2007. november 29., csütörtök

Ágens

27 éves korában kezdett el énekelni.

2000-től foglalkozik színházújító kísérletekkel. Alkotótársaival, főként Gergye Krisztián táncos-koreográfussal és Tasnádi József képzőművésszel közösen a zene, a kortárs tánc valamint a látvány tökéletes egységét keresi.

'Ágens - így nevezik, így hívja magát, így is tanultuk meg az elmúlt évek alatt. Egy nő, akinek természet alatti hangja van, biztosan megszámolta már valaki, hány oktáv, és úgy jár-kel a zene és opera irodalomban, ahogy csak kedve tartja. Na, úgy nem. Mert nem a kedve tartja, hanem a mondanivalója. Ebben a világban, ahol a koncepció megléte gyanús, ahol nem szokás mondani valamit, hanem inkább formába önteni szokás, ott bizony megbízhatatlan művészeti elem az, aki magasról tesz a szokásokra, az elvárásokra, és saját törvényéhez szabja a magas művészeti alkotásokat. Öntörvényéhez - mondhatnánk, de csak az tudja ezt tenni, akinek van. Öntörvénye. Magára szabott világa. Mihez tartása.Ágens- nem írható bele az általunk már megismert formákba. Kitalálta, vagy éppen megtalálta magát.' Sándor Erzsi - Petőfi Rádió, 2006. nov.

Kúrós versek címmel jelent meg kötete a Barrus Kiadónál.
"A mintegy kilencven oldalas vékony fekete kötet üt. Négy, ötszöri átolvasásra is sugárzó szövegeket olvashatok. A kötet gerince azonban már nem bír ki ennyi forgatást, s mint egy ébenfekete pasziánsz csomagból húzom elő az egyes lapokat, rajtuk a fehér betűk, jelek sokasága, konstellációk, fordulópontok, sorsdiagramok. Mintha a versek térnének át olvasás közben egy újabb formába, és lesz belőlük egy külön kereteztethető kép, vagy egy lapokból variálható regény, de talán legjobban egy kortárs librettó." Kurdy Fehér János / Élet és Irodalom, 2007. július 27.
Ágens Honlapja

2007. november 12., hétfő

Esti iskolában Bán Zsófiával

„...ha valaki megír egy könyvet, amelyet olvasnak, akkor az bizonyos értelemben hatalmi pozíció. Az egész koncepció nem működne, ha nem arról szólna a dolog, hogy a saját beszélő pozíciómat is aláásom. A végén persze fel lehet tenni a kérdést, hogy mi marad...”
2007. november 8-án Bán Zsófia volt az Irodalmi Centrifuga vendége Esti iskola című könyvének megjelenése kapcsán. Az esten elhangzott beszélgetés szerkesztett változatát olvashatják.


G.A.: - Az Esti iskola mintha küldetés volna számodra. Hiszen az első igazán jelentős megszólalásod a Mindentudás Egyetemén volt néhány éve, amikor is azt mondtad: ismersz olyan embereket, akik ismernek olyanokat, akik tudnak arról, hogy létezik női irodalom és női írók. Ez a kijelentésed tiszteletet, tekintélyt, népszerűséget hozott neked, és az ország is megtudhatta, hogy létezik női irodalom és női írók. Majd megjelent az Esti iskola című könyved, amivel folytattad a tanító és ismeretterjesztő tevékenységedet. És ha arra gondolok, hogy az Irodalmi Centrifuga kiket hívott meg az idén, Bitó Lászlót, Bánki Évát, és most téged, Bán Zsófit, és hogy miféle műveik jelentek meg ebben az évben, akkor fontos összefüggéseket látok köztük, köztetek. Zsófi, te tudsz arról, hogy beilleszkedsz a magyar irodalom élő folyamába?

B. Zs.: - A beilleszkedésről mit sem tudok, viszont izgatottan várom, hogy te mit gondolsz erről. Én maximum beilleszkedtem ide közétek az asztal mögé.

G. A: - Az irodalom, így a női irodalom is egy folyamat, amiben minden megjelent mű valamilyen szerepet tölt be és kapcsolódik a többihez. Amikor azt mondom, Bitó, Bánki, Bán, akkor ők a következőképpen kapcsolódnak egymáshoz: Bánki Éva Magyar Dekameronja egy befogadó mű, pontosan követi Boccació Dekameronjának a szerkezetét, viszont nőszempontú átiratokat közöl. A te Esti iskolád szintén befogadó értelmű. Vagyis két hasonló törekvés jelent meg 2007-ben a mi női irodalmunkban. Szövegszerűen és a nőszempontú átírásban, a lelki rezdülésekben is tetten érhető a hasonlóság. Plusz mindketten külön fejezetet szenteltek a valószínűségszámításnak. Ennek kell, hogy oka legyen. Bitó László pedig október 23-án jelentette meg a Technopuccs című könyvét, és a te Esti iskoládban van egy olyan novella, amelyik nagyon hasonlít erre a könyvre. Arról szól, hogy egy dél-amerikai hangulatú kis országban miféle kis puccsok, morálisan nehezen értelmezhető tettek történek meg.

B.Zs: - Saját csapdámba estem nyakig, és most ünnepélyesen megfogadom, hogy soha többet nem írok olyat, ami összefüggésbe hozható iskolával, tanítással, mert állandóan a fejemre olvassák. Természetesen nem meglepő, ha ez olyasvalakivel fordul elő, mint én, aki civilben tanít. De egy bizonyos ponton túl inkább zavaró, mintsem segíti a könyvet vagy engem.

B.K: - Írtál egy tankönyvet tankönyvi fordulatokkal, hiszen minden novella után van egy kis instrukció, például fejtsd ki saját szavaiddal, vagy érvelj mellette vagy ellene. Vagyis kitalálsz egy formát, ami népszerűvé válik…

B.Zs.: - Egészen pontosan: nem én találtam ki a formát, mert bárki, aki járt általános iskolába, találkozott ezzel a formával. Parazita módon rászívtam magam erre a formára. Abban valóban igazad van, hogy van itt valami, amit inkább a nők kezdenek el megint – nem most lett feltalálva az a módszer, hogy létező szöveget lehet dekonstruálni, átírni, vagy arra ráépülni -, és nyilván van annak oka, hogy többnyire nők hódolnak ennek. A valószínűségszámítás törvényei szerint ennek be kellett következnie. Úgy tűnik, mindenki a kultúrába mélyen beágyazott szövegeket, kultúra-fragmentumokat próbál a maga képére – adott esetben a maga női képére – formálni. Többnyire arról van szó, hogy azokat a bizonyos nagy narratívákat, amiket az irodalomelmélet aposztrofál, vagyis a hagyományosan elmesélt történeteket – és most nemcsak az irodalomról van szó, hanem a történelemről és a kultúrtörténelemről is – megpróbálják más szemszögből elmesélni vagy megragadni. Adott esetben ez női szemszög. Vagyis egyfajta alternatív történetmesélés zajlik, de nem ellenbeszéd.

G.A: - Pontosan így van. És egészen meglepő, hogy mennyire jól lehet olvasni a te történeteidet női szempontból. Amit... igazából nem is tudom, hogy kritikaként hoztam-e, az egy idézet az egyik novelládból: „A túl sok információ lehullik, mint kabátzsebben a kavicsok, meg lehet tőle fulladni. Torkunkon akad az információ, mint ebédelőnek a halszálka, ami egy helyesen kivitelezett hely, mint manőver hatására, hirtelen kirepül a garatból, vissza a szabad levegőbe. Csak egy sima hopp.” Azt gondolom, hogy itt is megtörténik az, ami a legtöbb novellában: valami átkattan az agyunkban, és elkezdünk mást látni ugyanabban a szövegben. Éppolyan, mint az ezoterikus hittérők energetizáló, magnetizáló dolgai, amelyek arra jók, hogy másképp fogjuk fel a dolgokat. Ugyanezt csinálják a te történeteid is. Viszont nem tudom, hogy mennyire lehet alapos előismeretek nélkül olvasni a szövegeidet. Még valami: a könyv egy anti-iskola, felforgatásról, ellehetetlenülésről, összezavarásról, elbizonytalanodásról szól. Nem tudom, nem kellett volna-e konkrétan levonni a novellák tanulságait a szövegekben. Olvasás után azt éreztem, bizonytalan vagyok abban, mit is vonjak le belőlük.

B.K: - Egyfajta tudás paródiája a tankönyvparódián belül?

B.Zs.: - Nem egyfajta tudás paródiájáról, hanem inkább a tudás elsajátításának paródiájáról, vagy ha úgy tetszik, egyfajta tanításmód paródiájáról van szó, amely hierarchikus, strukturált, és hatalmi pozícióból megfellebbezhetetlenek látszik. Arról van szó, hogy legyen tere, helye a bizonytalanságnak. Nem baj, ha nem mindig tudja az olvasó, hogy a szövegben miről van szó. Elég éreznie, hogy utalás történik valamire. Ha az olvasónak van kedve, utánanéz, ha nincs, akkor nem. Ideális esetben – azt remélem -, nem baj, hogy nincsenek feltárva ezek a fehér foltok.

B.K: - Elég bátor kísérletnek tartom, mert – leegyszerűsítve – az történik, hogy készítesz egy nőszempontú, alternatív átiratot különböző toposzokról, tudás-fragmentumokról, és közben saját magadat is kinyitod, megkérdőjelezed, és lehetőséget adsz arra, hogy ezt is egyfajta útnak tekintsük. Érzed a könyv megjelenése óta, hogy ez a fajta demokratikus szemlélet megmutatkozik az olvasóid előtt?

B.Zs.: - Hol igen, hol nem. Elég sokféle olvasata született a könyvnek, több olyan, ami nem feltétlenül egyezik az én szándékaimmal. De a könyv beszéljen magáért. Az egész koncepció nem működne, ha nem arról szólna a dolog, hogy a saját beszélő pozíciómat is aláásom. Különben honnan venném a bátorságot, hogy kritizáljam a másik hatalmi pozíciót, ami mindig a beszélő pozíciója, és aki olyan helyzetbe kerül, hogy hallgatják. Márpedig ha valaki megír egy könyvet, amelyet olvasnak, akkor az bizonyos értelemben hatalmi pozíció. A végén persze fel lehet tenni a kérdést, hogy mi marad…

B.K.: - Mindig van lehetőség aláásni és átírni. Ez fontos lehetőség. De ritkán használjuk a bizonytalanságot, mint talajt.

B.Zs.: - A bizonytalanság többször is visszaköszön a kritikákban, sokszor szemrehányásként, hogy miért van többféle hang, miért van elbizonytalanítva a narráció azzal, hogy mindig más és más szólal meg, mindig más és más hangon. Ettől az olvasó elbizonytalanodik, mert nem vezeti kézen fogva egy felismerhető narrátor. Azt remélem, ez is egy jegy, olyan, ami által felismerhetővé válik a könyv. Vagy nevezhető stílusnak is, mert ha jól belegondolunk, egységes stílusban van számon kérve, hogy „miért nem ez van”.

B.K.: - Nem hagyományos stílus.

B.Zs.: - De mi a hagyományos stílus? Ami homogén? Ami egynemű?

G.A.: - Ami megadja a saját értelmezési kódjait.

B.K.: - Ez a könyv is megadja. De mi a könyv koncepciója? Hogyan született? Mert a borító is érdekes.

B.Zs.: - A könyv designját Eperjesi Ági készítette. Ki lehet nyitni a borítót. A koncepció az volt: áliskolai olvasókönyvet hozzunk létre, amely nagyon hasonlít azokra az olvasókönyvekre, amelyekkel annak idején találkoztunk. De azokkal ellentétben itt a képek nem illusztrációk, alig van rájuk utalás a szövegekben. A könyv képi világa többféle alternatív történetet futtat. A borítón azok a képek színesek, amelyek a könyvben a szövegek mellett kétoldalanként négy-négy kockában is megjelennek, illetve néha üres egy-egy kocka, mintegy arra felhívva az olvasó figyelmét, hogy helyezzen oda - afféle iskolai interaktivitás keretében - egy képet, olyat, amit ott látna. A vizuális játék is arra hívja az olvasót, hogy vegyen részt a történet megkonstruálásában.

B.K.: - A képek honnan vannak?

B. Zs.: - Kettő kivételével – az egyiken én, a másikon a lányom van – az internetről vannak a képek. Tehát „közismertek”, bárki megnézheti őket. Ugyanúgy, mint bárki, aki ebben a kultúrában mozog, találkozhat azokkal a történetekkel, amelyek a könyvben vannak.

G. A.: - A Hol van anya? a könyv első novellája, anya-lánya viszonyról szól. Amikor a rengeteg „hol van anyá”-t olvastam, úgy éreztem, van abban valami gyermeki és kereső. De szétziláltál mindenféle kapaszkodási pontot, az anya, sok egyéb mellett, apát is jelent a szövegben. Ez megkönnyíti a következő novellák befogadását.

B. Zs.: - Nem tudom, mennyiben könnyíti meg. Ugyanakkor volt egy hiányérzetem, amikor ezt a novellát írtam. Az nevezetesen, hogy a magyar irodalomban túlnyomó többségben apa-fiú történeteket olvashatunk. Az ember lányában megfogalmazódik a kérdés: hova tűntek az anya-lánya történetek az irodalomból.



B.K: - A Hol van anya? az első novellád. Föltárja azt a hiányt, amit az átiratokkal lehet betölteni. Másrészt a személyes hiány megjelenítéséhez nem a személyes vonalat választod, ami jellemző a nőirodalomra, hanem egyfajta hiány nyelven, kereső nyelven írod meg, ebben is viszed a bizonytalan vonalat. Amikor megírtad, tudtad a kötet koncepcióját, és azt, mik lesznek azok a hiányok, amikre keresel, hogy a saját irodalmi nyelved megtaláld?

B.Zs.: - Nem volt ennyire koncepciózus a könyv írása. Négy-öt darab volt belőle, amikor felmerült, össze lehetne vagy kellene őket kapcsolni. A novellák mintha maguktól reflektáltak volna egymásra. Nagyjából a szövegek „kérték”, hogy valamilyen keret segítségével legyenek egybefogva. Ez lett az áltankönyvi keret, és ekkor született az ötlet, hogy az egyes novellákat bizonyos tantárgyakhoz rendeljem, és hogy a szövegek végén legyenek ironikus vagy kevésbé ironikus kérdések.

G.A.: - A Hol van anya? a földrajz-történelem csoportba tartozik. Próbáltam az Esti iskola anyagát magamévá tenni, amikor is eljutottam a francia óráig, ahol Gustave és Maxime történetéről hallhatunk, és amely izgalmas átirata Flaubert és du Camp utazásának. Flaubert nem sokkal az utazás után megírja a Bovaryné című regényét, amelyről még ma is azt tartjuk, megmutatja, milyen a nő. Viszont ha elolvassuk a te könyvedet, elbizonytalanodunk, hogy mit, kit is mutat be Flaubert a Bovarynéban. Flaubert-t látjuk Bovaryné tükrében, vagy Bovarynét Flaubert-ében? Lassan elkezdjük mind a kettőt látni.

B. Zs.: - Alighanem Flaubert is azokról a hiányokról beszél a maga módján, amelyek az ő életében felmerültek, és amelyeket ő hiánynak érzett az irodalomban. Az én novellámban a meg nem történt dolgokról van szó, amelyek meg is történhettek volna. A Bovarynénak is van egy ilyen olvasata: mi van a meg nem élt életekkel, és azok miket produkálnak azzal az élettel, amit az ember végül megél.

G.A.: - Az a benyomásom a könyved alapján, hogy Flaubert megelőzi Freudot. Flaubert megírja a női hisztériát. Mivel ma már sokkal többet tudunk a női hisztériáról a nagy férfi felfedezőknek köszönhetően, a te könyved alapján Flaubert művéből azt is megtudjuk, milyen a férfi hisztéria. Érdekes, hogy az 1800-as évek végén és az 1900-as években folyamatosan kutatták a nőt a férfi pszichológusok, pszichiáterek mint számukra érthetetlen jelenséget. A XXI. századra jutottunk el oda, hogy felfedezzük a férfi hisztériát. És ezt te ki is mondod a novelládban.
Viszont a fizika-biológia tantárgyakról még nem beszéltünk. Az ide tartozó novellának a címe A Mantegna-madonna ledobja magát. Meglepő volt, hogy amikor szétküldtem a mai beszélgetésre a meghívót, amelyben ebből a novelládból idéztem, akkor a nőtárs levelezőlistán megjelentek olyan reagálások, hogy már megint 3 betűs szavakat írnak a nők: szar. Ez azzal kezdődik: „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni is lehet, de beszélni is. Amikor torkon kéne ragadni a szart, akkor megint csak azt mondják nekünk, hogy arról hallgatni kell.” Férfi írók esetében lehet, hogy ez így van, de női írók esetében arról is beszélni kell, amiről hallgatnak. Szóval a levelezőlistán az a bizonyos 3 betűs szó kis felfordulást keltett.

B.Zs.: - Erről beszéltem, amikor a hatalmi pozícióról beszéltem, és ettől próbálnék fejvesztve menekülni.

G.A.: - A Mantegna-madonna mindenesetre misztikus-spirituális szövegnek tűnik, leleplezed az áltudományosságot, de az írásod családmodell is egyben. A bibliai családmodellről tudjuk, hogy mit tartalmaz: egy anyát, aki lányanya és kiszolgáltatott, és van egy gyermeke, aki értelemszerűen törvénytelen, de vallásalapító lesz belőle. Kiderül azonban a szövegedből, hogy nagyon nehéz út vezet odáig, amíg Madonnának kisdede lesz.

B.Zs.: - Igen, lehet bibliai családmodellről beszélni, de egyszerűen csak alternatív családmodellről, vagy a gyermek fogantatásának alternatív módszereiről, mert az írásnak az a teljes címe: A Mantegna-madonna ledobja magát, a műfaji megjelölése pedig: gyermekváró népdal.

G.A.: - A szomorú Madonna a szomorú kisdeddel – itt mi az, amiről nem lehet beszélni?

B.Zs.: - Ha a bibliai történetnél maradunk, akkor Mária helyzetéről nincs szó, arról, amin ő keresztül ment. A fókuszpont sohasem ő, hanem a kis Jézus. De nyilván nem véletlen az sem, hogy a Mária-ábrázolásokon mindig van valami szomorúság. Ez nemcsak az egész történet bibliai misztériumából ered, hanem egy nagyon is konkrét nő nagyon is konkrét élményéből.

G.A.: - Én is azt gondolom, hogy amiről nem lehet beszélni, arról kellene. De vajon te beszélsz-e ezekről? Kimondod-e? Hosszan tűnődöm ezen, miközben olvaslak. Kriszta! Te hogy vagy ezzel?

B.K.: - Kibújok a kérdés alól. A hallgatni-beszélni problematika az irodalom problémája, de ma már tudom, a tudományé is. Azért lettem író, mert pszichológusként rájöttem, ha adódik egy probléma, és választ akarunk rá adni, akkor a oly mértékben kell lepusztítani a kísérletet, hogy nem arra az árnyalt problémára kapok választ, amire eredetileg kerestem. Ezért azt gondoltam, mi más volna a megoldás, mint a művészet. Két műfajban is próbálkozom, mindkettőben a beszélni és a hallgatni határáig vagyok képes eljutni. Ha mégis van hasadék, amit egy-egy megvilágosodott pillanatban átélünk, akkor kizuhanunk a nagy büdös semmibe.

B.Zs.: - Egyfelől az irodalom, az elbeszélhetőség problémájáról van szó, másfelől nagyon is konkrétan a női testtel történő vagy nem történő dolgokról. Mindez kézzel fogható hiány a mi irodalmunkban. Az én novellámban a fogantatás problémájáról is szó van. Egy nő teherbe szeretne esni, de nem tud, és próbálja – adott esetben a tudomány segítségével, hiszen erre manapság bőven van lehetőség – magát helyzetbe hozni. Ez olyan élmény, amiről ritkán lehet olvasni, de ritkán lehet hallani is, hiszen az érintett nők erről nem szeretnek beszélni.

B.K: - Egyszerre kulturális tabu, nem is beszélve a férfi kiiktatásáról. Főleg egy olyan világban nem, amelyben a férfi azzal alapozza meg magát, hogy nemz.

G.A.: - De a férfi az által is meghatározza magát, hogy a világ teremtett. Ha nőiben gondolkodunk, akkor a világ nem teremtett, hanem született, és a nemzésnél a szülés, a fogantatás, a megtermékenyülés sokkal fontosabb. Ha a darwinizmusra, az evolúciós elméleteke gondolunk, akkor egészen egyszerűen elnőiesítjük a világot: szülésről, születésről beszélünk, és helyére kerülnek a dolgok. Amikor nemzésről és teremtésről beszélünk, akkor a férfi oldalról van szó. Az Esti iskola megfogalmazza azt is, hogy bizony van női oldal, még ha ennek kevesebb dokumentumát láttuk is eddig. Ez legalább akkora oldala a létezésnek, mint a férfi oldal. Sőt, szerintem az egyetlen.

Bán Zsófiáról további információk olvashatóak a SZALON rovatban.

2007. november 8., csütörtök

Bán Zsófia


Író, esztéta, irodalomtörténész. Egy amerikáner, aki kijárta az esti iskolát, s talán majd minket is megtanít.

'"Bovaryné én vagyok" - mondta Gustave Flaubert. Ha egy kicsit alaposabban megvizsgáljuk ezt a szállóigévé vált kijelentést, akkor elgondolkodhatunk az irodalmi alak, a valóságos én és a szerzőség kölcsönös viszonyairól, és azzal a talán szokatlan kérdéssel is szembetalálkozunk, hogy mi köze van az irodalmi szövegeknek a nemi különbségekhez.' - Bán Zsófia: Van-e az irodalomnak neme? Előadás a Mindentudás Egyetemén 2004. április 5-én.



"Világpolgár. Gyűjti Amerikát.
Gyermekkorában éli, nézi, érzékeli, aztán olvassa, rendezgeti, kutatja, elemzi, előadja. Végül írja: Amerikáner.
Mit tesz egy néppel, ha a 60-as évek közepén már 50 millió TV-készülék előtt ülnek a lakói? Mi lesz a könyvekkel? Olvasunk-e még? Van-e az irodalomnak neme?
Merev határok nélkül mutatja be a szemlélet és látásmód másságát olvasóinak és diákjainak. Az Éjszakai állatkert címadó novellájának szerzője." (Fábián Évi: Nők Magyarországon - G. A.)

2001 óta az Eötvös Loránd Tudományegyetem BTK Amerikanisztika Tanszékének docense.
Főbb oktatott témakörei a XIX-XX. századi amerikai irodalom, a Critical Theory, a kortárs irodalomelmélet, az amerikai filozófia, a XX. századi amerikai művészet, a vizuális kultúra valamint az amerikai kultúra és civilizáció.

Saját, önálló novellákként is olvasható fejezetekből összeálló regénye az Esti iskola - olvasókönyv felnőtteknek a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg 2007-ben. Ő egész népét fogja - reméljük.

Az Éjszakai állatkert antológia bemutatóján 2005. december 15-én, Esti iskola című könyvével 2007. november 8-án volt az Irodalmi Centrifuga vendége.

Bán Zsófia portréja

Bán Zsófia honlapja

2007. október 29., hétfő

„A szerelem többértelműségével szerettem volna játszani”

"G.A.: - Ez mintha a férfi-női történelem különbségeiről szólna. Ott van az unalmas és keserű férfitörténelem mellett egy szerelmi szálakból, csalódásokból, mély érzésekből szövődő női történelem, amiből sokat kapunk tőled.
B. É.: - Igen, így is lehet olvasni, egyáltalán nem állok ennek ellent. De akár úgy is, hogy az én gyerekkori olvasmányaim lettek szerelmekre lefordítva, Copperfield Dávidtól Old Shatterhandig, vagy akár a Lúdas Matyi, ami az elnyomó és az elnyomott örökös szerelmi játéka. Igen, a történelemkép itt erősen nőire fordított."
2007. október 25-én az irodalmi Centrifuga vendége Magyar Dekameron című kötete kapcsán Bánki Éva volt. Az esten elhangzott beszélgetés szerkesztett változatát olvashatják.

Gordon Agáta: - Mi az a Magyar Dekameron?

Bódis Kriszta: - Hihetetlen élvezetes könyv. Nemhogy méltó társa Boccacciónak, de korszerűségében és izgalmasságában meg is haladja azt. Számomra nagyobb öröm volt ezt olvasni, mint a Dekameront. Hihetetlen módon újítod meg a novella műfaját, miközben az ősi novellához nyúlsz vissza. Sok mindenben hasonlít az eredeti mű szerkezetéhez. De miben különbözik?

Bánki Éva: - Nem tudom elgondolni, hogy egy Boccaccio-novellát hogyan lehet újraírni, mert Boccaccio kora más. Más érzelmi kultúra: az egy nagy érzelmi harmónia. A történeteimet, egy harciasabb, összetettebb világ szerelmi bonyodalmait inkább ellene játszottam a Boccaccio-novelláknak, Kijátszottam a régi firenzei villalakók harmonikus életét, akik minden nap elmondanak egymásnak egy történetet a mai villalakók egy kicsit szertelenebb, kevésbé távolságtartó életmódjáról. Itt már nincs távolság a történet és a történetmondó között. Tulajdonképpen töprengtem azon, hogy jó cím-e az, hogy Magyar Dekameron, hiszen az én könyvem egy határvidéken játszódik, amely Közép-Kelet Európának egy mesés, többnemzetiségű foglalata. Viszont érdekesen visszautal a Boccaccio-féle geográfiára.

G.A.: - Sok mindent lehet arról mesélni, hogy miért és hogyan Dekameron a könyved. Az eleje például nagyon behozta nekem Boccacciót, fohásszal, zsolozsmával kezdődik, picit relaxálja az olvasót, belehelyez a mesélős hangulatba, és aztán kapjuk a kellemeket.

B.K.: - Ha jól értem, arról van szó, hogy ugyanazok a hölgyek és fiatalemberek, akik Boccaccio Dekameronjában egymásnak mesélik a történeteket, a Magyar Dekameronban egy különös idő- és térutazáson keresztül jutnak el a határvidékre, ami hol Magyarország, hol egy sokkal nagyobb vidék. A budapesti Körszállóban egy kristálygömb lángocskája mesél el határvidéki történeteket. Ebből áll össze a tíz fiatal 27 története, amelyek mindegyike egy különös játék a magyar történelemmel, valóságos és kitalált hősökkel.

G.A.: - Ha véletlenül nem a Dekameron a minta, hanem az Ezeregyéjszaka, akkor is nagyon helytálló lenne az összes történeted.

B.É.: - Ebben valóban igazad van. De én a szerelem többértelműségével szerettem volna játszani, amibe bogáncsként annyi félelem, elfojtás, kiszolgáltatottság és a többi kapaszkodik. Tetszett az Ezeregyéjszaka is, a Dekameron is, nem a posztmodern allúziók miatt, hanem a mágikus mondások miatt, mint az, hogy az életet megmented azzal, hogy beszélsz, beszélsz. Seherezádé például a második gyerekét várta, amikor az őrült, neurotikus királyt sikerült rendbe szednie. Vagy hogy jó történetekkel meg lehet menekülni a pestistől, ugye ez a Dekameron.
Gyakorlatilag mintha ez a távolságtartás bomlana meg, hiszen ezek az itáliaiak visszajönnek Magyarországra, átveszik a gender studiest, gyereket szülnek, megházasodnak, mert másféle mágiája van ennek a területnek, mint Itáliának; a reneszánsznak, ha időben gondolkodunk.

B.K.: - Lehet, hogy fordított mágiája van? Lehet, hogy a történetek szippantják be a szereplőiket?

B.É.: - Igen. Nekem tetszett, hogy az elbeszélők megjelennek, belekeverednek, elmennek bulizni, ez is történik velük, az is történik velük. Azt jelezi mindez, hogy nem lehet tisztának maradni ezen a helyen. Nem csak nekem ez a tapasztalom.

B.K.: - Amikor megszületett a könyv terve, tudtad, hogy honnan hova fogsz jutni? Én ugyanis nem fedeztem fel különösebb tervszerűséget abban, hogy hogyan követik egymást a történetek. Inkább azt látom, változatosságra törekedtél.

B.É.: - Nem tudatosan szerkesztettem. Először a kerettörténetet írtam meg 2004-ben, amikor még nem voltak zavargások a pesti utcákon. Az írás meg is jelent az Ezredvég című lapban, ahonnan a szerkesztő azt üzente, hogy az írás jó, de én paranoiás vagyok, mert a szavak nem fertőznek, a szavakba sosem betegszünk bele. Noha az már Boccacciónál is alapötlet volt, hogy a betegségről való beszélgetés terjeszti a betegséget. És aztán arra gondoltam: nincs annak hagyománya a magyar irodalomban, hogy úgy beszéljünk a magyar történelemről, mint a szerelmi novellákról. Mert egy tragikusabb, egy baljósabb, egy másfajta paradigmában beszéltetünk tragikus szereplőket. Nagyon kevés a szerelmi sztori a nagy magyar elbeszélésekben. Gondoltam, ez a szokást meg lehetne törni. Lehet, hogy a Szigeti veszedelem is szól a szerelemről, ott is meg lehet mutatni a fojtott édeskeserűséget, ami miatt olyan érdekes is a magyar irodalom.

G.A.: - Ez mintha a férfi-női történelem különbségeiről szólna. Ott van az unalmas és keserű férfitörténelem mellett egy szerelmi szálakból, csalódásokból, mély érzésekből szövődő női történelem, amiből sokat kapunk tőled.

B. É.: - Igen, így is lehet olvasni, egyáltalán nem állok ennek ellent. De akár úgy is, hogy az én gyerekkori olvasmányaim lettek szerelmekre lefordítva, Copperfield Dávidtól Old Shatterhandig, vagy akár a Lúdas Matyi, ami az elnyomó és az elnyomott örökös szerelmi játéka. Igen, a történelemkép itt erősen nőire fordított.

G.A.: - Olvasás közben jutott az eszembe, hogy milyen bővizű áramlat a Magyar Dekameron, írótársaim közül csak kevesünknek adatott meg, hogy a tollából ennyire áradjon a mese.

B.K.: - A vak is láthatja, hogy sok önéletrajzi elem van a könyvedben, el is árulod magad. Pédául azt írod: „Apám elszégyellte, hogy a Bajer azt jelenti, paraszt, ezért is változtatott időben Bánkira.” Említetted, hogy ez az egyetlen olyan könyved, amelyben sok önéletrajzi elem van. Miért?

B.É.: - Nemcsak a szerelem és a szavak történetéről szól, hanem a nevek történetéről is, a nevek története pedig mindig egyúttal családtörténet. És ott, ahol egymásba szeretünk férfiak és nők, ahol csinálják az embereket, és a történetek titkai később fejtődnek meg, tulajdonképpen a szavakba szeretünk bele, és a szavaktól leszünk betegek. Ilyesmit felétlenül sugall az elbeszélés-történet. De nemcsak az én történeteim, a tudós olvasmányaim, a gyerekkori olvasmányaim vannak a könyvben, hanem ihletforrás a Kékfény is. Ilyen az utolsó történet, az Emlék kalandornője, amelyben a főhős feldobja a szicíliai maffiát. Szóval különböző helyekről érkeztek ezek a sztorik, amelyeket az elmondás avat homogénné, nem az, hogy honnan erednek.

G.A.: - Érdekes a történetek személyességének a kérdése is, hiszen hihetetlenül nagy múltat hömpölygetnek a személyes történetek, rengeteg irodalmi és történelmi áthallást hordoznak. Szinte felfejtetlenül sűrű például az egyik kedvencemnek, a Szabó Lőrinc novellás történetednek a történelmi szövedéke. De személyes a tartalma annak a novellának is, amelyikben szó van arról, hogy hogyan élhette meg Szapolyai Izabella az özvegy királynéságát, és ebbe belejátszik Gyulai Ilona grófnő, Gyulai István özvegye, amely történetben ugyancsak érdekes, hogy ő hogyan élte meg özvegységét, királykisasszonyságát.

B.É.: - Tulajdonképpen ez Károlyi Mihálynéra utal, aki eleve nemesi származású, magyar, előkelő, de aki nem ért semmit, meg van sértődve mindig. Aki duzzog arra, hogy szörnyűek a dolgok, és büszke rá, hogy nem is ért belőlük semmit.

G.A.: - Ennél sokkal több szerintem, mert van benne valami a királynőség ideájából, amit az egyszerű emberek és saját maga számára is ő testesít meg.

B.É.: - Nem a kedvenc figurám ő.

G.A.: - Mindenesetre gyönyörű és hihetetlen sűrű szövedékben jelenik meg, és azt gondolom, egy picit átírja a történelmet is, amire ez rá is fér.

B.É: - Igen, ez a novella felveti a kiegyezés, a megegyezés kérdését is. Más novellákkal ellentétben ezt nagyon sötét színben mutatja be. De vannak novellák, mint például az Amerigo Tot kalandjairól szóló, ahol ezek helyes és jó dolgok, de a nő egy nagyon sötét, csúnya, degenerált alakként jelenik meg.
Nekem mindig az jutott az eszembe, hogy a gyerekkori olvasmányokban például Tom Sawyer és az ő fekete barátja, Huckleberry Finn vagy Old Shatterhand a német romantikus hős – mert ő az –, és Winnetou a magányos harcos között van egy olyan viszony, amely a férfi és a nő viszonyához hasonlít: a felszabadító és a felemelendő viszonya. Ha ezt a viszonyt valaki tényleg tisztességesen próbálja végigélni, mint mindannyiunk kedvence, Old Shatterhand, és úgy vall kudarcot, hogy erre a nemes küldetésre tette az egész életét, ami valójában egy szerelmi küldetés...

G.A.: - Utánagondoltam annak is, hogy milyen finoman időzítetted Old Shatterhand és képzelt családjának a történetét a történelembe. Úgy láttam, hogy nagyjából úgy áll össze, ha nem csalnak az emlékeim, ahogyan azt Karl Maytól szívtam magamba kislánykoromban.

B.É.: - Igen, tényleg Karl May az első, amikor kiszabadítja Winnetout. Később, Old Shatterhand küldetésénél lódult meg a fantáziám. De hát a német romantika meg a nemzetiségi kérdés próbál meg mulatságosan beszélni Old Shatterhand németországi kalandjai kapcsán.

B.K: - Beszéltünk arról, hogy a szerelmi történeteken keresztül próbáltad átírni a történelmet, de az biztos, hogy nem volt célod romantikus történeteket írni. A szerelmi történeteid inkább ironikusak vagy keserű történetek. És többnyire, amikor a villa lakói olyan történetet követelnek a kristálygömbtől, ami egy sikeres nő története, akkor az nehezen születik meg.

B.É.: - A firenzeiek nem nagyon értik, miről van szó, rendszeresen félreértik a történeteket. Például a kelet-európai szemmel vérfagyasztó prostituált történet után tapsolnak, gratulálnak a női egyenjogúság diadalához. Egyébként nekem is az a tapasztalatom, hogy egyenjogúak az emberek, házasságokat kötnek, tanszéket vezetnek, de közben nem értik egymást. Mindez mulatságosan van szembesítve, mert a firenzeiek igazi szerelmi történeteket akarnak hallani, sikeres fiatalokról, nőkről.

G.A: - Az a benyomásom, hogy a firenzeieknek, a multikulturális utazóknak - akik fölötte állnak a mi elmaradottabb történeteinknek -, olyan a jövőképük, mint a sorozatkedvelőké, akik az amerikai kertvárosi jövőben hisznek, és azt gondolják, oda kell eljutniuk, ez vár rájuk, ha jók lesznek, ha sokat dolgoznak érte. Ezzel szemben azért egyáltalán nem tartunk ott. Viszont ahogyan kacskaringósan vezetik az olvasót a történetek, mint a Tisza, úgy kanyarognak végül mindig ide, Magyarországra, ahol ma sem tudjuk kimondani, kik vagyunk, honnan jövünk és miféle meghasonlottságban élünk, hányszoros identitásunk van, és hogy mindezt nem tudjuk bevallani. Éppen ezért egy nagyon fátyol-fellebbentés is számomra a könyv.

B.É: - Én leginkább csak mulatságos történeteket szerettem volna írni.

B.K: - Politikailag ezt kell mondani.

G.A: - Nem politikáról beszélek, hanem a közérzetünkről. Hogy mennyire nem lehetünk önmagunk, mert annyi identitást kellett beolvasztanunk, hogy a mai napig se tudjuk felfejteni, hol is tartunk.

B.É.: - Lehet, hogy ennek nem egy átok az oka, vagy az itt élők ritka nagy balféksége, hanem olyasmi, amit az egyik öreg mindentudó mond − aki pap is, kommunista is, és elmegy Latin-Amerikába, hogy lássa, miként lehet ezeket összetenni, de még azt se lehet róla tudni, hogy jezsuita-e vagy sem −: nincs olyan ideológia, ami igényt tartana az összes emlékezetünkre. Valamit tehát mindig meg kell tagadni magunkban, ha valamihez csatlakozni akarunk. És sok mindenhez vezethet: meghasonlottsághoz, neurózishoz vagy akár kettős mentalitáshoz.

G.A: - Nem hibáztatnám magunkat azért, mert nem igazodunk ki ebben, viszont azt gondolom, hogy sokféle identitás elfogadását teszed lehetővé a könyvedben.

B.É: - Igen.

B.K.: - Mindenképpen egy hihetetlenül újszerű Dekameron a könyved. De a Boccaccio Dekameronjában igenis van ideológia, nagyon is van benne értékrendszer, egyértelmű benne minden. Van egy jól követhető szabályrendszere is, ami vicces, hiszen Boccaccio a könyvét a szenvedő hölgyeknek ajánlja, akik ha szerelmesek, semmilyen segítséget nem kapnak. Őket bezárják egy szobába, miközben a férfiak kedvükre bóklászhatnak, és mindenféle tevékenységben vezethetik le a búbánatukat. Szóval Boccaccio azért írja a történeteket, hogy a szerelemtől szenvedő nők vigasztalást nyerjenek. Te miért írtad a történeteket? Volt-e hasonló szándékod, mint Boccacciónak? Mert azt elérted, amit ő, hogy egyszerre szereztél gyönyörűséget, de a történetek okulásra is szolgálnak. Ugyanakkor a függelékedben Fiammetta visszatér és gender studiest fog tanítani az egyetemen, hogy a határvidéki nők okulhassanak, jobban beilleszkedjenek a kor szellemébe. Ebben érzek némi rímelést Boccaccióra.

B.É: - Igen, ez a boccacciói ajánlás paródiája. Bármilyen együgyűen vagy tanítónénisen hangzik, nem áll távol tőlem az, ami Boccacciótól sem, és azt hiszem, az a közös pont köztünk, hogy hogyan kell történeteket kitalálni. Az embereknek erről mindig a romána jut az eszébe, a primitívség, a dolgok elhallgatása, de én úgy gondolom − hiszen hiszek a szavak meggyőző és gyógyító erejében −, hogy ha mindent elmondunk anélkül, hogy mást vagy egymást megtámadnánk, akkor annak van valami jó, telepatikus hatása. Ebben az értelemben engem is mágikus ars poetica vezérelt.

G.A.: - 2007-t írunk, megjelent a Magyar Dekameron című könyved, és ettől került helyére az előző kettő, az Esőváros és az Aranyhímzés. Azt azonban nemigen értettem, hogy mit akarsz ezzel a két könyveddel, miért csináltad meg ezeket olyan szép kacskaringósra. Nem láttam azok kifutását. Az Esőváros felvidéki történet, az Aranyhímzés olaszos. A Magyar Dekameronnal azonban minden a helyére került, minden bizonnyal erre készültél. Még arra is gondoltam, hogy mint mindent magába foglaló könyv − hiszen a cím is erre utal – a Megasztárban gondolkodva én mint népi író Oláh Ibolya, te mint multikulturális író Rúzsa Magdi.

B.É.: - Ez a megasztáros vonatkozás minden tekintetben ül, de most egy bűnügyi regényen dolgozom, tehát nincs bennem szándékosság, én csak 4 és fél éve írok.

B.K: - Gondoltál arra, hogy ha valaki igazán megnézi ezt a könyvet, az más tudattal vásárolja meg: végre itt egy nemzeti Dekameron az asztalon?

B.É: - Nem neveztem ki olvasói elvárást sem, és nem akartam olyan címet adni, ami már eleve választ a lehetséges olvasók között. Olyan címet szerettem volna, amelynek a kelepcéjébe esnek.

B.K: - Ha mágikusnak találod a nyelvet, akkor neked feladatod, hogy különböző mágikus módokon juttasd el az olvasókhoz ezeket a szövegeket?

B.É: - Pátosztudatot nem vállalok fel. De a beszéd jó dolog, önmagában is jó dolog, és van gyógyító hatása. Amikor Seherezádé meggyógyítja azt a szerencsétlen neurotikust, akkor valójában nem ő, hanem a történet gyógyítja meg. Én csak ezeket adom át.

Bánki Éva honlapja

2007. október 26., péntek

2007. október 25. - Bánki Éva: Magyar Dekameron

2007. október 25-én Magyar Dekameron című kötete kapcsán Bánki Éva volt az Irodalmi Centrifugában Bódis Kriszta és Gordon Agáta vendége.

Mesefolyam az éjszakában - Boccacciotól Bánki Éváig. Részleteket mutatott be Szalay Kriszta.

Jegyzetek a Magyar Dekameronról:
Zsolozsmával kezdődik: Isten fia üdvösséges...
Firenzeiek: multikulti időutazók. Határvidékiek: identitás- és tudatvesztésben élők.
Zseniális forma: sokat kíván, de mindent elbír!
A női önvallomást, a vérbő mesét, olvasmányélményeket, parafrázisokat, fantasyt....
A teljesség igénye.
Óriási területét szőtte be a nőirodalomnak. Illetve az irodalmi nő fehér foltjait térképezte fel.

Áthallások, hullámok: történelmi-kulturális-személyes és emlék- szövedék.
Boccaccio – őt mindig halljuk, és mindig hallunk másokat is.
Old Satterhand – Karl May
Szapolyai János szoboravatója: Jókai, Petőfi, Szapolyai Izabella, Gyulai Ilona Horthy Istvánné, A Horthyak titkos családi élete.
Szentimentális történet: Rakovszky, Gordon
Saját történet

Nagy társadalmi fesztáv
Körkép és panoráma

Zoomolós technika: a mentális múltra zoomol, majd vissza a kertvárosi multikultiba.
Sok tükör, nagy önismeret.
Tanár-nemzedékek: „Egész népemet fogom taní...”
(G. A.)

Bánki Éva: Döbröghyné Ludas Panni (Részlet a Magyar Dekameronból)
"A szerelem többértelműségével szerettem volna játszani" - Az est szerkesztett változata
Bánki Éva honlapja

2007. október 25., csütörtök

Bánki Éva: Döbröghyné Ludas Panni

"Pannit neurotikusnak mondták volna a szakemberek –, de mért is járt volna a mi Annamarie-nk szakemberhez, hiszen most érettségizett kitűnően, a sérelmeiről pedig (zárkózott kislány lévén) soha senkinek nem beszélt. Építészmérnök akart lenni, de a bosszútervek színezgetésén kívül semmihez sem érzett magában elég kitartást."
Részlet Bánki Éva: Magyar Dekameron című novelláskötetéből.
– Döbröghy Pál szerette a szépet. Szívesen kísérgette a nyolcvanas évek elején az unokaöccseit, Janit és Sanyit a tanyákra, hogy a fiúk kiegészíthessék csupor-, szakajtó- és bögre-gyűjteményüket. Mert Döbröghy Pál nem volt korlátolt: büszke volt ugyan rá, hogy egyszerű családból származott, de még a legnehezebb években sem változtatta meg ipszilonos vezetéknevét – sőt mihelyt elmúltak a legnehezebb évek, baráti társaságban sűrűn emlegette, hogy a XVIII. században egyik őse Hajdú-Bihar alispánja volt.
Úgy ám, vidéki gyerek vagyok én, szokta mondogatni Döbröghy Pál. Sajnos, ez sem hatott az itt nyaraló pesti unokaöccsökre, akik az egyetemen művészettörténetet tanultak, és párttitkár bácsikájuk segítségével gyűjtöttek a tanyákról “készleteket”. A két unokaöccs, Jani és Sanyi jobban megértette magát Döbröghynével, azaz Lenke nénivel, akit ugyan halálra unt Döbröghy elvtárs, de mégiscsak büszke volt rá – ha nem is őrá magára, de legalább a felmenőire, egy neves orvosdinasztiára.
Ez a vasárnap a fiúké volt. Döbröghy Ladája lassan tört utat a falvacskák közt, közben a nap poros csíkokat rajzolt az országút hepehupáira. Álmosság nehezedett rájuk. Úgy ám, jót akarok én nektek is, meg a Lenkének is, duruzsolta Döbröghy álmosan, de a fiúk lebiggyesztett ajakkal hallgattak. Ti nem tudjátok már, fiúk, mi az, a vidékből, a gyökerekből, a földből élni. Az unokaöccsök összenevettek, és a csinos Zsolnay-kancsóra gondoltak, amivel egy idős tanítóné ajándékozta meg néhány jó szaváért Döbröghy elvtársat. Múzeumba lesz, magyarázták a fiúk a kicsit agyalágyult öregasszonynak.
De most mást mutatok nektek, szólt a nagybácsi heherészve, és a Lada leparkolt a szomjas akácfák között egy poros udvaron. Hát nem látod, ki van itt, kiabált a nagybácsi, de várnia kellett, mire előtámolygott az eperfa alól egy alacsony, kócos asszony. Úgy tud, mint a franc, kacsintott Döbröghy az unokaöccseire, és hatalmas hasát előretolva kikászálódott a Ladából. Mondom, teker, mint a fene, de ha ő nem tetszik nektek, csak várakozzatok.
A fiúk kiszálltak, és míg nézelődtek a poros udvaron, szóba egyedtek Ludasné tizenkét éves lányával, Pannikával, le is fényképezték az akácfák alatt a kislányt karján a cicával. (Ez a fotó számított a Ludas kontra Döbröghy-ügy egyetlen kézzelfogható bizonyítékának.) Ám hamarosan nyílt a pajtaajtó, Döbröghy fütyörészve kilépett, és odakurjantott a fiúknak: ha nektek nem kell a jó, ha ilyen mamlaszok vagytok, akkor mehetünk tovább.
A fiúk nem hagyhatták szó nélkül. Öreg és dagadt ez a nő, mondták, mihelyt elvetették magukat a hátsó ülésen. Én csak jót teszek ezzel az asszonnyal, dörmögte Döbröghy. Viszont milyen helyes az a kis indián csaj, mondta Sanyi. Alig látszik még ki a földből, legyintett Döbröghy, pedig az ő mélyen érző szívébe is bevésődött a kislány kemény fekete haja, élénksége. De Döbröghy elvtárs nem avatta be a fiúkat a terveibe.
Mikor az unokaöccsök visszatértek végre Budapestre, és Döbröghy feleségét, Lenke nénit ágynak döntötte egy újabb migrénroham, a párttitkár megjegyezte, elkelne egy kis segítség a háztartásban. Megpróbál majd ő ideszerezni valakit a tanyákról. Ilyenkor a betegségektől kínzott Lenke néni sápadtan, megértően bólintott. És ha gyereke van, az se baj, tette hozzá Döbröghy gyengéden, majd taníttatjuk, mintha a miénk lenne, ha már tőlünk megtagadta a sors.
Ludasné, aki hamarosan beköltözhetett Döbröghyékhez, igyekezett is méltónak bizonyulni ekkora megtiszteltetéshez. Az asszony szorgos volt, engedelmes, a kislány pedig szép – sokkal szebb, mint mikor az unokaöccsök megpillantották a poros akácfák alatt. És a kislány, Ludas Panni Döbröghy díszére vált minden tekintetben. Énekelt az iskolai kórusban, szerepelt a községi színjátszó csoportban, és tavasszal a megyeszékhelyen – tanárai ámulatára – meg is nyert mindenféle tanulmányi versenyt. Döbröghy a szíve mélyén egy kis csalódást érzett: ő titkon arra számított, hogy Pannika táncolni tanul, és néhány év múlva tollbokrétásan, combig érő csizmában hoz majd pártfogója fejére el nem múló dicsőséget.
De Panni nem mutatott kedvet a tánchoz. A tanárok lelkesen gratuláltak Döbröghynek kis “unokahúgához”, a szomszédok Ludasnénak az okos, eleven kislányhoz, így hát mindenki értetlenül állt a tavasszal bekövetkező zavaros események előtt. Tudni vélték többen is, hogy Ludasné könyörgött Panninak, hogy mutatkozzék hálásabbnak – de ki állíthatja, hogy tudja, mi fő a fazekakban, vagy mi folyik egy járási párttitkár olasz járólapokkal kövezett, ragyogó konyhájában. És Lenke néni is megharagudhatott a férjére, mert egyik vasárnap megjelent a templomban, noha ez a buzgalom egyáltalán nem használt Döbröghy Pál pozíciójának. Panni pedig – akinek már ekkor kiütközött makacs, dacos természete – az iskolában is elhíresztelte, hogy egyáltalán nem vérrokona Döbröghy elvtársnak.
A párttitkárt felettesei a “központban” is figyelmeztették, hogy szolid, csendes, feddhetetlen életvitellel próbálja meg elejét venni a mendemondáknak. Ám hiába volt minden jószándék, minden fogadkozás, Ludas Panni esztelen, bosszúálló lépésre szánta el magát: pesti rokonaihoz szökött a Döbröghy-portáról. Ludasnét régóta olyan gyámoltalannak tartották, hogy sokan nem is tudták, hogy vannak rokonai, egy ferencvárosi munkáscsalád. Pedig azon a nyáron mindenki pletykált, mindenki többet akart tudni a szomszédainál. Döbröghy Pál tajtékzott ennyi hálátlanság láttán. De azt a pletykát egyetlen józan szomszéd sem erősítette meg, hogy Döbröghy Ludasné motyóit a tuják közé hajigálta, miközben azt kiabálta, hogy takarodjék vissza a tanyájára.
És talán nem is Döbröghy bosszújával, hanem Ludasné labilis idegrendszerével magyarázhatjuk, hogy az asszonyt felakasztva találták a saját portáján. “Ne ítélj, hogy ne ítéltess”, suttogták a falusiak, akik később megdöbbenve hallgatták, hogy a temetésre hazatérő – és hisztérikusan viselkedő – Ludas Panni miféle átkokat szór Döbröghy Pálra. Háromszorosan megbosszulom, majd meglátjátok, sikoltozta Panni a nyitott ablakok előtt.
Döbröghyben – akit Jani és Sanyi is eljöttek megvigasztalni – egy világ omlott össze. Csak jót akartam mindenkinek, sóhajtozta, de sem a párt, sem a szomszédok, sem a vadásztársaságok, sem maga Lenke néni nem volt kíváncsi a sóhajokra: Döbröghy Pált idegkimerülés címén nyugdíjazták. Hogy mi történt a hetyke kis Pannival, azt sokáig senki sem tudta, még az unokaöccsök, Jani és Sanyi sem; ám Döbröghy – akit egyesek szerint igazságtalanul rágalmaztak – úgy begubózott, úgy megkeseredett, hogy sokáig csak a földjeiben, szőlőiben lelt vigaszt.
Bánatában, hogy az emberek így félreismerték, megvett egy csinos, félig-meddig lepusztult vadászkastélyt, és felújíttatta “embereivel”, a parasztokkal, akik látva Döbröghy úr vagyonának gyarapodását, egyre kevésbé hittek a rágalmakban. És közben teltek-múltak az évek, a körülmények változtak, az embereknek más dolguk lett, minthogy Panni szökésével vagy Ludasné öngyilkosságával foglalkozzanak. Már az unokaöccsök sem farmernadrágban járták a falvakat, rokoni segítséggel megnyitották fővárosi régiségüzletüket, miközben Lenke néni egy fizetős idegszanatóriumban lelt nyugalmat.
A nyolcvanas évek végére Döbröghy Pál szemlélete is jelentős mértékben árnyaltabbá vált. Kastélya dísztermében elhelyezte őse, a 18. századi I. Döbröghy Pál dolmányos-mentés portréját, és arról beszélt a papnak, alig várja, hogy ezek, a “cudarok” megbukjanak. De csak a papnak mert ilyet mondani, és neki is csak hébe-hóba, mert vissza-visszatérő régi barátai kastélya és vadászháza jól fizető vendégei maradtak.
Sanyi és Jani, az unokaöccsök azt állították, hogy soha, egyetlen egyszer sem találkoztak Budapesten Ludas Annával. Pedig ezek a művelt, fiatal úriemberek jól ismerték őt, mint a Fekete eső együttes énekesnőjét. Pannit ekkor már nem Ludas Annának hívták, hanem rokonai révén, akik örökbe fogadták, Nagy Annamáriának. Sajnos ezzel a gesztussal semmiféle vagyon nem járt együtt, úgyhogy a gimnazista Annamarie – ahogy mostanában szerette magát hívni – nagyon örült az alternatív klubok csekélyke honoráriumának is. Felnyírt haja, feketére rúzsozott szája, ragyogó szeme miatt Jani és Sanyi is úgy találták, hogy Annamarie a híres Nina Hagen, a német punkénekesnő frissebb és szebb kiadása.
Panni is így hitte. Mikor az alternatív klubokban azt rikácsolta a mikrofonba, beszélj, baby, Dunquerque-ről, beszélj Sztálingrádról, maga sem értette egészen, hogy mit mond, de érezte, hogy a bosszú meggyullad a vérében. Ilyenkor világosan tudta, egyszer még elégtételt vehet Döbröghyn az édesanyjáért, a Ferencvárosban töltött kamaszkorért. Pedig józanabb perceiben maga sem hitte, hogy Döbröghy az édesanyját a “saját kezével” gyilkolta meg, de az emlékek homályosak voltak, és oly kínzóak, hogy a szorongást csak a színpadon való ordibálás csillapította.
Pannit neurotikusnak mondták volna a szakemberek –, de mért is járt volna a mi Annamarie-nk szakemberhez, hiszen most érettségizett kitűnően, a sérelmeiről pedig (zárkózott kislány lévén) soha senkinek nem beszélt. Építészmérnök akart lenni, de a bosszútervek színezgetésén kívül semmihez sem érzett magában elég kitartást. Bejutott az egyetemre, ahol a mérnökhallgatók között nagy tetszést aratott énekesnői sikereivel, “antik”, lelógós fülbevalóival, amelyek közül a legszebbekre az őt és művészetét csodáló Döbröghy fiúk régiségüzletében tett szert.
Egy szép, napfényes, őszi napon aztán váratlan tettre szánta el magát. Beült az együttes dobosától kölcsönzött kis sportkocsiba, vállára vetett egy kölcsönkért fényképezőgépet, és nekivágott az országútnak. A következő órák történéseit már csak a rendőrségi akták őrizték meg. Döbröghy úr a vadászkastélya ablakából kipillantva felfigyelt a birtokán lelkesen fotózgató, igen csinos kis hölgyre, és mély rokonszenvet érezvén iránta, beszélgetést kezdett vele. A kis hölgy – aki magát okleveles építésznek mondta – elbódította azzal, hogy házát francia reneszánsz kastélyokhoz hasonlította, a parkot, a fákat és mindenekelőtt Döbröghy úr ízlését dicsérte kitartó lelkesedéssel.
Milyen frankó ez a kiscsaj, gondolta Döbröghy, aki talán már elunta a falubeli Marcsák és a Debrecenben ügyködő hosszú combú ukrán prostituáltak szolgáltatásait. Nemcsak izgalmas ez a csaj, hanem művelt is, gondolta. A kis hölgy – “a barátaim csak Annamarie-nak hívnak” – felajánlotta, hogy a Döbröghy-portáról készült művészfotókat közzéteszi majd a Határvidéki kastélyok című, jövő évben megjelenő, művészi kivitelezésű fotóalbumban.
Döbröghy szemét majd’ elfutották a könnyek, mikor a hosszú séta után Annamarie bejelentette, “egy perce sincs”, indulnia kell, várják a munkatársai Budapesten. Ám micsoda megkönnyebbülés volt, mikor valami érthetetlen hiba támadt az autó gyújtásában, és a kis hölgy hiába kínlódott az indítókulccsal. Döbröghy megtartotta megjegyzését az országutakon furikázó női sofőrökről, és miután gondoskodott róla, hogy a “legjobb” szerelő vontassa be a kis sportkocsit, felajánlotta a hölgyecskének, hogy maga viszi el a saját Mercedesén Budapestre. Majd este a titkárom fogadja a vadászokat, rendelkezett, és azt fontolgatta, hogy a kis hölgyet elviszi vacsorázni a Citadellára. Az ifjú hölgy se igent, se nemet nem mondott, csak tovább csevegett az autóban a francia várkastélyokról, ám végül hajlandónak mutatkozott arra, hogy valamelyik bárban egy icipici időt Döbröghy Pállal töltsön.
Attól a perctől kezdve, hogy Döbröghy Pál felhajtott egy korty pezsgőt az ifjú hölgy társaságában, az eseményeket nem rekonstruálhatjuk rendőrségi jegyzőkönyvek segítségével sem. Döbröghy Pál azt állította, hogy az első kortytól elveszítette az eszméletét, és másnap egy ócska szállodai szobában egy “Üdvözlet Ludas Pannitól”-feliratú cédulát talált a zakóján. Döbröghy káromkodott egy kiadósat, de csak ezután következett a fekete leves: a jelentősebb alföldi és budapesti lapok szerkesztőségeit elárasztották a részegen, idétlenül vigyorgó, meztelen Döbröghy Pálról és két kiskorú prostituáltról készített felvételek.
Döbröghy Pál feljelentést tett a rendőrségen. A rendőrség komolyan is vette a feljelentést, és kihallgatta Nagy Annamáriát, aki nem is tagadta, hogy Ludas Anna névvel született, ahogy azt sem, hogy – művészettörténeti érdeklődését kielégítendő – megfordult a Döbröghy-féle vadászkastélyban. Ám azt állította, hogy egyetlen kortyocskát ivott Döbröghy Pállal, majd az úr elvitte őt a Battyhyány térre, ahol neki a barátaival találkozója volt. Hogy Döbröghy hol mulatott – és főként kivel vagy kikkel –, hogy hogyan is kerülhetett a vérébe kábítószer, arról fogalma sincs természetesen. A rendőrség nem tudta Nagy Annamária alibijét megdönteni, nem találtak se a cédulán, se a fotókon ujjlenyomatokat, ahogy nem találták meg – hiába keresték – a fotókon látható meztelen kislányokat sem.
Döbröghy Pál, a nagy és előrelátó vendéglátó természetesen elérte, hogy a képeket a szerkesztőségekben semmisítsék meg, tekintettel arra, hogy – pontosan ugyanúgy, mint hét esztendeje – most is politikai indítékú rágalmazás áldozata lett. Ám mint hirtelen megritkult haja és szakálla is bizonyította, semmi sem gyógyíthatta a tisztességén esett sebeket. Jani és Sanyi, a két unokaöccs magában jót mulatott a bácsikájukat ért kópéságon, de azért a barátaik útján megfenyegették Annamarie-t, hogy a tréfa rosszul sült el, ezért úgy intézik majd, hogy ne lehessen tervező építész Magyarországon.
Ám Panni nem is akart tervező építész lenni Magyarországon. Nem tartotta magát elég kitartónak, és úgy ítélte meg, hiányoznak is a kapcsolatai, hogy az egyetem után önálló tervezőirodát nyithasson. Az éneklést sem akarta folytatni, mert a hallása megsérült az alternatív klubokban uralkodó ricsajtól, a “lelógós” fülbevalóktól pedig fémallergiát kapott. Belépett egy alternatív élelmiszereket és gyógynövénykészítményeket értékesítő hálózatba, ahol felettesei elvárták, hogy üzletkötésekkor halkan, nyugodtan, lassan beszéljen, és hogy megbízható, “háziasszonyos” külsőt nyújtson.
Egyesek szerint hősnőnk közben férjhez ment egy nagyon tehetséges, fiatal történészhez, aki Feudális viselkedésjegyek a rendszerváltás előtti és utáni Határvidéken címmel írt szakdolgozatot. De a mi Pannink nem lelhetett megfelelő támaszra egy ilyen szerény és csendes fiú mellett: Kovács Benedek tanársegéd-jelölt a cikkének még részleteit sem publikálhatta sehol – sőt témavezetője tévedésnek minősítette nemcsak a kutatási eredményeket, hanem a kutatási témát is.
Kovács Benedek karrierjének befellegzett, de közben hősnőnk nem búslakodott. A legügyesebb értékesítője lett a “gyógynövényeseknek”, és kellemesen háziasszonyos külsejével, üde, rózsaszín arcbőrével, szőkére bodorított hajjal, egy kicsi – ám egyáltalán nem zavaró – súlyfelesleggel, csinos, világos kosztümjeiben járta a vidéket. Nem volt olyan város Magyarországon, ahol ne beszélt volna arról, hogy őt a cég által értékesített gyógynövények mentették meg a szerelmi bánattól, a csalódástól, a depressziótól, a ráktól. Nem mutogatott túl sok táblázatot, nem idézett túl sok statisztikát, ám megjelenése olyan kedves és becsületes, munkája pedig olyan eredményes volt, hogy az amerikai központú cég jutalomképpen a Fidzsi-szigetekre küldte nyaralni.
Panni kipihenve, lebarnulva, még néhány kilót magára szedve tért vissza a Fidzsi-szigetekről. A rendőrségi jegyzőkönyvek arról tanúskodnak, hogy ebben a hónapban Döbröghy Pál szülőfaluja majálisán találkozott az igen kellemes megjelenésű, szerényen és elragadóan viselkedő Kovács Benedeknével. A hölgy, aki átutazóban megállt egy pár percre pihenni a faluban, udvarias beszélgetést kezdeményezett a polgármester anyósával és feleségével, megemlítvén nekik, hogy a gyógynövényeknek, a rendszeres életvitelnek és a belső harmóniának köszönheti a kiegyensúlyozottságát és üde arcszínét.
Döbröghy Pál, aki a polgármester háta mögül titokban már megcsodálta a szép hölgy idomait, és elgyönyörködött kellemes hanghordozásában is, odalépett hozzá, bemutatkozott, hiszen az őt ért sorscsapások után már régóta keresett valamilyen gyógyírt. Ibike – hiszen Panni magát most így nevezte – egyáltalán nem hasonlított a sportkocsikban furikázó vagány szépségekre, olyan nyugodt, kellemes hangon méltatta a gyógynövényeket, és olyan nyugodt, megbízható mosollyal nézett Döbröghy Pál elkínzott szemébe, hogy Döbröghy eldöntötte, mielőbbi gyógyításra van szüksége.
Márpedig Döbröghyt az összes gyógynövény érdekelte. Így hát többször is felkereste Ibikét Budapesten, aki párnás kis kezével új és új kapszulákat húzogatott elő a retiküljéből. Döbröghy – ha igaz a hír – egyáltalán nem bánta volna, ha ez a párnás kis kéz szolgálja ki utolsó éveiben a felújított vadászkastélyában. Persze Döbröghy Pál óvatos maradt, de egy látogatás Ibike kétszobás, zuglói otthonában végképp megnyugtatta. Hiszen ezekben a napfényes szobákban senki sem gondolhat punkénekesnőkre, pezsgőbe kevert kábítószerre, gondolta Döbröghy Pál. A csak nehezen feltárulkozó Ibike elsírta Döbröghynek, hogy egy rafinált kalandornő miatt tavaly elhagyta férje, Döbröghy pedig könnyek között elmesélte, hogy felesége, Lenke tavaly meghalt egy fizetős szanatóriumban.
Ibike megértően, anyáskodva hallgatta, és mivel a gyógynövény-készítmények olyan varázslatos hatást idéztek elő Döbröghy Pál kedélyállapotában, hősünk úgy határozott hát, hogy az unokaöccseit is bemutatja Kovács Benedeknének. A gömbölyded Ibike persze ámuldozott a sok “szépség” láttán a régiségüzletben, és olyan naivan és természetesen viselkedett, hogy Sanyi négyszemközt kijelentette a bácsikájának, hogy ez az unalmas Ibike majd hálás lesz azért, hogy kastélyban élhet, és legalább körbeugrálja majd Pali bácsit a gyógyteáival és a befőttjeivel.
Hidd el, fiam, nekem már csak ez való, sóhajtott Döbröghy Pál, de azért le sem tudta venni a szemét a kosztümszoknya alatt feszülő fenékről, a ruganyos, telt idomokról. Ezek után ki hihette, hogy morfium- és kokain-származékok lapulnak Ibike ártatlan küllemű, mentollal ízesített pasztilláiban – ki hihette, hogy Döbröghy Pál, aki néhány hét alatt elfogyasztott több liter fenyőmag- és hibiszkusz teát, bekapott több kilónyi ártatlan táplálék-kiegészítőt, kábítószer-függőséggel kórházba kerül!
Ez már nem volt egyszerű kópéság a Döbröghy-fiúk szemében sem. Mikor megtalálták Ibike kastélyban hagyott üzenetét (“a túlzott gyógyszerfogyasztás árt az egészségnek – Ludas Panni”), a fiúk úgy döntöttek, nem bízhatnak többé a magyar rendőrség éberségében. Hiszen a hazai hatóságokat az események és hősnőnk lánykori neve egy réges-régi mesére emlékeztette, és talán ezért sem foglalkoztak kellő alapossággal Döbröghy Pál sérelmeivel. De mivel Döbröghy Pál nagy szégyenkezve kénytelen volt bevonulni kábítószer-elvonó kúrára az ország egy távoli intézetébe, és mivel a dolog kitudódott, a Döbröghy fiúk úgy döntöttek, nem veszik tréfára a dolgot.
Hiszen nem engedhették meg maguknak, hogy nagybácsikájuk valamiféle humoros leszámolás céltáblája legyen. Sanyi és Jani már hetedik régiségüzletüket nyitották meg, és mind a ketten most akartak megnősülni: Sanyi már kiszemelte egy bankár legkisebb lányát, Jani egy nemzeti érzelmű, szintén dúsgazdag szobrász unokáját. Bár szívüket betöltötte a rokoni aggodalom, a nyilvánosság előtt mégsem mertek a bácsikájuk védelmére kelni. Kellemetlen lett volna, ha a rosszindulatúak azt suttogják, hogy vagyonuk megalapozásában egy ilyen botrányos életű – egyesek által falusi tahónak nevezett – nagyevő-nagyivó segített.
Számos stratégiai megbeszélés után Jani és Sanyi úgy döntött, hogy “Panni-ügyben” egy fővárosi detektíviroda diszkrét szolgáltatásait veszik igénybe. Tárgyalásokat kezdeményeztek dr. Sas úrral egy szálloda különtermében, és megbízták azzal, hogy nyomozza ki, hősnőnk hol tartózkodhat, és tárjon eléjük valamilyen megoldást, hogyan is hallgathatnák el. A kitűnő dr. Sast azonban a nyomozás közben számtalan kellemetlen csalódás érte: a zuglói lakást már annak előtte felszámolták, hogy “Ibike” leleplezte volna magát, a “gyógynövényesek” pedig könnyek között emlékeztek meg legkitűnőbb értékesítőjükről, akinek nyoma veszett.
Hogyha leszámítjuk a kalandos fantáziájúak értesüléseit (Panni Norvégiába távozott egy terrorszervezet, egy másik életmód-tanácsadó cég, vagy a radikális feministák segítségével), akkor dr. Sasnak be kellett látnia, hogy bizonyos nyomok Svájcba vezetnek. Dokumentumokat mutatott a Döbröghy-fiúknak, miszerint Panni férjhez ment egy svájci állampolgárságú arabhoz, de dr. Sas arra már nem vállalkozott, hogy a svájci muzulmán közösségben is nyomozást folytasson.
Döbröghy Jani sóhajtott egyet, és felhívta a genfi székhelyű Wintertur nyomozóirodát, és találkozást beszélt meg velük egy budapesti szálloda különtermében. A Döbröghy fiúk ámulatára a Korona Szállóban maga Fritz Wintertur jelent meg remekbe szabott szürke öltönyében, egy tapasztalt női és férfi detektív kíséretében. A svájci úr nem sokat csevegett az időjárásról: elárulta, hogy Anna von Luddét kábítószer-kereskedelem miatt az Interpol is körözi, ezért örülne, ha megismerheti a magyar kalandornő múltjának részleteit.
Döbröghy Sanyi előkereste azt a régi fényképet, ahol Ludas Panni tizenkét évesen az akácfák alatt mosolyog, és beszámolt a két detektívnek mindarról, amit tudott: Ludasné öngyilkosságáról, Panni énekesnői karrierjéről. Egy pszichopatáról van szó, mondta keresett németséggel a detektívnő, aki eddig Wintertur úr oldalán fegyelmezetten hallgatott. Egy igazi pszichopata, aki nem képes túllépni a gyermekkori sérelmeken.
Sanyi jól megfigyelte ezt az érdekes és különleges küllemű detektívnőt, aki mint litván származású svájci állampolgár mutatkozott be. Izomzatával, rövidre vágott hajával, kiugró pofacsontjával épp olyan rettenthetetlennek látszott, mint az amerikai akciófilmek hősnői. Minna detektívnő, mesélte Wintertur úr, a rendszerváltás évében itt tartózkodott Magyarországon, és beszél is egy keveset magyarul. Ezért úgy látjuk ésszerűnek, hogy őt bízzuk meg Anna von Ludde magyarországi előéletének felderítésével. A Döbröghy fiúk bólintottak, és ellátták a különlegesen vonzó külsejű Minna Sliveniust Döbröghy Pálnak szóló ajánlólevelekkel.
A lelkileg még mindig megviselt Döbröghy Pált sokáig nyomasztotta a kastélyában Minna Slivenius jelenléte. A cselédek rettegtek a nyikorgó katonacsizmában, bőrruhában közlekedő detektívnőtől, ettől a “nyikitától”, aki esténként a nyitott ablaknál tisztogatta fegyvereit. De Döbröghynek azt kellett látnia, hogy a rideg, a magyart csak törve beszélő detektívnő – vele poharazgatván a kastély dísztermében – kis idő múltán feloldódik, és még a gyerekkoráról is hajlandó beszélgetni.
A megtört és idős Döbröghy már csak ritkán hagyta el hálószobáját. Sóhajtva állapította meg, hogy Minnácskának milyen jó alakja van, de ezt is halkan merte elárulni az inasának. Egy kicsit rettegett, hiszen a katonás Minna nácik, kábítószerüzérek, terroristák saját keze általi leleplezésével hencegett, amelyet Döbröghy úr a párnái között jóleső borzongással hallgatott. A Döbröghy fiúk Pesten úgy ítélték meg, hogy a szigorú Minna egy kicsit régóta tartózkodik már a Döbröghy-kastélyban, ezért óva intették a szép detektívnőtől a bácsikájukat. Még az a vén bolond szerelmes lesz, aggodalmaskodott Jani, ám időben megérkezett Svájcból Herr Winthertur távirata: az álöltözetben közlekedő Ludas Annát, (vagyis Nagy Annamáriát, azaz Kovács Benedeknét) lelőtték a zürichi repülőtéren, és Minnának Svájcba kell utaznia, hogy a halottat azonosíthassa.
Minna Slivenius ígéretet tett Döbröghy úrnak, hogy visszatér Magyarországra, és beszámol a szörnyűséges kalandornő utolsó napjairól. A beteg, összetört Döbröghy a párnáiból figyelte a fegyvereit tisztogató, rettenthetetlen detektívnőt. Valami egészen különös jutalom vár magára, Minnácska, sóhajtotta, ha Magyarországra visszajön. Minna Slivenius rejtelmesen mosolygott, és mihelyt Svájcban elintéződtek az Anna von Ludde halálával kapcsolatos formaságok – minthogy vonzalma az öregúr iránt tartósnak bizonyult –, bőrruhájába tűzött pisztollyal újra ott állt Döbröghy úr betegágyánál.
Feleségül veszem magát, Minnácska, sóhajtott Döbröghy Pál. Tudom, hogy unokaöcséim haragudni fognak rám az örökség miatt, de én valami igazi jutalmat szeretnék felajánlani a szabadítómnak. Minna bólintott, és ott a betegágy mellett tisztogatni kezdte a pisztolyát. Ám kicsit sajnálom szegény Pannit – folytatta elhaló hangon Döbröghy –, és nagyon sajnálom szegény édesanyját is, mert esküszöm az élő istenre, hogy szántszándékkal egyszer sem kívántam a halálát.
Minna elfordult, és odalépett az ablakhoz. Tekintetével végigpásztázta a parkot, és számítgatta, mikor kerülhet sor a szertartásra, hány gengsztermesével kell addig az öreg képzeletét jóllakatnia. Hány hold földről van szó, kérdezte, és kezét szép lassan végighúzta Döbröghy Pál karján. Döbröghy felsóhajtott, és sorolni kezdte a szántókat, gyümölcsösöket, vadászházakat és a kastélyában található értéktárgyakat.
Hát így is jó, sóhajtott Minna. És úgy döntött, minthogy az öregnek nincs sok hátra, visszacsomagolja a pisztolyt a táskájába.

A firenzeiek jót nevettek, Pamfilo pedig rázendített Cecco egyik vidám szonettjére.

Elégne a világ, ha tűz lehetnék,
ha szél lennék, elfújnám, mint a pelyhet,
ha víz, áradnék, hogy mindent lenyeljek,
ha Isten, mindent a mélységbe vetnék.

Ha én lennék a pápa, jót nevetnék,
hogy annyi jámbor hívőt seggre ejtek,
ha császár lennék, nem adnék kegyelmet,
körös-körül minden fejet leütnék.

Ha halál lennék, apámra vadásznék,
futnék tőle, ha én lennék az élet,
és nem bánnék az anyámmal se másképp.

Ha meg én lennék Cecco, aki tényleg
vagyok és voltam: jó nőkkel cicáznék,
s nektek jutnának a rondák, a vének.

Megfájdult a fejem – szólt Elisa szégyenlősen – ennek a rekedt hangú nőnek volt valami kellemetlen a hangszínében. És nem is értem, miért beszélt magáról egyes szám harmadik személyben.
– Rekedt hangú nő? – vágott közbe Giannetta. – Ragyogó teremtés! Milyen szívesen hallgatnám meg, hogyan is boldogult azzal a nagy örökségével, és milyen arcot vágott Jani és Sanyi, mikor a végén kiderült, hogy bolondot csinált belőlük...
Emília mélyen vallásos lévén, közbeszólt és kifejtette, hogy mennyivel kívánatosabb, ha valaki inkább a Gondviselés segítségével...
Pampinea és Giannetta gúnyosan nevetni kezdtek.
– Ne ítélkezzünk! Hallgassunk meg inkább egy ilyen mesét is – szólt közbe Filostrato.


„A szerelem többértelműségével szerettem volna játszani” - Az Irodalmi Cnetrifuga beszélgetésének szerkesztett változata a KÖNYVTÁR rovatban.
Bánki Éva honlapja

2007. szeptember 28., péntek

Polcz Alaine halálára

Polcz Alaine Párka. Krisztofer*. Halálosztó.

Miért lett révész a holtak folyóján?


Azért, mert az anyja cseléd volt az apja házában. Ő meg a cseléd gyereke az apja valódi családja és gyerekei mellett. Mert Alaine-nek keresztelték, de Ibolyának hívták. Mert apja hozzáadta egy rideg, nemibeteg és mást szerető férfihoz, akibe Ibolya-Alaine szerelmes volt, de akinek ő nem kellett. A szenvedésteli betegség miatt, amivel megfertőzték. Mert írófeleség lett, egy cseléd szorgalmával és alázatával, megtűrten. És mert író lett.
Utolsó könyvében meggyónt. Bitónak meggyónta mindazt, amit tett.

Az elhunytak után még egy darabig vételezték a morfint. Megvitatták a végső stádiumú beteg, a család, a hozzátartozók állapotát. És amikor úgy látták, hogy alkalmas a pillanat, Alaine bólintott és elaltatták a kis beteget.

Ezért akarta tudni, hogy Bitó megtenné-e? Bitó vállalná-e érte ezt a felelősséget, amit ő annyiszor vállalt a haldoklók mellett?
Kétségtelenül, vállalta. Mindig látta a másik partot. De talán a végén mégis elbizonytalanodott abban, hogy jó úton jár-e. Ezért akarta tudni, hogy Bitó megtenné-e?

Bitó csak a titok szelét érezte, mikor Alaine elmondta neki az igazat. Éveken át sok élet szivárgott el a keze között megnyugvással: kísérte a haldoklót, az anyját, a családját, a testvéreit, a halálra rémült környezetet. Legjobb érzése szerint látta el hivatalát: az eloldó angyalét.

Mészöly Miklós halálát azonban senkinek sem kívánom. Pedig nagyjából ennyire vagyunk képesek magunk is, ha el kell engednünk, aki a miénk. Vagy ha mennünk kell. Persze, mindenki felelős a saját haláláért, az életével. A hóhért akasztják.

Ezért akarta tudni, hogy Bitó megtenné-e?
Bitó nem tenné meg.
Alaine azt mondta el mindenkinek, hogy ő viszont igen.
Merte tudni és tenni egyszerre.
Merte elmondani.

Alaine sokadszor is megkérdezte Bitót.
Vállalná-e ezt a spirituális feladatot, az ő átsegítését, aminek már se tétje, se büntetése nem lehet, mert megvan a felmentvénye. Alaine végső stádiumban élő rákos, Bitó orvos. Szakemberek és thanatológusok. Barátok. Ez nem terhelheti meg Bitó lelkiismeretét. Megadná-e?
Bitó nem adott felmentvényt. Alaine elment.

Eloldotta csónakját, elvágta fonalát, magához vette a halált.

Ki a Gazda? Hol a Bíró?

Alaine angyal volt, ember lett. Nyolcvanöt évig született.


Gordon Agáta


_____________

* Bitó László szava a haldoklók kísérőjére.

Bitó László: A technopuccs dosszié

Lelkiismereti puccs! - Bitó László könyve politikai krimi egy írótól, aki a saját hazájában nem lehet próféta: egy olyan Dél-amerikai puccsista történet, mely a hazai mentális valóságot mutatja meg.

A történet Partalóniában zajlik le, de "Bármi hasonlatosság élő személyekkel, mai (vagy várható) eseményekkel nem a véletlen műve. Abból ered, hogy minden korban, minden társadalomban vannak önfeláldozók és önzők, naivak és rafináltak, gyengédek és erőszakosak, befogadók és kirekesztők, megértők és intoleránsak, szeretetre és hatalomra vágyók, igazak és hamisak, jók és rosszak. És a jók csendesek, türelmesek és »meghunyászkodók«, míg a rosszak kiharcolják jogosnak hitt jussukat: elnyerik a hatalmat fölöttük". (A kisregény 3. oldali előhangjából)

"Valaki, akit eddig nem ismertem - legyen KD - bekéretett a székházba, és a bizottságról faggatott. Figyelmeztetett, hogy mi célból juttattak be. Semmitmondó válaszaimmal elégedetlen. A bizottság másik független tagjáról akar megtudni valamit. Talán, hogy befolyásolható-e. Aztán sikerült másra terelnem a szót: őrá. Ez mindig beválik! Öt percbe sem telt, s már dicsekszik: milyen elismerten sportos. A műfaja: a vízszintes maratón. Nagyot röhög saját viccén. Közben les. Szemérmesen lehajtom fejem, majd úgy nézek fel rá. Némelykor tényleg utálom magam." (Részlet Heléna Sanchez naplójából)

Bitó László, az író kollektív tudatunkból merít és manifesztál


Ahhoz, hogy jó értsük, hogyan alkalmazza a kollektív tudat és tudatalatti tartalmait, fontos, hogy ismerjük a kortárs szerzőt magát is: gondolatait, életútját, cselekedeteit. Bitó Lászlóé egy jól ismert magyar sors, mely ugyanakkor szokatlanul sikeressé vált. Két teljes élete van: a fiatal 56-os forradalmáré, aki későn elismert magyar íróként és gondolkodóként emigrált hazájából, s a sikeres, külföldön elismert amerikai tudósé és orvoskutatóé. Mindkettőről ismereteket nyerhetünk írásaiból, melyekből arra is fény derül, hogy Bitó László hiteles ember: egy példátlanul széles látókörű humanista és feminista.
Bitó László lelkiismerete mindannyiunké: egy férfiasan elfogulatlan és nőiesen érzékeny lelkiismeret. Abszolút értékben gondolkodik, gondolkodásában nemzedékeink teljes személyiségét és látható tetteit vizsgálja.

A 60-as nemzedékek


Bitó a 60-as nemzedék apjaként szól: olyan apaként, amilyen nekünk nem lehetett. A mi apáinknak itt, a keleti integrációban kellett élniük és megélniük, ők az ehhez mért túlélő erkölcsökkel, eszközökkel és ideológiával látták el fiaikat, miközben a leghalványabb tapasztalatot is nélkülözték a demokráciáról és annak működéséről, az autonómiáról és a személyes felelősségről.

Mentális látlelet


A vizsgálatot egy nő végzi el: egy szingli, apa nélkül felnőtt oknyomozó újságírónő. Számomra ismerős ez a nő. Ismerősek az érzései, a szexuális ügyeskedése, a morális kétségei és elhatárolódása – a személyisége nagyon is igazi.

Bitó hősnője politikusok szeretője – egy tárgyilagos nő, aki (szűk de reprezentatív minta alapján) felméri a hatalmon lévő férfiak domináns tulajdonságait: viszonyukat a pénzhez, a szüleikhez, feleségükhöz és gyerekeikhez, az általuk használt eszközöket, felelősségérzetüket, szexuális motivációikat és érzelmi intelligenciájukat.

Ez a nő Ilona Sanchez, azaz Szántó Ilona, Ica. Itthon aligha kerülte volna el a ma nyilvánosan és jogilag nőként is meghurcolt áldozatok, Zsanett, Malina Hedvig, Kármán Irén, Molnár Csilla vagy Simek Kitti sorsát. „Ott” csak gyomorfekélye volt és rákos lett − de előbb megismerte az igazi szerelmet a boldog Kubában.

Az eredmény mindannyiunk számára ismerősen kiábrándító. A húsz éve még fiatal forradalmárok egy túlélő Petőfi (vagy CheGuevara) sorsára jutottak: komor, mogorva férfiak, a helység kalapácsai és mindig halasztgató Pató Pálok. Ellenségeket keresnek barátok helyett, a sokszínűségben is megmutatkozó egyezések alapján létrehozott összetartozás-élmény megélése helyett kisebbségi komplexusaikat nyalogatják: bekerített, nomád ősapák paranoid és agresszív viselkedésmintáit használják az együttműködő és támogató anyai minták helyett.


Bele tudunk-e nézni e tükörbe?


Bitó László könyve politikai krimi egy írótól, aki a saját hazájában nem lehet próféta: egy olyan Dél-amerikai puccsista történet, mely a hazai mentális valóságot mutatja meg.

Fontos és időszerű figyelmeztetés a férfiaknak és a nőknek: ma egy teljes körű önvizsgálat nélkül nincs esélyünk, hogy közelebb léphessünk egymás és a jövő felé. Bitó látlelete elgondolkodtató: a regény hősnője meghal, mielőtt felismerhetné, hogy van esély, remény.

A remény azokban a nőkben van, akiknek lelkiismerete és kitartása nem inflálódott, és a fiatal nemzedékekben, akik már demokrácia-kísérletekben és európai integrációban tudatosodnak. A nővértanú újságírónő emlékére és Bitó László tiszteletére felveszem az Ica nevet.

Gordon Agáta Ica


A technopuccs dosszié a MEK-en

Gordon Agáta nekrológja Polcz Alaine-ről a MOSODA rovatban.

Bitó László honlapja

Bitó Lászlóról a SZALON-ban.

2007. szeptember 27., csütörtök

Bitó László

Író, orvoskutató, az eutélia képviselője, Polcz Alaine beszélgetőpartnere. Ilona Sanchez alakjának teremtője, névadónk, s a vakság megszüntetője.
"Lelkiismerete mindannyiunké: egy férfiasan elfogulatlan és nőiesen érzékeny lelkiismeret."

"Ha életed minden keresztútjánál tied a választás, halálodat is te választod, még ha születésedkor ezer különféle halál várt is rád." (In: Názáreti Izsák)
"Elveszett nap az, amelyen az emberfia nem hagy maga mögött valamit, amiben addig hitt, és nem bukkan rá valami újra, amiben hinni képes." (In: Názáreti Izsák)

Budapesten született, 1934. szeptember 7-én.
Az ötvenes években kitelepített, majd munkaszolgálatos a komlói bányában.
1956-ban vezető, elfogják, menekül: az Egyesült Államokban telepedik le, itt tanul és épít siekres orvoskutatói karriert.
A Columbia Egyetem nyugalmazott professzora.
A Xalatan kifejlesztésével a vakságot okozó glaukóma műtéti kezelését képes kiváltani. A zöld hályog elleni cseppek felfedezéséért, tudományos munkásságáért itthon is elismerték.
A kilencvenes évektől hazatelepült, regényeket ír: Istenjárás, Az ötödik lovas, Ábrahám és Izsák, Izsák tanítása, A Názáreti Izsák - néhány regénye.
A Technopuccs dosszié című kisregényét Goedon Agáta centrifugázta ki a könyvtárban.
Esszékötetei között jelent meg a Nekünk kell megváltanunk magunkat, a Boldogabb élet - jó halál és Az utolsó mérföld - Beszélgetések Polcz Alaine-nel.

"Ahhoz, hogy jó értsük, hogyan alkalmazza a kollektív tudat és tudatalatti tartalmait, fontos, hogy ismerjük a kortárs szerzőt magát is: gondolatait, életútját, cselekedeteit. Bitó Lászlóé egy jól ismert magyar sors, mely ugyanakkor szokatlanul sikeressé vált. Két teljes élete van: a fiatal 56-os forradalmáré, aki későn elismert magyar íróként és gondolkodóként emigrált hazájából, s a sikeres, külföldön elismert amerikai tudósé és orvoskutatóé. Mindkettőről ismereteket nyerhetünk írásaiból, melyekből arra is fény derül, hogy Bitó László hiteles ember: egy példátlanul széles látókörű humanista és feminista.
Bitó László lelkiismerete mindannyiunké: egy férfiasan elfogulatlan és nőiesen érzékeny lelkiismeret. Abszolút értékben gondolkodik, gondolkodásában nemzedékeink teljes személyiségét és látható tetteit vizsgálja."

Bitó László 2007. szeptember 27-én volt az Irodalmi Centrifuga vendége.

Gordon Agáta: Lelkiismereti puccs! - Bitó László: A Technopuccs-dosszié című írása a KÖNYVTÁR-ban olvasható.
Gordon Agáta nekrológja Polcz Alaine-ről a MOSODÁ-ban olvasható.
Bitó László honlapja

Polcz Alaine

Pszichológus, író, tanatológus, a Magyar Hospice Mozgalom, majd alapítvány életre hívója, Mészöly Miklós felesége. Kolozsváron született 1922. október 7-én. Budapest hunyt el, 2007. szeptember 20-án.



Művei:
A „kisoroszlán-játék” mint diagnosztikai és terápiás eszköz (1962)
A bábjáték alkalmazása a gyermekpszichodiagnosztikában és pszichoterápiában (1966)
Bábjáték és pszichológia (1966)
Az elveszett cirmos (1966)
Aktív játékdiagnosztika és játékterápia (1974)
Orvosi pszichológia a gyakorlatban (1976)
A rend és a rendetlenség az emberi cselekvésben (1987)
A halál iskolája (1989)
Asszony a fronton (1991)
Meghalok én is? A halál és a gyermek (1993)
Macskaregény (1995)
Éjjeli lámpa (1996)
Ideje a meghalásnak (1998)
Főzzünk örömmel (1998)
Világjáték (1999)
Az életed, Bíró Berta (2000)
Leányregény (2000)
Gyászban lenni (2000)
Élet és halál titkai (2001)
Gyermek a halál kapujában (2001)
Karácsonyi utazás (2002)
Kit siratok? Mit siratok? (2003)
A rend és a rendetlenség (2004)
Kit szerettem? Mit szerettem? (2004)
Együtt az eltávozottal (2005)
Egész lényeddel (2006)
Karácsonyi utazás (2007)

Az Irodalmi Centrifugában Bitó Lászlóval Az utolsó mérföld cmű könyv kapcsán 2007. szeptember 27-én beszélgettek róla.

Gordon Agáta Polcz Alainről szóló nekrológja a MOSODA rovatban olvasható.

Polcz Alaine-ről a wikipédián

2007. szeptember 27. - Az utolsó mérföld

Az Irodalmi Centrifugában Bódis Kriszta és Gordon Agáta vendége Bitó László író, amerikai orvoskutató, humanista, tanatológus, evolucionista.

Könyvei: Istenjárás, Az ötödik lovas, Izsák3, Magunknak kell megváltanunk magunkat, Boldogabb élet, jó halál; Ahogy láttam… 2004-2006, és Az utolsó mérföld.

Az utolsó mérföld a szerző Polcz Alaine-nel folytatott beszélgetéseit fogja egybe. Polcz Alane író, tanatológus, a magyarországi hospice-mozgalom megalapítója, Mészöly Mikós író felesége.

Bitó László élettörténetének gócpontjai címszavakban: úrifiú – kitelepített – munkaszolgálatos – 56-os forradalmár – emigráns - sikeres orvoskutató - hazatért regényíró. Amerikában teljes életet él feleségével és gyerekeivel, kutatóorvos, professzor emeritus.

Művei között találunk egy, a második kötetig megírt ifjúsági, Trianonról szóló trilógiát (Istenjárás, Az ötödik lovast – utóbbi a kötelező olvasmányként ismert Tatai Sándor-regényre, a Puskák és galambokra hajaz), Izsák-trilógiája pedig a férfi és női hasadás fájdalmát a férfi oldaláról mutatja meg.

Polcz Alaine mellett számára is fontos kérdés a halálról való gondolkodás: az euthanázia, a hospice-mozgalom és az eutelia kérdései mentén mindkettejük gondolkodása értelmezhető. Életútjuk közös pontjai lehetnek a háborús viszonyok között szerzett szexuális tapasztalatok (Bitó László egyik önéletrajzi tapasztalatokból is táplálkozó kötetének anya-szereplőjét erőszakolták meg a szovjet katonák, Polcz Alaine saját ilyen tapasztalatait írja meg Asszony a fronton című kötetében). Közös pont lehet hitük is.

Polcz Alaine közeli halála kapcsán mindez szóba került Bitó Lászlóval az Irodalmi Centrifugában.

2007. szeptember 25., kedd

Transz-spirál

A testem / membrán / a testem áteresz / a testem üvegsátor / a testem született / a testem csontkosár / a testem transzparens.

A testem honosít / a testem aliáz / a testem áttelepül / a testem emigráns / a testem befogadott / a testem asszimiláns / a testem kurva
a testem szennyes / a testem szagos / a testem taszít / a testem tüntet / a testem hontalan / a testem buzi / a testem kurva



a testem csaló / a testem tarhál / a testem lenyúl / a testem kifoszt / a testem koldul / a testem üzlet / a testem kurva
a testem ember / a testem kender / a testem tanul / a testem mester / a testem kurva
a testem eltakar / a testem elárul / a testem néma / a testem jelel / a testem kurva
a testem férfi / a testem női / a testem fegyver / a testem tűri / a testem égi / a testem terméketlen / a testem kurva
a testem szerel / a testem burkol / a testem sofőr / a testem fest / a testem borostás / a testem hájas / a testem kopasz / a testem zenél / a testem kurva [...]

(Gordon Agáta versének teljes szövege a Szomjas oázis - Antológia a női szexualitásról kötetben olvasható.)

2007. szeptember 2., vasárnap

Bódis Kriszta: Szakmai beszámoló a hétesi modell-programról

A Bódis-módszer Hétes-telepi modell-programjáról szóló szakmai beszámoló a Bódis-módszer alapjait és a Hétes telepen rendezett modell-program, az egyhetes tábor eredményeit és tanulságait összegzi a program lehetséges folytatásának reményében.

A Bódis-módszer hétesi modell-programja, mely a hosszú távú terepmunka első, kísérleti periódusa volt, a lehető legnagyobb szakmai és (emberi) sikerrel, a nehéz körülmények és hiányos feltételek mellett is pozitív hangulatban, eredményesen lezajlott. Élményekkel, tapasztalatokkal és tervekkel telve tértem haza 5 önkéntes segítőmmel, a hétesieket azonban továbbra sem hagytuk el.

Hamarosan visszatérünk, hogy a foglalkozások eredményeit két napos vetítés, fotó-, rajz-, festménynézés keretében megbeszéljük a résztvevőkkel (terveink szerint október 6-án). Résztvevők alatt gyakorlatilag az egész telepet érthetjük (65 családot, felnőtteket és gyerekeket). A gyerekek létszáma (amikor az anyukák megjelentek a karonülő apróságokkal) elérte a 250-et.

Tervezünk egy Budapesti egész napos beszámolót,(előadások, beszélgetések, vetítés és kiállítás keretében) hogy megoszthassam, bemutathassam a módszer alapjait, immár újabb konkrét tapasztalatokkal bővítve.



Hosszú távú tervek a tapasztalatok alapján:

1. További Hétes-telepi alkotó és fejlesztő programok, a Bódis-módszer hétesi modelljének továbbfejlesztése, melynek célja:

- a hétesiek, elsősorban a gyerekek és fiatalok kiemelkedése az emberhez méltatlan körülmények közül, melyeknek nem ők az okai
- pozitív identitásuk visszaadása, autonómiájuk és integrációjuk fejlesztése
- a többségi társadalom- és a helyi intézmények felé való mediációval a társadalmi mobilitás lehetőségének megalapozása

2. Párhuzamosan és a terepmunkával folyamatosan haladva szeretném kidolgozni a Bódis-módszer esélyteremtő programjának hátrányos helyzetű, (cigány és/vagy szegény csoportokban és/vagy telepeken) történő alkalmazásának adaptálható és tanítható speciális módszertanát, tankönyvét és programcsomagját, mindezt a (telepi/getto) konzerváció teljes elkerülés érdekében



Költségek és azok módosításának indoklása, eszközök, résztvevők és programok összefoglalása:

A 2007 augusztus 18-27. között szervezett alkotótábort roma és nem roma barátaimmal (Balogh Rodrigó színész, rendező, Gózon Francisco operatőr, Tóth Bernadett szociológus, Solti Gyöngyi tanár, Turai Katalin jogász, tanár) önkéntes alapon bonyolítottuk vezetésemmel (Bódis Kriszta író, rendező, pszichológus) és a hétesiek kölcsönös, önkéntes és hatékony együttműködésével.

A családoknak (65 család) kétszer három napos élelmiszer csomagot, a gyerekeknek (250 gyermek) napi étkezést biztosítottunk, egy napon az egész telep számára ebédet főztünk és osztottunk.
Mivel (erről bővebben a szubjektív beszámolóban és naplóban) Budai Mária hétesi önkéntesünk sokkal gazdagabb és olcsóbb, valamint a családok szokásait is figyelembe vevő élelmiszercsomagot állított össze, és mivel egy nap budapesti barátunk az egész telep számára főzött az általa hozott húsból és alapanyagokból, ezért az általunk kalkulált élelmezési költségek csökkentek.
Az eszközszállításon megspórolt és az élelmezésből fennmaradt pénzt a gyerekek fejlesztésére használt eszközökre (kézműves alapanyagok: gyöngyök, gyurma, arcfesték, festék, ceruza, kitűzők, ragasztó, sokfunkciós kartonszékek stb.) és technikára (kamerák, fényképezőgép és azok kiegészítői) költöttük.
A szálláson úgy spóroltunk, hogy helyieknél laktunk, akiket ennek fejében a programban közreműködő Interkulturális és Irodalmi Cenrifuga Alapítvány kifejezetten erre gyűjtött pénzbeli adományaival támogattunk.
Költségeket csökkentettünk továbbá eszközök és ruha adományok gyűjtésével, magánszemélyek, valamint a Magyar Független Film Alapítványtól kapott hozzájárulásából nagy mennyiségben tudtunk kézműves és filmes alapanyagokat venni.
További megtakarítást jelentett, hogy az önkéntesek nem csak a munkát végezték ingyen, de ellátásukról is maguk gondoskodtak.
Csáky Attila a Cameofilm producere kézi kamerával, fényképezőgéppel, monitorral járult hozzá, hogy a hétesi gyerekek dokumentumfilmes csoportja megismerkedjen a dokumentumfilm forgatás és fényképezés alapjaival, és ahhoz, hogy a tábor életét, munkáját rögzíthessék. A felnőttek és gyerekek közül sokan most fogtak először kezükbe ilyen eszközöket.
A két típusú filmes csoport mellett a fényképezés alapjait tanulhatták a gyerekek, kezükben a fényképezőgéppel végre maguk alakíthattak magukról képet. A fényképezés unhatatlan sláger volt a legkisebbektől kezdve a felnőttekig, sokan kaptak lehetőséget a fotózás kipróbálására.
A Vision Team jelképes áron professzionális kamerával, watchmannal és stativval, illetve a játékfilmes csoport számára szükséges alap technikával is hozzájárul a projekt megvalósításához. A hétesi fiatalok játékfilmes, rendező-színész-dramaturg-operatőr csoportja saját történeteik és ötleteik alapján kidolgozott jelenetek során át ismerkedett a rendezés, a színészkedés, a filmezés alapjaival, mely munka hatalmas élményt jelentett számukra. "Úgy érzem magam, mint egy igazi sztár, és ez nagyon jó." -mondta legtehetségesebb tanítványunk. Áhitattal és figyelemmel nézték vissza magukat a képernyőn a megbeszéléseken. Az az élmény, hogy önmagukat ugyan azokban a médiumokban pozitív, h szerepben látják, éppen úgy, ahogy a számukra példaértékű hősöket vagy média szereplőket, pszichológiai értelemben az esélyteremtés alapja, és kezdete.
Az egész alkotótábor mozgó és ellátó alapját képezte az a furgon (ld bővebben a szubjektív beszámoló- és naplóban) melyet a Filmtransport Kft kiemelkedő kedvezménnyel biztosított számunkra.

A kézműves csoportban (melynek speciálisabb alapanyagait a Handykraft Kft szintén jutányos áron biztosította) elsősorban az élményekre koncentráltunk, vagyis, hogy a gyerekek és érdeklődő felnőttek minél több technikához, formához hozzáférhessenek, jó minőségű anyagokkal dolgozhassanak ezek voltak: a festés, rajz, gyöngyfűzés, jelmezkészítés, arcfestés, hajtogatás, gyurmázás, agyagozás, gipszöntés alapanyagai.



A BÓDIS-MÓDSZERRŐL

A Bódis–módszer szemléleti és módszertani alapjaiban azt foglaltam össze, amit gyakorlatban már tolerancia tréningjeimen, az előítéletmentes gondolkodás és interkulturális nevelés csoportjaimban, a szociálpszichológia kurzusaimon, valamint az alkotásterápiában, közösség építő és készségfejlesztő tréningjeimen már alkalmazok, ám a szegénység és a telepi lét körülményei, a kirekesztett cigány csoporthoz való tartozás, a generációkon átívelő nélkülözések következményeképpen kialakuló szindrómák, egészségügyi hátrányok, problémák a hétesi alkotótáborban végzett munkának meglehetősen speciális színezetet adtak, rengeteg tanulsággal szolgáltak az elkövetkezendő hétesi munkára nézve csakúgy, mint a Bódis- módszer általános alkalmazásához, melynek egyik iránya éppen a hátrányos helyzetben lévők életének javítása, jövőbeni lehetőségeinek megteremtése.

A Bódis-módszer Hétes telepi modell értékű programsorozata, mely a Hétes telepen (Magyarország egyik legszegényebb ózdi roma telepén) főként gyerekeket, fiatalokat, és nőket, közülük is a fiatal anyákat és a serdülő korú lányokat érint.
A lényeg, hogy a Bódis-módszer kreativitás- és alkotásközpontú, interkulturális és esélyteremtő, készség- és közösség fejlesztő valamint szemléleti és módszertani programcsomag.

A módszer alkotás-lélektani és pszichoterápiás-, egymással összefüggő folyamatokra épít.
A Hétes-telepi modell program kreativitás- és alkotás centrikus programsorozat, amely kiegészül gyermekélelmezéssel és helyi munkaerő alkalmazásával. A létrejött alkotásoknak továbbiakban nyilvánosságot, publicitást szervezünk.
Hátrányos helyzetű csoportokban hosszútávon a Bódis-módszer alkalmazása a munkaerő piaci és iskolai integrációt is elősegíti. A környező többségi csoportok, iskolák, önkormányzat, családsegítő, bevonása a toleranciára és előítéletmentes gondolkodás fejlesztésében, valamint a szegregációs tendenciák visszaszorításában is hatékony lehet. A Bódis-módszer újszerűsége és eredményessége többek között abban rejlik, hogy közvetlenül elérhetővé teszi a specifikusan felépített programokat, mert helyi körülményekhez alkalmazkodik, helyi igényekre koncentrál és helyi, speciális kérdésekre keresi a választ kölcsönösen a benne résztvevőkkel. A pszichoterápiás módszereket, az interkulturális nevelés alapelveit, közösség építő és személyiségfejlesztő tréningeket ötvözi az alkotás élményével. A folyamat autonómia erősítő, egyenrangú párbeszédre és kölcsönös együttműködésre épül. Középpontjában az empátia, a megértő, elfogadó, szeretetteljes figyelem áll, mely elsősorban az alkotást gátló tényezők felszabadításával ötvözve alapjává válik a különféle irányú fejlesztéseknek.

TANULSÁGOK ÉS TERVEK

A Bódis-módszer alapjait és szemléletét annak fejlődésével folyamatosan és párhuzamosan be kell emelni az informális és formális nevelésbe, valamint a szakemberek (pszichológusok és pedagógusok) képzésébe. Szükséges a megfelelő tankönyvek és szemléltető anyagok elkészítése, s az alapképzés megkezdése (tréningek). Terveim között szerepel a programcsomagok fejlesztése és specializációja., a dokumentációk gyűjtése és publikálása, a folyamatos monitorozás és hatásvizsgálatok, valamint kerekasztal-beszélgetések, workshopok és konferenciák szervezése, szakmai diskurzus kialakítása.



A BÓDIS-MÓDSZER HÉTES-TELEPI HOSSZÚ TÁVÚ MODELL-PROGRAMJA:

A stáb (kreatív team) bővítése és hosszas előkészítő vagyis tartalmi tréningező, felkészülési munkába való bevonása. A stáb magja kapjon jelképes tiszteletdíjat, a csatlakozó szakemberek is, legyen egy önkéntes holdudvar.

A stáb magjába tartozzon bele a kiképzett hétesi segítőcsapat, az ő honorálásukat át kell gondolni, hogy alkalmazásuk ne ossza meg a helyieket és ezzel ne fokozzuk az agressziót. Valószínűleg az a helyzet, hogy az egyenrangú bánásmódra kell ügyelni, ami pszichológiailag önmagába jutalmazó, csakúgy, mint a bizalom, és az átadott szaktudás maga is értelmet ad az együttműködésnek. Munkájukhoz eszközökkel biztosítjuk a feltételeket, amelyekhez ők így szabadon hozzáférnek majd. Jutka felajánlotta, hogy kiképez egy kézműves hétesi csapatot. Úgy képzelem, hogy ebben mi is részt vennénk Barna lányai, a nagyobb hétesi lányok és a fiatal anyukák segítségével. A helyszínt még meg kell találni. A Héteshez közeli, de szeparálható helynek kell lennie, ahol nincs ki-be járás. Sajnos ez most szinte lehetetlennek látszik, hacsak nem állítunk be egy hatalmas lakókocsit. (Milyen jó lenne a közösségi ház!) Föl kéne építtetni Pongóékkal és belelkesíteni az embereket.
Az elsajátított kézműves szaktudás mentén lehetne kifelé kémlelni lehetőségek után. A kiképzett munkásaink nem csak a mi projektünkben dolgozhatnának, hanem a családsegítő vagy más intézményekkel felvett kapcsolat során (amiben nekünk meg kellene tenni az első lépéseket) találhatnánk nekik munkát, vezethetnének tanfolyamokat (pénzért, természetesen).

Fel kell venni a környező intézményekkel a kapcsolatot. Gyerekeink fejlődését oly módon követni az iskolában, hogy azoknak az iskoláknak, ahova hétesi gyerekek járnak, külön programcsomagot ajánlanánk fel, amit a hétesi önkéntesek visznek be az intézményi közösségbe (osztályközösség és tanári közösség fejlesztése, alkotás centrikus tolerancia-, interkulturális- és integrációs tréningje a Bódis-módszer alapján). A kapcsolatteremtés során (Dettus) tovább körvonalazódhatnak az együttműködés lehetőségei.

A hétesi fiatalok kiútjának személyes tanácsadói, pályaválasztási stb. segítséggel történő kiépítése a hétesi programokon belül, egyfajta specializálódás keretében.

Célunk a lelki gondozásra (tanácsadás, krízisintervenció és kríziskezelés) fektetett hangsúly, elsősorban fiatal anyáknak és kamasz fiúknak, lányoknak, kifejezetten önismereti és személyiségfejlesztő csoport tréning, valamint közös problémamegoldó kiscsoport. Aktuálisan a családon belüli erőszak, alkoholizmus, drogfüggőség és egyéb szenvedélybetegségek, valamint a prostitúció, ezen belül a gyermekprostitúció problémájának sürgős kezelésére van szükség.
A sportélet kialakítása, önálló alkotócsoportok teremtése, amelyek majd nélkülünk is dolgoznak, játszanak, alkotnak.

A Bódis-módszer hosszú távú (longitudinális) modellprogramja volna a hétesi. Ennek civil formát kell találni és az anyagi-, támogatói feltételeket biztonságos alapokra helyezni, akár az Interkulturális és Irodalmi Centrifuga Alapítvány, akár egy önálló, erre a célra létrehozandó alapítvány keretében. Át kell gondolnunk azokat az intézményes és állami kereteket is, ahova ez a munka betagozódhat.