Simone de Beauvoir, az alkotó értelmiségi nő

„Ő az egyik első szelleméről híres, értelmiségi nő, vagyis az értelmiségi életforma női változata, emblematikus figurája. Életét és műveit számba véve elgondolkodhatunk azon, hogy mit jelentett és mit jelent ma értelmiségi nőnek lenni...  Beauvoir szellemi hagyatéka, a nők politikai-morális szerepvállalásának igénye és morális kötelessége ma is aktuális…” – Joó Mária Simone de Beauvoirról szóló írását olvashatják. 

Simone de Beauvoir születésének 100. évfordulója (1908-1986) alkalmat ad arra, hogy számot vessünk életművével, hatásával.A művelt olvasó valószínűleg csak annyit tud róla, hogy francia írónő, Jean-Paul Sartre egzisztencialista filozófus élettársa volt. A francia kultúra ismerője azt is tudja, hogy a 2. világháború utáni évtizedek szellemi és politikai életének Sartre oldalán egyik meghatározó alakja, szinte egyedüli közismert értelmiségi nő, aki nemzetközi hírnévre tett szert. Újságok fotóin gyakran szerepelt neves politikusok, Hruscsov, Castro társaságában - Sartre oldalán, virággal a karján. Ő az egyik első szelleméről híres, értelmiségi nő, vagyis az értelmiségi életforma női változata, emblematikus figurája. Életét és műveit számba véve elgondolkodhatunk azon, hogy mit jelentett és mit jelent ma értelmiségi nőnek lenni, akkor Franciaországban és ma nálunk.
Ebből a szempontból nem vethetünk számot Beauvoirral anélkül, hogy élet- és alkotótársát Jean-Paul Sartre-ot kihagynánk – bármennyire próbálnánk is Beauvoir jelentőségét önmagában felmérni. Talán egyedül szépirodalmi műveit értékelhetjük Sartre bevonása nélkül, de kérdés, hogy ezek súlya felér-e elméleti művei, memoárjai súlyával. Az utóbbi évtizedben iránta megélénkülő érdeklődés elméleti-filozófiai műveinek szól, melyek közül a két nagy mű: A második nem és Az öregség, valamint a memoárok három kötete olvasható magyarul. Ezek sorrendben az Egy jóházból való úrilány emlékei (1961), A kor hatalma (1965). A körülmények hatalma (1966), mind a Magvető Kiadó Világkönyvtár sorozatában jelentek meg. Nem fordították le korai filozófiai műveit, cikkeit, recenzióit és a memoárok utolsó 4. kötetét sem. Ez utóbbi elmaradása különösen érthetetlen, hiszen a Számvetés (Tout compte fait) a hatvanas évekről és egész addigi életéről készít számvetést 1972-ből visszapillantva. Az emlékiratok elsősorban a kor intellektuális történetének szolgálhatnak forrásul, nem szűk értelemben vett személyes memoárok, megtudhatjuk belőle milyen politikai, művészeti kérdések, művek foglalkoztatták a kor értelmiségét és kettőjüket, akik baloldaliak voltak. A magyarul nem olvasható 4. kötet éppen a 1968 előtti és körüli éveket eleveníti meg, melyek manapság újból az érdeklődés homlokterébe kerültek ’68 negyvenéves évfordulója kapcsán.
A véleményformáló értelmiségi életforma tagadhatatlanul Sartre köré szerveződött, az ő élénk politizáló hajlama és filozófiai teremtő ereje dominált, Beauvoir gyakran hangoztatta is saját másodrangú szerepét, hogy ő csak Sartre tanainak követője, eszmei-politikai társa. A mai Beauvoir-kutatás ezt az önértékelést túlzott szerénységnek tartja, sőt egyenesen félrevezetőnek, elsősorban filozófiai tekintetben, hiszen korai írásai nagy formátumú tehetséget mutatnak, főleg az egzisztencialista etika megalapozásában és A második nem fogalmai jelentős eltérést mutatnak Sartre fogalmaitól, miközben rá és másokra hivatkozik.
Beauvoir és Sartre minden francia és nemzetközi politikai eseményről tudnak, és állást foglalnak - az algériaitól a vietnámi háborúig, a 68-as prágai beavatkozásig. Különös figyelmet szentelnek a szocialista országoknak (Beauvoir például a Rajk-pert is említi). Ők ketten a francia kultúra utazó nagykövetei, Kubától Kínáig, Japánig és a Szovjetuniótól az Egyesült Államokig sokfelé meghívják őket – nem ritkán szerzőként, Sartre színdarabjai bemutatójára, gyakran politikai nézeteik, marxista szimpátiájuk ismeretében. Művészet és politika számukra összefonódik, az ún. elkötelezett irodalom hívei - szemben például a francia „új regény” képviselőivel.

Egy értelmiségi, alkotó és politizáló nő, mint Beauvoir ma is – legalábbis nálunk - ritkán kap akkora figyelmet, nem tarthat számot közérdeklődésre, mint ha mondjuk filmsztár, vagy fotómodell lenne, vagy egyszerűen véleményformáló értelmiségi férfi. Kényes téma ez, a ’Mi a nő?’, a női identitás kérdése ma és nálunk is kényes kérdés maradt, mint ahogy az volt 1949-ben Párizsban, A második nem előszavának első bekezdése tanúsága szerint. A valódi, nem csupán elvi, és törvényes női esélyegyenlőség a 21. században még az európai országokban sem megoldott kérdés, bár Beauvoir azt remélte, hogy a nők társadalmi méretű felszabadítása hozza el a megoldást. Ezért dolgozta ki nemrég az Európai Bizottság az ún. gender-mainstreaming politikáját, - más kérdés, hogy ez a volt szocialista országokban mindenre kiterjedő esélyegyenlőségi politikává alakult át, melyben a női esélyegyenlőség megvalósítása ötöd rangú céllá minősült le. Beauvoir szellemi hagyatéka, a nők politikai-morális szerepvállalásának igénye és morális kötelessége ma is aktuális, miközben a magyar médiában és közéletben alig jelenhetnek meg nők ebben a szerepben, míg a tradicionális nő képe - szépség, fiatalság, szex és anyaság - számtalan plakátról és TV-képernyős megtestesülése formájában néz le ránk. A nő életcélját, hivatását vonzó voltában és anyaságában látó, egy férfitól függő nő élethelyzete sokoldalú elemzését Simone de Beauvoirnak köszönhetjük, aki mintegy 60 évvel ezelőtt, 1947-48-ban elsőként vállalkozott arra a nagy munkára, hogy felmérje a nő helyzetét, sorsát a több mint ezer oldalas A második nem-ben. A tradicionális, anyagilag és sok tekintetben függő nő szituációja mellé felvázolta a független nő helyzetét is, amely akkor még a kevés kiváltságos művésznő privilégiuma volt, és Beauvoir is ezek közé tartozott. Magyarul egy rövidített kiadás készült 1969-ben, mely 1971-ben is megjelent.

Beauvoir a mű megjelenésekor, 1949-ben 41 éves, sikeresnek mondható író, több kisebb filozófiai és irodalmi mű szerzője, egy folyóirat Les Temps Modernes alapító szerkesztője, melybe maga is recenziókat ír, interjúkat ad, megjelennek amerikai és kínai utazásáról írt útinaplói. Saját életét is annak a magától értetődő egyenlőségnek megfelelően élte, amelyet ma sokkal többen vallanak, mint 60 évvel ezelőtt, de kevesen tudnak következetesen megvalósítani és nem a saját gyengeségük, hanem a nőkre vonatkozó társadalmi normák nehezen változó nyomása miatt. Beauvoir elvei és élete összhangban voltak.
Nemrég a Duna Televízió bemutatott egy hosszabb TV-filmet, Claude Goretta svájci rendező 2006-ban készült alkotását Beauvoir és Sartre életéről. Nehéz elkerülni azt a csapdát, melybe főleg a női alkotókat ábrázoló filmek, elemzések szoktak beleesni ti., hogy érzelmi és szexuális életük kerüljön előtérbe (mi is lehetne számukra fontosabb, hiszen nők?). A film sem kerülte le ezt a csapdát, főleg az 1. része (A Café de Flore szerelmesei c.), de legalább nem ítélkezik Beauvoir fiatal lányokkal való kapcsolatai fölött és bemutatja élete nagy szerelmével, Nelson Algrennel, az amerikai íróval való kapcsolata drámáját is. Ez a szerelem dráma volt abban az értelemben, hogy Beauvoir érte sem akarta feladni Sartre-ral közös sorsát, párizsi életét (pedig egy szerelmes nő követi párját, mindent feláldoz a szerelemért, nemde?). A film 2. része Sartre életére koncentrál (Sartre, a szenvedélyek kora c.), melyben - a film dramaturgiája, képei alapján- Beauvoir az állandóan jelenlévő néma szemtanú, akinek figyelő (anyai?) tekintete kíséri Sartre aktuális szerelmi ügyeit, statiszta, de számításba veendő, fontos statiszta – számomra kicsit élettelennek tűnt Sartre viharos szerelmi és politikai élete színpadán, afféle régi bútordarabnak vagy inkább néma bálványnak? Nyilván a rendező döntése volt, hogy figyelmen kívül hagyja Beauvoir életének akkortájt fontos egyéb szereplőit (pl. Claude Lanzmannt) és Sartre-ra koncentrál. Összességében ez a Beauvoir-kép sokkal reálisabb és empatikusabb, mint amiről pár éve a New Yorker egy recenziója beszámolt. Egy amerikai szerző tollából egy démonian züllött Beauvoir-figura született: Sartre-nak átpasszolt, kihasznált szeretők, megrontott fiatal lányok stb… A morális hipokrízis, puritanizmus mindig is pálcát tört Beauvoir felett, miközben a francia művészkörök szexuális szabadosságát nemigen szokták egy Bataille vagy Jean Genet szemére vetni: nyilván nem mellékes, hogy azok férfiak, míg egy nőre indokolatlanul más erkölcsi mércét alkalmaznak. Egyébként Párizsban is hasonló erkölcsi botrány kísérte A második nem megjelenését - majd egy fél évszázaddal korábban! Több ismert francia szerző (pl. Mauriac) is felháborodott Beauvoir ’szemérmetlen’ szókimondása felett a női élethelyzetek ábrázolásában, ahogy erről maga Beauvoir beszámol A körülmények hatalmá-ban (i.m. Bp.1966, 168-175 o).
Beauvoir kifejezetten szép nő volt - számos újság sok fotója tanúsíthatja - míg a kis termetű, kancsalnak tűnő Sartre nem volt egy Adonisz. Nyilván karizmája vonzotta a körülötte keringő számos nőt, Beauvoirt is beleértve. Kettőjük szövetsége, „szükségszerű szerelme” azonos élettervükön alapult: mindent megismerni és mindent megörökíteni írásban. Ehhez hozzátartozott, hogy minden élményükről, gondolatukról beszámoltak egymásnak – szóban és írásban (levelezésük tanúsítja) és mindent meg is vitattak, mindkettő a másik műveinek első olvasója és szigorú kritikusa is egyben. Valóban szinte közösen alkottak - bár ki-ki egyedül írta meg művét, saját lakásában. Kettőjük közül Beauvoir volt az önzetlenebb, lemondott filozófiai tehetsége kibontakoztatásáról és Sartre művei szolgálatába állította – ismerős szereposztás - mi, utódok csak sajnálhatjuk, hogy az oly kevés filozófusnő közé csak némi üggyel-bajjal, mintegy tiltakozása ellenére sorolhatjuk be Beauvoirt, bár ő is filozófiai diplomát szerzett és azt is tanított majd 10 évig. Fiatalkorától független szellemű, alkotni vágyó nő volt, fellázadt a rá váró, tradicionális női sors ellen- ennek irodalmi alkotásként is erőteljes megörökítése memoárja első kötete, az Egy jóházból való úrilány emlékei. Sartre-ral való kapcsolatáról memoárja kötetei részletesen beszámolnak, bennük számos „esetleges szerelem” leírása mindkettőjük oldalán. (Sajnos a nőkre vonatkozó sztereotípiák hatalma nyomán a francia sajtótól a magyar irodalmi internetes portálig, a literáig „a botrányos Beauvoir” számít érdekesnek!). Már mindkettőjük levelezése is megjelent, sőt Beauvoir fiatalkori naplói is. Életre szólóan társak, egyek voltak, mint az ikrek, Castor és Pollux, minden nap találkoztak, bár még közös lakásuk sem volt. (Innen ered Beauvoir beceneve, a Castor ’hód’ baráti körben.)
Ha irodalmi műveit nézzük, egy nagy műről, a Goncourt-díjas Mandarinok-ról kell szóljunk és néhány kisebb regényről (pl. Képek és káprázatok, Minden ember halandó). A regények közül nem jelent meg magyarul a két első: A vendéglány (L’invitée), amely egy egzisztencialista háromszög-történet gyilkossággal, és a legelsőként írt, de csak később kiadott regény, mely öt fiatal nő történetét foglalja egybe (Quand prime le spirituel). A regényekben is igen erős az intellektuális-filozófiai töltés pl. a Minden ember halandó azt a gondolatot eleveníti meg, hogy milyen lehet egy halhatatlan ember élete, a Vendéglány pedig szinte Sartre A lét és a semmi című műve irodalmi változataként olvasható, mellyel azonos időben is keletkezett, és amely minden gondolata Beauvoir fejében is ott volt, hiszen minden művet megbeszéltek. A Mandarinok terjedelmes eszme-regény, kulcsregénynek is olvasták megjelenésekor (1954), ma épp ez teszi művészileg nehézkessé vagy néhol unalmassá - saját olvasói véleményem szerint, hiszen mi másnak is adhatnék hangot, nem lévén irodalomtörténész. Vagy talán a mai kor és olvasója kevésbé érdeklődik a politika iránt, mint a 2. világháború utáni és a hatvanas években. Írónő regényében hasonlóan élénk politikai-eszmei érdeklődést csak a Nobel-díjas Doris Lessing legjelentősebb regényében, a Golden notebook (Arany jegyzetfüzet)-ben találunk, amely a 10 évvel későbbi angol értelmiség szintén marxista szimpátiájú eszmevilágát ábrázolja - de Lessing már egyértelműen a két női hős szemszögéből láttatja a társadalmat, míg Beauvoir Mandarinok-jának regényvilágában a nők nem főszereplők, hanem fontos férfiak feleségei, szeretői.

Egészen más esztétikai minőséget képviselnek a késői kisregények: ezek ma is elevenek, megrázóak, és a bennük megnyilvánuló gondolatiság nem húzza le őket, mint a korábbiak némelyikét. A megtört asszony című kötet igazi remekmű, bár az idősödő hősök életének kendőzetlenül őszinte ábrázolása nem teszi őket könnyű olvasmánnyá. Három kisregényt tartalmaz: a címadó írást, a Könnyű halál-t, mely anyja halálának megörökítése és A diszkréció korá-t. (A francia kiadások 1965 és 1968-ban jelentek meg, a magyar 1984-ben). Egy nagy elméleti mű Az öregség szomszédságában keletkeztek, nyilván az tehermentesítette őket az elmélettől. Összegezésül azt mondhatnám, hogy Beauvoir igazi irodalmi értékét inkább kisregényei, korai és késői művei képviselik, míg a nagy művet, a Mandarinok-at szinte agyonnyomják a politikai eszmék.
Érdekesebb ötvözetnek tartom a regény és a filozófia összefonódását, melyhez Beauvoirnak sajátos érzéke volt, már első regényében A vendéglány-ban felismerte ezt M. Merleau-Ponty, filozófus-barátjuk és kezdetben eszmetársuk is. Érdekes párhuzamként említem Iris Murdoch-ot, a mai angol irodalom egyik legjelentősebb alakját, akinek pályája a negyvenes évek végén szintén filozófusként indult, majd főleg regényeket írt, bár később sem hagyott fel teljesen a filozófiai művek írásával. Rá jellemző filozófia és regény még szorosabb összefonódása - nála azonban a fantázia, a regény dominál, nem úgy Beauvoirnál.
Úgy vélem, elméleti művei talán jelentősebbek, életművében nagyobb súlyt képviselnek, mint a szépirodalmiak, éles esze, intellektusa erősebb volt, mint a fantáziája. Nagy elméleti művei viszont életteli alkotások: személyes hangú, érzelmeket is kifejező, könnyed stílusban írt, elméletileg magas szintű művek. Különleges tehetsége volt ahhoz, hogy súlyos és filozofikus gondolatokat közérthetően és szellemesen, ironikusan fogalmazzon meg és volt szellemi bátorsága a közfelfogással ellenkező igazságok kimondásához.
A tradicionális női sorsról szóló, a lényeget megragadó megállapításai ma is aktuálisak és felborzolják a harmóniát igénylő kedélyeket. Így például, megmutatja a háziasszony és feleség szituációjának anyagi és szexuális kiszolgáltatottságát, az otthon ’szépítgetésének’ és a házimunka ismétlődő rutinjának lélekölő unalmát, sőt kijelenti, hogy a házasságnak azt a formáját, amelyben a nő egyedüli ’hivatása’ a feleség szerepe, mindkét fél érdekében (!) be kéne tiltani! A prostitúció gyökerei összefüggnek a monogám, tradicionális házasság intézményével, a feleség szexuális ’kötelességeivel’. Ezek a megállapítások csak érzékeltetik A második nem aktualitását, korántsem vesztették érvényüket a nők törvényes egyenjogúsága elérésével, a ’humanista feminizmus’, melynek Beauvoir lenne a kézikönyvek szerinti fő képviselője talán mégsem lejárt eszme!
Az öregség című, az előzővel azonos nagyságrendű műve még újrafelfedezésre vár, nemcsak nálunk számít szinte ismeretlennek! Itt is a könyörtelen igazmondás jellemzi, bemutatja az öregekkel való társadalmi bánásmód embertelen és álszent voltát, az elfekvő-szerű ’otthonokat’. Az öregség, az életkor egyaránt testi-szellemi jelenségének filozófiai és tudományos elméleteit is számba veszi, a fenomenológia módszere szerint, ahogy A második nem-ben a nők helyzetét bemutatta. A nemzetközi Beauvoir-kutatás is adós e mű elemzésével, a centenárium alkalmából Bécsben konferenciát rendeztek róla.
Mindkét mű a társadalmi igazságtalanságot elemzi: a nőket és az öregeket a társadalom másodrendűnek tekinteti, számos lenéző, kirekesztő előítélet és többé-kevésbé burkolt elnyomás elszenvedői ma is. (A két előítéletre vonatkozó angol ’sexism’ és ’agism’ kifejezésnek nincs frappáns magyar megfelelője). Beauvoir méltó örököse ebben a tekintetben a nemrég elhunyt Iris Young, amerikai feminista, politikai filozófus, aki a mai elnyomás változó arcait térképezte fel Az elnyomás öt arca című klasszikus írásában. A második nem megjelenése óta eltelt közel 60 évben a nők helyzete sokat javult, de nem eleget. Az öregekről azonban a társadalom továbbra sem vesz tudomást, elkülöníti, leírja őket, bár ezt már nem sokáig teheti az elöregedő népesség arányának növekedése miatt sem. Beauvoir merészségét, kendőzetlen igazságkereső szenvedélyét és az elnyomottakkal, mellőzöttekkel való azonosulását, morális és politikai felelősségvállalását tanúsítja életműve: igazi humanista értelmiségi nő volt.

Végül röviden válaszolnék az elején feltett kérdésemre, hogy mit jelent értelmiségi nőnek lenni, azon kívül, hogy a társadalom iránt morális és politikai felelősséget vállalunk, hiszen ez egy férfi értelmiségire is igaz, sőt nem kizárólagosan az értelmiségre áll. Beauvoir saját számvetése, memoárjának utolsó kötete (Tout compte fait) alapján kísérlem meg a választ, melyet 64 évesen írt. Értelmiségi életformája abban nyilvánult meg, hogy soha nem szűnt meg benne az érdeklődés, tanulás, lépéstartás igénye, a kultúra alkotása és mindennapi élvezete (politika, irodalom, festészet, zene, film, színház) életének tartalmat adtak. Teljes életet élt nőként is, akkor is, ha nem volt férje, gyereke: a barátságok, emberi kapcsolatok első helyen szerepelnek számvetésében. Volt állandó társa, és barátai népes családja ugyanúgy törődést, gondoskodást, érzelmeket mozgósított, mint egy tradicionális család. Utolsó évtizedeiben egy fiatal filozófus-hallgatónőt Sylvie Le Bon-t örökbe is fogadott, aki hagyatékának kezelője, műveinek kiadója lett (Sylvie Le Bon-Beauvoir néven). Beauvoir azt a csapdát is kikerülte, amit a szépség jelenthet egy értelmes nő számára is: nem tekintette tőkének egy előnyös házasság kötéséhez és nem vonzó nő voltára építette életét - bár az volt. A szépség a fiatalsággal együtt elmúlik, ápolása és az öltözködés amúgy is igen időigényes és drága foglalkozás, - írja - mert azzá tették a ráérő és eltartott nők! Így nem A megtört asszony-ban ábrázolt sors várt rá, akinek élete értelmét veszíti, amikor gyermekei felnőnek és férje elhagyja egy másik nőért, hanem saját döntései alapján maga volt felelős életéért és boldogságáért.

Joó Mária előadása Simone de Beauvoirról

Simonde Beauvoir szerelmes levelei

Gályabál és Beauvoir júniusban

Gályabál irodalmi performansz, vagyis Artner Szilvia Sisso „mágikus feminista” művének bemutatója Szegeden egy rendhagyó, űrbéli „offline irodalmi performansz” keretében.
Simone de Beauvoirról, az egzisztencialista filozófusról Joó Mária tart előadást.
Júniusi programokat ajánlunk figyelmükbe.

Joó Mária előadása Simone de Beuvoirról, a filozófusról
ELTE BTK Múzeum krt. 4 D.ép. alagsori terem
június 15. hétfő délelőtt 11 óra

„Most jelentek meg Simone de Beauvoir szerelmes levelei Nelson Algrenhez, de egy nőről ne kötelezően a szerelmei jussanak csak eszünkbe” – vallja Joó Mária, aki június 15-én ezért is ír és beszél majd habilitációs előadásán Beauvoirról mint filozófusról.

GÁLYABÁL
irodalmi performansz
Szegedi Zsidó Hitközség díszterme, Szeged, Gutenberg u. 20.
Június 2. kedd - 18.00

„Mágikus - feminista - terrorista képregény, fokozatosan lehűtve.
Hogyan születik egy posztmodern képregény? Mi az a folyamat, amelynek eredményeképpen érzelmekből,vívódásokból,dühből,gondolatokból, vélt és valós alkotótársakkal szépirodalmi mű születik?

Artner Szilvia Sisso - kritikus, újságíró, internetes illetve nyomtatott lapok munkatársa, szerkesztője, szerzője - sokak által régóta várt, egyedülálló irányvonalú, a szerző szavaival élve „mágikus feminista” műve készültének műhelytitkaiba avatja be az érdeklődőket a 2009. évi Ünnepi Könyvhét alkalmából.


Az est egyfajta „offline irodalmi performansz” lesz, méghozzá „az Űrből”. S hogy miért Gályabál a műsor címe, és egyáltalán miként kerül képbe az Űr? Az esten erre is mindenki választ kap majd. Artner Sisso készülő könyvéről a szerzővel a házigazda, Farkas Csaba, író, újságíró a könyv szerkesztője beszélget.

A Janicsek Péter magyar hangján elhangzó szövegeket, Rutkai Bori nagyvárosi sanzonokkal támasztja alá.

*****

Részlet:

"Ulrike és Dietrich, a Protuberancia terrorista csoport tagjai a Szárnyas Fejvadász nevű illegális kocsmában:

- Na hogy ment?
- Nagyjából oké, elkezdtük előkészíteni az Előadást. Viszont jó volna, ha visszakaphatnám azt a fehérneműt, amit Pekka Repti elégetett.
- Milyen kis mellesleg fogalmazol.
- Otthagytam nála a bugyimat, anélkül jöttem haza. Rohannom kellett reggel, és nem találtam.
- Ez állat!
- Papírt is kaphatnék róla éppen, hogy nem vagyok normális. Ha volnának még ilyen papírok.
És elégette, azt mondja, megtalálta és elégette a bűnjelet.
- Nem tudja még, hogy visszaszáll rá. Most már a tiéd. Pont ma reggel botlottam a Tiszavirág utcában egy hatalmas rózsaszín női bugyiba. Ez egy ilyen nap, lehetne ünnepnap is akár, egy fesztivál, este Tom Jones koncerttel.
- Vicces lehetett, ahogy füstölt meg minden.
- Bugyitűz, teljesen nonszensz. Aztán majd köszönés helyett már csak azt kérdezi: van-e rajtad. "

Simone Beauvoir szerelmes levelei

Milyen egy egzisztencialista filozófusnő, ha szerelmes? – így cseng a Jaffa Kiadó gondozásában napvilágot látott, közel ezer szerelmes verset tartalmazó válogatáskötet mottója, legalábbis a kiadó sajtóreferense szerint. A Francia Intézetben megrendezésre kerülő, vetítéssel spékelt, rendhagyó kötetbemutató különös koncepcióra épített. Simon de Beauvoir és Nelson Algren kettősét igyekezett a jelenbe transzportálni. Míg a feminizmus alapköveit lefektető francia „nagyasszonyt” Karafiáth Orsolya költő, író, amerikai lovagját Todd G. Williams zenész, író testesítette meg. Kettejük össze-összefonódó párbeszédét Szily Nóra koordinálta, akinek javára szóljon, időnként azért próbált veszélyesebb vizekre evezni - Murányi Zita beszámolóját olvashatják.

A jelenből előbb mégiscsak a múltba reppenünk vissza, hála az 1920-as, 1950-es évek Amerikáját idéző, fekete-fehér filmkockáknak. Legendás kor ez, legendás írók kora – harsogja a vászon is – Hemingwayé, Dos Passosé, hogy csak a nevesebbeket említsük. Aztán szóba kerül a jazz, a chicagói építészet, az amerikai regények kísérleti technikái, melyek a narrátor szerint mind Beauvoirt, mind elválaszthatatlan párját, Sartre-ot lenyűgözték. Nagy utazásuk során került a képbe Nelson Algren is, az a bohém, minden keservét és magtakarított centjét szerencsejátékba és lóversenybe ölő író, aki rögvest belehabarodott Beauvoirba. Hogy miért? Egy értelmiségit várt, és egy gyönyörű nővel találkozott. Mintha a kettő eleve kizárná egymást… És bár a szöveg józan angolsággal csendül az éterbe, nem ez lesz az utolsó mondat, mely felborzol(hat)ja kedélyeinket.

Szily Nóra olvasatában a levélgyűjtemény egy kicsit történelemkönyv is, hisz képet kapunk belőle a ’40-es, ’50-es évek Párizsáról, annak pezsgéséről és minden visszásságáról, bár a prímet mégiscsak a szerelem viszi. A piros betűs szerelem és a néhol verstani magasságokba emelkedő írások, melyek a műsorvezetőt hol megmosolyogtatták, hol megríkatták. A könyv javára írja továbbá a fordítást, mely megőrizte Beauvoir kezdő angolságának minden sutaságát, miáltal a szerző leveleiből nyers őszinteség árad. Todd, aki angolul olvasta az Amerikai szerelmet tinédzseresnek minősíti a most lenne 101 esztendős író stílusát. Mintha egy tizenhét éves lány írná, mindegyik úgy kezdődik, hogy „kaptam egy levelet”. Azt azért Beauvoir pozitívumaként említi, hogy nyelvtudása fejlődik a könyv vége felé. És hogy vall erről a szerző maga? „Ujjaimban érezhetem a szerelmet, míg írok”.



Ez az idézet aztán tovább is lendíti a beszélgetést. Egy sietve született, négy hónapos kapcsolat, hogy ragadhatta arra a 39. életévét taposó Beauvoirt, hogy aztán egy vastag könyvterjedelmű levélkupacot hagyjon hátra az utókorra? – fogalmazódik meg a kérdés, jogosan. Todd kitart amellett, hogy a levél az író kezében csak eszköz, eleve a könyv születése lebeghetett szeme előtt, amit Orsi is csak jóváhagyni tud. Szily Nóra pedig árnyalni. Beauvoir levelei olyanok, mint az esti imádságok, egyfajta lelki terápia lehetett számára egy teremtett személyhez írni. Mindenesetre furcsa, hogy bár az egyik kapcsolatból a másikba sodródó Algren ’64-ben jelentkezik utoljára, Beauvoirt ujján a tőle kapott gyűrűvel temetik. Furcsa, hiszen a háttérben mindig ott áll Sartre, akivel együtt olyannyira elválaszthatatlanok, hogy egy francia lap nem átallja őket Az egzisztencializmus Ginger és Fredjének nevezni az egykori hollywoodi táncos duóra utalva.

Szily Nóra ezt úgy foglalja össze, Beauvoir megalkotja a megengedő szerelem definícióját. Karafiáth helyesel, szerinte a távolból muszáj jó fejnek lenni, megengedőnek egy férfival, hisz olyan messziről úgyse lehet pattogtatni azt a bizonyos ostort. Szunnyad benne igazság, bár a képet némileg árnyalják Beauvoir Sartre-hoz írott levelei, melyet az Algrenhez írottakhoz hasonlóan, a szerző örökbe fogadott lánya, Sylvie Le Bon de Beauvoir engedett napvilágra hozni. Ezek a szövegek rávilágítanak arra is, a legendás pár egymás gondolatain túl, többek közt Beauvoir fiatal nőtanítványain is megosztozott. Vagyis Beauvoirnál a megengedő szerelem nemcsak kontinensnyi távlatokban működött.



Hogy mi vonzót találhat egymásban két idegen, hogy, hogy küzdi le az ismeretlenségből, az érthetetlenségből, az eltérő kultúrából fakadó gátakat, arra maga Beauvoir adja meg a választ, aki Nelsonját ingyen francia nyelvleckékben kívánja részesíteni, amiből az köszöni, nem kér. Todd saját tapasztalatát felelevenítve állítja, a kultúrát csak a nyelven keresztül lehet magunkévá tenni, ha pedig aktuális idegen gyökerű párunkkal eljutunk a veszekedésig, az már egy szint. (Beauvoir és Nelson Algren sosem jutottak el.). A közös kapcsolódási pontot – egyeznek ki a beszélgető felek, ha nem is az alkohol adta, a folyékony nedű mindenesetre segítette az egymásban való feloldódást.

Ami ennek a furcsa szerelemnek, fellángolásnak(?) a súlyát adja, az a döntések nehézségében áll, amit mai, információs társadalmunkban nehéz megérteni. Beauvoir azért nem ment a férfi után, mert neki Franciaországban volt dolga, a szellemi áramlatok, a hivatása odakötötte. Orsi szerint ma már külföldről is dolgozhatunk idehaza, ő bizony nyugodt szívvel utánamenne egy helyes római fiatalembernek. Elgondolkodtató persze, hogy az írás mellett Beauvoir is állandóan utazgatott. Igaz, a külhonban való hosszabb, akár örökre szóló letelepedés egy-egy ideig-óráig tartó körútnál nagyobb lemondásokat igényel.



Minél tovább boncolgatjuk, boncolgatják a könyv gerincét adó, furcsa szerelmet, annál ingoványosabb talajra érkezünk. Karafiáth biztos forrásból értesült arról is (neki egy külföldi ismerőse mondta, aki személyesen ismerte Beauvoirt), hogy ez az egész Nelson-ügy csak kamu, a filozófusnő világéletében egyedül Sartre-ot szerette. Todd mosolyog, bólogat, csillog a szeme – látszik, hogy egyetért. Szily Nóra igyekszik kivágni magát, a könyv mindenesetre – mondja - alap arra, hogy a szerelemről beszélgessünk. A végén már nemcsak az olvasásra buzdít, de arra is, hogy írjunk egy szerelmeslevelet kézzel, és akkor nem jöttünk hiába. Sajnos menetközben hiába céloz rá, hogy Beauvoir a Második nemben újrafogalmazta a női nem fogalmát, beszélgetőpartnerei nem ütik le a magasra dobott labdát. Pedig az újszerű téziseket taglaló, a sex és a gender fogalmát megalapozó, feminista alapmű izgalmas táptalaja volna Simone munkásságának újragondolására. A társadalmi nem szerepmeghatározó voltára Beauvoir sokat citált passzusa, az „Az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik” is rávilágít.

És végül ne feledkezzünk meg a bevezetőben már ígért hátborzongató mondatokról sem, amit az Amerikai szerelem sztereotipizáló (szintúgy angolból fordított?) fülszövege is indukál. „Bár sok tekintetben valószínűtlen párost alkottak - a nő szószátyár francia értelmiségi, a férfi a chicagói nyomor hallgatag krónikása volt -, szenvedélyes szerelemre lobbantak egymás iránt. Hogy szabad, kell-e ezen megütődni azután, hogy a korszakalkotó Második nem első magyar kiadásából olyan kulcsmondatok maradtak ki, mint a Természetétől fogva minden nő homoszexuális. A leszbikusok azáltal mások, hogy el is utasítják a férfiakat., elgondolkodtató. A felháborodás persze mindkét esetben jogos, sőt! Már-már egyfajta meggondolatlan kiadói eljárást sejtet, amit az adott korszakra, az eredeti forrásra hivatkozva, ha kell, így is, úgy is el lehet bagatellizálni.

Murányi Zita

Aktuálfeminizmus

Simone de Beauvoir az idei év elején lett volna 100 éves. Ennek kapcsán mutatta be Daniel Sallenave Beauvoir-ról szóló könyvét és vetítették Madeleine Gobeil és Claude Lanzmann Beauvoir-ról és Sartre-ról szóló 1967-es filmjét a Francia Intézetben december 4-én. Az estről Gyárfás Judit beszámolóját olvashatják.

Soha nem aktuálisabb, mint most – kezdte prezentációját Daniele Sallenave, a Simone de Beauvoir-ról szóló könyv szerzője, amelynek címét a magyarban „harcias hód”-ként adhatjuk vissza – Beauvoir ugyanis így hívta magát. Sallenave előadásában arra hívta fel a közönség figyelmét, hogy Beauvoir leglényege még „vár ránk”: ugyan életműve legynagyobb része már megjelent, de a feldolgozásuk még hiányos. Egész generációknak jelentett kiindulási pontot A második nem, és nincs igaza azoknak a férfiaknak, akik Beauvoir-nak ezt a könyvét „csak egy nőknek írt darabnak” tartják. (A könyv első, Beauvoir által felkért kritikusa Jean Paul Sartre volt, ahogy ez a később levetített filmben is kiderült.) Sallenave megfigyelései szerint Beauvoir-hoz filozófusként mindig is polarizáltan álltak hozzá: vagy zseniálisnak tartották, vagy sokkal kevésbé jónak. Sallenave szerint emögött Beauvoir felvállalt önellentmondásai rejtőznek, amiket nekünk is el kell fogadnunk. Nem csak a filozófiája volt ambivalens, de Beauvoir maga is. A szerző elemezte Beauvoir-nak a „becsaptak”-ként fordítható, szerencsejátékban használt kifejezését (etre flou), és arra a megközelítésre, „beauvoir-szempontra” hívta fel a figyelmet, ami a terv és a tett közti különbséggel ragadható meg. Beauvoir egész életében nagy szerepet játszott az intenzív terv, mint olyan, valamint a vele első blikkre oppozícióban álló, véghezvitt tett. Beauvoir tizennyolcévesen is félt a semmitől, attól, hogy nyomtalanul eltűnik: már ekkor nagyon is tudatában volt az idő múlásának. Ezért is írt már korán, állítja Sallenave: próbálta füzetekbe rögzíteni a rögzíthetetlent. A bemutatott kötet szerzője szerint ebből is következik, hogy Beauvoir gyakran von mérleget, tart szemlét „az élete fölött”: magának beszél, összefoglalja, mi minden történt vele. (Ezzel talán minden ember így lehet...) Amilyen intenzitással élte meg Beauvoir a terv fogalmát, olyan intenzitással rettegett is attól (hasonlóképpen ahhoz, ahogy később említi a Madeleine Gobeil és Claude Lanzmann által rendezett, az est során bemutatott filmben: akiben megvan az élet szeretete, abban biztos, hogy megvan a haláltól való rettegés is − e fogalmak csak dualizmusukban létezhetnek), hogy bármikor elvesztheti ezt a tervet. A kérdésre, hogy számára mik a legfontosabb dolgok, Beauvoir a munkát, a szerelmet és az életművet sorolta fel: mint mondta, egyiket sem tudta volna feláldozni a másikért. Sallenave azt az érdekes és feminista megközelítésből nem mellékes tapasztalatát említette, hogy filozófushallgatókként mennyire elcsodálkoztak Beauvoir szerelmeslevelei fölött: valahogy nem „passzoltak” az életműbe. Ellenben, ha egy férfiszerzőről lett volna szó, akkor nem érezték volna mindezt furcsának. Míg Beauvoir elmondása szerint Sartre az írásért él, addig ő az életért ír, azaz a szerelmet és az alkotást is az élet elkerülhetetlen aspektusainak tartja, mondta Sallenave.
A második nemre át- vagy visszatérve annak forrásmű-jellegét emelte ki: Beauvoir a morálfilozófia és dialektika kategóriáit alkalmazva gondolkodik a nők helyzetéről 1943-44-ben; filozófiai ismereteivel rögtön a dolgok közepébe vág. A mű rögtön ellenállásba is ütközött: sokan vádolták azzal, hogy ellentmond a „hagyományoknak”. Beauvoir a filmbeli kérdésre, hogyan látja „ma” (1967-ben) a nők helyzetét, azt feleli, hogy még rosszabbnak, mint mikor a könyvet megírta, a „kérdés” tehát soha nem lehet aktuálisabb, mint most, hogy a címet idézzük. A második nem-ben Beauvoir a nőt a Másik (Autre) tükrében vizsgálja többek közt: ez a Másik az írásban a férfit jelenti, akit a nő néz, és akihez viszonyulnia kell. A Másik mindig megítél és bírál, és ez nekem − az Egyiknek − nem feltétlenül tetszik. Ugyanakkor a saját magamról megalkotott képet nem tudom kontrollálni, vallja a filozófus. Egy bizonyos pillanat átélésekor Beauvoir eljutott gondolkodásában odáig – Sartre-ot kísérte ki a pályaudvarra, aki háborúba indult, ekkor Beauvoir együtt találta magát a pályaudvaron más nőkkel, akik szintén a társukat kísérték ki −, hogy a sorsod egyszerűen nem lehet mindig saját magad által választott, létezik kényszerű sors. Beauvoir számára a test és az arról való tudás is fontos volt, mondja Sallenave. A független egyénhez, a „kifejlett” Másikhoz kapcsolódik a test: ahogy a független egyént, úgy a szerelmet (hasonlóképp a testet) sem befolyásolhatjuk tudatunkkal, az nem a szándékunktól függ. Inkább elviseljük, mintsem választjuk. A test és a szerelem is olyasmi, ami független az akarattól, ahogy erre A második nem öregkorról szóló fejezete is rávilágít.
Az előadás vége felé egy hallgató megjegyezte, hogy a feminizmus szót egyszer sem ejtette ki Sallenave a száján. Ez vajon tudatos megfontolás volt-e részéről? – kérdezte. Sallenave igennel válaszolt, mert szerinte Beauvoir sem örült volna, ha feministává redukálják, ugyanis vallotta, hogy a feminizmus része gondolatvilágának, de sem ő maga, sem gondolatai nem csak abból állnak. Beauvoir állítása szerint ugyanis a nő nemcsak akkor nem szabad, ha dominálják, de akkor sem lehet szabad, ha ő dominál. Sallenave véleménye szerint ezért utasította volna vissza Beauvoir a feminizmus kizárólagos kategóriáját. Azért a feministáknak sem kell aggódniuk, mindemellett Beauvoir kellően feminista, ez kiderült a vele és Sartre-ral készített dokumentumfilmből is, melyben ugyanakkor a kommunista eszme hatása is érződik bizonyos meglátásain. Az 1967-ben forgatott filmen, melyen Sartre-ral először álltak a kamerák elé, hogy műveik mellett azok is dokumentálják őket az utókornak, erről a következőképp gondolkodik: a nőmozgalmak a történelem során mindig is az emancipációs mozgalmakkal együtt fejlődtek ki, pl. Amerikában a szegregációs időszakkal egyidőben jelentek meg a nőmozgalmak is. Beauvoir a legmesszemenőbben támogatta a nők munkába állását: véleménye szerint a munka ráadásul vonzóvá és femininné is tesz. Ha a nők otthon maradnának, az véleménye szerint totális politikai apátiához vezetne, beállna a status quo, mindne maradna a régiben. A nőknek politizálni kell, mondja Beauvoir, és ebben óriási a felelősségük, ahogy a gazdasági szerepválallásban is. Ez még a szavazati joguknál is fontosabb. Az anyaságról is szó esik A második nem-ben, ennek kapcsán faggatta Beauvoir-t az egyik filmbeli riporter a következőkről: mivel Beauvoir nem vállalt gyereket, sokan támadták azzal kapcsolatban, hogy így nem is írhat, vagy egyáltalán miért ír az anyaságról? Beauvoir velős válasza a filmben: „ha a varjakról akarok írni, nem kell hozzá varjúvá válnom”. Ő szociológiai szempontból írt a kérdésről. Ő maga gyerek nélkül is teljesnek érzi az életét, hiszen soha nem is akart gyereket (pont úgy, ahogy Sartre-al megházasodni sem akart soha), így az ő élete éppenséggel teljes. Sokan azt is Beauvoir szemére hányták, hogy azért küzd a nők teljes emancipációjáért, mert a maga életében nem tudott boldog/sikeres lenni. Beauvoir a filmben Goethe-t idézi, akinek a boldogságra adott definíciója a következő: ha felismerjük a gyerekkori álmainkat, akkor sikeresek/boldogok vagyunk. Beauvoir ennek fényében a legnagyobb mértékben boldognak vallotta magát, hiszen legnagyobb gyerekkori álma az írás és a világ meghódítása volt – ma a mi feladatunk, hogy megítéljük, sikerült-e megvalósítania őket.

Gyárfás Judit

-----

A Beauvoir-est meghívójában többet is olvashatnak a könyv szerzőjéről és a film készítőiről.

A harcias hód és hódolói: Beauvoir-könyvbemutató és filmvetítés

December 4-én hétkor indul az Irodalmi Centrifuga a Centrálban mindarról, amiről a nők nem akarnak beszélni, koradélután, fél háromtól az ELTE-n Gordon Agátának ICA honlapján közölt gettó-sorozatáról beszélgetnek Zsadányi Edit nyílt szemináriumán, de nem hagyhatjuk ki, hogy olvasóink figyelmébe ajánljuk a december 4-én Simone de Beauvoir születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett programot a Francia Intézetben, melyen egy Beauvoir személyiségét felidéző kötet bemutatójára és egy filmvetítésre is sor kerül.

A Francia Intézet Simone de Beauvoir (1908. január 9. – 1986. április 14.) születésének 100. évfordulójára emlékezik. Ebből az alkalomból Danielle Sallenave bemutatja Simone de Beauvoir-ról szóló könyvét, a Castor de guerre-t (Gallimard, 2008), valamint Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir közeli barátja, Madeleine Gobeil-Noël mond bevezetőt a Sartre-Beauvoir közös portré című dokumentumfilm vetítése előtt. A programot szinkrontolmácsolással szervezik a Francia Intézet színháztermében (Budapest I., Fő u. 17.) 2008. december 4-én délután hattól.

Danièle Sallenave: Castor de guerre (Gallimard, 2008) c. könyvében Simone de Beauvoir személyiségét idézi fel. "Castor de guerre": ezek a szavak − melyeket Simone de Beauvoir 1939-ben vetett egy kis fénykép hátoldalára − ígéretként csengenek és igényes életprogramot vázolnak fel a magán- és a közéletben egyaránt.
Simone de Beauvoir portréját "Harcias hódként" (castor de guerre) megfesteni olyan, mint elmesélni milyen volt a XX. század, a "szélsőségek százada". A mélyreható ellentétek világa, ahol a francia értelmiségieknek még volt szerepe, az "öntudat", nagylelkű, olykor elvakultságig elszánt.

Danièle Sallenave egyetemi tanár, a Renaudot díj egykori nyertese és a Femina díj zsűrijének tagja. Regényeiben olyan helyszíneket tár elénk, ahol nők sorsa és korunk nagy kérdéseinek elemzési területei kereszteződnek és ütköznek egymással. Danièle Sallenave Fordító, a Le Monde, a Le Messager européen és a Les Temps modernes című lapok munkatársa.

Madeleine Gobeil bemutatja a Portrait croisé Sartre-Beauvoir című, 1967-ben forgatott dokumentumfilmjét, melyben Simone de Beauvoir & Jean-Paul Sartre először engednek belelátni mindennapjaik világába − bemutatják azokat a helyeket, ahol laktak, munkaszokásaikat, gondolataikat és felelevenítik kapcsolatuk természetét is. Madeleine Gobeil és Claude Lanzmann (utóbb a Shoah c. film rendezője) kérdéseire válaszolva érintik azokat a nagy kérdéseket, amelyeket magukénak tudtak. Sartre nyilatkozik az értelmiségiek szerepéről a világban, Simone de Beauvoir pedig emlékeztet feminista nézeteire, amelyek a «Második nem» című művétől az «Egy jó házból való úrilány emlékei» című kötetéig fellelhetők műveiben.

Madeleine Gobeil az Ottawai Carleton Egyetem (1964-1971) francia irodalom tanára volt, mellette újságírói karrierbe fogott. 15 évesen levelezést kezdett Simone de Beauvoirral, akit 1958-ban Párizsban ismert meg, s ebből az ismeretségből több mint 30 éven át tartó hű barátság szövődött. 1975 és 1997 között az UNESCO-ban (Párizs) fontos hivatalokat látott el.
A film francia nyelven, angol felirattal és szinkrontolmácsolással látható.

Simone de Beauvoir művei magyarul:
Amerikai útinapló. Bp.: Európa, 1960. 440 p.
Egy jó házból való úrilány emlékei. Bp.: Magvető, 1961. 441 p. (Világkönyvtár)
A kor hatalma. Bp.: Magvető, 1965. 590 p. (Világkönyvtár)
A körülmények hatalma. Bp.: Magvető, 1966. 591 p. (Világkönyvtár)
Mandarinok. Bp.: Magvető, 1966. 734 p. (Világkönyvtár)
Képek, káprázatok. Bp.: Európa, 1969. 137 p. (Európa Zsebkönyvek)
A második nem. (szerző által engedélyezett, rövidített kiadás), Bp.: Gondolat, 1969. 577 p.
A megtört asszony. Bp.: Gondolat, 1972. 289 p. (benne: A megtört asszony, A szerénység kora, Könnyű halál)
Az öregség. Bp.: Európa, 1972. 862 p.
Minden ember halandó. Bp.: Európa, 1973. 372 p. (Európa Zsebkönyvek)
Epilógus In: Nagyvilág, 1964. IX. évf. 6. sz. 925-934. p.
A kétértelműség erkölcse. (Részlet) In: Modern polgári etika. Szöveggyűjtemény, 2. köt. Bp.: Tankönyvkiadó, 1976.

Beauvoir a wikipédián