2007. április 27., péntek

2007. április 26. – Drozdik Orsolya & Fónyi Antónia

Drozdik Orsolya: Nőmagyar emigrációban. Az Irodalmi Centrifuga negyedik évadában, 2007. április 26-án Bódis Kriszta és Gordon Agáta vendége a képzőművész - nőtudatú elméletíró Drozdik Orsolya Transzparens volt.

Drozdik Orsolya Transzparens: Budapest – New York.
A test labirintusa – biológiai metaforák
Felderítő a férfiféltekén
Művészet és elmélet: ideológiatemető

„A modell azonos velem, én nem vagyok azonos a modellel.
A modell nem azonos velem, én azonos vagyok a modellel...”

Fónyi Antónia
Budapest-Párizs
A MERIMÉE - Intézmény
Az ISMERETLEN NŐ nézőpontja
Fónyi Antónia a hatvanas évek óta él Franciaországban, a Becsületrend Lovagja, Merimée-kutató, a francia akadémia tagja és a Merimée életmű gondozója. Prosper Merimée tevékeny életének minden részletét jól ismeri - meggyőződése szerint Merimée transznemű volt.

Drozdik Orsolyáról a Szalonban
Drozdik Orsolya az Ikertornyok katasztrófájáról

Drozdik Orsolya az ikertornyok katasztrófájáról (részlet)

Emlékszem a pompeji festményekről, hogy az ugró embernek vagy a szakadékba taszított rabszolgáknak előre homoruló kifli formája van, ahogy most és itt is a halálukba zuhanók fogyó holdformát utánoznak. A látványtól és a futástól a patakokban szakadó verejték könnyekkel keveredett. Énekelni szerettem volna, hogy együttérzésemet kifejezhessem, vagy talán imádkozni, de egy imára sem emlékeztem, miközben hangosan mondogattam, hogy azok ott emberek és azt a kifli formát kell keresni, hogy meg tudjuk különböztetni őket a többi kihulló törmeléktől, de mindenki csak felfelé nézett.

Nehezen írható le az az élmény, amit a reggel okozott nekünk, nekünk, akik New Yorkot annyira imádjuk. Egyfolytában a merényletet értelmezzük, hogy valahogy helyreállíthassuk egzisztenciális stabilitásunkat.
A nap normálisan kezdődött. Reggel 8-kor egy barátnőmmel beszélgettem, az ő 16. emeleti ablaka az ikertornyokra nyílik. Beszélgetés közben egyszer csak felsikoltott: „a repülő neki fog menni a toronynak, ha nem fordul jobbra vagy balra!” Majd hosszú szünet után azt kiabálta bele a telefonba, hogy lyuk van a toronyban. Műtermem 500 méternyire van a toronytól, és észak felé néz az ablakom, ezért a ház sarkáig szaladtam pizsamában és papucsban, hogy megnézzem a lyukat, amelyet a repülőgép ütött a WTC egyik tornyába. A füstölgő lyuk megdöbbentett, és visszaszaladtam a műterembe átöltözni és a fényképezőgépemért meg filmekért. A kiállításomra készültem, ezért 5 tekercs dia volt az asztalomon. Kettő belefért a nyári ruhám zsebébe, és azzal szaladtam, meg a 25 éves Nikonommal, hogy nézzem és lássam és lefotózzam, ami történt. Közben – míg délre szaladtam a torony irányába – a másik torony is kigyulladt. Semmit sem értettem. Nem féltem, csak vonzott az esemény. Egy pillanatra sem tudtam levenni a szememet a toronyról, csak szaladtam, néztem és fotóztam. Az esemény olyan mértékben varázsolt el, hogy semmi másra sem tudtam gondolni, semmi mást nem tudtam érezni, csak a torony égő látványát.
Gyönyörű volt, tragikus érzések szorongattak a torkomat. A repülőgép formájú lyukból lángok csaptak ki. Gyerekrajzokra gondoltam. Olyan volt, mintha ezt már láttam volna. A lyukból és annak környezetéből nemcsak a lángnyelvek és füst ömlött, hanem üveg- és fémdarabok hullottak ki. Egyszer csak az a félelmetes érzés fogott el, hogy a hulladék mellett emberek esnek ki vagy ugrálnak le. Igen! Igen! Azok csakis emberek lehetnek. Ott-ott – kiabáltam –, azok emberek! Motyogtam magamban és kiabáltam és egészen a torony lábáig szaladtam, és le akartam fotózni azt, hogy azok talán ott már emberek. Emlékszem a pompeji festményekről, hogy az ugró embernek vagy a szakadékba taszított rabszolgáknak előre homoruló kifli formája van, ahogy most és itt is a halálukba zuhanók fogyó holdformát utánoznak. A látványtól és a futástól a patakokban szakadó verejték könnyekkel keveredett. Énekelni szerettem volna, hogy együttérzésemet kifejezhessem, vagy talán imádkozni, de egy imára sem emlékeztem, miközben hangosan mondogattam, hogy azok ott emberek és azt a kifli formát kell keresni, hogy meg tudjuk különböztetni őket a többi kihulló törmeléktől, de mindenki csak felfelé nézett. Éreztem, amint félrelöknek a rohanó üzletemberek, akik megpróbálnak áttörni a bámulók gyűrűjén, és rohannak a Hudson folyó melletti sétány felé, de mindez csak egy átfutó kép volt, mert a halálukba zuhanó emberek látványa teljesen megbénított.
Majd azon kezdtem gondolkodni, hogy miért van az, hogy egyesek elfutnak a veszélyesnek tartott terepről, míg mások csak bámulnak, és nem tudnak mást csinálni, mint nézni. Átfutott az emlékezetemen, hogy amikor a Tramp felhőkarcolóját építették, akkor egy márványdarab lezuhant a magasból, és az 5. Avenue másik oldalán sétáló táncos megbabonázva a lehulló márványkő irányába szaladt, és épp akkor ért oda, amikor a márvány földet ért, és a táncos halálát lelte a kő alatt. De mégsem éreztem félelmet vagy menekülési vágyat, csak néztem és fotóztam. A pillanatot akartam megörökíteni, a félelmet és a megdöbbenést és a minden eddigit felülmúló megrázkódtatást, amelyet New York-ban létezésem okozott nekem.
Láttam és láttatni akartam. Sem azt nem értettem, amit láttam, sem azt, hogy nekem miért olyan fontos ezt megörökíteni, sem azt, hogy mindez miért történik. Meg arra is gondoltam, amit a New York Times egyik keddi tudományos mellékletében olvastam: azok, akik Guatemalában láttak a félelmetes vérengzéseket, megvakultak, és mégsem csukták be a szemüket, csak néztek...

Drozdik Orsolyáról bővebben olvashatnak a SZALON rovatban.

2007. április 26., csütörtök

Drozdik Orshi / Drozdik Orsolya

1970-től 77-ig járt a budapesti Képzőművészeti Főiskolára. 1974-től 77-ig ugyanitt a grafika szak mesterképzőjére járt. A világ majd' minden táján kiállították képeit, egyéni és csoportos kiállításokból több százat tud maga mögött. Számos képzőművészeti egyetemen tanított Budapesttől New Yorkon át Thaiföldig.

Bacsó Péter szerint Drozdik Orsolya művei kísérletek arra, hogy láthatóvá tegyék a testi megmutatkozás sokértelműségét, s azt, ahogy egy (művész)nő lát.

A Guerilla Girls nevű képzőművész-csapatról egy barátnőmtől hallottam először, két évvel ezelőtt, Drozdik Orshi Ludwig Múzeum-beli kiállítása után. Azt mondta, hogy ha jól tudja, Drozdik Orshi tagja egy Gerillalányok nevű csapatnak New Yorkban, de legalábbis "köze van hozzájuk". Persze ezt nem lehet biztosan tudni, tette hozzá, mert a csoport tagjai nem hozzák nyilvánosságra kilétüket.
Csak annyi tudható róluk, hogy nők, művészek és művészettörténészek, vagyis olyan szakmákban működnek, ahol a férfiaknak kedveznek a hatalmi és pénzügyi viszonyok - viszont nagyon csípős és szellemes akcióikkal válaszra serkentik a képzőművészeti intézményeket.


És magáért beszél az a plakát, amelyiken a Gerillalányok elmagyarázzák, miért jó női művésznek lenni:
"Nem érzed úgy, hogy a siker túl nagy nyomást gyakorol rád és a munkádra.
Nem kell férfiakkal együtt szerepelned a kiállításokon.
Nem érzed bezártnak magad a művészeti világban, hiszen négy helyen is dolgozol szabadúszóként.
Tudhatod, hogy a karriered felívelhet, ha betöltöd a nyolcvanat.
Biztos lehetsz benne, hogy bármit csinálsz, azt mondják rá, hogy nőies.
Nem érzed úgy, hogy megragadtál a teljes állásban való tanításnál.
Láthatod, ahogyan az ötleteid tovább élnek mások munkáiban.
Választhatsz a karrier és az anyaság között.
Nem kell nagy szivarral a szádban fuldokolnod, vagy olasz öltönyben festegetned.
Több időd marad a munkára, amikor a párod ejt egy fiatalabb nő miatt.
Belekerülhetsz a művészettörténeti könyvek sokadik javított kiadásába.
Nem kell zavarba jönnöd, mert zseninek neveznek.
A képed megjelenik a művészeti magazinokban, ha gorillamaszkot viselsz."

Kötete: Individuális mitológia – Konceptuálistól a posztmodernig (Gondolat, Budapest, 2006)
A közölt kép Az Én fabrikálása-sorozat Medikai erotika című részének egyik darabja.

2007. április 26-án volt az Irodalmi Centrifuga vendége.

Drozdik Orsolyáról bővebben a honlapján
Drozdik Orsolya az ikertornyok katasztrófájáról a KÖNYVTÁR-ban