nő között bensőséges kapcsolat alakul ki. Shug megtanítja Celie-nek szeretni önmagát, segít neki felszabadulni férje uralma alól és megvalósítani saját szabad akaratát. Időközben megtalálják Nettie Celie-nek küldött leveleit, melyeket Mr… évekig rejtegetett. A levelekből kiderül, hogy Nettie nem halt meg, ahogy Celie hitte, hanem misszionárius lett Afrikában és egy szerencsés véletlen folytán éppen ahhoz a fekete plébánoshoz került, aki örökbe fogadta Celie két gyermekét, Oliviát és Adam-et. Celie első felindultságában legszívesebben megölné Mr…-t amiért elrejtette előle a leveleket, de Sofia példájából okulva (aki évekre börtönbe került, mert visszaütött a fehér polgármesternek) mégsem ezt az utat választja. Shug segítségével elhagyja Mr…-t és kezébe veszi az életét. Megörökli apja (akiről közben kiderül, hogy csak mostohaapja volt) házát és nadrágvarrásból kezdi fenntartani magát.
Celie a regény során hatalmas fejlődésen megy keresztül, a mű végére önálló, saját lábán is megálló, független nő lesz, aki a patriarchátus kötelékéből kiszabadulva teljes emberré válik. „Lehetek szegény, lehetek nigger, lehetek csúnya, és meglehet, hogy főzni se tudok… De itt vagyok.”- mondja. Az elnyomásból kitörő fekete asszony történetével Walker voltaképpen női fejlődésregényt ír. Sokan kritizálták a fekete férfiak negatív ábrázolásáért, ugyanakkor a regény vége e tekintetben is fordulatot hoz, hiszen végül Mr… is megváltozik és belátja múltbeli hibáit. Celie megbocsát neki, és mint az utolsó levélből megtudjuk, úgy élnek mindnyájan együtt, Celie, Shug, Mr…, (akit ekkor már Albertnek hív) mint egy nagy, boldog család. Egyik este hármasban ülnek a verandán, mikor egy hatalmas porfelhőben közeledő kocsit pillantanak meg. Celie már a kapu felé indul, mikor felismeri a kocsiból kiszálló nőben húgát, Nettie-t, aki soha nem látott gyermekeivel együtt tért vissza: „Úgy totyogunk egymás felé mint mikor kiskorunkban járni tanultunk. És egymás érintésétől úgy elgyöngülünk hogy elvágódunk. De ki bánnya? Ülünk, fekszünk ott a verandán egymás karjaiban. Aztán kisvártatva ennyit mond, Celie. Nettie, mondom én.” A happy end ellenére, szívszorító olvasmány a Kedves Jóisten, Walker megindítóan ábrázolja Celie gyötrelmes szenvedéseit és csendes küzdelmét, melynek eredményeként végül sikerül rátalálni saját énjére és az egykor elérhetetlennek tűnő boldogságra: „És olyan boldogok vagyunk. Ami aszt illeti, asziszem még soha nem voltunk ilyen fiatalok.”- zárul az utolsó levél.
Walker az emberek (férfi és nő, fehér és fekete, szegény és gazdag) közti egyenlőség mellett érvel, amikor főhőse az elnyomó társadalmi rendszerből kilépve a kölcsönösségen alapuló kapcsolatok által talál igazi önmagára. Ez a szemlélet, melyet ő maga nőizmusnak (womanism) nevez, egész életművében tükröződik, s ezzel azon posztfeminista nőírók közé tartozik, akik nemtől, bőrszíntől és társadalmi osztálytól függetlenül mindenkiben a teljes embert látják.

***

Alice Walker magyarul is olvasható művei:

Regény: Kedves Jóisten (ford. Dezsényi Katalin)
Elbeszélések: Még hogy meghal (ford. Göncz Árpád), Mindennapos használat (ford. Győri Dávid)
Versek: Utoljára, Szeszélyes, Fénylik a lelked, Amikor karjaimban tartalak (ford. Gyukics Gábor)

Urbányi Eszter

A női lét elviselhetetlen nehézsége?

„Határok közé szorítható-e a női identitás? S ha nem, miként lépheti át egy nő a számára kijelölt határokat és mik lehetnek e határsértés következményei? Hogyan reagál a társadalom vagy a szűkebb értelemben vett környezet minderre? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keres választ a Határtalan nők című tanulmánykötet, melyben húsz szerző írását olvashatjuk a legkülönfélébb női sorsokról.” – Urbányi Eszter kritikája a Nyitott Könyvműhely 2008-ban megjelent átfogó tanulmánykötetéről.

Urbányi Eszter:
A női lét elviselhetetlen nehézsége?

Bakó Boglárka - Tóth Eszter Zsófia (szerk.): Határtalan nők - Kizártak és befogadottak a női társadalomban. Nyitott könyvműhely, 416 old., 2008, 3348 Ft

Határok közé szorítható-e a női identitás? S ha nem, miként lépheti át egy nő a számára kijelölt határokat és mik lehetnek e határsértés következményei? Hogyan reagál a társadalom vagy a szűkebb értelemben vett környezet minderre? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keres választ a Határtalan nők című tanulmánykötet, melyben húsz szerző írását olvashatjuk a legkülönfélébb női sorsokról. A széles körű kutatásokra alapozott tanulmányok olyan nők életét veszik górcső alá, akik valamilyen módon szembeszálltak a hagyományos társadalmi normákkal, és megtagadva a számukra előírt női szerepeket különcként éltek. A hiánypótló kötet átfogó képet rajzol különböző korszakok különböző normaszegő nőiről: újraházasodó özvegyekről és emigráns értelmiségiekről, egyedülálló anyákról és napjaink szinglijeiről, kétes erkölcsű nődandykről és börtönre ítélt kéjnőkről, házasságtörőkről és bandatagokról, öntudatos leszbikusokról és hisztériás betegekről.
A kötet tematikai sokszínűsége változatos kutatási módszerekkel párosul, hiszen a szerzők között éppúgy találhatunk irodalmárokat, mint történészeket, pszichológusokat, néprajzkutatókat, kulturális antropológusokat vagy szociológusokat. Ebből adódóan igen eltérő eszközökkel közelítenek elemzésük tárgyához; az oral historytól („beszélő emlékezet”) kezdve a narratív- és mélyinterjún át az írásos források (pl. személyes dokumentumok, újságcikkek, kórrajzok, hatósági okmányok) aprólékos feldolgozásáig számos kutatói módszerre találhatunk példát a kötetben.
Ami a tematikai és módszertani változatosság ellenére mégis egységes színezetet ad a tanulmányoknak, az a társadalmi nemi stúdiumok és az új kultúraelméletek fogalmi eszköztárát idéző beszédmód. Bár a szerzők más-más kutatói technikákkal, más-más megközelítésekkel és más-más súlypontokkal nyúlnak témájukhoz, ez a beszédmód mindnyájuknál érvényesül. Az itt olvasható női történetek ugyanis mind a társadalmi nemek (gender) konstruáltságát hangsúlyozzák, amennyiben főszereplőik visszautasítva a környezetük által elvárt nőképet egy új és a megszokottól eltérő identitást alkotnak meg maguknak. Vagyis megkérdőjelezik a nőiség esszencialitását és bebizonyítják, hogy a társadalmi nemi identitás nem rögzített, természetes és eleve adott kategória, hanem az adott nyelvi, kulturális és társadalmi közeg által létrehozott konstrukció, mely éppúgy lebontható, mint ahogy fel is építhető. A normatívnak tartott viselkedésminták pedig, mint például, hogy egy nő legyen hűséges feleség, kizárólagos anya és odaadó háziasszony, aki lehetőleg nem hagyja el az otthon falait, szintén nem magától értetődőek, hanem a társadalom hatalmi helyzetben lévő tagjai, azaz a férfiak által önkényesen kijelölt szerepek. A bemutatott női életutak fényt vetnek arra, hogy a társadalomban érvényesülő egyenlőtlen hatalmi viszonyok miképp befolyásolják a nemekhez kötődő elvárásokat, és mi történik, ha egy nő nem teljesíti ezeket. A tanulmányok tehát összhangban állnak a tekintetben, hogy mindnyájan a társadalmi nem fogalmához szorosan kapcsolódó jelenségeket, nevezetesen a hagyományos női normák elhagyásának eseteit vizsgálják. A könyv írásait így egyfajta gendertudatos beszédmód jellemzi. Ez tekinthető a kötet legfőbb erényének is egyben, hiszen a társadalmi nemek szempontjait felvető beszédmód alapvető hiánycikk a magyar tudományos közbeszédben. Bár a kötet előszava szerint nincs ok aggodalomra, mert a feminizmus elméleteire épülő szemléletváltás Magyarországon is érezhető már, azt mégiscsak leszögezhetjük, hogy a feminizmussal és a genderkutatásokkal szembeni ellenérzések még mindig jócskán tetten érhetőek a hazai tudományos közbeszédben.(*1) Ezért tekinthető úttörő kezdeményezésnek a Határtalan nők összeállítása és komoly eredménynek a könyv megjelenése.
További erénye a kötetnek, hogy főként olyan nőkről, illetve női csoportokról szól, akikről eddig egyáltalán nem vagy csak alig olvashattunk. Az elfeledettség oka elsősorban az lehet, hogy a nők – még ha normakövetően éltek is – sokáig ki voltak zárva a történeti idő teréből, tehát nem is íródhattak be a nagybetűs történelem narratívájába. A normákat megszegő nőkről pedig végképp nem tesz említést a múltról szóló könyvek nagy része, tátongó űrt hagyva ezzel a különböző korszakok társadalomrajzában. A Határtalan nők szerkesztői azonban úgy tűnik, érzékenyek az évezredeken át elhallgatott kínos igazságokra és olyan szövegeket gyűjtöttek most egybe, melyek valamelyest kiszínezik a történelem fehér foltjait.
A szerkesztők, Bakó Boglárka és Tóth Eszter Zsófia két nagy fejezetbe rendezték a tanulmányokat, az elsőben az egyéni, míg a másodikban a csoportos normaszegőkről szóló írások kaptak helyet. Csokonai Vajda Juliannájától a szinglikig, tehát a 18. századtól napjainkig tart az az időszak, melyet a kötet felölel. A tanulmányok között számos jó és néhány gyengébb is akad. Persze, nem is várhatjuk, hogy húsz különböző szerző egységes színvonalon írjon, s nyilván a kötet interdiszciplináris jellegéből is adódóan igen eltérő szövegekről van szó nyelvhasználat, stílus vagy akár érthetőség szempontjából. Nyelvi megformáltság és olvasmányosság terén több írás is hagy kívánnivalót maga után, de ami ennél jóval zavaróbb, az az itt-ott felbukkanó közhelyesség. Néhány gondolatmenet ugyanis banalitásoktól sem mentes: hogy mást ne mondjak, ki ne tudná például, hogy a megesett lányokat egykor elítélték és megbélyegezték a falusi közösségekben. A probléma nem ott van, hogy ilyen közhelyek felmerülnek, hanem ott, hogy egy-két tanulmány sajnos nem lép túl ezeken és így nem sok újat mond az olvasónak, vagy legalábbis nem tud meggyőzően újat mondani. Szerencsére azonban jóval több olyan írás került a kötetbe, ami a közhelyek ismétlése helyett új nézőponto(ka)t kínál az adott témához.
A már említett Vajda Julianna és a szinglik nemcsak a válogatás kronologikus kezdő- és végpontját jelölik, hanem a kötet, számomra legérdekesebb esettanulmányainak központi alakjai is. Szilágyi Márton Vajda Juliannáról szóló írásában Csokonai Lilláját egészen új perspektívából, nem a megszokott irodalmi kontextusban, hanem hétköznapi emberként láthatjuk, méghozzá úgy, mint a költő egykori rajongásából élete végéig hasznot kovácsoló, elhunyt férje végakaratát elmismásoló, rafinált nőt. De még mielőtt az irodalomtankönyvek idealizált Lilla-képe végképp szertefoszlana, az is kiderül, hogy Vajda Julianna voltaképpen csak egy önjelölt Lilla, aki valószínűleg nem azonosítható Csokonai híressé vált múzsájával. A kötet kronológiai tengelyének másik végpontján álló A szingli lét dilemmái elsősorban aktualitása miatt lehet tanulságos olvasmány. Ebben Pistyur Veronika önkéntes jelentkezők segítségével vizsgálja napjaink egyedülálló nőinek helyzetét. A tanulmány alapkérdése, hogy „a szingli lét a modern női lét válságát vagy az emancipáció kiteljesedését jelenti-e a mai Magyarországon” (201). Bár a szerző sem tud megnyugtató választ adni erre a kérdésre (merthogy nincs egységes válasz), annyi kiderül, hogy a megkérdezett szinglik többsége nem válságként éli meg egyedüllétét, sokkal inkább választott alternatívának tekinti életvitelét.
Olyan tabunak számító és agyonhallgatott témák is előkerülnek a kötetben, mint a prostitúció, mellyel a kötet három tanulmánya is foglalkozik, különböző időszakokban és közösségekben vizsgálva a jelenséget. Míg Bokor Zsuzsa a húszas évek Kolozsvárának jellegzetes nőtípusairól, köztük a „bűnös utcanőkről” ír, Szécsényi Mihály a huszadik század elejének budapesti közösségében vizsgál olyan nőket, akiknek élettörténetében a prostitúció és a bűnözés összekapcsolódik, Mátay Mónika pedig a prostitúció sajátos formájával, a reformkori polgári társadalom arszlánnőivel foglalkozik. A szerzők természetesen nem mondanak semmiféle értékítéletet, csupán értekező objektivitással feltárják a jelenség hátterét és mozgatórugóit. Mégis azáltal, hogy rengeteg új szempontot felvetnek, arra késztetik az olvasót, hogy másként kezdje látni ezt a társadalmilag megbélyegzett életformát.
A másként láttatni és látni élménye a kötet több írásában is megjelenik. Ennek elsődleges oka az a problémafeltáró-rekonstruáló attitűd, mely számos tanulmányt jellemez, s mely új szempontokkal gazdagít(hat)ja eddigi elképzeléseinket, rávilágítva az egyes normaszegések mögöttes okaira. Jó példa erre Tóth Eszter Zsófia frappáns, Gábor, csináljunk gyereket, hadd vessen cigánykereket! című tanulmánya, mely a házasságon kívüli szülés problémakörét vizsgálja a szocialista érában. Miközben a szerző a lányanyaságot és annak megítélését elemzi, összefüggéseket is keres a jelenség egyre nagyobb számú felbukkanása, a megítélés pozitív irányú eltolódása és a női szerepek változása között. Tehát nemcsak elemzi a lányanyaság jelenségét, hanem felkutatja azokat a felszín alatt húzódó körülményeket is, melyek normatörésre sarkallhattak egyes értelmiségi nőket és melyek végül is ennek az eredetileg normaszegésnek tartott viselkedésmintának a megítélését jelentősen befolyásolták. Végkövetkeztetésként arra jut, hogy a női szerepváltozások szorosan összekapcsolódnak a lányanyaság társadalmi elfogadottságával: „A cikkek alapján ábrázolható az a folyamat, ahogyan fokozatosan átértelmeződik a házasságon kívüli szülés megítélése. A lányanyaság elfogadása elsősorban értelmiségi nőknél azért is lehetséges ebben az időszakban, mert egyrészt a korszak hivatalos diskurzusai a nők egyenjogúságát hirdették. Másrészt az 1960-as évektől, elsősorban 1968-tól főként a bulvársajtóban egyre jobban beszivárogtak a nyugati női szerepminták, amelyek vonzóbbak lehettek a közvetlen környezet kínálta szereplehetőségeknél.” (356). Kétségtelen, hogy sokan még manapság is ferde szemmel néznek az egyedül gyermeket vállaló nőkre, ugyanakkor az is biztos – mint ahogy e tanulmányból is kiderül –, hogy gyakran társadalmi okok (pl. a női szerepek megváltozása) húzódnak az egyéni normatörések mögött. Erről pedig egy pillanatig sem szabad megfeledkeznünk − mint ahogy arról sem, hogy a nőkről való gondolkodás befolyásolásában tudatosan szerepet kell vállalnia a tudományos élet tagjainak. A szerepvállalás megnyilvánulhat egy ilyen, új szempontokat felvető könyv kiadásában, vagy akár egy olyan konferencia megszervezésében, mint amilyet az MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézete rendezett Határtalan viszonyok címmel a kötet tanulmányainak előadására és a gondolatcsere lehetőségének megteremtésére. S mivel úttörőnek lenni soha nem könnyű feladat, a Határtalan nők hibáival együtt is előremutató fejleménye a magyar tudományos közgondolkodásnak. Reméljük, nem sokáig várat magára a folytatás.

Urbányi Eszter

***********
*1: Lásd erről Kádár Judit: „Miért nincs, ha van? A kortárs nyugati feminista irodalomkritika hatása Magyarországon”. Beszélő (2003. nov.) 100-107. és Séllei Nóra: „Így írunk mi ─ A magyar feminista irodalomtudomány (ön)megjelen(ít)ése”. In: uő: Miért félünk a farkastól? Feminista irodalomszemlélet itt és most. Kossuth Egyetemi Kiadó, 2007. 140-161.