2008. augusztus 24., vasárnap

Alvó lángot éleszteni

Lezárult az XXIX. Nyári Olimpia Pekingben. ICA folytatja az olimpia kapcsán indult énkép- és testkép-sorozatát, de a záróünnepség bennünket is megihletett. Míg ott elaludt a láng, mi itt keresünk egy másikat, s szeretnénk remélni, hogy, miként a záróünnepség emberekből épült tornya jelképezte az olimpiai láng továbbélését az élményeinkben, fellobban és sokáig él majd az általunk élesztett láng is.


Lezárult az XXIX. Nyári Olimpia Pekingben. A záróünnepségen az olimpiai láng eloltása után (melyet megelőzött az augusztus 8-án induló Olimpia legszebb pillanatainak levetítése az olimpiai csarnok papirusztekercset mintázó kivetítőin) hatalmas toronynyi ember jelképezte az olimpiai láng továbbégését az Olimpia 204 országból érkező 11 028 sportolójában valamint szurkolóiban és nézőiben. 28 sportágban 302 versenyszámra került sor a tizegynéhány nap alatt, az éremtáblázat első helyén Kína és Amerika vitatkozik (az első Kína de az USA-nak több az érme), Michael Phelps nyolc aranyat úszott össze nemzetének, voltak nagy meglepetések és az előzetes várakozások szerint alakuló eredmények is.

Magyarország reményeinkhez képest kevesebb érmet gyűjtött: az összes éremből tízet tudhatunk a magunkénak. A 290 aranyból hármat, a 291 ezüstből ötöt, a 347 bronzból kettőt szereztünk meg. Több hírben hangsúlyozták, hogy Magyarország 84 éve szerepelt utoljára ilyen rosszul Olimpián. A politika sem hagyhatta ki, hogy foglalkozzon a témával: a MOB elnöke, Schmitt Pál az Olimpia negyedik napján még a sportolókban csalódott, akikből hiányolta a szívet, a lelket és a hitet, majd úgy döntött, a felelős mégis inkább a kormányzat, amelyik a költségvetésnek csak 0,2 százalékát fordítja a sportra, megszüntette a sportminisztériumot s szakállamtitkársági szintre fokozta le a sport irányítását.


A XXIX. Pekingi Olimpiai játékok stadionja, a 'madárfészek' esti fényben búcsúzik

Hogy van-e mindennek köze a magyar sportolók teljesítményéhez, nem tudjuk, de nekünk másvalami tűnt fel. Ezekből a cikkekből, a MOB elnökének megnyilatkozásaiból és a sportolókat figyelve az ő viselkedésükből is ugyanaz mutatkozott meg: a mi nemzetünk nehezen örül. Nehezen lesz büszke. Csak a külső elismerésben hisz, s mintha kevésbé tudna lelkesedni az érmekkel nem honorált sikerektől.

„Öt olyan momentum volt eddig, amikor egy találaton vagy apróságon múlt a jobb eredmény. Annyiban csalódott vagyok, hogy sok elmulasztott apró lehetőségünk volt, amelyet nem tudtunk megragadni.” – mondta Schmitt Pál. Igaz, több olyan alkalom is volt, amikor kicsivel csúsztunk le az éremtáblázat első három helyének valamelyikéről. Ilyen volt a női tőrvívók küzdelme is.


2008 idős kínai közös gyakorlattal fejezte ki az Olimpia iránti támogatását, melynek célja volt az is, hogy minél több embert bírjanak napi testgyakorlásra

A női tőrvívók csapatversenyében Knapek Edina, Varga Gabriella és Mohamed Aida vívtak az amerikaiakkal az elődöntőben – és veszítettek. 31-33-ra. Úgy, hogy álltak 19-33-ra is. Aztán elvesztették a bronzért vívott küzdelmet az olaszok ellen. De aki látta abban az elődöntőben kora reggel azt a kilencedik asszót, aki látta, ahogy a korábbi asszókban kevesebb sikerrel vívó Mohamed Aida hogyan küzd és nyeri 14-2-re ezt a kilencediket, annak kétsége sem lehetett felőle, hogy van győzni akarás, van kitartás, szív, lélek és hit ezekben a versenyzőkben, s hatalmas tudás is van bennük. Végül nem sikerült legyőzni az amerikaiakat. De ami abban az asszóban történt, megérdemelt volna egy hosszasabb ünneplést, hiszen szép volt, felemelő, izgalmas, magával ragadó, székhez szögező, egyszóval mindaz, amiről a sportnak – szerintünk – szólnia kellene. Nem csak az érmekről. Nem csak a pénzről.

Azután Mohamed Aida levonult a pástról, s míg a győztes amerikaiak egymásba gabalyodott csoportját az edző medvemancsai fonták körül, s mindenki önfeledten örült, addig a magyar lányok megverten, az öröm legcsekélyebb jele és az egymás iránti elismerés megmutatkozása nélkül, egyedül veszteségük tudatában kullogtak arrébb. Mintha mindenki egyedül lett volna, s mintha nem is lett volna az a pár perc. Mintha korábban veszítették volna el a meccset, s mintha csak a győzelem számítana, a teljesítmény más aspektusai semmit nem nyomnának a latban.


Még csak készülőben: Mohamed Aida és Knapek Edina (kép forrása: origo.hu)

Vannak, akik szerint ez a megvertség nem csak az olimpiai szereplésünkön érződik, hanem fordított az összefüggés. Az olimpiai szereplés itthoni mentális állapotunk lenyomata: a kettéhúzó nemzet, a kedvetlenítő gyűlölet, a sokakat érintő fenyegetettség nem enged örülni. Miközben az Olimpia egy idea, az emberi faj testének és szellemének nagy erőpróbája, melyet példátlan egyetértésben tudott képviselni ázsiai, afrikai, amerikai, ausztrál és európai. S ez az erőpróba a miénk is, osztozunk örömeiben és fájdalmaiban. Ha megértjük a keleti filozófia tanítását, mely jó és rossz polaritásában gondolkodik, talán másképp tekintünk képzelt veszteségeinkre is. Hiszen, őszintén: akkora szégyen lenne 204 nemzetből negyediknek lenni női csapattőrben vagy női kézilabdában?

Ha tudunk majd úgy örülni, hogy nem az éremszerzés, hanem a teljesítmény előtt hajtunk fejet, ha tudjuk úgy lelkesíteni saját sportolóinkat, hogy elhiggyék, képesek megcsinálni − képesek is lesznek rá, 170-nél többen is. Persze, kell hozzá a pénz is, bizonyára: de amíg ez a másik fontos összetevő, az örömre való képesség nincs meg, az a pénz az értékénél kevesebbet ér.


A XXIX. Pekingi Olimpiai játékok stadionja, a 'madárfészek' esti fényben búcsúzik

ICA még nem fejezi be az Olimpia kapcsán indított sorozatát, a testtudattal és én-tudattal foglalkozó cikkek publikálását. A héten Aletta Vid a lélek és test viszonyáról gondolkodik, Czapáry Veronika a korcsolyázólányok helyzetébe képzeli bele magát, Kiss Noémi Phelps kapcsán a pénz, a háború és a sport összefüggéseiről ír, Büky Anna pedig folytatja zarándokútját; Forgács Zsuzsa egy korábbi novellájának részletét is közöljük, olvashatnak a BODIES kiállításról és lassanként a Centrálban ismét jelentkező estekről is beszámolunk: a Kávéházban idén először előreláthatólag szeptember 18-án találkozhat a közönség ICA Élőfolyóirattal.

Addig is: tanuljunk örülni!


Gordon Agáta - Györe Gabriella

2 megjegyzés:

Veron írta...

Tök jó, hogy mindezt leírtátok, szerintem is ez a baj az egész magyar sportokókkal és a szemlélettel a közönség részéről. A sport és győzni akarás mentalitás és egy idő után nem erő kérdése már.
Ahhoz, hogy valaki jó kondiban legyen a fizikai és lelki képességére is szükség van, de azt hiszem, ezt a közvetítők jól visszaadták.
Egyáltalán már ott lenni és részt venni az olimpián, az is felemelő érzés lehet, de mindenki csak az aranyakat látja maga előtt. Holott a küzdelemben talán egy idő után mindegy, ki nyer, mert a küzdelem maga a lényeg, hogy mindent megtettünk.
Köszönöm ezt a cikket nektek!

Madame Chauchat írta...

Tényleg így van. Valóban nem helyes, hogy nem a teljesítményt mint folyamatot, hanem az eredményt mint végpontot díjazzuk (bár teszem hozzá, a végpontért mentek ki oda sportolóink).

Sajnos azt kell mondjam, valami mégis hiányzott belőlük. Épp csak az a bedobás-energia, amivel az utolsó pillanatban pozitívba fordítanak egy negatív helyzetet vagy megtartanak egy minimális előnyt.

Biztos ismerős, amikor olyan tétova ez ember, mikor minden jó és semmi sem. Az a "nem érdemes, úgysem lesz jobb" érzés. Nekem nagyon lenyomatolták a magyarországi lélekállapotot. El is adom a lakásom, szóljatok ha futni kell az olimpiai aranyért!:)