2008. október 13., hétfő

Fájdalom Minisztériuma a Centrifugában

"Hát nyálazok én, nyálazok tovább és egyre jobban az idegeimre mennek. Az egyik hapsi, aki sokáig nem volt otthon hazajön, és megtudja, hogy a csaja kinyiffant („És mire megjöttem, halotthoz érkeztem…”) Mondom én magamban, az anyád picsáját, jobb lett volna, ha ott maradsz. Meg egy másik, ezt te is ismered, őtet is tanultuk a suliban, aszongya: „Még megtörténhet velünk a szerelem, igen, sejtem, de nem tudom, akarjam-e vagy sem.” Itt végleg földobtam a talpam, gondolom magamban, nem ez a te problémád, mamlasz, hogy akarod-e vagy nem akarod, hanem az a te problémád, hogy nem mered, faszikám." - Dubravka Ugrešić: A fájdalom minisztériuma című regénye pörgött a Centrifugában.

A legutóbbi Irodalmi Centrifuga keretében Bódis Kriszta és Gordon Agáta Radics Viktóriával, A fájdalom minisztériuma című regény fordítójával beszélgetett. Lassan szállingóztak ICA látogatói, és a kezdésre sem gyűltek össze túl sokan. Úgy tűnt, mintha a magyar olvasókat kevésbé érdekelné egy szintén posztkommunista államból, az egykori Jugoszláviából származó írónő, mint a felkapottabb nyugati szerzők. Pedig be kell látni, Jugoszlávia a 70-es, 80-as években előrébb járt nőirodalomban, mint hazánk, és ez a különbség még ma is élne a két ország között, ha Jugoszlávia létezne még egyáltalán. De Jugoszláviát és sokszínű irodalmi életét a 90-es években szétzúzta a délszláv háború, magát a szerbhorvát nyelv elnevezést is betiltották, minden a nacionalizálódásnak rendelődött alá, aki pedig ezt nem bírta, külföldre távozott.



Maga az írónő, Dubravka Ugrešić is a távozók közé tartozik. Főhősén, Tanja Lucić tanárnőn keresztül számol be a nyugati emigráns magányának rémisztő elviselhetetlenségéről. Tanja az amszterdami egyetemen tanít jugoszláv nyelvet és irodalmat, jugoszláv menekült fiataloknak, a történet nem sokkal a délszláv háború után játszódik. A tanárnő nem szokványos módon tanít, közvetlen, személyes hangon próbál segíteni diákjainak a háború borzalmainak feldolgozásában. A diákok kedvelik, Tanja egyikükkel, Igorral közelebbi kapcsolatba is kerül. Igor frappáns kritikát ír a jugoszláv irodalom elmúlt évszázadairól, ironikusan élhetetlennek, témaismétlőnek, sőt nekrofilnak nevezve a költőket, idézetekkel bizonyítva: nincs értelme a hamis nosztalgiának. Tanja szintén kritikával szemléli a világot, a könyvben a szerb és horvát nacionalizmus éppúgy megkapja a magáét, mint a holland távolságtartás és álszentség.



Tanja a dolgok mögé lát, nem fogad el semmit kapásból, mindent jól átgondol, és szorongva tépelődik emlékezés és továbblépés között. A diákokkal régi „jugó” tárgyakat gyűjt, történelmi helyeket elemeznek, elő-elő tör belőlük a „jugózombi”, aki nem képes elszakadni múltjától, mert az, hiába kommunizmus vagy diktatúra, mégis szebb, mint a jelen. Tanja számára a legborzasztóbb, hogy ő annak ellenére van külföldön, hogy igen is szereti hazáját, csakhogy a visszatérés lehetetlen, mivel az a haza már csak a múltban létezik.



Dubravka Ugrešić Tanja nézőpontjából, egyes szám első személyben meséli el a háború által meggyötört ember helykeresését, helyzetének abszurditását. Bár a téma nem túl vidám, a történet mégsem komor, mert a szerző remek iróniával és kritikai érzékkel ír. Érdemes elolvasni, és erre jó példa, hogy az eheti Irodalmi Centrifuga záró momentuma, Igor irodalmi elemzésének felolvasása minden jelenlévőt megnevettetett, hiszen felfedezni véltük benne, hogy a helyzet mindenhol hasonló. Álljon most itt ez a rész zárásként!



"Igor: Horror és hortikultúra

(A haverom, Mikec kommentárjai a jugoszláv költészetről, miután odaadtam neki elolvasni A jugoszláv költészet antológiáját, Zágráb, 1966)

Benn vannak mind: a szerbek, a horvátok, a macedónok, a szlovének. Nincsenek benn a bosnyákok, sem a crnagorácok, azaz a nevek benn vannak, de nincs nekik külön fachjuk. Az, hogy a szlovén versek szlovénül szerepelnek, a macedónok meg macedónul, horvát fordítás nélkül, ez volt számomra tényleg a legnagyobb diszkaveri.
OK. Kezdem én nyálazni. Mondom, hogy lássam már, mit olvastak az őseim abban az időben, amikor én még nem voltam a világon. Volt nálam számológép, pont mintha a Dolacon lennék, tudod: mennyi a tojás, komámasszony, öt, fiam, öt… Összesen 173 költő van ebben az antológiában, ebből 55 szerb, 62 horvát, 40 szlovén és 16 macedón. Oké. Kúl. Aztán nekifogtam összeszámolni a csajokat. A szerbek közt egyet találtam, a horvátok közt hármat, a szlovének közt meg kettőt. Mindent egybevéve 167 pasi és 6 csajszi. A hat közül az egyik, szegény feje, annyira beparázott, hogy férfi álnevet vett fel. A másik dolog, amit megállapítottam, hogy ezek a mi költőink annyira szeretik a tulajdonneveket, hogy három kell nekik belőle, mint azoknak a partizán hősöknek, akikről iskolákat neveztek el, aztán nem tudtad, melyik költő és melyik hős, összekeveredett a fejedben minden, Jure Franičević Pločar meg Milenko Brković Crni. Mint a mai kis fasiszták, ezek a költők is szeretik, ha három nevük van. Nálunk a pasik erre élveznek el, hogy olyan hosszú legyen a nevük, min a házikolbász. Ezek az eksztensönök nyilván a lenti centiméterek hiányát pótolják, úgy értem, azokét a szupsztensal centikét. És még valami, ezek a mi költőink imádják egymásnak ajánlani a verseiket, szóval lírázik egyik pasi a másiknak. Ezt nem kommentálnám. Tiszta képlet.
Na jó. Nyálazok én tovább. És micsoda szurprájz, a versek kábé ötven százaléka a hazáról vagy a mamáról szól. Azaz a mi fazonjaink számára a haza a mama. És fordítva. Itt mind rinyálnak a mamájuk meg a hazájuk után. Ez olvashatatlan, bazmeg. Aztán a versek kábé tíz százaléka kiköpött horror, temetők, sötét hangulatok. Hűha, ez a tíz százalék aztán tényleg megbetegített! Ezek a mi költőink tisztára sírásók, bazmeg, folyton temetnek vagy kiásnak a sírból valaki faszt. Ezek mind faking darkerek. Így például az egyik előbb fölrajzolja a terepet („Itt vannak elvetve az én halottaim…”), aztán elkezd ásni („Hívlak titeket, halottaim…”)… Menj az anyád picsájába, gondolom magamban. Hol a faszba szedték föl ezt a fazont, ettől még Stephen King is behugyozna. Alig tértem magamhoz, mikor jön a másik fazon („Borzalom tükrei, a kötelet a nyak körül ne mutassátok. A vérem, a vérem, a vérem üvölt a horvátok országában.”) Beszarok, bazmeeeeg…
Na jó. Megyek tovább, nyálazok. Kábé tíz százalék rámegy a megalománokra. Én neveztem el őket így, megalománok. Ide azok a versek tartoznak, amelyekben a pasik sóhajtoznak, és a világmindenséggel meg a csillagokkal, a szerbek, a natural, a kozmosszal meg a csillagokkal beszélgetnek. Ide tartozik az az „Ember, oly kicsiny vagy, ne állj a csillagok alá”, meg az ilyen sumákolások. Ezekben a versekben mindenki olyan, mint holmi alamuszi übermencs.
OK. Oltári. Nyálazok tovább. Kábé huszonöt százalék rámegy a természetre, a természeti szépségekre, különféle csapadékokra és évszakokra, meg ilyesmi. Mintha mind Kamenko Katićok lennének, emlékszel arra a fazonra a tévéből, aki az időjárásjelentést mondta? A mi hapsikáink sokkal jobban respektálják a flórát, mint a faunát. Mindössze egyetlen verset találtam a faunáról, de csak a végén kapcsoltam, hogy borjúról volt szó. Eleinte azt hittem, hogy valami bigéről beszél, olyan szexi volt minden, egész addig, amíg el nem jutottam a tehénszarig… Ami a flórát illeti, nagyon sok vers van a fákról, tudod már, nyárfák, füzek, jegenyék meg ilyen szarás. A legnagyobb szurprájz az volt, hogy a mi költőink mennyire szeretik a virágot, gyöngyvirág, árvácska, rózsa, ciklámen, az egyik fazon még véres ciklámeneket is említ. Ez nekem valahogy nem volt kompatibilis, úgy értem a horror meg a hortikultúra.
Meddig jutottunk el? Kilencven százalékig? OK. No, akkor elkezdtem alaposabban nyálazni, hogy találjak már valamit a szexről. Hű, az anyját! Itt aztán eltátottam a szám, itt a szex-fachban. Ezek a mieink nem sokat törődnek a nővel, ezt rögtön látod, nem kell hozzá számológép. Ezek a mieink csak akkor képesek írni a nőkről, ha azok már a sírban vannak, komolyan mondom. Mintha alig várnák, hogy a bige kipurcanjon, s akkor jöhet a búborongás, mintha dalmátok lennének, bazmeg… Tudod már: „Néztelek éjjel. Álmomban. Bús voltál. Halott. Komor teremben, virágok idilljében. Magas ravatalon, gyertyák agóniájában…”? A suliban tanultuk, hogyhogy nem tudod!? Ugyanez a nekrofil írta azt is, hogy: „Nem tudom, mi vagy te, asszony vagy hiéna…” Evvel tényleg tele lett a tököm, mondom magamban, hát mit esz a fene, ha még azt sem tudod, ki a nőcid. Meddig firtatod még. Aztán egy másik fazon, ezt csak az izgatta, hogy hova fogják elásni a csaját („Hol fognak eltemetni téged, szerelmem, most, hogy kiadtad a lelked…”) Hát nyálazok én, nyálazok tovább és egyre jobban az idegeimre mennek. Az egyik hapsi, aki sokáig nem volt otthon hazajön, és megtudja, hogy a csaja kinyiffant („És mire megjöttem, halotthoz érkeztem…”) Mondom én magamban, az anyád picsáját, jobb lett volna, ha ott maradsz. Meg egy másik, ezt te is ismered, őtet is tanultuk a suliban, aszongya: „Még megtörténhet velünk a szerelem, igen, sejtem, de nem tudom, akarjam-e vagy sem.” Itt végleg földobtam a talpam, gondolom magamban, nem ez a te problémád, mamlasz, hogy akarod-e vagy nem akarod, hanem az a te problémád, hogy nem mered, faszikám. Pucolj innen szépen, és add el másnak az ilyen szarást…
Ezek a mi költőink mind betegek, bazmeg, nincs egy szál egészséges pasi az egész kétszáz vagy hány év költészetben. És tényleg szarok rá, hogy hívják őket, Zvonko, Milos, Janez vagy Cane, mind egyforma, mind szarrágók, szófosók és szarevők. Emmivel sem jobbak ezek a maiak sem. És ehhez a konkluzsönhöz nem kell számológép." (Dubravka Ugrešić: A fájdalom minisztériuma, 66-69. o.)

szöveg, képek: Reisch Éva

2008. október 7., kedd

ICA Centrifugájában A fájdalom minisztériuma – 2008. október 9-én

Dubravka Ugrešić A fájdalom minisztériuma című regénye Kertész Imre Sorstalanságával és Szabó Magda Az ajtó című könyvével együtt szerepelt az Independent külföldi regények számára kiírt versenyének listáján. Jó év volt az a magyarok számára – Dubravka Ugrešić művei viszont többször is eljutottak a komoly pénzjutalmakkal és világirodalmi presztízzsel járó díjak esélyeseinek listáira is. Vajon miért? – erre is keressük a választ október 9-én az Irodalmi Centrifugában, a Centrál Galériáján.



2008. október 9-én délután hattól a Centrál galériáján az Irodalmi Centrifugában Dubravka Ugrešić A fájdalom minisztériuma című regénye lesz a téma. Bódis Kriszta és Gordon Agáta a regény fordítóját, Radics Viktóriát kérdezik a szerzőről, a regényről, a jugoszláv nőirodalom hetvenes évekbeli felvirágzásáról és a nagy túlélőkről, valamint az önéletírás és regényesítés lehetőségeiről.

Ugrešić 1949. májusában született az akkori Jugoszlávia, ma Horvátország területén, a zágrábi egyetemen és a moszkvai állami egyetemen tanult. Horvátországból politikai okokból 1993-ban emigrált. Sok európai és amerikai egyetem tanított, s számos nemzetközi elismerést nyert el, többek között 1998-ban az Osztrák Állam európai irodalomért alapított díját, 2000-ben a Heinrich Mann díjat, de a svájci Charles Veillon díj, a holland ellenállás díj, és a német SüdWestRundFunk díj is trófeái között szerepel.

Magyarul olvasható A feltétel nélküli kapituláció múzeuma című esszéregénye, mely az Európa Kiadónál, s a Stefica Cvek az élet sűrűjében, mely a Jak Világirodalmi sorozatában jelent meg, valamint most már, a Bóra sorozat elindulásával, mely a jugoszláv női irodalom hazai publikálását és népszerűsítését tűzte zászlajára (követve ezzel az irodalmi világpiac trendjeit is, kérdés, bejön-e ez neki nálunk), A fájdalom misztériuma is.

Három cikkét online formában is elolvashatják a Lettre és az Ex-Symposion digitalizálásának köszönhetően, másokat csak nyomtatott formában lehet elérni. A Balkán, édes Balkánom a Lettre 2003. évben megjelent 50. számában jelent meg, a Stefica Cvek az élet sűrűjében ugyanebben a számban található; az Ex-Symposion a Nő-vér című számában (1998/21)adott helyet az írónőnek, Legények a gáton) című írását közölve. A Magyar Narancs 2000. április 27-én közölt vele interjút A hazaárulás ára címmel Szerbhorvát György tollából.

A fájdalom minisztériuma Amszterdamban játszódik, főszereplője Tanja Lucić zágrábi emigráns tanárnő, aki állást kap az amszterdami egyetemen: jugoszláv nyelvet és irodalmat kell tanítania a volt Jugoszlávia területéről ide emigrált fiataloknak, miközben az a hely, ahonnan jöttek, és az a nyelv, amit más államok kegyéből egyetemi oktatás keretében tanítanak és tanulnak, Jugoszlávia és a jugoszláv nyelv már nem létezik.

Tanja saját elveszített párkapcsolatának emlékeit és egykori hazájához való viszonyát boncolgatja, s hogy helyzetének abszurditásán könnyítsen, hallgatóinak a kurzus során egy játékot ajánl: idézzék meg tárgyakon keresztül az egykori Jugoszláviát! A játék ugyan látszólag összehozza a diákokat, a körben mégis áruló lehet: a tanár is éppolyan félelmekkel küzd, mint diákjai, akiket játékával szeretne saját félelmeiktől eltántorítani. A háború traumáinak képsorait nem törli ki a nosztalgia, de az élet tovább halad, s élni kell, ott, ahol vannak: hogyan helyezkedik át az ember egy megszokott értékrendből egy szokatlanul új értékrendbe? Tanja sorsán és nézőpontján keresztül Ugrešić sikeresen mutatja fel az olvasóknak a jugoszláv háború utáni élet abszurditását, az állandó helykeresést és a hely megtalálásának e körökbe szorulva teljes esélytelenségét is.

A fájdalom minisztériuma a L’Harmattan kiadó gondozásában jelent meg. Nem terjeszti sem a Libri, sem az Alexandra. A L’Harmattan kiadó egyetlen kicsi üzlettel rendelkezik egy Rákóczi úti kapualjban.



Vajon mennyire provinciális a magyar irodalomértés, ha elmegy egy szó nélkül, vagy viszonylag kevés szóval, Ugrešić regénye mellett? Ha nincs híre sokfelé, nincs terjesztése és az irodalmi kritika is nehezen juttatja el hírét az olvasóhoz? Szükség van-e rá, hogy az egykori Jugoszlávia nőirodalmával most ismertessük meg a magyar közönséget? Mit hozhatnak nekünk? Ezekről a kérdésekről is szó esik majd Radics Viktóriával a könyv fordítójával az Irodalmi Centrifuga következő eseményén a Centrál Galériáján.

Dubravka Ugrešić néhány további írása magyarul:

Dubravka Ugrešić: A próza fekvése (Ford. Rajsli Emese.) = Pompeji, 1993, 3-4, 36-43.p.
Dubravka Ugrešić: Az ábécéskönyv (Ford. Radics Viktória.) = Átváltozások, 5, 1995, 106.p.
Dubravka Ugrešić: Mi vagyunk a vagányok (Ford. Túri Gábor.) = Orbis, 1997, 1.
Dubravka Ugrešić: Jobb házaknál ilyesmiről nem beszélnek (Ford. Radics Viktória.) = Magyar Lettre Internationale, 27, 1997-98. tél, 1.p.
Dubravka Ugrešić: Csoportkép (Ford. Radics Viktória.) = Magyar Lettre Internationale, 33, 1999. nyár, 35.p.

A BORA sorozat II. kötete Mojca Kumerdej Fragma című könyve volt, melyet szintén ajánlunk olvasóink figyelmébe − ha elsétálnak a L’Harmattan Kiadó Kossuth Lajos utca 14. alatti boltjáig.

Györe Gabriella