„Ő az egyik első szelleméről híres, értelmiségi nő, vagyis az értelmiségi életforma női változata, emblematikus figurája. Életét és műveit számba véve elgondolkodhatunk azon, hogy mit jelentett és mit jelent ma értelmiségi nőnek lenni... Beauvoir szellemi hagyatéka, a nők politikai-morális szerepvállalásának igénye és morális kötelessége ma is aktuális…” – Joó Mária Simone de Beauvoirról szóló írását olvashatják. Simone de Beauvoir születésének 100. évfordulója (1908-1986) alkalmat ad arra, hogy számot vessünk életművével, hatásával.
A művelt olvasó valószínűleg csak annyit tud róla, hogy francia írónő, Jean-Paul Sartre egzisztencialista filozófus élettársa volt. A francia kultúra ismerője azt is tudja, hogy a 2. világháború utáni évtizedek szellemi és politikai életének Sartre oldalán egyik meghatározó alakja, szinte egyedüli közismert értelmiségi nő, aki nemzetközi hírnévre tett szert. Újságok fotóin gyakran szerepelt neves politikusok, Hruscsov, Castro társaságában - Sartre oldalán, virággal a karján. Ő az egyik első szelleméről híres, értelmiségi nő, vagyis az értelmiségi életforma női változata, emblematikus figurája. Életét és műveit számba véve elgondolkodhatunk azon, hogy mit jelentett és mit jelent ma értelmiségi nőnek lenni, akkor Franciaországban és ma nálunk.
Ebből a szempontból nem vethetünk számot Beauvoirral anélkül, hogy élet- és alkotótársát Jean-Paul Sartre-ot kihagynánk – bármennyire próbálnánk is Beauvoir jelentőségét önmagában felmérni. Talán egyedül szépirodalmi műveit értékelhetjük Sartre bevonása nélkül, de kérdés, hogy ezek súlya felér-e elméleti művei, memoárjai súlyával. Az utóbbi évtizedben iránta megélénkülő érdeklődés elméleti-filozófiai műveinek szól, melyek közül a két nagy mű: A második nem és Az öregség, valamint a memoárok három kötete olvasható magyarul. Ezek sorrendben az Egy jóházból való úrilány emlékei (1961), A kor hatalma (1965). A körülmények hatalma (1966), mind a Magvető Kiadó Világkönyvtár sorozatában jelentek meg. Nem fordították le korai filozófiai műveit, cikkeit, recenzióit és a memoárok utolsó 4. kötetét sem. Ez utóbbi elmaradása különösen érthetetlen, hiszen a Számvetés (Tout compte fait) a hatvanas évekről és egész addigi életéről készít számvetést 1972-ből visszapillantva. Az emlékiratok elsősorban a kor intellektuális történetének szolgálhatnak forrásul, nem szűk értelemben vett személyes memoárok, megtudhatjuk belőle milyen politikai, művészeti kérdések, művek foglalkoztatták a kor értelmiségét és kettőjüket, akik baloldaliak voltak. A magyarul nem olvasható 4. kötet éppen a 1968 előtti és körüli éveket eleveníti meg, melyek manapság újból az érdeklődés homlokterébe kerültek ’68 negyvenéves évfordulója kapcsán.
A véleményformáló értelmiségi életforma tagadhatatlanul Sartre köré szerveződött, az ő élénk politizáló hajlama és filozófiai teremtő ereje dominált, Beauvoir gyakran hangoztatta is saját másodrangú szerepét, hogy ő csak Sartre tanainak követője, eszmei-politikai társa. A mai Beauvoir-kutatás ezt az önértékelést túlzott szerénységnek tartja, sőt egyenesen félrevezetőnek, elsősorban filozófiai tekintetben, hiszen korai írásai nagy formátumú tehetséget mutatnak, főleg az egzisztencialista etika megalapozásában és A második nem fogalmai jelentős eltérést mutatnak Sartre fogalmaitól, miközben rá és másokra hivatkozik.
Beauvoir és Sartre minden francia és nemzetközi politikai eseményről tudnak, és állást foglalnak - az algériaitól a vietnámi háborúig, a 68-as prágai beavatkozásig. Különös figyelmet szentelnek a szocialista országoknak (Beauvoir például a Rajk-pert is említi). Ők ketten a francia kultúra utazó nagykövetei, Kubától Kínáig, Japánig és a Szovjetuniótól az Egyesült Államokig sokfelé meghívják őket – nem ritkán szerzőként, Sartre színdarabjai bemutatójára, gyakran politikai nézeteik, marxista szimpátiájuk ismeretében. Művészet és politika számukra összefonódik, az ún. elkötelezett irodalom hívei - szemben például a francia „új regény” képviselőivel.
Egy értelmiségi, alkotó és politizáló nő, mint Beauvoir ma is – legalábbis nálunk - ritkán kap akkora figyelmet, nem tarthat számot közérdeklődésre, mint ha mondjuk filmsztár, vagy fotómodell lenne, vagy egyszerűen véleményformáló értelmiségi férfi. Kényes téma ez, a ’Mi a nő?’, a női identitás kérdése ma és nálunk is kényes kérdés maradt, mint ahogy az volt 1949-ben Párizsban, A második nem előszavának első bekezdése tanúsága szerint. A valódi, nem csupán elvi, és törvényes női esélyegyenlőség a 21. században még az európai országokban sem megoldott kérdés, bár Beauvoir azt remélte, hogy a nők társadalmi méretű felszabadítása hozza el a megoldást. Ezért dolgozta ki nemrég az Európai Bizottság az ún. gender-mainstreaming politikáját, - más kérdés, hogy ez a volt szocialista országokban mindenre kiterjedő esélyegyenlőségi politikává alakult át, melyben a női esélyegyenlőség megvalósítása ötöd rangú céllá minősült le. Beauvoir szellemi hagyatéka, a nők politikai-morális szerepvállalásának igénye és morális kötelessége ma is aktuális, miközben a magyar médiában és közéletben alig jelenhetnek meg nők ebben a szerepben, míg a tradicionális nő képe - szépség, fiatalság, szex és anyaság - számtalan plakátról és TV-képernyős megtestesülése formájában néz le ránk. A nő életcélját, hivatását vonzó voltában és anyaságában látó, egy férfitól függő nő élethelyzete sokoldalú elemzését Simone de Beauvoirnak köszönhetjük, aki mintegy 60 évvel ezelőtt, 1947-48-ban elsőként vállalkozott arra a nagy munkára, hogy felmérje a nő helyzetét, sorsát a több mint ezer oldalas A második nem-ben. A tradicionális, anyagilag és sok tekintetben függő nő szituációja mellé felvázolta a független nő helyzetét is, amely akkor még a kevés kiváltságos művésznő privilégiuma volt, és Beauvoir is ezek közé tartozott. Magyarul egy rövidített kiadás készült 1969-ben, mely 1971-ben is megjelent.
Beauvoir a mű megjelenésekor, 1949-ben 41 éves, sikeresnek mondható író, több kisebb filozófiai és irodalmi mű szerzője, egy folyóirat Les Temps Modernes alapító szerkesztője, melybe maga is recenziókat ír, interjúkat ad, megjelennek amerikai és kínai utazásáról írt útinaplói. Saját életét is annak a magától értetődő egyenlőségnek megfelelően élte, amelyet ma sokkal többen vallanak, mint 60 évvel ezelőtt, de kevesen tudnak következetesen megvalósítani és nem a saját gyengeségük, hanem a nőkre vonatkozó társadalmi normák nehezen változó nyomása miatt. Beauvoir elvei és élete összhangban voltak.
Nemrég a Duna Televízió bemutatott egy hosszabb TV-filmet, Claude Goretta svájci rendező 2006-ban készült alkotását Beauvoir és Sartre életéről. Nehéz elkerülni azt a csapdát, melybe főleg a női alkotókat ábrázoló filmek, elemzések szoktak beleesni ti., hogy érzelmi és szexuális életük kerüljön előtérbe (mi is lehetne számukra fontosabb, hiszen nők?). A film sem kerülte le ezt a csapdát, főleg az 1. része (A Café de Flore szerelmesei c.), de legalább nem ítélkezik Beauvoir fiatal lányokkal való kapcsolatai fölött és bemutatja élete nagy szerelmével, Nelson Algrennel, az amerikai íróval való kapcsolata drámáját is. Ez a szerelem dráma volt abban az értelemben, hogy Beauvoir érte sem akarta feladni Sartre-ral közös sorsát, párizsi életét (pedig egy szerelmes nő követi párját, mindent feláldoz a szerelemért, nemde?). A film 2. része Sartre életére koncentrál (Sartre, a szenvedélyek kora c.), melyben - a film dramaturgiája, képei alapján- Beauvoir az állandóan jelenlévő néma szemtanú, akinek figyelő (anyai?) tekintete kíséri Sartre aktuális szerelmi ügyeit, statiszta, de számításba veendő, fontos statiszta – számomra kicsit élettelennek tűnt Sartre viharos szerelmi és politikai élete színpadán, afféle régi bútordarabnak vagy inkább néma bálványnak? Nyilván a rendező döntése volt, hogy figyelmen kívül hagyja Beauvoir életének akkortájt fontos egyéb szereplőit (pl. Claude Lanzmannt) és Sartre-ra koncentrál. Összességében ez a Beauvoir-kép sokkal reálisabb és empatikusabb, mint amiről pár éve a New Yorker egy recenziója beszámolt. Egy amerikai szerző tollából egy démonian züllött Beauvoir-figura született: Sartre-nak átpasszolt, kihasznált szeretők, megrontott fiatal lányok stb…
A morális hipokrízis, puritanizmus mindig is pálcát tört Beauvoir felett, miközben a francia művészkörök szexuális szabadosságát nemigen szokták egy Bataille vagy Jean Genet szemére vetni: nyilván nem mellékes, hogy azok férfiak, míg egy nőre indokolatlanul más erkölcsi mércét alkalmaznak. Egyébként Párizsban is hasonló erkölcsi botrány kísérte A második nem megjelenését - majd egy fél évszázaddal korábban! Több ismert francia szerző (pl. Mauriac) is felháborodott Beauvoir ’szemérmetlen’ szókimondása felett a női élethelyzetek ábrázolásában, ahogy erről maga Beauvoir beszámol A körülmények hatalmá-ban (i.m. Bp.1966, 168-175 o).
Beauvoir kifejezetten szép nő volt - számos újság sok fotója tanúsíthatja - míg a kis termetű, kancsalnak tűnő Sartre nem volt egy Adonisz. Nyilván karizmája vonzotta a körülötte keringő számos nőt, Beauvoirt is beleértve. Kettőjük szövetsége, „szükségszerű szerelme” azonos élettervükön alapult: mindent megismerni és mindent megörökíteni írásban. Ehhez hozzátartozott, hogy minden élményükről, gondolatukról beszámoltak egymásnak – szóban és írásban (levelezésük tanúsítja) és mindent meg is vitattak, mindkettő a másik műveinek első olvasója és szigorú kritikusa is egyben. Valóban szinte közösen alkottak - bár ki-ki egyedül írta meg művét, saját lakásában. Kettőjük közül Beauvoir volt az önzetlenebb, lemondott filozófiai tehetsége kibontakoztatásáról és Sartre művei szolgálatába állította – ismerős szereposztás - mi, utódok csak sajnálhatjuk, hogy az oly kevés filozófusnő közé csak némi üggyel-bajjal, mintegy tiltakozása ellenére sorolhatjuk be Beauvoirt, bár ő is filozófiai diplomát szerzett és azt is tanított majd 10 évig. Fiatalkorától független szellemű, alkotni vágyó nő volt, fellázadt a rá váró, tradicionális női sors ellen- ennek irodalmi alkotásként is erőteljes megörökítése memoárja első kötete, az Egy jóházból való úrilány emlékei. Sartre-ral való kapcsolatáról memoárja kötetei részletesen beszámolnak, bennük számos „esetleges szerelem” leírása mindkettőjük oldalán. (Sajnos a nőkre vonatkozó sztereotípiák hatalma nyomán a francia sajtótól a magyar irodalmi internetes portálig, a literáig „a botrányos Beauvoir” számít érdekesnek!).
Már mindkettőjük levelezése is megjelent, sőt Beauvoir fiatalkori naplói is. Életre szólóan társak, egyek voltak, mint az ikrek, Castor és Pollux, minden nap találkoztak, bár még közös lakásuk sem volt. (Innen ered Beauvoir beceneve, a Castor ’hód’ baráti körben.)
Ha irodalmi műveit nézzük, egy nagy műről, a Goncourt-díjas Mandarinok-ról kell szóljunk és néhány kisebb regényről (pl. Képek és káprázatok, Minden ember halandó). A regények közül nem jelent meg magyarul a két első: A vendéglány (L’invitée), amely egy egzisztencialista háromszög-történet gyilkossággal, és a legelsőként írt, de csak később kiadott regény, mely öt fiatal nő történetét foglalja egybe (Quand prime le spirituel). A regényekben is igen erős az intellektuális-filozófiai töltés pl. a Minden ember halandó azt a gondolatot eleveníti meg, hogy milyen lehet egy halhatatlan ember élete, a Vendéglány pedig szinte Sartre A lét és a semmi című műve irodalmi változataként olvasható, mellyel azonos időben is keletkezett, és amely minden gondolata Beauvoir fejében is ott volt, hiszen minden művet megbeszéltek. A Mandarinok terjedelmes eszme-regény, kulcsregénynek is olvasták megjelenésekor (1954), ma épp ez teszi művészileg nehézkessé vagy néhol unalmassá - saját olvasói véleményem szerint, hiszen mi másnak is adhatnék hangot, nem lévén irodalomtörténész. Vagy talán a mai kor és olvasója kevésbé érdeklődik a politika iránt, mint a 2. világháború utáni és a hatvanas években. Írónő regényében hasonlóan élénk politikai-eszmei érdeklődést csak a Nobel-díjas Doris Lessing legjelentősebb regényében, a Golden notebook (Arany jegyzetfüzet)-ben találunk, amely a 10 évvel későbbi angol értelmiség szintén marxista szimpátiájú eszmevilágát ábrázolja - de Lessing már egyértelműen a két női hős szemszögéből láttatja a társadalmat, míg Beauvoir Mandarinok-jának regényvilágában a nők nem főszereplők, hanem fontos férfiak feleségei, szeretői.
Egészen más esztétikai minőséget képviselnek a késői kisregények: ezek ma is elevenek, megrázóak, és a bennük megnyilvánuló gondolatiság nem húzza le őket, mint a korábbiak némelyikét. A megtört asszony című kötet igazi remekmű, bár az idősödő hősök életének kendőzetlenül őszinte ábrázolása nem teszi őket könnyű olvasmánnyá. Három kisregényt tartalmaz: a címadó írást, a Könnyű halál-t, mely anyja halálának megörökítése és A diszkréció korá-t. (A francia kiadások 1965 és 1968-ban jelentek meg, a magyar 1984-ben). Egy nagy elméleti mű Az öregség szomszédságában keletkeztek, nyilván az tehermentesítette őket az elmélettől. Összegezésül azt mondhatnám, hogy Beauvoir igazi irodalmi értékét inkább kisregényei, korai és késői művei képviselik, míg a nagy művet, a Mandarinok-at szinte agyonnyomják a politikai eszmék.
Érdekesebb ötvözetnek tartom a regény és a filozófia összefonódását, melyhez Beauvoirnak sajátos érzéke volt, már első regényében A vendéglány-ban felismerte ezt M. Merleau-Ponty, filozófus-barátjuk és kezdetben eszmetársuk is. Érdekes párhuzamként említem Iris Murdoch-ot, a mai angol irodalom egyik legjelentősebb alakját, akinek pályája a negyvenes évek végén szintén filozófusként indult, majd főleg regényeket írt, bár később sem hagyott fel teljesen a filozófiai művek írásával. Rá jellemző filozófia és regény még szorosabb összefonódása - nála azonban a fantázia, a regény dominál, nem úgy Beauvoirnál.
Úgy vélem, elméleti művei talán jelentősebbek, életművében nagyobb súlyt képviselnek, mint a szépirodalmiak, éles esze, intellektusa erősebb volt, mint a fantáziája. Nagy elméleti művei viszont életteli alkotások: személyes hangú, érzelmeket is kifejező, könnyed stílusban írt, elméletileg magas szintű művek. Különleges tehetsége volt ahhoz, hogy súlyos és filozofikus gondolatokat közérthetően és szellemesen, ironikusan fogalmazzon meg és volt szellemi bátorsága a közfelfogással ellenkező igazságok kimondásához.
A tradicionális női sorsról szóló, a lényeget megragadó megállapításai ma is aktuálisak és felborzolják a harmóniát igénylő kedélyeket. Így például, megmutatja a háziasszony és feleség szituációjának anyagi és szexuális kiszolgáltatottságát, az otthon ’szépítgetésének’ és a házimunka ismétlődő rutinjának lélekölő unalmát, sőt kijelenti, hogy a házasságnak azt a formáját, amelyben a nő egyedüli ’hivatása’ a feleség szerepe, mindkét fél érdekében (!) be kéne tiltani! A prostitúció gyökerei összefüggnek a monogám, tradicionális házasság intézményével, a feleség szexuális ’kötelességeivel’. Ezek a megállapítások csak érzékeltetik A második nem aktualitását, korántsem vesztették érvényüket a nők törvényes egyenjogúsága elérésével, a ’humanista feminizmus’, melynek Beauvoir lenne a kézikönyvek szerinti fő képviselője talán mégsem lejárt eszme!
Az öregség című, az előzővel azonos nagyságrendű műve még újrafelfedezésre vár, nemcsak nálunk számít szinte ismeretlennek! Itt is a könyörtelen igazmondás jellemzi, bemutatja az öregekkel való társadalmi bánásmód embertelen és álszent voltát, az elfekvő-szerű ’otthonokat’. Az öregség, az életkor egyaránt testi-szellemi jelenségének filozófiai és tudományos elméleteit is számba veszi, a fenomenológia módszere szerint, ahogy A második nem-ben a nők helyzetét bemutatta. A nemzetközi Beauvoir-kutatás is adós e mű elemzésével, a centenárium alkalmából Bécsben konferenciát rendeztek róla.
Mindkét mű a társadalmi igazságtalanságot elemzi: a nőket és az öregeket a társadalom másodrendűnek tekinteti, számos lenéző, kirekesztő előítélet és többé-kevésbé burkolt elnyomás elszenvedői ma is. (A két előítéletre vonatkozó angol ’sexism’ és ’agism’ kifejezésnek nincs frappáns magyar megfelelője). Beauvoir méltó örököse ebben a tekintetben a nemrég elhunyt Iris Young, amerikai feminista, politikai filozófus, aki a mai elnyomás változó arcait térképezte fel Az elnyomás öt arca című klasszikus írásában. A második nem megjelenése óta eltelt közel 60 évben a nők helyzete sokat javult, de nem eleget. Az öregekről azonban a társadalom továbbra sem vesz tudomást, elkülöníti, leírja őket, bár ezt már nem sokáig teheti az elöregedő népesség arányának növekedése miatt sem. Beauvoir merészségét, kendőzetlen igazságkereső szenvedélyét és az elnyomottakkal, mellőzöttekkel való azonosulását, morális és politikai felelősségvállalását tanúsítja életműve: igazi humanista értelmiségi nő volt.
Végül röviden válaszolnék az elején feltett kérdésemre, hogy mit jelent értelmiségi nőnek lenni, azon kívül, hogy a társadalom iránt morális és politikai felelősséget vállalunk, hiszen ez egy férfi értelmiségire is igaz, sőt nem kizárólagosan az értelmiségre áll. Beauvoir saját számvetése, memoárjának utolsó kötete (Tout compte fait) alapján kísérlem meg a választ, melyet 64 évesen írt. Értelmiségi életformája abban nyilvánult meg, hogy soha nem szűnt meg benne az érdeklődés, tanulás, lépéstartás igénye, a kultúra alkotása és mindennapi élvezete (politika, irodalom, festészet, zene, film, színház) életének tartalmat adtak. Teljes életet élt nőként is, akkor is, ha nem volt férje, gyereke: a barátságok, emberi kapcsolatok első helyen szerepelnek számvetésében. Volt állandó társa, és barátai népes családja ugyanúgy törődést, gondoskodást, érzelmeket mozgósított, mint egy tradicionális család. Utolsó évtizedeiben egy fiatal filozófus-hallgatónőt Sylvie Le Bon-t örökbe is fogadott, aki hagyatékának kezelője, műveinek kiadója lett (Sylvie Le Bon-Beauvoir néven). Beauvoir azt a csapdát is kikerülte, amit a szépség jelenthet egy értelmes nő számára is: nem tekintette tőkének egy előnyös házasság kötéséhez és nem vonzó nő voltára építette életét - bár az volt. A szépség a fiatalsággal együtt elmúlik, ápolása és az öltözködés amúgy is igen időigényes és drága foglalkozás, - írja - mert azzá tették a ráérő és eltartott nők! Így nem A megtört asszony-ban ábrázolt sors várt rá, akinek élete értelmét veszíti, amikor gyermekei felnőnek és férje elhagyja egy másik nőért, hanem saját döntései alapján maga volt felelős életéért és boldogságáért.
Joó Mária előadása Simone de Beauvoirról
Simonde Beauvoir szerelmes levelei
A művelt olvasó valószínűleg csak annyit tud róla, hogy francia írónő, Jean-Paul Sartre egzisztencialista filozófus élettársa volt. A francia kultúra ismerője azt is tudja, hogy a 2. világháború utáni évtizedek szellemi és politikai életének Sartre oldalán egyik meghatározó alakja, szinte egyedüli közismert értelmiségi nő, aki nemzetközi hírnévre tett szert. Újságok fotóin gyakran szerepelt neves politikusok, Hruscsov, Castro társaságában - Sartre oldalán, virággal a karján. Ő az egyik első szelleméről híres, értelmiségi nő, vagyis az értelmiségi életforma női változata, emblematikus figurája. Életét és műveit számba véve elgondolkodhatunk azon, hogy mit jelentett és mit jelent ma értelmiségi nőnek lenni, akkor Franciaországban és ma nálunk.Ebből a szempontból nem vethetünk számot Beauvoirral anélkül, hogy élet- és alkotótársát Jean-Paul Sartre-ot kihagynánk – bármennyire próbálnánk is Beauvoir jelentőségét önmagában felmérni. Talán egyedül szépirodalmi műveit értékelhetjük Sartre bevonása nélkül, de kérdés, hogy ezek súlya felér-e elméleti művei, memoárjai súlyával. Az utóbbi évtizedben iránta megélénkülő érdeklődés elméleti-filozófiai műveinek szól, melyek közül a két nagy mű: A második nem és Az öregség, valamint a memoárok három kötete olvasható magyarul. Ezek sorrendben az Egy jóházból való úrilány emlékei (1961), A kor hatalma (1965). A körülmények hatalma (1966), mind a Magvető Kiadó Világkönyvtár sorozatában jelentek meg. Nem fordították le korai filozófiai műveit, cikkeit, recenzióit és a memoárok utolsó 4. kötetét sem. Ez utóbbi elmaradása különösen érthetetlen, hiszen a Számvetés (Tout compte fait) a hatvanas évekről és egész addigi életéről készít számvetést 1972-ből visszapillantva. Az emlékiratok elsősorban a kor intellektuális történetének szolgálhatnak forrásul, nem szűk értelemben vett személyes memoárok, megtudhatjuk belőle milyen politikai, művészeti kérdések, művek foglalkoztatták a kor értelmiségét és kettőjüket, akik baloldaliak voltak. A magyarul nem olvasható 4. kötet éppen a 1968 előtti és körüli éveket eleveníti meg, melyek manapság újból az érdeklődés homlokterébe kerültek ’68 negyvenéves évfordulója kapcsán.
A véleményformáló értelmiségi életforma tagadhatatlanul Sartre köré szerveződött, az ő élénk politizáló hajlama és filozófiai teremtő ereje dominált, Beauvoir gyakran hangoztatta is saját másodrangú szerepét, hogy ő csak Sartre tanainak követője, eszmei-politikai társa. A mai Beauvoir-kutatás ezt az önértékelést túlzott szerénységnek tartja, sőt egyenesen félrevezetőnek, elsősorban filozófiai tekintetben, hiszen korai írásai nagy formátumú tehetséget mutatnak, főleg az egzisztencialista etika megalapozásában és A második nem fogalmai jelentős eltérést mutatnak Sartre fogalmaitól, miközben rá és másokra hivatkozik.
Beauvoir és Sartre minden francia és nemzetközi politikai eseményről tudnak, és állást foglalnak - az algériaitól a vietnámi háborúig, a 68-as prágai beavatkozásig. Különös figyelmet szentelnek a szocialista országoknak (Beauvoir például a Rajk-pert is említi). Ők ketten a francia kultúra utazó nagykövetei, Kubától Kínáig, Japánig és a Szovjetuniótól az Egyesült Államokig sokfelé meghívják őket – nem ritkán szerzőként, Sartre színdarabjai bemutatójára, gyakran politikai nézeteik, marxista szimpátiájuk ismeretében. Művészet és politika számukra összefonódik, az ún. elkötelezett irodalom hívei - szemben például a francia „új regény” képviselőivel.
Egy értelmiségi, alkotó és politizáló nő, mint Beauvoir ma is – legalábbis nálunk - ritkán kap akkora figyelmet, nem tarthat számot közérdeklődésre, mint ha mondjuk filmsztár, vagy fotómodell lenne, vagy egyszerűen véleményformáló értelmiségi férfi. Kényes téma ez, a ’Mi a nő?’, a női identitás kérdése ma és nálunk is kényes kérdés maradt, mint ahogy az volt 1949-ben Párizsban, A második nem előszavának első bekezdése tanúsága szerint. A valódi, nem csupán elvi, és törvényes női esélyegyenlőség a 21. században még az európai országokban sem megoldott kérdés, bár Beauvoir azt remélte, hogy a nők társadalmi méretű felszabadítása hozza el a megoldást. Ezért dolgozta ki nemrég az Európai Bizottság az ún. gender-mainstreaming politikáját, - más kérdés, hogy ez a volt szocialista országokban mindenre kiterjedő esélyegyenlőségi politikává alakult át, melyben a női esélyegyenlőség megvalósítása ötöd rangú céllá minősült le. Beauvoir szellemi hagyatéka, a nők politikai-morális szerepvállalásának igénye és morális kötelessége ma is aktuális, miközben a magyar médiában és közéletben alig jelenhetnek meg nők ebben a szerepben, míg a tradicionális nő képe - szépség, fiatalság, szex és anyaság - számtalan plakátról és TV-képernyős megtestesülése formájában néz le ránk. A nő életcélját, hivatását vonzó voltában és anyaságában látó, egy férfitól függő nő élethelyzete sokoldalú elemzését Simone de Beauvoirnak köszönhetjük, aki mintegy 60 évvel ezelőtt, 1947-48-ban elsőként vállalkozott arra a nagy munkára, hogy felmérje a nő helyzetét, sorsát a több mint ezer oldalas A második nem-ben. A tradicionális, anyagilag és sok tekintetben függő nő szituációja mellé felvázolta a független nő helyzetét is, amely akkor még a kevés kiváltságos művésznő privilégiuma volt, és Beauvoir is ezek közé tartozott. Magyarul egy rövidített kiadás készült 1969-ben, mely 1971-ben is megjelent.
Beauvoir a mű megjelenésekor, 1949-ben 41 éves, sikeresnek mondható író, több kisebb filozófiai és irodalmi mű szerzője, egy folyóirat Les Temps Modernes alapító szerkesztője, melybe maga is recenziókat ír, interjúkat ad, megjelennek amerikai és kínai utazásáról írt útinaplói. Saját életét is annak a magától értetődő egyenlőségnek megfelelően élte, amelyet ma sokkal többen vallanak, mint 60 évvel ezelőtt, de kevesen tudnak következetesen megvalósítani és nem a saját gyengeségük, hanem a nőkre vonatkozó társadalmi normák nehezen változó nyomása miatt. Beauvoir elvei és élete összhangban voltak.Nemrég a Duna Televízió bemutatott egy hosszabb TV-filmet, Claude Goretta svájci rendező 2006-ban készült alkotását Beauvoir és Sartre életéről. Nehéz elkerülni azt a csapdát, melybe főleg a női alkotókat ábrázoló filmek, elemzések szoktak beleesni ti., hogy érzelmi és szexuális életük kerüljön előtérbe (mi is lehetne számukra fontosabb, hiszen nők?). A film sem kerülte le ezt a csapdát, főleg az 1. része (A Café de Flore szerelmesei c.), de legalább nem ítélkezik Beauvoir fiatal lányokkal való kapcsolatai fölött és bemutatja élete nagy szerelmével, Nelson Algrennel, az amerikai íróval való kapcsolata drámáját is. Ez a szerelem dráma volt abban az értelemben, hogy Beauvoir érte sem akarta feladni Sartre-ral közös sorsát, párizsi életét (pedig egy szerelmes nő követi párját, mindent feláldoz a szerelemért, nemde?). A film 2. része Sartre életére koncentrál (Sartre, a szenvedélyek kora c.), melyben - a film dramaturgiája, képei alapján- Beauvoir az állandóan jelenlévő néma szemtanú, akinek figyelő (anyai?) tekintete kíséri Sartre aktuális szerelmi ügyeit, statiszta, de számításba veendő, fontos statiszta – számomra kicsit élettelennek tűnt Sartre viharos szerelmi és politikai élete színpadán, afféle régi bútordarabnak vagy inkább néma bálványnak? Nyilván a rendező döntése volt, hogy figyelmen kívül hagyja Beauvoir életének akkortájt fontos egyéb szereplőit (pl. Claude Lanzmannt) és Sartre-ra koncentrál. Összességében ez a Beauvoir-kép sokkal reálisabb és empatikusabb, mint amiről pár éve a New Yorker egy recenziója beszámolt. Egy amerikai szerző tollából egy démonian züllött Beauvoir-figura született: Sartre-nak átpasszolt, kihasznált szeretők, megrontott fiatal lányok stb…
A morális hipokrízis, puritanizmus mindig is pálcát tört Beauvoir felett, miközben a francia művészkörök szexuális szabadosságát nemigen szokták egy Bataille vagy Jean Genet szemére vetni: nyilván nem mellékes, hogy azok férfiak, míg egy nőre indokolatlanul más erkölcsi mércét alkalmaznak. Egyébként Párizsban is hasonló erkölcsi botrány kísérte A második nem megjelenését - majd egy fél évszázaddal korábban! Több ismert francia szerző (pl. Mauriac) is felháborodott Beauvoir ’szemérmetlen’ szókimondása felett a női élethelyzetek ábrázolásában, ahogy erről maga Beauvoir beszámol A körülmények hatalmá-ban (i.m. Bp.1966, 168-175 o). Beauvoir kifejezetten szép nő volt - számos újság sok fotója tanúsíthatja - míg a kis termetű, kancsalnak tűnő Sartre nem volt egy Adonisz. Nyilván karizmája vonzotta a körülötte keringő számos nőt, Beauvoirt is beleértve. Kettőjük szövetsége, „szükségszerű szerelme” azonos élettervükön alapult: mindent megismerni és mindent megörökíteni írásban. Ehhez hozzátartozott, hogy minden élményükről, gondolatukról beszámoltak egymásnak – szóban és írásban (levelezésük tanúsítja) és mindent meg is vitattak, mindkettő a másik műveinek első olvasója és szigorú kritikusa is egyben. Valóban szinte közösen alkottak - bár ki-ki egyedül írta meg művét, saját lakásában. Kettőjük közül Beauvoir volt az önzetlenebb, lemondott filozófiai tehetsége kibontakoztatásáról és Sartre művei szolgálatába állította – ismerős szereposztás - mi, utódok csak sajnálhatjuk, hogy az oly kevés filozófusnő közé csak némi üggyel-bajjal, mintegy tiltakozása ellenére sorolhatjuk be Beauvoirt, bár ő is filozófiai diplomát szerzett és azt is tanított majd 10 évig. Fiatalkorától független szellemű, alkotni vágyó nő volt, fellázadt a rá váró, tradicionális női sors ellen- ennek irodalmi alkotásként is erőteljes megörökítése memoárja első kötete, az Egy jóházból való úrilány emlékei. Sartre-ral való kapcsolatáról memoárja kötetei részletesen beszámolnak, bennük számos „esetleges szerelem” leírása mindkettőjük oldalán. (Sajnos a nőkre vonatkozó sztereotípiák hatalma nyomán a francia sajtótól a magyar irodalmi internetes portálig, a literáig „a botrányos Beauvoir” számít érdekesnek!).
Már mindkettőjük levelezése is megjelent, sőt Beauvoir fiatalkori naplói is. Életre szólóan társak, egyek voltak, mint az ikrek, Castor és Pollux, minden nap találkoztak, bár még közös lakásuk sem volt. (Innen ered Beauvoir beceneve, a Castor ’hód’ baráti körben.)Ha irodalmi műveit nézzük, egy nagy műről, a Goncourt-díjas Mandarinok-ról kell szóljunk és néhány kisebb regényről (pl. Képek és káprázatok, Minden ember halandó). A regények közül nem jelent meg magyarul a két első: A vendéglány (L’invitée), amely egy egzisztencialista háromszög-történet gyilkossággal, és a legelsőként írt, de csak később kiadott regény, mely öt fiatal nő történetét foglalja egybe (Quand prime le spirituel). A regényekben is igen erős az intellektuális-filozófiai töltés pl. a Minden ember halandó azt a gondolatot eleveníti meg, hogy milyen lehet egy halhatatlan ember élete, a Vendéglány pedig szinte Sartre A lét és a semmi című műve irodalmi változataként olvasható, mellyel azonos időben is keletkezett, és amely minden gondolata Beauvoir fejében is ott volt, hiszen minden művet megbeszéltek. A Mandarinok terjedelmes eszme-regény, kulcsregénynek is olvasták megjelenésekor (1954), ma épp ez teszi művészileg nehézkessé vagy néhol unalmassá - saját olvasói véleményem szerint, hiszen mi másnak is adhatnék hangot, nem lévén irodalomtörténész. Vagy talán a mai kor és olvasója kevésbé érdeklődik a politika iránt, mint a 2. világháború utáni és a hatvanas években. Írónő regényében hasonlóan élénk politikai-eszmei érdeklődést csak a Nobel-díjas Doris Lessing legjelentősebb regényében, a Golden notebook (Arany jegyzetfüzet)-ben találunk, amely a 10 évvel későbbi angol értelmiség szintén marxista szimpátiájú eszmevilágát ábrázolja - de Lessing már egyértelműen a két női hős szemszögéből láttatja a társadalmat, míg Beauvoir Mandarinok-jának regényvilágában a nők nem főszereplők, hanem fontos férfiak feleségei, szeretői.
Egészen más esztétikai minőséget képviselnek a késői kisregények: ezek ma is elevenek, megrázóak, és a bennük megnyilvánuló gondolatiság nem húzza le őket, mint a korábbiak némelyikét. A megtört asszony című kötet igazi remekmű, bár az idősödő hősök életének kendőzetlenül őszinte ábrázolása nem teszi őket könnyű olvasmánnyá. Három kisregényt tartalmaz: a címadó írást, a Könnyű halál-t, mely anyja halálának megörökítése és A diszkréció korá-t. (A francia kiadások 1965 és 1968-ban jelentek meg, a magyar 1984-ben). Egy nagy elméleti mű Az öregség szomszédságában keletkeztek, nyilván az tehermentesítette őket az elmélettől. Összegezésül azt mondhatnám, hogy Beauvoir igazi irodalmi értékét inkább kisregényei, korai és késői művei képviselik, míg a nagy művet, a Mandarinok-at szinte agyonnyomják a politikai eszmék.Érdekesebb ötvözetnek tartom a regény és a filozófia összefonódását, melyhez Beauvoirnak sajátos érzéke volt, már első regényében A vendéglány-ban felismerte ezt M. Merleau-Ponty, filozófus-barátjuk és kezdetben eszmetársuk is. Érdekes párhuzamként említem Iris Murdoch-ot, a mai angol irodalom egyik legjelentősebb alakját, akinek pályája a negyvenes évek végén szintén filozófusként indult, majd főleg regényeket írt, bár később sem hagyott fel teljesen a filozófiai művek írásával. Rá jellemző filozófia és regény még szorosabb összefonódása - nála azonban a fantázia, a regény dominál, nem úgy Beauvoirnál.
Úgy vélem, elméleti művei talán jelentősebbek, életművében nagyobb súlyt képviselnek, mint a szépirodalmiak, éles esze, intellektusa erősebb volt, mint a fantáziája. Nagy elméleti művei viszont életteli alkotások: személyes hangú, érzelmeket is kifejező, könnyed stílusban írt, elméletileg magas szintű művek. Különleges tehetsége volt ahhoz, hogy súlyos és filozofikus gondolatokat közérthetően és szellemesen, ironikusan fogalmazzon meg és volt szellemi bátorsága a közfelfogással ellenkező igazságok kimondásához.
A tradicionális női sorsról szóló, a lényeget megragadó megállapításai ma is aktuálisak és felborzolják a harmóniát igénylő kedélyeket. Így például, megmutatja a háziasszony és feleség szituációjának anyagi és szexuális kiszolgáltatottságát, az otthon ’szépítgetésének’ és a házimunka ismétlődő rutinjának lélekölő unalmát, sőt kijelenti, hogy a házasságnak azt a formáját, amelyben a nő egyedüli ’hivatása’ a feleség szerepe, mindkét fél érdekében (!) be kéne tiltani! A prostitúció gyökerei összefüggnek a monogám, tradicionális házasság intézményével, a feleség szexuális ’kötelességeivel’. Ezek a megállapítások csak érzékeltetik A második nem aktualitását, korántsem vesztették érvényüket a nők törvényes egyenjogúsága elérésével, a ’humanista feminizmus’, melynek Beauvoir lenne a kézikönyvek szerinti fő képviselője talán mégsem lejárt eszme!
Az öregség című, az előzővel azonos nagyságrendű műve még újrafelfedezésre vár, nemcsak nálunk számít szinte ismeretlennek! Itt is a könyörtelen igazmondás jellemzi, bemutatja az öregekkel való társadalmi bánásmód embertelen és álszent voltát, az elfekvő-szerű ’otthonokat’. Az öregség, az életkor egyaránt testi-szellemi jelenségének filozófiai és tudományos elméleteit is számba veszi, a fenomenológia módszere szerint, ahogy A második nem-ben a nők helyzetét bemutatta. A nemzetközi Beauvoir-kutatás is adós e mű elemzésével, a centenárium alkalmából Bécsben konferenciát rendeztek róla.
Mindkét mű a társadalmi igazságtalanságot elemzi: a nőket és az öregeket a társadalom másodrendűnek tekinteti, számos lenéző, kirekesztő előítélet és többé-kevésbé burkolt elnyomás elszenvedői ma is. (A két előítéletre vonatkozó angol ’sexism’ és ’agism’ kifejezésnek nincs frappáns magyar megfelelője). Beauvoir méltó örököse ebben a tekintetben a nemrég elhunyt Iris Young, amerikai feminista, politikai filozófus, aki a mai elnyomás változó arcait térképezte fel Az elnyomás öt arca című klasszikus írásában. A második nem megjelenése óta eltelt közel 60 évben a nők helyzete sokat javult, de nem eleget. Az öregekről azonban a társadalom továbbra sem vesz tudomást, elkülöníti, leírja őket, bár ezt már nem sokáig teheti az elöregedő népesség arányának növekedése miatt sem. Beauvoir merészségét, kendőzetlen igazságkereső szenvedélyét és az elnyomottakkal, mellőzöttekkel való azonosulását, morális és politikai felelősségvállalását tanúsítja életműve: igazi humanista értelmiségi nő volt.
Végül röviden válaszolnék az elején feltett kérdésemre, hogy mit jelent értelmiségi nőnek lenni, azon kívül, hogy a társadalom iránt morális és politikai felelősséget vállalunk, hiszen ez egy férfi értelmiségire is igaz, sőt nem kizárólagosan az értelmiségre áll. Beauvoir saját számvetése, memoárjának utolsó kötete (Tout compte fait) alapján kísérlem meg a választ, melyet 64 évesen írt. Értelmiségi életformája abban nyilvánult meg, hogy soha nem szűnt meg benne az érdeklődés, tanulás, lépéstartás igénye, a kultúra alkotása és mindennapi élvezete (politika, irodalom, festészet, zene, film, színház) életének tartalmat adtak. Teljes életet élt nőként is, akkor is, ha nem volt férje, gyereke: a barátságok, emberi kapcsolatok első helyen szerepelnek számvetésében. Volt állandó társa, és barátai népes családja ugyanúgy törődést, gondoskodást, érzelmeket mozgósított, mint egy tradicionális család. Utolsó évtizedeiben egy fiatal filozófus-hallgatónőt Sylvie Le Bon-t örökbe is fogadott, aki hagyatékának kezelője, műveinek kiadója lett (Sylvie Le Bon-Beauvoir néven). Beauvoir azt a csapdát is kikerülte, amit a szépség jelenthet egy értelmes nő számára is: nem tekintette tőkének egy előnyös házasság kötéséhez és nem vonzó nő voltára építette életét - bár az volt. A szépség a fiatalsággal együtt elmúlik, ápolása és az öltözködés amúgy is igen időigényes és drága foglalkozás, - írja - mert azzá tették a ráérő és eltartott nők! Így nem A megtört asszony-ban ábrázolt sors várt rá, akinek élete értelmét veszíti, amikor gyermekei felnőnek és férje elhagyja egy másik nőért, hanem saját döntései alapján maga volt felelős életéért és boldogságáért.Joó Mária előadása Simone de Beauvoirról
Simonde Beauvoir szerelmes levelei
Bejegyzések
1 megjegyzés:
Nagyon klassz írás, gratulálok!
Megjegyzés küldése