„A kezei is bedagadtak. Olyanok lettek azok a valaha erős, szénlapátolásban edzett kezek, mint két fagytól lila krumpligöröngy… Kis kezemmel próbáltam utánozni, ahogy a svájci sapkás nagyapám két csavaros mozdulattal összezúzza a krumplikat. Sosem mondta, hogy csináljam. Csak megfogta a kezem és megmutatta… Ahogy kicsit erőre kapott a kórházban, első dolga volt újabb szökési kísérletet tenni. Mikor megtalálták, a férfimosdóban állt a falnál. Azt mondogatta, haza akar végre menni, látni szeretné a Mamát… Egyik keze görcsben maradt – ujjait úgy hajtotta a tenyerébe, mintha szorongatva fogna valamit.” – Kadlót Nikolett fájdalmasan megrendítő novellájában nagyapáról olvashatunk, akit saját világa foglyaként csak az elmúlás, a halál képes megváltani.„Miután Mama meghalt, egyedül maradt a kicsi házban. Szomorú volt és hallgatag. Addig sem sokat hallottam a hangját, de attól a naptól kezdve szinte teljesen megnémult. Amíg győzte egyedül, tett-vett a ház körül: megetette a cicát és bevitte az újságot. Apa hetente egyszer kiment hozzá, lekaszálta a füvet, elvitte Anya összekészített kis csomagját és segített, amiben tudott.
Először a lábával volt gondja - elhatalmasodott rajta a köszvény. A kezei is bedagadtak. Olyanok lettek azok a valaha erős, szénlapátolásban edzett kezek, mint két fagytól lila krumpligöröngy. Hétről hétre nehezebben mozgott, a kór uralkodni akart rajta s akadályozta minden mozdulatában. Anya feladatul adta neki, hogy a szobájából minden nap mozduljon ki, sétáljon hátra az udvarba és üldögéljen kicsit, ha jó az idő. Eleinte húzódozott, megszokta a tétlenséget, a tévé előtti heverészést és a jó meleget. De amikor karácsonyra melegítőt és sapkát is kapott, tudta, hogy többé nincs apelláta. Mivel hálás volt, amiért gondoskodunk róla, s nem kell egyedül lennie a régi házban, beadta a derekát. Egy hónap sem telt el, s minden kora délután hallani lehetett, ahogy mamuszában hátracsoszog a kertbe. Lassan haladt, ütemesen tolta előre egymás után a lábait. Mintha egy lassított felvételen látnánk, úgy ült le a kerti padra, lábait óvatosan felfektette, s szundított egyet. Rendszeresítettünk neki egy párnát is, amit a feje alá tehetett. Attól kezdve minden nap kint volt, Anya sokszor oda vitte ki az ebédjét is.
Amíg könnyebben mozgott, feljött hozzánk a nappaliba, s ott nézte azt, amit éppen mi is. Néha felnevetett, vagy kommentálta a látottakat. Amikor meguntuk a tévénézést, átadtuk neki a kapcsolót.
Akkoriban kezdtek el a tévék unos-untalan pénzjutalmas vetélkedőket sugározni. A széfben megtippelhető összegek, a százezrekért megválaszolható kérdések, a nem időben telefonáló nézők mindig érdekelték Nagypapát. Olyan sok dolog történt ott egyszerre! Lenyűgözte ez a nagyfokú interaktivitás. Ilyenkor áhítatosan bámulta a képernyőt. Különös érzéke volt ahhoz, hogy csúcsidőn kívül is megtalálja ezeket a műsorokat. Ilyenkor rögtön elkezdte mondani, hogy ki mennyit nyert tegnap és hogy milyen buta betelefonálók játszottak délelőtt.
Eleinte csak néhányszor képzelődött. A szekrény tetején lévő virágra például, azt hitte, hogy egy kalitkába zárt madár, s könyörgött, hogy engedjük szabadon. Aztán egyre gyakrabban idéződtek fel a háborús emlékek. Amikor meglátogatta valaki, azonnal mesélni kezdte neki, hogy miket vagy kiket látott, kivel mi történt, merre mozgott a hadsereg vagy hogy éppen kivel menekült? A környezetében élők, így mi is képzeletének szereplői lettünk. Egyszer – ahogy mesélte - tüzes szekéren robogott a család, meg a szomszédok is. Amikor meg a doktor úr jött át, Papa kimeresztette rá a szemeit. „Hát maga itt van?” – kérdezte. „Az előbb még együtt menekültünk a határban.” A tévé is megtette hatását. Hetekkel később azt mesélte, hogy minden nap adott időben megnyílik a fal, és egy lyukon át pénzt osztanak. Kínálják neki, hogy vegye el, de ő nem tudja, mit csináljon. Anya megtiltotta neki. Azt mondta, ne is figyeljen oda rájuk.
Amikor mindennapossá váltak a hallucinációk, lassan hozzászoktunk a helyzethez. Ez mindenkinek kényelmesebb volt. Nem tudtuk, meddig tart ez az állapot, de elkezdtünk hinni az éjjel táncoló kislányokat, akik papa mosdóját használták a bál után, s bólogattunk, ha a szomjas nénikéről volt szó a sarokban, akinek Papa áldozatosan adagolta a vizet. Titkon lesben álltunk a felmosóronggyal. A hazugság észrevétlenül családtaggá vált minálunk.
Hittünk neki, mert így legalább kommunikált velünk. Ahogy romlott az állapota, szűkszavúsága egyre jobban eltűnt és beszélni kezdett hozzánk. Mint aki hosszú utazásról hazaérve lélegzetvétel nélkül, egyszerre akar beszámolni mindenről. Amit tudtam róla ezidáig, nem tőle tudom. Mama mondta régen, hogy papa több évig volt hadifogságban. Apa mesélte, hogy sokat birkóztak együtt, amikor még apu kisgyerek volt. Csak láttam, hogy a szántóföld és a ház körüli gazdaság volt a mindene. Sosem mondta, csak láttam. Mentem utána reggel tojást szedni a tyúkok alól, moslékot készíteni a malacoknak. Furcsa mód ezt szerettem a legjobban. A gőzben úszó szoba képe és a főtt krumpli illata még ma is az orromban van, ha erre gondolok. Az előző nap megfőzött krumplit, némi malactápot és a kukoricadarát kellett egy hatalmas vödörben pépesre összenyomni, mint a krumplipürét. Kis kezemmel próbáltam utánozni, ahogy a svájci sapkás nagyapám két csavaros mozdulattal összezúzza a krumplikat. Sosem mondta, hogy csináljam. Csak megfogta a kezem és megmutatta.
Aztán elfogadta, hogy nem értjük őt, s a pénzt maga szedte ki a fali lyukból. Egy bőröndbe gyömöszölte, s a tévé mögé rejtette. Így attól kezdve azt senki sem kapcsolhatta ki-be rajta kívül. Egyszer a pénzzel teletömött bőröndjével megpróbált elmenni hazulról. Nem jutott túl a kertkapun, elfáradt és visszafordult. Máskor meg a bejárati ajtón dörömbölt, hogy engedjük végre haza, mert most nem otthon van. Ilyenkor minden kreativitásunkat és türelmünket latba vetve magyaráztuk el neki a helyzetet. „Hát az úgy van, kedves Papa…”
Egyre nehezen formálta meg a szavakat, alig értettük, mit mond. Végül lassan lemondott arról, hogy megpróbálja elmesélni, mi történik vele. Olyan lett, mint egy dacos kisgyerek, aki dühében megmakacsolja magát és örökös csendet fogad. Egy darabig mi etettük, de a mozgatása és egész napos felügyelete minden tartalék energiáinkat is felemésztette. Ami fontos volt, azt úgyis láttuk. A régen hórihorgas, szívós ember a szemünk láttára ment össze, s vékonyodott el, mint egy sokat használt cipő talpa.
Ahogy kicsit erőre kapott a kórházban, első dolga volt újabb szökési kísérletet tenni. Mikor megtalálták, a férfimosdóban állt a falnál. Azt mondogatta, haza akar végre menni, látni szeretné a Mamát. Pár napra rá, nem sokkal utolsó látogatásomat követően belázasodott és álmában meghalt. Megkönnyebbültünk, mert hosszan tartó szenvedése véget ért. Egyik keze görcsben maradt – ujjait úgy hajtotta a tenyerébe, mintha szorongatva fogna valamit.
Kadlót Nikolett
Először a lábával volt gondja - elhatalmasodott rajta a köszvény. A kezei is bedagadtak. Olyanok lettek azok a valaha erős, szénlapátolásban edzett kezek, mint két fagytól lila krumpligöröngy. Hétről hétre nehezebben mozgott, a kór uralkodni akart rajta s akadályozta minden mozdulatában. Anya feladatul adta neki, hogy a szobájából minden nap mozduljon ki, sétáljon hátra az udvarba és üldögéljen kicsit, ha jó az idő. Eleinte húzódozott, megszokta a tétlenséget, a tévé előtti heverészést és a jó meleget. De amikor karácsonyra melegítőt és sapkát is kapott, tudta, hogy többé nincs apelláta. Mivel hálás volt, amiért gondoskodunk róla, s nem kell egyedül lennie a régi házban, beadta a derekát. Egy hónap sem telt el, s minden kora délután hallani lehetett, ahogy mamuszában hátracsoszog a kertbe. Lassan haladt, ütemesen tolta előre egymás után a lábait. Mintha egy lassított felvételen látnánk, úgy ült le a kerti padra, lábait óvatosan felfektette, s szundított egyet. Rendszeresítettünk neki egy párnát is, amit a feje alá tehetett. Attól kezdve minden nap kint volt, Anya sokszor oda vitte ki az ebédjét is.
Amíg könnyebben mozgott, feljött hozzánk a nappaliba, s ott nézte azt, amit éppen mi is. Néha felnevetett, vagy kommentálta a látottakat. Amikor meguntuk a tévénézést, átadtuk neki a kapcsolót.
Akkoriban kezdtek el a tévék unos-untalan pénzjutalmas vetélkedőket sugározni. A széfben megtippelhető összegek, a százezrekért megválaszolható kérdések, a nem időben telefonáló nézők mindig érdekelték Nagypapát. Olyan sok dolog történt ott egyszerre! Lenyűgözte ez a nagyfokú interaktivitás. Ilyenkor áhítatosan bámulta a képernyőt. Különös érzéke volt ahhoz, hogy csúcsidőn kívül is megtalálja ezeket a műsorokat. Ilyenkor rögtön elkezdte mondani, hogy ki mennyit nyert tegnap és hogy milyen buta betelefonálók játszottak délelőtt.
Eleinte csak néhányszor képzelődött. A szekrény tetején lévő virágra például, azt hitte, hogy egy kalitkába zárt madár, s könyörgött, hogy engedjük szabadon. Aztán egyre gyakrabban idéződtek fel a háborús emlékek. Amikor meglátogatta valaki, azonnal mesélni kezdte neki, hogy miket vagy kiket látott, kivel mi történt, merre mozgott a hadsereg vagy hogy éppen kivel menekült? A környezetében élők, így mi is képzeletének szereplői lettünk. Egyszer – ahogy mesélte - tüzes szekéren robogott a család, meg a szomszédok is. Amikor meg a doktor úr jött át, Papa kimeresztette rá a szemeit. „Hát maga itt van?” – kérdezte. „Az előbb még együtt menekültünk a határban.” A tévé is megtette hatását. Hetekkel később azt mesélte, hogy minden nap adott időben megnyílik a fal, és egy lyukon át pénzt osztanak. Kínálják neki, hogy vegye el, de ő nem tudja, mit csináljon. Anya megtiltotta neki. Azt mondta, ne is figyeljen oda rájuk.
Amikor mindennapossá váltak a hallucinációk, lassan hozzászoktunk a helyzethez. Ez mindenkinek kényelmesebb volt. Nem tudtuk, meddig tart ez az állapot, de elkezdtünk hinni az éjjel táncoló kislányokat, akik papa mosdóját használták a bál után, s bólogattunk, ha a szomjas nénikéről volt szó a sarokban, akinek Papa áldozatosan adagolta a vizet. Titkon lesben álltunk a felmosóronggyal. A hazugság észrevétlenül családtaggá vált minálunk.
Hittünk neki, mert így legalább kommunikált velünk. Ahogy romlott az állapota, szűkszavúsága egyre jobban eltűnt és beszélni kezdett hozzánk. Mint aki hosszú utazásról hazaérve lélegzetvétel nélkül, egyszerre akar beszámolni mindenről. Amit tudtam róla ezidáig, nem tőle tudom. Mama mondta régen, hogy papa több évig volt hadifogságban. Apa mesélte, hogy sokat birkóztak együtt, amikor még apu kisgyerek volt. Csak láttam, hogy a szántóföld és a ház körüli gazdaság volt a mindene. Sosem mondta, csak láttam. Mentem utána reggel tojást szedni a tyúkok alól, moslékot készíteni a malacoknak. Furcsa mód ezt szerettem a legjobban. A gőzben úszó szoba képe és a főtt krumpli illata még ma is az orromban van, ha erre gondolok. Az előző nap megfőzött krumplit, némi malactápot és a kukoricadarát kellett egy hatalmas vödörben pépesre összenyomni, mint a krumplipürét. Kis kezemmel próbáltam utánozni, ahogy a svájci sapkás nagyapám két csavaros mozdulattal összezúzza a krumplikat. Sosem mondta, hogy csináljam. Csak megfogta a kezem és megmutatta.
Aztán elfogadta, hogy nem értjük őt, s a pénzt maga szedte ki a fali lyukból. Egy bőröndbe gyömöszölte, s a tévé mögé rejtette. Így attól kezdve azt senki sem kapcsolhatta ki-be rajta kívül. Egyszer a pénzzel teletömött bőröndjével megpróbált elmenni hazulról. Nem jutott túl a kertkapun, elfáradt és visszafordult. Máskor meg a bejárati ajtón dörömbölt, hogy engedjük végre haza, mert most nem otthon van. Ilyenkor minden kreativitásunkat és türelmünket latba vetve magyaráztuk el neki a helyzetet. „Hát az úgy van, kedves Papa…”
Egyre nehezen formálta meg a szavakat, alig értettük, mit mond. Végül lassan lemondott arról, hogy megpróbálja elmesélni, mi történik vele. Olyan lett, mint egy dacos kisgyerek, aki dühében megmakacsolja magát és örökös csendet fogad. Egy darabig mi etettük, de a mozgatása és egész napos felügyelete minden tartalék energiáinkat is felemésztette. Ami fontos volt, azt úgyis láttuk. A régen hórihorgas, szívós ember a szemünk láttára ment össze, s vékonyodott el, mint egy sokat használt cipő talpa.
Ahogy kicsit erőre kapott a kórházban, első dolga volt újabb szökési kísérletet tenni. Mikor megtalálták, a férfimosdóban állt a falnál. Azt mondogatta, haza akar végre menni, látni szeretné a Mamát. Pár napra rá, nem sokkal utolsó látogatásomat követően belázasodott és álmában meghalt. Megkönnyebbültünk, mert hosszan tartó szenvedése véget ért. Egyik keze görcsben maradt – ujjait úgy hajtotta a tenyerébe, mintha szorongatva fogna valamit.
Kadlót Nikolett
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése