1944 augusztus másodikán egyetlen éjszaka alatt négyezer romát megölve számolták fel az auschwitzi cigánytábort. Az európai romák ezen a napon emlékeznek a vészkorszakban elhunyt mintegy félmillió európai romára. A Roma Sajtóközpont túlélők vallomásai alapján készített könyvének interjúrészletei is elhangzottak a megemlékezés során augusztus 2-án a Nehru Parkban, ahol Daróczi Ágnes és Horváth Aladár mondott beszédet, számos roma művész adott elő s siratáson búcsúztak a Nehru parki emlékmű mellett az egykor elveszett magyar romáktól. A cikkben a megemlékezésen készült fotók mellett a roma holokausztról szóló interjúkötetből olvasható egy részlet.
„Sokan csodálkoznak, amikor a deportálásról kérdeznek, hogy tizenkét éves koromban hogy tudtam így mindent megjegyezni. Ha azt kérdeznéd, hogy tegnap mit csináltam, nem tudnám megmondani. De ami akkor történt, minden, pontról-pontra megvan a fejemben. Talán édesapám miatt emlékszem annyira mindenre. Harminchat évesen vitték el. Negyvennégyben, november harmadikán, hajnalban, körülfogták a cigánytelepet a csendőrök. Minden házhoz odaállt egy, és bekiabált: ébresztő, mindenki keljen föl, öltözzön, három napi élelmet pakoljunk be, sorakozó! Szegény apám azt mondta: na, gyerekeim, végünk van! Szegény anyám sírva pakolta be két batyuba a motyónkat, amit hirtelen tudott: takarókat meg ruhákat. Felsorakoztattak. Levittek úgy másfél kilométerre, Bakra, mind a tizenhat családot, vagy százhúsz embert. Nem hagytak egyetlen embert sem. (...)
Odaértünk Komáromba, átvettek bennünket a határcsendőrök, vagy kik voltak. Sapkájuk volt, meg egy pár szál toll volt a sapkájuk után. Egy két méteres bottal tereltek, ütöttek, mint a répát. Gyalog kellett menni vagy két kilométert a bunkerokhoz. Istenem, mi volt ott! Tíz bunker, mint egy nagy gödör. Mindenkit odavittek, annyian voltunk, hogy még kint az udvaron is maradtak. Mindenhonnan szállították oda a cigányokat: romungrókat, beást, drizárt. Mindenféle cigányt, ami létezik.
Este jöttek a nyilasok, kiszedték a férfiakat. Tizennégy évtől egész hetven-nyolcvan éves korig. Elvitték őket. Elbúcsúztak szegények, azt mondta szegény apám anyámnak: minket elvisznek, nem tudjuk hová, vigyázz a gyerekekre! Kivitték Németországba, ötven évvel később tudtuk meg, mi történt vele.
Másnap jöttek, kiválogatták a fiatal nőket, akinek nem volt családja. A nővérem, Aranka tizennyolc éves volt. Felvette az egyik húgomat meg az öcsémet, mintha az ő gyerekei lennének. Nem is szóltak neki semmit. A többieket kivitték Németországba dolgozni. Minket meg ott akartak elpusztítani. (...)
Apámat akkor találtuk meg, amikor Auschwitzba kimentünk, kilencvennégy, vagy kilencvenötben, augusztus másodikán. Ott, egy nagy táblán volt a nevük sorba, végig. Mindkettőt megtaláltam. Édesapámat Kolompár Rudolfnak hívták, harminchat évesen halt meg, a testvérem tizenkilenc évesen halt meg. Tudtuk, hogy Németországba vitték őket, csak azt nem, hogy hová. Amikor levittek az égető kemencéhez, hogy ott mit láttam! Elájultam, úgy kellett kihozni onnan. Amire emlékszem, hogy lementünk a pincébe, mert ott is egy bunker van, ahol égették a népet.
Ahogy ide beértek az emberek rájuk engedték a gázt, onnan feldobálták őket a szalagra, ami az égetőkemencébe vitte őket. Még volt annyi erőm, hogy benéztem a kemencébe, hosszan kormok, zsírok lógtak le. Be akartam nyúlni, ha egy fehérvári cigány ember nem kap el, én benyúlok a kemencébe és kiveszek egy darabot, gondoltam: kiveszem és hazahozom emléknek. Azt mondja erre a Józsi fiam: anyám, ne nyúljál bele, mert fertőzést kaphatsz. Nem bánom én fiam - válaszoltam. Honnan tudod, hogy a testvéredé vagy az apádé volt – kérdezett vissza. Elájultam, kivittek az égetőből. Mikor jobban lettem, felmentem a napszintre.”
(emlékező: Krasznai Rudolfné, Kolompár Friderika - az interjút készítette: Lakatos Elza. Fotók: Györe Gabriella)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése