Az augusztus 2-án tartott Roma Holokauszt megemlékezésen a Nehru parkban a civilek mellett számos magyarországi és külhoni politikai szereplő is képviseltette magát, hogy lerója kegyeletét az áldozatok előtt. A roma kegyeleti ünnepen mutatkozott be a közönségnek az Összefogás Mozgalom és az Angyalkommandó is. A Holokauszt-megemlékezésen a mozgalom szempontjából történtekről Gordon Agáta írását olvashatják.
A testvérek között még nincs bizalom.
A fél roma társadalom a Nehru parkban emlékezett szombaton, a másik fele az OCÖ-nél pénteken.
Mi a Nehru parkban voltunk, angyalok és összefogás mozgalom hírvivői.
A parton szerény rendőri biztosítás, fekete gránit emlékmű, koszorúzás,
kis nézőtér, zömmel romákkal és politikusokkal, miniszter asszony, excellenciás úr, zenészek, művészek, civilek, romafilek.
Nézzük egymást, hallgatjuk a műsort.
Beszédek, erős érzésekkel, az ártatlanság, a cigányok, zsidók, melegek védelmében.
Önértékelés-erősítés, a büszkeség lángjának élesztése az egyik oldalon, figyelmeztetés a másikon: hóhérkézre juttattatok, vigyázzatok ránk, tartsátok be a törvényeket. Daróczi Ágnes a romák nevében beszél, Tony Lakatos a romákért húzza, az elhunyt romákra emlékszik mindenki a színpadon.
Cigány művészek, előadók, zenészek fejezik ki szolidaritásukat. Naivnak ható emlékezések, rettegett történetek a visszaemlékezők szemszögéből: a halál árnyékában írt népi művészet, a létfenyegetettség tapasztalata a mindennapok felől. Volt-e enni, hova adták az injekciót, mennyit kellett járni, milyenek voltak a körülmények.
Emlékezés a mérhetetlen szegénységre, az ártatlan mélységre, amelyből nem látható a népirtó gépezet. Amelyből az összeterelés természeti csapás, az alázás, a brutalitás, a megkülönböztetés önmagáért való és nem látszik a mögöttes gazdasági haszon, a fő mozgatórugó. Ez a roma nők és a gyerekek mélysége, akik ugyanolyan kiszolgáltatottan és engedelmesen vonultak Auschwitz felé, mint a zsidók családjai. Ez a gyermekké tett roma emberek mélysége.
Közben koszorúzás. Formális és önkéntes. Gyűrött vagy túlglancolt koszorúzók, jólöltözött politikusok, cigányasszonyok egy szál virággal, családok, emlékezve. Mindannyian odasétálunk egyszer a fekete márvány emlékműhöz. Nehezen látjuk be, hogy egy felállított koporsó, lövésnyomokkal. Bekukucskálunk a halványan világító kis lőtt sebeken: az ég felé szökő lángokon át nézzük a benti, kivehetetlen részleteket: egy oszló test, egy sérült gerinc, egy torzó.
A megemlékezés alatt az Angyalkommandó angyaltoborzót tart, az összefogás mozgalom bejelenti magát; kicsit szégyenlősen vár sorára a civil szerveződés a háttérben. Miközben szolidáris, kicsit zavart is a civilség: szólni szeretne és jelen lenni, de ez nem az ő gyászuk mégse, nem csak az ő rendezvényük. A színpad hátterében a nyitóbeszédek alatt négy angyal áll − csak később hangzik el majd, hogy kik is voltak ők és miért. Az összefogás mozgalom avantgárd akciócsoportja, az Angyalkommandó első szereplésén a tanúk az angyalok: s ahogy az lenni szokott, nekik nehéz idelent, nekünk pedig nehéz felismerni őket. Miért van papírszárnyuk? Miért nem beszélnek? Miért téblábolnak? Kik ezek? Mit akarnak?
Folyik az emlékezés tovább, hallgatom a névsort: az áldozatokét hosszan. Egyforma női nevek, asszonynemzedékek.
Orsós Mária. Orsós Mária. Orsós Mária. Orsós Mária. Orsós Mária. Orsós Mária, Orsós Mária és...
Szub-európai Máriák ma is.
Megérkezik Bangó Margit is. Szól és a miatyánkot énekli. Nagy hit, erős hang, felállnak a romák.
Mi van? nézünk, sápadtarcú tudatlanok, az anyjukkal gyászoló maradék népre, testvéreinkre.
Örülök, hogy együtt látok itt ennyi romát.
Az összefogás mozgalom később szól, Bódis Kriszta olvassa a kezdeményezés felhívását. Erős, karcos szél kerekedik éppen, a közönség egy része hazafelé indul. Az összefogás szégyenlősen jár körbe, felhívást oszt, kezet kínál. Még elbeszélünk egymás mellett, még hitetlenül odébb lépünk, még zavartan másfelé nézünk. Még ügyetlennek látjuk az angyalokat, még csak szónak az összefogást.
A testvérek között még nincs bizalom.
(Fotók: Gubicskó Ágnes, Györe Gabriella)
A testvérek között még nincs bizalom.
A fél roma társadalom a Nehru parkban emlékezett szombaton, a másik fele az OCÖ-nél pénteken.
Mi a Nehru parkban voltunk, angyalok és összefogás mozgalom hírvivői.
A parton szerény rendőri biztosítás, fekete gránit emlékmű, koszorúzás,
kis nézőtér, zömmel romákkal és politikusokkal, miniszter asszony, excellenciás úr, zenészek, művészek, civilek, romafilek.
Nézzük egymást, hallgatjuk a műsort.
Beszédek, erős érzésekkel, az ártatlanság, a cigányok, zsidók, melegek védelmében.
Önértékelés-erősítés, a büszkeség lángjának élesztése az egyik oldalon, figyelmeztetés a másikon: hóhérkézre juttattatok, vigyázzatok ránk, tartsátok be a törvényeket. Daróczi Ágnes a romák nevében beszél, Tony Lakatos a romákért húzza, az elhunyt romákra emlékszik mindenki a színpadon.
Cigány művészek, előadók, zenészek fejezik ki szolidaritásukat. Naivnak ható emlékezések, rettegett történetek a visszaemlékezők szemszögéből: a halál árnyékában írt népi művészet, a létfenyegetettség tapasztalata a mindennapok felől. Volt-e enni, hova adták az injekciót, mennyit kellett járni, milyenek voltak a körülmények.
Emlékezés a mérhetetlen szegénységre, az ártatlan mélységre, amelyből nem látható a népirtó gépezet. Amelyből az összeterelés természeti csapás, az alázás, a brutalitás, a megkülönböztetés önmagáért való és nem látszik a mögöttes gazdasági haszon, a fő mozgatórugó. Ez a roma nők és a gyerekek mélysége, akik ugyanolyan kiszolgáltatottan és engedelmesen vonultak Auschwitz felé, mint a zsidók családjai. Ez a gyermekké tett roma emberek mélysége.
Közben koszorúzás. Formális és önkéntes. Gyűrött vagy túlglancolt koszorúzók, jólöltözött politikusok, cigányasszonyok egy szál virággal, családok, emlékezve. Mindannyian odasétálunk egyszer a fekete márvány emlékműhöz. Nehezen látjuk be, hogy egy felállított koporsó, lövésnyomokkal. Bekukucskálunk a halványan világító kis lőtt sebeken: az ég felé szökő lángokon át nézzük a benti, kivehetetlen részleteket: egy oszló test, egy sérült gerinc, egy torzó.
A megemlékezés alatt az Angyalkommandó angyaltoborzót tart, az összefogás mozgalom bejelenti magát; kicsit szégyenlősen vár sorára a civil szerveződés a háttérben. Miközben szolidáris, kicsit zavart is a civilség: szólni szeretne és jelen lenni, de ez nem az ő gyászuk mégse, nem csak az ő rendezvényük. A színpad hátterében a nyitóbeszédek alatt négy angyal áll − csak később hangzik el majd, hogy kik is voltak ők és miért. Az összefogás mozgalom avantgárd akciócsoportja, az Angyalkommandó első szereplésén a tanúk az angyalok: s ahogy az lenni szokott, nekik nehéz idelent, nekünk pedig nehéz felismerni őket. Miért van papírszárnyuk? Miért nem beszélnek? Miért téblábolnak? Kik ezek? Mit akarnak?
Folyik az emlékezés tovább, hallgatom a névsort: az áldozatokét hosszan. Egyforma női nevek, asszonynemzedékek.
Orsós Mária. Orsós Mária. Orsós Mária. Orsós Mária. Orsós Mária. Orsós Mária, Orsós Mária és...
Szub-európai Máriák ma is.
Megérkezik Bangó Margit is. Szól és a miatyánkot énekli. Nagy hit, erős hang, felállnak a romák.
Mi van? nézünk, sápadtarcú tudatlanok, az anyjukkal gyászoló maradék népre, testvéreinkre.
Örülök, hogy együtt látok itt ennyi romát.
Az összefogás mozgalom később szól, Bódis Kriszta olvassa a kezdeményezés felhívását. Erős, karcos szél kerekedik éppen, a közönség egy része hazafelé indul. Az összefogás szégyenlősen jár körbe, felhívást oszt, kezet kínál. Még elbeszélünk egymás mellett, még hitetlenül odébb lépünk, még zavartan másfelé nézünk. Még ügyetlennek látjuk az angyalokat, még csak szónak az összefogást.
A testvérek között még nincs bizalom.
(Fotók: Gubicskó Ágnes, Györe Gabriella)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése