Sapphire: Push!
Olvasd ingyen, szerdán és szombaton!
Ereje megtöri a női nemzedékek trauma-láncát.
Sors és tehetség egysége.
Sapphire, eredeti nevén Ramona Lofton 1950-ben született a kaliforniai Fort Ordban egy középosztálybeli katonacsaládban. Három éves korában apja megerőszakolta, s alig volt tizenhárom éves, mikor alkoholista anyja elhagyta a családot. A New York-i City University-n, majd a Brooklyn College-on szerzett diplomát.
Sapphire: Push - 3. rész
Még az 1983-as dolgok járnak a fejemben, és az anyám üvöltözik velem, hogy „Precious! Preciuous!” De a fejem nincs itt, az négy évvel ezelőtt van – az első baba. A mosogató előtt álltam, mikor a fájdalom belém mart, és ő is elkezdett verni.
A kezem lecsúszik a mosogatóvízbe, megmarkolom a nagykést. Meg ne üssön, nem hazudok, ha megüt, halálra szúrkálom, úgy éljek!
– Precious! Elment az a csepp eszed is? Ott állsz, oszt sehovase nézel. Hozzád beszélek!
Mintha az olyan fontos lenne.
– Elgondolkodtam – mondom.
– Te gondolkodsz, én meg hozzád beszélek?
Ezt úgy mondja, mintha százdollárosokat égetnék egymás után.
Megszólal a csengő. Vajon ki lehet az. Sose csenget be senki, hacsak nem drogosok, akik be akarnak jönni a házba. Utálom a kábszereseket. Csak rontják a hírnevünket.
– Eriggy, mondd meg a seggfejeknek, hogy ne csöngessenek többet – mondja. Közelebb van az ajtóhoz, mint én, de az anyám bizisten nem mozdul, ha nem kell mindenképp. Amikor a kapucsengőhöz érek, észreveszem, hogy még mindig a konyhakést markolom. Néha gyűlölöm az anyám. Azt iszem, néha ronda.
Megnyomom a beszélőgombot a telefonon, és beleordítok: – Hagyd abba, te szarházi! – és visszamegyek a konyhába befejezni a mosogatást.
A csengő megint berreg. Visszamegyek. – Ne csöngess má! – mondom megint. A szarházi megin csönget. – Fejezd be! – Megint csönget. – FEJEZD BE! – Megin belekiabálok. Megint csenget. Anyám közbelép és aszondja: – Hallgasd meg, mit akar, hülye! – Azt akarom mondani, hogy nem vagyok hülye, de tudom, hogy az vagyok, úgyhogy nem mondok semmit, mer azt se akarom, hogy megverjen, mer onnan tudom, hogy elegem van a verésből, hogy a mosogatóban ott szorongatom a nagykést. Ha még eccer megüti Precious Jonest, leszúrom. Megnyomom a hallgatót. „Sondra Lichenstein keresi Claireece Jonest és Ms Mary Johnstont.” Mrs Lichenstein! Mi a frászt akar? Azt akarja, hogy most igazán elpáholjam.
– Ki az, Precious? – kérdezi az anyám. Azt mondom: – A fehér kurva a suliból. – Mit akar? – kérdezi. – Nem tudom. – Kérdezd meg – mondja. Megnyomom a beszélőt, beleszólok: – Mit akar? – Aztán megnyomom a hallgatót, és Mrs Lichenstein azt mondja:
– Az iskoláról akarok magukkal beszélni. – Ez a picsa bedilizett. Eljártam, amíg ez a büdös kurva ki nem halászott a folyosón, baszogatott, magára haragított, felfüggesztett, csak azér mer terhes vagyok – szóval betett a sulimnak. Most meg a fehér picsa lenn áll a ház előtt, és arról locsog, hogy a suliról akar beszélni velem. Te jó ég, hol vannak ilyenkor a drogosok, amikor kellenének. – Mi ez az egész, Precious? – kérdezi az anyám. Az anyám nem akarja, hogy egy nyavalyás fehér, mint Mrs Lichenstein szociális munkás tanár picsa idetolja az orrát. Az anyám nem akarja, hogy elzárják. Azaz nem a szoctámtól. Pedig ez a vége, ha egy nyavalyás fehér, mint Mrs Lichenstein meglátogat minket. Ha nem lennék terhes, és nem lenne olyan nehéz lépcsőzni, lerontanék, és szétrúgnám a seggét. Anyám aszondja: – Iktasd ki a nyavalyást. Aszondom a beszélőbe: – Haszta la viszta, bébi. Ez spanyolul az, hogy viszlát, de ha niggerek mondják, olyan, mint a nyald ki. A csengő megin beindul. El se hiszem, ez a gyogyós paraszt. Megnyomom a beszélőt, és beleszólok: – Tűnjön innen Mrs Lichenstein, mer még seggberúgom. – A csengő zúg. Megnyomom a hallgatót. – Claireece, sajnálom, ami csütörtökön történt. Csak segíteni akartam. Én…Mr Wicher azt mondja, az egyik legjobb tanítványa vagy, hogy van érzéked a matekhoz. Megáll, mintha gondolkodna, mit is mondjon ezután, aztán azt mondja: – Felhívtam egy Ms McKnight nevű tanárt a Alternatív Gimnázium/Mindenki Tanul-ban. Az egy alternatív iskola. – Megin megáll, aztán: – Claireece, hallod? – Megnyomom a beszélőt: ¬– Aha. – Jó. Mint mondtam, felhívtam Ms McKnightot a Mindenki Tanul-ban. A 125-dik utcában van, a Hotel Teresa 19. emeletén. Nincs túl messze innen. – Megnyomom a beszélőt: – Tudom, hol van a Hotel Teresa. – Magamban meg azt: „Kurva”. Megnyomom megint a hallgatót, ezek a szemetek azt hiszik semmit se tudsz. Aszondja: – A telefonszám 555-0831. Már tudnak rólad. – Mrs Lichenstein megáll. – Hívd őket, vagy ugorj be, a tizenkilencedik emelet… – Megnyomom a beszélőt, és megmondom neki, most figyeltem rá életemben először. A szívem egész meleg – legalábbis a fele – ha arra gondolok, hogy Mr Wicher szerint jó diák vagyok. A másik fele ki tudna ugrani a helyéből, és szétrúgni Mrs Lichenstein seggét. Már nem csöngetnek – azt iszem vette a lapot.
Azzal alszom el, hogy Hotel Teresa, tizenkilencedik emelet, egy alternatív suli. Nem tudom, milyen egy alternatív, de érzem, hogy akarom tudni. Tizenkilencedik emelet, ez az utolsó, amire gondolok, mielőtt elalszom. Azt álmodom, hogy egy liftben vagyok, ami fölfelé megy, és még följebb, hogy már azt hiszem, meghalok. A lift kinyílik, és ott van a krémes kávészínű pasi a spanyol negyedből. Felismerem, hogy ő az, aki segített megszülni a gyerekemet, mikor a konyhakövön feküdtem véresen. Megint a homlokomra tette a kezét és azt suttogta: – Nyomd, Precious, mindjárt nyomnod kell.
Amikor Precious fölébredt, nem az álmára emlékezett, hanem arra az első alkalomra, amikor nyomnia kellett. Ez két egész nappal volt azelőtt, hogy a babáját odavitték volna neki, és megtudta, mit is jelent a „csak egy kis légzési nehézség”. Megpróbált kinyúlni a karjával, de sokkal fáradtabb volt, mint addig bármikor az életben. A vajszínű ápolónő és a kis fekete ott álltak az ágya mellett. A kis fekete tartotta a babáját. Vaj nővér a takaró alá nyúlt, és megfogta Precious ökölbe szorított kezét, kihajlította, és ujjait nyugtatólag simította végig Prescious tenyerén. Aztán a másik nővér szemébe nézett. A kis fekete elindult, hogy Precious kezébe adja a babát, de Vaj nővér kapta magát, és elvette tőle.
– Valami baj van a kislányoddal – suttogta – de él. A tiéd. – Vaj nővér Precious kezébe adta a lepedőbe bugyolált csöppséget. Precious mélyen belenézett a ferdevágású szemekbe, a lapos arcba, aminek közepén a nyelv ki-be járt.
– Mongoloid – mondta a másik nővér. Vaj nővér odavágott a pillantásával.
– Mi történt? – kérdezte Precious tompán.
– Hát, sok minden. Az orvos majd bővebben beszél róla, Ms Jones. Úgy tűnik, a babád Dawn kóros lehet, és lehet, hogy oxigénhiány lépett fel nála szülés közben. Ráadásul maga olyan fiatal, ilyesmi gyakrabban történik az ilyen fiatalokkal…– A hangja egy pillanatra elváltozott. – Volt egyáltalán orvosnál a terhesség ideje alatt?
Precious nem válaszolt a kérdésére. Felemelte a karját, és Vaj nővér felé nyújtotta a babát. Vaj nővér bólintott a kis feketének, aki elvette a babát. Vaj nővér föltelepedett az ágy szélére. Precious köré próbálta fonni a karját. Megsimogatta a homlokát, és azt mondta neki: –Annyira sajnálom, Ms Jones, annyira sajnálom!
Precious megpróbált elfordulni tőle, de a Greenwood, Mississippiből származó vajszínű nővér egyre szorosabban tartotta, ahogy Precious vállait és mellkasát a karjaiba vonta. Precious érezte arclemosó-keményítő-dezodor-egyenruha szagát, és a gyümölcsös rágó halványodó illatát, és olyan melegséget érzett maga felé áradni, amit az anyjától sose érzett. Akkor elkezdett sírni. Csak egy kicsit eleinte, aztán tovább és tovább, minden fájt – a véres szakadás a lába közt, a nagy kékesfekete folt a feje oldalán, ahol az anyja rugdosta, de Vaj nővér nem vette észre, és egy kicsit túl szorosan fogta ott. Precious zihált, és sírt a lapos arcú gyerekért, saját magáért, akit még sosem öleltek. Még az apja se, aki éjszaka jött hozzá, ő se ölelte, csak hátranyomta, és a szájába tömte büdös, pisiszagú fütyijét, aztán meg a puncijába. Évek és évek teltek el így. Az első osztály egy koszos rózsaszín ruhában kezdődött, amin az ő szaga volt szétmázolva. Második. Harmadik. Negyedik. Úgy tűnt, az éjszaka az övé, és ő ennek része. Láthatatlan sötétség tűnt el. Olyan sötét volt, hogy egyszerűen csak leállt – nem beszélt, nem labdázott, nem írt a pontozott vonalra, nem azonosított be alakokat és színeket. Mit számított, hogy a lila paca négyzet volt-e vagy kör. Vagy hogy kék volt, lila, vagy sárga. Mit számított, merre néztek a betűk a papíron, hogy a mézeskalács házikó teteje a lap alja vagy teteje felé mutatott-e. Precious letette a könyvet, babát, ugrókötelet, a fejét, az énjét nagyon csöndesen az osztály végében, amikor hat éves volt. Nem igazán nézett fel addig, míg tizenkét évesen a mentős meg nem kérte, amikor nyögve találta a konyhakövön a Lenox út 444-ben, és most ez az ápolónő az arcát fogta, és azt mondta neki: – Nézz rám, kicsikém, át fogod vészelni. Tényleg át fogod vészelni.
Precious fájdalmas zavarban nézett fel rá, és arra emlékezett, hogy az anyja cipője golyóként csapódott a fejébe, hogy az apja hímtagja az arca előtt himbálózik, és most van egy gyereke, akinek olyan az arca, mint a koreaiaknak.
– Hogy lehet? – sírta – Hogy lehet?
A regény előző részletét az alábbi linken olvashatják:
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 1.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 2.
A kezem lecsúszik a mosogatóvízbe, megmarkolom a nagykést. Meg ne üssön, nem hazudok, ha megüt, halálra szúrkálom, úgy éljek!
– Precious! Elment az a csepp eszed is? Ott állsz, oszt sehovase nézel. Hozzád beszélek!
Mintha az olyan fontos lenne.
– Elgondolkodtam – mondom.
– Te gondolkodsz, én meg hozzád beszélek?
Ezt úgy mondja, mintha százdollárosokat égetnék egymás után.
Megszólal a csengő. Vajon ki lehet az. Sose csenget be senki, hacsak nem drogosok, akik be akarnak jönni a házba. Utálom a kábszereseket. Csak rontják a hírnevünket.
– Eriggy, mondd meg a seggfejeknek, hogy ne csöngessenek többet – mondja. Közelebb van az ajtóhoz, mint én, de az anyám bizisten nem mozdul, ha nem kell mindenképp. Amikor a kapucsengőhöz érek, észreveszem, hogy még mindig a konyhakést markolom. Néha gyűlölöm az anyám. Azt iszem, néha ronda.
Megnyomom a beszélőgombot a telefonon, és beleordítok: – Hagyd abba, te szarházi! – és visszamegyek a konyhába befejezni a mosogatást.
A csengő megint berreg. Visszamegyek. – Ne csöngess má! – mondom megint. A szarházi megin csönget. – Fejezd be! – Megint csönget. – FEJEZD BE! – Megin belekiabálok. Megint csenget. Anyám közbelép és aszondja: – Hallgasd meg, mit akar, hülye! – Azt akarom mondani, hogy nem vagyok hülye, de tudom, hogy az vagyok, úgyhogy nem mondok semmit, mer azt se akarom, hogy megverjen, mer onnan tudom, hogy elegem van a verésből, hogy a mosogatóban ott szorongatom a nagykést. Ha még eccer megüti Precious Jonest, leszúrom. Megnyomom a hallgatót. „Sondra Lichenstein keresi Claireece Jonest és Ms Mary Johnstont.” Mrs Lichenstein! Mi a frászt akar? Azt akarja, hogy most igazán elpáholjam.
– Ki az, Precious? – kérdezi az anyám. Azt mondom: – A fehér kurva a suliból. – Mit akar? – kérdezi. – Nem tudom. – Kérdezd meg – mondja. Megnyomom a beszélőt, beleszólok: – Mit akar? – Aztán megnyomom a hallgatót, és Mrs Lichenstein azt mondja:
– Az iskoláról akarok magukkal beszélni. – Ez a picsa bedilizett. Eljártam, amíg ez a büdös kurva ki nem halászott a folyosón, baszogatott, magára haragított, felfüggesztett, csak azér mer terhes vagyok – szóval betett a sulimnak. Most meg a fehér picsa lenn áll a ház előtt, és arról locsog, hogy a suliról akar beszélni velem. Te jó ég, hol vannak ilyenkor a drogosok, amikor kellenének. – Mi ez az egész, Precious? – kérdezi az anyám. Az anyám nem akarja, hogy egy nyavalyás fehér, mint Mrs Lichenstein szociális munkás tanár picsa idetolja az orrát. Az anyám nem akarja, hogy elzárják. Azaz nem a szoctámtól. Pedig ez a vége, ha egy nyavalyás fehér, mint Mrs Lichenstein meglátogat minket. Ha nem lennék terhes, és nem lenne olyan nehéz lépcsőzni, lerontanék, és szétrúgnám a seggét. Anyám aszondja: – Iktasd ki a nyavalyást. Aszondom a beszélőbe: – Haszta la viszta, bébi. Ez spanyolul az, hogy viszlát, de ha niggerek mondják, olyan, mint a nyald ki. A csengő megin beindul. El se hiszem, ez a gyogyós paraszt. Megnyomom a beszélőt, és beleszólok: – Tűnjön innen Mrs Lichenstein, mer még seggberúgom. – A csengő zúg. Megnyomom a hallgatót. – Claireece, sajnálom, ami csütörtökön történt. Csak segíteni akartam. Én…Mr Wicher azt mondja, az egyik legjobb tanítványa vagy, hogy van érzéked a matekhoz. Megáll, mintha gondolkodna, mit is mondjon ezután, aztán azt mondja: – Felhívtam egy Ms McKnight nevű tanárt a Alternatív Gimnázium/Mindenki Tanul-ban. Az egy alternatív iskola. – Megin megáll, aztán: – Claireece, hallod? – Megnyomom a beszélőt: ¬– Aha. – Jó. Mint mondtam, felhívtam Ms McKnightot a Mindenki Tanul-ban. A 125-dik utcában van, a Hotel Teresa 19. emeletén. Nincs túl messze innen. – Megnyomom a beszélőt: – Tudom, hol van a Hotel Teresa. – Magamban meg azt: „Kurva”. Megnyomom megint a hallgatót, ezek a szemetek azt hiszik semmit se tudsz. Aszondja: – A telefonszám 555-0831. Már tudnak rólad. – Mrs Lichenstein megáll. – Hívd őket, vagy ugorj be, a tizenkilencedik emelet… – Megnyomom a beszélőt, és megmondom neki, most figyeltem rá életemben először. A szívem egész meleg – legalábbis a fele – ha arra gondolok, hogy Mr Wicher szerint jó diák vagyok. A másik fele ki tudna ugrani a helyéből, és szétrúgni Mrs Lichenstein seggét. Már nem csöngetnek – azt iszem vette a lapot.
Azzal alszom el, hogy Hotel Teresa, tizenkilencedik emelet, egy alternatív suli. Nem tudom, milyen egy alternatív, de érzem, hogy akarom tudni. Tizenkilencedik emelet, ez az utolsó, amire gondolok, mielőtt elalszom. Azt álmodom, hogy egy liftben vagyok, ami fölfelé megy, és még följebb, hogy már azt hiszem, meghalok. A lift kinyílik, és ott van a krémes kávészínű pasi a spanyol negyedből. Felismerem, hogy ő az, aki segített megszülni a gyerekemet, mikor a konyhakövön feküdtem véresen. Megint a homlokomra tette a kezét és azt suttogta: – Nyomd, Precious, mindjárt nyomnod kell.
Amikor Precious fölébredt, nem az álmára emlékezett, hanem arra az első alkalomra, amikor nyomnia kellett. Ez két egész nappal volt azelőtt, hogy a babáját odavitték volna neki, és megtudta, mit is jelent a „csak egy kis légzési nehézség”. Megpróbált kinyúlni a karjával, de sokkal fáradtabb volt, mint addig bármikor az életben. A vajszínű ápolónő és a kis fekete ott álltak az ágya mellett. A kis fekete tartotta a babáját. Vaj nővér a takaró alá nyúlt, és megfogta Precious ökölbe szorított kezét, kihajlította, és ujjait nyugtatólag simította végig Prescious tenyerén. Aztán a másik nővér szemébe nézett. A kis fekete elindult, hogy Precious kezébe adja a babát, de Vaj nővér kapta magát, és elvette tőle.
– Valami baj van a kislányoddal – suttogta – de él. A tiéd. – Vaj nővér Precious kezébe adta a lepedőbe bugyolált csöppséget. Precious mélyen belenézett a ferdevágású szemekbe, a lapos arcba, aminek közepén a nyelv ki-be járt.
– Mongoloid – mondta a másik nővér. Vaj nővér odavágott a pillantásával.
– Mi történt? – kérdezte Precious tompán.
– Hát, sok minden. Az orvos majd bővebben beszél róla, Ms Jones. Úgy tűnik, a babád Dawn kóros lehet, és lehet, hogy oxigénhiány lépett fel nála szülés közben. Ráadásul maga olyan fiatal, ilyesmi gyakrabban történik az ilyen fiatalokkal…– A hangja egy pillanatra elváltozott. – Volt egyáltalán orvosnál a terhesség ideje alatt?
Precious nem válaszolt a kérdésére. Felemelte a karját, és Vaj nővér felé nyújtotta a babát. Vaj nővér bólintott a kis feketének, aki elvette a babát. Vaj nővér föltelepedett az ágy szélére. Precious köré próbálta fonni a karját. Megsimogatta a homlokát, és azt mondta neki: –Annyira sajnálom, Ms Jones, annyira sajnálom!
Precious megpróbált elfordulni tőle, de a Greenwood, Mississippiből származó vajszínű nővér egyre szorosabban tartotta, ahogy Precious vállait és mellkasát a karjaiba vonta. Precious érezte arclemosó-keményítő-dezodor-egyenruha szagát, és a gyümölcsös rágó halványodó illatát, és olyan melegséget érzett maga felé áradni, amit az anyjától sose érzett. Akkor elkezdett sírni. Csak egy kicsit eleinte, aztán tovább és tovább, minden fájt – a véres szakadás a lába közt, a nagy kékesfekete folt a feje oldalán, ahol az anyja rugdosta, de Vaj nővér nem vette észre, és egy kicsit túl szorosan fogta ott. Precious zihált, és sírt a lapos arcú gyerekért, saját magáért, akit még sosem öleltek. Még az apja se, aki éjszaka jött hozzá, ő se ölelte, csak hátranyomta, és a szájába tömte büdös, pisiszagú fütyijét, aztán meg a puncijába. Évek és évek teltek el így. Az első osztály egy koszos rózsaszín ruhában kezdődött, amin az ő szaga volt szétmázolva. Második. Harmadik. Negyedik. Úgy tűnt, az éjszaka az övé, és ő ennek része. Láthatatlan sötétség tűnt el. Olyan sötét volt, hogy egyszerűen csak leállt – nem beszélt, nem labdázott, nem írt a pontozott vonalra, nem azonosított be alakokat és színeket. Mit számított, hogy a lila paca négyzet volt-e vagy kör. Vagy hogy kék volt, lila, vagy sárga. Mit számított, merre néztek a betűk a papíron, hogy a mézeskalács házikó teteje a lap alja vagy teteje felé mutatott-e. Precious letette a könyvet, babát, ugrókötelet, a fejét, az énjét nagyon csöndesen az osztály végében, amikor hat éves volt. Nem igazán nézett fel addig, míg tizenkét évesen a mentős meg nem kérte, amikor nyögve találta a konyhakövön a Lenox út 444-ben, és most ez az ápolónő az arcát fogta, és azt mondta neki: – Nézz rám, kicsikém, át fogod vészelni. Tényleg át fogod vészelni.
Precious fájdalmas zavarban nézett fel rá, és arra emlékezett, hogy az anyja cipője golyóként csapódott a fejébe, hogy az apja hímtagja az arca előtt himbálózik, és most van egy gyereke, akinek olyan az arca, mint a koreaiaknak.
– Hogy lehet? – sírta – Hogy lehet?
A regény előző részletét az alábbi linken olvashatják:
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 1.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 2.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése