Drozdik Orsolya az ikertornyok katasztrófájáról (részlet)

Emlékszem a pompeji festményekről, hogy az ugró embernek vagy a szakadékba taszított rabszolgáknak előre homoruló kifli formája van, ahogy most és itt is a halálukba zuhanók fogyó holdformát utánoznak. A látványtól és a futástól a patakokban szakadó verejték könnyekkel keveredett. Énekelni szerettem volna, hogy együttérzésemet kifejezhessem, vagy talán imádkozni, de egy imára sem emlékeztem, miközben hangosan mondogattam, hogy azok ott emberek és azt a kifli formát kell keresni, hogy meg tudjuk különböztetni őket a többi kihulló törmeléktől, de mindenki csak felfelé nézett.

Nehezen írható le az az élmény, amit a reggel okozott nekünk, nekünk, akik New Yorkot annyira imádjuk. Egyfolytában a merényletet értelmezzük, hogy valahogy helyreállíthassuk egzisztenciális stabilitásunkat.
A nap normálisan kezdődött. Reggel 8-kor egy barátnőmmel beszélgettem, az ő 16. emeleti ablaka az ikertornyokra nyílik. Beszélgetés közben egyszer csak felsikoltott: „a repülő neki fog menni a toronynak, ha nem fordul jobbra vagy balra!” Majd hosszú szünet után azt kiabálta bele a telefonba, hogy lyuk van a toronyban. Műtermem 500 méternyire van a toronytól, és észak felé néz az ablakom, ezért a ház sarkáig szaladtam pizsamában és papucsban, hogy megnézzem a lyukat, amelyet a repülőgép ütött a WTC egyik tornyába. A füstölgő lyuk megdöbbentett, és visszaszaladtam a műterembe átöltözni és a fényképezőgépemért meg filmekért. A kiállításomra készültem, ezért 5 tekercs dia volt az asztalomon. Kettő belefért a nyári ruhám zsebébe, és azzal szaladtam, meg a 25 éves Nikonommal, hogy nézzem és lássam és lefotózzam, ami történt. Közben – míg délre szaladtam a torony irányába – a másik torony is kigyulladt. Semmit sem értettem. Nem féltem, csak vonzott az esemény. Egy pillanatra sem tudtam levenni a szememet a toronyról, csak szaladtam, néztem és fotóztam. Az esemény olyan mértékben varázsolt el, hogy semmi másra sem tudtam gondolni, semmi mást nem tudtam érezni, csak a torony égő látványát.
Gyönyörű volt, tragikus érzések szorongattak a torkomat. A repülőgép formájú lyukból lángok csaptak ki. Gyerekrajzokra gondoltam. Olyan volt, mintha ezt már láttam volna. A lyukból és annak környezetéből nemcsak a lángnyelvek és füst ömlött, hanem üveg- és fémdarabok hullottak ki. Egyszer csak az a félelmetes érzés fogott el, hogy a hulladék mellett emberek esnek ki vagy ugrálnak le. Igen! Igen! Azok csakis emberek lehetnek. Ott-ott – kiabáltam –, azok emberek! Motyogtam magamban és kiabáltam és egészen a torony lábáig szaladtam, és le akartam fotózni azt, hogy azok talán ott már emberek. Emlékszem a pompeji festményekről, hogy az ugró embernek vagy a szakadékba taszított rabszolgáknak előre homoruló kifli formája van, ahogy most és itt is a halálukba zuhanók fogyó holdformát utánoznak. A látványtól és a futástól a patakokban szakadó verejték könnyekkel keveredett. Énekelni szerettem volna, hogy együttérzésemet kifejezhessem, vagy talán imádkozni, de egy imára sem emlékeztem, miközben hangosan mondogattam, hogy azok ott emberek és azt a kifli formát kell keresni, hogy meg tudjuk különböztetni őket a többi kihulló törmeléktől, de mindenki csak felfelé nézett. Éreztem, amint félrelöknek a rohanó üzletemberek, akik megpróbálnak áttörni a bámulók gyűrűjén, és rohannak a Hudson folyó melletti sétány felé, de mindez csak egy átfutó kép volt, mert a halálukba zuhanó emberek látványa teljesen megbénított.
Majd azon kezdtem gondolkodni, hogy miért van az, hogy egyesek elfutnak a veszélyesnek tartott terepről, míg mások csak bámulnak, és nem tudnak mást csinálni, mint nézni. Átfutott az emlékezetemen, hogy amikor a Tramp felhőkarcolóját építették, akkor egy márványdarab lezuhant a magasból, és az 5. Avenue másik oldalán sétáló táncos megbabonázva a lehulló márványkő irányába szaladt, és épp akkor ért oda, amikor a márvány földet ért, és a táncos halálát lelte a kő alatt. De mégsem éreztem félelmet vagy menekülési vágyat, csak néztem és fotóztam. A pillanatot akartam megörökíteni, a félelmet és a megdöbbenést és a minden eddigit felülmúló megrázkódtatást, amelyet New York-ban létezésem okozott nekem.
Láttam és láttatni akartam. Sem azt nem értettem, amit láttam, sem azt, hogy nekem miért olyan fontos ezt megörökíteni, sem azt, hogy mindez miért történik. Meg arra is gondoltam, amit a New York Times egyik keddi tudományos mellékletében olvastam: azok, akik Guatemalában láttak a félelmetes vérengzéseket, megvakultak, és mégsem csukták be a szemüket, csak néztek...

Drozdik Orsolyáról bővebben olvashatnak a SZALON rovatban.