Becsey Zsuzsa: Első lecke − Nő

"Hagytak elmenni, nem jött utánam senki. Azaz mégis, Ő, / hogy hiába tovább vinném sincs esélyem, / tudjam csak meg, semmi bizonyítékom nincsen. / Még ekkor is ezt / hát mit képzel ez? / Hát ezeknek ennyi? Minek éltem itt én? // Második pont nincs, ügy lezárva." - írja Becsey Zsuzsa, Borbély Szilárd írása olvastán egy régi élményt idézve meg.

Egy kicsit Borbély Szilárd Akibujtbujt című, Séllei Nóra könyve kapcsán írott cikke idézte fel bennem ezt a régi írást. Előlegben: a helyzet valós, megtörtént eseményt ábrázol. Ami legfurcsább, hogy egyetemen történt, csaknem 15 éve, egy máig tisztázatlan bántalmazásban, melyet tanú hiányában nem volt alkalom igazolni. A helyzet karikatúrája: a tisztelt bíráló bizottság, aki mind férfi, csoda-e, hogy nem a problémát, ami megtörtént, hanem azt a dolgot kezelte, tudom-e, hogy én csak egy nő.

A bántalmazó ugyanis férfi volt. Nos, e helyzet emlékére született ez az írás. A dolog lényege: nincs egyenlőjog, mert a társadalmunkban – mellesleg nem tudom, kiében –, első, s egyben legfőbb szava! mindenekelőtt a férfinak van. Lezáratlan, s akár álomjáró, alig néhány perc múltán, csaknem szó nélkül hagytam el annak idején a fülledt termet. A helyzet ugyanis innen esélytelen volt.

Mindenekelőtt és után szeretném leszögezni, mióta eszem tudom, kislánykorom óta imádom a férfiakat. Az eset ilyen távlatból inkább csak elgondolkodtat.

Első lecke: Nő

tárgyalás 1

A folyosón megfagyott idegenséggel kísérik végig, az ismerős ismeretlen
kedves mint a hóhér, hisz nem őt akasztják.

Gyanútlanul követem,
jobbra kilincs, kinyitják az ajtót.
Hosszú asztal körül ismerős arcok, vezetők-segédek-diák,
leültetnek. Nem érzékelek semmit, csak a tömeg. Sok az ember. Olyan idegen.

Ő mond valamit, talán bevezetne, feladatot teljesít,
s ki egykor tenyerére fűzött hízelegve, most
színjátékot erőltet.
Eddig is üres volt valahogy míg felnéztem is olyan távol.

Kérdez most Ő, kitől mindenki fél,
én sose csak szerettem, s ő is engem addig míg
végül színpad tetején teljesítené be küldetését.
De csak halovány derengés, a szavak nem ülnek meg,
valami kevés jut el, hogy: „tudom-e a férfiak szava minálunk többet ér”.
Ó igen, persze értem én nő vagyok, ezek szerint csak egy nő,
tehát nincs esély.
(mellesleg azt hittem itt hol élek mindenki egyenlő)

A bűnről mi elkövettetett szó nem esik,
első lecke: én csak egy nő.
(ez komoly tárgyalás, nyulacska szóba se jöhet)
Nő! vagyok, tehát fölösleges megszólalnom,
körbe szemekről visszapattanok, mind férfi.

Tudatom lapos, századmásodpercnyi pillanatok,
öö...zik ő is egyet hogy megszólaljon,
aki most már tiszta: le lett fújva még mikor
ott a lépcsőn sírógörcsöm fojtva próbált felháborodni,
sietve kísérve színhelyről be ahová iszkolt
az, miután földön hagyott, tárgyalás első pontja: meg nem történtté tenni a dolgot.

Nem sok lehet, néhány perc így,
hirtelen szökkenek fel, rádöbbenek fölösleges itt lennem,
nem értek semmit,
sok az ember, nincs esélyem,
hisz én csak nő.

Már kint. Csak el, minél messzebbre.
Hagytak elmenni, nem jött utánam senki. Azaz mégis, Ő,
hogy hiába tovább vinném sincs esélyem,
tudjam csak meg, semmi bizonyítékom nincsen.
Még ekkor is ezt
hát mit képzel ez?
Hát ezeknek ennyi? Minek éltem itt én?



Második pont nincs, ügy lezárva.

Azóta sem érzem sehol, hogy én csak nő.
Alapból jobban kedvelem a férfiakat. Vagy mégse?
Hiába: én csak egy Nő.

(valamikorra valami korból)