"Egy regény amely megrengette az amerikai kánont
Sapphire: Push! -- 15. fejezet
Olvasd ingyen, szerdán és szombaton!"
Sapphire: Push! -- 15. fejezet
Olvasd ingyen, szerdán és szombaton!"
A Push! az amerikai irodalom számára valódi knock out-tal ért fel. Addig nem ismert kendőzetlenséggel, nyers egyszerűséggel és szókimondással szólt egy fiatal lány küzdelmeiről, a női kiszolgáltatottságról, a szexuális erőszakról, a testiségről és mindenekelőtt az írás hatalmáról.
Sapphire, eredeti nevén Ramona Lofton 1950-ben született a kaliforniai Fort Ordban egy középosztálybeli katonacsaládban. Három éves korában apja megerőszakolta, s alig volt tizenhárom éves, mikor alkoholista anyja elhagyta a családot.
A New York-i City University-n, majd a Brooklyn College-on szerzett diplomát.
Sapphire, eredeti nevén Ramona Lofton 1950-ben született a kaliforniai Fort Ordban egy középosztálybeli katonacsaládban. Három éves korában apja megerőszakolta, s alig volt tizenhárom éves, mikor alkoholista anyja elhagyta a családot.
A New York-i City University-n, majd a Brooklyn College-on szerzett diplomát.
Sapphire: Push - 15. rész
A suliba Kedves Jóistent olvassuk. Ami nekem nagyon nehéz. Ms Rain próbálja adagolni, de a legtöbbjét nem tudom egyedül elolvasni. De az osztályba mindenki más tudja, nagyjából, kivéve Rita. De ahogy Ms Rain tálalja, kapisgálok valamit a történetből. Én sírok, sírok, sírok, hallod, pont úgy hangzik, mint én, csak én nem vagyok buzi, mint Celie. De mikor kifakadok a dolog ellen, mikor elmondom az osztálynak, hogy mit mond Farrakhan meg az ötszázalékosok a buzikról, Ms Rain azt mondja, nem szeretem a homoszexuálisokat, gondolja, hogy őt is azért nem szeretem, mert az. Ledöbbentem, hogy csak na. Aztán befogtam. Rossz pont Farrakhannak. De én hiszek allahba, meg minden. Azt hiszem, még mindig hiszek mindenben. Ms Rain azt mondja, nem a melegek erőszakoltak meg, nem a melegek nem engedtek tizenhat évig tanulni, nem a melegek, akik drogot árulnak a kibaszott Harlemnek. Igaz. Ms Rain az, aki krétát adott a kezembe, ő tett az ábécé királynőjévé.
Jajj, még nem is mondtam! A polgármesteri hivatal minden évben díjat ad a képzési programokban kitűnő diákoknak. Hát, 1988-ban én kaptam. Mikor bekerültem az ideiglenes szállóra – amiről kiderült, hogy azé ideiglenes, mer néhány csajszi tényleg Beteg, nagy B-vel (nagybetűvel kezdesz egy mondatot, vagy mondasz valami kurva mély értelműt, mint Baszod nagy B-vel mikor dühös vagy, vagy valami ilyesmi!). De mint már mondtam a jó dolog, az igazán jó dolog az ideiglenes szállóban az, hogy Harlemben van, úgyhogy könnyen tovább tudtam járni a suliba.
Akármi is, februárra már jól be vagyok épülve a félúton-házba. Így dolgozok egész tavasszal, megjegyzem a betűk hangjait, írok a naplóba, könyveket olvasok. Már elolvastam Pat King családját egy fehér nőről, akit megerőszakol és elhagy a férje. Olvastam a Nem bánik el velem senki-t a polgári jogokról. Nem ismerek ebbe az országba senkit, aki ilyen szaron ment keresztül. De ez a leosztás ebben a kibaszott narkós városban, ahogy Farrahan mondja. De én olyan jól haladtam, hogy megnyertem a díjat. Az írástudók díját. 1988 szeptemberében kaptam meg. Ms Rain már azelőtt is nekem akarta adni. Azt mondja, akkor akarta nekem adni, mikor visszajöttem Abdul születése után, meg mikor otthontalan lettem meg minden. De az igazgató azt mondta, Nos, vannak más diákjaink is, akik megérdemlik, nézzük, van-e Preciousnek kitartása.
Úgyhogy megkapom a díjat a polgármester hivatalából, pénzt (75 dollárt) a Mindenki tanul-ból, az osztály meg rendez nekem egy bulit.
Jól alakulnak a dolgaim, majdnem mint Kedves Jóistenben. Abdul kilenc hónapos, jár! Nagyon okos. Okos. Azóta olvasok neki, hogy megszületett. Imádom Kedves Jóistent, az a könyv olyan sok erőt ad nekem. Ms Rain azt mondja, egy csoport fekete férfi le akarta állítani a filmet, ami a könyvből készült. Azt mondják, rosszindulatú a néger férfiakhoz. Engem kérdez, mit gondolok. Rosszindulatú? Sajnos én pont ezt ismerem, Farrakhan kivételével, aki igazi pasi. De sose láttam, csak videón! Azt mondja, a baj nem a drog, hanem a drogos. Ez a szöveg nekem való.
Ms Rain azt mondja, Kedves Jóisten egyik kritikája, hogy tündérmese a vége. Azt mondanám, hát, ilyen hablaty azért lehet igaz. Az élet néha a legjobbat hozhatja. Ms Rain is imádja Kedves Jóistent, de azt mondja, a realizmusnak is megvannak az erényei. Izmusok! Néha legszívesebben megmondanám Ms Rainnek, hogy kussoljon már azzal a sok IZMUSsal. De a tanárom, úgyhogy nem mondom neki, hogy kussoljon. Nem tudom, mit jelent a "realizmus", de azt tudom, mi a VALÓSÁG, és az egy kurvapecér, ha rám hallgatsz.
Anyu eljön a félúton-házba. (Mi a félúton-ház? Azt hiszem, már mondtam. Annyi elég, hogy abból a könyvből van, amit a bántalmazott nőkről olvastam. Bizonyos szempontból én is egy bántalmazott nő voltam, de nem voltam nő – hanem gyerek. És nem a férjem tette. Nincs férjem. Az anyám volt.) De különben se olvastam bántalmazott gyerekek otthonáról, csak felnőtt nőkéről (bizonyos szempontból én is az vagyok) meg gyerekeikéről. De ez a könyv, amit olvastam, egy nőről szólt, akit megvert a férje. Oszt a félúton-házba menekült. Ott helybe kérdezi meg, mit jelent a félúton-ház. Azt mondják neki, Félúton vagy a régi életed és a vágyott életed között. Hát nem kedves? Olvasd el, ha tudod.
Na, szóval én a félúton-házban vagyok, már, hogy is?, nem egész egy éve itt vagyok; mint a könyvbe, amit olvastam – az új életem küszöbén vagyok, lakásom lesz nekem, Abdulnak, meg lehet, hogy a Kis Mongónak, azt még be kell biztosítani, több tanulás, új barátok. Otthagytam Anyut, Aput, Ms Lichensteint, meg az elemit. Úgyhogy ki se bírom találni, mit akar a kurvája. Pénzt azt nem. Egyszer elmentem megnézni a Kis Mongót, mikor előszörre kerültem a menhelyre. Intézetbe rakták, azt mondták súlyosan (az az, hogy igazán) retardált, oszt Toosie nem csinált semmit, ami segítene neki – mondjuk színek a falon meg könyvek meg minden szar, úgyhogy tényleg rossz bőrben van. Azt mondják, még ha lenne is neki segítség, sokkal több kéne neki, mint én, oszt nincs-e tele minden kezem Abdullal.
Nahát a bentlakó szociális munkás a menhelyen az irodájába hív, azt mondja, Precious, anyád van itt látogatóban. Megkérdez, hogy én akarom-e látni. Azt mondom, OK. (Nem mintha akarnám látni, de mert eljött idáig, találkozok vele. Most már azt hiszem van jobb dolga is, mint velem packázni.)
Bemegyek a nappaliba. Anyu csöndes. Anyu rosszul néz ki, nem kell közel menni hozzá, hogy tudjam, büdös. De mikor megnézem jobban, oszt meglátom az arcomat, a testemet, a színemet – mindkettőnké nagy, sötét. Csúnya vagyok? Anyu csúnya? Nem tudom. Tudom, hogy punciszaga van meg ronda sárcipője, amit az emberek kicsúfolnak, meg óriási zöld ruhája, amiből úgy jönnek elő a lábai, mint fekete zselé elefánt lábak. Szégyellem, hogy ez az anyám. Mindegy, milyen a fonatom, hogy olajozom a bőröm meg a hajam, mindegy, hány ékszert hordok, ez az anyám.
Anyu nem néz a szemembe. Sose nézett, hacsak nem ordított velem, vagy parancsolgatott – csináljak kaját neki vagy menjek a boltba. Lesüti a szemét, azt mondja, “Az apád meghalt." Azért mozdult ki a házból, hogy ezt megmondja! Na és! Jó, hogy megpusztult a nigger. Nem, nem úgy értem, de kit érdekel. Anyu hallgat. Anyu azt mondja, “Carl AIDS-es volt."
Tudod, na és, mi van, miért mondja ezt nekem. Aztán jajj! Ne! Jaj, ne, összefacsarodik a belem. Carl dugott engem. Lehet, hogy el is kaptam. Abdul is – jajj, ne, meg se bírok szólalni.
Sokáig nem mondok semmit, csak Anyut nézem. Ebből jöttem én ki? Mint Abdul meg a Kis Mongó belőlem. Ha volt egy kedves szava is hozzám, nem emlékszek rá. Tizenhat évig éltem a házában, anélkül, hogy tudtam volna olvasni. Kicsi korom óta a férje dug meg ver. Az apukám. Utálni akarom – de furi, hogy én, ő, adta nekem az egyetlen jót az életemben Ms Rainen meg az ábécén kívül, meg a csajokon a suliba; Abdul tőle van, a fiam, az öcsém. De Anyu adott neki engem. Ez az anyám. Carl éjszaka jött, elvitte a kaját, meg ami pénz volt, megdugott mindkettőnket. Valami átvillan az agyamon. A pasiról, aki megerőszakolja Celiet, kiderül, hogy nem is az apja.
– Anyu?
Rám emeli a szemét.
– A férjed, Carl, az igazi apám? – kérdezem.
– Hogy érted?
– Carl, az igazi apukám volt? Tényleg össze voltatok házasodva?
– Ő az apád, nem is lehetne más. Vele voltam úgy, úgy tizenhat éves korom óta. Sose is voltam senki mással. Bár nem házasodtunk össze, bár volt egy felesége, egy igazi felesége, csinos világos bőrű nő, akitől két gyereke van.
Hmmm, van valami különleges AIDS sárga kurváknak? Anyu! Csak most esett le, nem tudom mért, a legegyértelműbb – Anyu elkapta?
– Elkaptad? – kérdezem.
– Nem.
– Honnét tudod?
– Sose csináltuk, tudod –
Úgy nézek Anyura, mind egy komplett idiótára! Miről beszél?
– Tudod – ismétli. – Amit csináni kell, hogy elkapd.
– Sose dugott meg téged – mondom ledöbbenve.
– De igen – azt mondja. – De nem mind a buzik, seggbe meg minden, úgyhogy tudom…
Elhal a hangja, hülye kurva. Csak bámulom. Meg akarom ölni. Emlékszek, mit tanultam az AIDS világnapon a suliban. Anyura nézek, azt mondom, “Jobban teszed, ha megvizsgáltatod magad."
Ez minden, amit mondhatok. Anyu úgy néz rám, mint aki akar valamit mondani.
– Örülnék, ha hazajönnél – azt mondja.
– Itt van az otthonom – azt mondom. Csönd. – Hát, azt hiszem, jobb, ha most megnézem, mit csinál Abdul meg megcsinálom a házimat. – Anyu nem mozdul. Úgyhogy, tudod, felkelek oszt kimegyek.
Most zene van a fejemben, nem rap. Nem tévészínek, amik fura hangos képeket villantanak rám, oszt kaparnak meg viszketnek az agyamba egyszerre. Egy olyan színt látok, aminek nem tudok nevet, talán egy olyat, amit egy nem emberi állat lát. Mint a pillangók? Holnap megkérdezem Ms Raint, hogy a pillangók látnak-e színeket. A zene úgy rám akaszkodott, mind a nejlonzacskók a faágakra. Az ágyamon ülök. Új képek a falon. Alice Walker meg Harriet Tubman meg Farrakhan. De nem tud most segíteni. Hol van a Kedves Jóistenem? Hol a magasságos istenem? Hol a királyom? Hol a fekete szerelmem? Hol a férfi szerelmem? Nő szerelmem? Akármilyen szerelmem? Miért én? Nem érdemlem meg. Nem vagyok drogos. Miért Anyu lett az anyám? Miért nem születtem világos bőrű álomnak? Miért? Miért? Mint egy mozi, hullámzik, mint a medence az elágazónál. Látom, ahogy Abdul elfut tőlem, olyan, mind egy kis állat, ami a szikla felé fut, én is futok, futok, mindenhol gonosz szemű bohócok röhögnek rám, hogy nem tudok elég gyorsan futni, a zene most hangosabb, hogy én is a sziklához futok, talán sose jövök vissza. Nem látom Abdult. A huh! A Huh! Nem kapok levegőt! A zene most hangos, nagyon hangos. Mindenhol fűzöld. Hallgatom a zenét, hallom. Aretha. Mindig azt kívántam, bárcsak ő lenne az anyám, vagy Miss Rain vagy Tina Turner; egy anya, akire büszke lehetnék, aki szeretne. Beszívom a levegőt, lefekszek az ágyra. Ágy, emlékszek, amit én találtam magamnak, mikor Anyu legutoljára rám támadt. Aretha énekli, "Kell egy angyalt, kell egy angyalt találnom az életembe."
A regény előző részletét az alábbi linken olvashatják:
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 1.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 2.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 3.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 4.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 5.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 6.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 7.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 8.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 9.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 10.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 11.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 12.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 13.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 14.
Jajj, még nem is mondtam! A polgármesteri hivatal minden évben díjat ad a képzési programokban kitűnő diákoknak. Hát, 1988-ban én kaptam. Mikor bekerültem az ideiglenes szállóra – amiről kiderült, hogy azé ideiglenes, mer néhány csajszi tényleg Beteg, nagy B-vel (nagybetűvel kezdesz egy mondatot, vagy mondasz valami kurva mély értelműt, mint Baszod nagy B-vel mikor dühös vagy, vagy valami ilyesmi!). De mint már mondtam a jó dolog, az igazán jó dolog az ideiglenes szállóban az, hogy Harlemben van, úgyhogy könnyen tovább tudtam járni a suliba.
Akármi is, februárra már jól be vagyok épülve a félúton-házba. Így dolgozok egész tavasszal, megjegyzem a betűk hangjait, írok a naplóba, könyveket olvasok. Már elolvastam Pat King családját egy fehér nőről, akit megerőszakol és elhagy a férje. Olvastam a Nem bánik el velem senki-t a polgári jogokról. Nem ismerek ebbe az országba senkit, aki ilyen szaron ment keresztül. De ez a leosztás ebben a kibaszott narkós városban, ahogy Farrahan mondja. De én olyan jól haladtam, hogy megnyertem a díjat. Az írástudók díját. 1988 szeptemberében kaptam meg. Ms Rain már azelőtt is nekem akarta adni. Azt mondja, akkor akarta nekem adni, mikor visszajöttem Abdul születése után, meg mikor otthontalan lettem meg minden. De az igazgató azt mondta, Nos, vannak más diákjaink is, akik megérdemlik, nézzük, van-e Preciousnek kitartása.
Úgyhogy megkapom a díjat a polgármester hivatalából, pénzt (75 dollárt) a Mindenki tanul-ból, az osztály meg rendez nekem egy bulit.
Jól alakulnak a dolgaim, majdnem mint Kedves Jóistenben. Abdul kilenc hónapos, jár! Nagyon okos. Okos. Azóta olvasok neki, hogy megszületett. Imádom Kedves Jóistent, az a könyv olyan sok erőt ad nekem. Ms Rain azt mondja, egy csoport fekete férfi le akarta állítani a filmet, ami a könyvből készült. Azt mondják, rosszindulatú a néger férfiakhoz. Engem kérdez, mit gondolok. Rosszindulatú? Sajnos én pont ezt ismerem, Farrakhan kivételével, aki igazi pasi. De sose láttam, csak videón! Azt mondja, a baj nem a drog, hanem a drogos. Ez a szöveg nekem való.
Ms Rain azt mondja, Kedves Jóisten egyik kritikája, hogy tündérmese a vége. Azt mondanám, hát, ilyen hablaty azért lehet igaz. Az élet néha a legjobbat hozhatja. Ms Rain is imádja Kedves Jóistent, de azt mondja, a realizmusnak is megvannak az erényei. Izmusok! Néha legszívesebben megmondanám Ms Rainnek, hogy kussoljon már azzal a sok IZMUSsal. De a tanárom, úgyhogy nem mondom neki, hogy kussoljon. Nem tudom, mit jelent a "realizmus", de azt tudom, mi a VALÓSÁG, és az egy kurvapecér, ha rám hallgatsz.
Anyu eljön a félúton-házba. (Mi a félúton-ház? Azt hiszem, már mondtam. Annyi elég, hogy abból a könyvből van, amit a bántalmazott nőkről olvastam. Bizonyos szempontból én is egy bántalmazott nő voltam, de nem voltam nő – hanem gyerek. És nem a férjem tette. Nincs férjem. Az anyám volt.) De különben se olvastam bántalmazott gyerekek otthonáról, csak felnőtt nőkéről (bizonyos szempontból én is az vagyok) meg gyerekeikéről. De ez a könyv, amit olvastam, egy nőről szólt, akit megvert a férje. Oszt a félúton-házba menekült. Ott helybe kérdezi meg, mit jelent a félúton-ház. Azt mondják neki, Félúton vagy a régi életed és a vágyott életed között. Hát nem kedves? Olvasd el, ha tudod.
Na, szóval én a félúton-házban vagyok, már, hogy is?, nem egész egy éve itt vagyok; mint a könyvbe, amit olvastam – az új életem küszöbén vagyok, lakásom lesz nekem, Abdulnak, meg lehet, hogy a Kis Mongónak, azt még be kell biztosítani, több tanulás, új barátok. Otthagytam Anyut, Aput, Ms Lichensteint, meg az elemit. Úgyhogy ki se bírom találni, mit akar a kurvája. Pénzt azt nem. Egyszer elmentem megnézni a Kis Mongót, mikor előszörre kerültem a menhelyre. Intézetbe rakták, azt mondták súlyosan (az az, hogy igazán) retardált, oszt Toosie nem csinált semmit, ami segítene neki – mondjuk színek a falon meg könyvek meg minden szar, úgyhogy tényleg rossz bőrben van. Azt mondják, még ha lenne is neki segítség, sokkal több kéne neki, mint én, oszt nincs-e tele minden kezem Abdullal.
Nahát a bentlakó szociális munkás a menhelyen az irodájába hív, azt mondja, Precious, anyád van itt látogatóban. Megkérdez, hogy én akarom-e látni. Azt mondom, OK. (Nem mintha akarnám látni, de mert eljött idáig, találkozok vele. Most már azt hiszem van jobb dolga is, mint velem packázni.)
Bemegyek a nappaliba. Anyu csöndes. Anyu rosszul néz ki, nem kell közel menni hozzá, hogy tudjam, büdös. De mikor megnézem jobban, oszt meglátom az arcomat, a testemet, a színemet – mindkettőnké nagy, sötét. Csúnya vagyok? Anyu csúnya? Nem tudom. Tudom, hogy punciszaga van meg ronda sárcipője, amit az emberek kicsúfolnak, meg óriási zöld ruhája, amiből úgy jönnek elő a lábai, mint fekete zselé elefánt lábak. Szégyellem, hogy ez az anyám. Mindegy, milyen a fonatom, hogy olajozom a bőröm meg a hajam, mindegy, hány ékszert hordok, ez az anyám.
Anyu nem néz a szemembe. Sose nézett, hacsak nem ordított velem, vagy parancsolgatott – csináljak kaját neki vagy menjek a boltba. Lesüti a szemét, azt mondja, “Az apád meghalt." Azért mozdult ki a házból, hogy ezt megmondja! Na és! Jó, hogy megpusztult a nigger. Nem, nem úgy értem, de kit érdekel. Anyu hallgat. Anyu azt mondja, “Carl AIDS-es volt."
Tudod, na és, mi van, miért mondja ezt nekem. Aztán jajj! Ne! Jaj, ne, összefacsarodik a belem. Carl dugott engem. Lehet, hogy el is kaptam. Abdul is – jajj, ne, meg se bírok szólalni.
Sokáig nem mondok semmit, csak Anyut nézem. Ebből jöttem én ki? Mint Abdul meg a Kis Mongó belőlem. Ha volt egy kedves szava is hozzám, nem emlékszek rá. Tizenhat évig éltem a házában, anélkül, hogy tudtam volna olvasni. Kicsi korom óta a férje dug meg ver. Az apukám. Utálni akarom – de furi, hogy én, ő, adta nekem az egyetlen jót az életemben Ms Rainen meg az ábécén kívül, meg a csajokon a suliba; Abdul tőle van, a fiam, az öcsém. De Anyu adott neki engem. Ez az anyám. Carl éjszaka jött, elvitte a kaját, meg ami pénz volt, megdugott mindkettőnket. Valami átvillan az agyamon. A pasiról, aki megerőszakolja Celiet, kiderül, hogy nem is az apja.
– Anyu?
Rám emeli a szemét.
– A férjed, Carl, az igazi apám? – kérdezem.
– Hogy érted?
– Carl, az igazi apukám volt? Tényleg össze voltatok házasodva?
– Ő az apád, nem is lehetne más. Vele voltam úgy, úgy tizenhat éves korom óta. Sose is voltam senki mással. Bár nem házasodtunk össze, bár volt egy felesége, egy igazi felesége, csinos világos bőrű nő, akitől két gyereke van.
Hmmm, van valami különleges AIDS sárga kurváknak? Anyu! Csak most esett le, nem tudom mért, a legegyértelműbb – Anyu elkapta?
– Elkaptad? – kérdezem.
– Nem.
– Honnét tudod?
– Sose csináltuk, tudod –
Úgy nézek Anyura, mind egy komplett idiótára! Miről beszél?
– Tudod – ismétli. – Amit csináni kell, hogy elkapd.
– Sose dugott meg téged – mondom ledöbbenve.
– De igen – azt mondja. – De nem mind a buzik, seggbe meg minden, úgyhogy tudom…
Elhal a hangja, hülye kurva. Csak bámulom. Meg akarom ölni. Emlékszek, mit tanultam az AIDS világnapon a suliban. Anyura nézek, azt mondom, “Jobban teszed, ha megvizsgáltatod magad."
Ez minden, amit mondhatok. Anyu úgy néz rám, mint aki akar valamit mondani.
– Örülnék, ha hazajönnél – azt mondja.
– Itt van az otthonom – azt mondom. Csönd. – Hát, azt hiszem, jobb, ha most megnézem, mit csinál Abdul meg megcsinálom a házimat. – Anyu nem mozdul. Úgyhogy, tudod, felkelek oszt kimegyek.
Most zene van a fejemben, nem rap. Nem tévészínek, amik fura hangos képeket villantanak rám, oszt kaparnak meg viszketnek az agyamba egyszerre. Egy olyan színt látok, aminek nem tudok nevet, talán egy olyat, amit egy nem emberi állat lát. Mint a pillangók? Holnap megkérdezem Ms Raint, hogy a pillangók látnak-e színeket. A zene úgy rám akaszkodott, mind a nejlonzacskók a faágakra. Az ágyamon ülök. Új képek a falon. Alice Walker meg Harriet Tubman meg Farrakhan. De nem tud most segíteni. Hol van a Kedves Jóistenem? Hol a magasságos istenem? Hol a királyom? Hol a fekete szerelmem? Hol a férfi szerelmem? Nő szerelmem? Akármilyen szerelmem? Miért én? Nem érdemlem meg. Nem vagyok drogos. Miért Anyu lett az anyám? Miért nem születtem világos bőrű álomnak? Miért? Miért? Mint egy mozi, hullámzik, mint a medence az elágazónál. Látom, ahogy Abdul elfut tőlem, olyan, mind egy kis állat, ami a szikla felé fut, én is futok, futok, mindenhol gonosz szemű bohócok röhögnek rám, hogy nem tudok elég gyorsan futni, a zene most hangosabb, hogy én is a sziklához futok, talán sose jövök vissza. Nem látom Abdult. A huh! A Huh! Nem kapok levegőt! A zene most hangos, nagyon hangos. Mindenhol fűzöld. Hallgatom a zenét, hallom. Aretha. Mindig azt kívántam, bárcsak ő lenne az anyám, vagy Miss Rain vagy Tina Turner; egy anya, akire büszke lehetnék, aki szeretne. Beszívom a levegőt, lefekszek az ágyra. Ágy, emlékszek, amit én találtam magamnak, mikor Anyu legutoljára rám támadt. Aretha énekli, "Kell egy angyalt, kell egy angyalt találnom az életembe."
A regény előző részletét az alábbi linken olvashatják:
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 1.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 2.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 3.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 4.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 5.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 6.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 7.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 8.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 9.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 10.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 11.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 12.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 13.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 14.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése