Esti iskolában Bán Zsófiával

„...ha valaki megír egy könyvet, amelyet olvasnak, akkor az bizonyos értelemben hatalmi pozíció. Az egész koncepció nem működne, ha nem arról szólna a dolog, hogy a saját beszélő pozíciómat is aláásom. A végén persze fel lehet tenni a kérdést, hogy mi marad...”
2007. november 8-án Bán Zsófia volt az Irodalmi Centrifuga vendége Esti iskola című könyvének megjelenése kapcsán. Az esten elhangzott beszélgetés szerkesztett változatát olvashatják.


G.A.: - Az Esti iskola mintha küldetés volna számodra. Hiszen az első igazán jelentős megszólalásod a Mindentudás Egyetemén volt néhány éve, amikor is azt mondtad: ismersz olyan embereket, akik ismernek olyanokat, akik tudnak arról, hogy létezik női irodalom és női írók. Ez a kijelentésed tiszteletet, tekintélyt, népszerűséget hozott neked, és az ország is megtudhatta, hogy létezik női irodalom és női írók. Majd megjelent az Esti iskola című könyved, amivel folytattad a tanító és ismeretterjesztő tevékenységedet. És ha arra gondolok, hogy az Irodalmi Centrifuga kiket hívott meg az idén, Bitó Lászlót, Bánki Évát, és most téged, Bán Zsófit, és hogy miféle műveik jelentek meg ebben az évben, akkor fontos összefüggéseket látok köztük, köztetek. Zsófi, te tudsz arról, hogy beilleszkedsz a magyar irodalom élő folyamába?

B. Zs.: - A beilleszkedésről mit sem tudok, viszont izgatottan várom, hogy te mit gondolsz erről. Én maximum beilleszkedtem ide közétek az asztal mögé.

G. A: - Az irodalom, így a női irodalom is egy folyamat, amiben minden megjelent mű valamilyen szerepet tölt be és kapcsolódik a többihez. Amikor azt mondom, Bitó, Bánki, Bán, akkor ők a következőképpen kapcsolódnak egymáshoz: Bánki Éva Magyar Dekameronja egy befogadó mű, pontosan követi Boccació Dekameronjának a szerkezetét, viszont nőszempontú átiratokat közöl. A te Esti iskolád szintén befogadó értelmű. Vagyis két hasonló törekvés jelent meg 2007-ben a mi női irodalmunkban. Szövegszerűen és a nőszempontú átírásban, a lelki rezdülésekben is tetten érhető a hasonlóság. Plusz mindketten külön fejezetet szenteltek a valószínűségszámításnak. Ennek kell, hogy oka legyen. Bitó László pedig október 23-án jelentette meg a Technopuccs című könyvét, és a te Esti iskoládban van egy olyan novella, amelyik nagyon hasonlít erre a könyvre. Arról szól, hogy egy dél-amerikai hangulatú kis országban miféle kis puccsok, morálisan nehezen értelmezhető tettek történek meg.

B.Zs: - Saját csapdámba estem nyakig, és most ünnepélyesen megfogadom, hogy soha többet nem írok olyat, ami összefüggésbe hozható iskolával, tanítással, mert állandóan a fejemre olvassák. Természetesen nem meglepő, ha ez olyasvalakivel fordul elő, mint én, aki civilben tanít. De egy bizonyos ponton túl inkább zavaró, mintsem segíti a könyvet vagy engem.

B.K: - Írtál egy tankönyvet tankönyvi fordulatokkal, hiszen minden novella után van egy kis instrukció, például fejtsd ki saját szavaiddal, vagy érvelj mellette vagy ellene. Vagyis kitalálsz egy formát, ami népszerűvé válik…

B.Zs.: - Egészen pontosan: nem én találtam ki a formát, mert bárki, aki járt általános iskolába, találkozott ezzel a formával. Parazita módon rászívtam magam erre a formára. Abban valóban igazad van, hogy van itt valami, amit inkább a nők kezdenek el megint – nem most lett feltalálva az a módszer, hogy létező szöveget lehet dekonstruálni, átírni, vagy arra ráépülni -, és nyilván van annak oka, hogy többnyire nők hódolnak ennek. A valószínűségszámítás törvényei szerint ennek be kellett következnie. Úgy tűnik, mindenki a kultúrába mélyen beágyazott szövegeket, kultúra-fragmentumokat próbál a maga képére – adott esetben a maga női képére – formálni. Többnyire arról van szó, hogy azokat a bizonyos nagy narratívákat, amiket az irodalomelmélet aposztrofál, vagyis a hagyományosan elmesélt történeteket – és most nemcsak az irodalomról van szó, hanem a történelemről és a kultúrtörténelemről is – megpróbálják más szemszögből elmesélni vagy megragadni. Adott esetben ez női szemszög. Vagyis egyfajta alternatív történetmesélés zajlik, de nem ellenbeszéd.

G.A: - Pontosan így van. És egészen meglepő, hogy mennyire jól lehet olvasni a te történeteidet női szempontból. Amit... igazából nem is tudom, hogy kritikaként hoztam-e, az egy idézet az egyik novelládból: „A túl sok információ lehullik, mint kabátzsebben a kavicsok, meg lehet tőle fulladni. Torkunkon akad az információ, mint ebédelőnek a halszálka, ami egy helyesen kivitelezett hely, mint manőver hatására, hirtelen kirepül a garatból, vissza a szabad levegőbe. Csak egy sima hopp.” Azt gondolom, hogy itt is megtörténik az, ami a legtöbb novellában: valami átkattan az agyunkban, és elkezdünk mást látni ugyanabban a szövegben. Éppolyan, mint az ezoterikus hittérők energetizáló, magnetizáló dolgai, amelyek arra jók, hogy másképp fogjuk fel a dolgokat. Ugyanezt csinálják a te történeteid is. Viszont nem tudom, hogy mennyire lehet alapos előismeretek nélkül olvasni a szövegeidet. Még valami: a könyv egy anti-iskola, felforgatásról, ellehetetlenülésről, összezavarásról, elbizonytalanodásról szól. Nem tudom, nem kellett volna-e konkrétan levonni a novellák tanulságait a szövegekben. Olvasás után azt éreztem, bizonytalan vagyok abban, mit is vonjak le belőlük.

B.K: - Egyfajta tudás paródiája a tankönyvparódián belül?

B.Zs.: - Nem egyfajta tudás paródiájáról, hanem inkább a tudás elsajátításának paródiájáról, vagy ha úgy tetszik, egyfajta tanításmód paródiájáról van szó, amely hierarchikus, strukturált, és hatalmi pozícióból megfellebbezhetetlenek látszik. Arról van szó, hogy legyen tere, helye a bizonytalanságnak. Nem baj, ha nem mindig tudja az olvasó, hogy a szövegben miről van szó. Elég éreznie, hogy utalás történik valamire. Ha az olvasónak van kedve, utánanéz, ha nincs, akkor nem. Ideális esetben – azt remélem -, nem baj, hogy nincsenek feltárva ezek a fehér foltok.

B.K: - Elég bátor kísérletnek tartom, mert – leegyszerűsítve – az történik, hogy készítesz egy nőszempontú, alternatív átiratot különböző toposzokról, tudás-fragmentumokról, és közben saját magadat is kinyitod, megkérdőjelezed, és lehetőséget adsz arra, hogy ezt is egyfajta útnak tekintsük. Érzed a könyv megjelenése óta, hogy ez a fajta demokratikus szemlélet megmutatkozik az olvasóid előtt?

B.Zs.: - Hol igen, hol nem. Elég sokféle olvasata született a könyvnek, több olyan, ami nem feltétlenül egyezik az én szándékaimmal. De a könyv beszéljen magáért. Az egész koncepció nem működne, ha nem arról szólna a dolog, hogy a saját beszélő pozíciómat is aláásom. Különben honnan venném a bátorságot, hogy kritizáljam a másik hatalmi pozíciót, ami mindig a beszélő pozíciója, és aki olyan helyzetbe kerül, hogy hallgatják. Márpedig ha valaki megír egy könyvet, amelyet olvasnak, akkor az bizonyos értelemben hatalmi pozíció. A végén persze fel lehet tenni a kérdést, hogy mi marad…

B.K.: - Mindig van lehetőség aláásni és átírni. Ez fontos lehetőség. De ritkán használjuk a bizonytalanságot, mint talajt.

B.Zs.: - A bizonytalanság többször is visszaköszön a kritikákban, sokszor szemrehányásként, hogy miért van többféle hang, miért van elbizonytalanítva a narráció azzal, hogy mindig más és más szólal meg, mindig más és más hangon. Ettől az olvasó elbizonytalanodik, mert nem vezeti kézen fogva egy felismerhető narrátor. Azt remélem, ez is egy jegy, olyan, ami által felismerhetővé válik a könyv. Vagy nevezhető stílusnak is, mert ha jól belegondolunk, egységes stílusban van számon kérve, hogy „miért nem ez van”.

B.K.: - Nem hagyományos stílus.

B.Zs.: - De mi a hagyományos stílus? Ami homogén? Ami egynemű?

G.A.: - Ami megadja a saját értelmezési kódjait.

B.K.: - Ez a könyv is megadja. De mi a könyv koncepciója? Hogyan született? Mert a borító is érdekes.

B.Zs.: - A könyv designját Eperjesi Ági készítette. Ki lehet nyitni a borítót. A koncepció az volt: áliskolai olvasókönyvet hozzunk létre, amely nagyon hasonlít azokra az olvasókönyvekre, amelyekkel annak idején találkoztunk. De azokkal ellentétben itt a képek nem illusztrációk, alig van rájuk utalás a szövegekben. A könyv képi világa többféle alternatív történetet futtat. A borítón azok a képek színesek, amelyek a könyvben a szövegek mellett kétoldalanként négy-négy kockában is megjelennek, illetve néha üres egy-egy kocka, mintegy arra felhívva az olvasó figyelmét, hogy helyezzen oda - afféle iskolai interaktivitás keretében - egy képet, olyat, amit ott látna. A vizuális játék is arra hívja az olvasót, hogy vegyen részt a történet megkonstruálásában.

B.K.: - A képek honnan vannak?

B. Zs.: - Kettő kivételével – az egyiken én, a másikon a lányom van – az internetről vannak a képek. Tehát „közismertek”, bárki megnézheti őket. Ugyanúgy, mint bárki, aki ebben a kultúrában mozog, találkozhat azokkal a történetekkel, amelyek a könyvben vannak.

G. A.: - A Hol van anya? a könyv első novellája, anya-lánya viszonyról szól. Amikor a rengeteg „hol van anyá”-t olvastam, úgy éreztem, van abban valami gyermeki és kereső. De szétziláltál mindenféle kapaszkodási pontot, az anya, sok egyéb mellett, apát is jelent a szövegben. Ez megkönnyíti a következő novellák befogadását.

B. Zs.: - Nem tudom, mennyiben könnyíti meg. Ugyanakkor volt egy hiányérzetem, amikor ezt a novellát írtam. Az nevezetesen, hogy a magyar irodalomban túlnyomó többségben apa-fiú történeteket olvashatunk. Az ember lányában megfogalmazódik a kérdés: hova tűntek az anya-lánya történetek az irodalomból.



B.K: - A Hol van anya? az első novellád. Föltárja azt a hiányt, amit az átiratokkal lehet betölteni. Másrészt a személyes hiány megjelenítéséhez nem a személyes vonalat választod, ami jellemző a nőirodalomra, hanem egyfajta hiány nyelven, kereső nyelven írod meg, ebben is viszed a bizonytalan vonalat. Amikor megírtad, tudtad a kötet koncepcióját, és azt, mik lesznek azok a hiányok, amikre keresel, hogy a saját irodalmi nyelved megtaláld?

B.Zs.: - Nem volt ennyire koncepciózus a könyv írása. Négy-öt darab volt belőle, amikor felmerült, össze lehetne vagy kellene őket kapcsolni. A novellák mintha maguktól reflektáltak volna egymásra. Nagyjából a szövegek „kérték”, hogy valamilyen keret segítségével legyenek egybefogva. Ez lett az áltankönyvi keret, és ekkor született az ötlet, hogy az egyes novellákat bizonyos tantárgyakhoz rendeljem, és hogy a szövegek végén legyenek ironikus vagy kevésbé ironikus kérdések.

G.A.: - A Hol van anya? a földrajz-történelem csoportba tartozik. Próbáltam az Esti iskola anyagát magamévá tenni, amikor is eljutottam a francia óráig, ahol Gustave és Maxime történetéről hallhatunk, és amely izgalmas átirata Flaubert és du Camp utazásának. Flaubert nem sokkal az utazás után megírja a Bovaryné című regényét, amelyről még ma is azt tartjuk, megmutatja, milyen a nő. Viszont ha elolvassuk a te könyvedet, elbizonytalanodunk, hogy mit, kit is mutat be Flaubert a Bovarynéban. Flaubert-t látjuk Bovaryné tükrében, vagy Bovarynét Flaubert-ében? Lassan elkezdjük mind a kettőt látni.

B. Zs.: - Alighanem Flaubert is azokról a hiányokról beszél a maga módján, amelyek az ő életében felmerültek, és amelyeket ő hiánynak érzett az irodalomban. Az én novellámban a meg nem történt dolgokról van szó, amelyek meg is történhettek volna. A Bovarynénak is van egy ilyen olvasata: mi van a meg nem élt életekkel, és azok miket produkálnak azzal az élettel, amit az ember végül megél.

G.A.: - Az a benyomásom a könyved alapján, hogy Flaubert megelőzi Freudot. Flaubert megírja a női hisztériát. Mivel ma már sokkal többet tudunk a női hisztériáról a nagy férfi felfedezőknek köszönhetően, a te könyved alapján Flaubert művéből azt is megtudjuk, milyen a férfi hisztéria. Érdekes, hogy az 1800-as évek végén és az 1900-as években folyamatosan kutatták a nőt a férfi pszichológusok, pszichiáterek mint számukra érthetetlen jelenséget. A XXI. századra jutottunk el oda, hogy felfedezzük a férfi hisztériát. És ezt te ki is mondod a novelládban.
Viszont a fizika-biológia tantárgyakról még nem beszéltünk. Az ide tartozó novellának a címe A Mantegna-madonna ledobja magát. Meglepő volt, hogy amikor szétküldtem a mai beszélgetésre a meghívót, amelyben ebből a novelládból idéztem, akkor a nőtárs levelezőlistán megjelentek olyan reagálások, hogy már megint 3 betűs szavakat írnak a nők: szar. Ez azzal kezdődik: „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni is lehet, de beszélni is. Amikor torkon kéne ragadni a szart, akkor megint csak azt mondják nekünk, hogy arról hallgatni kell.” Férfi írók esetében lehet, hogy ez így van, de női írók esetében arról is beszélni kell, amiről hallgatnak. Szóval a levelezőlistán az a bizonyos 3 betűs szó kis felfordulást keltett.

B.Zs.: - Erről beszéltem, amikor a hatalmi pozícióról beszéltem, és ettől próbálnék fejvesztve menekülni.

G.A.: - A Mantegna-madonna mindenesetre misztikus-spirituális szövegnek tűnik, leleplezed az áltudományosságot, de az írásod családmodell is egyben. A bibliai családmodellről tudjuk, hogy mit tartalmaz: egy anyát, aki lányanya és kiszolgáltatott, és van egy gyermeke, aki értelemszerűen törvénytelen, de vallásalapító lesz belőle. Kiderül azonban a szövegedből, hogy nagyon nehéz út vezet odáig, amíg Madonnának kisdede lesz.

B.Zs.: - Igen, lehet bibliai családmodellről beszélni, de egyszerűen csak alternatív családmodellről, vagy a gyermek fogantatásának alternatív módszereiről, mert az írásnak az a teljes címe: A Mantegna-madonna ledobja magát, a műfaji megjelölése pedig: gyermekváró népdal.

G.A.: - A szomorú Madonna a szomorú kisdeddel – itt mi az, amiről nem lehet beszélni?

B.Zs.: - Ha a bibliai történetnél maradunk, akkor Mária helyzetéről nincs szó, arról, amin ő keresztül ment. A fókuszpont sohasem ő, hanem a kis Jézus. De nyilván nem véletlen az sem, hogy a Mária-ábrázolásokon mindig van valami szomorúság. Ez nemcsak az egész történet bibliai misztériumából ered, hanem egy nagyon is konkrét nő nagyon is konkrét élményéből.

G.A.: - Én is azt gondolom, hogy amiről nem lehet beszélni, arról kellene. De vajon te beszélsz-e ezekről? Kimondod-e? Hosszan tűnődöm ezen, miközben olvaslak. Kriszta! Te hogy vagy ezzel?

B.K.: - Kibújok a kérdés alól. A hallgatni-beszélni problematika az irodalom problémája, de ma már tudom, a tudományé is. Azért lettem író, mert pszichológusként rájöttem, ha adódik egy probléma, és választ akarunk rá adni, akkor a oly mértékben kell lepusztítani a kísérletet, hogy nem arra az árnyalt problémára kapok választ, amire eredetileg kerestem. Ezért azt gondoltam, mi más volna a megoldás, mint a művészet. Két műfajban is próbálkozom, mindkettőben a beszélni és a hallgatni határáig vagyok képes eljutni. Ha mégis van hasadék, amit egy-egy megvilágosodott pillanatban átélünk, akkor kizuhanunk a nagy büdös semmibe.

B.Zs.: - Egyfelől az irodalom, az elbeszélhetőség problémájáról van szó, másfelől nagyon is konkrétan a női testtel történő vagy nem történő dolgokról. Mindez kézzel fogható hiány a mi irodalmunkban. Az én novellámban a fogantatás problémájáról is szó van. Egy nő teherbe szeretne esni, de nem tud, és próbálja – adott esetben a tudomány segítségével, hiszen erre manapság bőven van lehetőség – magát helyzetbe hozni. Ez olyan élmény, amiről ritkán lehet olvasni, de ritkán lehet hallani is, hiszen az érintett nők erről nem szeretnek beszélni.

B.K: - Egyszerre kulturális tabu, nem is beszélve a férfi kiiktatásáról. Főleg egy olyan világban nem, amelyben a férfi azzal alapozza meg magát, hogy nemz.

G.A.: - De a férfi az által is meghatározza magát, hogy a világ teremtett. Ha nőiben gondolkodunk, akkor a világ nem teremtett, hanem született, és a nemzésnél a szülés, a fogantatás, a megtermékenyülés sokkal fontosabb. Ha a darwinizmusra, az evolúciós elméleteke gondolunk, akkor egészen egyszerűen elnőiesítjük a világot: szülésről, születésről beszélünk, és helyére kerülnek a dolgok. Amikor nemzésről és teremtésről beszélünk, akkor a férfi oldalról van szó. Az Esti iskola megfogalmazza azt is, hogy bizony van női oldal, még ha ennek kevesebb dokumentumát láttuk is eddig. Ez legalább akkora oldala a létezésnek, mint a férfi oldal. Sőt, szerintem az egyetlen.

Bán Zsófiáról további információk olvashatóak a SZALON rovatban.