„Mindannyian hipnózis alatt állunk, a tudatállapotok lehetőségei közül egy bizonyos kis sávba vagyunk behipnotizálva. Ezt a sávot nevezzük normálisnak, és akkor érezzük jól magunkat, ha ezen belül élünk. Hogy mi a normális tudatállapot, az történelmileg és földrajzilag is változik. Ha valaki kívül találja magát a normális sávon, akkor mindenki megijed. ” – olvashatjuk Feldmár András A Tudatállapotok Szivárványa című könyvében.
A Kanadában élő Feldmár 1940-ben született Budapesten. 1956-ban hagyta el az országot. Matematikusnak készült, és magánéleti válságai miatt kezdett pszichológiát tanulni. Az úgynevezett antipszichiátriai iskola jelentős alakja, R.D. Laing tanítványa, majd munkatársa és barátja lett. Feldmár a hagyományos pszichiátria beskatulyázó tünettani megközelítésével szemben az egyén egyedi élményvilágának megértésére koncentrál. Jelentős eredményeket ért el pszichotikus páciensek gyógyszeres kezelés nélküli pszichoterápiájával. Rendszeresen hazajár workshopokat és előadásokat tartani. Ezek némelyike könyv formában is megjelent.
A Feldmár képviselte szellemiséget a 2008-ban létrejött szellemi műhely, a Feldmár Intézet Közhasznú Alapítvány hivatott „terjeszteni” (www.feldmarinstitute.hu). Hamarosan beindul Budapesten a Lótusz Program, amely menedéket, lakhatási lehetőséget szeretne nyújtani olyan krízisben lévő emberek számára, akik egyébként a kórházak pszichiátriai osztályán kötnének ki. Az Intézet Nők Iskolája programja – amely bevételével a Lótusz Programot támogatja – januárban indította el rendhagyó előadássorozatait.
CSE: Szégyen és szeretet
című legújabb könyvedben írod, hogy egy kanadai szociológusnő Sri Lankán pszichotikusnak mondott fiatalokat vizsgált abból a szempontból, hogy mi történik velük, ha Nyugaton végzett pszichiáterekhez, és mi, ha a helyi sámánhoz kerülnek. FA: Meglepően egyértelmű a vizsgálat eredménye: akik pszichiáterhez kerültek, az elváráshoz hűen, elfogadták az elmebeteg címkét és hosszú távon betegek maradtak; akikhez a sámánt hívták, néhány hét múlva folytatták az életüket, mint normális emberek, mert hiszen ezt várta el a sámán és a vele kapcsolatos kultúra... Ez az úgynevezett transzferencia lényege is: mindenki azt akarja hinni, hogy a másik „tudja”, amit én nem tudok. Freud azt mondta, hogy a transzferencia vége az, amikor a páciens rájön arra, hogy ő is „tudja”. Lacan tovább ment. Szerinte Freud nem merte az igazat meglátni, a transzferenciának csak akkor van vége, amikor az ember rájön, hogy „senki se tudja”. És ez ijesztő. Azért csüngünk az orvosok ajkán, mert úgy akarunk hinni bennük, nekik, mint a gyerekek, akik azt képzelik, hogy a szüleik mindent tudnak. A felnőttek is hinni akarnak abban, hogy van egy szuperfelnőtt, aki „tudja”. Aki meg tudja őket menteni, és ezt az elvárást rávetítik az orvosra. S nagyon kevés olyan orvost ismerek, aki ennek ellenállna.
CSE: Egyszer egy kollégáddal működtettetek egy úgynevezett fájdalomklinikát. Olyan emberekkel foglalkoztatok, akiknek krónikus fájdalmai voltak.FA: Ha fájdalmam van, akkor a fájdalmammal vagyok együtt, nem a többiekkel. A fájdalom izolál. Ennek a másik oldala is igaz: aki izolálva van, annak fájdalma lesz... Végeztek egy döbbenetes „kísérletet” olyan rákosokkal, akiknek csak napjaik voltak hátra. A kísérlet előtti időszakban maguk adagolhatták a morfiumukat. Ezeknek az embereknek – mivel tudható volt, hogy már csak napjaik vannak hátra – engedélyt adott az állam, hogy egy nagy adag LSD-t kapjanak. Az LSD hatása alatt van egy élmény, ami vagy megtörténik vagy nem, és nem tudható, mitől függ, hogy megtörténik-e vagy sem. Mondjuk húsz ember átéli, hogy meghal és újjászületik. Hogy tulajdonképpen nincs halál, mert a keresztre feszítés után van feltámadás, és ez a húsz ember az élmény hatására rájön, hogy mindnyájan egyek vagyunk... A következő naptól fogva azok, akikkel ez nem történt meg, ugyanannyi morfiumot vettek be. Akik viszont megélték ezt az élményt, halálukig nem vettek be többé fájdalomcsillapítót.
CSE: Miről értesít minket a hétköznapi fájdalom? FA: Az általános pszichoszomatikai formula szerint, ha nem vagy képes az érzéseidet teljességgel megélni, és nem tudod a vágyaidat elfogadni, akkor ehelyett a testedet fogod érezni. Amit nem akarsz lelkileg elfogadni, az a testedben jelentkezik. A görögök úgy vélték, hogy születésünkkor egy géniuszt kapunk. A géniusz egy szellem, olyan, mint egy őrangyal. Nincsenek izmai, nincs teste, de ő a tiéd és te az övé vagy. A születésnap voltaképpen a géniusz ünneplése, hogy az ember emlékezzék arra, hogy ez a szellem „éli” őt. Egy kortárs olasz filozófus, Giorgio Agamben azt írja, hogy géniusz nélkül még pisilni sem tud az ember. Hiszen én nem tudom, hogyan dobogtassam a szívemet, én nem tudom, mit csináljak a vesémmel. A géniuszom pisil helyettem, vagyis ő tudja, hogyan kell. A géniusznak vannak vágyai. Hogyha az egóm valamilyen oknál fogva nem szolgálja a géniuszomat, akkor a géniuszom csak úgy tud az egómhoz szólni, hogy fájdalmat okoz. Tehát ha beteg vagyok, ha valami fáj, akkor biztos lehetek benne...
CSE: ... hogy a géniuszom üzen valamit az egómnak. FA: Egy másik gondolatmenet: félünk attól, hogyha boldogok vagyunk, akkor irigyelni fognak bennünket. Vannak olyan családok, ahol nem szabad boldognak lenni. Hogyha a mama és a papa boldogtalan, de a gyerekek boldogok, akkor előbb-utóbb a gyerekek észreveszik, hogy a szüleik irigylik őket. És mindent meg fognak tenni, hogy ők se legyenek boldogok. Megtanuljuk, hogy a fájdalom és a betegség néha védekezés lehet az irigység ellen. Olyan arcot tudunk vágni, hogy első blikkre tudni fogja, aki rád néz, hogy szenvedsz, és attól fogva már nem fog irigyelni. Sok ilyesféle összefüggést fedeztünk fel, ahogy odafigyeltünk azokra, akiknek fájdalmai voltak. Segít, ha kieszeljük, hogyan tudjuk megvédeni magunkat az irigységtől, anélkül, hogy rosszul éreznénk magunkat. Én például úgy védtem meg magam, hogy akin éreztem, hogy irigyel, annak a szemébe néztem: „Mit csinálsz? Ha nem tudsz örülni annak, hogy jól érzem magam, akkor menj a francba!” Mielőtt jól éreztem volna magam, és sikereim lettek volna, addig volt mondjuk tíz barátom, miután elkezdtem nagyjából boldog lenni, addigra már csak öt barátom maradt.
CSE: Hogyan lett Laing a mestered? FA: 1974-ben történt. Már terapeutaként dolgoztam, de éreztem, hogy nem egészen értem, mit is csinálok valójában. Ám abban is biztos voltam, hogy a vancouveri tanítóim nem segíthetnek, mert nem tudják azt, amire nekem szükségem van. Nagyon inspiráltak Laing és Fromm írásai. Abban az évben mind a ketten megjelentek Vancouverben. Elmentem, találkoztam Fromm-mal. Öt perc múlva tudtam, hogy ezzel az emberrel nem akarok sok időt tölteni. Nagyon elég az írásait olvasnom. Viszont a Lainggel való találkozáskor valami nagyon személyes történt. Belenéztünk egymás szemébe, és énekelni kezdett nekem egy slágert: Come to me, my melancholy baby! Azonnal észrevette, én is hajlok a melankóliára, ahogy persze ő is. Felismertük egymást. Elmondta, hogy szerinte az, aki normális abból a szempontból, hogy közeli kapcsolatban áll a valósággal, nem lehet más, mint szomorú. Hiszen minden eltűnik, minden pillanat az utolsó, állandóan meghalunk, mindannyian egyetlen irányba megyünk: a temetőbe. A melankólia csak szeretetteli elfogadása annak, hogy minden pillanatban mindent elveszítünk. Ha valaki nagyon vidám, az erről nem akar tudni. S ha már Laing elénekelte nekem, hogy Come to me, my melancholy baby! mi mást tehettem volna, mint, hogy pár hónap múlva kopogtattam a londoni ajtaján....
CSE: Akkor működött-e még a Kingsley Hall nevű lakóközösség, amelyben terapeuták költöztek össze olyan emberekkel, akik különben elmebetegnek nyilvánítva kórházak pszichiátriai osztályaira kerültek volna? FA: A Kingsley Hallnak akkor már vége volt, de már hét különböző ház működött ennek a modellje alapján. Kettőben dolgoztam is, azok alapján szeretnénk működtetni Budapesten a Lótusz Házat, amely az elképzelések szerint a kezdetekben egy nagyméretű bérelt lakás lenne.
CSE: Miért lótusz? Bennem ez buddhista asszociációkat kelt. FA: Igen, benne van ez is. A buddhizmus a legelfogadóbb filozófia. Nem vallás, hanem életmód, ahol nem kell alkalmazkodni egy ideálhoz. Szerintem minél kevesebb ideál van, annál jobban tudjuk szeretni azokat, akik mások, furcsák, mert nem olyanok, mint mi. Sok olyan ábrázolás van, ahol a kis Buddha egy lótuszon ül, a lótusz tartja őt. Mi tulajdonképpen ezt az egyet ígérjük azoknak, akik a Lótusz Házba költöznek, hogy igyekszünk őket nem elejteni.
CSE: Tehát, ha jól értem, maga az elfogadó miliő segíti a gyógyulást. Mikor az érintett már jobban van, akkor bevonjátok például a főzésbe, vásárlásba, hogy ne hospitalizálódjon. FA: Ez a program az együttélésről szól. Soha nem tudtam megérteni, hogy a pszichiátria miért nem érdeklődik ez iránt: hogy mielőtt én valakit orvosságolok, szeretném tudni, hogy ha nem orvosságolnám, akkor mi történne? A Lótusz Házban ezt meg lehetne tudni. Nem azt állítom, hogy mindenki meggyógyul, de ha csak százból ötvenen meggyógyulnak, az gyönyörű lenne. Tehát ez nem pszichiátria ellenes kezdeményezés – hanem alternatíva. A Lótusz Ház belső szabályai mások, mint egy kórház szabályai. A maga személyiségközpontú, szeretetteli módján ez a szabályrendszer legalább olyan szigorú, mint a kórházi. Semmi nem megengedett, ami a magyar törvényeket bármilyen módon sérti. Tilos a szexuális kapcsolat a ház falain belül, és talán az egyik legfontosabb szabályunk, hogy nem szabad ártani a kísért személynek. Ez egy látszólag homályos megfogalmazás, de számos tudományosan megalapozott, hosszú évek tapasztalata alapján kiérlelt szakmai előírás van mögötte. Aki a Lótusz szabályait nem vállalja fel, vagy megsérti, azonnal távozni kényszerül a közösségből. Ez lehet, hogy kegyetlen eljárásnak tűnik. De aki már dolgozott ilyen házban, az tudja, hogy ebben a tekintetben semmiféle lazaság, tolerancia nem engedhető meg. Emberekkel dolgozunk, és az nem játék.
[...]
CSE: Mi alapján szerveződnek a csoportok? FA: Dolgoztam csak férfiakkal és vegyes csoportokkal is. Általában nem szeretem a tematizálást. Nem ígérek semmit, hanem csak azt akarom, hogy jöjjünk össze. Ha 12 intelligens ember egy szobában van velem, akkor – általában a nem intelligensek nem jönnek csoportterápiába – elvárnám, hogy élvezzük egymás társaságát. Az az érdekes, hogy nem élvezzük! Hogy sokan szoronganak, félnek és mindenféle rossz dolog történik ilyenkor. Gyakran egyáltalán nem kellemes együtt ülnünk. Belemegyünk abba, hogy vajon miért nem tudjuk egymás társaságát élvezni, s mit tudnánk csinálni, hogy jól érezzük magunkat egymással. És ebből mindenféle... fölbuborékol. És amikor már igazán jól érezzük magunkat egymással, akkor remélhetőleg lehet gyakorolni a csoporton kívül is, amit megtanultunk. Laing, halála előtt azt a tanácsot adta mindenkinek: cultivate enjoyment! Ha bizonyos virágokat élvezni szeretnél a kertedben, akkor ápolgasd őket! Ő az élete majdnem minden napján zongorázott. Azt mondta, hogy ha élvezed, amit csinálsz, akkor nem lehetsz depressziós, nem fogsz szorongani. Amikor a legrosszabbul érezte magát, akkor is leült Bachot játszani. És lehet, hogy a szonáta közepén lecsúszott a zongora alá és zokogott, de aztán kimászott és játszott tovább.
CSE: Nem volt-e gát, hogy a terápiában nem az anyanyelveden dolgozol? FA: George Steiner írta, hogy az olyanoknak például, mint Nabokov vagy Joseph Conrad, igen nagy előnyük van, mert csak úgy lehet a világot tisztán látni, ha az ember legalább két nyelvet beszél. Minden nyelv másképp szeleteli fel a világot. Ha fel tudom szeletelni a világot így is meg úgy is, akkor láthatom csak, hogy mennyire önkényes a felszeletelés. Ha csak egyetlen nyelvet tudok, akkor majdnem elhiszem, hogy kizárólag így lehet. Mint terapeuta – minthogy az angol nem az anyanyelvem –, meghallok olyan nüanszokat is, amiket az, aki abban nyelvben nőtt föl, már nem hall. Át tudok látni azon, amit más csak néz. A nyelvvel való játék is könnyebb a második nyelvben.
CSE: Rám nagy hatással volt Küszöbgyakorlatok című haikugyűjteményed. A haikukat angolul írtad, Büky Dorottya a mikrokozmoszban a makrokozmoszt megmutató virágfotóinak inspirálására. FA: R. D. Laingnek van egy könyve: a Szonettek. 24 szonett. Soha nem gondolta, hogy szonettet akart írni. Először a ritmus jött, aztán a szavak, és ő csak leírta, mintha valaki diktálta volna. A huszonnegyedik után még akart írni, de több nem jött és kész. Valahogy én is így voltam a haikuval. Néztem Dorka fényképeit és egyszerre csak született egy csomó szó, és úgy nézett ki, mint egy haiku. Hát akkor leírtam, és jött több, jött több. Száz képből kiválasztottam huszonhármat és abból lett a könyv. Tandori Dezső fordította le őket magyarra.
CSE: Voltak-e a haikuknak előzményei? Volt-e irodalmi ambíciód? FA: Budapesten, 14 éves koromban, a Miska bácsi levelesládája című rádióműsorba beküldtem a verseimet. Miska bácsi azt mondta, csak egyetlen üzenete van, „András, hagyd abba!” Nem hagytam abba, bosszúból. Így kezdődött a költői karrierem. 1970-ig sok verset írtam
CSE: Azokat is még magyarul? FA: Nem, már angolul. Már akkor, amikor matematikus voltam, 23 éves koromban – akkor éppen a Johns Hopkins Egyetemre jártam Baltimore-ban. Torontóban, a rádióban fel is olvastam a verseimet. Voltam a hónap költője is. A New Hungarian Quarterly-nek lefordítottam sok magyar költeményt. Lefordítottam Gárdonyi A láthatatlan ember című kisregényét. De úgy 30 éves koromtól, amikor a fiam megszületett, egészen a haikukig nem írtam verseket. A fiam dobol, és verseket is ír. Mintha átadtam volna neki a stafétát...
CSE: Az előadásaidban kulcsszónak érzem a „felébredés” fogalmát. Azok számára, akik nem ismerik a könyveidet, talán eszmélkedésnek, nem vallásos értelemben vett megvilágosodásnak fordítanám ezt a metaforát. Az ember egyszer csak felébred, aztán újra és újra felébred. Lehet-e siettetni mások felébredését? FA: Megint Lainget kell, hogy idézzem, mert az ő konklúziója az volt, hogy az egyik ember nem tud egy másik embert felébreszteni. Nem lehet siettetni. Viszont ha melletted vagyok, amikor te felébredsz, akkor fontos, hogy ne énekeljek neked altatódalokat, hogy megint elaltassalak. Sokat nevettem azon, hogy a gyerekek mindig fel akarják ébreszteni a szülőket, a szülők viszont mindig azt akarják, hogy a gyerekek aludjanak. És miért akarják a gyerekek felébreszteni a szülőket? Mert egyedül érzik magukat. Az a nehéz a felébredésben, hogy az ember fél, hogy amikor felébred, egyedül lesz. Mert ha körülöttem mindenki alszik, és nem tudom őket felébreszteni, akkor nagyon egyedül leszek, ha fölébredek. Laing – szerintem – nagyon éber ember volt, ő nagyon felébredt, és azért volt szomorú, mert egyedül volt. Azt mondta, egy kezén meg tudja számolni azokat, akik egész életében valaha is, valóban megértették. De ő még azért is hálás volt.
CSE: Fliegauf Benedek rólad készült portréfilmje végén is Lainget idézed, aki szerint az volt a legfontosabb döntése az életében, amikor úgy határozott, hogy meditálni fog. Te mikor kezdtél el meditálni és miért? FA: 1974-ben kezdtem komolyan meditálni. Laing megtanított Buddha kedvenc meditációjára, ami a vipasszána, a Théraváda buddhizmus meditációja. A Théraváda, ”Az Öregek Útja”, a buddhizmus ma létező iskolái közül a legősibb. A vipasszánánál az ember becsukja a szemét, ott is lehet ülni és lehet sétálni, mint a zenben. De tulajdonképpen oda kell figyelni magunkra. Nem fölülni az elménk hullámvasútjára. A vipasszána csak odafigyelés arra, ami történik, akár az ember testében, akár az ember elméjében, akár a világban: hogy ez van. De nem kritikusan. Mert hogyha mondjuk van egy olyan kritikus hang bennem, hogy mi a francnak gondolom ezt vagy érzem azt, akkor még eggyel magasabbra kell menni, és figyelni kell ezt a kritikus hangot is, és nem kell komolyan venni. Addig kell menni, amíg az, aki figyel bennem, szeretettel telve figyel, és konstatálja, minden jó, nem kell semmit sem abbahagyni. Most van ez. Néha címkézni lehet az élményt a vipasszána közben, hogy viszket a combom (érzékelés), elszomorodom és könnyek csurognak le az arcomon (érzelem), vagy eszembe jut az anyám az arca (emlék). Tehát csak nem belemenni abba, ami történik bennem. Hanem úgy tenni, mintha felmennék az Olümposz tetejére és onnan nézném a világot. Az emberek meghalnak, vér folyik, és boldogok és szeretkeznek és akkor most ez van. Nem veszek részt benne, hanem nézem a hegytetőről. Mindegyikünkben van egy ilyen hegytető, amire föl lehet menni.
CSE: Belül? FA: Belül. És így meleg szívvel, szeretettel kezeljük önmagunkat. Ez egy maternal meditation. Ha ezt a figyelő hangot fel tudjuk fedezni magunkban, az olyan lesz, mint egy jó anya. Aki a karjában fogja a csecsemőjét, akár sír, akár nevet, akár rugdalózik, mindegy, ő mindig mosolyog rá. Nem lesz rá mérges, nem teszi le. Mert így az ember megtanul a saját jóságos anyjának lenni. Mert mindannyiunknak túl kellett élni nehéz időszakokat. De mi, emberek, hamar megtanuljuk, hogy milyen szokásokat kell felvennünk, beidegződik, mit kell tennünk, hogy túléljünk bizonyos környezeti hatásokat. A baj az, hogy amikor felnövünk és kilépünk azokból a környezetekből, ahol ezek hasznosak voltak, már nem tudunk tőlük szabadulni, oda is magunkkal cipeljük őket, ahol már nem működnek.
CSE: A régi környezet szokásait visszük magunkkal? FA: Igen. Ahol előbb-utóbb újraalkotjuk azt, ahonnan jöttünk, ahelyett, hogy felszabadulnánk. A vipasszána meditációban nem kell semmit sem elhinni. Például én megkérdezem, hogy kell innen a Bazilikához menni? És akkor te rajzolsz nekem egy kis térképet. Nekem nem kell elhinnem semmit, csak azt, hogy nem vagy rosszindulatú és hogy jó térképet adtál nekem. De csak úgy fogom megtudni, hogy igazat mondtál-e, hogy követem a térképedet, és ha odaérek, akkor hálás leszek neked. Ez a vipasszána meditáció: egy térkép, hogy hogyan lehet odakerülni, ahol megszabadulhatunk a beidegzett szokásaitól. És felszabadulhatunk. Szóval, ahelyett, hogy a világra reagálna, automatikusan – szépen lelassul az ember, és megvárja, hogyan tud nem-automatikusan reagálni. Szívből. Rájönni arra, hogy a szituáció mit kér. Már nem saját magamat védő reakcióim lesznek, hanem egy szeretetteli, nyitott várakozás lesz bennem, hogy semmit sem kell tennem, csak odaadom magam annak, ami a szituációban mozgat. Valamiféle egó nélküliség ez, hisz az egó csak egy csomó szokás.
CSE: Ezt te naponta gyakorlod?FA: Igen, naponta, sőt terapeutaként is ezt gyakorlom. Azért szeretek terapeuta lenni, mert minden órán csak oda kell figyelni. Akár magamra, akár a másikra figyelek, mint egy szerető anya – voltaképp mindig vipasszánát gyakorlok.
Az interjú teljes terjedelmében a
2000 honlapján olvasható.
Május 16-tól 24-ig tart a Születés Hete kiemelten non-profit rendezvénysorozat Esztergomban és Párkányban. A Születés Hetét Magyarországon már hetedik éve rendezik meg. 2009-ben Szlovákia is csatlakozik a mozgalomhoz, és a nemzetközi nyitónapon Párkányban, a Fénysugár Egészségvédő Alapítvány központjába várják mindazokat, akik független és hiteles tájékoztatást akarnak kapni a szüléssel és születéssel kapcsolatban.
Bejegyzések
