2009. június 30., kedd

A szépségtől ordítani

A szexuális forradalom nyomán a szüzesség erényét a szépség váltja fel, a női karrier megjelenésével a nők szépségét a szakmai előremenetel követelményének is tekintik… A modern nőnek szabadság és boldogság helyett kisebbségi érzés, bűntudat és boldogtalanság jut osztályrészül, természetesen óriási áron. Tárgyként ábrázolják, és tárgyként kezelik a szépséget, ezzel azonosulva a nők is tárgyként viszonyulnak a saját testükhöz, végső soron egy idegen használati tárgyként, amely adott szabályok szerint működtetendő, ezzel folyamatos megfelelési kényszernek vannak kitéve. A fetisizált szép test a siker, az érvényesülés, a nőiség egyetlen üdvözítő értékeként kerül megerősítésre újra és újra, megkérdőjelezhetetlenül… – Dányi Dani írása Naomi Wolf: A szépség kultusza című tanulmányáról.


A feminizmus úgynevezett harmadik hullámának egyik kiemelkedő alakja Naomi Wolf, akinek 1991-ben megjelent A szépség kultusza című könyve újszerű perspektívába helyezte a kortárs nők akkori helyzetét. Könyve sajnos ma sem sokat vesztett aktualitásából, magyarul 1999-ben kerülhetett a hazai olvasók elé, és 2002-es (amerikai) újrakiadásakor a szerző új előszóban számol be sikerművének gyakran viharos fogadtatásáról [1].

Wolf vizsgálódása abból indul ki, hogy a nemi egyenlőtlenségek formális eltörlését követően a női szabadságot megújult erővel nyomja el a patriarchális hatalom utolsó bástyájaként a szépségipar. Az idealizált szépség ipari szinten kultivált képvilága és szellemisége Wolf szerint a női önállóság elnyomására, sőt a nők lelki és testi egészsége ellen fejti ki hatását. A tömegmédiában a női közönséget célzó fizetett hirdetések folyamatosan megkérdőjelezik a nők természetes testi megfelelősségét, irreális és elérhetetlen célokat avatnak normává. A boldogságot elérő nő ebben a mitológiában asszertív és sikeres, mivel nőiségét az fejezi ki, hogy szép. Mégpedig úgy szép, ahogy azt előírják.

A szépségideál nem új találmány, Wolf sem ezt állítja, viszont olyan társadalmi és kulturális változások követhetők végig a huszadik századi női emancipáció történetében, amelyek új kontextust adnak a szépség elvárásának. Az amerikai nő 1920 óta szavazhat, a második világháború alatt munkába állt, majd megtartotta munkahelyét, 1960 óta használhat fogamzásgátlókat, hogy a legfontosabb állomásokat említsük. A szexuális forradalom nyomán a szüzesség erényét a szépség váltja fel, a női karrier megjelenésével a nők szépségét a szakmai előremenetel követelményének is tekintik. A nők tehát folyamatos megfelelési kényszernek vannak kitéve, immár nemcsak a hagyományos anyai és családfenntartó, szolgáló szerepkör felőli megítélés, hanem ezzel párhuzamos újabb (vélelmezett) konform igények teljesítésében.

A modern nőnek szabadság és boldogság helyett kisebbségi érzés, bűntudat és boldogtalanság jut osztályrészül, természetesen óriási anyagi áron. A nőket célzó kortárs sajtó nagyrészt olyan szépségipari termékek reklámbevételeiből él, mint a különböző kozmetikai szerek, divatmárkák, diétaprogramok, kozmetikai sebészet stb. [2] Tárgyként ábrázolják, és tárgyként kezelik a szépséget, ezzel azonosulva a nők is tárgyként viszonyulnak a saját testükhöz, végső soron egy idegen használati tárgyként, amely adott szabályok szerint működtetendő, ezzel folyamatos megfelelési kényszernek vannak kitéve.

Egyfelől tehát maguk az idealizált „tökéletes” szépségtermékek illetik folyamatos kritikával a fogyasztókat feltételezett testi tökéletlenségükért, amit csodásan csomagolt olajszármazékok, testmódosító beavatkozások és wellnesskúrák által tökéletessé varázsolhatnak. (A varázslás szükségességét vitatni hallatlan.) Másfelől ezek kényszerűen kelletett szépítő praktikák egyáltalán nem ártalmatlanok, a lelki sérülések mellett jelentős testi kockázattal jár a szépségipari lét. Egész egyszerűen önsanyargatásba hergelik a nőket a fiktív szépségideál kedvéért, diéták, fitnessz, wellness és testépítő programok alatt éheznek, illetve bűntudattal viszonyulnak az egészséges testi szükségleteikhez, evészavarokkal, anorexiával és bulímiával küzdenek nők milliói. A mellimplantátum, zsírleszívás, ajakfeltöltés, ráncfelvarrás olyan veszélyeknek teszik ki a megfelelni vágyó nőket, amiről legfeljebb apró betűkkel és mellékesen tájékoztatják őket, már amennyiben. A szép test utáni hajsza halálos áldozatokat is szed, Wolf például felhozza a zsírleszívások halálos áldozatait.

Ahogy a kilencvenes évek Amerikája fokozatos kritika alá vette a „gonosz” nyolcvanas évek fogyasztói szépségesztétikáját, a huszonegyedik században a női magazint böngésző kislányok már tudhatják, mennyire irreális és igazságtalan az ott ábrázolt ideál. Újonnan már a szépségipari ágazat maga is belső kritikát kezd gyakorolni önnön működése fölött [3]. A manipulált photoshop-eszményképek csapdája tudatosan kikerülhető, ám erre sajnos rengeteg rossz tapasztalat vezette rá a nyugati fogyasztói társadalmat: depressziós és evészavaros nők megfelelni vágyó és boldogtalan tömege, százezrei, valamint divatként elterjedt kényszeres diétázás, kozmetikai sebészet-függőség, és az ezt kiszolgáló, éppenséggel rájátszó szépségipar.

Magyarországon azonban még itt sem tartunk, nálunk a nyilvánosság és a nőket célzó sajtó sokkal konzervatívabb és inkább megerősíti a konformista nőideált, nem jellemző ránk a kritikus hangvétel [4]. A fetisizált szép test a siker, az érvényesülés, a nőiség egyetlen üdvözítő értékeként kerül megerősítésre újra és újra, megkérdőjelezhetetlenül. A női függetlenséget végzetesen kompromittálja, hogy amíg a patriarchális rend fenntartói határozzák meg a női értékeket, az idealizált szépség kultuszát, addig az értékes élet kulcsa is mindig mások kezében lesz. A szépségipar érdekei ipari, gazdasági és hatalmi érdekek: profitot termelnek, ehhez pedig pallérozott és alávetett, függő fogyasztókat és fogyasztói kultúrát állítanak elő.

A nők egyik fontos feladata marad ez ellen szót emelni és kritikát gyakorolni.

Naomi Wolf: A szépség kultusza
The Beauty Myth
1991, (Mo.n 1999 Csokonai kiadó, Artemisz sorozat)

1
Naomi Wolf 2002-es bevezetőjéből részlet
http://www.diesel-ebooks.com/cgi-bin/chapter.pl?isbn=9780061577260

2
Virginás Andrea (Sz)épség?; Korunk, 2000 Október
http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=2000&honap=10&cikk=6424

3
Velvet magazin: Újabb csata a csontsovány modellek ellen indított háborúban
http://velvet.hu/blogok/tejbenvajban/2009/06/16/ujabb_csata_a_csontsovany_modellek_ellen_inditott_haboruban/

4
Kádár Judit: Otthonod az uradé; Médiakutató, 2002 tél
http://www.mediakutato.hu/cikk/2002_04_tel/07_otthonod_az_urade/04.html



2009. június 29., hétfő

Ágens: A kapcsolat

„A sofőr lefékezett, hátra rohant, ocsmányul szidalmazta a nőt, s a nyitott ablakon kihajította a telefont, majd gyorsan elhajtott. Majdnem elkapta, de kicsúszott a kezéből, s sűrű hallózás szólt a három darabra széthullott készülékből. Letérdelt mellé, itt vagyok, súgta a csonkba. Tegnap megtaláltalak, nem játszom tovább… Ő volt. A férfi jólnevelten terelgette az ajtó felé, simogatta a hátát, tuszkolta kifelé. A gyerekek? – próbálkozott a nő. Nincsenek gyerekek. Menj szépen. Már megtaláltalak.” – Ágens erős látomása az érzékelés határainak keresése. Hogy aztán életünk leglényegesebb kérdéseivel találjuk szembe magunk..


A keze tele volt szatyrokkal, megint túlvásárolta magát. Munka után botladozva cipekedett, megfogadta, hogy többé nem hozza magát ilyen helyzetbe, de nap, mint nap megtette. A telefonja türelmetlenül csöngött. Abbahagyta, majd újrakezdte. Nem akart megállni, a földre pakolni és felvenni a készüléket. A súly ide-oda billentette, nekiverődött a falnak, meglökött egy sétáló öregembert. Az öreg rosszalló pillantást vetett rá, érezte, azt hiszi, be van rúgva. Be lehetne, de nem volt. Az irodában ment a péntek délutáni whiskyzés. Volt, hogy alig tudott hazamenni, a férje többször rátelefonált, mire hajlandó volt elindulni. Jólesett lazítani, kacérkodni a mindig tökéletes modorú és öltözetű ügyvezetővel. Eljátszani, hogy bármi megtörténhetne, ha akarná. De nem akarta, félt egy elhúzódó kalandtól, a későbbi találkozásoktól. Szerette azokat az embereket, kikkel dolgozott, feloldódott bennük. Nem szívesen zavarta volna meg a nehezen beállt harmóniát. Belemerült a férfi tekintetébe, a hideg kék szemben egy piros folt virított, bevérzés, vagy baleset nyoma. Vonzotta a hidegsége, a távolságtartó udvarlása, a kegyetlenség, ami együtt járt vele. Ismerte a szeretőit, hétről-hétre tértek vissza, mentek el, végül békét kötöttek a szűkszavú igazgatóval. Nem tudtak tőle szabadulni. Alkalmanként belehallgatott a veszekedésekbe, a szakításokba, óhatatlanul belekerült a férfi történeteibe. Minden héten más hozta a piát, ma ő volt a soros. A csöngés nem maradt abba. A hívó fél nem adta fel, erőszakos, dühödt ciripelés szólt a retiküljéből. Ma vette. A régit kidobta, mindent átpakolt ebbe a gyönyörű krokodilbőr táskába. A kiválasztás szempontja az volt, hogy mostantól rendet tudjon tartani benne, áttekinthető, csodálatos rendet. Mindenben erre vágyott. Megszűntetni a beláthatatlan rendetlenséget, az otthagyott pólókat és bugyikat, a könyvespolc porát, az apró tárgyak uralkodó halmait. Minden évben egyszer rászánta magát, hogy átnyálazza a papírjait, kikutassa a fiókjait, átválogassa a ruháit, a sarki cigányok és a környék óvodái nagy örömére. Nem engedhetett meg magának ilyen puccos holmit, de most volt pénze, a kiadó végre kifizette a már régen elvégzett munkáit is. Ilyenkor kényeztette magát, vásárolt, ebédelt, különleges borokat és sajtokat válogatott össze. Mintha mindig így lenne, olyan természetességgel kért a legdrágább árukból. Lazán és elegánsan glasszált a tömött polcok között. Egy munkát hozott ide, rögtön fizettek, azért jött maga. Azonnal akarta a pénzt, meg a tartozásukat is. Kp-ban, mondta a telefonban, kp, más nem érdekel. Különben nem vállalom. Fordított. Ez volt az egyik munkája, középtehetségű írók nagy népszerűségnek örvendő műveivel bíbelődött, nem túl sok lelkesedéssel. Próbálta játékként felfogni a megfeszített tempójú munkát, néha naponta 16 órát is dolgozott. A férfival már délelőtt elkezdtek inni. Az erős ital összezavarta az érzékeit, melyik péntek is van ma? Minden második héten járt ide, tulajdonossá lett egy menő antikvitásban, a tehetségét a szervezésbe, a pénzügyek, befektetések intézésébe fullasztotta. A férjének komoly kapcsolatai alakultak ki ezzel a céggel, s a fordítás mellett, amit puszta szórakozásnak hitt, beleerőszakolta őt az üzleti világba. Minden második hét kínszenvedés volt a számára, kivéve a péntekek bódító óráit, az ivás felelőtlen felszabadultságát. A négy ember ficánkolt a mámorban, a tárgyalások konferenciavonalon zajlottak, szabados beszéddel és néha otromba viccelődéssel. Az ügyfelek megszokták már a hétvégét megelőző indokolatlan vidámságot, s ezen a napon csak azok kapcsolódtak hozzájuk, kik részesedni akartak a nem mindennapi ficánkolásból. A telefon csak nem hagyta abba. Gyűlölte, mikor ennyire erőszakos volt valaki. Eldöntötte, hogy azért sem veszi fel.
Billegett tovább a megrakott szatyrokkal, a csöngetés megszokottá vált, az elhaladó emberek lapos pillantásokkal kísérték, nem értve, miért nem veszi fel azt a rohadt telefont. A gondolataiba mélyedt, nem érezte a karjait majd kitépő súlyt, automatikusan tette egyik lábát a másik után, lépkedett, ábrándozott. Nem szerette az autóját, azért nem járt vele. Frissen jött a gyárból, egyszer-kétszer vezette, de nem tudta megszokni. Automata sebváltó, fedélzeti műszerek, a régi, szakadt Volvóját vágyta vissza. A férje túladott rajta, szemétre való, állította. Az új autó a garázsba került, alkalomadtán letörölgette róla a port és utálta, menthetetlenül. Befordult a sarkon, meg kellett állnia, szétcsúsztak a zacskók a kezében. A földön rendezgette a kenyeret, a narancsot, a tejet, a pezsgőt, névnapja volt, a mézes sonkát, amit annyira szeretett, a hosszú szárú hagymákat tolta vissza a szatyrokba. Megütötte a fejét a whisky, érezte, hatni kezd. Szédült és éhes lett, legszívesebben nekiállt volna lakmározni. Körbenézett, lecsípett egy kicsit a sonkából, a szájába tömte, hagymát tört hozzá. Majd még egyet. A kenyér csücskébe harapott, ezért otthon folyton meg kellett küzdenie. Ha alkalma nyílt rá, meghámozta a kenyeret, a ropogós héját ette csak, a kenyér bele a kutya vacsorájában kötött ki. Általában két kenyeret vett, az egyiket a kamrában rejtegette, hogy szabadon hódolhasson szenvedélyének, a másikat a családjának kínálta. Ma csak egyet vásárolt, szorongott a szétmarcangolt kenyér miatt, majd kimagyarázza valahogy, reménykedett. Már nem hallotta a csörgést, érzékelte, hogy szól, de nem bántotta a fülét az éles pitymákolás. Pitymákol a zsendice, apja nótája volt. Körbenézett. Már mélyen bent járt a parkban, nem emlékezett, hogy került oda, kimaradt az odavezető út, amin meglepődött, mert tőlük legalább 15 percnyi járásra volt. Letette a dugig megtöltött szatyrokat egy padra. Alkonyodott, úgy hét óra felé járhatott. A csöngés csak nem maradt abba. Felvette. A férje volt. Ordított, hogy órák óta hívja és nem éri el, hol van, már délben elment otthonról, mennyi ideig tart a bevásárlás? Nem szólt egy szót sem. Délben? Nem az a péntek van? A whiskys? Bár az nem lehetett, a karjára simuló retikül nem arról vallott. Nem értette. A szatyrokban a bevásárolt árúk, az irodából jőve ugrott be a közértbe, éhes volt, marta a gyomrát a szesz, evett, igen, ez az a péntek. Kósza emlékként beugrott a mai ebéd a kiadótól kapott pénzből, a tekergés, a válogatás, az új ruhák és a ridikül. Beletúrt a krokodilbőr táskába, simogatta, melltartók, nyári ruhák, toppok voltak benne. Rajtuk az árcédula, ma vette, vagy így hozta el otthonról? A férje nógatta, hogy szóljon már, ezt hagyja abba, azonnal menjen haza. Hol vagy? - kérdezte. A parkban - felelte. Érted megyek, ne tedd le. A férfi folyamatosan beszélt hozzá, minden lépéséről tájékoztatta, beszállok a liftbe, hallotta az akadozó búgást, csattanást, az ajtó megint nehezen nyílik, a telefonon keresztül átszüremlő utcazajt, ahogy szidta az autósokat, nem engedik át, a későre maradt gyerekzsivajt a közeli játszótéren, a biciklizők csengetéseit, valószínű a férje előttük tekergett, elnézést kért, majd újra a hozzá szóló beszédet. Miért csinálod ezt? Hányadszor fordul elő? Részeg vagy? Igen, azt hiszem. Nem tudom. Látlak, hallotta, s a férfi letette a telefont. Halló, kiabálta a nő, hol vagy? Én nem látlak. Halló! Telt az idő. Ide kellett volna érnie. Úgy figyelte a tájat, ahogy az állatok, odaadó vizsgálattal gyűjtötte a szagokat, minden apró változást megszemlélt, kora esti meleg szél érkezett. Imádta az ilyen estéket, az ölelő meleget, a vacogás nélküli éjszakákat. Nem mert elmozdulni a padtól nehogy elkerüljék egymást. Nyolc óra volt. Már régen meg kellett volna találnia. Telefonált, a hívott szám nem elérhető mondta a hang. Újra és újra hívta, a műsor változott, a vonal túlterheltsége miatt a hívott szám nem kapcsolható. Nézte a parkot, beleolvadt a nézelődésbe, a szélre megmozduló leveleket figyelte, az elcsendesülő madarak csivitelését próbálta megfejteni. Kopasz csigákkal népesült be az út az eső után. Eső után, de nem volt eső. Fázott, összébb húzta magán a ruhát, csuromvizes volt, a hajából is csöpögött a víz. Esett. Megrémült. Mi történik vele? Az érzékelése nem egyezett azzal, amit átélt. Sírógörcsöt kapott, hüppögve szedegette össze a cuccait. Hazamegyek, a szatyrait illesztgette egymásba, könnyebb legyen cipelni. Fázott és félt. Sötétedett, a lemenő nap fénye átvilágította a parkot. Hosszú út sejlett fel, idegenül véget nem érő. Ez nem az a park. Nem az a park. Kapkodva hívta a férfit, nem ott vagyok. Itt vagyok, ordította, itt. A telefon kicsengett, de nem vették fel. Arra indult, amerről jött, nem érdekelte a felkínálkozó út. Kilépett a parkból. Meglátott egy buszmegállót, néhány ember ácsorgott ott és érdeklődéssel nézték az agyonázott nőt. Odaállt ő is. Olvasta a táblát, merre megy. Uramisten, hogy kerültem ide? A város egy a számára ismeretlen kerületében volt. Egy ablak melletti helyet foglalt el, bámulta a feltárulkozó városrész fényeit. Gyönyörű volt, valahogy kinyíltak a házak, erejük teljében pompáztak. Azt, hogy pontosan mit jelent, hogy kinyíltak, nem tudta, de érzékelte, hogy az épületek kitárulkoztak neki, felfedték való lényüket és szépségüket. Éltek. Egy lélek nem volt az utcákon, az éjszakai eső nyomai már felszáradtak. Hajnalodott, a buszvégállomáson talált egy térképet és próbálta beigazítani magát a városba. Megtervezte a hazafelé vivő utat. Felült a buszra, s várta, hogy elinduljon. Erős illat csapta meg az orrát. Hullámokban érkezett. Visszahúzódott, majd megint elérte őt. Egy meggyötört fiatal lány szállt fel a buszra, behúzódott az ablak mellé. Látszott rajta, hogy nem aludt éjszaka. Az alkohol és kaland nyomait őrizte az arca. Hatalmasakat ásított, a szeme véreres és kifejezés nélküli volt, fásultan dugta a fülébe a fülhallgatót, a lába verte a ritmust.


A nőt idegesítette ez a kora hajnali dübörgés. A lány arcán egy tenyérnyi horzsolást fedezett fel, igyekezett rejteni, de elő-előtűnt a zenére ringó arc vonalában. Éjszaka szerezhette. Mit bámulsz – büfögött rá a lány. Bocs, nem akartam. A nő intett, hogy nem baj. Te vagy az első ember ma reggel, akit látok. Hol szerezted? – kérdezte az arcán éktelenkedő zúzódásra mutatva. Semmi közöd hozzá – ugrott fel a lány, belerúgott az ülésbe, leszállt. A nő megnézte a menetrendet. A busznak már el kellett volna indulnia. Csodálkozott azon, hogy a férje nem hívja, otthagyta a parkban. Megnézte a mobilját, senki nem kereste. Öt óra ötven volt. Végre elindultak. Beleszagolt a levegőbe, már nem érezte az illatot. Egy hegyről tekergett lefelé a busz, szűk egyirányú utcákon mentek keresztül, ő volt az egyedüli utas. Senki nem állt a megállókban, így veszélyes sebességgel kanyarogtak lefelé. Egy kis utca végén előbukott a város panorámája. Tejszerű pára ült meg a dombok között. Nagyon magasan lehettek. Telefonált, hívta a férfit, kicsöngött, de ilyenkor még le volt halkítva, ismerte a férje szokásait. Hogy lehet, hogy erre nem járt még sosem? A házak elrendezése, a kertek, a kerítések idegenek voltak. Nem ismerte fel a formájukat. Utazott. Azon gondolkodott, miért nem szereti ezeket az egymáshoz tapadó, gondozott, kicsi kerteket, a míves házakat. Lenyűgözte a kanyargás, a látvány, a rendben tartott környezet, de sterilnek érezte, logikátlanul hibátlannak, mesterkéltnek. És zsúfoltnak. Elképzelt egy reggeli kávét a teraszon, a szoros életközösséget vállaló kortyolgatást, a belebámulást mások életébe és egy komoly együttműködést igénylő kertészkedést, mely megbeszéléssel kezdődik és sértődéssel ér véget. A zsebkendőnyi telek melyik része lenne az övé, nem kért belőle. A férje mindig is ilyen helyre akart költözni, de ő félt, hogy nem tudja elzárni magát a többiektől, és kéretlen élettársakat kell majd elviselnie. Így csak magára csukta az ajtót, s a vastag falú belvárosi lakás lezárta az utat az oda nem valók elől. Nem engedett senkit magához. Utálta a látogatókat, nem szeretett készülni és várni a vendégeket, kínálni őket, majd mosogatni utánuk. Akik ismerték hívatlanul állítottak fel, amit eleinte nagyon morcosan vett tudomásul, többször szóvá is tett, veszekedett, az elvégzendő munkáira hivatkozott, nem ér rá, csak egy kávéra mondták a barátai, majd később hálásan kért bocsánatot, ha valaki túlverekedte magát ezen az utálatos fogadtatáson. Az előre megbeszélt találkozókat sorra-rendre lemondta. A gyerekeire, az elfoglaltságaira, a rosszulléteire fogta a vendégek iránti viszolygását. Szerencsére voltak, kik nem adták fel és akarattal áthágták a szabályait. Ismerték az időben minél messzebbre megbeszélt találkozók sorsát. Újra hívta. A férfi felvette, mit akarsz, kérdezte az álmos és durva hang. Hogy mit akarok? Egész éjszaka kóvályogtam, nem találok haza, bőgte bele a telefonba. Na, jó, ehhez nincs kedvem, hangzott a válasz, a férje kinyomta a készüléket. Ilyen még nem fordult elő. Ha eltűnt, eddig, mindig megkereste. Ez volt az ő hallgatólagos, titkos játékuk. A nő eltűnt, a férfi megkereste és hazavitte. Soha nem beszéltek arról, hogy a nőnek miért kell elmennie és összekevernie az időt, bizalommal szerették egymást, s ez belefért a kapcsolatukba. A férfi mindig megbocsátott. Összeszedte a reszkető, alkalmanként ittas, tudatvesztett nőt, lefürdette, betakargatta, és reggel időben ébresztette. Sokáig ment minden a maga útján. Majd újra bekövetkezett. Elveszett, a férfi megkereste, hazavitte, ápolta, enni adott neki, szeretgette. Hónapokig nem történt semmi, a nő jól viselkedett. Hívta a férfit, hosszan csöngött, fürödtem, mondjad. Miért nem keresel? – sivított a nő. Most? – döbbent meg a férfi. Egy órája indultál el itthonról. Ezt ne csináld! Nem megyek sehová. Dolgom van. Megállt a busz. Az első megálló volt, ahol állt valaki. Le kell szállnom, eszmélt a nő, s kilökte az összecsapódó ajtót. A buszvezető az öklét lengette felé. Idióta, üvöltötte. A telefon. Kutatott a táskájában, nem találta. A buszon hagyta. Ütötte a távolodó jármű ajtaját. Fent hagytam a telefonom, kérem, álljon meg. A sofőr lefékezett, hátra rohant, ocsmányul szidalmazta a nőt, s a nyitott ablakon kihajította a telefont, majd gyorsan elhajtott. Majdnem elkapta, de kicsúszott a kezéből, s sűrű hallózás szólt a három darabra széthullott készülékből. Letérdelt mellé, itt vagyok, súgta a csonkba. Tegnap megtaláltalak, nem játszom tovább. Eltévedtem, nem voltam otthon éjszaka, mondta a nő. A férfi dühösen ismételgette, nem játszom, érted, nem játszom. Nem bírom, nem akarom. De eltévedtem – sírdogált a nő. A vonal megszakadt. A darabokból összerakta a telefont, működött. Egy forgalmas úthoz ért, megismerte a parkot, az ő parkját, azt, ahol eltűnt. Visszasétált a padhoz, a szatyrok ott feküdtek alatta, a kenyeret, a tejet és a pezsgőt elvitték, érdekes a hagyma, a sonka, a fűszerek nem kellettek senkinek. Ezek szerint itt hagyta őket. Megnyugodott. Most hazamegyek. Nekiindult a hosszú, fák övezte útnak. A lombkoronák összeölelkeztek a feje fölött, alig engedték át a nap sugarait. A játszótéren óvodások gyúrták egymást, egy kislány alaposan megnézte őt. Szia. Szia – felelte. Mit csinálsz? Játszom, nem látod? – méltatlankodott a kislány. Én is játszom, nem látod!? – ordított rá a nő. A kislány legörbülő szájjal továbbállt. Megy, hogy bepanaszoljon az anyjának, a rohadék! – gondolta a nő, és futni kezdett. A krokodilbőr táska csapkodta az oldalát, az egyik karjával magához szorította, a szabadon maradt kezével kalamolt, karmolt, kapott a levegőbe, hogy minél gyorsabban rohanhasson. Fuldokolva nyelte, harapta a levegőt, átugrott a homokozón, dobbantott és átvetette magát a mérleghintán. Az egész könnyűnek és súly nélkülinek tűnt, dobbantott, ugrott, vetődött, pördült, szökkent, néha megbicsaklott a lába, de pillanatok alatt visszanyerte az egyensúlyát, szilaj táncszerű mozdulatokkal futott és lebegett. Szomjas volt. Levetette magát a földre, hanyatt fekve kapkodta a levegőt. A fuldokló köhögés összekeveredett egy váratlanul nekiinduló nevetéssel. Megrázta magát, a fejét ide-oda rángatta, egyszer látott egy epilepsziást, annak a rohamát idézte fel, játszott, köhögött, a torkát csiklandozta a már-már kirobbanó kacagás, a könyökét és a sarkát ritmusra verte a földhöz. Ez az a park és most hazamegyek – énekelte megbicsakló hangon. Irgalmatlanul szomjas volt. Leporolta a ruháját, fölhúzta a cipőjét, a pántja leszakadt, s sántikálva elindult arra, amerre emlékezete szerint az ő parkjában a kútnak kell lennie. Lemosta az arcát, kiöblítette a száját, nyelte a friss vizet. A hidegtől libabőrös lett, reszketett. Hazamegyek átöltözni – mondta, a szájából kibuggyant a víz, végigcsurgott a nyakán, eltűnt a ruha dekoltázsában, a hasán kanyargott, majd a combján megakadt, s csöppökben hullott a lábfejére. Ma jönnek haza a gyerekek, eszmélt, sietnem kell. Megtörölgette a testét, irritálta a víz. Összekapta a holmiját, észrevette, hogy a krokodilbőr táska füle leszakadt és a varrás a cipzár mellett elengedett, a színe is megfakult. Ijedten simogatta a ridikült, próbálta a fület visszaerőltetni a helyére, a cérnát megcsomózni, hogy ne szakadjon tovább. Kutatott valamilyen zsinór után, hogy összeköthesse a szakadást. A táska üres volt, nem találta a pénztárcáját, a vásárolt dolgokat, egy kulcscsomó árválkodott benne. Nem az ő kulcsa volt. Végigtapogatta a retikült, hátha a mélyére csúsztak a dolgai, valamelyik rekesz mélyén lapulnak. Egy apró tárgy akadt a kezébe, nem ismerte fel. A bélés és a bőr között lehetett. A finom selyem könnyen szakadt, a körmével aprókat tépve haladt egyre beljebb, benyúlt. Egy parfümminta volt. A nyakára, a haja alá, s a csuklójára fújt. Az ütőerénél lágyan összedörzsölte vékony karjait, a finom illat elöntötte a pici teret. Végigsimított a haján, az arcán, a ruháján, s kilépett a parkból. Megütötte a fény. A szeméhez emelte a kezét, s hunyorogva leste az utat. A lámpa zöldre váltott, átsétált, a szemközti ház volt az övé. Belökte a kaput, megcsapta a kukák bűze, a dinnye rothadó szaga, az ételmaradékok émelyítő elegye. Már megint nem vitték el időben, dohogott magában, s meggyorsította a lépteit. Az első emeletre érve elérte őt egy épp most fövő húsleves illata. A lakására gondolt, a cselédszobából kialakított szobájára. Imádta ezt a szűk, de magas lyukat, a lichthofra néző ablak csipkemintás tapétáját, a kislány- és kamaszkorából megmaradt rekvizitumok illatát, a dobozait, a szerelmei leveleit, melyeket néha megritkított, attól függően épp melyik emlék jutott eszébe az évente egyszeri szortírozáskor. A lépcsőfordulóban egy fiatal, ismeretlen nőbe ütközött. Zavartan kértek elnézést. Alaposan megnézte a lányt. Szép volt és egészséges. Rózsás arc, elégedett tekintet, leomló fürtjei lobogtak, ahogy átugrotta a lépcsőfokokat. Sietett. Mikor egymásnak ütődtek, megsimította a nő kezét, úgy kért bocsánatot. Jól esett az érintése, tapintatos, finom, megadó érintés volt. A nő elsírta magát. A játék lényege volt ez a simogatás. A megtalálás pillanatában járt neki. Az óvatos, lágy dédelgetés. A férfi, mint először, úgy nyúlt hozzá. A találkozás utáni órák is így teltek el. Lefürdette, megfésülte a haját, befektette az ágyba, betakargatta és ő elmesélte, hogy mi történt vele. Reggel kávéval ébresztette, majd engedte útjára, hogy innentől sokáig ne kelljen ezt tennie. A nőnek legalább két-három hónapig jól kellett viselkednie. Ez volt az egyezség lényege. A fiatal lány cipőjének dobbanásai elhaltak, a nő sokáig állt a boltíves lépcsőfordulóban, nekitámaszkodott a falnak, poros lesz a hátam, gondolta. Először fordult elő, hogy egyedül jött haza. Hazacirógatás – morzsolgatta a szót. Tetszett neki. Fölbotorkált az emeletre, becsöngetett. Még egyszer. Nyílt az ajtó. A szűkszavú igazgató volt. Mit akar – kérdezte. Kezdettől fogva magázódtak, a nő erőltette volna a tegezést, de a férfi nem akarta, így szeretett dolgozni és szeretkezni is, a volt feleségével is magázódtak, az ágyban is – vallotta egyszer. Itt lakom – mondta. Többet nem játszom magával – villant a férfi szeme, menjen innen. A nő a férfi mellkasára tette a kezét. Itt lakom, mit csináltál a férjemmel? Elég! Nem vagyok a férje és nincs többé játék! Megértette? A nő megsimogatta a férfi mellkasán a szőrt, ő hagyta. Beletúrt és undorodott. A finom, csupasz mellkasú férfiakat szerette, a kisfiús tekintetet, a tiszta, egyértelmű testet. A sikamlós hullámokat a csípőn, a kemény, egyenes vonalú combokat. A férje ilyen alkatú volt. Megkapaszkodott és magához rántotta a férfit. Miért változtatsz a játékszabályokon? - súgta a férje. Nem változtattam, nem találtál meg. De megtaláltalak. Itthon vagy. A nő összeomlott. Itthon vagyok? – kiáltotta. Hol vagyok? Félrelökte a férjét az ajtóból, berohant a cselédszobába, a csöppnyi ágyon összekuporodva feküdt egy nő. Lerántotta róla a takarót. Az felemelte a fejét. Szebb napokat élt, fáradt arc nézte őt. Szépen ívelt szemöldök, hullámos világosbarna haj, erős, sötétkék szemek, hosszú, fekete szempillák. Ő volt. A férfi jólnevelten terelgette az ajtó felé, simogatta a hátát, tuszkolta kifelé. A gyerekek? – próbálkozott a nő. Nincsenek gyerekek. Menj szépen. Már megtaláltalak.

Az indexkép Gergye Krisztián, a portré fotó Lajti Virág munkája

2009. június 28., vasárnap

Versvasárnap - Seregély Ágnes

„Lógok egy ablakban a kilencediken
És arra gondolok, mennyire nem tudnék rólad
Verset írni, legalábbis olyat, ami hozzád érne
És én is tudom, valami rímeset, játékkal tele.”

Seregély Ágnes verseiből.


Mi van, ha minden ember kiszáll

és én bent maradok.
Mi van, ha az van, ami van
Vagy amit akarok / nem akarok.
És ha elindul és ha meg-megáll,
Mi van, ha mindenki kiszáll?

Egyszer voltam én is, de most így
(utólag) nem vagyok.
Talán, ha egyszer kint
- vagy értékelem - s bent maradok.

Talán, ha minden ember más és más
Sorrendben nézi meg magának azt,
Ami felett ez a ki- és beszállás
Sokszor felébred s virraszt.

Mi van, ha minden ember mást színez,
és én bent maradok:
Honnan szerzek más hitet
Vagy, amit akarok / nem akarok.
(És ha elindul? Vagy meg-megáll?
Mi van, ha minden kiszáll?)

A remekmű

Erre nem lehet reflektálni.
Mégsem lehet reflektálatlanul.
Közelében a nyitott szem
egyszerűen elvakul,
De a sorok között
- sok toll (szem) belétörött -
nem léphet ki magából
sem a forma, sem a tárgy
(sem a másé, sem saját),
A művészet nem képes másra
csak körbeírni önmagát.

½-ig

Nézem őket, ahogy félig – vagy talán egészen – szerelmesek beléd,
Itt futkároznak fel-alá utcákon át pár krimó között,
Sajnálnak, bíztatnak, együtt éreznek, segítenek, ha kell
És te megsimogatod a hátukat és a kezüket,
Ha épp eléri őket valami homály.

Lógok egy ablakban a kilencediken
És arra gondolok, mennyire nem tudnék rólad
Verset írni, legalábbis olyat, ami hozzád érne
És én is tudom, valami rímeset, játékkal tele.

Meg hogy mennyire nincs közünk, egymáshoz, semmi,
Utcakövek, szomszédos tereken,
Nem látok semmit, csak a hátadat, milyen nehéz
Így írni bármit is.

És hogy
mennyire szeretnélek most semmibe venni,
Úgy, ahogy talán pár évvel ezelőtt, átnézni
Rajtad. Hogy üres lennél nekem, meg minden szavad,
Mint mikor először találkoztunk, most meg itt érzek
Veled együtt és próbállak leírni.

Töredék

Beszélt...

Ő másképp, másképp s vonalát követte
A világ keresztül-kasul, mögötte
Millió és millió kicsi folt úszik
Fényben és lábam alól a talaj kicsúszik.

Harmatosan s frissen jöttek a szavak,
Hogy aztán a levegőben párologjanak
Tovább, egy hanggal átlendült az ajka
Minden akadályon mikor csak akarta
Felém intett kezével s a polcra
Lábait egymás után könnyen felpakolta.

Teendők

- felmondási papírok a cégtől
- bevásárlás: 1 kg krumpli, hagyma, 2 tejföl,
1 pár parasztkolbász (az olcsóbbikból), 1 doboz tojás,
2 joghurt (epres, ha nincs almás), 1 liter tej,
paradicsom, paprika, gyümölcs
- könyvtár (a könyveket összeszedni még reggel)
- esőkabát (megkérdezni R.-t, hol vette a sajátját)
- W-t felhívni
- „sajtós” cuccok
- nadrágkosztüm
- dzsekimet elhozni
- angolozni (legalább 1 órát naponta)
- álláshirdetés!
- számítógép
- sárvédő, csengő
- csekket befizetni
- számlabejelentés

*****


A szerzőről

1982-ben (egyes források szerint '83-ban) született egy Vas megyei kisvárosban, Celldömölkön.
Gyermekkorát is itt töltötte: itt tanult, élt. Néha kiült egy dombra ott, ahol már a hátsó kertek is mind véget érnek, és nézte az elé táruló látványt, leginkább a Ság-hegyet. 2000-ben került Budapestre, kezdetben talán nem nagyon találta helyét, de azóta átszakadtak benne a gátak. 2001-től a "Három Holló" fordító- és irodalmi kör tagja. Aktivista: mondhatjuk, hogy saját belső erkölcsi mércéjét követi.
A II. Feminista Internacionálé tudományos segédmunkatársa és a Kuplavics Irén emlék-albizottság szóvivője. Ír itt-ott, néha ilyen-olyan álneveken. 2007-ben a kuruc.info nevű performansz-portál jól sikerült portrét jelentetett meg róla. Jelenleg a kapitalizmus monumentális szobrát építi nagy erőkkel. Mindenki szereti, ha nem, akkor megsértődik. Macskája Borisz, személyisége töredezett.

A Versvasárnap rovat korábbi szerzőinek versei:
Versvasárnap - Ughy Szabina

Versvasárnap - Czapáry Veronika


Versvasárnap - Király Odett

2009. június 27., szombat

Amerika legfelzaklatóbb női regénye - 3.

Sapphire: Push!
Olvasd ingyen, szerdán és szombaton!
Ereje megtöri a női nemzedékek trauma-láncát.
Sors és tehetség egysége.

A Push! az amerikai irodalom számára valódi knock out-tal ért fel. Addig nem ismert kendőzetlenséggel, nyers egyszerűséggel és szókimondással szólt egy fiatal lány küzdelmeiről, a női kiszolgáltatottságról, a szexuális erőszakról, a testiségről és mindenekelőtt az írás hatalmáról.
Sapphire, eredeti nevén Ramona Lofton 1950-ben született a kaliforniai Fort Ordban egy középosztálybeli katonacsaládban. Három éves korában apja megerőszakolta, s alig volt tizenhárom éves, mikor alkoholista anyja elhagyta a családot. A New York-i City University-n, majd a Brooklyn College-on szerzett diplomát.


Sapphire: Push - 3. rész


Még az 1983-as dolgok járnak a fejemben, és az anyám üvöltözik velem, hogy „Precious! Preciuous!” De a fejem nincs itt, az négy évvel ezelőtt van – az első baba. A mosogató előtt álltam, mikor a fájdalom belém mart, és ő is elkezdett verni.
A kezem lecsúszik a mosogatóvízbe, megmarkolom a nagykést. Meg ne üssön, nem hazudok, ha megüt, halálra szúrkálom, úgy éljek!
– Precious! Elment az a csepp eszed is? Ott állsz, oszt sehovase nézel. Hozzád beszélek!
Mintha az olyan fontos lenne.
– Elgondolkodtam – mondom.
– Te gondolkodsz, én meg hozzád beszélek?
Ezt úgy mondja, mintha százdollárosokat égetnék egymás után.
Megszólal a csengő. Vajon ki lehet az. Sose csenget be senki, hacsak nem drogosok, akik be akarnak jönni a házba. Utálom a kábszereseket. Csak rontják a hírnevünket.
– Eriggy, mondd meg a seggfejeknek, hogy ne csöngessenek többet – mondja. Közelebb van az ajtóhoz, mint én, de az anyám bizisten nem mozdul, ha nem kell mindenképp. Amikor a kapucsengőhöz érek, észreveszem, hogy még mindig a konyhakést markolom. Néha gyűlölöm az anyám. Azt iszem, néha ronda.
Megnyomom a beszélőgombot a telefonon, és beleordítok: – Hagyd abba, te szarházi! – és visszamegyek a konyhába befejezni a mosogatást.
A csengő megint berreg. Visszamegyek. – Ne csöngess má! – mondom megint. A szarházi megin csönget. – Fejezd be! – Megint csönget. – FEJEZD BE! – Megin belekiabálok. Megint csenget. Anyám közbelép és aszondja: – Hallgasd meg, mit akar, hülye! – Azt akarom mondani, hogy nem vagyok hülye, de tudom, hogy az vagyok, úgyhogy nem mondok semmit, mer azt se akarom, hogy megverjen, mer onnan tudom, hogy elegem van a verésből, hogy a mosogatóban ott szorongatom a nagykést. Ha még eccer megüti Precious Jonest, leszúrom. Megnyomom a hallgatót. „Sondra Lichenstein keresi Claireece Jonest és Ms Mary Johnstont.” Mrs Lichenstein! Mi a frászt akar? Azt akarja, hogy most igazán elpáholjam.
– Ki az, Precious? – kérdezi az anyám. Azt mondom: – A fehér kurva a suliból. – Mit akar? – kérdezi. – Nem tudom. – Kérdezd meg – mondja. Megnyomom a beszélőt, beleszólok: – Mit akar? – Aztán megnyomom a hallgatót, és Mrs Lichenstein azt mondja:
– Az iskoláról akarok magukkal beszélni. – Ez a picsa bedilizett. Eljártam, amíg ez a büdös kurva ki nem halászott a folyosón, baszogatott, magára haragított, felfüggesztett, csak azér mer terhes vagyok – szóval betett a sulimnak. Most meg a fehér picsa lenn áll a ház előtt, és arról locsog, hogy a suliról akar beszélni velem. Te jó ég, hol vannak ilyenkor a drogosok, amikor kellenének. – Mi ez az egész, Precious? – kérdezi az anyám. Az anyám nem akarja, hogy egy nyavalyás fehér, mint Mrs Lichenstein szociális munkás tanár picsa idetolja az orrát. Az anyám nem akarja, hogy elzárják. Azaz nem a szoctámtól. Pedig ez a vége, ha egy nyavalyás fehér, mint Mrs Lichenstein meglátogat minket. Ha nem lennék terhes, és nem lenne olyan nehéz lépcsőzni, lerontanék, és szétrúgnám a seggét. Anyám aszondja: – Iktasd ki a nyavalyást. Aszondom a beszélőbe: – Haszta la viszta, bébi. Ez spanyolul az, hogy viszlát, de ha niggerek mondják, olyan, mint a nyald ki. A csengő megin beindul. El se hiszem, ez a gyogyós paraszt. Megnyomom a beszélőt, és beleszólok: – Tűnjön innen Mrs Lichenstein, mer még seggberúgom. – A csengő zúg. Megnyomom a hallgatót. – Claireece, sajnálom, ami csütörtökön történt. Csak segíteni akartam. Én…Mr Wicher azt mondja, az egyik legjobb tanítványa vagy, hogy van érzéked a matekhoz. Megáll, mintha gondolkodna, mit is mondjon ezután, aztán azt mondja: – Felhívtam egy Ms McKnight nevű tanárt a Alternatív Gimnázium/Mindenki Tanul-ban. Az egy alternatív iskola. – Megin megáll, aztán: – Claireece, hallod? – Megnyomom a beszélőt: ¬– Aha. – Jó. Mint mondtam, felhívtam Ms McKnightot a Mindenki Tanul-ban. A 125-dik utcában van, a Hotel Teresa 19. emeletén. Nincs túl messze innen. – Megnyomom a beszélőt: – Tudom, hol van a Hotel Teresa. – Magamban meg azt: „Kurva”. Megnyomom megint a hallgatót, ezek a szemetek azt hiszik semmit se tudsz. Aszondja: – A telefonszám 555-0831. Már tudnak rólad. – Mrs Lichenstein megáll. – Hívd őket, vagy ugorj be, a tizenkilencedik emelet… – Megnyomom a beszélőt, és megmondom neki, most figyeltem rá életemben először. A szívem egész meleg – legalábbis a fele – ha arra gondolok, hogy Mr Wicher szerint jó diák vagyok. A másik fele ki tudna ugrani a helyéből, és szétrúgni Mrs Lichenstein seggét. Már nem csöngetnek – azt iszem vette a lapot.
Azzal alszom el, hogy Hotel Teresa, tizenkilencedik emelet, egy alternatív suli. Nem tudom, milyen egy alternatív, de érzem, hogy akarom tudni. Tizenkilencedik emelet, ez az utolsó, amire gondolok, mielőtt elalszom. Azt álmodom, hogy egy liftben vagyok, ami fölfelé megy, és még följebb, hogy már azt hiszem, meghalok. A lift kinyílik, és ott van a krémes kávészínű pasi a spanyol negyedből. Felismerem, hogy ő az, aki segített megszülni a gyerekemet, mikor a konyhakövön feküdtem véresen. Megint a homlokomra tette a kezét és azt suttogta: – Nyomd, Precious, mindjárt nyomnod kell.

Amikor Precious fölébredt, nem az álmára emlékezett, hanem arra az első alkalomra, amikor nyomnia kellett. Ez két egész nappal volt azelőtt, hogy a babáját odavitték volna neki, és megtudta, mit is jelent a „csak egy kis légzési nehézség”. Megpróbált kinyúlni a karjával, de sokkal fáradtabb volt, mint addig bármikor az életben. A vajszínű ápolónő és a kis fekete ott álltak az ágya mellett. A kis fekete tartotta a babáját. Vaj nővér a takaró alá nyúlt, és megfogta Precious ökölbe szorított kezét, kihajlította, és ujjait nyugtatólag simította végig Prescious tenyerén. Aztán a másik nővér szemébe nézett. A kis fekete elindult, hogy Precious kezébe adja a babát, de Vaj nővér kapta magát, és elvette tőle.
– Valami baj van a kislányoddal – suttogta – de él. A tiéd. – Vaj nővér Precious kezébe adta a lepedőbe bugyolált csöppséget. Precious mélyen belenézett a ferdevágású szemekbe, a lapos arcba, aminek közepén a nyelv ki-be járt.
– Mongoloid – mondta a másik nővér. Vaj nővér odavágott a pillantásával.
– Mi történt? – kérdezte Precious tompán.
– Hát, sok minden. Az orvos majd bővebben beszél róla, Ms Jones. Úgy tűnik, a babád Dawn kóros lehet, és lehet, hogy oxigénhiány lépett fel nála szülés közben. Ráadásul maga olyan fiatal, ilyesmi gyakrabban történik az ilyen fiatalokkal…– A hangja egy pillanatra elváltozott. – Volt egyáltalán orvosnál a terhesség ideje alatt?
Precious nem válaszolt a kérdésére. Felemelte a karját, és Vaj nővér felé nyújtotta a babát. Vaj nővér bólintott a kis feketének, aki elvette a babát. Vaj nővér föltelepedett az ágy szélére. Precious köré próbálta fonni a karját. Megsimogatta a homlokát, és azt mondta neki: –Annyira sajnálom, Ms Jones, annyira sajnálom!
Precious megpróbált elfordulni tőle, de a Greenwood, Mississippiből származó vajszínű nővér egyre szorosabban tartotta, ahogy Precious vállait és mellkasát a karjaiba vonta. Precious érezte arclemosó-keményítő-dezodor-egyenruha szagát, és a gyümölcsös rágó halványodó illatát, és olyan melegséget érzett maga felé áradni, amit az anyjától sose érzett. Akkor elkezdett sírni. Csak egy kicsit eleinte, aztán tovább és tovább, minden fájt – a véres szakadás a lába közt, a nagy kékesfekete folt a feje oldalán, ahol az anyja rugdosta, de Vaj nővér nem vette észre, és egy kicsit túl szorosan fogta ott. Precious zihált, és sírt a lapos arcú gyerekért, saját magáért, akit még sosem öleltek. Még az apja se, aki éjszaka jött hozzá, ő se ölelte, csak hátranyomta, és a szájába tömte büdös, pisiszagú fütyijét, aztán meg a puncijába. Évek és évek teltek el így. Az első osztály egy koszos rózsaszín ruhában kezdődött, amin az ő szaga volt szétmázolva. Második. Harmadik. Negyedik. Úgy tűnt, az éjszaka az övé, és ő ennek része. Láthatatlan sötétség tűnt el. Olyan sötét volt, hogy egyszerűen csak leállt – nem beszélt, nem labdázott, nem írt a pontozott vonalra, nem azonosított be alakokat és színeket. Mit számított, hogy a lila paca négyzet volt-e vagy kör. Vagy hogy kék volt, lila, vagy sárga. Mit számított, merre néztek a betűk a papíron, hogy a mézeskalács házikó teteje a lap alja vagy teteje felé mutatott-e. Precious letette a könyvet, babát, ugrókötelet, a fejét, az énjét nagyon csöndesen az osztály végében, amikor hat éves volt. Nem igazán nézett fel addig, míg tizenkét évesen a mentős meg nem kérte, amikor nyögve találta a konyhakövön a Lenox út 444-ben, és most ez az ápolónő az arcát fogta, és azt mondta neki: – Nézz rám, kicsikém, át fogod vészelni. Tényleg át fogod vészelni.
Precious fájdalmas zavarban nézett fel rá, és arra emlékezett, hogy az anyja cipője golyóként csapódott a fejébe, hogy az apja hímtagja az arca előtt himbálózik, és most van egy gyereke, akinek olyan az arca, mint a koreaiaknak.
– Hogy lehet? – sírta – Hogy lehet?

A regény előző részletét az alábbi linken olvashatják:

Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 1.

Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 2.

2009. június 26., péntek

A művész: nő

A prae.hu szervezésében megrendezésre kerülő, a Művész: nő című irodalmi délután június 23-án debütált a nagyközönség előtt. Pál Dániel Levente mélyre ásott, Falcsik Mari és Rutkai Bori gyerekkorán túl igyekezett a művésznők legbensőbb hitvallásáig jutni, hol frappánsan, hol kicsit ügyetlenebbül terelgetve a beszélgetést. Hiába, a TreffOrt kert alagsori termébe zsúfolódott ifjúságot nehéz volt túlkiabálniuk. Rutkai inkább az énekléstől is elzárkózott. Vigasztalásul, fülünk hegyezve, Falcsik Mari költeményeit hallhattuk.

Pedig alakulhatott volna egész másképpen is. Az alapkoncepció kitűnő, a babzsák puffokkal otthonossá varázsolt színpad is telitalálat, mindjárt családiassá teszi a hangulatot. A baj csak az, hogy még a művésznők testközeléből is nehéz kivenni a szavakat, a terem hátsó traktusa, aki mellesleg nem a programra jött, gondoskodik az aláfestésnek kicsit hangos háttérzajról. De mint mindenen, ezen is túltesszük magunk, elvégre „ismerkedni” jöttünk.
Az alkotók száraz, tényfelsoroló önéletrajza helyett szokatlan bemutatkozással indul a csevely. Ha fellőnének egy űrhajót a világmindenségbe – indít Pál Dániel Levente – ti mit üzennétek? Falcsik Mari magáról annyit írna egy cédulára költő, a légi jármű falát pedig az Éljen a művészet! (ha van hely, esetleg a versek, a zenék, a mesék, a gyerekek, stb…) ominózus sorával, soraival ékítené, míg Bori üzenete szemtelenül egyszerűen csengne az éterbe: Ne szemetelj!

És ha már szóba kerültek a mesék és a gyerekek, mi egyébbel is folytathatnánk e nemes és hálás témán kívül? A dolog apropóját Falcsik Mari és Rutkai Bori közös, a gyermeki vidámságot és energiákat fokozó mesekönyve szolgáltatja. Bori kiskorában azokra a fabulákra bukott, amiben tó vagy perec volt, míg előbbinek virtuálisan le lehetett dőlni a partjára, utóbbiból jól be lehetett lakmározni. Az illusztrációk fontosságával mindketten egyet értenek. Mari kedvenc mesekönyve jelenleg Rutkai Bori Piroska és a farkasa, mely a képek nyelvén eleveníti körénk a jól ismert történetet. Tízévesen viszont az Árvácska és az Apostol foglalták el ezt a kitüntető helyet. Falcsik majdnem mindenevő volt, csak a feleslegesen szomorú történeteket negligálta. Kitört belőlem az akciówoman és szépen átrajzoltam a színes ceruzáimmal, ha valami nem tetszett.. A síró kisfiúnak így lett mosolygós az arca, amint visszakapta kakaóscsigáját, amivel a rút kiskakas szelelt el a história végén. Falcsik ma is igyekszik ezzel a ceruzával dolgozni, igaz, ma már nehezebben megy - vallja be. Hogy a versírás folyamatában mennyire meghatározóak a képek és a gyerekszemmel való látásmód, mi sem bizonyítja jobban, mint a felolvasott költemény, a Gyerekszem című. (Csoda, hogy a téma Tóth Árpádot is megihlette?).
Falcsik verseinek dalszerűsége annak tudható be, derül ki a válaszokból, hogy Mari voltaképpen „énekes”. (Rutkai Bori pedig „költő”.). És ebben abszolút nincsenek túlzások. Falcsiknak valóban van hangja, énekelt is, a vers nála, mint mondja, afféle hiánypótlás. Bár „dalai” megzenésítését kétséges útnak tartja, a zenekíséretet egyenesen kívánatosnak. Így a hallgató is azt az élményt, érzésvilágot élheti át, amit az alkotó műve megalkotásának pillanatában. A versek az előadásban születnek meg igazán, ezért nincsenek írásjelek sem benne. Jellemzőjük a sumér agyagtáblák töredékessége, hisz tökéletesen sem egy érzést, sem egy gondolatot nem lehet rögzíteni.
Rutkai Borinál a dalszövegírás 12 éve hiányérzetből fakadóan indult, egyszerűen nem tetszett neki, amit odáig hallott. Falcsik igazat ad, szerinte minden alkotó átesik ezen a folyamaton, ha nem érezné, hogy hiányzik a létezésből az a valami, amit saját kezűleg maga tesz az asztalra, valószínűleg nem is venne kezébe tollat. A költőnő késői indulását sem a késztetés hiánya magyarázza, sokkal inkább a szocializmus fojtogató légköre. Falcsik ugyanis nem képes gondolatokat hazudni, távol áll tőle az átideológizálás. Most is pártokon felül gondolkodik, alternatív és független. Noha végigírta az életét, a csoda csak 99-ben jött ki belőle, úgy szólalt meg, mintha nem is az első, az X. kötetével jelentkezne. Rutkai épp fordítva. Ő a szocializmusból őriz tápláló emlékeket, mint például őrsvezető múltját. Persze az azóta elveszett humanizmust is gyászolja. Hiába, a nagy öregek meghaltak, a középkorúak meg elplázásodtak. A nyelv romlás tényének konstatálásában kiegyeznek. Ahogy abban is, hogy még a legapróbb mozdulat, a fogmosás is lehet művészet. Falcsik egyenesen odáig megy, hogy kijelenti: Mindenki élete nagyon szép lehet!, ha képes át- és megélni a világot, annak legapróbb momentumaival egyetemben.
Bár a művésznő osztályrésze egy teltházas koncert után a magány, a költőnőé egy jól sikerült vers folyományaként a kétség, egyikük sem adja fel. Ha kell, hajuknál fogva rángatják ki magukat a depresszióból. Igaz, alkatilag erre inkább Bori hajlamos, Mari megrögzött optimista, akit időnként maximum a műalkotás terhe tud nyomasztani. Talán ezért egészítik ki egymást olyan jól, ezért már-már elválaszthatatlan barátok. Mondani sem kell, rájuk van írva.
Aki nem hiszi, járjon… Rutkai Bori háttérvetítéssel és egyéb látványosságokkal kísért lemezbemutató koncertje, melyre október végén a Trafóban kerül sor, remek apropója lehet annak is, hogy a Rutai-féle jótékony polgárpukkasztás tanúi lehessünk. Irritáció egy nagy adag szeretettel párosítva – valahogy úgy, ahogy ezen a délutánon is megesett.

2009. június 25., csütörtök

Túlélők és Statiszták – 2. rész


A Gellért szálló hallját méretes parafatáblákkal zsúfolták tele, melyeket az elhurcolt zsidó gyerekek mosolygós fényképei borítottak. Megannyi aprószenté, akik sosem tértek vissza. A képek persze nem ezt mutatták, szerető család, tágas gyerekszoba sejlett fel mögöttük, minden, ami a kiegyensúlyozott hétköznapok alapfeltétele. Ha nem ismertük volna a jövőt, békésebb idillt nem remélünk magunknak sem… Ma lenne nyolcvan – olvasom hazafele a villamoson, és még bámészkodni is elfelejtek, noha megint minden arc idegenségével csábít, jólesően különböző az uniformizált világegyetem után, ahová úgy zártak be társaimmal, mintha kaleidoszkópba… Egyre csak az jár a fejemben, mekkorát esett… Anna Frank. Mennyi? - Murányi Zita írását olvashatják.


Azt nem vetheti szememre senki, hogy nem készültem fel alaposan a túlélésre. Mivel azt tanácsolták, vigyünk valami harapnivalót a forgatási szünetekre, rendesen felpakoltam elemózsiával. Mintha nem is egy-két napról, legalábbis hosszú hetekről volna szó. Májkrémes szendvics, csoki (egy évben, ha egyszer élek túl vele), műanyagdobozban diós linzer, amit saját kezűleg sütöttem magamnak, két szem mosolygós alma és üdítő került a táskámba, noha biztosítottak, egy meleg ebéd azért jár. Nem szeretem a meglepetéseket, gondoltam, jobb, ha biztosra megyek. A többiek nem voltak ennyire előrelátóak. Apró retikülökkel, vagy egyenesen csomag nélkül érkeztek a Gellért szálló jobboldali bejárata elé háromnegyed hétre, pontosan, ahogy megbeszéltük. Nemcsak poggyászaink mérete, ruházatunk és arcvonásaink sem hasonlítottak egymáséra, hacsak nem számoljuk a szemünk alatti sötét barázdákat, amit a kialvatlanság okozott. Fiúk, lányok vegyesen, ki kopaszon, ki centiméteres frizurával, megint más vállig érő lobbonccal, fölöttünk búskomor tanúként a sziklatemplom hatalmas keresztje. Leszegett fejjel a bebocsátást vártuk, hogy ki-ki mielőbb a sminkesek és stylistok keze alá kerüljön fazonigazításra. Előtte azonban a reggelin kellett túlesni.

A Gellért teraszán már jelmezben csücsülő civilek, akik bennünket, túlélőket hivatottak hazavárni a filmvásznon, már bőszen majszolták a minden földi jóval megpakolt zsemléket, szürcsölték reggeli feketéjüket. A méretes banán és a félérett alma a kontinentális reggeli desszertjét képezte. A pazar falatok nem igen kötötték le figyelmemet, egyelőre nem voltam éhes, szemem a legfeltűnőbb jelenségen akadt meg. A sötét ruhás, kalapos nénike miközben akkurátusan falatozott, mindenki mást is kedvesen biztatott evésre, mintha bizony az utolsó vacsorán kellene túlesnünk, mielőtt megérkezünk. Csak órákkal később vettem észre lábán a kötést, elsőre csak azt tűnt fel, milyen hajlott háttal vonszolja magát vissza a sorba, hogyha lehet, legalább a kávéból repetázzon. Mindenesetre tudott valamit, a kulisszák mögötti világba valóban a komótosan elmajszolt péksütemények és a literszámra magunkba döntött koffeinbombák jelentették a belépőt. A csúfító gárdához négy, ötösével eresztettek be, órákba is beletelt, mire nagyjából mindenki csíkos egyenruhát, fekete kendőt (végül a kéket mégiscsak lecserélték feketére) és piros foltokat kapott a szeme alá. Csuklónkra fekete filccel maszatoltak olvashatatlan sorszámot. Az idő múlásával valóban úgy néztünk ki, mint aki sokat szenvedett. Nem is különböztünk már, talán csak testtartásukról, járásukról lehetett megkülönböztetni az embereket. Másban mindenben egyek voltunk.
Eksön – ordította a francia rendező. Ilyenkor kezdőpózba kellett vágnia magát a túlélőnek, ami az acéltalpas, klaffogó bakancsban nem is volt olyan egyszerű feladat, mint amilyennek elsőre hangzott. Az ócska lábbeli jelenetenként kilókkal súlyosbodott. A vízhólyag még hagyján, de hogy szegecsei a vastag zokni alatt is felsértsék a talpam, túlzásnak éreztem. Egyáltalán mindent túlzásnak éreztem a halál felett aratott percnyi győzelem képmutató mikrouniverzumában.

Előbb csak lepróbáltuk az egyes snitteket, egyszer, kétszer, tizenötször, a forgatás, élesben, izzó kamerával csak aztán kezdődhetett. A Gellért szálló hallját méretes parafatáblákkal zsúfolták tele, melyeket az elhurcolt zsidó gyerekek mosolygós fényképei borítottak. Megannyi aprószenté, akik sosem tértek vissza. A képek persze nem ezt mutatták, szerető család, tágas gyerekszoba sejlett fel mögöttük, minden, ami a kiegyensúlyozott hétköznapok alapfeltétele. Ha nem ismertük volna a jövőt, békésebb idillt nem remélünk magunknak sem.
Nekünk a képeket kellett figyelni menetközben, hátha felismerjük magunkat, vagy bántam is én kit, nem volt érdekes. Az instrukciók egy jeleneten belül is percenként változtak, oda kellett koncentrálni inkább. Előbb a hároméves kínszenvedésre kellett gondolnunk (1945-öt írtunk), aminek üveges tekintetünkben, gyötrő lépteinkben kellett volna tükröződnie, majd meg nem volt kívánatos szédelegnünk és lassan járni a díszletek között, csak tempósan, mintha élnénk. A gondot persze inkább a kamera jelenléte okozta, amibe még véletlenül sem szabadott belepillantani, illetve maguk a szereplők és főszereplők. Ha az ember nem vigyázott, 43-as surranójában kis híján lesöpörte őket a színről, pedig dehogy akart ő szédelegni, pláne nem premier plánba. (Legfeljebb kivágnak! – vigasztalt a tudat).
Az egészből a legrosszabb mégis csak a várakozás volt. A lift és a lépcsőfeljáró sarkába zsúfoltak bennünket, túlélőket, ahonnét egy esetleges eksönre és külön integetésre szellemként kellett volna belavírozni a csúszós mozaikpadlóra. Legtöbbször hamarabb hangzott föl az ennyi és a mindenki vissza a helyére, minthogy észrevehettük volna azt a bizonyos integetést. Az ebédszünetig alaposan leizzadtunk, némelyek a csupasz falnak döntve hátuk igyekeztek bepótolni az este kimaradt alvást. Elcsigázódtunk a semmittevésbe.
Az ebédet műanyagtálkákba szervírozták, miután kettesével sikerült katonás sorokba zárkóznunk. A csirkéhez járó uborkából „mindenki csak kettőt vegyen!”, figyelmeztettek, „különben nem marad a többieknek.”. A krumplipürében megállt a merőkanál. A sötét ruhás, kalapos hölgy lábán ekkor már világított a fásli. Szavai is megfogyatkoztak, nem lelkesített senkit, automatikus mozdulatokkal emelte szájához a kést, villát és a kenyérfalatokat, amit apró mozdulatokkal tört a neki jutott vastag karéjból. A süteményt a szalvétáján hagyta és az ivóléjének is csak a felét fogyasztotta el. Nem volt formában. Ő sem.

Még a napernyők takarásában is viselhetetlen hőség uralkodott, pláne kalapban, kendőben és vastag, műszálas jelmezekben. A sminkkel egyetemben csöpögött arcunkról a verejték. Ha legalább megcsináltuk volna! – lett volna némi jóérzésünk, így csak a csehovi feleslegesség nyomasztotta a túlélőket. No meg a kiadós lakoma. Jó néhány órát biztos horpasztottuk a terasz műanyagszékeit, mígnem ismét szólítottak.
A szín változott, a parafatáblákból hosszú, keskeny folyosót építettek, a doktoros jelenetet barikádozva el előlünk. Kivételesen nem a lépcsőfordulóban, a mozaikpadlós parkett végében, a korhű étterem és a vizsgáló környékén leltünk menedékre, míg a többiek erőnek-erejével dolgoztak. A hatalmas reflektorokkal bevilágított hallban, ahová a medencét keresve néha-néha egy-egy eltévedt turista is betévedt úszósapkában, papucsban, nejlonszatyorral, még melegebb volt, mint odakint. Kifejezetten jól esett nekidönteni derekad a hideg kőpadlónak, kibújni a vastag kötött kardigánból, míg nem figyeltek oda. (Akkor is, ha minden porcikádban érezted, ahogy gyerekkorodban mindig, a legkisebb huzatra beteg leszel). A nyirkosra ázott flanelruha anélkülis melegített rendesen.
Ezt nem éltük volna túl. Még statisztának is rosszak vagyunk – téptem magam, mert a jelenetet továbbra is takarták. Nem volt mit figyelni. A mi generációnk mind egy szálig odaveszett volna a táborokba, kivétel nélkül, nem lennének túlélők. Egy sem. Az idősebbje az más. Most is zokszó nélkül tűri. Az irodistát alakító fiatal férfi tréfájának sem dől be, nem hiszi, hogy a békebeli kelléktelefon hallgatójában tényleg búg a vonal. Átverni is csak minket lehet… Még akkor sem jajdul fel, ha egy kígyózó kábelben megbotolva földre huppan. Igen, a fekete ruhás néniről van szó. Nem vár segítséget. Mintha sajátja volna, a legnagyobb műgonddal porolja le kölcsönruháját, miután korát s visszeres lábán a duzzadt kötést meghazudtolva ismét talpra szökken. Csak botlását felejtenék el. Pisszenés nélkül teszi fejére kalapját, mely a zuhanás közben repült centiméterekkel odébb. Apró mozdulataiban a földöntúli büszkeséget irigylem.
„Ma lenne nyolcvan…” – olvasom hazafele a villamoson, és még bámészkodni is elfelejtek, noha megint minden arc idegenségével csábít, jólesően különböző az uniformizált világegyetem után, ahová úgy zártak be társaimmal, mintha kaleidoszkópba… Egyre csak az jár a fejemben, mekkorát esett… „Anna Frank.”. Mennyi?

Túlélők és Statiszták – 1. rész

Zorka Project

A Lengyel Intézet szervezésében (http://www.polinst.hu/) megrendezett „Átlagosak” című kiállításon, melynek a Platán Galériában ad otthont, Monika Bereżecka (1974) és Monika Redzisz (1974) lengyel női fotópáros dokumentarista fotográfiáit tekinthetik meg az érdeklődök. A kiállításra a belépés ingyenes.
Júniusi-augusztusi programot ajánlunk figyelmükbe.


Zorka Project – (Monika Bereżecka, Monika Redzisz)
Átlagosak

Platán Galéria – 1061 Budapest, Andrássy út 32.
2009. augusztus 14-ig, keddtől péntekig 11.00 – 19.00 óra között


A Zorka Project egy fiatal lengyel női fotópárost takar, amelyet 2000-ben alapított Monika Bereżecka (1974) és Monika Redzisz (1974). Mindketten a Poznani Képzőművészeti Akadémia vizuális kommunikáció – fotó szakán folytatták tanulmányaikat. Elsősorban dokumentarista fotográfiával foglalkoznak. A Platán Galériában látható „Átlagosak” című projekt mellett fotósorozatot készítettek többek között anyákról és gyermekeikről, testépítőkről, drag queenekről, villamosvezető-nőkről, valamint a hagyományos lengyel önkiszolgáló tejbárokat látogatókról. Munkáikat olyan neves lengyel napilapok, illetve hetilapok magazinjaiban publikálták, mint például a Gazeta Wyborcza, a Rzeczpospolita, a Życie Warszawy, a Polityka és a Przekrój. A Pozytyw, és a Fototapeta fotóművészeti lapokban is rendszeresen jelennek meg munkáik. Legtöbbet a Gazeta Wyborcza két, hetente megjelenő mellékletével, a nőknek szóló Wysokie Obcasy-val, valamint az általános közéleti Duży Format-al dolgoznak együtt. Varsóban élnek.
Bővebb információ: http://www.zorkaproject.com/

A Platán Galériában az „Átlagosak” című projektjüket mutatják be. A projekt 2008-ban készült a Duży Format (a Gazeta Wyborcza vezető lengyel napilap hetente megjelenő melléklete) megrendelésére. „Nem definiáltuk, kit tartunk „átlagos” lengyelnek. Azoknak a jelentkezését vártuk, akik olvastak erről az akciónkról az újságban, és „átlagosnak” tartották magukat. Közel százan jelentkeztek, családok, párok vagy egyedülállók egész Lengyelország területéről. 30 személyt választottunk ki. Mindegyik fotó a jelentkezők saját otthonában készült.”

Suchodolska-Zabiegałowksa Beata (41) és Zabiegałowski Jerzy (49), Wilga

- Én vagyok a hatodik, az utolsó a nővéreim közt, amolyan félresikerült – mondja magáról Beata.
Beata tornatanár Wilgaban az iskolában. Apukája ács volt, anyukája szobalány egy üdülőben. Jerzy ugyanabban az iskolában dolgozott, mint ő, szintén tornatanárként, ő volt Beata tanárja. Jerzy egyenesen a katonaságból került az iskolába, egy ismerős polgármester révén. 20 éve házasok. Az esküvő után kaptak egy egyszobás szolgálati lakást. Beata nehezen esett teherbe. Az egyik petefészkét eltávolították, a másiknak a vezetéke volt nem átjárható. Azt hitte, sosem lesz gyerekük. – Ez egy csoda volt, hogy sikerült! – mondja Beata. – Nem lehet tudni, hogy hol és hogyan, csak azt, hogy kivel! Minden Isten kezében van! Kiimádkoztam ezt a gyereket.

Válogatott egyéni kiállítások:
2003 – Csajok (Laski) – Fotóhónap, Krakkó
2004 – Hatalmasok (Mocarze) – Fotóhónap, Krakkó
2005 – Anyák (Matki) – Luksfera, Varsó; Śląski Zamek Sztuki i Przedsiębiorczości, Cieszyn
2007 – Zorka Project – Miejski Ośrodek Sztuki, Gorzów Wielkopolski
2008 – Átlagosak (Przeciętni) – Fotófesztivál, Łódź; Galeria Camelot, Krakkó
2008 – Identitás (Tożsamość) – Zaolzie, DSH, Varsó

Válogatott csoportos kiállítások:
2006 – Ház (Dom) – Luksfera, Varsó
Új dokumentaristák (Nowi dokumentarzyści) – CSW, Varsó; Nemzeti Galéria, Bratislava
Projekt: Małopolska – Krakkó főtere
Photonic Moments – Fotóhónap, Ljubljana
2008 – Dokumentaristák (Dokumentarystki) – Zachęta-Narodowa Galeria Sztuki, Varsó
Vénusz (Wenus) – Fotóhónap, Krakkó
Vörös szem effektus (Efekt czerwonych oczu) – CSW, Varsó

Pająk Magdalena (43), Łódź
„Azért jelentkeztem erre a projektre, mert azt szerettem volna, hogy történjen valami az életemben. Nem tudom, mennyire vagyok fotogén, mert ez az első próbálkozásom profiknál. Állítólag Łódź-ban sok az érdekes lány, mert ide mindenfelől érkeztek emberek. 43 éves vagyok. Anyukámmal élek. De úgy gondolom, hogy itt az idő, hogy kiszakadjak a családi fészekből. Ez az igényem. Talán egy kicsit megkésve…”

2009. június 24., szerda

Amerika legfelzaklatóbb női regénye - 2.

Sapphire: Push!
Olvasd ingyen, szerdán és szombaton!
Életmentő Írás.
Ereje megtöri a női nemzedékek trauma-láncát.
Sors és tehetség egysége.
Resszkessetekkk, író férfiak, és csöndben olvassatok.

A Push! az amerikai irodalom számára valódi knock out-tal ért fel. Addig nem ismert kendőzetlenséggel, nyers egyszerűséggel és szókimondással szólt egy fiatal lány küzdelmeiről, a női kiszolgáltatottságról, a szexuális erőszakról, a testiségről és mindenekelőtt az írás hatalmáról.
Sapphire, eredeti nevén Ramona Lofton 1950-ben született a kaliforniai Fort Ordban egy középosztálybeli katonacsaládban. Három éves korában apja megerőszakolta, s alig volt tizenhárom éves, mikor alkoholista anyja elhagyta a családot.
A New York-i City University-n, majd a Brooklyn College-on szerzett diplomát.


Sapphire: Push - 2. rész


– Precious! – ez az anyám. Hív.
Semmit se szólok. Egy ideje a hasamat bámulja. Tudom, mi következik. Csak mosogatok tovább. Ebédre sült csirke volt tört krumplival, vadasmártás és párolt zöldbab, meg püspökkenyér. Nem tudom, hányadik hónapban vagyok. Nem akarok itt állni, és azt hallgatni, hogy az anyám lekurváz. Üvöltözik és ordibál velem egész nap, mint a múltkor is. Kurva! Mocskos rozzant segg! Mit csináltál? Ki?! Ki?! KIIiiii, mint egy vércse. KIIiiii? Tudni akarod ki…
– Claireece Precious Jones, hozzád beszélek!
Még mindig nem válaszolok. Itt álltam a mosogatónál legutóbb, mikor terhes voltam, amikor a fájdalom auuúúú uu úúúúú! Sose voltam még ilyen szarul. Az izzadság kiütközött a homlokomon, a fájdalom, mint a tűz, fölemésztett. Csak állok ott, és a fájdalom belém mar, aztán elül, aztán megint megindul és még erősebben belém mar! És ő csak áll tovább, és visít rám, hogy „Kurva! Ostoba kurva! Kibaszott tehén! El se tudom hinni, hogy itt az orrom előtt. Itt csináltad a házamban.” A fájdalom újra belém mar, aztán ő következik. A földön nyögök „Anya kérlek, Anya kérlek, kérlek Anyuci! Anyuci! Anyuci! ANYUCI!” Aztán BELÉM RÚG, az arcomba! „Kurva! Kurva!” – kiabálja. Aztán Miss West, aki a folyosó végén lakik, bedörömböl az ajtón, üvölt: „Mary! Mary! Micsinálsz! Megölöd azt a gyereket! Segíteni kell neki, nem verni! Megbolondultál?”
Anya aszondja: – Meg kellett volna mondania, hogy terhes!
– Jézus, Mary, te nem tudtad!? Én tudtam, az egész ház tudta! Meg vagy te őrülve…
– Mentők! Mentők! Mentők! – sikítja most Miss West. Anyát lehülyézi.
A fájdalom nyugodtan sétafikál rajtam. Rajtam tapos. Se hallok, se látok, csak sikítok „Anyuci! Anyuci!”
Néhány férfi, mentősök vagy mi, nem is látom őket, bejönnek. De felnézek a fájdalomból, és ő ott van. A spanyol fickó a mentősegyenruhában. Ráfektet egy párnára. Karikára váltam a fájdalomtól. Aszondja: „LAZÍTS!” A fájdalom kést döf belém, ez meg aszondja, hogy lazíts.
Megérinti a homlokom, a másik kezét meg a pocakom oldalára teszi. – Hogy hívnak? – kérdez. – Ha? – mondom. – Neved? – Precious – mondom. Aszondja: – Precious, már majdnem itt van. Azt akarom, hogy told, hallasz, kisanyám, amikor megint elönt az a szar, hagyd csak, és nyomd, kisbogaram. Nyomd.
Azt csináltam.



És azután mindig az ő arcát és a szemét kerestem a spanyolokban. Tejeskávészínű, jó hajú. Emlékszem rá. Isten. Azt hiszem, isten volt. Még egyetlen férfi se volt hozzám ilyen kedves. Kérdezősködöm utána a kórházban. – Hol van a pasi, aki segített rajtam? Azt mondják:
– Nyugi, kislány, nemrég szültél.
De nem maradhatok nyugton, mer folyton csak kérdezgetnek. A nevem? Precious Jones. Pontosabban: Claireece Precious Jones. Születési idő? 1970. november 4. Hol? – Itt – mondom – itten a harlemi kórházban. – Ezerkilencszázhetven? – mondja a nővérke, halkan a zavartól. Aztán azt: – Hány éves vagy? Mondom: – Tizenkettő. Már tizenkét évesen is nagydarab voltam, senkinek se esett le, hogy tizenkettő vagyok, ha nem mondtam. Magas vagyok. Csak onnét tudom, hogy több vagyok kilencvennél, mert a fürdőszobai mérleg ott áll meg, nem tud tovább menni. A múltkor, amikor meg akartak mérni a suliban, megtagadtam. Minek, tudom, hogy kövér vagyok. Na és. Legalább lesz min szórakozni.
De ez most nem az iskolai nővérke, ez a harlemi kórház, ahol megszülettem, ahova engem és a babám vittek, miután megszületett a konyhakövön a Lenox út 444-ben. Ez a nővérke karcsú, vajszínű nő. Fehérebb, mint néhány spanyol nő, de tudom, hogy fekete. Megérzem. Az, hogy fekete vagy-e, nem a bőröd színén múlik. Ez a nővérke olyan, mint én. Egy csomó fekete fityulában vagy nagy kocsival vagy világos bőrrel olyan, mint én, csak nem tudják. Olyan fáradt vagyok, legszívesebben eltűnnék a világból. Bárcsak Vaj kisasszony egyedül hagyna, de csak bámul rám, egyre nagyobb szemekkel. Azt mondja, több infó kell neki a születési anyakönyvhöz.
Még mindig ki vagyok tikkadva a szüléstől. Mármint azt tudtam, hogy terhes voltam, tudtam, hogyan lettem terhes. Már rég tudom, hogy egy pasi beteszi neked, beléd lövell valami fehéret, akkor terhes lehetsz. Most tizenkettő vagyok, és ezt öt- vagy hatéves korom óta tudom, az is lehet, hogy mindig is tudtam a pináról meg a faszról. Nem emlékszem olyanra, mikor még nem tudtam. Nem, nem emlékszem arra az időre, amikor még nem tudtam. De ez minden, amit tudtam. Nem tudtam, meddig tart, mi történik bent, semmit se.
A nővérke beszél valamit, amit nem értek. A kölköket hallom a suliban. Egy fiú azt mondja, röhejesen ronda vagyok. Aszondja: – Claireece olyan ronda, röhejesen ronda. A barátja aszondja: – Nem, az a hájas kurva sírnivalóan ronda. Egyre csak vihog. Mért gondolok most ezekre az ostoba fiúkra, nem tudom.
– Az anyád – mondja. – Mi az anyád neve? Megmondom: – Mary L Johnston. (Az L az Lee, de az anyámnak nem tetszik, szerinte túl falusias). – Hol született az anyád? – kérdezi. Mondom: – Mississippiben, Greenwoodban. A nővérke azt mondja:
– Voltál már ott? Mondom: – Á, sose voltam én sehol. Ő meg: – Csak azért, mert én magam is Greenwoodból jöttem. Erre én: – Ó! – Mer tudom, hogy erre mondanom kéne valamit.
– Az apád – mondja. – Mi az apád neve?
– Carl Kenwood Jones, bronxi.
Azt mondja: – A gyerek apjának neve?
Azt mondom: – Carl Kenwood Jones, ugyanonnan, Bronxból.
Néma, mint a hal. Aszondja: – Szégyen gyalázat. Tizenkettő, tizenkettő. – Ezt hajtogatja, mint aki dinka (vagy megőrült, vagy valami). Rám néz, vajszínű bőr, világos szem – tudom, hogy imádják a fiúk. Megszólal: – Voltál valaha, mármint, hagyták neked valaha, hogy gyerek legyél? – Hülye kérdés, hagyták-e valaha, hogy gyerek legyek? Én az vagyok.
Meg vagyok zakkanva, fáradt vagyok. Mondom neki, hogy aludni akarok. Leereszti az ágyat, tényleg elalszom.
Valaki más van ott, mikor fölébredek. Mint a rendőrök, vagy mi. Ki akarnak kérdezni. Azt kérdezem: – Hol a babám? Tudom, hogy volt. Tudom. – Valaki új, nővérsapkás édesen rám mosolyog, azt azt mondja: – Igen, Miss Jones, teljesen igaza van. – Hátrébb tereli az egyenruhásokat az ágyamtól. Aszondja, a babám különösen gondos felügyelet alatt van, és nemsoká láthatom, és nem lennék-e szíves válaszolni a kedves bácsik kérdéseire. De nekem ők nem kedves bácsik. Disznók. Nem vagyok én hülye! Semmit se mondok el nekik.

A regény előző részletét az alábbi linken olvashatják:

Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 1.

2009. június 23., kedd

Afrika frankofón írói 8. - Az ötvenéves szűzlány

Az apa persze szemrehányásokkal illeti az anyát: hogy tehette meg vele, hogy lányt szült? Inkább halt volna meg a fiam, minthogy lánnyá változtassák át... Saïda sorsa megpecsételve: értéktelen, mert nőnemű… Szülei már nagyon szerették volna férjhez adni, de a szóbeszéd szerint senki nem akart nőül venni egy lánnyá vált fiút. Saïda negyven évesen, miután apja meghalt, útra kel, hátha Párizsban talál magának férjet. Párizs, tudjuk, a csodák városa, minden afrikai álma, ott szépek leszünk, gazdagok és sikeresek. Éppen ezért Saïda indulásánál egész Kuszkuszváros asszisztál; még el se indult, de már az európait látják benne. „Még a bőre színe is megváltozott!”. Igazi afrikai mese, beavatás- vagy fejlődéstörténet... Olvasmányos, szórakoztató és informatív egyszerre, tele humorral, iróniával, és letagadhatatlan szeretettel tárgya és szereplői iránt. - az „afrikai irodalom amazonjának”, az „első erotikus afrikai regény szerzőjének” tartott Calixthe Beyala kameruni írónő Az elveszett tisztesség című regényéről Lángh Júlia ír a világírónők-sorozat frankofón afrikát bemutató nyolcadik darabjában.


Lángh Júlia: Calixthe Beyala: Az elvesztett tisztesség (Les Honneurs perdus) Párizs, 1996


Kamerunban vagyunk, egy nagyváros lerobbant szegénynegyedében, amelyet lakói Kuszkuszvárosnak neveznek.
Kuszkuszvárosban nem gyötörjük magunkat metafizikával. Azt a benyomást keltjük, hogy sokat dolgozunk, de ez nagyon nehezen sikerül. Egyesek valamilyen nevetséges kis mesterségnek szentelik magukat és elfuserálják az életüket. Üres hordókon vagy sörösládákon üldögélnek, trécselnek, hogy a munkakörülmények így, a kizsákmányoló főnök amúgy... A házakban, ahol három nemzedék lakik egy szobában, a nagyszülők alvást tettetnek a dőlj-hátra hempergés idején, a kölykök meg fecserésznek a lepedők alatt, ha az ágy nyikorgását hallják; az imádságos sarokban Allah szőnyegei társbérletben laknak viasz-krisztusokkal és az ősök totemeivel. Mert itt mi minden és semmi vagyunk: muzulmán-animista, keresztény-fétisiszta, buddhista-katolikus; és az összes Isten-ábrázolás száraz szemmel nézi nyomorunkat.

Az első személyű elbeszélő Saïda Bénérafa, aki már születésekor legenda és szóbeszéd tárgya lesz. Ugyanis a szülés még tart, még nem bukkant elő a gyermek, de az apa már ihletetten felüvölt, hogy mindenki hallja a szomszédságban:
Allah, fiam van! Mindenható Isten, van egy fiam!
Amire Kuszkuszváros minden lakója egy emberként fölkelt és elindult papa viskója felé, afrikai rendben, elöl a férfiak, mögöttük a nők.

A tömeg gratulál az apának, bravó, testvérem! Igazi férfi vagy! Ám nemsokára megjelenik a bábaasszony, és valamit súg az apa fülébe. Nem! Ez nem lehet igaz! Az egybegyűltek, a szójaárus, a patikus, az asztalos, a prostik főnökasszonya, a helyi újság firkásza, öregek, nők, gyerekek döbbenten hallják, hogy a fiúból lány lett. Meg is indul a gyanakvó szóbeszéd, biztosan a patikárius manipulált valamit, és az újszülött férfiasságát átvarázsolta a feleségébe, látszik is az izmos asszonyságon, hogy egyre tökösebb...
Ez volt az én hírességemnek a kezdete. Úgy születtem, mint a mítoszok: szóbeszédekkel.
Az apa persze szemrehányásokkal illeti az anyát: hogy tehette meg vele, hogy lányt szült? Hacsak nem sötét varázslat történt, és a fiúcsecsemőből az apa bosszantására lány lett. Inkább halt volna meg a fiam, minthogy lánnyá változtassák át... Saïda sorsa megpecsételve: értéktelen, mert nőnemű.

Az afrikai férfi, ha megkérdezik tőle, hány gyereke van, gyakran csak a fiai számát mondja. A lányok nem számítanak, egyrészt ők csak nők, másrészt amúgy sem tartoznak igazán a családhoz, csupán átmenetileg, a cél az lévén, hogy férjhez adják őket. Termékenységük és munkaerejük új családjukat gazdagítja majd.

Saïda jó kislány, jár a Korán-iskolába, magolja arabul a Koránt, amelyből egy szót sem ért. Szorgosan végzi a házimunkákat: végül is ez a dolga, készüljön föl az élethivatására, hogy jó feleség és anya legyen. Tizennégy évesen már remekül tud főzni, vizet hord, tüzet rak: igazi nő, mondják rá dícsérőleg, egy nőnek ugyanis ennél többet nem kell tudnia.
Nem volt jegyesem, pedig körülöttem a korombeli lányok már kezdtek férjhezmenni. Tudtam dolgokat a szerelemről. Mivelhogy a sötétben csinálják és sietősen, rájöttem, hogy rossz dolog. Tudtam azt is, a testes patikáriusnétól, hogy ez egy édes érzelem, ámde ha a mechanizmusa elromlik, akkor öngyilkossághoz vezethet. Ez a gondolat hosszú éveken át segített abban, hogy ne nagyon bánkódjak, és ne érezzek kudarcot.
A testes és férfias patikusné ugyanis rózsaszín leányregényeket olvas, és ezeknek édes tartalmáról részletesen beszámol pártfogoltjának, Saïdának. Kuszkuszváros hétköznapi életének színes apróságaiba egyszerre csak berobban a nagypolitika: jön a választási kampány teherautója, platójáról kukoricát osztogatnak, miközben hangosbemondó élteti az elnököt, aki a népnek majd nemcsak kukoricát fog adni, de elektromosságot, autókat, iskolákat, mindent. Ám amikor elfogy a kukorica, kitör a botrány, lökdösődés, tülekedés, üvöltés: kukoricát akarunk! A katonaság vigyáz a rendre, lövöldözéssel tartja vissza a tömeget.

A vér összekeveredett a kukoricával és a sárral. Ez volt Kuszkuszváros igazi arca: egy kevés táplálék, sok vér és rengeteg sár.
De halott nincs, csak sebesült, az asztalos bánatára, aki még az ártatlanabb verekedéseknél is mindig fölbukkan, jutányos áron kínálva koporsóit.
A kuszkuszvárosiak végül arra a következtetésre jutottak, hogy a politikusok megmérgezik az embereket, és azt mesélték, hogy életfogytiglani elnökünk emberszíveket eszik, így biztosítja magának az okkult hatalmat. Azt is beszélték róla, hogy titkos erejének köszönhetően képes egyetlen szempillantás alatt yaounde-i palotájából eltűnve a párizsi Champs-Élysées-n felbukkanni.
Mindenféléket szoktak beszélni az afrikai elnökökről. Én azt hallottam, többször is, többektől, hogy nem lehet afrikai elnök az, akiről nem terjed el, hogy varázserők védik, különlegesen hatékony grigrik vigyázzák, és bensőséges viszonyt tart fenn láthatatlan erőkkel és az ősök szellemével. Csak így tudja megtartani a hatalmát.

A kukoricás lázadást követő éjszaka a katonák földúlták Kuszkuszváros kunyhóit, számos férfit elvittek, akikről többé nem lehetett hallani. Így tovább csappant Saïda lehetséges kérőinek száma. Pedig szülei már nagyon szerették volna férjhez adni, de a szóbeszéd szerint senki nem akart nőül venni egy lánnyá vált fiút. Tanúja leszünk egy pompás jelenetnek, amikor egy nagybácsi elvisz hozzájuk egy esetleges kérőt. Míg az anya főzi a kuszkuszt, a lány is fölkészül a látogatásra.
Megmosakodtam, fölvettem a rózsaszínpöttyös ruhámat, az egyetlent, amelyik nem volt elszakadva. Leültem a konyhában egy fölfordított lábasra, lábam fénylett a vazelintól, hajkenőcsös hajam a tarkómhoz tapadt.
A férfiak megérkeznek, esznek, politizálnak, szidják a függetlenséget, és csak nem akarnak rátérni a leánykérés témájára, pedig a szülők folyton célozgatnak rá.
– Úgy élünk, mint falun – mondta mama –. A lányunkat a régi módi szerint neveltük.
– Az ember nem vesz feleségül valakit csupán azért, mert tud főzni, és jól vezeti a háztartást – jegyezte meg Georges, a nagybácsi. – Erre ott vannak a cselédek.
– Pedig ez a két legfontosabb dolog – mondta papa, jól belenézve a férfiak szemébe, nehogy ellentmondjanak neki –. A többit az ember megtalálhatja más nőknél.
– Én ismerek kurvákat, akikből később kiváló feleség és anya lett – mondta Georges.
– Lehetséges... lehetséges... – dörmögte papa, aki már látta kútba esni a terveit. Óvatosan folytatta: – Jobb, ha az ember őrizkedik a bűntől.
Georges elterelő mozdulatot tett a kezével.
– A bűn, tudja...
– Miért fogyasszunk rothadó gyümölcsöt, ha adódik az ember foga alá friss és egészséges? – kérdezte papa.

Hiába, a háztűznézők nem nyilatkoznak. Pedig még azt is megpróbálják a szülők, hogy Saïdát – aki már régen túl van az eladó lányok szokásos életkorán – kiállítják a szoba közepére, hadd énekeljen valami szépet. Ez meg is történik, sikere is van, de abban a pillanatban sikoltozva beront egy szomszédasszony, segítségért kiált, mindenki kirohan, egy hasmenéses gyerek riasztó hányása fogadja őket. A nagybácsi idegesen az órájára néz, késő van, mondja és elvonul a házasulandó, néma ifjúval.
Saïda továbbra is pártában marad. Közben zajlik az élet Kuszkuszvárosban, megint jön a hatóság, szól a hangosbemondó:
Kötelező higiéniai tanfolyam Kuszkuszvárosban! Börtönbüntetés terhe mellett mindenkinek részt kell vennie!
Annyira reszkettünk, hogy mindenki elment a tanfolyamra a Korán-iskola tantermébe. Ez a mi javunkat szolgálja, mondták a kuszkuszvárosiak, hogy meggyőzzék magukat a részvételről.
– Higiéniai lecke, első pont. Kezet kell mosnom étkezés előtt.
– Kezet kell mosnom étkezés előtt – ismételtük, miközben kövér hernyók másztak föl a lábszárunkon, és az öregek kapargatták a talpukból az örökös homoki bolhákat.
– Higiéniai lecke, második pont: Csak forralt vizet ihatok!
– Csak forralt vizet ihatok – ismételtük.
A mennyezeten sétáló százlábúak bágyadtan hullottak a fejünkre. Lusta mozdulatokkal hajtottuk el őket.
A végén mindenkit beoltottak és szavazólapokat osztottak ki nekünk.
– Szavazzatok az elnökre! – mondták.

Saïdát továbbra sem sikerül férjhez adni. Anyja, a hagyományos afrikai falusi asszony megtestesítője, állandóan tanítgatja:
– Az utcán nem szabad a férfiakra ránézni, az csúnya dolog. Meg kell várni a házasságot, hogy bizonyos örömöknek átadjuk magunkat... Isten minden nőnek szánt egy férjet, és majd eljön a nap, amikor az történik, amit Isten előre látott... A szüzesség és a hűség a legszebb ajándék, amit egy nő a férjének adhat.
Ez az anya, kinek nincs is neve a regényben, lehajtott fejjel viseli a férj szemrehányásait, mindent föláldoz a családjáért, elfogadja alávetett helyzetét, és lányát is erre biztatja.

Saïda negyven évesen, miután apja meghalt, útra kel, hátha Párizsban talál magának férjet. Párizs, tudjuk, a csodák városa, minden afrikai álma, ott majd minden sikerül, szépek leszünk, gazdagok és sikeresek. Éppen ezért Saïda indulásánál egész Kuszkuszváros asszisztál; még el se indult, de már az európait látják benne.
A kölykök fölmásztak a fákra, hogy jobban lássák, hogy néz ki egy európai. „Látom! – kiáltották. – Még a bőre színe is megváltozott!”
A patikus odafutott hozzám és átnyújtott egy papírlapot.
– Mi ez?
– A tíz évre érvényes szüzességi igazolványod. Európában ritka a szűz nő, és a ritkaság értékes. Tessék, vedd el, és vigyázz rá nagyon.
– Köszönöm – mondtam.
Mama még azt mondta:
– Ne felejtsed el elküldeni nekem annak a sok tejnek az árát, amivel születésed óta tápláltalak.

Ezek már a korábbi regényekben is megismert témák. Egyrészt a kötelező szüzesség, amiből itt Beyala bohócot csinál a tíz évre érvényes igazolvánnyal, másrészt a lehetetlen ábrándok a franciaországi sikerességről, és az örök elvárás, hogy az idegenbe távozott ivadék küldjön pénzt, tartsa el a családot, sőt, ha lehet, az egész falut.
Illegális bevándorlóként Saïda Párizsban kiköt egy rokon fiatalasszonynál, Azizánál, aki prostitúcióból nyert pénzén tisztes polgári létre küzdötte föl magát. Saïdát cselédnek használja, a lány ebbe bele is nyugodna, mert szeret főzni és háztartást vezetni – erre tanították –, de két év elteltével Aziza agresszív élettársának követelésére távoznia kell. Az utcára kerül. Pedig az utcáról azt tanulta szüleitől, hogy veszedelmes, hogy rendes asszony még a piacról is gyorsan hazamegy, mert otthon a helye.
Pocsékul éreztem magam, megértettem, hogy papírok nélkül, lakás nélkül, férj nélkül, gyerekek nélkül az embernek nincs egzisztenciája.

Elveszetten téblábol az éjszakában kis kofferjével, amelyben még mindig nagy becsben őrzi érvényes szüzességi igazolványát, amikor Marcel Pagnol Marcel, egy jólelkű hajléktalan megszólítja. Fölkarolná, szívesen segítene neki, de Saïda óvakodik. Kicsit barátkozik, mert Marcel valóban kedves és figyelmes, de végül méltóságát őrizve elmenekül. Amikor megismerkedik egy szenegáli nővel, Ngarembával, és a szolgálatába áll, jobbra fordul a sora.
Ngaremba, aki Belleville-ben lakik, Beyala Párizsban játszódó regényeinek állandó színhelyén, hivatásos íródeák, a környék írástudatlan afrikai lakóinak írja segítőkészen és korrekt áron a szerelmes, családi vagy hivatalos leveleket, kérvényeket. Pompás figurákat látunk fölvonulni előszobájában, ahol Saïda hibátlan asszisztensként irányítja a kérelmezőket. Egyúttal vezeti a háztartást, főz, rendben tarja a házat, a gyereket.
Ngaremba az önálló nő, az afrikai értelmiségi megtestesítője. Meg akarja menteni Afrikát. Egyedül neveli kislányát, akinek feltehetően francia apjáról még beszélni sem hajlandó. A lakásában gyakran összegyűlő baráti társaságban a közügyek iránt érdeklődő belleville-i afrikaiak színe-java politikáról és más okosságokról beszélget, Saïda nagy ámulatára.
Ezek az emberek, akiknek a gesztusai és a szavai olyan értékrendben mozogtak, ami számomra tökéletesen ismeretlen volt, csak olyanokat fogadtak be maguk közé, akiknek megvoltak bizonyos adottságaik. Nekem nem voltak meg. Soha nem tudnék hozzájuk hasonlítani. Soha nem leszek olyan szép, mint ezek a nők, soha nem lesz bennem ennyi könnyedség. Miért? Az erkölcsöm és a hitem miatt.
Ngaremba igazi afrikai nagyasszony, aki életét közössége, a belleville-i afrikaiak javának szenteli, „néger-hercegnő-méltóság”, ahogyan Saïda nevezi. Jó barátság alakul ki közöttük, noha Ngaremba szókimondása nem egyszer zavarba hozza Saïdát. Jelenet a sarki kávéházban:
– Hé, fiúk! – kiáltotta főnöknőm.– Mondjátok már meg ennek a nőnek, hogy nem egészséges szűznek lenni ötvenéves korban!
Az emberek felénk fordultak, bámultak, nem értették.
– Ugyan már, boldoguljon, ahogy tud – mondta Michel. – Mi közünk nekünk ahhoz, hogy összeszorítja a combját?
– De én nem fogom ebben az állapotban hagyni! - kiabálta a néger-hercegnő-méltóság. – Ez alkotmányellenes, én mondom nektek! Ez ellene mond a nők szabadságának! A nők kibontakozásának! Méltóságának!
Kaba úr, a legnagyobb fekete strici Belleville-ben, ide-oda forgatta ujján a gyűrűit, és köpött egy akkorát, amekkorát csak a négerek tudnak.
– Bízd csak rám – mondta –. Egy-kettőre munkába küldöm. Nem igaz, lányok?
Erre egyszerre három paradicsomi hurinak öltözött néger lány kezdte riszálni hatalmas fenekét, és kórusban mondta:
– Mi vagyunk a testté vált szabadság.

Saïda közeli és szívmelengető barátságba kerül Ngaremba némiképpen elhanyagolt kislányával, Loulouse-zal, aki ráveszi Saïdát, hogy tanuljon meg franciául írni-olvasni. Saïda tehát tanfolyamra jár, új emberekkel, főleg nőkkel ismerkedik meg, akik befogadják és segítik. Egy nehéz pillanatban bevallja egyik társnőjének, Fatimának:
– Szeretném megismerni a szerelmet.
– Keresd.
– De hol?
Figyelmesen nézett rám, mintha azt keresné, hogyan is pingáljon rá engem egy vászonra. Kellő vizsgálódás után azt mondta:
- Hajolj közelebb.
Amikor már olyan közel voltam, hogy éreztem a kölnijét, két keze közé fogta az arcomat és tekintete úgy a szemembe mélyedt, mint egy horog. Kinyitottam a számat, akár egy kövér ponty, ha lélegzethez akar jutni. Kancsalítottam.
– A szerelem itt van – mondta, és ujját a halántékomhoz nyomta. Aztán keze lecsúszott a szívemhez – És itt. – A hasamhoz. – És itt.
– Aztán összefoglalta: – A testedben.
– Oh, ha a dolgok ilyen egyszerűek lennének! – vihogtam zavartan.
Fatima mosolygott, de mosolya csak fájdalmat fejezett ki.
– Senki sem mondta, hogy ez egyszerű.


Aztán Fatima elmeséli, hogy csak lányokat szült a férjének, aki egy nap egy hat hónapos csecsemővel a karján tért haza. A fia volt az, egy kurva szülte, aki meg akart szabadulni a gyerektől. Azóta Fatima neveli a sajátjaként, pontosan tudva, hogy ez a fiú fog mindent örökölni, és az ő lányai örök árnyékban maradnak.
Látunk még néhány mellékszereplőt és sorsot felvonulni, például naccsága modorú francia nőt, akinél Saïda takarít, és egy-két csillogó-villogó prostit is, amikor belép a képbe Ibrahim. Szép és fiatal, és udvarolni kezd Saïdának, kicsit meg is szédíti, bár sejthető, hogy még számos nője van, és nem igazán tiszta a pasas. De vendéglőbe viszi Saïdát, aki elkezd divatosan öltözködni és már majdnem nőnek érzi magát, ám amikor a szüzessége kiderül, a férfi brutálisan elzavarja. Látni sem akarja többé, és azt tanácsolja neki, ugorjon le az Eiffel toronyból.
Saïdának marad a tovább mélyülő barátság Ngarembával és anyai szeretete a kislány iránt. De Ngaremba egyre rosszabbul van. Mi baja?
– Küzdök.
– Ki vagy mi ellen, Ngaremba?
– Nem tudom. Küzdök.
Rávetette magát a kekszre, szájából olyan hangok jöttek ki, mint egy harapós kutyának.
– Egy afrikai nem lehet boldog. Túlságosan sok milliárd kilométernyi múltunk van, és jövőnk még csak egy kis lépésnyi se.

Saïda gyengéden, hosszan masszírozza, vigasztalja, ígéri, hogy mindig vele marad. Ngaremba, az erős, okos, sikeres nő összeomlik, nem tudjuk, miért. El kell hinnünk szűkszavú magyarázatát, hogy azért, mert agyonnyomja őt Afrika súlya és a jövőkép hiánya.
Szép nyári koraeste Belleville-ben.

A bevándorlók használt cipőket, törött órákat, stoppolt zoknikat, lábasokat, kalapokat árultak és cseréltek, mindent, amivel a civilizáció nem tudott mit kezdeni. Lassan lépkedtem, majdnem elütött egy babakocsi, a járókelők lökdöstek, de nem zavart, mosolyogva gondoltam a papára és a mamára. Többezer kilométer távolságból honvágyam volt Kuszkuszváros után, pedig kezem-lábam törtem, hogy elhagyhassam. Apám és anyám azt tervezte, hogy nekem otthonom lesz, gyerekeim, akiket gondozok. Ez magától értetődött. De ha feltételezzük, hogy anyám férj nélkül maradt volna, vajon elfogadott volna egy ekkora szexuális böjtöt? Ötven év szerelem nélkül nem búsította volna, nem kínozta volna meg?”
Ezen a nyáresti sétán Saïda magára talál. Arra tanították, hogy a felnőtt embernek kellő önfegyelemmel féken kell tartania vágyait. De most azon kapja magát, hogy szabadon hagyja, hadd öntsék el eddig elfojtott vágyai.
Egy dal lopakodott a lelkembe, egy szívhasogató melódia, amelyet a fiatal özvegyasszonyok fuvoláznak, amikor nagyon megüli őket a szeretet hiánya. Belül reszkettem a fájdalmas haragtól, és megértettem, hogy egy hitnek voltam az áldozata.
És ekkor, éppen ebben a fontos pillanatban, mellé lép egy férfi és azt mondja: Ha énnekem egy olyan asszonyom lenne, mint te... A rég nem látott Marcel Pagnol Marcel, a hajléktalan az. Innentől már meseszép minden, egymásratalálás, lelki és testi összefonódás, boldogság, szerelem. Reggel Saïda siet haza, hogy elújságolja Ngarembának a nagy hírt, de már csak az összetört testét látja a földön: az asszony kiugrott a negyedik emeleti ablakon.
Saïda ölelgeti, babusgatja Loulouse-t, a kislányt, akinek eddig is szinte pótanyja volt, itt vagyok veled, ha akarod, a mamád leszek, szeretlek, mondogatja. És a kislány válaszol:
– Én is szeretlek, mama.
Saïda tehát, miután megkapta a szerelmet, most megkapja az anyaság elismerését. De ebből hosszabb távon nem lesz semmi, mert megjelenik egy magas, szőke, kedves modorú úr, Loulouse papája, akit a rendőrség értesített Ngaremba haláláról, és magához veszi a kislányt.
Saïda Marcelhoz költözik, barátságos otthont teremt lakásnak alig nevezhető, nyomorúságos szállásából, és sokat gondol Ngarembára.
Nem tudom, mit jelent Ngaremba öngyilkossága. Az erős, okos, független városi nő, aki példaképe volt a falusi erkölcsű, egyszerű léleknek, kudarcot vall, miközben ez utóbbi megtalálja helyét a társadalomban? Ehhez a két alaptípushoz társul a könyv harmadik tipikus nőfigurája, a névtelen anya, a hagyományhű, önfeláldozó és alávetett nő. Ő a negatív minta, útja nyilvánvalóan nem követhető.
Igazi afrikai mese, beavatás- vagy fejlődéstörténet. Az élőbeszéd nyelvén szól, bőven használ népi és bizalmas kifejezéseket, franciásított afrikai, időnként angol vagy arab szavakat. Olvasmányos, szórakoztató és informatív egyszerre, tele humorral, iróniával, és letagadhatatlan szeretettel tárgya és szereplői iránt.


*****


A szerzőről

Calixthe Beyala a francia nyelvű afrikai írók közül a leginkább ismert a nagyvilágban, és a legtermékenyebb – nagyjából évente jelenik meg új könyve.
A kameruni Doualában született, tizenkét gyerekes, nyomorúságosan szegény családban. Szüleitől külön élt, egyik idősebb nővérével, aki iskolába járatta. 17 éves korában Párizsba utazott, ott férjhez ment, leérettségizett, egyetemet végzett. Sokat utazott Afrikában és Európában. Jelenleg Párizsban él két gyerekével. Első regényét 23 éves korában írta. Több díjat kapott, köztük 1996-ban Az elvesztett tisztességért a Francia Akadémia nagydíját.
Sokat szerepel, közügyekben is nyilatkozik, esszéket, vitacikkeket ír, több civil szervezet aktív tagja. Időnként botrány van körülötte, vagy plágiummal vádolják (van néhány vesztett pere), vagy férfigyűlölettel nemcsak szókimondó, de élesen szabadszájú, feminizmusában időnként végletes írásaiért. Ámbár ezek a bírálói állítólag mind férfiak és afrikaiak.
A nők szabadsága, az olyan, mint a dudva. Bárhol megterem, még a lábuk között is – mondatja szokásos ironikus modorában egyik férfi szereplőjével a Mamának szeretője van című regényben. Indulatosan emlegeti a szokásjog-seggű nőket, akik készséggel alávetik magukat apjuk, férjük akaratának, a férfiak parancsolta hagyományoknak; mint a regényben szereplő anya is. Nőfelszabadító szövegei legtöbbször a szex körül forognak. Kritikusai kiemelik, hogy a női test felszabadítása Beyalánál együtt jár a szöveg felszabadításával: a szokásos irodalmi kódolt beszédet felrúgva, az élő nyelv durvának ítélt szavaival, a szókimondás botrányával operál.
Beyala a szerzője az első erotikus afrikai regénynek - ezzel hirdették a Meztelen nő, fekete nő című könyvét. "Az afrikai irodalom amazonja", mondja róla egy neves francia irodalomkritikus.

A sorozat előző részei:

Afrika frankofón írói 7.

Afrika frankofón írói 6.
Afrika frankofón írói 5.
Afrika frankofón írói 4.
Afrika frankofón írói 3.
Afrika frankofón írói 2.
Afrika frankofón írói 1.