Afrika frankofón írói 10. - Szálimáta

„Eljött a búcsú ideje, tízrészesre ígértük a sorozatot, ez hát az utolsó darab. Nem tehetem meg az édes guajava illatot árasztó Szálimátával, hogy kihagyjam az ő történetét: excíziót, megerőszakolást, meddőséget, bűbájolást, szerelmet, vágyat, bánatot. Szálimátát férfiíró írta meg, az egyik legjobb és legérzékenyebb. Sajnos néhány évvel ezelőtt meghalt, szomorkodtam, hogy nem írhat már több regényt. Volt egy-két levélváltásunk, miközben fordítottam ezt a könyvét, és értelmezést kértem tőle lenyűgöző nyelvi fordulatairól, amelyekben, ezt ő mondta így, a francia nyelvbe beoltotta malinké anyanyelvét… Amikor A Függetlenség fényes napjai 1968-ban egy kis montreáli egyetemi kiadónál megjelent, vegyes fogadtatásra talált… Azóta számtalan újabb kiadást megért, egyetemi tananyag és az afrikai irodalom klasszikusának számít.” – Ahmadou Kourouma nyugat-afrikai író A függetlenség fényes napjai című regényéről Lángh Júlia ír a világírónők-sorozat frankofón afrikát bemutató tizedik darabjában.

Ahmadou Kourouma: A Függetlenség fényes napjai
(Les Soleils des Indépendances)
Első kiadás: Montréal, 1968.
Megjelent magyarul a Kávé Kiadónál, 2001-ben

Eljött a búcsú ideje, tízrészesre ígértük a sorozatot, ez hát az utolsó darab. Nem tehetem meg az édes guajava illatot árasztó Szálimátával, hogy kihagyjam az ő történetét: excíziót, megerőszakolást, meddőséget, bűbájolást, szerelmet, vágyat, bánatot. Szálimátát férfiíró írta meg, az egyik legjobb és legérzékenyebb. Sajnos néhány évvel ezelőtt meghalt, szomorkodtam, hogy nem írhat már több regényt. Volt egy-két levélváltásunk, miközben fordítottam ezt a könyvét, és értelmezést kértem tőle lenyűgöző nyelvi fordulatairól, amelyekben, ezt ő mondta így, a francia nyelvbe beoltotta malinké anyanyelvét.
Nagy élmény volt fordítani, szinte együtt éltem vele.
A történet egy rendszerváltás idején játszódik. A függetlenség elnyerése után Fáma, Horodugu hercege, az utolsó Dumbuja, nem találja helyét a kialakuló új rendben, ahol érdemei ellenére nem kap szerepet a hatalomban, mert írástudatlan, mint a szamár farka. De most hagyjuk Horodugu hercegének ironikus-szomorú, varázsos és tanulságos történetét (A függetlenség fényes napjai az interneten jutányos áron még kapható, szívből ajánlom), mert ma itt csak feleségével, Szálimátával fogunk foglalkozni.
Először úgy ismerjük meg őt, ahogyan a férje látja. Fáma imádkozik a mecsetben, de gondolatai Szálimáta felé kalandoznak.
Szálimáta szívjóságban, éjszakai édességben és simogatásokban túláradó asszony, igazi gerlice; feneke kerek és alacsony, háta, melle, dereka és alhasa sima és végtelen az ujjak alatt, és mindig zöld guajava illatot áraszt. Allah bocsássa meg Fámának, hogy így elragadtatta magát Szálimáta édességének fölidézésében; de ez csak emlékeztető arra, hogy a nyugalom és a béke mindaddig elkerüli Fáma szívét és szellemét, amíg Szálimáta meddőségtől szárad, amíg a gyermek meg nem fogan. Allah! tedd, tedd már, hogy Szálimáta megtermékenyüljön!...
Miért marad még mindig meddő? Miféle átok üldözi? Pedig... mindent kipróbált már!


Varázslót, marabut, áldozatokat és orvosságokat, mindent de mindent. A has száraz maradt, mint a gránit, hatolhatott belé az ember oly mélyen, amennyire csak lehetséges, sőt, vájt, forgolódott, ásott a leghosszabb, legkeményebb szerszámmal, hogy elhelyezzen egy maroknyi válogatott magot: mintha minden egy nagy folyóba fulladt volna.
Komoly szertartása van a meddőség – Afrikában a legnagyobb átok – elűzésének. Fáma, még mindig a mecsetben imádkozva, fölidézi estéiket.
Szálimáta lázasan rakodta szét a gri-griket, agyagkorsókat, lopótököket, leveleket, fölhajtotta a bizonyára keserű főzetet, mert az arca visszataszító fintorba rándult, leveleket égetett, a kunyhó undorító szagoktól füstölődött (Fáma a takaró alá dugta az orrát), az asszony a lángok fölé állt, a füst átitatta a ruháját és fölhatolt oda, amit egy mecsetben nem nevezhetünk a nevén, mondjuk úgy, hogy a fűszeres, a mézes csuporig, és elüldözte (ez az, amiért Fáma leginkább neheztelt) a guajava oly bódító illatát. Szálimáta két ujját egy kis tökedénybe mártotta, bekente mellét, térdét és alsóneműjét, előkeresett négy gri-grit és fölakasztotta őket az ágy négy sarkán a karókra, és elkezdődött a tánc... Először csak verte az ütemet, topogott, döngölt, a talaj megremegett, aztán már ugrált, nekiszabadult, csapkodta a tenyerét, és fél-malinké, fél-arab nyelven dalolta a strófákat, tagjai reszketni kezdtek, majd az egész teste is, dadogások és sóhajok szakították meg az énekét, és félig öntudatlanul lecsuklott a gyékényre, mint egy halom lián, amelyet leszakítottak támasztékáról. Egy pillanatra fölegyenesedett, közben lábát korbácsolta és üvöltött, mint egy démon. Kifulladva, verítékben úszva, átfüstölten és őrjöngve ugrott előre és belecsimpaszkodott Fámába.
A férjnek már nincs kedve, ereje teljesíteni, Szálimáta nagy bánatára elalszik, mint egy kő. Szálimáta csak forgolódik az ágyban, mi vele maradunk, és megismerjük a dolgokat az asszony oldaláról.
Behunyta a szemét, orrát a matracba nyomta, megfordult, hozzásimult Fámához. Fáma horkolt, hogy rezgett tőle a levegő, röfögött, mint egy kan disznó, karjával, térdével elfoglalta az ágy nagy részét, mint egy keresztbe döntött fatörzs. Szégyentelen egy férj! A sértődött Szálimáta az oldalába bökte a könyökét, de nem tudta megzavarni az álmát. Ez az ember semmivel nem törődött, semmi nem akadályozta meg abban, hogy aludjon, sem a tehetetlenség, sem Szálimáta sírása, sem a házastársi kötelességek elmulasztása.
Az álmatlan éjszakán visszatérnek a szörnyű emlékek az excízióról és az azt követő megerőszakolásról.

Excízió, vagy csonkítás, kimetszés, néha, pontatlanul, körülmetélésnek is nevezik: a kislányok klitoriszának rituális levágása, egyes népcsoportoknál a nagyajkakkal együtt. Helyi hagyományoktól függően vagy csecsemőkorban végzik el a metszőasszonyok a műveletet, vagy a serdülőkor kezdetén.

Elérkezik a nagy nap.
A kakas első kiáltására dobpergés hívja a lányokat az excízió mezejére.
Szálimáta soha nem fogja elfelejteni, ahogy a lányok gyülekeztek az éjszakában, vonultak libasorban az erdőben, a harmatban, átgázoltak a kis folyón, miközben a kísérő vénasszonyok sipítva énekeltek, aztán megérkeztek egy kigyomlált, megmunkált rétre, a hegy lábánál, amelynek erdős csúcsa elveszett a ködben, és a vénasszonyok vadul kiáltoztak, jelezve "az excízió mezejét". Az excízió mezeje! Újra látta maga előtt, ahogy a lányok, egyik a másik után, leoldják magukról és eldobják a kendőszoknyát, leülnek a fölfordított agyagedényre, és a metszőasszony, a kovács felesége, nagy boszorkány, előrelép, előhúzza a kést, egy hajlított pengéjű kést, felmutatja a hegyeknek, és lemetszi a csiklót, amelyet tisztátalannak, zavarosnak, tökéletlennek tekintenek, és a megoperált lány föláll, megköszöni a javasasszonynak, belefog a győzelem és virtus dalába, kórusban ismétli az egész gyülekezet.
Szálimáta azokra a lányokra gondolt, akik az előző években odavesztek a mezőn. Ezeket a lányokat nem volt szabad megsiratni, sírhantjukat az erdő rejtette: őket a falu boldogságáért hozott áldozatoknak tekintették.
Már fölkelt a nap, ott vöröslött a fakoronák mögött. A dögkeselyűk a vér szagára előbukkantak a ködből és a lombok közül. Vad károgással és rikoltozással köröztek a fejek fölött. A metszőasszony Szálimátához lépett, leült elé, a szeme vörösben úszott, keze és karja undorítóan véres volt, szuszogása, mint egy zuhatagé. Szálimáta csukott szemmel átadta magát, és érezte, ahogy a fájdalomözön végigfutott a lába közétől föl a hátán, nyakán és fején, és vissza, le a térdéhez; föl akart állni, hogy daloljon, de nem tudott, elállt a lélegzete, a fájdalom heve megfeszítette tagjait, mintha vége szakadt volna a földnek a lába alatt, és a többiek, a kimetszett lányok, a hegyek és az erdők fölborultak és elrepültek a ködbe és a születő napba; zsibbadás nehezedett a szemhéjára és a térdére, magába roskadt és eszméletét vesztve összecsuklott.

Ma már törvény tiltja az excíziót azoknak az afrikai országoknak a többségében, ahol ez az ősi hagyomány része volt. Mégis több helyen elég szívósan fennmarad. Egyrészt férfiak követelik (bár egyes hírek szerint egyre kevesebben), mint az asszonyi hűség biztosítékát, másrészt a nők is félnek megtagadni: hagyományhű öregasszonyok – az öregeket Afrikában nagyon kell tisztelni – elhitették velük, hogy a nő, ha nincs kimetszve, meddő lesz. Ennek éppen az ellenkezőjére vannak szomorú orvosi példák.

Szálimáta tehát kimaradt abból a dicsőségből, amikor a beavatáson túlesett, kimetszett lányok táncolva bevonulnak a faluba, tamtam és ünneplés közepette. Őt rejtett úton egy öregasszony a hátán cipelte Tyékura, a fétisiszta kunyhójába.
A fétiskunyhó elszigetelten állt, kerek volt, kicsi, zsúfolt, és nyüzsögtek falain a szürkegyíkok. Az uralkodó fétis egy rémületes maszk volt, amely betöltötte a kunyhó felét. Olajlámpa égett, füstölgött, épp csak annyira világított, hogy fenntartsa a titokzatosságot. A kicsi ajtón a gyékény, éppen akkor, amikor az álom már elnehezítette a lány szemhéját, az a gyékény elmozdult, valami dolog ott bebillentette a csípőjét, valami dolog nekiütődött a sebnek, és Szálimáta hallotta és megismerte a fájdalmat, ahogy mélyen beléhatolt és égette, és lobogó, forgó színek homályosították el a szemét, zöld, sárga, piros; fölsikoltott fájdalmában és a vér vörösében úszva elveszítette eszméletét. Megerőszakolták. Ki? Egy szellem, mondták neki később. Meg is magyarázták az okát. Szálimáta édesanyja meddőségtől szenvedett, és ezen csak úgy tudott túljutni, hogy a Tugbé hegyhez könyörgött, amelynek a szelleme azután megtermékenyítette Szálimátával.
De a szellem megharagudott, hogy Szálimátát kimetszik és férjhez adják anélkül, hogy őt külön imádással megbékítették volna. Ezért az excízió után elindította a nagy vérzést, majd a kunyhóban emberi formát öltve megerőszakolta a lányt. De az az emberi dolog vészesen emlékeztetett a fétisiszta Tyékurára. Nem csoda, hogy amikor Szálimátát megkérdezése nélkül férjhez adják egy Baffi nevű gusztustalan alakhoz, megtagadja magát tőle. Baffi ugyanis nagyon hasonlít Tyékurára. Nézzük a nászéjszakát, amelyet két vénasszony felügyel.
Baffi belépett, közeledett, kísérletezett, Szálimáta összegubózott, összeszorította és megtagadta magát, a vénasszonyok odafutottak és lefogták, Baffi erősködött és meg akarta erőszakolni, Szálimáta üvöltött. Üvöltött, mint az excízió éjszakáján, feltört a torkába, az orrába a rémület és a rettegés Tyékurától, olyan hangosan kiabált, hogy a kutyák ugatni kezdtek, udvarról udvarra adták tovább az ugatást és elborzasztották az egész falut; a vénasszonyok eleresztették, erre ő fölugrott az ágyról, hogy kimeneküljön az ajtón, de megállították, összecsuklott, fájdalomtól és sírástól fetrengett a küszöbön. A férj felhúzta a nadrágját, Szálimáta csak ekkor vette észre, hogy egy terjedelmes sérvet cipel, attól olyan földimókus a járása, mint Tyékuráé.
Minden rábeszélés és a nász újabb erőltetése hiába, Szálimáta belecsimpaszkodik a férj óriási sérvébe, attól félnek, megöli. Tehát lemondanak róla, de ott kell maradnia a férj házában – a feleség árát kifizették! –, a konyhában és a gazdasági épületekben.
Dicsőség Allahnak! Világok Ura, könyörületes jótevő! A sérvkizáródás leterítette az emberét, aki sóhajtott és kiszenvedett. Négy esős évszak névházasságban!
A levirátus hagyományának megfelelően, miszerint az elhunyt fivére elveszi az özvegyasszonyt, jött Baffi fivére, aki nagyon hasonlított Baffira, következésképpen Tyékurára, tehát Szálimáta ismét eszelősen ellenállt. Bezárták egy kunyhóba, ott raboskodott, míg egy éjszaka sikerült megszöknie. Egyedül vágott neki az útnak a szellemekkel és vadállatokkal teli, sötét bozótban. De tudta, hova megy.
Fáma várta, a szerelem, a férjes asszony élete, a fogság vége. Visszaemlékezett arra, amikor először látta Fámát a kör közepén táncolni: a legmagasabb fiú volt Horoduguban, a legfeketébb, csillogó szénfekete, fehér fogakkal, egy herceg mozgásával, hangjával, pompájával. Szálimáta azonnal megszerette, Fáma pedig fölsóhajtott: "Szálimáta, te vagy a legszebb élő dolog Horodugu egész bozótjában, összes falujában". Szálimáta ezt azóta sem felejtette el, a balszerencse gyötrelmeiben, a gondok keserűségében, az egész megátkozottságban sem, soha.
Megnyugodva olvassuk, hogy a fájdalmas, véres emlékeket a szerelem elmosta, Fáma felébresztette Szálimátában a vágyat, hogy hozzáérjen, hogy magába fogadja. Tartott is a boldogság egy ideig, de aztán jött a hiábavaló gyerekvárás. Szálimáta is Allahhoz könyörgött.

...odakuporodott a kecskeszőrre és rábízta magát Allahra, a könyörületes Jótevőre. Egy gyermeket! Egyetlenegyet! Igen, egy kisbabát! Különc könyörgés e földön, hiszen Fáma egyre inkább elégtelennek bizonyult. Vajon mi fontosabb Allah akarata szerint? Hűség vagy anyaság? Biztosan az anyaság, az anyaság mindenekelőtt. Hát akkor múljék el Szálimáta szívében Fáma fontossága, hogy lefekhessen más férfiakkal, akik nem a fétisiszta Tyékura vonásait és szagát hurcolják magukkal, olyan férfiakkal, akik nem visznek félelmet, megdermedést, hidegséget Szálimáta testébe. De hiszen hűtelenség, házasságtörés az, amiért most könyörög! Allah, irgalmas Jótevő, bocsásd meg ezt az istenkáromlást!
Reggel Fáma elmegy a mecsetbe, Szálimáta pedig megfőzi a nagy adag kását, amit majd árusítani fog a kispiacon.
Szálimáta félretett egy jól megcukrozott tányérral Fámának. Méghozzá azzal a gonddal, ahogy egy feleségnek kell: bármilyen legyen is a férfi viselkedése, bármilyen az értéke, egy férj mindig uralkodó marad. Allah parancsolata, hogy az asszony legyen alávetett, hogy szolgáljon, és ez azért nagyon fontos, mert átalakul erővé, értékké, kegyelemmé és jósággá a gyermek számára, aki a feleség öléből a világra jön. És a gyermekből, ha Allah megadja, ember válik, akinek nyomát a földön évmilliók sem törlik el.
A jó Szálimáta körül, míg a kását árusítja a kispiacon, mindig sok a vevő, és sok az élősködő is.
Elegendő volt annyit mondani, hogy "Allah adjon neked gyermeket!", és Szálimáta máris hitelezett. Jóságában kissé bolond árusasszony! Denevérfülek, benyomott orr, nyakig húzódó forradások: ez Mussza Vedrago. Már hat vagy tíz kása árával tartozott, két teljes hete nincs munkája. Kell-e szenvedni hagyni egy embert, csak mert a munkavezető megint nem írta ki aznap dologra? Allah szerencsét és erőt ad a gyermeknek az anyja jócselekedeteiért!
- Nesze, hitelre ezt a tányérnyit, Vedrago!
És Traoré, a mézesnyelvű, aki olyan port ígért, amely a legszikkadtabb asszonyt is termékennyé teszi.
- Egy kása!

Szálimáta bőkezűen hitelez, a tálak kiürülnek, indul haza, délben majd visszajön főtt rizst árulni.
Hosszú lesz még a nap: megjárni a piacot, megfőzni és eladni a rizst, meglátogatni a marabut, és mindezt még a harmadik ima előtt. A nap már tüzelte a tarkókat, a dereglyék készen álltak az indulásra; az olcsó árú mind elkelt, az olcsó árakból összejött a pénz Fáma etetésére, Fáma öltöztetésére, Fáma elszállásolására, és a marabuk meg a varázsszereket gyártó vajákosok kifizetésére.
Az asszony már csak a kisbabákra tud gondolni, minden áradó érzelme, minden imája a kisbabákat hívja.
Álmai túlcsordultak csecsemőkkel zsúfolt kosarakkal, mindenhonnan csak babák bukkantak föl. Fürdette, ringatta őket, és alvó szívét forró öröm dagasztotta, egészen a felébredésig. Fényes nappal, de még az utcán is, időnként kisbaba-hangokat, csecsemősírást hallott. Megállt. Semmi: csak a szél süvített, vagy egy járókelő szólongatott valakit. Egy reggel éppen a tökedényeket öblítette, amikor ujjai alatt csecsemőt, egy igazi csecsemőt érzett. Megfürdette, a kicsi rugdalózott, sírt. Bevitte a gyereket a szobába és csak ekkor nyitotta ki a szemét. Semmi: egy merev és kemény merítőkanál. És Szálimáta ott állt magában, a szégyenével és kétségbeesésével.
Azután két éven át nagy hassal járt, talán a sértett szellem ejtette teherbe. A képzelt terhesség után még keserűbb lett az élet, még kevesebb a remény.
- Szálimáta, kedvező volt a piac?
Mint aki süket, az asszony nekilátott a dolgainak, rendezgette az edényeket, átöltözött a főzéshez, kivitt az udvarra egy nagy fazekat. Hallani lehetett a mozsártörés gyors ütéseit. Egy nagy tállal jött vissza. A férfi még mindig várta a választ az üdvözlésére.

- Igen, kedvező volt a piac. És te? Mondd csak, te meg így maradsz egész fényes nap, elterülve a széken?
Fáma is megjátszotta a közömböst, nem válaszolt, úgy látszott, lefoglalta a Függetlenség fattyú gazságainak számbavétele. Szálimáta nem ért rá, a nap már előrehaladott és őrá még sok dolog várt. A mozsártörő csattogott, mint a balsors tamtamja, ettől aztán nem kellett hallgatni, nézni, érezni az élvezhetetlenné vált Fámát.
Fáma kipróbálta a város becstelen nőit, de nem történt semmi, azok a nők is üresen és szárazon maradtak, mint a köles kalásza, ha túl rövid az esős évszak; és a balszerencse többé nem vált el Fámától.
Üzlet, vétel, eladás, utazás, mind veszteséget hozott. Csak a kétségbeesés maradt. Büszkeség, emberi melegség, szívjóság szertefoszlott, Fáma fölismerhetetlenné vált. Ekkor toppant be a politika. Fáma hagyott minden egyebet, merészen és ékesszólóan belevetette magát a politikába. Főnökök törvényes fiának teljes odaadással részt kell vennie a franciák kiűzésében! A politika férfiasságot jelentett, bosszúállást: a hitetlenek közel ötven évnyi megszállását kellett átkozni, kihívni, lerázni.
Lám, elérkeztünk a rendszerváltás lélektanához, de mi most nem Fáma sorsát követjük, hanem az asszonyra figyelünk. Megy a tűző déli napon, nagy tál rizzsel a fején, az építkezés melletti kispiacra. A munkások vásárolják, a munkanélküliek ingyen kapják a tálka rizst. Szálimáta jószívűen osztogat.
Toprongyos kéregetők, cafrangos csavargók, munkanélküliek, mind odafutottak, mind nyújtották a kezüket Szálimáta felé. Semmi! Egyetlen szemecske rizs sem maradt. Nem látják, hogy a tálak üresek? Egyenként fölemelte őket, egyenként megmutatta, hogy üresek. A koldusok mégis jöttek, odagyülekeztek a piac minden sarkából, imákat mormolva lökdösődtek, tülekedtek. Sövényt emeltek Szálimáta köré, eltakarták a napot. Az asszony, mintha egy kút mélyén lenne, fölemelte a fejét és szembenézett velük, erre abbahagyták a pusmogást, és csöndben, mint a kövek, mutatták tenyerüket, nyomorúságukat. Kiürült arcuk hideggé, sőt keménnyé vált, szemük mélyebb lett, orrcimpáik gyorsan verdestek, ajkuk nyáladzani kezdett. És még mindig jöttek, karjukat nyújtogatva egyre közelebb nyomakodtak...
Rátámadtak, elrabolták tőle szerény keresetét, és a kispiacon senki nem sietett a segítségére. És ő magában fölmentette a támadóit.
Szálimáta meddősége gyógyítására fölkeresi a messze földön híres marabut, Abdulájt, aki mindenre tud gyógyírt. Csakhogy a marabu nagyon drágán kínálja tudományát. Amikor Szálimáta elmagyarázza, hogy ő bizony szegény, de ingyen adja a rizst a koldusoknak, Abduláj megértőnek mutatkozik.
Ettől kezdve Szálimáta rendszeresen visszajárt hozzá, megszokták egymást, sőt, az asszony nélkülözhetetlen lett a marabu számára. A férfi egyedül élt. És seperni, portalanítani, mosni, ide rakni ezt, amoda amazt, jobban áll egy nőnek, a szoknya viselőjének. Még ha az egekben tölti is az éjszakáit és úgy beszél a szellemekkel, mint a komájával, egy férfi mindig gyerek marad. Azután már elegendő volt Szálimátának kicsit megringatni a fenekét, rezegtetni a szempilláit, megereszteni egy-egy mosolyt, nevetést, hogy a nagyszerű marabu fölpuhuljon és megtörjön. A férfi ártatlan hangon furcsa, zavaros szavakat hebegett: "Az embernek a méltóságáról van szó, hogy kigyógyítson egy nőt a meddőségéből. Ha a férj helyrehozhatatlanul impotenssé válik, akkor, akkor!... azt kellene... Allah a szándékokat is nézi."
A vágy már beakasztotta a kecskebak szakállát a jujubabokor tüskéibe; szó nem volt többé arról, hogy a marabu várná azt a néhány kóladiót fizetség gyanánt. Különben is Szálimáta előtt Abduláj már nem igyekezett tartani a marabu viselkedést: arcát meleg mosoly duzzasztotta, és néha olyan volt a hangja, mint egy kisfiúé.
A jelek azt mutatják, Szálimáta lélekben felkészül az anyaságért hozott áldozatra:
Abduláj csodálatos férfiúnak látszott: életerős és hatalmas termetű, mint egy uasszului bika, gyaníthatóan jobban tudja fűszerezni a dolgokat, mint Fáma, és még gazdag is, ismeretekben és pénzben egyaránt. Szálimáta fölékszerezve, mosolyogva, csillogó szemmel és kíváncsian ment a konzultációkra.
De egy nap a marabu rettenetes dolgokat mond Szálimátának, halálveszélyt lát, azonnal kell egy kakast áldozni, hogy elhárítsák a bajt. Ez meg is történik, a marabu elvágja a kakas torkát, miközben félelmetes, dörgedelmes szavakat mormol, rettenetes, sokszínű szavakat.
Szálldostak, keringtek a szavak a négy fal között, és a megidézett erők válaszoltak. Elfogadva! Teljesítve! Végérvényesen elhárított balszerencse! Dicsőség Allahnak! Szálimáta megérdemelte ezt a kegyet, mivel embersége, hite, jótékonysága határtalan.
Együtt emelték összekulcsolt kezüket az arcuk elé.
– Ámen! Ámen! Ámen!
Az áldozat elfogadva, ismételte Abduláj. Elhárította a Szálimáta szeretteire leselkedő halálveszélyt! Az asszony hálás.
– Allah adjon erőt a szavaidnak! Köszönöm, Abduláj, hogy elhárítottad a bajt. De még itt van a meddőség, bennem lakik és meggyötör: az amulettek és gyógyszerek eddig még nem űzték ki. Könyörülj rajtam.
Abduláj nem válaszolt. A kétségbeesés és bánat ismét elgyengítette és lehűtötte az asszonyt. Szálimáta és Abduláj figyelmesen bámult egymásra. A férfi rajongó és pajzán pillantással, az asszony kíváncsi és elgondolkodó tekintettel, ahogyan az őz, mielőtt elinalna, alaposan végigméri az erdő szélén álló vadászt. Szálimáta látta, ahogy Abduláj tekintete lassanként átalakul, arccsontjára ráfeszül a bőr, homlokán az erek kidagadnak. Tovább nézték egymást.
Az ajtó csukva volt. Kint üvöltött a szél, vert az eső. Ekkora viharban senki, senki nem fog beállítani, hogy megzavarja őket.

Tehát egyedül, tökéletesen egyedül vannak. A férfi elhárította az asszonyt fenyegető balszerencsét (nagy jócselekedet egy férfias férfitól!). Az asszony gondosan rendbe rakta a házat (mint egy engedelmes feleség). Együtt áldozták föl a kakast. A vörös kakas, egy lavórban, már kezdett kihűlni. Az imént felfröccsent a vér, de ennek a vérnek a színe, a szaga nem ugyanaz volt számukra. A férfinak fehér fogak, finom bőr, kerek fenék lágyságának színét, vágyának illatát jelentette. Az asszonynak az excízió és a napkelte színét, a görcs és a rettegés szagát.
Nyilván az a szellem, amelyik megerőszakolta, még mindig üldözi, Fámán kívül más férfit nem tud elfogadni. Pedig Abduláj ékesszóló:
- Tárd ki a füled, Szálimáta, és fontold meg jól a szavaimat! Az élet célja, hogy utód szülessen. Az igazság, mint az érett paprika, csípi a szemet, de nem vájja ki. A férjed, én mondom neked tiszta lélekkel, tiszta szájjal, soha nem fog asszonyt megtermékenyíteni. Meddő, mint a szikla, mint a harmattan pora. Íme az igazság, az egyetlen igazság. Minden más, amit erről mondani lehetne, hazugság, és nincs semmi jó a hazugságban, amiként nincsen vér a tücsökben - fejezte be.
Kinn dühöngve elszabadult a szél és az eső. A házban minden mintha csak azt ismételte, azt kiabálta volna: "A férj! A férj nem fog nemzeni!"
– Gyere közelebb – suttogta a marabu.
A nő hátrált. A férfi himbálta magát, tekergett, akár egy óriáskígyó, és csalogatóan mosolygott. Szálimáta nézte, és lénye legmélyéből, mint egy távoli hívás, fölszállt az excízió és a megerőszakolás párája, és minden átváltozott: a marabu szeme átalakult és Tyékura vadságának tüze lángolt benne, orra ellaposodott és Tyékura orrcimpáinak borzalmává vált.
– Miért? Miért habozol? A kezed! Add a kezed – folytatta a marabu.
Szálimáta fuldoklott, görcsbe rándult. Semmi kétség, Abduláj nyakán kinőttek Tyékura kaloda-nyakláncának ékei, bubuja kezdte fölvenni Tyékura öltözékének színét.
- Hagyj békén, vagy kiáltok!
A férfi mosolygott. Nem! Nem fog kiáltani; és megragadta, olyan erősen ráncigálta a kendőszoknyát, hogy az asszony elvesztette az egyensúlyát, ráesett az ágyra...
Hosszú a küzdelem, de Szálimáta felkapja a kést, amellyel a marabu a kakast feláldozta...
...és a hajlított kés belecsapott a bal vállba. A férfi felüvöltött, mint egy vadállat, dörgött, mint az égzengés. Az asszony megijedt és kiszökött az ajtón, cuppogott három vagy négy lépést a sárban, felkapta a föláldozott kakast és elment.
Balra egy kis elveszett utca nyílt. Szálimáta befordult, hogy kisírja bánatát és elrejtse arcát, annak az asszonynak az arcát, akinek sosem lesz gyereke, mert csak egy meddő férfival tud lefeküdni.
Szálimáta egy kis hídhoz érve az alatta zubogó tarajos vízbe hajította a feláldozott kakast.
Követte a tekintetével és sóhajtott. Az eső már alig esett, épp csak szitált egy kicsit. Rövid csillanások futottak át az égen. Szálimáta arra gondolt, hogy öléből most folyt ki minden megálmodott, vágyott gyerek, a véres kakas végérvényesen magával vitte őket. Az a sorsa, hogy meddőn haljon meg.
Ezután Fámával sok minden történik, amit itt most nem részletezünk, lényeg az, hogy a férfi hazavisz egy új feleséget, a fiatal Mariamot.
A délután folyamán összehívtak egy palávert, ahol megjelent Mariam, és bemutatták Szálimátának. "Imhol a társfeleséged, tekintsd úgy, mintha a kishúgod lenne; a falubeliek azért küldték neked, hogy segítsen téged abban a nagy és nagyszerű feladatban, amelyet férjed, Fáma szolgálatában teljesítesz."
Szálimáta örömmel üdvözölte a társfeleséget, jó szívvel és okosan elmagyarázta, hogy egy család egyetlen asszonnyal olyan, mint az egylábú létra vagy a féllábú ember, nem is tudja tartani magát, csak ha egy kívülállóra támaszkodik. Nem lehetett hinni neki: gyöngédsége és bölcsesége pontosan kilenc napig tudott kitartani.
Fáma és két felesége egy picike helyiségben lakott, ahol egyetlen bambusz ágy volt, egy tara. A feleség (akihez az aznapi éjszaka tartozott) fölmászott az ágyra a férj mellé, a másik asszony meg összekucorodott a tara lábánál a gyékényen. De Szálimáta ahhoz, hogy termékeny legyen (emlékszünk rá), mindig csak úgy ment ágyba, hogy előbb hosszan imádkozott, leveleket égetett, vajjal bekencézte magát és táncolt, táncolt, amíg ki nem fulladt és el nem veszítette az eszét. A varázslás, imádság és tánc most meg lett zavarva. Mariam zavart. Szemtelen volt, mint egy légy, és, mondják, termékeny, mint egy egér. Szálimáta minden reggel, ébredés után, a társfeleség hasát leste, és az a has növekedni látszott. Igen, nőtt! Szálimáta féltékeny lett, egyre őrültebben, és aztán egy reggel szitkozódva kitört. A két társfeleség, mint két tyúk, rárontott egymásra, mindketten beleakaszkodtak a másik ruhájába. Mariam mindenáron le akarta mezteleníteni Szálimátát, hogy mindenki lássa "egy meddő nő összezsugorodott méhét", Szálimáta meg azért akarta ruháitól megszabadítani Mariamot, hogy az egész világ fölismerje "egy kurva semmivel sem mérhető, rothadt micsodáját". Szétválasztották őket.
A szitkok és verekedések folytatódnak a két nő között.
Fáma úgy találta, hogy a helyzet egy se szarva, se farka bikára hasonlít, nem tudta, hogyan fogja meg, hogyan győzze le. Pedig mindaz, ami Mariam és Szálimáta között lejátszódott, igazán előre látható volt: nem kell összehozni egymással a madarakat, ha félünk a szárnycsattogásoktól. Fáma megérdemelte gyötrő gondjait: olyanok voltak, mint a légyraj, amely szükségképpen megszállja azt, aki békákat gyűjt maga köré.
Fáma úgy gondolta, hogy végül majd minden elrendeződik. "Még a kőmíves darázs és a varangyos béka is megtanulja elviselni egymást, ha össze van zárva egy kunyhóba, akkor miért ne Mariam és Szálimáta?" – mondogatta.
Fáma belekeveredik a függetlenség utáni politikai élet zűrzavarába. Ártatlanul börtönbe kerül, kis híján halálra ítélik, de a következő puccs kiszabadítja és hősként kerül elő. Szálimátát már nem látjuk viszont, csak hallunk róla: Fáma megtudja, hogy bánatában összeállt Abdulájjal, a marabuval, azt remélve, hogy tőle talán lesz gyereke. Fáma szépen búcsúzik tőle gondolatban.
Szálimáta, légy boldog, ne bánj semmit, és minden reggel, miközben töröd a kölest a famozsárban, énekeld azt a nótát, amit akkor szoktál, amikor valóban boldog vagy:
Hé! Hé! Hé! Hé!
Ha az a jó nekünk, hogy beleessünk a kútba,
Hé! Hé! Hé! Hé!
Essünk bele, hogy boldogok legyünk!
Reméljük, hogy Szálimáta tényleg boldog lesz, de erről már nem szól a regény.

*****

Ahmadou Kourouma 1927-ben született a nyugat-afrikai francia gyarmatokon, a mai Guinea és Elefántcsontpart határán, tekintélyes malinké családban. Főiskolára Bamakóban (akkor Francia-Szudán, ma Mali) kezdett járni, de politikai tevékenység miatt kitiltották az országból. A gyarmatosítás elleni mozgalmakban aktív diákot a franciák büntetésből behívták katonának. Öt évet szolgált Indokínában. Azután Lyonban járt főiskolára, biztosítási matematikusként végzett. Visszatért Elefántcsontpartra, ahol a szakmájában helyezkedett el.
1963-ban, három évvel a függetlenség kihirdetése után Abidjanban összeesküvésben való részvétel gyanujával letartóztatták, de bizonyíték hiányában elengedték. Állásából kirúgták, ennek a kényszerű munkanélküliségnek az idején írta meg első regényét, amelynek nem talált kiadót Franciaországban.
Amikor A Függetlenség fényes napjai 1968-ban egy kis montreáli egyetemi kiadónál megjelent, vegyes fogadtatásra talált. Nem csupán új hangot ütött meg – irónikus volt és csalódott, kritikus a függetlenné vált Afrika új politikai erkölcseivel és a hagyományos berendezkedés iránti ragaszkodással szemben egyaránt –, de nyelvileg is újat hozott: úgy vitte át a malinké nyelv képgazdag fordulatait a franciába, hogy néhányan botrányt kiáltottak: mit követett el ez az ember a francia nyelvvel?! Két évvel később a regény már a párizsi Seuil gondozásában jelent meg, azóta számtalan újabb kiadást megért, egyetemi tananyag és az afrikai irodalom klasszikusának számít.
Kourouma folytatta biztosítási matematikusi pályáját, dolgozott Algériában, Kamerunban, Togóban. Már kezdték egykönyves írónak elkönyvelni, amikor, huszonkét év után, 1990-ben megjelent a következő regénye, azután továbbiak. 2000-ben megkapta a Renaudot-díjat Allah n’est pas obligé című regényéért. A gyerekkatona története Allah nem köteles... címmel magyarul is olvasható, Takács M. József kiváló fordításában (Ulpius-ház, 2002). Szintén kapható az interneten, szintén szívből ajánlom.
A gyerekkatona történetének folytatása már befejezetlenül, posztumusz jelent meg. Ahmadou Kourouma 2003 decemberében meghalt Lyonban, ahol felesége és négy gyereke él.

(Az életrajzot, kis változtatásokkal, átvettem a Függetlenség fényes napjai 2001-ben megjelent utószavából.)

A sorozat előző részei:

Afrika frankofón írói 9.
Afrika frankofón írói 8.
Afrika frankofón írói 7.
Afrika frankofón írói 6.
Afrika frankofón írói 5.
Afrika frankofón írói 4.
Afrika frankofón írói 3.
Afrika frankofón írói 2.
Afrika frankofón írói 1.

Afrika frankofón írói 9. - Gazdag szegények, szegény gazdagok

A közügyekben és irodalomszervezésben aktív, közel hetven éves Aminata Sow Fallt az afrikai irodalom nagyasszonyának mondják. Ez a regénye a leghíresebb, számos kiadást megért, sok nyelvre, még kínaira is lefordították, film is készült belőle… A sztori pontosan az, amit a cím ígér: a koldusok sztrájkja… Reggelente a város lakóinak, gazdag és szegény kerületben egyaránt, első dolguk, hogy adjanak valamit egy koldusnak. Az iszlám megköveteli a jótékonyságot, és az embereknek szükségük is van rá: az adakozás elősegíti a szerencsét… A nagy témák – társadalmi igazságtalanság, erőszak, a hatalom embereinek felelőtlensége, bornírt hiedelmek követése a hagyomány nevében, a nők helyzete, a nemzedékek konfliktusa – a regény első megjelenése óta eltelt harminc évben nem változtak. - Aminata Sow Fall szenegáli írónő A koldusok sztrájkja avagy az emberi hulladék című regényéről Lángh Júlia ír a világírónők-sorozat frankofón afrikát bemutató kilencedik darabjában.

Aminata Sow Fall:
A koldusok sztrájkja avagy az emberi hulladék
(La grève des bàttu ou les déchets humains)
Párizs, 1979

Nincs női főhős, a kifejezetten női problémák sincsenek kiemelten jelen, csak úgy átlagosan, mégsem hagyhatom ki ebből a sorozatból ezt a regényt. Szerzőjét szeretem és becsülöm, mint mindenki, aki olvasgatja az afrikai irodalmat. A közügyekben és irodalomszervezésben aktív, közel hetven éves Aminata Sow Fallt az afrikai irodalom nagyasszonyának mondják. Ez a regénye a leghíresebb, számos kiadást megért, sok nyelvre, még kínaira is lefordították, film is készült belőle. Sok mindenről szól: az állami adminisztráció kétes ügyleteiről, a büszke szegények nyomoráról, a vallási szokások hatalmáról és az irracionális hiedelmek szánalmasságáról, és ismét, mint az afrikai regényekben oly sokszor, különösen, ha nő a szerző: a feleségek sorsáról a poligám házasságban. A sztori pontosan az, amit a cím ígér: a koldusok sztrájkja.

Ma reggel is írta az újság, hogy a kéregetők, kolduló diákok, leprások, testileg csökkentek, ezek a rongykupacok emberi torlaszt képeznek az utcákon. Meg kell szabadítani a Várost ezektől az emberektől – inkább mondhatjuk őket árnyaknak –, ezektől az emberi hulladékoktól, akik mindenütt és mindig ostromolnak, megtámadnak minket. A kereszteződésnél azt szeretnénk, hogy sose legyen piros a lámpa! De ha ezen az akadályon sikerült átjutnunk, újabb sorompó állja utunkat, amikor a kórházba megyünk; át kell törnünk egy korlátot, hogy bejussunk a hivatalunkba; küzdeni kell, hogy kijussunk a bankból; ezeregy kerülőt tenni a piacon, hogy elkerüljük őket; végül váltságdíjat fizetni, hogy beléphessünk Isten házába.
A jómódúak szokásos berzenkedése a kéregető szegények láttán – ez sajnos ismerős, nemzetközi jelenség. A regénybeli városban a koldusok veszélyeztetik a nemzetgazdaságot, miattuk csökken a turisták száma. A Közegészségügyi Szolgálatnak kell intézkednie, hogy eltűnjenek az utcákról. Ez meg is történik, hála Kéba Dabo odaadásának; az ő munkaköri feladata, hogy eltakarításuk ügyében eljárjon. Kéba fiatal, lelkes szakember, főnökét viszont, Mour Ndiaye-t a politika tette a posztra, hálából múltbéli érdemeiért a Pártban. Mourt csak saját előmenetele érdekli. Van egy bölcs marabuja, Birama, akinek a szerencséjét köszönheti. Havonta viszi neki az ajándékokat, rizst, teát, cukrot, szappant, és minden tanácsát vakon követi. Lollit, Mour feleségét így nyugtatja meg a marabu, miközben köpköd, és olvasóját pergeti:
Mour ne tartson semmitől, Inch’Allah, minden egyre jobban sikerül neki. Arra született, hogy uralkodjon, ez benne van a csillagaiban. Azon kevesek közé fog tartozni, akiktől az ország sorsa függ. Csillaga ragyog, ragyog: jólét, boldogság. Nagy meglepetés vár rá. Áldozzon föl egy kost. Minden rendben lesz, Inch’Allah.

A marabut, az iszlám szent emberét a fekete-afrikai országokban nemcsak mint vallási tanítót tisztelik, de természetfeletti hatalommal rendelkezőnek is tekintik, aki talizmánok és áldozatok segítségével gyógyít egészséget és társadalmi gondokat. A mágikus praktikákat az iszlám tiltja, de mai napig is léteznek. Inch’Allah: „Ha Isten is úgy akarja”.

Az erélyes természetű koldusasszony, Salla Niang udvarában naponta összegyűlnek a kéregetők. Ha természetben kaptak adományt, rizst, kölest, kétszersültet, Salla megveszi tőlük, férje majd kis boltjában árusítja. Reggelente a város lakóinak, gazdag és szegény kerületben egyaránt, első dolguk, hogy adjanak valamit egy koldusnak. Az iszlám megköveteli a jótékonyságot, és az embereknek szükségük is van rá: az adakozás elősegíti a szerencsét.

A koldusok méltatlankodnak: egyik társukat elkapták egy razzián, csúnyán megverték. Megindult a módszeres harc, könyörtelen napi razziázás a kéregetők ellen, Kéba Dabo irányítása alatt. Kéba titkárnője a koldusok pártját fogja: nekik is élniük kell valamiből, és a vallás is elvárja, hogy támogassuk a szegényeket. A fiatal lány szavaira a felelősségteljes hivatalnok, aki a modern gondolkodást jelképezi, eltöpreng magában a nőkről:
– Nem rossz lány ő, sőt, ellenkezőleg... De a komoly kérdések meghaladják... akárcsak a feleségemet. A nők inkább a felületes dolgok iránt érdeklődnek. Meg kell őket tanítani, hogy felelősen gondolkodjanak. Ez csak nevelés kérdése. Szép ruhák, látványos szertartások, hiábavalóságok... Nem, ez így nem mehet tovább... De az is igaz, hogy vannak férfiak, akik nem szeretik az okos és határozott nőket, féltik tőlük az egyeduralmukat.
Mour megkönnyebbülten tapasztalja, hogy nem lát koldusokat az utcán. Reméli, hogy ez a látványos eredmény segíti ambíciójában: az ország elnöke ugyanis helyettest keres maga mellé, és ő akar erre a posztra jutni. Nem a beosztottjának köszöni meg az utcai tisztogatás munkáját, hanem a marabunak a szerencséjét. A szent ember válasza:
Nincs okod nyugtalanságra. Ha az imádságok, amelyeket védelmed és jóléted érdekében elmondok, esőcseppek lennének, te már rég megfulladtál volna.
De a szent embernek nem tetszik a koldusok elűzésének terve. Mour azzal próbálja meggyőzni, hogy ők a lustaságot üldözik, hivatalból, és úgy gondolják, a szegények csak azért ilyen nyomorultak, mert nem akarnak dolgozni. (Ismerős érvelés...) Bevallja titkos vágyát, hogy elnökhelyettes szeretne lenni, ebben segítsen neki a marabu. Mourt nem érdekli riválisainak a véleménye:
Ő, aki még annyit sem tud, hogy hibátlanul beszéljen az ország hivatalos nyelvén [franciául], hogyan tudhatná ellátni ezt a funkciót?
Mour felesége, Lolli is ábrándozik arról, hogy elnökhelyettesné lesz; örömmel hallja Birama bíztató szavait:
Inch’Allah, meglesz neki az elnökhelyettesi poszt. De ehhez föl kell áldoznia egy bikát, harminchárom részre darabolnia, és egy pénteken szétosztania a szegények között. A ház lakói közül senki sem fogyaszthat abból a húsból. Inch’Allah, minden rendben lesz.
Mégsem lesz minden rendben, mert nagyon váratlan helyről éri Lollit jelentős csapás. Kellő dadogás és kerülgetés után férje kinyögi :
Igen, Lolli, arról van szó... Mivelhogy úgyis meg kell neked mondani, irántad való tiszteletből és szeretetből én magam akarom veled közölni... Holnap adnak nekem egy asszonyt.
Huszonnégy év házasság után, amelyben ő, Lolli, mindvégig hűségesen szolgálta! Méghogy « adnak » neked egy asszonyt! – kiabál, legyünk őszinték, nem teljesen ok nélkül. De végül kénytelen elfogadni a tizenhét éves második feleség létezését. Lollit így nevelték. Anyja és a nagynénik, nagybácsik sokasága, az egész rokonság állandóan erre figyelmeztette a házassága előtt :
Engedelmeskedj a férjednek, ne akarj semmi mást, csak az ő boldogságát, mert tőle függ a sorsod, és, főleg, a gyerekeid sorsa. Ha végrehajtod az akaratát, el leszel halmozva itt a földön és odaát a túlvilágon, gyermekeidet pedig tisztelni és becsülni fogják. Mert ha nem, számíthatsz az isteni átokra.
Amikor férje kimaradozásai miatt panaszkodott, szülei kioktatták:
Lolli, egy asszony ne pöröljön. Tudnod kell, hogy a férjed szabad ember. Nem valami tárgy, ami hozzád tartozik. Te tisztelettel, engedelmességgel és alázattal tartozol neki. A nő egyedüli osztályrésze a türelem, ezt vésd jól az eszedbe, ha derék asszony akarsz lenni.
Nyolc gyereke közül a legidősebb lánya kikel a poligámia ellen, ahogy Mariama Bâ már ismertetett, Nagyon hosszú levél című regényében is hasonlót láttunk; a két könyv egyébként ugyanazon évben jelent meg. Mariama szívesen hivatkozott Aminata véleményére:
Minden asszony szeretett volna egy férjet csak magának, egyedül. Mindenki, legalább egyszer életében, azt mondta, hogy nem akar osztozkodni a férjén. Ha nem mondták, akkor gondolták. Aztán engedtek az öregek nyomásának.

A koldusok tovább panaszkodnak egymás közt a rendőri zaklatások miatt. Salla Niang, ez a vezetésre termett, határozott nő, aki élettapasztalatát először cselédlányként, majd koldusként, a gazdag emberek életének megfigyelésével szerezte, a városi rendcsinálók durvaságán felháborodva sztrájkot hirdet. A kéregetők kis habozás után ráállnak, többé nem mozdulnak ki Salla udvarából. Leprások, féllábúak, vakok, sánták, utcai bohócok, elmesélik egymásnak, mi juttatta őket koldusbotra.
Meglátjátok, nemsokára úgy kellünk nekik, mint a levegő, amit beszívnak! Melyik főnök ne adna alamizsnát, hogy mindörökre főnök maradjon? Melyik képzelt vagy valódi beteg ne hinné el, hogy panaszai elmúlnak, mihelyt kezéből kipottyant az adomány? Melyik igyekvő ne hinné, hogy minden ajtó megnyílik előtte a jótékonyság varázsos erejének köszönhetően? Ilyen vagy olyan okból, mindenki adakozik.
A város utcáin egyetlen kéregető sem látható. Kéba Dabo elégedett, szenvedélyesen üldözte a koldusokat, akik viszolygást keltettek benne: iszonyatos nyomorban töltötte gyerekkorát, de büszkén emlékezik arra, hogy anyja soha le nem alacsonyodott a kéregetésig. Kéba szigorú és megvesztegethetetlen: egyedülálló figura a regényben, nem olyan, mint a többiek, mondja róla titkárnője. A hatalomvágyó és korrupt világban hihetetlen becsületességet képvisel. Ezzel együtt könyörtelenséget is.
Mour fékezhetetlen vágyában, hogy elnökhelyettes legyen, egy Biramánál is híresebb, rejtelmesen viselkedő marabuhoz fordul, aki szigorú utasítást ad: Mour saját kezűleg vágjon le egy folttalan, rőt színű bikát, darabolja hetvenhét részre, és ossza szét a város összes kerületében a koldusoknak. Még néhány vég fehér vásznat, háromszáz vörös és négyszáz fehér kóladiót is ugyanígy, a város minden pontján, és ha ezt teljesítette, egy hét múlva az elnök kinevezi helyettesének.

Kóladió - Nyugat- és Közép-Afrikában elterjedt fa enyhén kesernyés, jellegzetes ízű termése. Erősen élénkítő hatású, elmulasztja az éhségérzetet, afrodiziákumnak is tekintik. Hosszan lehet rágcsálni, túlfogyasztás esetén erős szívdobogást és álmatlanságot okoz. Afrikában a mindennapi kultúra szerves része, ünnepi alkalom nem képzelhető el kóladió nélkül: keresztelőn, esküvőn, gyászszertartáson kínálják, ajándékozzák, fogyasztják. Tipikus ajándék rokonoknak, barátoknak és, szerencse reményében, gyakori adomány koldusoknak. Rendszeres fogyasztása függőséget okoz.

A folytatás most már végképp groteszk bohózat. Sehol egy árva koldus az utcán. Mour, akinek pontról pontra teljesítenie kell – ha valóban elnökhelyettes akar lenni – a marabu utasításait, hiába szólítja föl beosztottját, Kébát, hogy rendelje vissza a város utcáira a koldusokat, a fiatalember keményen megtagadja a parancsot.
– Nem fogom eltűrni, hogy szolgának vagy kifutófiúnak tekintsenek! Én az állam szolgálatában állok, nem egy emberében!
Amikor titkárnője figyelmezteti, hogy jobb lenne engednie, hiszen az ő előmenetelét is érinti majd, ha Mour elnökhelyettes lesz, Kéba felháborodva és durván kiküldi a szobából. A függetlenség elnyerése utáni új generáció – Kéba franciául is tökéletesen beszél –, tiszta rendet akar, fütyül a tradícióra, de szívtelen.
Mour álmatlan éjszakákon át gyötrődik, a hivatali értekezleteket is elmulasztja, végül, miután megtudja, hová rejtőztek a koldusok, ráveszi magát, hogy elvándoroljon a messzi külvárosba – kocsival, sofőrrel –, Salla udvarába. Sokan zarándokolnak oda, hogy adakozhassanak. A koldusoknak most jó dolguk van, de történeteikből kiderül, hogy helyzetük reménytelen ebben a világban, ahol nincs igazság.
Mour biztos a sikerében: ennyi ajándékot a nyomorultak még életükben nem láttak, bizonyára teljesíteni fogják kívánságát, hogy néhány órára álljanak vissza az utcákon szokott koldulóhelyükre, ahol megkaphatják az adományokat. Megy is be nagyképűen a koldusok udvarába, Szálám alejkum, Alejkum szálám, köszöntik egymást udvariasan, és Mour előadja kívánságát, nem törődve a beszéde közben itt-ott kitörő nevetéssel.
Nagy meglepetésére nem alázatos és félénk, hanem öntudatos és kihívó válaszokat kap, de minden kritikus megjegyzést lenyel célja érdekében. Salla egy ideig szórakoztatónak találja, aztán megelégeli a jelenetet.
Mour láthatóan ereje fogytán van. Ami eddig nevetséges volt, most már szánalmassá válik, ez idegesíti Sallát.
– Ndiaye úr, elmehetsz. Holnap, ha Isten is úgy akarja, minden koldus visszamegy a korábbi helyére.
Mournak óriási kő esik le a szívéről. Végre lélegzethez jut.
– Ki fognak menni?
– Biztos, hogy kimennek – feleli Salla.
Mour, a nagyhatalmú hivatalnok, a koldusoknak hálás köszöneteket dadogva távozik. Salla nyomban így szól népéhez:
– El ne mozduljatok innen, senki se mozduljon! Ez az ember holnap, nekünk köszönhetően, alaposan pofára esik.
Valóban. Se a piros lámpáknál, se a mecset előtt, a nagypiacon, a banknál, sehol egy kéregető. A megszégyenített Mour, kocsijában a rőt színű bika hetvenhét felé vágott darabjaival, a vásznakkal és a kóladiókkal, újra elmegy Salla udvarába. Ott nem adhatja át az adományt, mert a marabu azt mondta, a város minden pontján kell szétosztania. Marokszám dobálja a papírpénzt – sofőrje mélységes szánalommal figyeli nyomorult főnökét –, erre a koldusok újra megígérik, hogy a déli imádság ideje után a helyszínen lesznek.
„Talán nem is szolgáltak rá a megvetésünkre, gondolja Mour. Csak akkor nézzük le őket, amikor nincs szükségünk rájuk. Segíteni kellene nekik, hogy újra teljes jogú állampolgárok legyenek... Megadni nekik a lehetőséget, hogy beilleszkedjenek... Taníttatni őket, ahogy ez a lakosság nagy részére is ráférne. Nem ők az egyetlenek, akik a peremre szorultak.”
Az olvasó már azt hiszi, hogy a megleckéztetés csodás eredménnyel járt, Mour elkezd felelősen gondolkodni; de nem, ezek a futó gondolatok nem térnek vissza. Meglátogatja ifjú második hitvesét, akinek parancsolni próbál, de ott is kudarcot vall.
„Mit képzelsz? Hogy én engedelmeskedni fogok a szeszélyeidnek? Nehogy azt hidd, elfogadom, hogy úgy bánj velem, mint egy közönséges tárggyal!”
Kudarc kudarc hátán: ugyanis a déli ima után hiába járja körbe az adománnyal megrakott kocsi a várost, sehol senki.
Este bemondja a rádió, hogy a köztársasági elnök kinevezte helyettesét. Nem Mour Ndiaye az.
A nagy témák – társadalmi igazságtalanság, erőszak, a hatalom embereinek felelőtlensége, bornírt hiedelmek követése a hagyomány nevében, a nők helyzete, a nemzedékek konfliktusa – a regény első megjelenése óta eltelt harminc évben nem változtak.

*****

Aminata Sow Fall 1941-ben született a szenegáli Saint-Louis-ban. Dakarban járt gimnáziumba és Párizsban egyetemre, modern irodalom szakon. Férjhez ment, visszatért Szenegálba, ahol először tanárként helyezkedett el, majd állami funkciókban dolgozott irodalmi és kulturális tárgykörökben. Alapított egy könyvkiadót, és három jelentős civil szervezetet a kulturális csere erősítéséért és az írói szabadság védelmében. Amerikai egyetemeken is ismerik és elismerik tevékenységét. Konferenciák előadója olyan témakörökben, mint a nők szerepe a kultúrában és az irodalomban.
Afrikában gimnáziumi tankönyvek idézik könyveit. Hét regényéből kettőt megfilmesítettek. Van egy nyolcadik, nagyon érdekes könyve is, 2002-ben jelent meg, reflexiók az evés művészetéről és a szenegáli táplálkozási szokásokról – Aminata közéleti érdeklődésébe sok minden belefér. Legutóbbi, 2005-ben megjelent regényét a „méltányos kereskedelem” szellemében árusították, vagyis az afrikai olvasók számára is elérhető áron.
Egy interjúban ezt mondta a koldusokról:
Amikor kicsi voltam, láttam gyerekeket, akik nem a szegénységük miatt kéregettek, hanem mert ez része volt a neveltetésüknek. A jómódú emberek elküldték a gyereküket tanulni a marabuhoz, aki meg elküldte őket koldulni. Ez hozzátartozott ahhoz, hogy emberségre neveljék őket. Ma már, egyrészt a modern élet térnyerésével, másrészt a városokba tömegesen felkerült falusiakkal, más képet mutat a koldulás.

A sorozat előző részei:

Afrika frankofón írói 8.
Afrika frankofón írói 7.
Afrika frankofón írói 6.
Afrika frankofón írói 5.
Afrika frankofón írói 4.
Afrika frankofón írói 3.
Afrika frankofón írói 2.
Afrika frankofón írói 1.

Afrika frankofón írói 8. - Az ötvenéves szűzlány

Az apa persze szemrehányásokkal illeti az anyát: hogy tehette meg vele, hogy lányt szült? Inkább halt volna meg a fiam, minthogy lánnyá változtassák át... Saïda sorsa megpecsételve: értéktelen, mert nőnemű… Szülei már nagyon szerették volna férjhez adni, de a szóbeszéd szerint senki nem akart nőül venni egy lánnyá vált fiút. Saïda negyven évesen, miután apja meghalt, útra kel, hátha Párizsban talál magának férjet. Párizs, tudjuk, a csodák városa, minden afrikai álma, ott szépek leszünk, gazdagok és sikeresek. Éppen ezért Saïda indulásánál egész Kuszkuszváros asszisztál; még el se indult, de már az európait látják benne. „Még a bőre színe is megváltozott!”. Igazi afrikai mese, beavatás- vagy fejlődéstörténet... Olvasmányos, szórakoztató és informatív egyszerre, tele humorral, iróniával, és letagadhatatlan szeretettel tárgya és szereplői iránt. - az „afrikai irodalom amazonjának”, az „első erotikus afrikai regény szerzőjének” tartott Calixthe Beyala kameruni írónő Az elveszett tisztesség című regényéről Lángh Júlia ír a világírónők-sorozat frankofón afrikát bemutató nyolcadik darabjában.

Lángh Júlia: Calixthe Beyala: Az elvesztett tisztesség (Les Honneurs perdus) Párizs, 1996

Kamerunban vagyunk, egy nagyváros lerobbant szegénynegyedében, amelyet lakói Kuszkuszvárosnak neveznek.
Kuszkuszvárosban nem gyötörjük magunkat metafizikával. Azt a benyomást keltjük, hogy sokat dolgozunk, de ez nagyon nehezen sikerül. Egyesek valamilyen nevetséges kis mesterségnek szentelik magukat és elfuserálják az életüket. Üres hordókon vagy sörösládákon üldögélnek, trécselnek, hogy a munkakörülmények így, a kizsákmányoló főnök amúgy... A házakban, ahol három nemzedék lakik egy szobában, a nagyszülők alvást tettetnek a dőlj-hátra hempergés idején, a kölykök meg fecserésznek a lepedők alatt, ha az ágy nyikorgását hallják; az imádságos sarokban Allah szőnyegei társbérletben laknak viasz-krisztusokkal és az ősök totemeivel. Mert itt mi minden és semmi vagyunk: muzulmán-animista, keresztény-fétisiszta, buddhista-katolikus; és az összes Isten-ábrázolás száraz szemmel nézi nyomorunkat.

Az első személyű elbeszélő Saïda Bénérafa, aki már születésekor legenda és szóbeszéd tárgya lesz. Ugyanis a szülés még tart, még nem bukkant elő a gyermek, de az apa már ihletetten felüvölt, hogy mindenki hallja a szomszédságban:
Allah, fiam van! Mindenható Isten, van egy fiam!
Amire Kuszkuszváros minden lakója egy emberként fölkelt és elindult papa viskója felé, afrikai rendben, elöl a férfiak, mögöttük a nők.
A tömeg gratulál az apának, bravó, testvérem! Igazi férfi vagy! Ám nemsokára megjelenik a bábaasszony, és valamit súg az apa fülébe. Nem! Ez nem lehet igaz! Az egybegyűltek, a szójaárus, a patikus, az asztalos, a prostik főnökasszonya, a helyi újság firkásza, öregek, nők, gyerekek döbbenten hallják, hogy a fiúból lány lett. Meg is indul a gyanakvó szóbeszéd, biztosan a patikárius manipulált valamit, és az újszülött férfiasságát átvarázsolta a feleségébe, látszik is az izmos asszonyságon, hogy egyre tökösebb...
Ez volt az én hírességemnek a kezdete. Úgy születtem, mint a mítoszok: szóbeszédekkel.
Az apa persze szemrehányásokkal illeti az anyát: hogy tehette meg vele, hogy lányt szült? Hacsak nem sötét varázslat történt, és a fiúcsecsemőből az apa bosszantására lány lett. Inkább halt volna meg a fiam, minthogy lánnyá változtassák át... Saïda sorsa megpecsételve: értéktelen, mert nőnemű.

Az afrikai férfi, ha megkérdezik tőle, hány gyereke van, gyakran csak a fiai számát mondja. A lányok nem számítanak, egyrészt ők csak nők, másrészt amúgy sem tartoznak igazán a családhoz, csupán átmenetileg, a cél az lévén, hogy férjhez adják őket. Termékenységük és munkaerejük új családjukat gazdagítja majd.

Saïda jó kislány, jár a Korán-iskolába, magolja arabul a Koránt, amelyből egy szót sem ért. Szorgosan végzi a házimunkákat: végül is ez a dolga, készüljön föl az élethivatására, hogy jó feleség és anya legyen. Tizennégy évesen már remekül tud főzni, vizet hord, tüzet rak: igazi nő, mondják rá dícsérőleg, egy nőnek ugyanis ennél többet nem kell tudnia.
Nem volt jegyesem, pedig körülöttem a korombeli lányok már kezdtek férjhezmenni. Tudtam dolgokat a szerelemről. Mivelhogy a sötétben csinálják és sietősen, rájöttem, hogy rossz dolog. Tudtam azt is, a testes patikáriusnétól, hogy ez egy édes érzelem, ámde ha a mechanizmusa elromlik, akkor öngyilkossághoz vezethet. Ez a gondolat hosszú éveken át segített abban, hogy ne nagyon bánkódjak, és ne érezzek kudarcot.
A testes és férfias patikusné ugyanis rózsaszín leányregényeket olvas, és ezeknek édes tartalmáról részletesen beszámol pártfogoltjának, Saïdának. Kuszkuszváros hétköznapi életének színes apróságaiba egyszerre csak berobban a nagypolitika: jön a választási kampány teherautója, platójáról kukoricát osztogatnak, miközben hangosbemondó élteti az elnököt, aki a népnek majd nemcsak kukoricát fog adni, de elektromosságot, autókat, iskolákat, mindent. Ám amikor elfogy a kukorica, kitör a botrány, lökdösődés, tülekedés, üvöltés: kukoricát akarunk! A katonaság vigyáz a rendre, lövöldözéssel tartja vissza a tömeget.

A vér összekeveredett a kukoricával és a sárral. Ez volt Kuszkuszváros igazi arca: egy kevés táplálék, sok vér és rengeteg sár.
De halott nincs, csak sebesült, az asztalos bánatára, aki még az ártatlanabb verekedéseknél is mindig fölbukkan, jutányos áron kínálva koporsóit.
A kuszkuszvárosiak végül arra a következtetésre jutottak, hogy a politikusok megmérgezik az embereket, és azt mesélték, hogy életfogytiglani elnökünk emberszíveket eszik, így biztosítja magának az okkult hatalmat. Azt is beszélték róla, hogy titkos erejének köszönhetően képes egyetlen szempillantás alatt yaounde-i palotájából eltűnve a párizsi Champs-Élysées-n felbukkanni.
Mindenféléket szoktak beszélni az afrikai elnökökről. Én azt hallottam, többször is, többektől, hogy nem lehet afrikai elnök az, akiről nem terjed el, hogy varázserők védik, különlegesen hatékony grigrik vigyázzák, és bensőséges viszonyt tart fenn láthatatlan erőkkel és az ősök szellemével. Csak így tudja megtartani a hatalmát.

A kukoricás lázadást követő éjszaka a katonák földúlták Kuszkuszváros kunyhóit, számos férfit elvittek, akikről többé nem lehetett hallani. Így tovább csappant Saïda lehetséges kérőinek száma. Pedig szülei már nagyon szerették volna férjhez adni, de a szóbeszéd szerint senki nem akart nőül venni egy lánnyá vált fiút. Tanúja leszünk egy pompás jelenetnek, amikor egy nagybácsi elvisz hozzájuk egy esetleges kérőt. Míg az anya főzi a kuszkuszt, a lány is fölkészül a látogatásra.
Megmosakodtam, fölvettem a rózsaszínpöttyös ruhámat, az egyetlent, amelyik nem volt elszakadva. Leültem a konyhában egy fölfordított lábasra, lábam fénylett a vazelintól, hajkenőcsös hajam a tarkómhoz tapadt.
A férfiak megérkeznek, esznek, politizálnak, szidják a függetlenséget, és csak nem akarnak rátérni a leánykérés témájára, pedig a szülők folyton célozgatnak rá.
– Úgy élünk, mint falun – mondta mama –. A lányunkat a régi módi szerint neveltük.
– Az ember nem vesz feleségül valakit csupán azért, mert tud főzni, és jól vezeti a háztartást – jegyezte meg Georges, a nagybácsi. – Erre ott vannak a cselédek.
– Pedig ez a két legfontosabb dolog – mondta papa, jól belenézve a férfiak szemébe, nehogy ellentmondjanak neki –. A többit az ember megtalálhatja más nőknél.
– Én ismerek kurvákat, akikből később kiváló feleség és anya lett – mondta Georges.
– Lehetséges... lehetséges... – dörmögte papa, aki már látta kútba esni a terveit. Óvatosan folytatta: – Jobb, ha az ember őrizkedik a bűntől.
Georges elterelő mozdulatot tett a kezével.
– A bűn, tudja...
– Miért fogyasszunk rothadó gyümölcsöt, ha adódik az ember foga alá friss és egészséges? – kérdezte papa.
Hiába, a háztűznézők nem nyilatkoznak. Pedig még azt is megpróbálják a szülők, hogy Saïdát – aki már régen túl van az eladó lányok szokásos életkorán – kiállítják a szoba közepére, hadd énekeljen valami szépet. Ez meg is történik, sikere is van, de abban a pillanatban sikoltozva beront egy szomszédasszony, segítségért kiált, mindenki kirohan, egy hasmenéses gyerek riasztó hányása fogadja őket. A nagybácsi idegesen az órájára néz, késő van, mondja és elvonul a házasulandó, néma ifjúval.
Saïda továbbra is pártában marad. Közben zajlik az élet Kuszkuszvárosban, megint jön a hatóság, szól a hangosbemondó:
Kötelező higiéniai tanfolyam Kuszkuszvárosban! Börtönbüntetés terhe mellett mindenkinek részt kell vennie!
Annyira reszkettünk, hogy mindenki elment a tanfolyamra a Korán-iskola tantermébe. Ez a mi javunkat szolgálja, mondták a kuszkuszvárosiak, hogy meggyőzzék magukat a részvételről.
– Higiéniai lecke, első pont. Kezet kell mosnom étkezés előtt.
– Kezet kell mosnom étkezés előtt – ismételtük, miközben kövér hernyók másztak föl a lábszárunkon, és az öregek kapargatták a talpukból az örökös homoki bolhákat.
– Higiéniai lecke, második pont: Csak forralt vizet ihatok!
– Csak forralt vizet ihatok – ismételtük.
A mennyezeten sétáló százlábúak bágyadtan hullottak a fejünkre. Lusta mozdulatokkal hajtottuk el őket.
A végén mindenkit beoltottak és szavazólapokat osztottak ki nekünk.
– Szavazzatok az elnökre! – mondták.
Saïdát továbbra sem sikerül férjhez adni. Anyja, a hagyományos afrikai falusi asszony megtestesítője, állandóan tanítgatja:
– Az utcán nem szabad a férfiakra ránézni, az csúnya dolog. Meg kell várni a házasságot, hogy bizonyos örömöknek átadjuk magunkat... Isten minden nőnek szánt egy férjet, és majd eljön a nap, amikor az történik, amit Isten előre látott... A szüzesség és a hűség a legszebb ajándék, amit egy nő a férjének adhat.
Ez az anya, kinek nincs is neve a regényben, lehajtott fejjel viseli a férj szemrehányásait, mindent föláldoz a családjáért, elfogadja alávetett helyzetét, és lányát is erre biztatja.

Saïda negyven évesen, miután apja meghalt, útra kel, hátha Párizsban talál magának férjet. Párizs, tudjuk, a csodák városa, minden afrikai álma, ott majd minden sikerül, szépek leszünk, gazdagok és sikeresek. Éppen ezért Saïda indulásánál egész Kuszkuszváros asszisztál; még el se indult, de már az európait látják benne.
A kölykök fölmásztak a fákra, hogy jobban lássák, hogy néz ki egy európai. „Látom! – kiáltották. – Még a bőre színe is megváltozott!”
A patikus odafutott hozzám és átnyújtott egy papírlapot.
– Mi ez?
– A tíz évre érvényes szüzességi igazolványod. Európában ritka a szűz nő, és a ritkaság értékes. Tessék, vedd el, és vigyázz rá nagyon.
– Köszönöm – mondtam.
Mama még azt mondta:
– Ne felejtsed el elküldeni nekem annak a sok tejnek az árát, amivel születésed óta tápláltalak.
Ezek már a korábbi regényekben is megismert témák. Egyrészt a kötelező szüzesség, amiből itt Beyala bohócot csinál a tíz évre érvényes igazolvánnyal, másrészt a lehetetlen ábrándok a franciaországi sikerességről, és az örök elvárás, hogy az idegenbe távozott ivadék küldjön pénzt, tartsa el a családot, sőt, ha lehet, az egész falut.
Illegális bevándorlóként Saïda Párizsban kiköt egy rokon fiatalasszonynál, Azizánál, aki prostitúcióból nyert pénzén tisztes polgári létre küzdötte föl magát. Saïdát cselédnek használja, a lány ebbe bele is nyugodna, mert szeret főzni és háztartást vezetni – erre tanították –, de két év elteltével Aziza agresszív élettársának követelésére távoznia kell. Az utcára kerül. Pedig az utcáról azt tanulta szüleitől, hogy veszedelmes, hogy rendes asszony még a piacról is gyorsan hazamegy, mert otthon a helye.
Pocsékul éreztem magam, megértettem, hogy papírok nélkül, lakás nélkül, férj nélkül, gyerekek nélkül az embernek nincs egzisztenciája.

Elveszetten téblábol az éjszakában kis kofferjével, amelyben még mindig nagy becsben őrzi érvényes szüzességi igazolványát, amikor Marcel Pagnol Marcel, egy jólelkű hajléktalan megszólítja. Fölkarolná, szívesen segítene neki, de Saïda óvakodik. Kicsit barátkozik, mert Marcel valóban kedves és figyelmes, de végül méltóságát őrizve elmenekül. Amikor megismerkedik egy szenegáli nővel, Ngarembával, és a szolgálatába áll, jobbra fordul a sora.
Ngaremba, aki Belleville-ben lakik, Beyala Párizsban játszódó regényeinek állandó színhelyén, hivatásos íródeák, a környék írástudatlan afrikai lakóinak írja segítőkészen és korrekt áron a szerelmes, családi vagy hivatalos leveleket, kérvényeket. Pompás figurákat látunk fölvonulni előszobájában, ahol Saïda hibátlan asszisztensként irányítja a kérelmezőket. Egyúttal vezeti a háztartást, főz, rendben tarja a házat, a gyereket.
Ngaremba az önálló nő, az afrikai értelmiségi megtestesítője. Meg akarja menteni Afrikát. Egyedül neveli kislányát, akinek feltehetően francia apjáról még beszélni sem hajlandó. A lakásában gyakran összegyűlő baráti társaságban a közügyek iránt érdeklődő belleville-i afrikaiak színe-java politikáról és más okosságokról beszélget, Saïda nagy ámulatára.
Ezek az emberek, akiknek a gesztusai és a szavai olyan értékrendben mozogtak, ami számomra tökéletesen ismeretlen volt, csak olyanokat fogadtak be maguk közé, akiknek megvoltak bizonyos adottságaik. Nekem nem voltak meg. Soha nem tudnék hozzájuk hasonlítani. Soha nem leszek olyan szép, mint ezek a nők, soha nem lesz bennem ennyi könnyedség. Miért? Az erkölcsöm és a hitem miatt.
Ngaremba igazi afrikai nagyasszony, aki életét közössége, a belleville-i afrikaiak javának szenteli, „néger-hercegnő-méltóság”, ahogyan Saïda nevezi. Jó barátság alakul ki közöttük, noha Ngaremba szókimondása nem egyszer zavarba hozza Saïdát. Jelenet a sarki kávéházban:
– Hé, fiúk! – kiáltotta főnöknőm.– Mondjátok már meg ennek a nőnek, hogy nem egészséges szűznek lenni ötvenéves korban!
Az emberek felénk fordultak, bámultak, nem értették.
– Ugyan már, boldoguljon, ahogy tud – mondta Michel. – Mi közünk nekünk ahhoz, hogy összeszorítja a combját?
– De én nem fogom ebben az állapotban hagyni! - kiabálta a néger-hercegnő-méltóság. – Ez alkotmányellenes, én mondom nektek! Ez ellene mond a nők szabadságának! A nők kibontakozásának! Méltóságának!
Kaba úr, a legnagyobb fekete strici Belleville-ben, ide-oda forgatta ujján a gyűrűit, és köpött egy akkorát, amekkorát csak a négerek tudnak.
– Bízd csak rám – mondta –. Egy-kettőre munkába küldöm. Nem igaz, lányok?
Erre egyszerre három paradicsomi hurinak öltözött néger lány kezdte riszálni hatalmas fenekét, és kórusban mondta:
– Mi vagyunk a testté vált szabadság.
Saïda közeli és szívmelengető barátságba kerül Ngaremba némiképpen elhanyagolt kislányával, Loulouse-zal, aki ráveszi Saïdát, hogy tanuljon meg franciául írni-olvasni. Saïda tehát tanfolyamra jár, új emberekkel, főleg nőkkel ismerkedik meg, akik befogadják és segítik. Egy nehéz pillanatban bevallja egyik társnőjének, Fatimának:
– Szeretném megismerni a szerelmet.
– Keresd.
– De hol?
Figyelmesen nézett rám, mintha azt keresné, hogyan is pingáljon rá engem egy vászonra. Kellő vizsgálódás után azt mondta:
- Hajolj közelebb.
Amikor már olyan közel voltam, hogy éreztem a kölnijét, két keze közé fogta az arcomat és tekintete úgy a szemembe mélyedt, mint egy horog. Kinyitottam a számat, akár egy kövér ponty, ha lélegzethez akar jutni. Kancsalítottam.
– A szerelem itt van – mondta, és ujját a halántékomhoz nyomta. Aztán keze lecsúszott a szívemhez – És itt. – A hasamhoz. – És itt.
– Aztán összefoglalta: – A testedben.
– Oh, ha a dolgok ilyen egyszerűek lennének! – vihogtam zavartan.
Fatima mosolygott, de mosolya csak fájdalmat fejezett ki.
– Senki sem mondta, hogy ez egyszerű.

Aztán Fatima elmeséli, hogy csak lányokat szült a férjének, aki egy nap egy hat hónapos csecsemővel a karján tért haza. A fia volt az, egy kurva szülte, aki meg akart szabadulni a gyerektől. Azóta Fatima neveli a sajátjaként, pontosan tudva, hogy ez a fiú fog mindent örökölni, és az ő lányai örök árnyékban maradnak.
Látunk még néhány mellékszereplőt és sorsot felvonulni, például naccsága modorú francia nőt, akinél Saïda takarít, és egy-két csillogó-villogó prostit is, amikor belép a képbe Ibrahim. Szép és fiatal, és udvarolni kezd Saïdának, kicsit meg is szédíti, bár sejthető, hogy még számos nője van, és nem igazán tiszta a pasas. De vendéglőbe viszi Saïdát, aki elkezd divatosan öltözködni és már majdnem nőnek érzi magát, ám amikor a szüzessége kiderül, a férfi brutálisan elzavarja. Látni sem akarja többé, és azt tanácsolja neki, ugorjon le az Eiffel toronyból.
Saïdának marad a tovább mélyülő barátság Ngarembával és anyai szeretete a kislány iránt. De Ngaremba egyre rosszabbul van. Mi baja?
– Küzdök.
– Ki vagy mi ellen, Ngaremba?
– Nem tudom. Küzdök.
Rávetette magát a kekszre, szájából olyan hangok jöttek ki, mint egy harapós kutyának.
– Egy afrikai nem lehet boldog. Túlságosan sok milliárd kilométernyi múltunk van, és jövőnk még csak egy kis lépésnyi se.
Saïda gyengéden, hosszan masszírozza, vigasztalja, ígéri, hogy mindig vele marad. Ngaremba, az erős, okos, sikeres nő összeomlik, nem tudjuk, miért. El kell hinnünk szűkszavú magyarázatát, hogy azért, mert agyonnyomja őt Afrika súlya és a jövőkép hiánya.
Szép nyári koraeste Belleville-ben.

A bevándorlók használt cipőket, törött órákat, stoppolt zoknikat, lábasokat, kalapokat árultak és cseréltek, mindent, amivel a civilizáció nem tudott mit kezdeni. Lassan lépkedtem, majdnem elütött egy babakocsi, a járókelők lökdöstek, de nem zavart, mosolyogva gondoltam a papára és a mamára. Többezer kilométer távolságból honvágyam volt Kuszkuszváros után, pedig kezem-lábam törtem, hogy elhagyhassam. Apám és anyám azt tervezte, hogy nekem otthonom lesz, gyerekeim, akiket gondozok. Ez magától értetődött. De ha feltételezzük, hogy anyám férj nélkül maradt volna, vajon elfogadott volna egy ekkora szexuális böjtöt? Ötven év szerelem nélkül nem búsította volna, nem kínozta volna meg?”
Ezen a nyáresti sétán Saïda magára talál. Arra tanították, hogy a felnőtt embernek kellő önfegyelemmel féken kell tartania vágyait. De most azon kapja magát, hogy szabadon hagyja, hadd öntsék el eddig elfojtott vágyai.
Egy dal lopakodott a lelkembe, egy szívhasogató melódia, amelyet a fiatal özvegyasszonyok fuvoláznak, amikor nagyon megüli őket a szeretet hiánya. Belül reszkettem a fájdalmas haragtól, és megértettem, hogy egy hitnek voltam az áldozata.
És ekkor, éppen ebben a fontos pillanatban, mellé lép egy férfi és azt mondja: Ha énnekem egy olyan asszonyom lenne, mint te... A rég nem látott Marcel Pagnol Marcel, a hajléktalan az. Innentől már meseszép minden, egymásratalálás, lelki és testi összefonódás, boldogság, szerelem. Reggel Saïda siet haza, hogy elújságolja Ngarembának a nagy hírt, de már csak az összetört testét látja a földön: az asszony kiugrott a negyedik emeleti ablakon.
Saïda ölelgeti, babusgatja Loulouse-t, a kislányt, akinek eddig is szinte pótanyja volt, itt vagyok veled, ha akarod, a mamád leszek, szeretlek, mondogatja. És a kislány válaszol:
– Én is szeretlek, mama.
Saïda tehát, miután megkapta a szerelmet, most megkapja az anyaság elismerését. De ebből hosszabb távon nem lesz semmi, mert megjelenik egy magas, szőke, kedves modorú úr, Loulouse papája, akit a rendőrség értesített Ngaremba haláláról, és magához veszi a kislányt.
Saïda Marcelhoz költözik, barátságos otthont teremt lakásnak alig nevezhető, nyomorúságos szállásából, és sokat gondol Ngarembára.
Nem tudom, mit jelent Ngaremba öngyilkossága. Az erős, okos, független városi nő, aki példaképe volt a falusi erkölcsű, egyszerű léleknek, kudarcot vall, miközben ez utóbbi megtalálja helyét a társadalomban? Ehhez a két alaptípushoz társul a könyv harmadik tipikus nőfigurája, a névtelen anya, a hagyományhű, önfeláldozó és alávetett nő. Ő a negatív minta, útja nyilvánvalóan nem követhető.
Igazi afrikai mese, beavatás- vagy fejlődéstörténet. Az élőbeszéd nyelvén szól, bőven használ népi és bizalmas kifejezéseket, franciásított afrikai, időnként angol vagy arab szavakat. Olvasmányos, szórakoztató és informatív egyszerre, tele humorral, iróniával, és letagadhatatlan szeretettel tárgya és szereplői iránt.

*****

A szerzőről

Calixthe Beyala a francia nyelvű afrikai írók közül a leginkább ismert a nagyvilágban, és a legtermékenyebb – nagyjából évente jelenik meg új könyve.
A kameruni Doualában született, tizenkét gyerekes, nyomorúságosan szegény családban. Szüleitől külön élt, egyik idősebb nővérével, aki iskolába járatta. 17 éves korában Párizsba utazott, ott férjhez ment, leérettségizett, egyetemet végzett. Sokat utazott Afrikában és Európában. Jelenleg Párizsban él két gyerekével. Első regényét 23 éves korában írta. Több díjat kapott, köztük 1996-ban Az elvesztett tisztességért a Francia Akadémia nagydíját.
Sokat szerepel, közügyekben is nyilatkozik, esszéket, vitacikkeket ír, több civil szervezet aktív tagja. Időnként botrány van körülötte, vagy plágiummal vádolják (van néhány vesztett pere), vagy férfigyűlölettel nemcsak szókimondó, de élesen szabadszájú, feminizmusában időnként végletes írásaiért. Ámbár ezek a bírálói állítólag mind férfiak és afrikaiak.
A nők szabadsága, az olyan, mint a dudva. Bárhol megterem, még a lábuk között is – mondatja szokásos ironikus modorában egyik férfi szereplőjével a Mamának szeretője van című regényben. Indulatosan emlegeti a szokásjog-seggű nőket, akik készséggel alávetik magukat apjuk, férjük akaratának, a férfiak parancsolta hagyományoknak; mint a regényben szereplő anya is. Nőfelszabadító szövegei legtöbbször a szex körül forognak. Kritikusai kiemelik, hogy a női test felszabadítása Beyalánál együtt jár a szöveg felszabadításával: a szokásos irodalmi kódolt beszédet felrúgva, az élő nyelv durvának ítélt szavaival, a szókimondás botrányával operál.
Beyala a szerzője az első erotikus afrikai regénynek - ezzel hirdették a Meztelen nő, fekete nő című könyvét. "Az afrikai irodalom amazonja", mondja róla egy neves francia irodalomkritikus.

A sorozat előző részei:

Afrika frankofón írói 7.

Afrika frankofón írói 6.
Afrika frankofón írói 5.
Afrika frankofón írói 4.
Afrika frankofón írói 3.
Afrika frankofón írói 2.
Afrika frankofón írói 1.

Afrika frankofón írói 7. - A rettenetes anya és a megbocsátás szépsége

„De nem így lesz, Sésé tovább hergeli az asszonyt, aki ismét kínzásoknak veti alá a lányát, ám amikor petróleummal akarja leönteni – miután kikötözte, orrába, fülébe és lába közé összecsavart újságpapírt tett, hogy hamarabb tüzet fogjon –, Sésé visszatartja. Nem szívjóságból, hanem mert javasasszonyként tudja, hogy a démon nem ég el a tűzben, és ha a kislány meghal, a benne lakó gonosz szellem majd valaki másba fog beköltözni. Egy fiatal lány írja le anyjához való viszonyát a rettegéstől és gyűlölettől a megbocsátásig és szeretetig vezető kötéltáncon át.” - Léonora Miano írónő A holnap körvonalai című regényéről, mely elnyerte a gimnazisták Goncourt-díját is, Lángh Júlia ír a világírónők-sorozat frankofón afrikát bemutató hetedik darabjában.

Lángh Júlia: .Léonora Miano: A holnap körvonalai
(Contours du jour qui vient) Párizs, 2006.

Egy fiatal lány írja le anyjához való viszonyát a rettegéstől és gyűlölettől a megbocsátásig és szeretetig vezető kötéltáncon át. Az anya nyilvánvalóan elmebeteg, de az ország is az, amelyről rémségeket tudunk meg az otthonából kilencévesen elűzött, lázadó katonák által elrabolt és eladott, egy szélhámos szekta rabszolgaságából megszökött Musango viszontagságos kalandjain át, amelyek, sok szenvedés után, felnőtté válásához vezetnek.
„Amikor utoljára láttuk egymást, te odakötöztél engem az ágyamhoz. Teljes erőből ütlegeltél, aztán hívtad a szomszédokat, hadd lássák, mit fogsz tenni azzal a gonosz szellemmel, aki a te fedeled alatt él és a lányodnak mondja magát. A szomszédok már az ajtó előtt vártak, odacsődítette őket az ordításom. Nem mintha segíteni akartak volna. Soha senkin nem segítettek...”
A házban, ahová az irigy szomszédok most végre behatolhattak, puha szőnyegek voltak, szép kötésű könyvekkel és dzsessz lemezekkel megrakott könyvespolcok, csupa csoda, amit ők addig nem láthattak, mert az apa nem akarta, hogy bejárjanak hozzájuk. Most mind ott tolongtak, a gazdag férfi iránti gyűlölettől fűtve, és hallgatták az őrjöngő anyát:
„Ez a lány megölte az apját! Mert őmiatta halt meg, és őmiatta vagyunk most szegények! Ezt föltárták énelőttem, tehát meg kell szabadulnom a lánytól!”
Egy Sésé nevű látnokasszony „tárta föl” az anyának, hogy Musango nem a lánya, hanem egy démon, egy vámpír, akit egyik nővére küldött az elveszejtésére. Tehát az anyának meg kell szabadulnia a lányától, különben az meg fogja őt ölni.

Elterjedt hiedelem Afrikában, hogy minden bajnak, betegségnek az oka egy rosszakaró, aki az esetek elsöprő többségében a családtagok között keresendő. Ez a rosszakaró többnyire boszorkány illetve varázsló, vagy ha nem, hát megfizeti egy varázsló szolgálatait, hogy az küldje az átkot, betegséget, bajt a kiszemelt áldozatra.

„Aznap, amikor kikötöttél a fához, még nem volt bátorságod elvenni az életemet. Csak addig vertél, amíg elveszítettem az eszméletemet. Akkor eloldoztál, sírva tisztogattad a sebeimet, ágyba fektettél, és azt suttogtad, hogy mostantól már minden rendben lesz. A démon, aki arra kényszerített, hogy emberi életeket fogyasszak, immár elhagyott.”
De nem így lesz, Sésé tovább hergeli az asszonyt, aki ismét kínzásoknak veti alá a lányát, ám amikor petróleummal akarja leönteni – miután kikötözte, orrába, fülébe és lába közé összecsavart újságpapírt tett, hogy hamarabb tüzet fogjon –, Sésé visszatartja. Nem szívjóságból, hanem mert javasasszonyként tudja, hogy a démon nem ég el a tűzben, és ha a kislány meghal, a benne lakó gonosz szellem majd valaki másba fog beköltözni.
Így aztán Musangót elüldözik az anyai háztól. A gyűlölet oka egyébként az, hogy Musango apja, jó családból való, jómódú férfi, noha törvényes felesége régen elhagyta, nem vette nőül Musangó anyját, akit így a család a férfi halálakor könnyedén kisemmizhetett. Az idegbeteg asszonynak sem támogató családi háttere, sem pénze, sem mestersége nem volt, teljes mértékben a férfitól függött, aki, amíg élt, jómódban el is tartotta.
A kilencéves, sovány, beteges kislány hiába könyörög az anyjának, hogy ne küldje el otthonról, mennie kell, lehetőleg minél messzebbre, hogy soha többé ne lássák, parancsolja a javasasszony szavait ismételve, a szomszédság helyeslése közepette, az anya. A gyereket anyaszült meztelenül zavarják el.
„Miután elhagytam a mi negyedünket, az utcán senki nem figyelt rám. Az emberek megszokták az utcákon csupaszon tébláboló eszelősek látványát. Ritkán voltak annyira fiatalok, mint én, de ezekben a háborodott időkben minden megtörténhetett. Az emberek semmin sem csodálkoztak.”

Az utcákon mezítelenül sétáló elmebetegek látványa valóban megszokott volt. A Revue Noire című, Párizsban kiadott, rangos afrikai kulturális folyóirat egyik, néhány évvel ezelőtti számának címlapján hasonló jelenet fotója látható: az önfeledt arccal, teljesen csupaszon lépkedő férfiról az utca népe tudomást sem vesz.

Háborodott idők járnak, valóban: Mboasuban, a képzeletbeli – de a valósághoz félelmetesen hasonlító – középafrikai országban nemrég ért véget a véres polgárháború, a fővárosban a korábbi lázadók járőröznek, és az emberek nem vendéglőbe vagy moziba járnak, mint a háború előtt, hanem templomokba. Az egyedül ődöngő, sovány kisgyerektől senki nem kérdez semmit, mert egy kérdés azt jelenti, hogy tudomásul kell venni a választ, és ezt a felelősséget senki nem veszi magára. A hajdani mulatók helyiségeiben különféle keresztény szekták templomai nyílnak, „A Szabadító Szó Egyháza”, vagy „A Paradicsom nyitott kapuja”. Ez utóbbiban...
„...az idős pár, Bosangui papa és Bosangui mama híres szakértői voltak a harci imáknak, az istenítéletet kifejező próbáknak, amelyek gyakran a családban lapuló démonok leleplezésére szolgáltak, valamint rejtelmes praktikáknak, amelyekről azt beszélték, hogy egyik napról a másikra gazdaggá tesznek.”
A kislány már egy hete a piacon lézengve próbál túlélni, amikor egy szociális gondozónő rátalál és elviszi Aida házába. Aida francia nő, évtizedek óta él Mboasuban, házába gyűjti a rossz bánásmód elől megszökött, vagy otthonról elüldözött gyerekeket.
„Aida lehajolt hozzám és tenyerével megsimogatta az arcomat. Azt hiszem, még soha senki nem ért hozzám ilyen módon.”
Musango megtudja a felnőttek beszédéből, hogy boszorkányság vádjával sok gyereket elzavarnak otthonról, így legalább egy szájjal kevesebbet kell etetniük. Miután a kislányt megfürdetik, megetetik, ágyba fektetik, álmában visszatér az anyja, ismét kínozza, és azt kiabálja, hogy te nem az én lányom vagy, hová tetted a lányomat?
„Sosem tudtad meg, anya, hogy én sem ismertelek el téged. Amikor órákig mozdulatlanul lestem az utat, arra gondoltam, ha nagyon figyelmesen nézem, a végén látni fogom az alakját, ahogy közeledik, és eljön értem. Az igazi anyám. Meg voltam róla győződve, hogy csecsemőként elraboltál az igazi anyámtól, hogy megtelepedhess apa házában. Hiszen papa is mindig azt mesélte, hogy egy reggel beállítottál hozzá és közölted: Ez itt a lányod. Papa azt mondta nekem: Tudod-e, hogy sosem láttam anyádat terhesen? Csak betoppant ide egy nap, és te ott voltál a karjában. Én már akkor vártam az anyámat, az igazit, amikor te még nem is kezdtél gyűlölni engem.”
Az anya állandóan lánya szemére veti fájdalmas szülését, megereszkedett mellét, elcsúfított hasát. Hiába adta az apa a kislánynak a Musango nevet, ami a kameruni dualák nyelvén békét jelent, nincs béke.
Az apa hirtelen halála után a gazdag család mindent elvett a lenézett nőtől, aki Embényolóból, a hírhedett nyomornegyedből származott. De erről sosem beszélt a lányának, aki azt is csak az apjától tudta meg, hogy anyjának tizenegy lánytestvére van, mind más apától. Néha fölbukkant egy-egy nővér vagy húg, ilyenkor Ewenji, az anya bezárkózott vele a konyhába és elzavarta a lányát, ne halljon semmit, ne tudjon semmit anyja családjáról.
Musangónak, rövid időre, jó dolga van a francia nő házában, akitől életében először simogatást kapott. De miután Aidához bemenekül egy lerongyolódott, sebesült gyerekkatona, a volt lázadók őt üldözve megtámadják a házat. Musango néhány társával egy hátsó kapun át elmenekül, de a házakat sorra feldúló katonák közül valaki fölismeri, hogy ez az a lány, akit a családja boszorkányság miatt elüldözött. Az ilyeneket érdemes elrabolni, mert senki nem fogja őket keresni. Tehát megkötözik, bekötött szemmel behajítják egy kocsi csomagtartójába, és eladják rabszolgának egy világvégi házba, ahová ismeretlen, durva férfiak kísérik az áthatolhatatlan bozóton keresztül.
„A rohadt picsába! Az anyád valagát! – ilyen rigmusok kísérték érkezésemet ebbe a világba, ahol csak árnyak vannak. Ez három évvel ezelőtt történt. Számoltam a napokat, anya, és ez nem volt könnyű. Az idő itt mozdulatlan és tömör massza, csak a kifürkészését makacsul akaró, fürge szellem tudja megragadni. Köteleztem magam erre az erőfeszítésre, nehogy a végén elfelejtsem a nevemet és a történetemet. És te, anya, te mit kezdtél az én emlékemmel?”

A bozót mélyén elszigetelt házban Musango egy zsörtölődő mindenesasszony mellett dolgozik cselédként. Időnként férfiak bukkannak fel, akik ilyen neveket viselnek: Fény, Isten Adománya, Örök Élet. Azt mondják, nevet kellett változtatniuk, amikor a küldetésük megnyilatkozott előttük. Ugyanis Bosangui papa és Bosangui mama keresztény szektájának tagjai, ami nem akadályozza meg őket a lánykereskedésben. Fiatal lányokat hoznak az eldugott házba, rövidebb vagy hosszabb időre, mielőtt illegális úton Európába juttatják őket. Van lány, aki magától jön ide, de a többséget a családja küldi.
Musango, míg beviszi nekik a csajkákat, vagy kiviszi a küblit – a férfiak bezárva tartják őket, mert a szabadban testnyílásaikon át beléjük lopózhatnának a démonok –, hallgatja történetüket, ábrándozásaikat. Mind csodát várnak Európától, jó munkát, gazdag férjet, kényelmes, szép életet.

A francia nyelvű afrikai irodalomban évtizedeken át visszatérő téma volt a franciaországi utazástól várható érvényesülés. Illúziókkal telve áradtak az emberek a volt gyarmatosítók, a „régi gazdák” országába, remélve, hogy ott majd gyorsan meggazdagodnak, de aztán csak nyomorral, előítéletekkel, munkanélküliséggel, a kiutasítás rémével találkoztak, miközben a kínos valóságot az otthoniak előtt mindenáron titkolni próbálták. Regények tucatjai írnak le ilyen élményeket.

A fiatal lányokat keresztény szövegek és animista varázslatok keverékével félelemben és engedelmességben tartják. Musango, az ekkor már 12 éves kis rabszolgalány, tisztán látja szerencsétlenségüket, ahogy a sajátját is, és miközben nyomasztó munkáját végzi, továbbra is anyjával beszél magában. Elképzeli, mi lett vele; utóbb megtudjuk, hogy csakugyan az történt az anyával, amit a lány gondolt.
Tömör körkép az afrikai állapotokról.
„Visszamentél abba a nyomorúságos kunyhóba Embényolóban, ahová, korábban megesküdtél, hogy soha többé nem teszed be a lábad... Addig próbáltál a magad módján megoldást találni az életedre, amíg a rendőrség meg nem jelent sötétkék furgonjával, és el nem vitt az őrsre. Másnap beszállítottak a kórházba, hogy bezárjanak a bolondok közé... A pszichiáterek nem akartak ott tartani. Nem volt olyan családtagod, aki fizetne az ápolásodért. Kiraktak az utcára, ahonnan jöttél, Sombé negyed háborodott népe közé, amelyet úgy elvakított a Szentlélek, hogy nem volt képes meglátni a magadfajta szerencsétleneket. Kopogtattál egy ajtón, hogy az afrikai Krisztus kezébe helyezd életed. De ott sem akartak befogadni. Nem volt egy filléred sem, amit a gurunak adhattál volna cserébe azért, hogy közbenjár érted az újrafelfedezett istenségnél. Még csak egy talpalatnyi földed sem volt, hogy a termést a kongregáció javára felajánlhatnád. Ilyen körülmények között senki nem mentheti meg a lelkedet. A rendőrök már korábban elszedték tőled ruháidat, cipőidet és táskáidat, hogy a feleségüknek és szeretőiknek adják.”
Musango tervezi, hogy megszökik rabszolgatartóitól. Mindenképpen meg kell találnia anyját, hogy szembenézzen vele.
„El akarlak felejteni, de nem sikerül. Talán majd akkor, ha már belenéztem a szemedbe és kimondtam, hogy semmi közöm hozzád. Soha nem leszünk anya és lánya, soha nem fogsz nekem semmit továbbadni. Eszembe jut néhány apróság, amit tanítottál nekem. Hét éves vagyok. Te a fürdőszoba ajtajában állsz, összeszorított fogakkal beszélsz hozzám, mint aki visszatartja, hogy köpjön, szemedből jeges sugarakat küldesz felém. Azt mondod: A bal kezeddel! Hányszor mondjam, hogy a nők az intim mosdást a bal kezükkel végzik! Öntsél oda több vizet, és a gyűrődések között dugd be a mutatóujjadat jó mélyen, ott középen. Minek a szép import ruhák, amiket a papád vásárol neked, ha ott lenn piszkos vagy!”
A kislány annyi verést kap anyjától, hogy végül megtanulja, amit kell.
„Nem szegem meg a törvényt, a vizeskorsót a jobb kezemben tartom, a bal kezem keresgél, becsúszik a redők között a nemi szervembe. A víz tiszta. A nemi szervem, ott középen, jó mélyen, nem tiszta. Ezt tanítottad meg nekem.”
Valóban rettenetes anya. De a sorscsapásoktól koraérett kislányban lassanként már érlelődik a megbocsátást előkészítő megértés.
„Fölkel a nap, de még éjszaka van, mert te még itt vagy. Gyűlölködő anyám, gyilkos anyám, vigasztalhatatlan anyám, aki maga sem tudja, mitől szenved. A lelkemben éjszaka van, ahol te a bánat összes alakváltozatát magadra veszed.”
Musangónak sikerül megszöknie az ájtatos lánykereskedőktől. Valaki váratlanul jó hozzá, egy barlangban élő, magányos, kirekesztett asszony, aki rátalált a sárban heverő, viharban elájult kislányra, kimosta ruháit, enni adott neki. Musango az oly ritkán tapasztalt jóságtól elsírja magát.
„Mit jelent az, anya, ha a mindig száraz mirigyek hirtelen bőséges könnytermelésbe kezdenek? Soha nem tudtál válaszolni a kérdéseimre. Annyi minden van, amit nem tanítottál meg nekem. Próbálom megtalálni, hogyan kell élni, próbálom magam fölfedezni, de nagyon nehéz. Ha nem találtad meg a szavakat, legalább megmutathattad volna, hogyan kell csinálni, példát adhattál volna. De semmit nem adtál nekem. Talán nem volt semmid. Felszárítom a könnyeimet, arra gondolok, hogy el kell jutnom a létezésed forrásához, hogy megtaláljam a baj eredetét. Tudni akarom, ki vagy te valójában, mit rejtegettél a konyhában, amikor valamelyik nővéred eljött és engem bezavartál a szobába.”
A gyerekkori rettenetes nyomort, a származás szégyenét rejtegette.
Végül Musango rálel az anya letagadott múltjára, megtalálja a nagyszerű nagymamát a nyomornegyedben. De eddig a találkozásig még sok minden történik, több anya-lánya párost is látunk: csupa gyötrelmes, szenvedésektől, félreértésektől, paranoiától terhes kapcsolatot. És nem mindig az anya a bűnös, látunk jólelkű, barátságos asszonyt is, aki türelemmel viseli féltékeny és gyűlölködő lánya ellenséges tirádáit. Mellékszereplők szájából ilyen mellékmondatokat olvashatunk: az asszony, aki fölszedett a szakadék mélyén, ahová az anyám ledobott...
Szó esik gyerekkatonákról is, vagy magukat piaci lopásból fenntartó utcagyerekekről, akiket, ha elkapnak, a felnőttek könyörtelenül meglincselnek, senki nem védi meg őket.
Sorra mindenki püfölni akarja, csíp őspaprikát szórni a sebeire vagy a szemébe, megbüntetni minden igazságtalanságért, ami az országban pusztít... Számlálatlanul hevernek a járdákon az állítólagos tolvajok hullái, immár felismerhetetlenek attól, ahogyan elbántak velük. Ha a szüleiknek kedvük támadna megkeresni őket, nem ismernének rájuk. A helyhatóság, ha ideje engedi, összeszedi a testeket, és a városon kívül egy közös sírba hajítja őket. Ennek intézésére már fölvettek egy embert. Amíg az elhagyott tetemek az utcán hevernek, a járókelők szemrebbenés nélkül átlépnek rajtuk és mennek a dolguk után.
Lehet némi igazság annak a kritikusnak a véleményében, aki Ewenji figurájában – a név a dualák nyelvén harcot jelent – nemcsak a rossz, az ártó anyát látja, hanem egyenesen az egész földrész szimbólumát, Afrikát, amely rosszul bánik a gyermekeivel, és nem tud nekik semmilyen jövőképet nyújtani.
Embényolóba érve Musango megérti, miért menekült innen az anyja.
Itt nem lehet élni. Feketéllik a tömegtől, földjén nincs egy négyzetmilliméter, amely ne lenne elárasztva szeméttel. A hulladék ott bomlik szét a földön, ahová ledobták; saját rothadó levében ázva sűrű, masszív mocsokká válik. Ki sem lehet találni, eredetileg mi mindent hajítottak oda egymás után, mi volt ott, mielőtt ezzé a tömény szósszá változott, amely a negyed anarchikus sikátorain úgy ömlik át, mint a vulkánból kitörő, a lakosok talpa alatt keményedő láva. Íme hát Embenyélo, ahol születtem.
Itt talál rá Musango nagyanyja házára: a nyomornegyed szélén, annak hátat fordítva, egy tiszta kis kunyhóra, ápolt kerttel. A nagymama gondosan megmossa unokája lábát, megeteti, mesét mond neki, lefekteti egy gyékényre, hogy végre aludja ki magát.
Még látom, ahogy nagyanyám közeledik, miközben az álom szelíden vonz olyan csodás világok felé, amilyeneket eddig még sosem mutatott nekem. Nagyanya lehajol, és mivel a puszi nálunk nem szokás, homlokát a homlokomhoz dörzsöli és otthagyja nekem a bőre szagát.
Musango megtudja születése körülményeit, Ewenji gyerekkori harcait az anyja ellen, akinek a 12 lányából csak kettő volt saját gyereke, a többit úgy szedte össze árokparton, a nyomortelep sarában elhagyatva, és nevelte föl, mint sajátját. Ewenji féltékeny volt a fogadott testvérekre, kiemelt bánásmódot követelt magának, az anyjával sem viselkedett különbül, mint később a lányával.
Megtörténik a nagy találkozás Ewenji és Musango, anya és lánya között, sok újat nem hoz, Ewenji őrjöng és rátámad a lányára; de hiszen beteg, nincs mit tenni. És kiderül, hogy vigyáznak rá: a nagymama megbízásából környékbeli fiúk követik távolról téveteg lépteit, készen arra, hogy segítsenek, ha kell.
Musango elérte, amit akart, rátalált a múltra, benne a méltóságot és gyengédséget árasztó nagymamára, aki dolga végeztével csöndesen meg is hal. Musango, a béke, győzedelmeskedik Ewenji, a harc fölött, és szövetkezik a nagymama házában megismert fiatal fiúval, Mbaléval, akinek a neve igazságot jelent.

*****

A szerzőről

Léonora Miano 1973-ban született Kamerunban. Tizennyolc éves kora óta Franciaországban él, ahol angol-amerikai irodalom szakon végzett az egyetemen.
Nyolcévesen már verseket írt. Tizenhat éves korától kezdve évente megírt egy regényt, de hosszú időn át nem gondolt kiadásra, előbb meg akarta találni saját hangját. Ez megtörtént. 2005 óta három regényt és egy novelláskötetet publikált, ezeket számos irodalmi díjjal jutalmazta közönség és kritika egyaránt. A holnap körvonalai elnyerte a gimnazisták Goncourt-díját.
Az 1903 óta évente kiosztott Goncourt-díj a legrangosabb irodalmi elismerés Franciaországban. 1988 óta 55 francia gimnázium 1500 diákja is zsűrizik: a Goncourt Akadémia megadott listájából általuk legjobbnak kiválasztott könyv minden novemberben néhány nappal a „nagy” Goncourt kiosztása után kapja meg a gimnazisták Goncourt-díját.
Ábrándozzunk kicsit. Képzeljük el, hogy édes kelet-európai hazánkban több tucat gimnázium másfélezer diákja hónapokon át azzal foglalkozik, hogy bőséges irodalmi olvasmányai között érdemi viták, és eszmecserék során kiválassza a rangos díjra szerinte legérdemesebbet. Boldog ország az ilyen.

A sorozat előző részei:

Afrika frankofón írói 6.
Afrika frankofón írói 5.
Afrika frankofón írói 4.
Afrika frankofón írói 3.
Afrika frankofón írói 2.
Afrika frankofón írói 1.