2008. augusztus 30., szombat

Büky Anna: Zarándoklat 4.

„A nővérem azt kérdezte tőlem ma reggel: Mi értelme ennek? És nekem hirtelen megcsillant az a gondolat a fejemben, hogy a Camino semmiben sem különbözik a hétköznapi életünktől. Teszel, veszel, eszel, végigmész. De amiben különbözik, az a lényege.” – Büky Anna egyel tovább lépett a Camino ösvényén, az útról, egy rejtélyes telefonhívásról, a halálról és az úthoz kötött életekről augusztus 27-én küldött beszámolót ICA-nak.


Büky Anna: Ami más

Drága Barátaim,

Ma reggel felhívott a nővérem, és hirtelen nem tudtam, hogy álmodom-e vagy ébren vagyok, mert éppen azt álmodtam, hogy valamilyen karámban fekszünk egy szalmakazalon(!) és én azt magyarázom neki, hogy az Angela Merkel micsoda egy fantasztikus nő, de hogy ő, mármint a nővérem, még sokkal klasszabb, mert nemcsak okos de szép is! Ez így is van. És ahogyan ezt így mondom neki az álmomban, egyszerre csak megcsörren a telefon és a Dorka! Nagyon megörültem, és persze gondolhatjátok, mennyire meglepődtem, hogy álom és valóság így egybecseng. Aztán persze arra is rájöttem, hogy túlaludtam magam, már nyolc óra volt, és ebből akkor ma már nem lesz zarándoklat, mert a következő célpont Castrojeriz 38 kilométerre innen, és ahhoz bizony jobb, ha korán reggel elindulok. Nem is bánom, mert már tudom, így tapasztalatból –( hú! erre büszke vagyok: caminos tapasztalatból), hogy egy héten egyszer muszáj pihenni. A múlt heti levelemben írtam nektek, hogy a túlélésért küzdünk itt a hasonszőrűekkel.
Itt jegyzem meg, hogy a zarándokút mentén mindenfelé zarándok temetőkkel találkozol, sőt keresztekkel az út szélén, rajta az itt elhunyt zarándokok fényképével! Most nem hülyéskedem, ez komolyan így van, egészen friss sírokat is találsz. Az elején nem is értettem, hogy minek ez a sok sírhely! Bezzeg így tíz nap után már nagyon is el tudom képzelni. Gondoljátok el, hogy a középkorban ezeknél a szegény zarándokoknál (spanyolul úgy hívják őket peregrino és peregrina) tényleg nem volt semmi, egy szál ruhában és egy saruban baktattak végig az úton étlen-szomjan. Így aztán persze, hogy sokan kidőltek közülük mielőtt megérkeztek volna Santiagoba. De vannak itt friss keresztek is, például egy holland vándor fényképes keresztje, egy vidám duci pali mosolyog rád, kezében a zarándokbot, aztán tessék, tényleg itt halt volna meg? Úgy tűnik. Vagy egy másik kereszteződésnél egy kanadai lány sírja van. Ha jól emlékszem Santa Domingo de la Calzada előtt egy keresztre egy magyar kokárdát tűztek. Remélem, csak emlékeztek valakire.
Nem tudhatjuk ezeknek a síroknak a történetét, mint ahogyan azt sem, hogy pontosan hányan és kik járták már végig ezt az utat előttünk és vajon, miért indultak el?



És ha ennyire sokat kellett szenvedniük, miért nem hagyták abba? Vagy miért maradnak egyesek ezen az úton? Ezt a jelenséget pedig, úgy kell elképzelnetek, hogy van olyan zarándok, aki végigmegy a Caminon, és utána egyszerűen nem megy többé haza. Egy ilyen nővel én is találkoztam, hivatalos foglalkozása masszőr, és egyszerűen itt maradt Los Arcosnál egy fogadóban. Most ingyen masszírozza a zarándokok lábát, és ezért cserébe állandó szállást kap és étkezést. Úgy mesélte, hogy otthon örökké a munka után kellett járnia, itt pedig, hozzá jönnek a lábak.



Aztán beszélnek itt egy férfiről, aki szintén itt ragadt az úton. Remélem, őt láttam Navarra előtt, hiszen szemből itt nem jön senki. Aki az úton van, az Nyugat felé tart, ő pedig onnan jött és Kelet felé tartott! Tehát visszafelé. Róla mondják azt, hogy ez az élete, a Camino. Szerzetes ruhát viselt, a nyakában egy kereszt lógott, és az arca olyan igazi zarándok arc volt, teljesen kicserzett bőr, rozsdabarnára égve, kör szakállt viselt. Mögötte pedig egy icipici kutya baktatott, akkora volt, mint a tenyerem.



A nővérem azt kérdezte tőlem ma reggel: Mi értelme ennek? És nekem hirtelen megcsillant az a gondolat a fejemben, hogy a Camino semmiben sem különbözik a hétköznapi életünktől. Teszel, veszel, eszel, végigmész. De amiben különbözik, az a lényege.
Mostantól még jobban figyelek, ezt érzem.




Szeretettel
Anna

2008. augusztus 27.

2008. augusztus 29., péntek

Czapáry Veronika: A korcsolyázónő világképe, jövőképe

"Érezni, ahogyan átfúj rajtam a szél, ha felemelem a lábam és kitartom magasra, élek, én mindig túlélem, hátrafelé is ki tudom emelni, eszembe jut, hogy mindez csak 7 perc, a hosszú kűr, egy ugrás és sikerül, egy triple loop, nem tudom, a következő menni fog-e vajon, bíznom kell magamban, mert nő vagyok, forgok, forgok, gyönyörű, a jégen érzem igazán nőnek magam." - Ilyen lehet korcsolyázónak lenni - Czapáry Veronika szerint.


Czapáry Veronika: A korcsolyázónő világképe, jövőképe (maga az elmondhatatlan)


Carolina Kostner 2007

Mindig is szeretettem korcsolyázni.
Érezni, ahogyan átfúj rajtam a szél és áramlik lábam alatt a jég. És Lutz, a double flip, a hármas axel, és megtapsolnak. Tudom sikerül, ruhámon hófehér szikrák, a jég-darabkák, sikerült, mert megtapsolnak. Órák-órák után jövő sorozatos munka, a napok, amikor reggel 4.30-kor keltem, csak mert nagyon akartam, eszembe jut, mindig is szerettem áramolni, érezni, ahogyan testemet súrolja a jég, elesem, a hideg, víz, nem baj, tudom, ha elesek a próbán, egy lila folttal több, a gyakorláson nem baj, nem mindig fáj, érzem, már nem fáj, fel tudok kelni, erőt adok, kapok és veszek. Volt olyan idő, hogy esni élveztem, tudtam felállok, röpít a jég, húzom magam után a lábam, kecsesen repülök a széllel, dupla salchow, olyankor nem kell megfelelni, átfúj a tánc, az áramlás a kűrben, két eleven lábamon, két élen, végighasít minden nap a korcsolyámon. A stressz csak akkor jön, ha versenyre indulok, holnap sikerül, majd holnap sikerül, hasít bennem a felismerés, az agyamon át. Too-loop, és az adrenalin, számok az agyamban, nem kell félni, az agyamban már régen megcsináltam ezerszer végighasít rajtam ugyanaz az egyetlen tánc, csak stressz ne lenne, a kűrben a nyomás. Most sikerülnie kell, nem eshetek el, az adrenalin végigárad rajtam, bizsergető érzés, itt lehetek, engem néznek, nincs kiszállás, táncolom, csak nekik, rohanok, az arctalan tömegnek, szép lehetek. A ruhám is persze nagyon jó. Mindig is szerettem áramolni, arcomba idegen fény hull és sár, a víz. Szégyen, ha elesek nyilvánosan, mert estem már annyiszor a próbán, de akkor puhának érzem a jeget, újra fel tudtam állni, újra nem érzékelem. Ha nyilvánosan esek el, darabokra törnek a csontjaim, ráadásul a jég hideg, kemény, ugyanaz a mondat a mozdulat, fáj, legközelebb sikerülni fog, ebben hinnem kell, mert mindig is szerettem korcsolyázni, érezni, ahogyan átmos a víz, a szél, jéggé fagyott arcdarabkák. A testem két élen táncol és száguld, könnyedén, úgy érzem, innen már csak az elcsépelt szó, hogy végtelen, a képzeletbeli, ott marad arcomon a pír, a szégyen le nem mosható, arcomba száll, és ott marad, beleragad. Nincsen más lehetőségem, csak a por kinyitása, mert kiöregszem, akkor trainer leszek, két lábamon repülök messze, mint még soha, csak egyszer nyerjek, egyetlen egyszer:



Carolina Kostner többször nyert, és meg merte engedni magának, hogy nadrágban korcsolyázzon. Egy gyönyörű videó egy koncentrált könnyed jégtáncosról. Amikor nézzük, azt érezzük, olyan könnyű az egész:


Érezni, ahogyan átfúj rajtam a szél, ha felemelem a lábam és kitartom magasra, élek, én mindig túlélem, hátrafelé is ki tudom emelni, eszembe jut, hogy mindez csak 7 perc, a hosszú kűr, egy ugrás és sikerül, egy triple loop, nem tudom, a következő menni fog-e vajon, bíznom kell magamban, mert nő vagyok, forgok, forgok, gyönyörű, a jégen érzem igazán nőnek magam. Elkészítik a ruhám, megfelel a kért rendszereknek, elvárásoknak, a ruhámat is lepontozzák, a finom tüllöket benne, karmazsinvöröst, jó nőnek lenni, érezni, ahogy átfúj a szél, szállni, szállni, ez biztosan tetszik a férfiaknak, szexi vagyok, a szoknya mindig rövid, kilátszik, ami alatta van, a lényeg, ezt is pontozzák, jó élre érkeztem-e vagy esetleg túlforogtam, felveszik videóra és mindent újra megnézhetnek. Vajon letettem a kezem észrevétlenül egyik percben, ha kívánatos női test vagyok, jobban korcsolyázom, szép vagyok, mert korcsolyázom, most nem tudok beszélni az elmondhatatlanról,



arról, hogyan súrolja a testemet a jég, eggyéválok vele, kislánykorom óta korcsolyázom, ha szeretnek, több pontot adnak, a ruhával is kivívhatom az elismerést, ez a legfontosabb, a forgás, fontos, hogy egyedi legyen a programom, megkülönböztethetetlen, ne felejtsenek el a következő évben sem a ringben, a kűrben, onnan már nincs visszaút, a zene továbbvisz, korcsolyázom, érezni akarom, ahogyan áramlik át rajtam a szél, és saját magam adom meg a sebességet, belekarcolok a jégbe, olyan zenét szeretek, ami illik hozzám, ez felkelti az érdeklődést, Göteborg, Zágráb, mindegy hol, jól kell kinéznem, el kell bűvölnöm őket, nem baj, ha erotikus vagyok, mert a verseny teszi a győztest, sokan nézhetik a testem, a kötelező elemeket a rövid és hosszú programokban, ez a célom, minden tánccal, csak a spirálokon legyek már túl, a triplát ne duplának ugorjam meg, ami a próbákon mindig sikerült, sikerüljön most is, a bűvölet és szenvedély bennem sokkal régebbről jön, mint amióta egyáltalán ismerem magamat, a művészet, gyorsan és lassan felállni, továbbmenni, mosolyogni, siklani, mindig csak mosolyogni, senkinek se könnyű, gyorsan oda tudok érni akárhova, ha jégen vagyok, senkinek se könnyű, olyankor hófehér száll mindenhonnan, minél gyorsabban mosolyogni, lássák rajtam, hogy élvezem, nincs aggodalom, nem kell a torta, a szánkó, a lámpasötét és a görkorcsolya sem, csak a saját testem, forogni, forogni gyorsan, egy korcsolyacipő, elmondhatatlan, felkarcolom, minden irányítható, megvan, azért az egy éremért küzdök, ami aranyból van, ezért karmazsinvörös, jól járnak velem, mert esztétikusan tudok kinézni, vannak a jelmeztervezőim és sminkelőlányok, ezt egyedül nem tudom megoldani, a csapatmunka, napokat töltenek szépítésemmel, persze nem volt ez mindig így. Soha nem felejtem, először a szüleimnél kellett végigharcolnom, hogy mehessek versenyekre, kifizették azt a rengeteg pénzt az edzéseimre, az önfeláldozásuk, junior, hogy ideérjek, ráment az életem. Nem bánom, hogy nem mentem egyetemre, hogy nem csináltam mást, csak korcsolyáztam, az egzisztenciám, sohasem mondok le magamról, nem tehetem meg, sosem, akár a gyöngyöket, amikkel rángatnak, ha nyerek valamilyen dobogót, és utána, mert álmodom, éjjel-nappal álmodom, valóra váltottam tényleg minden álmom, jól kell kinéznem, kipihent és koncentrált vagyok, nem szabad izgulnom, akkor nem sikerül a triple Lutz.


A tripla axel kivitelezésének helyes módszere

A könnyű tánc persze más, megmosom reggel a hajam és az arcom, úgy nézek a tükörbe a jéghideg öltözőben, úgy nézek a tükörbe, mint senki más, ugyanaz az arc, ugyanaz a gyakorlás, a következő salchow számlálhatatlan ismétlése, meg tudom csinálni, meg tudom ugrani, a hármas axelt is, anélkül nincs világbajnokság, hogy ott lehessek a színpadon, a kötelező elemek, csillogás és fény, néz a párom és szikrázik a por a ruháimon, amit én, ezt az egészet én terveltem ki magamnak és lámpafeketére festettem, taps és extázis, vége van, közben állandóan könyörgöm egy láthatatlan valakinek, hogy adjon pontot, rettegek, mi van, ha nem sikerül a következő mozdulat. Arcomról leolvad a bőr, a jég, gyerekkorom valótlanszínűre festett álmai, eggyéválok az ovális térrel, nekem teljesítenem kell, a nyár, aki jobban teljesít, az győz, nincs nyár, nincs megbocsátás, ez ösztönöz hogy jobbnál jobb legyek. Mert mindig is szerettem korcsolyázni, érezni ahogyan arcomba fúj az idegen és megkarcolom ruhám, ott hideg van, a bőr megmar, megújul a jég, ott könnyű, csak száguldok, repülök egyre, érzem ahogyan átfúj.


Catherine Hadford és Sebestyén Júlia

A magyar Katherine Hadford 16 évesen:


Szikéi a pornak, üveggyöngy és vacsora, a meleg országokban ruháim porban áztatva, még érzem lüktetését, szikrázik, mert pontokat adnak a testemért, vásárra viszem és nem hibázom, bemondják, hogy hibáztam-e mindig, csak lassítottan végig tudják nézni a videókat újra, megvolt-e az a triple-loop vagy kiforogtam, pontosan honnan indultam és hova érkeztem, perfect, ez nem ugyanaz a látszat, jobb külső, jobb külső, jobb külső, a véremben van, hogy elveszem, nem ugyanaz a tánc, nem ugyanaz a látszat, a tükörbe nézek, az agyamba áramló adrenalin lesz felelős, a csillogás, egyre közelebb léptem, közelebb jöttem és győztem, önmagamhoz akkor vagyok a legközelebb, ha legyőzöm magamat, adrenalin, le kell győznöm a másikat is, de amikor a jégen vagyok, arra kell gondolnom, hogy nincsen senki más, lebilincsel, felkelek, korcsolyázónő, mert nő vagyok.


Sebestény Júlia negyedik lett a 2008-as európai bajnokságon, ruháját Náray Tamás tervezte

Te nem tudod, milyen ez, amikor hazaérek, nem tudod milyen az, amikor nem vagyok, szétszakadok és nem sikerült. Mi van, ha legközelebb sem és elázik a ruha, a tüll, a csipke, nem foroghatok, mindent megcsináltam a próbán, a versenyen mégsem megy, a ruhám megismételhetetlenül szép karmazsinvörösé lesznek. Kislánykoromban fehér ruhát akartam hófehér jégen. Nem emlékszem, mikor kezdtem el korcsolyázni, csak azt tudom, egy dolog vezérelt, a sebesség, igen, repülök szinte, triple Too-loop, szinte jéggé válok, a csodapalotában a jégkirálynővel, gyerekkoromban sokszor eszembe jutott, milyen lenne, ha minden jégből lenne, jégajtók, jégházak, jégszívek és jégapák, színes golyókkal álmodom, ez nem valami hétköznapi dolog. Apukám bámul a tükör mögül a kűrben, kislánykoromban sokszor megfáztam, de utána is ki akartam menni mindig a jégre. Elestem, és megfeleltem, mint az üdvözült galamb, lényegtelen sár, megfeleltem, apukám megdicsért, anyukám is, mosolyra húzódott a szájuk, most félek.



Úgy érzem nem bírom tovább, ha egy egyik ugrásnál nem egészen oda érkezem, ahova kéne, minél feljebb kerülök, annál nagyobb az ellenállhatatlan, a kibírhatatlan, az elmondhatatlan elvárás. Kislánykorom óta nézegetem a korcsolyapályát, a befagyott tavat, nem tudom hogyan kezdődött már, gyorsan akartam siklani, érezni, ahogyan átfúj a szél, és áramolni kezdet a halmazállapotát megváltoztatott vízzel, fehér hull mindenhonnan, megnyugtató fehér áramlik mindenhonnan, beborít a szenvedély, csak nyilvánosan ne essek, mert szeretem, ahogyan a ruhámon végigsiklik a képzelt sár, szeretek nagyokat ugrani és nem baj, ha edzés közben elesem, az is megkacagtató és beütöm lilává a combomat, nem fáj, hogy megkarcolhatom a jeget, olyankor fehér hull mindenhonnan, én azt szeretem, ha megint kislány vagyok és legitimen játszhatok a jégdarabkákkal. Én vagyok jégkirálynő, két lábam súrolja a jég hirtelen és feladok mindent, felpattan és megtanít élni, már felnőtt vagyok, úgy érzem tiszta jég leszek, mert fehér hull mindenhonnan.

Részletek az Ice Princess-ből:



Szép női táncok:
Katherina Hadford 18 évesen
Carolina Kostner 2008
Sebestén Júlia
Trying so hard

Megható párosok:
Marina Klimova és Szergej Ponomarenko
Albena Denkova és Maxim Staviski
Elena Berezhnaya és Anton Sikharulidze

2008. augusztus 28., csütörtök

Szécsi Magda: Húsevővirág

„A helyén volt bennem... és varázslatosan tudott csókolni. Nem megette, hanem MEGITTA a húsomat. Soha a büdös életben nem éreztem még ehhez fogható gyönyörűséget. A pasik rágnak, a férfiak isznak, mintha folyékony anyaggá válnál általuk. Nagy különbség. Ha még nem élted át, fogalmad sem lehet arról, hogy most miről beszélek.” – Szécsi Magda narrátora alapos kapcsolatelemzést ad gazdateste életéről és a szerelem misztikumát is magába olvasztja.


Szécsi Magda: Húsevővirág


Ha minden puncira elektromos pásztor vigyázna, kevesebb lenne a bánattól idegbeteg, frigid nő, de akkor szánni kellene a világot a drasztikus szaporodási násztánc miatt, nem mintha nem lenne szánalmas már most is az aktusok egyre romló minősége. Nem kell röhögnöd az elektromos pásztoron! Ha a lóvét kerítések, ajtók, zárak és riasztók védhetik, akkor engem, A VILÁG KÖZEPÉT, miért ne védhetne egy elektromos pásztor?! A pásztorhoz ne képzelj farkat. Értsd szó szerint. Én nem szoktam félrebeszélni. Ami a csiklómon, az a nagyajkaimon!



Én egy ilyen 3,14csa vagyok, itt, két valaha vaskos comb között, amit már régen nem feszítenek szét vágytól reszkető férfi vagy női kezek, amitől tök siralomvölgy vagyok, de ez nem hatja meg az egyre soványabb, lottyadó húsú gazdatestet, aki kurvára nem akar tudomást venni a létezésemről, pedig nagyon is vagyok és nem öregszem olyan tempóban, mint ő teszi. Néha kedvem lenne kiszólni neki a bugyiból, azaz „beszólni”, hogy „Virág, baszd meg, ne légy már ilyen lélektelen, hülye kurva! Képzettársítsd már hozzám az élvezet fogalmát, a víz és a szappan után!” Ugyanis a gazdatestet Virágnak hívják. Szepesi Virágnak. 35 éves, elvált és rajzot tanít egy külvárosi iskolában, ha éppen nem depressziós. Most az. Már egy hónapja magába zuhant. Fel sem kel az ágyból, nem hogy megfürödjön. Egyszóval szar minden és éppúgy bűzlünk! Nem csoda, ha kezd elegem lenni! Ráadásul nyár van. A belémvalók ideje, mint régen. Ó, régen buli volt az élet, de az az utolsó farok nagyon betett Virágnak, pedig én, mint tapasztalt 3,14csa megmondhatom, hogy nem volt egy nagy szám semmilyen értelemben.



Befogadni se nagyon akartam azt a bunkó faszt, de, hát legyőzött a kíváncsiság, meg a gazdatest, a Húsevővirág jó vagy rossz híre?! No, ezt ne firtassuk, mert minden viszonylagos, és minél anyaszült-meztelenebb egy férfi, annál viszonylagosabb. De az tény, hogy a tantestület hímtagjai makacsul Húsevővirágként emlegették gazdatestemet, miközben kéjesen vigyorogtak és úgy néztek ki, mint akik bármelyik percben helyet cserélhetnének szellemi fogyatékos tanítványaikkal. Mondjuk, a tanítványok jobban járnának, de ezt most úgysem hinné el nekem senki, legfeljebb dugás közben. Mert aközben minden hihető, vehető, eladható, és érthető. Ebből is látszik, hogy mekkora az én hatalmam.



Igaz, aktus után rohamosan csökken, de nem bánom, mert tudom, hogy jönnek ők még az én „utcámba”. Virágnak volt egy krapekja, hapsija, pasija, szeretője, stb. kb. 2 évvel ezelőtt. Majdnem őt szerettem a legjobban, mert értett hozzám, nem szaggatott össze-vissza, tudott úszni az árral... jó kis belémvaló volt! Ráadásul mindig mesélt. Végtelenül élveztem, és a gazdatest is. De a gazdatest többnyire süket volt a vágytól, nem hallotta miről suttog itt bent nekem a sokat látott „öreg motoros”, nehogy korán elmenjen. Azzal fegyelmezte magát, hogy kiselőadást tartott arról, hogy az egyiptomiak bebalzsamozták az elhunyt pasik falloszát, miután levágták. Így érthető, hogy a látogatása bennem, mindannyiunk örömére, szépen elhúzódott. Tódornak hívták a kiválóra vizsgázott fasz gazdáját. Kár, hogy a motorján nem fegyelmezte magát és úgy felcsavarodott egy nyárfára, ahogy a gazdatestem be, amikor megkapta a halálhírét.



Persze őutána is voltak bennem tocsogó, feszülő, kedves, haragos, dacos, ilyen-olyan, kicsi-nagy vándorfaszocskák, akik összességében szóra sem érdemesek, nem úgy, mint Gábriel, akivel a csiklóm még politikai vitába is keveredett. Mit csodálkozol ezen? Nem hallottál még külön tudattal rendelkező 3,14csáról? Akkor te semmit nem tudsz a szép húsos fodrocskákról a nők lábai között. Az ott egy nemi szerv? Ennyit mindenki tud! De Gábriel ennél sokkal többet tudott. Ő volt a legek legje minden értelemben, szellemileg és szexuálisan is, akire (egy orgazmusban fogadnék) sosem mondták a puncik, hogy faszkalap! És, ha már kalapozás, akkor kezdjük az eszével. De ne! Mégse! Inkább a farkával, amitől még most is dicsőséges nedvek szivárognak, arányos formaszerkezetű felépítésemben, elég csak rágondolnom, és a legbunkóbb pasi is megspórolhatja az előjáték vonaltávlatilag sem helyesen művelt egyszerű mozzanatát, mert a legtöbb férfi nőitest-analfabéta, ott kapirgálnak előjáték címén, ahol a krematóriumi hullaégető tapizza az élettelent, amibe még a hullák is kétszer halnak bele, nemhogy egy élő női test!



Sajnos a baszás nem tantervi követelmény, így hiányos a hímek alapvető tér- és formaszemléletén túl az erogén zónák ismerete is. Előbb jutnak el Varsóból a pesti Tavaszmező utcába térkép nélkül, mint hogy felismernék az érintés és az élvezet közötti legalapvetőbb összefüggéseket. Legalábbis a gazdatestem főleg ilyen kanokkal üzekedett, nem is csoda, hogy ezek a tapasztaltok mániás térmélységbe taszították, és térden állva elégített ki boldog-boldogtalant, ha őt már nem tudták, így bizonyítva önmagának, hogy nő, aki viszonzás nélkül is adni tud, mert ezt az adakozást kurvára nőiesnek tartják és el is várják a férfiak. Szánalmasak!



Gábriel viszont tökéletes volt. Úgy tudta viselni a férfiasságát, a férfi mivoltát, mint a legjobb nők a sorscsapásokat: büszkén, újra felállva, nem adva meg magukat a fájdalomnak, és a természetellenes belenyugvásnak. Ebből is láthatod, hogy az igazán férfias férfiban van egy nagy adag nőiesség is. Most nem a buziverők, fürdőskurvák hisztériájára gondoltam a férfinőiesség alatt, hanem arra, hogy amilyen szép, erős egy férfi lelke, olyan szép és erős a farka is. Gábriel erre jó bizonyíték. Most eltekintve színeinek és testének tökéletes összhangjától: barna bőrétől, szavak nélkül is hét életet elmesélő koromfekete szemeitől, csodálatosan izgalmas szőrös mellkasától, fényes barna mellbimbóitól, szép kezeitől, amivel egy érintésre kívánatos asszonyt varázsolt a csúnya nőkből is, a fekete szakállától, a szépívű szájától, erős combjaitól... jaj, már most kész vagyok!, szóval eltekintve mindezektől is a legértékesebb ember volt, azok közül, akik valaha is bennem jártak, mert sosem hazudott! Se a szájával, se a farkával, és ez nem kis dolog, hiszen a pasik gyakran kerülnek intim kapcsolatba a hazugsággal, aminek mindig a szexuális „termelőmunka” látja kárát, mert a fallosz nagy majom, leutánozza a gazdatest lelkét, agyát és mindent, ami a szájon át kijöhet. A férfilélek sivatagi állapotát semmi sem árulja el jobban, mint a nemi szerve, amit persze, mindig a nők szívnak meg. Azok a nők, akiknek szellemi fogyatékos a nunikájuk, és nem tudják szétválasztani a célt a követelménytől, és a követelményben pedig nem látják meg az ésszerűséget, ami maga a cél.



De van, hogy nem a nunika a szellemi fogyatékos, hanem a gazdatest. És üvölthet a punci görcsöt kapva, lyukat zárva, sok hülye nő nem ért a saját 3,14csája nyelvén, amin jó sok villa épült már fel a Rózsadombon ilyen-olyan elmeorvosi tulajdonban, mert a tolmácsolás nem kis pénzbe, de sok faszba került. Gábriel faszocskája gyönyörű volt! Kicsi, barna, hősies katonácska, akit tökéletesen belém terveztek a teremtő energiák egy bizonyára fergeteges szeretkezés után, és ehhez még tanmenetalkotó bizottságot sem kellett létre hozni, elég volt hozzá a szerelem, és az, hogy két ember tudta, mi és hogyan jó nekik. Ebbe a jóba belefért Gábriel is, hála istennek! Az én gazdatestem anyja nem élvezett Virág teremtése alatt, ezt gyakran felvázolta az emlékezet famentes rajzlapjára, amitől tök síkidomnak látszott az egész világ baszásostól-férjestől, és csak azért nem sikongtam, hogy fogja be a száját, mert be volt gyulladva a méhnyakam, ami az én egyéni életemben több, mint egyszerű torokfájás.



A gazdatestem gyűlölte az anyját, ez tény, ahogy én gyűlöltem a retkes faszú pasikat, akiknek nyálkás, büdös volt a fitymaráncaiba rohadó túrós mocsok, mégis megbaszhattak, mert Virág éppolyan hülye volt, mint az anyja, ha nem hülyébb! Sosem nézte meg a pöcsöket, mint jó háziasszony az árut a piacon, pedig ez a minimum, amit egy punci elvár a gazdatesttől. Na, jó! Vérbajt nem kaptunk el egyiktől sem, de ilyen-olyan gennyes folyások tettek már menekülő részeg matrózzá, csakhogy én a büdös életben sem tudnám elhagyni a hajót, ez az, amit Virág képtelen felfogni, hiába szúrok, hasogatok, görcsölök neki, és válok pállott, büdös szőrcsomóvá a lába között, ahová nemhogy ember nem vágyik, de a kutya se, sőt még én sem, csakhogy nekem nincs választási lehetőségem (lásd részeg matróz...), tűrnöm kell, hogy folyton folyvást (foly... fújjj!) kibasszon velem az igénytelensége miatt. Néha elgondolkodom azon, hogy hány nőnek rohad a picsája, miközben rúzs csillog a száján, és ugyan belerakná-e, egy férfi is ezekbe a nőkbe, ha fényes nappal látnák, mibe rakhatnák bele, meg kik után... mert a retkes farkak látványa is okádék! Nem vagyok ám egy kényes 3,14csa, de mindennek van határa! Virág a motoros Tódor után valahogy lenyugodott, és kezdte megválogatni a rám vágyókat, aztán rászokott rendszeres ápolásomra is, amit úgy háláltam meg neki, hogy még a szoknyáján keresztül is kiragyogtam, mintha egy neoncsővel járkálna, mélyen belém dugva. Gábrielt is ez miatt ismerte meg, akire úgy hatott fény, mint a drogosra a hasis. Úgy látszik a szerelem fénnyel jár, és fordítva. (Azt mondod, ez itt sántít? Nem baj! Gondolj arra, hogy a fÉNyben benne van az én, a szerelemben pedig részt vesz a has is...)



Virág és Gábriel olyan korlátokat nem ismerő, őszinte szerelembe estek hétezer pillanat alatt, hogy egyik orgazmusból a másikba estem volna, ha valamelyikük besegít, csak egy kicsit, legalább az ujjacskájával. De egyik sem segített be. Hetekig nem. Mert, volt nálam fontosabb dolguk. Ennek a „dolognak” a végcélja így is, úgy is én voltam, de azért sürgettem volna az időt, bár beláttam, hogy amíg a lélek nem kapja meg, amit akar, addig jobb, ha várok türelmesen. És vártam. Gábriel nem sietett. Mindent tudni akart a gazdatestemről. Kielemezte, csodálta, hódolt előtte, mintha egy felbecsülhetetlen értékű, páratlan műalkotásra bukkant volna. Virág sokat sírt, mert még senki nem bánt így vele, és sírt azért is, mert félt, hogy Gábriel olyasmit lát bele, ami nincs is benne. A férfi szépsége is kétségbe ejtette, a maga köznapisága mellett. Úgy nézegette magát gyilkos szemekkel a tükörben, mint egy elmebeteg mazochista. Őrületében egyik mellét nagynak látta, a másikat kicsinek. (A fenekét hordónyinak, és ezt jól is látta, ami jól bizonyítja, hogy a bolondoknak is vannak józan pillanataik...), szemeit kékre cserélte volna barna helyett, és amikor rászóltam, hogy inkább a betétet cserélje ki rajtam, mert már csupa vér, azt mondta: baszd meg! Mondtam, hogy bassza meg ő, ne engem szívasson, mert nem skandináv tulipántermesztőnek született, amikor én rendeltetésszerűen működök, ami róla nem mondható el. Persze bőgött, és beült a kádba. Amikor a keze cirógatni kezdett, azért sem, juszt sem engedelmeskedtem neki, az előbbi durvasága miatt! Ne élvezzen az, aki nem tisztel engem, gondoltam, de azért örültem, hogy ezt gyorsan belátja, és nem gyötör agyon, mint más nők teszik a puncijukkal, akik bármit magukba gyömöszölnek, kólás üvegtől kezdve a lecsókolbászig, hogy aztán szégyenkezve kerüljék az emberek tekintetét, mert azt hiszik, mindenki látja rajtuk a szexuális nyomorúságot. Virág nem dugott ilyesmiket belém, de minden önkielégítés után keservesen sírni kezdett, mert sosem érezte magányosabbnak magát, mint utána. Ez jellemző rá! Én mindig vele vagyok, de ez sosem jut eszébe. Nehéz egy 3,14csa élete, ezt nálam senki sem tudja jobban, de oké, nem panaszkodom, van akinek rosszabb gazdatest jutott, mondjuk annak, akit 20 éve nem dugott meg senki, vagy akit naponta húszan dugnak, de az az afrikai nunika sem irigylésre méltó, akinek, mint felesleges cicomát, lenyisszantották a csiklóját,



vagy ott van az az indiai lány, akinek úgy összevarrták a punciját 4 évesen, mint egy kötözött sonkát, aztán 16 éves korára meg kellett műteni, mert szó szerint összenőtt a húsa. Úgyhogy több állat él a földön, ahány punci ünnepli a létezését, ami elég nagy szégyen, mert mi szüljük a csatornánkon keresztül a legnagyobb állatokat, úgy, hogy a szülőcsatorna nem ritkán szennycsatorna is, de erről nem a punci tehet, a mocsoknak is meg kell születnie valahogy. A világ piszkának a seggen keresztül kellene a világra jönnie, nem a nunin keresztül. Ez tiszta ügy lenne! Ha mocsok, akkor szarba fojtandó! Ha természetes úton evickél kifelé egy lélek, akkor allelúja, nem lesz belőle asszonynyomorító.



Csak azt nem tudom, hogyan élne tovább az a szerencsétlen nőnemű, akinek a segge háromszor repedne hatfelé egy-egy ilyen szülés, vagy inkább szarás után. Ez legyen az apák gondja, akiknek nagytotálból kellene végig nézniük a szülést. Rögtön támadna egy jó ötletük, hiszen a pasik mindig meg akarnak oldani valamit (még akkor is, ha nincs mit), a meztelen nőn is a zipzárat és a gombot keresik, és ha nem találják, tökéletes passzivitásba merevednek, azon gondolkodva, hogy most mi a fasz van?!, mit rontottak el már megint, hogy üvölt velük a nőstény, mint a disznó. A teljességnek ez a passzív buzgalma jól rokonítja törekvéseiket: a nő befogadná a férfit, a férfi be is bújna, ha rájönne melyik a nő eleje vagy hátulja, de a nők olyan szemetek, hogy képesek hátul is elől lenni, ami sokkolja a férfit, ami semmi ahhoz képest, ahogy a nők ebbe bele is halnak... na mindegy! Innen alulnézetből nem nagyon értem a hím és nőnemű idegen gazdatesteket, de az biztos, hogy számtalan furcsa, nekem átélhetetlen réteg hordozói, főleg a férfiak, akik messze nem tűnnek valódi valóságnak, pedig nagyon belehúznak, hogy elhitessék magukról! Gábriel volt az egyetlen férfi, aki valódi valóság volt, és mint ilyen, lehetetlen is volt jól értelmezni, de a létezése jó volt, pedig a végére tele lett szabad idegvégződésekkel, és majdnem belefojtotta Virágot a kád vízbe, ahol rajtakapta egy sültparaszttal. Hát igen. Vannak pasik, akik nem jól viselik, ha félrekúr a szerelmük. Ezt korán megtanultam, mert a gazdatestem pánikszerűen menekült a jótól a rosszba.



Valahogy természetesebb állapot volt számára a szenvedés, az, hogy megalázzák, pofán verik. De ez még odébb van, Virág fél évig bírta Gábriel imádatát, aztán úgy döntött, hogy ő nem szerethető. Így nem. És bekeményített magának ócska faszokat, én meg KISZÁRADVA az utálattól, hagytam szenvedni a mocskokat. Virágból valóban húsevővirág lett újra. Hát, szar ügy! Gábriel olyan jó szerető volt! Komolyan mondom, egyszer kiszakad a petevezetékem a bánattól, annyira hiányzik! A helyén volt bennem... és varázslatosan tudott csókolni. Nem megette, hanem MEGITTA a húsomat. Soha a büdös életben nem éreztem még ehhez fogható gyönyörűséget. A pasik rágnak, a férfiak isznak, mintha folyékony anyaggá válnál általuk. Nagy különbség. Ha még nem élted át, fogalmad sem lehet arról, hogy most miről beszélek.



És ő nem csak a szájával tudott csókolni, hanem a faszával is. Emlékszem soha nem akartam, hogy kihúzza magát belőlem. Olyan erősen magamba szívtam, hogy komoly erőfeszítéssel tudott csak kicuppani belőlem. Nem is lyuk voltam, hanem egy éhes, húsvér porszívó. Ha nem sikerült megszabadulnia tőlem, olyankor mesélt. Mindenről. Az életéről, a munkájáról, a gondolatairól. Ilyenkor úgy éreztem, hogy ép vagyok. Kerek egész, és a világtól kapott összes sérelmemet elfelejtettem. Gábriel arra is képes volt, hogy órákig nézzen. Csak nézett. Nem érintett meg.



Széttárta Virág combjait, és kizárólag engem nézett. Időnkét olyan sötét parazsak villantak fel a szemeiben, hogy könyörögve emelkedtem fel hozzá, de ő azt súgta „Még nem, majd ha sírni tudsz a csókomért.” És tudtam sírni érte. Jaj, mást sem tudtam!Hiszen még ma is... és látod ezt nem értem!, hogy én még mindig szerelmes vagyok belé, de a gazdatest képes másokkal betöltetni. Itt van ez az igen bunkó, Halytányos Bandi. Egy született anyagyilkos, önző szerető, egy trutyibánya, akiért most depresszióba esett, és ráncosra aszalódik a bánattól. Ez a pasi egy okádék! Leszarta, lehúgyozta, partiba vágta a haverjaival, betörte az orrát, elvette a pénzét, rászoktatta a piára, a drogra, miatta kirúgták az elit iskolából, és mégis halálozik érte. Pedig egyszer sem élvezett a bunkóval, és egy jó szót sem kapott tőle, csak trippert meg kék-zöld foltokat. Te érted ezt? Ez a szerelem? Ezt még én sem hiszem el, pedig „csak” egy rés vagyok a testén, igaz, talán a legfontosabb rés, aki előtt nem lehetnek titkai. Tök ki vagyok borulva, ezért is örülök, hogy felugrottál hozzánk a gazdatesteddel, hátha Marina lelket ver belé, és agyat, mert én is teljesen leépültem, mióta a Halytányossal kavar. Most jogosan mondhatná bárki, hogy hülye picsa vagyok, mert az vagyok, ha egyszer ilyen hülye a gazdatestem. És tudod mit mondok? Inkább Marinával játssza az éhes makkosat, mint a Halytányossal! Marina gyengéd hozzám, és perpillanat másra sem vágyom, a sok erőszak után.



Na, jól van! Ez is valami, hogy legalább elindult a fürdőszoba felé. A te gazdatested mindig is tudott bánni az én gazdatestemmel, de ez fordítva is igaz. Marinát a válása után csak Virág tudta életre könyörögni. Emlékszel mekkora hancúrt csaptak? Nem emlékszel? Akkor mi a fenének dumálok itt neked? Hát persze! Megint beugrottam a hallgatásodnak. Ez a szédült 3,14csa már megint a segge után szappanoz be engem! Hát körbe vagyok véve agyatlanokkal, és még 30-40 évet ki kell bírnom... a büdös életbe!!!

2008. augusztus 27., szerda

Büky Anna: Zarándoklat 3.

"...ez az idegen nem a rabló, nem egy hajléktalan vagy a mutogatós bácsi, nem elvenni akar tőled, hanem rád mosolyog, és azt mondja: Jó utat! Bon Camino! És baktattok szépen tovább. Lassan megérzed, hogy nem vagy egyedül ezen az úton, még akkor sem, ha látszólag magányosan bandukolsz. De nem kell félned!" - Büky Anna 2008. augusztus 23-án Najerában járt, innen küldte levelét, mielőtt folytatta volna útját az El Caminon, célja felé.


Büky Anna: Húsz, harminc, negyven


Drága Barátaim,

Egy ideje már, hogy nem hallottatok rólam, ennek pedig egyetlen oka, hogy hozzá kellett szoknom az úthoz. Noha kétségtelen, hogy elhatároztam, mindennap írok egy rövid kis tudósítást, sajnos nem tartottam be az ígéretem. „Az ember valahogy ellustul ezen a zarándokúton” – mit is jelent ez? Csak egy példa, azt is elhatároztam, hogy mindennap kimosom a ruháimat, és ezt sem tartottam be, még egyelőre jól állok, gondolom én, még mindig van tiszta fehérneműm, majd holnap, majd holnap... mondom magamnak, és akkor eszembe jut a napi programom, és azonnal kételkedem, mert látom már azt a húsz-harminc-negyven kilométert magam előtt hegynek fel, hegynek le, szélben, napsütésben, tűző napon, vagy éppen (csak ezt ne!!!) megváltozott az időjárás a hegy túloldalára érve, és akkor meg hirtelen olyan érzésem van, megfagyok, mint tegnap Logrono előtt. A városba érve lecsökkent a hőmérséklet a megszokott harmincról tizenöt fokra... Tehát már reggel, felkeléskor látom magam előtt azt az állapotot, ahogyan este beérkezem a következő állomáshelyemre, és akkor, hát bizony, akkor lehet, hogy megint nem mosom majd ki a ruháimat... , mert hullafáradt leszek, és nem vágyom másra, csak arra, hogy egy zuhanyzás után gyorsan bekerüljek valami ágyba.
Van egy nagyon jó mondás ezen a zarándokúton, mégpedig, hogy: „Ez a Te utad!” – ezért aztán én is ezzel a mondattal vigasztalgatom magam. Tessék, ezek szerint mégsincs olyan önfegyelmem, mint gondoltam, de még persze változhat!
Nem kertelek: nehéz! Ez az út nagyon nehéz. Reggel, attól függően hol szálltál meg, egy kis fogadóban vagy tömegszálláson, négy és hat óra között fel kell kelned, azért is kell ilyen korán ébredni, mert ha nem érkezel be időben a célpontodra, akkor esetleg nem kapsz szállást – bár ettől szerintem nem kell tartani, hiszen útközben majd megtapasztalod, hogy itt minden, az egész út, a szálláshelyeivel, a vendéglőivel, a parkjaival, a kútjaival minden, minden létesítmény a zarándokokért épült. Addig mész amíg találsz egy szabad szállást.
Először volt itt az út, és ennek mentén születtek a városok.
Itt elsőként azt tanulja meg az ember, hogy megbízhatsz az út erejében. Mit értek ezen?
„Szent Jakab az Isten után a legerősebb és legjóságosabb pártfogónk”.
Körülbelül egy hetembe került, mire hozzászoktam a gondolathoz, hogy ha ezen az úton, az El Caminon baktatsz, tegyük fel, egy kietlen hegytetőre érkeztél, sehol senki, egyszerre csak – igen, egyszerre csak felbukkan mégiscsak egy ember.



Képzeld ezt el, tényleg, ott állsz az úton, körülnézel, a háttérben a Pireneusok, esetleg a távolban már felbukkan a következő városka templomtornya, de azért tudhatod, hogy hiába kiabálnál, itt ezt senki nem hallja, futni pedig úgysem tudsz, szóval egyszerre csak, ahogyan így magányoskodsz, felbukkan egy ember! Akkor összeszorul a szíved, legalábbis nekem az út elején néhányszor, és jön a meglepetés, mert ez az idegen nem a rabló, nem egy hajléktalan vagy a mutogatós bácsi, nem elvenni akar tőled, hanem rád mosolyog, és azt mondja: Jó utat! Bon Camino! És baktattok szépen tovább. Lassan megérzed, hogy nem vagy egyedül ezen az úton, még akkor sem, ha látszólag magányosan bandukolsz. De nem kell félned!



Létezik itt egy csoda, ez a Camino csodája: cipeled a hátizsákod, (legszívesebben eldobnád az egészet, óránként elmondod magadnak, hogy „tulajdonképpen neked nincsen szükséged semmire, egy kis pénz, útlevél, egy váltás ruha, egy másik cipő, stb, stb. –így aztán persze mégsem dobálod ki a cuccaidat, hanem viszed szépen a hátadon és izzadsz) – de a lényeg az, hogy a hátizsákodon ott csüng a kagyló! – a kagylót, - amely az út jele −, a Camino elején veszed, ráerősíted a hátizsákodra, lehetőleg úgy, hogy jól látsszon, felhúzod a bakancsodat, és így teljesen egyértelművé válik, hogy zarándok lettél. Nos, ebben az öltözékben már messziről felismernek! Némelyeknél persze még vándorbot is van, s az igazi zarándokot még egy kecske is kíséri. Ilyet is láttam, egy Mikulásszerű férfi baktatott az úton, mellette a kecskéje. Egy belga tanár, Belgiumból zarándokolt idáig, mellette az állatkája, úgy mondta, a barátnője. Amíg felismerhető rólad, hogy zarándok vagy, addig mindenki, akivel az úton találkozol, segít neked; megmutatják, hogy merre menj, ha eltévednél, mosolyogva segítenek megtalálni a szállásodat, meghívnak vacsorázni, tehát addig van jó dolgod, amíg a zarándoklét jeleit látják rajtad, viszont ha estére utcai ruhába bújsz, azonnal vége a varázsnak – noha az igazi zarándokot ilyenkor is felismerik. Miről? Onnan, hogy ők azok, akik nem tudnak járni. De már átvedlettél, ilyenkor már lehet tudni, hogy van szállásod, már kimosakodtál, ha... − szóval, az utcai ruha már nem ugyanaz az állapot. Kell tehát a bakancs, a bot, a hátizsák vagy legalább a kecske.



Amúgy úgy tűnik nekem, a legjobb kondíció és a legjobb cipő sem véd meg attól, hogy ne súrlódjon fel a lábadon a bőr, és hogy ne keletkezzenek rajta soha még nem látott, óriás vízhólyagok, amelyeket aztán mindenféle egymástól kapott „legjobb tipp” szerint felszúrsz, hogy másnap, amikor felhúzod a bakancsod, olyan érzésed legyen, mintha késsel szurkálnák a lábad, de mégis el kell indulnod, és egy idő után - ezt megígérhetem, talán ez is a csoda része − valahogy eltűnik a fájdalom. Legközelebb akkor fáj majd, ha a bakancsot lehúzod (én is ezzel bíztatom magam).
Amúgy jól haladok, már csak 620 kilométer van előttem. Ez egy elviselhető tempó. Így terveztem, de ne kérdezzétek, milyen órás sebességgel baktatok, azt tudom, hogy körülbelül kétszáz kilométert kell megtennem hetente, holnap estére már úgy huszonöt-harminc kilométerrel megint kevesebb lesz belőle.
Talán arra vártok, hogy az út spirituális részéről írjak, vagy izgalmas sztorikat meséljek. Biztosan erre is sor kerül majd, érzem is magamban, hogy gyűlnek az élmények. De egyelőre még azzal vagyok elfoglalva, hogy kitapasztaljam az út viszontagságait és hozzászokjam a túlélés különböző módszereihez...
Nézem az órát, este fél tíz, már alszom is.



Holnap a cél Santa Domingo de la Calzada. Ha jól tudom, ez könnyebb terep, át a spanyol szőlőhegyeken.

Bon Camino!
Anna

2008. augusztus 26., kedd

Aletta Vid: Irreverzibilis változások nyomaival

„A nyolcvan éves kora körül lévő úr majdnem teljesen lebénulva kívánta magába forgatni még mindig a jelent, az aktuális létezők tudatának élményét, de a test, a test a telefon felemelésében is leküzdendő akadályt látott. A lélek türelme persze szükséges... ajánlott. De nem mindig dominál. A szellem tudta, miből marad ki, a szellem tűrhetetlennek érezte a fizikai körülmények okozta korlátozást. Egyetlen alkalommal voltam tanúja: a lélek a test nyomorán elbukva a halandóvá és esendővé változtató kétségbeesésbe zuhant.” − Aletta Vid kivételesen nem verssel, hanem prózával jelentkezik: test, lélek és tudat összefüggéseit kutatja egy galambtojás felett Omar Khajjám segítségével.


Aletta Vid: Irreverzibilis változások nyomaival


A lélek? tudok róla, létezik, valamiképpen mindig bejelez, s hogy gyakran alávetett pozícióból beszél, és a test állapotát képezi le – na, bevallható, nem nagy ügy.
A lélek jelen pillanatban erős tempóban rázza a jobb lábam, nem a zenét, nem a zene ritmusát követi (la plage de Saint-Tropez), jóval inkább a három kávé ütemét titázza. A készülődés ritmusát, a döntések felfokozott állapotának szívzaját, az egyszerre-szakadj-háromfelé üdvét, mellyel talán tényleg lehet valamire jutni; a nyugalom? Talán egy tekintet, talán csak illúzió, talán valóban a vihar kell hozzá, ahogy azt néhány napja mondta egy hang (nem az enyém, nem a vitára éhes belső, nem a betegség és nem a képzelet.)

Szakadó eső, szél.

(A lélekkel foglalkozás kényszerében egyszerre forog a „semmire sem jó” – ez itt egy jelző volt – dobolás vágyának megfogalmazása, a könyörtelenség (megint egy túlságosan tág fogalom, amelynek ruhája alá bebújva bocsánatot nyerni gondolhatok) – mennyire jogos kiebrudalni az életet a lakótelepi erkélyről? Mert ma reggelre galambtojás várt minket, és mivel egy fészekalj felnövekedését végigasszisztáltuk már, tudjuk, mivel jár, s hogy ez nem engedhető meg, bármennyire is örüljünk a létnek, a létezőknek. Mi. Én és a lakótársam.

A lélek... Hazugság! Hazudsz! Nem igaz, amit gépelni szándékozol, szellem; nem a lélek fogalmaz, a lélek nemtelen ugyan, mégis hazugság azt állítani, hogy ő keresgélne a ködben. A szellem kutakodik a lélek pakkjai között. És ha valami, akkor a lélek hazátlansága valóban szomorú. Gyerünk, sírni! El lehet kezdeni a sírást!



„Lélek meg a test elszakad itt lenn s tova mégy” – Omar Khajjám része ez a sor; igazán sokáig kibírtam idézet nélkül. De mintha félbehagytam volna feljebb egy felsorolást, ideje folytatni. A lélekkel foglalkozás kényszerében a vágy intenzitása és a könyörtelenség zavara mellé társul-e még valami? Hogyne társulna! Farkasfogakat villant és soha többé nem hagyja, hogy megalázzák – imígyen szóla a naiva szerepében eddig békésen sétálgató én-rész. Különös átváltozás, rajta hasal a természetfotós testén a tigris, most megegyelek, vagy ne, megöljelek, vagy ne, vagy elég ez a figyelmeztetés, hogy többé ne merészelj a területemre tévedni. Ez tehát megint nem a test, ez még a lélek valósulásának, itt-és-most létének képe.

A test? Fütyülök a testre! A test soha nem befolyásolta jelentősen interperszonális kapcsolataimat, vonzódásaimat, a másik kettő terület érdekel igazán, a testet védeni kell, óvni kell, a test semmi, a test máskor hatalmát fitogtatja, úgy dönt, véres csíkokat rendel a szemembe hogy hagyjam abba, adjam fel, vagy legyek gyorsabb, eredményesebb, ahogy azt valójában lehetővé teszi az agy... Tessék, lehet az összefonódásról megint... Ki a franc akarja belátni a fizikai korlátait?! A legdühödtebb elkeseredést láttam régen... régen, évekkel ezelőtt még. A nyolcvan éves kora körül lévő úr majdnem teljesen lebénulva kívánta magába forgatni még mindig a jelent, az aktuális létezők tudatának élményét, de a test, a test a telefon felemelésében is leküzdendő akadályt látott. A lélek türelme persze szükséges... ajánlott. De nem mindig dominál. A szellem tudta, miből marad ki, a szellem tűrhetetlennek érezte a fizikai körülmények okozta korlátozást. Egyetlen alkalommal voltam tanúja: a lélek a test nyomorán elbukva a halandóvá és esendővé változtató kétségbeesésbe zuhant.



Máshogy: a halandóság, esendőség tudata (melyet elsősorban a testnek köszönhetünk) kétségbeejtő lehet, mely állapot befalja a lelket.

„Lét titkainak függönye libben s tova mégy.” O. K. Megőrizve morzsákat, vagy morzsákat sem.

Félre, dadogás! Félre a kételyekkel! A pirulákkal, a tégelyekkel, a füsttel, ezüsttel, csillogással – nem, ez utóbbiakkal mégsem! Minek itt sétálgatni az erkély peremén, ha nem a felfelé törekvés igézetéért, minek a konkrétumok szeméttárolóba helyezése, ha nem az újabb események területének megteremtése érdekében, minek a visszautak felégetése, ha nem a főnix-szerű átváltozás vonzásában történik – minek a test-tudat lesöprése, ha nem a lélek/szellem potenciális hordozottjainak előnyéért?!



(Az írást Hieronymus Bosch festményei kísérik.)

2008. augusztus 25., hétfő

Kiss Noémi: Cápadressz, férfiuralom

„Valami egészen fantasztikus dolog kápráztatott el. A másodlagos nemi jelleg eltűnése, a biológia csodája. Látványban legalábbis teljesen eltűnt a különbség nő és férfi közt a medencében. Kapcsolom a tévét, és több perc után esik le, nők vagy férfiak úsznak-e.” − Kiss Noémi szerint nem emberek, hanem dresszek versengtek az idén, Phelps, a cápaember a technika csodája, s bár lassan alig van különbség a medencébe ugrók között, a másodlagos nemi jelleg is nehezítheti az előrébb jutást.


Kiss Noémi: Cápadressz, férfiuralom


Istenkirály, űrlény, marslakó – ilyeneket mondanak az idén Michael Phelps amerikai úszócsodára, az olimpia csúcsfigurájára, minden idők legeredményesebb olimpikonjára. Hát igen, rengeteg az úszószám, hangoztatják irigyei, így könnyű nyerni. De nem, nyerni egyáltalán nem könnyű, arra születni kell, nyerni elsősorban testi adottság, és munka, és szponzoráció, na itt a bibi.



Phelps androgün lény, nem is ember, hanem cápa. Iszonyú hosszúak a karjai, ha kinyújtaná, magasabb volna, mint egy átlagos kínai ember, kiváló a delfinmozgása, és biztosan jó hosszú lábai vannak, meg lábujjai. Alig kell őket mozgatnia, úgy szeli a vizet az új Speedo dresszben, mint egy termetes tengeri hal. Phelps és a dressz, ez az idei olimpia csúcsteljesítménye, szponzor és marslakó egymásra találása. Bush elnök is kijárt neki, külön ellátogatott az uszodába megnézni az amerikai csodát, amikor 400 vegyesen megverte a mifiúnkat, Cseh Lászlót. Phelps, mikor megúszta nyolcadik aranyát, alig várta, hogy anyja és nővérei végre megöleljék. Ez azért sokkal szebb, mint a háború fegyverekkel és emberéletekkel. Csakhogy ennek nagyon is sok köze van a háborúhoz, az USA demonstrál a szuperúszóval és a szuperdresszel. A végeredmény pedig a biológia hataloműzése, az aranyérem a laborban dől el, vagy a NASA egyik támaszpontján, legkevésbé a döntőben. Az államok űrkutatói és orvosai összefogtak, a legújabb dresszeket és a legújabb doppingszereket is Phelpsen tesztelték, sőt, erről még sajtóközleményeket is kiadtak, megszólaltak az orvosok, tehát nem titokban készültek az olimpiára, mint a hidegháború idején. Visszafordítva a dolgot, a sport a hatalmi versengés eszköze, férfiak harca, ezt jelenti számomra idén a kínai olimpia, és ebben már csúnyán Kína a ludas.



Amikor Phelps csúcsot dönt, üvölt. Szoros, cipzáras kezes-lábasát lehúzza, és egészen a nemi szervéig tolja. Fantasztikus úszó, fantasztikus test, az arca nem szép, de ez sem számít, maradjon csak mókás elálló füleivel és hangtalan közhelyes mondataival. A cápa minden úszását megnéztem, ahogy mondják − csak a stopper az ellenfele, tényleg jó úszó, de nem zseni, nem űrlény és nem is hal. Esendő ember, akit cégérre tűztek. Voltak már ilyen zsenik az úszás történelmében, de azok valahogy szórakoztatóbb egyéniségek voltak, Darnyi és a kis Egér, velük úszott el a régi rendszer; Mark Spitz, nőzött, kokózott, csalt, többször New York bárjaiban szedte fel olimpiai sikerének utolsó eredményeit - de féltették, mert amerre ment, terroristák fenyegették. Phelps csak a nézők szemében földönkívüli, csak a hétköznapi embernek csodalény, a sport ismerőinek nem akkora szám. Csak 1 csoda, mondanám – s mondanám még, hogy az igazi csoda maga a sport, a vesztes keserűsége és a győztes lángolása, merthogy mindkét ellenfél ugyanannyit „dolgozott” a döntőért, csak az egyik folyton lecsúszik a dobogóról, míg a másik szárnyal.

Már kezdtem elmerülni a gondolatban, hogy hát igen, az idei olimpia is csak a férfiuralom bizonyítéka; férfibírók, férfiedzők, férfidiktatúra, Kína némi erőszakkal kinevelt sportolói, és az éremátadó, egyébként igen dekoratív hoszteszek, hangtalan, passzív résztvevők – aztán egészen máshol lyukadtam ki. A mostani pekingi úszás felbontja a nemek szokványos hierarchiáját, nekem ez most nagyobb meglepetés okozott, mint egy űrlény jelenléte az úszómedencében. Nincs szétúszás, összeúszás van, ha szaknyelven kellene fogalmaznom. Az úszónők férfiak lettek.

Valami egészen fantasztikus dolog kápráztatott el. A másodlagos nemi jelleg eltűnése, a biológia csodája. Látványban legalábbis teljesen eltűnt a különbség nő és férfi közt a medencében. Kapcsolom a tévét, és több perc után esik le, nők vagy férfiak úsznak-e. Régen azonnal tudtam, ki van a vízben, melyik „nem” úszik, vagyis melyik „nem” úszik lassabban, természetesen a „hátrányos helyzetű” nők. Ma eltűntek a régi kedves arcok, a szocialista országoknak nem kell nyugatra utazni egy-egy jobb felszerelésért, a melltartók és a mellek sincsenek sehol, a vékony csípőket és a puccos fenekeket végkép hiába pásztázom. Mindenki a cáparuhában versenyez. Márpedig ebben a sportban egyáltalán nem volt eddig mindegy, ki úszik. A női és a férfi csúcsidők között több másodperces különbségek vannak, a férfiak rajtja, karja és fordulója tíz évekkel erősebb a nőknél. Egerszegi Krisztina egyszer nagyon közel került a férfiak kétszáz hátas csúcsához, de megúszni soha nem tudta volna. Ma nagyon pici lett a nüansz, egyre keskenyebb a sáv nő és férfi sport között. (Na jó, nem csak az úszókat pécéztem ki, a súlyemelés nőalakjainak a látványa az olimpia legkellemetlenebb jelenségei közé tartozott.) Semmi más nincs e mögött, mint a férfitest utánzása. Mindehhez vegyük hozzá az új cápadressz becézést. A Recordbraecker Bodyskin vezette a ranglistát, a medencében nem emberek úsztak Pekingben, hanem új formaruhák. A király szponzor meztelen: az új ruha kötelező edzésanyag, természetesen női kivitelben is kapható, látványra nagyjából ugyanolyan, mint a férfi. Mióta februárban bemutatták a dresszt, 68 úszóvilágcsúcsot döntöttek meg azok, akik ebben úsztak. Igen, nem véletlenül nevezik ruhának, háromnegyed óra, míg felvesszük és hosszabb távon fulladni is lehet benne.



Egy ilyen úszódressz ára 550 dollár, állítólag még az amerikai csapat tagjai is cserélgetik egymás között. A magyar válogatottban – egy sajtóközlemény szerint - minden úszó saját maga vette a dresszét, mert minket az Arena szponzorált, és nem az agresszív kampányát lefolytató Speedo. De ez legyen a mi bajunk. Persze úgy lenne igazságos, ha az úszók meztelenül ugranának vízbe, mint ahogy a francia király is felvonult Párizs utcáin. Vagy van más megoldás? A dresszt úgyis mindenki beszerzi, valami ilyesmit sugall már az az 50 méteres gyorsúszás is, ahol nincs szintidő, bárki elindulhat. Az a negyven fekete-afrikai úszó is mind cápadresszben lépett fel, aki bekerült a surranó pályákra.

Volt egy kínai kislány, kétszáz gyorson, rövid karokkal és lábakkal, rendes mellekkel, reményeken kívül. Fecskében úszott az elődöntőben, mert nem engedték meg neki az idegen amerikai szponzor ruháját, a másolat pedig még nem jött le a kínai gyártószalagon. Aztán bejutott a döntőbe és ott adtak neki egy kölcsöndresszt, a gyártó letakartatta a logót. A lányt összelapították, kegyetlenül lenyomták a cicijét, mintha fuldokolt is volna kicsit. Kényelmetlenül érezhette magát, és hát persze hogy nem lett érmes... Egy nő nem hasonlíthat a cápára, most pedig Phelps a cápa.