2005. május 23., hétfő

2005. május 23. - Irodalmi Centrifuga Slavenka Drakulić-csal

Bódis Kriszta és Gordon Agáta sorozatában a Centrál Kávéházban ez alkalommal Slavenka Drakulić horvát író, Radics Viktória író, műfordító, és Jósfalvi Lídia voltak a vendégek.



Slavenka Drakulić-csal a hágai perről írott - A légynek sem ártanának – című riportkönyvének magyar megjelenése kapcsán beszélgetünk. Drakulić korábbi műveiben, egy regényben és egy riportkönyvben a boszniai nők megerőszakolásáról írt. „Nagyon határozott véleménye van a nők sorsáról és helyzetéről a Balkánon.” - írja a kötetről Csordás Gábor, a Jelenkor Kiadó vezetője.

Az Irodalmi Centrifugában nem „elválasztjuk magunkat valakiktől”. Az irodalom részeként, egyenrangúakként osztozunk az általános emberi ábrázolásának igényében. Ebből az igényből fakad, hogy egy végtelen processzus stációiként „centrifugálunk és teregetünk”, beszélgetünk és kérdezünk, abban a hitben, hogy a női tapasztalat, a női elbeszélésmód, a női érzékelés általános emberi tapasztalat, mely az irodalomban, az írás aktusában az élet nyersanyagaként művészetté fordítódik le.

Az Irodalmi Centrifuga jelenlét. Egy nagyobb társadalmi diskurzus katalizátoraként lehetővé teszi, hogy a nők által kezdeményezett irodalmi aspektusok és toposzok többé ne legyenek leválaszthatók a kánonról, hogy azzal általános érvényüket veszítsék. Nem lepődünk meg, hogy ma még zavarjuk a vizet. Hiszen férfitársadalomban élünk, ahol az irodalmi közvélekedés is többnyire negatív vagy hamis sztereotípiákkal intézi el a „nőit”, és előítéletekkel viseltetik iránta. Zavarjuk a vizet, hiszen éppen azon dolgozunk, hogy a „női irodalom” fogalma elavuljon.


Részletek Slavenka Drakulić: A légynek sem ártanának című kötetéből

„Scheveningenben azonban mintha még létezne Tito Jugoszláviája. Zariæ sajátkezűleg szerzett költeménye megmutatja, milyen békésen élnek itt együtt a különböző nemzetiségű háborús bűnösök. Ilyen sorokat találunk benne: Nem az a fontos, hogy ott mi történt, hanem hogy itt és most mi van. És Zariæ ezzel fejezi be: És ha tudnák az otthoniak, milyen összhang van itt közöttünk, a béke nevében letennék a fegyvert, aztán összetörnék. Okuljon minden rendes ember, én ezért írtam meg a versem. Ha Hágában egyek vagyunk, tessék a példánkat követni, és jó lesz majd mindenkinek. Ez a „Hága igazsága” című vers a Scheveningenben fogvatartottak általánosan elfogadott nem hivatalos himnusza lett. ... A fogvatartottak közösen arra a következtetésre jutottak, hogy „... a törvényszéknek hozzá kell járulnia a tartós béke megteremtéséhez Boszniában”. Természetesen semmi iróniát nem látnak ebben a következtetésben. Amikor leszáll az éjszaka, az emberek Scheveningenben visszavonulnak kicsi, de kényelmes celláikba, amelyek műholdas antennákkal vannak fölszerelve, úgyhogy foghatják a „saját” nyelvükön sugárzott tévéműsorokat (ami egy szokásos szállodai szobában nem lehetséges), és kávéfőzővel is, hogy bármikor kávét főzhessenek maguknak, egyszerűen azért, mert ehhez szoktak hozzá, és a jogaiktól fosztanák meg őket, ha nem élhetnének szokásaik szerint. És mielőtt – altatóval vagy anélkül – elalszik, egyiküknek sem jut az eszébe Scheveningen paradoxona: hogy így, a nap végén nagyon olyan, mint Jugoszlávia kicsiben. A „testvériség és egység” Jugoszláviája nem létezik többé, ezen az egy börtönön kívül. És azok, akik a leginkább felelősek széthullásáért, a háború ezer és ezer áldozatáért, ma nem csupán testvériségben és egységben, hanem fényűzésben élnek. Életük a börtönben az elképzelhető legnagyobb háborúellenes tüntetés; attól eltekintve, hogy túlságosan későn került rá sor, és hogy ezek a kártyázó, főzögető és tévénéző kedves fiúk gyúnyt űznek az otthoniakból, a többiekből, akik valaha olyan komolyan vették őket. Nevetségessé teszik azokat, akik végrehajtották a parancsaikat. Bolondot csinálnak azokból, akik elveszítették a szeretteiket. Értelmetlenné tesznek minden áldozatot. De ha ez a „testvériség és egység” a tegnap még esküdt ellenségek között valóban a háború epilógusa, akkor vajon miért folyt ez a háború? A scheveningeni vidám fickók láttán a válasz világos: semmiért.”
„Sok nőt, aki a foèai ügyben tanúskodott, ellenzővel takartak el a közönség elől, az arcukat, és sokszor a hangjukat is eltorzították. De jól emlékszem a hangjára – vagyis a hiányára. Ennek a nőnek Dragoljub Kunarac, Radomir Kovaè és Zoran Vukoviæ ügyében – az úgynevezett „foèai ügyben” – kellett volna tanúskodnia, de amikor rá került a sor, nem tudott beszélni. Ott ült vele szemben Kovaè – az a férfi, aki a lányát fogva tartotta, megerőszakolta, és végül kétszáz német márkáért eladta egy montenegrói katonának. Utoljára akkor őt, amikor felszállt a buszra, amely elszállította Foèából az embereket. Tíz év telt el, a háború véget ért, de a lánya soha nem jött vissza. Amikor meglátta ezt a férfit, egyszerűen nem jött ki hang a torkán. Mintha egy erős kéz fojtogatta volna. Pedig megpróbálta, szemlátomást mindent megtett azért, hogy megszólaljon, de csak gyönge nyüszítésre tellett.”



Körner Gábor: Ex Libris Slavenka Drakulić könyvéről (Élet és Irodalom, 2005. szeptember 2. 49. évfolyam 35. szám)

2005. május 11., szerda

Elfriede Jelinek: Divat

"Különben persze felhúzhatnám, amit mindenki felhúz, totál normál, akkor is bizonyos módon “láthatatlan” lennék, csak akkor meg az a veszély állna fönn, hogy rám néznek. Hogy a tekintet végigpásztázza a farmeromat és a pulcsim, rám szegeződik, hátha összeesek. Nem azért öltözöm fel, hogy az emberek jól megbámulhassanak, mert ismét, lám, valami szépet vásároltam, hanem csak azért veszek föl ruhát, hogy azt nézzék, ne engem."

A divat számomra támaszték, mellyel magam a Földön fixálhatom, máskülönben nem értek semmit? Kevés dologhoz értek annyira, mint a ruhákhoz. Magamról keveset tudok, igazán nem is érdeklődöm magam iránt, Divattal szembeni szenvedélyem azonban pótolni képes olykor: ezért fúrom hát magam formálisan a ruhákba, valami különös vággyal, melynek azonban sokkal több köze van a vágy ellentétéhez, az azonnali elhagyásához, kihagyásához valaminek. A ruhával foglalkozom, csak hogy ne magammal kelljen foglalkoznom, hiszen magamat rögtön elejteném, alighogy kezeimmel megragadhatnám. Roland Barthes írja, hogy miképp a test a ruhába bebújik anélkül, hogy ebből a kereszteződésből akár egy nyom is visszamaradna: csoda. Másfelől a ruha is megtorpan a test előtt, hogy áttekintéseket hagyjon a lábakra, karokra, mellekre, etc. Ám én éppen azt nem látom, amit látni szeretnék és semmit sem mutatok, amit mások talán látni szeretnének, na, a többség persze nem. Mindig nyakig zárt, egészen takaró dolgokat hordok, mert ezt a nyomot húzni és mögöttem csatlakozva azonnal újra összetörve látni és érezni (inkább érezni, mint látni!) szeretném, hasonlóan az úszóhoz, ki barázdát húz a vízen, mely mögötte, csak enyhén fölkavarva majd magát elsimítva, újra bezárul, mintha senki sem lenne benne. Igen. Mintha ott sem lett volna, az úszó, ez tetszik. Magam és a Semmi közé csúsztatom a ruhát, hogy itt maradhassak, anélkül hogy bárki is észrevenné, hogy itt voltam? A nyom lenne minden, ami persze abban áll, hogy rögtön el is kell tűnnie újra? Bolondulok a kiszemelt ruháért, mert mögötte a nyomomat, nem, nem elmosni, az egy aktív tevékenység lenne, hanem lehetőség szerint alaposan: elveszíteni szeretném, hogy mások se találják meg.

Talán. Különben persze felhúzhatnám, amit mindenki felhúz, totál normál, akkor is bizonyos módon “láthatatlan” lennék, csak akkor meg az a veszély állna fönn, hogy rám néznek. Hogy a tekintet végigpásztázza a farmeromat és a pulcsim, rám szegeződik, hátha összeesek. Nem azért öltözöm fel, hogy az emberek jól megbámulhassanak, mert ismét, lám, valami szépet vásároltam, hanem csak azért veszek föl ruhát, hogy azt nézzék, ne engem. Hiszen ez az öltözék nem csak egyszerűen itt van és kész, hanem megmutatja magát azáltal, hogy saját magára mutat, igen, ez, azt mondom, valami. Vagy azzal, hogy eltűnik, bizonyos testrészeket előléptetve, ez nekem inkább semmi. Ezenkívül alkatrészeim nem is olyan értékesek, hogy az ember kirakja. És máris, hogy belegondolok, alábecsültem magam, tehát a karjaim egész jók, a hát, a vállak is, de a maradékot inkább megtartanám magamnak. Alapjában véve mindent, valójában mindent meg akarok tartani magamnak, ezért függesztek ide elém valamit, egyfajta függönyt, ami mögött ez a minden elnémítható. Azért ne menjen falnak, ez a Minden Semmi. A ruhának tehát köze van számomra az önfelejtéshez, hiszen ha leveszem, semmi sem marad belőlem benne talán egy hajszálon vagy egy könnyű parfümillaton kívül, ha használtam. Néha foltok is, de azok is kijönnek hamar. A divat a maga ellentéte: Hogy egyszerűen semmi sincs itt, míg a lehető legtöbb itt van. Nélkülem! Az értelme, valaki nélkül mégiscsak valami lenni, talán csak valaki nélkül valós: valami lenni. És én az vagyok, ami éppen legszívesebben: maga nélküli. Így találtuk meg magunkat, miközben folyamatosan elveszítjük. Nem, nem veszítjük el, míg itt vagyunk, de csak azért, hogy magunk nélkül legyünk. A divat és én.
(Gubicskó Ágnes fordítása)

Forrás: Elfriede Jelinek: Mode - Elfriede Jelinek honlapján

Elfriede Jelinekről 2005. május 11-én beszélgettek az Irodalmi Centrifugában. A meghívó az estre a FOLYÓIRAT rovatban olvasható.

2005. május 11. - Irodalmi Centrifuga Elfriede Jelinekről

SZEX ÉS MUMUS

SZEX ÉS MUMUS címmel beszélgetett Bódis Kriszta és Gordon Agáta a Centrálban a Szalontay Tünde színésznő bőrébe bújt Nobel-díjas Elfride Jelinekkel.


Jelinek pornográfiája eszköz az emberi szexualitás könyörtelenül pontos megvilágítására.Jelinek a világ szexproletárjaihoz beszél: mindazokhoz és mindazokról, akik ugyan nem rabszolgaként tárgyai a szexnek, de hétköznapi „munkásai”.

Szexuális rémálmokról szól, a fantáziáktól jól megkülönböztethető álmokról és félelmekről, melyek mindent elárulhatnak arról, hogy semmit sem tudunk valójában „a világ legtermészetesebb dolgáról”. Miért kísértenek az elnyelő vaginák, személytelen ám funkcionáló nemi szervek, homo- és heteroszexuális rémképek, kificamodva teljesülő vágyálmok?


Kötelező-e szexuális lényként élni?

„heinc mindig tud valami csattanós választ...”
„heinc viszont hentereg és röfög”

„brigitte be akarja szerezni magába azt a dolgot, s hogy benne is maradjon aztán, ne folyjon ki belőle ismét haszontalanul, értelmetlenül, jövőtlenül”. Jelinek: Kis csukák /regény/
„Már abban a pillanatban, amikor egymás számára testté váltak, egyszersmind túl is léptek minden emberi kapcsolaton...” Jelinek: A zongoratanárnő /regény/





Stockholmban 2004. október 7-én jelentették be, hogy az osztrák Elfriede Jelinek írónő kapta a 2004. évi irodalmi Nobel-díjat. Az indoklás regényeinek és színdarabjainak „zeneiségét és zenei ellenpontozását” említette meg, valamint azt, hogy a művek „különleges nyelvi erővel leplezik le a társadalmi sablonok abszurditását és ezek elnyomó erejét”.

Az írónő egészségi állapotára hivatkozva nem ment el a díjátadásra, megtiszteltetésnek tartva a díjat, de magát alkalmatlannak a közszereplésre.

Az díj 103 éves történetében Elfriede Jelinek a tizedik nő, aki Nobel-díjat kapott.
"A leleplezés mindig provokáció is. Anyám, aki matematikus volt, sosem szerette, ha az írás miatt félrevonultam. Az írás az én személyes forradalmam. Nem kell a szónak tetszést aratnia, de gondolkodásra kell kényszerítenie. Már korábban is többször mondtam, hogy Ausztriában létezik cenzúra, ami a haladó, kritikus szemléletű művészek nyilvánosság előtti szidalmazásában ölt formát. Különösen érzékeny téma a katolikus egyház, a szexualitás és a baloldali társadalmi szemlélet." - mondta egy interjúban.