A művész: nő

A prae.hu szervezésében megrendezésre kerülő, a Művész: nő című irodalmi délután június 23-án debütált a nagyközönség előtt. Pál Dániel Levente mélyre ásott, Falcsik Mari és Rutkai Bori gyerekkorán túl igyekezett a művésznők legbensőbb hitvallásáig jutni, hol frappánsan, hol kicsit ügyetlenebbül terelgetve a beszélgetést. Hiába, a TreffOrt kert alagsori termébe zsúfolódott ifjúságot nehéz volt túlkiabálniuk. Rutkai inkább az énekléstől is elzárkózott. Vigasztalásul, fülünk hegyezve, Falcsik Mari költeményeit hallhattuk.

Pedig alakulhatott volna egész másképpen is. Az alapkoncepció kitűnő, a babzsák puffokkal otthonossá varázsolt színpad is telitalálat, mindjárt családiassá teszi a hangulatot. A baj csak az, hogy még a művésznők testközeléből is nehéz kivenni a szavakat, a terem hátsó traktusa, aki mellesleg nem a programra jött, gondoskodik az aláfestésnek kicsit hangos háttérzajról. De mint mindenen, ezen is túltesszük magunk, elvégre „ismerkedni” jöttünk.
Az alkotók száraz, tényfelsoroló önéletrajza helyett szokatlan bemutatkozással indul a csevely. Ha fellőnének egy űrhajót a világmindenségbe – indít Pál Dániel Levente – ti mit üzennétek? Falcsik Mari magáról annyit írna egy cédulára költő, a légi jármű falát pedig az Éljen a művészet! (ha van hely, esetleg a versek, a zenék, a mesék, a gyerekek, stb…) ominózus sorával, soraival ékítené, míg Bori üzenete szemtelenül egyszerűen csengne az éterbe: Ne szemetelj!

És ha már szóba kerültek a mesék és a gyerekek, mi egyébbel is folytathatnánk e nemes és hálás témán kívül? A dolog apropóját Falcsik Mari és Rutkai Bori közös, a gyermeki vidámságot és energiákat fokozó mesekönyve szolgáltatja. Bori kiskorában azokra a fabulákra bukott, amiben tó vagy perec volt, míg előbbinek virtuálisan le lehetett dőlni a partjára, utóbbiból jól be lehetett lakmározni. Az illusztrációk fontosságával mindketten egyet értenek. Mari kedvenc mesekönyve jelenleg Rutkai Bori Piroska és a farkasa, mely a képek nyelvén eleveníti körénk a jól ismert történetet. Tízévesen viszont az Árvácska és az Apostol foglalták el ezt a kitüntető helyet. Falcsik majdnem mindenevő volt, csak a feleslegesen szomorú történeteket negligálta. Kitört belőlem az akciówoman és szépen átrajzoltam a színes ceruzáimmal, ha valami nem tetszett.. A síró kisfiúnak így lett mosolygós az arca, amint visszakapta kakaóscsigáját, amivel a rút kiskakas szelelt el a história végén. Falcsik ma is igyekszik ezzel a ceruzával dolgozni, igaz, ma már nehezebben megy - vallja be. Hogy a versírás folyamatában mennyire meghatározóak a képek és a gyerekszemmel való látásmód, mi sem bizonyítja jobban, mint a felolvasott költemény, a Gyerekszem című. (Csoda, hogy a téma Tóth Árpádot is megihlette?).
Falcsik verseinek dalszerűsége annak tudható be, derül ki a válaszokból, hogy Mari voltaképpen „énekes”. (Rutkai Bori pedig „költő”.). És ebben abszolút nincsenek túlzások. Falcsiknak valóban van hangja, énekelt is, a vers nála, mint mondja, afféle hiánypótlás. Bár „dalai” megzenésítését kétséges útnak tartja, a zenekíséretet egyenesen kívánatosnak. Így a hallgató is azt az élményt, érzésvilágot élheti át, amit az alkotó műve megalkotásának pillanatában. A versek az előadásban születnek meg igazán, ezért nincsenek írásjelek sem benne. Jellemzőjük a sumér agyagtáblák töredékessége, hisz tökéletesen sem egy érzést, sem egy gondolatot nem lehet rögzíteni.
Rutkai Borinál a dalszövegírás 12 éve hiányérzetből fakadóan indult, egyszerűen nem tetszett neki, amit odáig hallott. Falcsik igazat ad, szerinte minden alkotó átesik ezen a folyamaton, ha nem érezné, hogy hiányzik a létezésből az a valami, amit saját kezűleg maga tesz az asztalra, valószínűleg nem is venne kezébe tollat. A költőnő késői indulását sem a késztetés hiánya magyarázza, sokkal inkább a szocializmus fojtogató légköre. Falcsik ugyanis nem képes gondolatokat hazudni, távol áll tőle az átideológizálás. Most is pártokon felül gondolkodik, alternatív és független. Noha végigírta az életét, a csoda csak 99-ben jött ki belőle, úgy szólalt meg, mintha nem is az első, az X. kötetével jelentkezne. Rutkai épp fordítva. Ő a szocializmusból őriz tápláló emlékeket, mint például őrsvezető múltját. Persze az azóta elveszett humanizmust is gyászolja. Hiába, a nagy öregek meghaltak, a középkorúak meg elplázásodtak. A nyelv romlás tényének konstatálásában kiegyeznek. Ahogy abban is, hogy még a legapróbb mozdulat, a fogmosás is lehet művészet. Falcsik egyenesen odáig megy, hogy kijelenti: Mindenki élete nagyon szép lehet!, ha képes át- és megélni a világot, annak legapróbb momentumaival egyetemben.
Bár a művésznő osztályrésze egy teltházas koncert után a magány, a költőnőé egy jól sikerült vers folyományaként a kétség, egyikük sem adja fel. Ha kell, hajuknál fogva rángatják ki magukat a depresszióból. Igaz, alkatilag erre inkább Bori hajlamos, Mari megrögzött optimista, akit időnként maximum a műalkotás terhe tud nyomasztani. Talán ezért egészítik ki egymást olyan jól, ezért már-már elválaszthatatlan barátok. Mondani sem kell, rájuk van írva.
Aki nem hiszi, járjon… Rutkai Bori háttérvetítéssel és egyéb látványosságokkal kísért lemezbemutató koncertje, melyre október végén a Trafóban kerül sor, remek apropója lehet annak is, hogy a Rutai-féle jótékony polgárpukkasztás tanúi lehessünk. Irritáció egy nagy adag szeretettel párosítva – valahogy úgy, ahogy ezen a délutánon is megesett.