„Próbaként magunkat vettük filmre,
tudjuk, jól fűztük be a szalagot.
A hajadat fésülöm, miközben dohányzol,
majd a tenyeremet veszed egyre nagyítva,
életem vaktérképét.
Maradt egy félig üres kazetta.”
Ughy Szabina verseiből.
Ciklus
Hasamba lüktet a Hold.
Vérem az ütemére
nő, apad.
Lepedőn pár vércsepp,
mint homokban a lábnyom,
mutatni
honnan jöttem
és
hová tartok.
Delete
Nem gyújtottunk villanyt,
elég volt a körfolyosó fénye.
Próbaként magunkat vettük filmre,
tudjuk, jól fűztük be a szalagot.
A hajadat fésülöm, miközben dohányzol,
majd a tenyeremet veszed egyre nagyítva,
életem vaktérképét.
Maradt egy félig üres kazetta.
Törölhető, másolható, újraírható felület.
A nyaralásra pakolva kezembe került,
már el is felejtettem.
Rávéve most kopott törölközők, kabócák hangja,
kerekre kopott kavicsok,
mészkőből épült falak érthetetlen sorai,
nyelvek, melyeken nem értem a hím- vagy nőnemet,
alanyt és állítmányt, hát nincsenek.
Ott van még a parti kávézó, bőrre kicsapódott só,
tengerre néző temető, a sírokon fényképek,
csillagoknak üzenő cigaretta,
a tenger, mint egy ziháló férfitest,
vihar és nyugalom.
A parton
Ködöt eszem reggelire.
Lassan olvad számban,
ahogy a peronon állok,
éjszaka és nappal partján.
Senkiideje: hajnal van.
Te nem hitted el nekem,
a sínekben éjszaka halak úsznak,
megcsillan hátukon a fény,
míg a párhuzamos vágányokban siklanak;
némán várva, összeérjenek
a váltóknál egy−egy pillanatra;
csak akkor láthatod őket,
ha nem nézel oda. A szemed sarkából.
Most kiúsztak hozzám,
itt csapdosnak a lábam alatt.
Azt mondják délnek mennek,
melegebb vizekbe.
Örülni, hogy nem vagy ott.
Pára
Teli kád vízben feküdni olyan,
mintha anyámba bújnék vissza.
A lefolyó zsinórja lábujjra tekeredve.
Hajszálak a comb körül.
Tenyérben a gyűrött bőr,
magába nyeli még a sorsot.
Megdörzsölöm szivaccsal a heget,
hátha leázik, mint a rágós tetkók a Balatonban.
A rák tetoválása nem kopik.
A test nem felejt.
Én sem.
Fejemet a kád kávájának döntöm.
Párába rajzolom üzenetem istennek.
Aluljárás
A pályaudvaron elmész mellettem,
és már csak a hátadat látom.
Attól, hogy szétmentünk,
útjaink még lehetnek közösek?
Lábamból kiszalad a vér,
szétomlik bennem a remegés,
mint teában a kockacukor.
A járás, igen. Te vagy.
Hajad vagy tíz centit nőtt.
Azóta.
Imbolyogva talpad nyomán,
mint sorok között, aki írni tanul,
követlek, nem tudom miért.
Az aluljáróban aztán szétlopkodják tekintetem
a hazamenekülő bábarcok, hamutenyerek.
Beléjük mosódom: fuga a járólapok közt.
Felejtős
Az arcodra, a szádra gondolok,
ünneppé váltak benne a szavak.
Elképzelem hozzá ujjaid, leejtett kézfejed,
melyekkel álltadban sosem tudtál mit kezdeni.
Látom a hasad bőrét,
köldököd alatt futó ritkás szőrcsíkot.
Azt akartam, hogy halj meg.
Párologj a semmibe, mint egy fénykép,
amelyből száz év múlva üres papír lesz.
Olyankor ha kérdezték, mi az, csak a fejed ráztad,
halványabb lett a kezed;
fény felé tartva, fehér csontok világítottak,
mint a röntgenképen, s cigarettád kialudt.
Mostanság
Mint a résre hagyott ajtót
a presszóban, csapkod a város.
Keresem a helyeket,
ahová veled nem jártam.
Azt a harisnyát az óta nem hordom.
Új hajat találok ki magamnak,
a szememet is másként festem.
Helyed tudom még sokáig lüktet bennem,
mint ledöntött bérházak fölött,
tűzfalak közt az üres tér.
Ilyen mondatok jutnak eszembe az új albérletben.
Aztán néha megpattannak a bútorok,
mint csuklód, lábfejed apró csontjai.
Az anyag lassan a helyére talál.
Hasamba lüktet a Hold.
Vérem az ütemére
nő, apad.
Lepedőn pár vércsepp,
mint homokban a lábnyom,
mutatni
honnan jöttem
és
hová tartok.
Delete
Nem gyújtottunk villanyt,
elég volt a körfolyosó fénye.
Próbaként magunkat vettük filmre,
tudjuk, jól fűztük be a szalagot.
A hajadat fésülöm, miközben dohányzol,
majd a tenyeremet veszed egyre nagyítva,
életem vaktérképét.
Maradt egy félig üres kazetta.
Törölhető, másolható, újraírható felület.
A nyaralásra pakolva kezembe került,
már el is felejtettem.
Rávéve most kopott törölközők, kabócák hangja,
kerekre kopott kavicsok,
mészkőből épült falak érthetetlen sorai,
nyelvek, melyeken nem értem a hím- vagy nőnemet,
alanyt és állítmányt, hát nincsenek.
Ott van még a parti kávézó, bőrre kicsapódott só,
tengerre néző temető, a sírokon fényképek,
csillagoknak üzenő cigaretta,
a tenger, mint egy ziháló férfitest,
vihar és nyugalom.
A parton
Ködöt eszem reggelire.
Lassan olvad számban,
ahogy a peronon állok,
éjszaka és nappal partján.
Senkiideje: hajnal van.
Te nem hitted el nekem,
a sínekben éjszaka halak úsznak,
megcsillan hátukon a fény,
míg a párhuzamos vágányokban siklanak;
némán várva, összeérjenek
a váltóknál egy−egy pillanatra;
csak akkor láthatod őket,
ha nem nézel oda. A szemed sarkából.
Most kiúsztak hozzám,
itt csapdosnak a lábam alatt.
Azt mondják délnek mennek,
melegebb vizekbe.
Örülni, hogy nem vagy ott.
Pára
Teli kád vízben feküdni olyan,
mintha anyámba bújnék vissza.
A lefolyó zsinórja lábujjra tekeredve.
Hajszálak a comb körül.
Tenyérben a gyűrött bőr,
magába nyeli még a sorsot.
Megdörzsölöm szivaccsal a heget,
hátha leázik, mint a rágós tetkók a Balatonban.
A rák tetoválása nem kopik.
A test nem felejt.
Én sem.
Fejemet a kád kávájának döntöm.
Párába rajzolom üzenetem istennek.
Aluljárás
A pályaudvaron elmész mellettem,
és már csak a hátadat látom.
Attól, hogy szétmentünk,
útjaink még lehetnek közösek?
Lábamból kiszalad a vér,
szétomlik bennem a remegés,
mint teában a kockacukor.
A járás, igen. Te vagy.
Hajad vagy tíz centit nőtt.
Azóta.
Imbolyogva talpad nyomán,
mint sorok között, aki írni tanul,
követlek, nem tudom miért.
Az aluljáróban aztán szétlopkodják tekintetem
a hazamenekülő bábarcok, hamutenyerek.
Beléjük mosódom: fuga a járólapok közt.
Felejtős
Az arcodra, a szádra gondolok,
ünneppé váltak benne a szavak.
Elképzelem hozzá ujjaid, leejtett kézfejed,
melyekkel álltadban sosem tudtál mit kezdeni.
Látom a hasad bőrét,
köldököd alatt futó ritkás szőrcsíkot.
Azt akartam, hogy halj meg.
Párologj a semmibe, mint egy fénykép,
amelyből száz év múlva üres papír lesz.
Olyankor ha kérdezték, mi az, csak a fejed ráztad,
halványabb lett a kezed;
fény felé tartva, fehér csontok világítottak,
mint a röntgenképen, s cigarettád kialudt.
Mostanság
Mint a résre hagyott ajtót
a presszóban, csapkod a város.
Keresem a helyeket,
ahová veled nem jártam.
Azt a harisnyát az óta nem hordom.
Új hajat találok ki magamnak,
a szememet is másként festem.
Helyed tudom még sokáig lüktet bennem,
mint ledöntött bérházak fölött,
tűzfalak közt az üres tér.
Ilyen mondatok jutnak eszembe az új albérletben.
Aztán néha megpattannak a bútorok,
mint csuklód, lábfejed apró csontjai.
Az anyag lassan a helyére talál.
*****
A szerzőről
"Most azt kéne leírnom, hogy ki vagyok, de egyre inkább csak arra jövök rá, mi nem vagyok. Nem vagyok például pesti, se vidéki. Már alig vagyok magyar-kommunikáció szakos a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Nem vagyok költő sem, noha manapság szinte mindenki az. Helyette Somlóvásárhelyen és Budapesten élek, itthon és otthon, a kettő csak egymást váltva működik. Egyetemre járok, már amikor sikerül kiérni. Legfőképp pedig írok, verset, prózát, kritikát, mert csak így tudom megérteni azt, mi vagyok, vagy mi nem."
Ughy Szabina 1985.04.24.
A Versvasárnap rovat korábbi szerzőinek versei:
Versvasárnap - Czapáry Veronika
Versvasárnap - Király Odett
"Most azt kéne leírnom, hogy ki vagyok, de egyre inkább csak arra jövök rá, mi nem vagyok. Nem vagyok például pesti, se vidéki. Már alig vagyok magyar-kommunikáció szakos a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Nem vagyok költő sem, noha manapság szinte mindenki az. Helyette Somlóvásárhelyen és Budapesten élek, itthon és otthon, a kettő csak egymást váltva működik. Egyetemre járok, már amikor sikerül kiérni. Legfőképp pedig írok, verset, prózát, kritikát, mert csak így tudom megérteni azt, mi vagyok, vagy mi nem."
Ughy Szabina 1985.04.24.
A Versvasárnap rovat korábbi szerzőinek versei:
Versvasárnap - Czapáry Veronika
Versvasárnap - Király Odett
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése