Becsey Zsuzsa: Test és én

„Bár nem tudod, mi a bűn, ha rólad van szó, mégis mindig bűnösnek érzed magad. Körülötted pedig mindent pontosan érzékelsz. Néha homályosabban, máskor kitisztulva. De vigyázol, sose érhess hozzájuk. Iszonyúan félsz, pedig szeretnél bűnbe esni. Szeretnél élni. Megélni valós pillanatot, mégis egy erős kéz benned kinyúl. Érted. Visszahúz. Boldogság és fájdalom.” – Becsey Zsuzsa Test és én című írását olvashatják ICA az Olimpia kapcsán indított test- és énkép sorozatában.

Becsey Zsuzsa: Test és én

tested felett lebegsz valami kitapinthatatlan egyensúlyban

...és csak takartam testem, nem, mondta szótlan,
a söprű mégis csak kellett, s a mosogató tál is mindig akkor.

„kivehetem a söprűt? nagyon kell pisilnem.”

Test és Én/ Én és Test (arcaink szavainkon)


lassú léptek.

karikatúrává lettem, saját karikatúra.
mégis azt kell mondanom, van valami szép ebben. betekintvén a körülöttem lévő sárba (mocsárba, mindegy... a kíváncsiság megannyiszor messzire elsodort),
önarcképemből forrás csobogott.
meglepődhetnék, de már nem.
szükségem van arra, hogy bele tudjak nézni arcomba. független, vagy szembe.
nincs vágyam többre.


mi tagadás, szereted érezni a napsugarat.
--------------------------------------------------------------------------
nagyanyám haját mosta, fürdette, a fiatal zsenge test csillogott, siklott alatta,
csak folyt a rengeteg hab hosszú hajáról domboruló melleiről,
nyitott ajtó, hatalmas kád víz, mindig akkor jöttek túlról, mikor itthon már csak én.
emlékszem néztem, én sose mertem ennyi vízzel. színültig hab mindenütt,
és csak folyt és folyt, és én dúltam a haragtól és csak hallgattam, fájt a sok hab,
apám sosem szólt semmiért.
az elmaradt kompótokért sem, a vendégfiú rúd elfogyasztott szalámiért sem, amikor én
csak két vékony szeletet mertem.
-
ki-be sínen húzogatható ajtó, féltem ettől a vízszintes mozdulattól.
-----------------------------------

jó hogy megérkeztél. hozzád indulok.
--------------------------------------------------

egyszer csak ott állt a kis test, kezemben szappan.

így alakult. apjával érkezett a táborba, aki festő volt. általában jellemző volt, hogy a gyerekek kiválasztanak.
megismerkedtünk, beszélgettünk, sokat voltunk együtt. amikor eljött az idő, magától adódott, hogy fürdetem.
nem volt ebben semmi különös. az apa kérte? nem emlékszem. arra sem, hogy együtt
fürödtünk-e. csak arra, hogy nem féltek a lányok,
amikor mosdattam.

mindenhol zöld, fák, fű, boldogság.

csak egyszer volt, egy bébit kellett volna tisztába tennem, kipróbálásból. kezembe adta az anya a dolgot amivel törölni kell, és nem tudtam megtenni. magam sem értem.
talán csak mert ott volt.
talán mert nem szeretem, ha néznek. vagy csak első mozdulat.
nem ment. visszaadtam, aztán nem tudtam a szemébe nézni.

(pedig ha csak kimegy.
------------------------------------------------------------

minden erőfeszítés hiába.

sötétben élt azt hitte, mert nem ismerte a napot.
ő még hitte, nem ismeri a napot. felvette szép ruháit, arca krémek nélkül is fénylett, sugárzott, nem látott mást, önmagát és a fényt, hisz az csak a benne élő fény volt.

Kinézek, süt a nap. Vehetem ezt is úgy, hogy most már szabad vagyok?


A testünk. Pontosabban Én és a Test. Mindig is tudtad, hogy ebben a kettőben létezel. Egyik a felszínen, másik benn. Mindkettő hozzád tartozott, de nem fértek meg egymás mellett. Külön kellett választanod. Néha együtt jelentkeztek. Ekkor érezted leginkább zsigereidben, hogy vagy. Hogy te vagy. Mégis csak ami fenn, azt szeretted kinn. Azzal néztél szívesen szembe. Kellett magadnak bűntelenséged. Ami te, a többi, szeretted volna megtagadni. Bár nem tudod, mi a bűn, ha rólad van szó, mégis mindig bűnösnek érzed magad. Körülötted pedig mindent pontosan érzékelsz. Néha homályosabban, máskor kitisztulva. De vigyázol, sose érhess hozzájuk. Iszonyúan félsz, pedig szeretnél bűnbe esni. Szeretnél élni. Megélni valós pillanatot, mégis egy erős kéz benned kinyúl. Érted. Visszahúz. Boldogság és fájdalom. Hangzott el tegnap is. Neked az utóbbi. Ebben kell létezned, berendezkedned. Mégis a boldogság képzetét engeded felszínre, noha nem éled meg, olyan, mintha csak abból. Érintetlen. Mert amikor bűn, a lecsupaszított test, hús, az ördög ordítása tört fel. Szégyenkeztél. Égetett, és szenvedtél. Valóságtól. Sosem adott megnyugvást, pedig te szerettél volna élni. Tisztán, napsütésben.

Álmaidban egy kislánnyal sétálsz. Mindenhová vele mész. Szép, okos lány. Előbb kicsi, aztán közepes. Sosem nő meg. Tehát ez is hamis. Önös vágy, érdek. Különben elfogadnád. Egy másik test, ami te. Tulajdonképpen nem is szeretnéd, ha rád hasonlítana. Akkor mégis igaz. Hogy más. De mi az hogy más? Nem tudod, csak érzed. Hús szempontjából tehát nem jelent semmit. A dolgok létezése hiányzik, de nem akarsz birtokolni, nem bízol valóságban. Semmiben, ami látható. Csak láthatatlant engedsz, mégis örökké vágyod a lehetetlent, amit nem érinthetsz.

Ma persze más. Leegyszerűsítesz mindent, rózsaszínre, bábut csinálsz magadból, hogy legyen mit rángassanak, akiknek ez erre való. A test. Kell neked. A butítás. Hogy megtarthasd magad bennük, mert így őszinte. Meztelen. Hogy minden úgy, ahogy benn. Most tudatosnak látszik, mégis pontosan így él. Te sem érted.
Nem akartál tudni semmit, ami kint. Addig, míg a sors meg nem rántotta kezed, és belevitt. Erőszakkal, hogy tanulj. Tanulj valóságot. Azt akarta, írj. Hát nem érted? Nem érzed? Hiába minden. Hiába próbálkozol, tartod görcsösen, nincs már semmi, amit tarthatnál. Hiába fordulsz kéréssel. Visszataszító a szemed, ahogyan rájuk nézel. Visszataszító a zavartság, ami feléjük. Egyszerre védekeznél, beszélnél, sírnál. Nincs bocsánat.
Azt hitted csak provokállak, hagylak hogy szenvedj, hogy írhass. De hogy megkérdőjelezd azt, hogy vagyok... fel sem merült, hisz te én vagyok... Egy személy van csak. Sűrű ködben vagy, igen, tudom. Hiába nem beszélsz, látom a szemeden. Idegesen rángatózik a test, bár jól álcázod.

Semmi nem segíthet. Más vagy. Másságod kitaszít. Hiába írsz, hiába beszélsz. Falak sincsenek. Csak az űr, a semmi űr, ami még csak vissza se hangzik. Belül hallod hangod, meddig...