Afrika frankofón írói 8. - Az ötvenéves szűzlány

Az apa persze szemrehányásokkal illeti az anyát: hogy tehette meg vele, hogy lányt szült? Inkább halt volna meg a fiam, minthogy lánnyá változtassák át... Saïda sorsa megpecsételve: értéktelen, mert nőnemű… Szülei már nagyon szerették volna férjhez adni, de a szóbeszéd szerint senki nem akart nőül venni egy lánnyá vált fiút. Saïda negyven évesen, miután apja meghalt, útra kel, hátha Párizsban talál magának férjet. Párizs, tudjuk, a csodák városa, minden afrikai álma, ott szépek leszünk, gazdagok és sikeresek. Éppen ezért Saïda indulásánál egész Kuszkuszváros asszisztál; még el se indult, de már az európait látják benne. „Még a bőre színe is megváltozott!”. Igazi afrikai mese, beavatás- vagy fejlődéstörténet... Olvasmányos, szórakoztató és informatív egyszerre, tele humorral, iróniával, és letagadhatatlan szeretettel tárgya és szereplői iránt. - az „afrikai irodalom amazonjának”, az „első erotikus afrikai regény szerzőjének” tartott Calixthe Beyala kameruni írónő Az elveszett tisztesség című regényéről Lángh Júlia ír a világírónők-sorozat frankofón afrikát bemutató nyolcadik darabjában.

Lángh Júlia: Calixthe Beyala: Az elvesztett tisztesség (Les Honneurs perdus) Párizs, 1996

Kamerunban vagyunk, egy nagyváros lerobbant szegénynegyedében, amelyet lakói Kuszkuszvárosnak neveznek.
Kuszkuszvárosban nem gyötörjük magunkat metafizikával. Azt a benyomást keltjük, hogy sokat dolgozunk, de ez nagyon nehezen sikerül. Egyesek valamilyen nevetséges kis mesterségnek szentelik magukat és elfuserálják az életüket. Üres hordókon vagy sörösládákon üldögélnek, trécselnek, hogy a munkakörülmények így, a kizsákmányoló főnök amúgy... A házakban, ahol három nemzedék lakik egy szobában, a nagyszülők alvást tettetnek a dőlj-hátra hempergés idején, a kölykök meg fecserésznek a lepedők alatt, ha az ágy nyikorgását hallják; az imádságos sarokban Allah szőnyegei társbérletben laknak viasz-krisztusokkal és az ősök totemeivel. Mert itt mi minden és semmi vagyunk: muzulmán-animista, keresztény-fétisiszta, buddhista-katolikus; és az összes Isten-ábrázolás száraz szemmel nézi nyomorunkat.

Az első személyű elbeszélő Saïda Bénérafa, aki már születésekor legenda és szóbeszéd tárgya lesz. Ugyanis a szülés még tart, még nem bukkant elő a gyermek, de az apa már ihletetten felüvölt, hogy mindenki hallja a szomszédságban:
Allah, fiam van! Mindenható Isten, van egy fiam!
Amire Kuszkuszváros minden lakója egy emberként fölkelt és elindult papa viskója felé, afrikai rendben, elöl a férfiak, mögöttük a nők.
A tömeg gratulál az apának, bravó, testvérem! Igazi férfi vagy! Ám nemsokára megjelenik a bábaasszony, és valamit súg az apa fülébe. Nem! Ez nem lehet igaz! Az egybegyűltek, a szójaárus, a patikus, az asztalos, a prostik főnökasszonya, a helyi újság firkásza, öregek, nők, gyerekek döbbenten hallják, hogy a fiúból lány lett. Meg is indul a gyanakvó szóbeszéd, biztosan a patikárius manipulált valamit, és az újszülött férfiasságát átvarázsolta a feleségébe, látszik is az izmos asszonyságon, hogy egyre tökösebb...
Ez volt az én hírességemnek a kezdete. Úgy születtem, mint a mítoszok: szóbeszédekkel.
Az apa persze szemrehányásokkal illeti az anyát: hogy tehette meg vele, hogy lányt szült? Hacsak nem sötét varázslat történt, és a fiúcsecsemőből az apa bosszantására lány lett. Inkább halt volna meg a fiam, minthogy lánnyá változtassák át... Saïda sorsa megpecsételve: értéktelen, mert nőnemű.

Az afrikai férfi, ha megkérdezik tőle, hány gyereke van, gyakran csak a fiai számát mondja. A lányok nem számítanak, egyrészt ők csak nők, másrészt amúgy sem tartoznak igazán a családhoz, csupán átmenetileg, a cél az lévén, hogy férjhez adják őket. Termékenységük és munkaerejük új családjukat gazdagítja majd.

Saïda jó kislány, jár a Korán-iskolába, magolja arabul a Koránt, amelyből egy szót sem ért. Szorgosan végzi a házimunkákat: végül is ez a dolga, készüljön föl az élethivatására, hogy jó feleség és anya legyen. Tizennégy évesen már remekül tud főzni, vizet hord, tüzet rak: igazi nő, mondják rá dícsérőleg, egy nőnek ugyanis ennél többet nem kell tudnia.
Nem volt jegyesem, pedig körülöttem a korombeli lányok már kezdtek férjhezmenni. Tudtam dolgokat a szerelemről. Mivelhogy a sötétben csinálják és sietősen, rájöttem, hogy rossz dolog. Tudtam azt is, a testes patikáriusnétól, hogy ez egy édes érzelem, ámde ha a mechanizmusa elromlik, akkor öngyilkossághoz vezethet. Ez a gondolat hosszú éveken át segített abban, hogy ne nagyon bánkódjak, és ne érezzek kudarcot.
A testes és férfias patikusné ugyanis rózsaszín leányregényeket olvas, és ezeknek édes tartalmáról részletesen beszámol pártfogoltjának, Saïdának. Kuszkuszváros hétköznapi életének színes apróságaiba egyszerre csak berobban a nagypolitika: jön a választási kampány teherautója, platójáról kukoricát osztogatnak, miközben hangosbemondó élteti az elnököt, aki a népnek majd nemcsak kukoricát fog adni, de elektromosságot, autókat, iskolákat, mindent. Ám amikor elfogy a kukorica, kitör a botrány, lökdösődés, tülekedés, üvöltés: kukoricát akarunk! A katonaság vigyáz a rendre, lövöldözéssel tartja vissza a tömeget.

A vér összekeveredett a kukoricával és a sárral. Ez volt Kuszkuszváros igazi arca: egy kevés táplálék, sok vér és rengeteg sár.
De halott nincs, csak sebesült, az asztalos bánatára, aki még az ártatlanabb verekedéseknél is mindig fölbukkan, jutányos áron kínálva koporsóit.
A kuszkuszvárosiak végül arra a következtetésre jutottak, hogy a politikusok megmérgezik az embereket, és azt mesélték, hogy életfogytiglani elnökünk emberszíveket eszik, így biztosítja magának az okkult hatalmat. Azt is beszélték róla, hogy titkos erejének köszönhetően képes egyetlen szempillantás alatt yaounde-i palotájából eltűnve a párizsi Champs-Élysées-n felbukkanni.
Mindenféléket szoktak beszélni az afrikai elnökökről. Én azt hallottam, többször is, többektől, hogy nem lehet afrikai elnök az, akiről nem terjed el, hogy varázserők védik, különlegesen hatékony grigrik vigyázzák, és bensőséges viszonyt tart fenn láthatatlan erőkkel és az ősök szellemével. Csak így tudja megtartani a hatalmát.

A kukoricás lázadást követő éjszaka a katonák földúlták Kuszkuszváros kunyhóit, számos férfit elvittek, akikről többé nem lehetett hallani. Így tovább csappant Saïda lehetséges kérőinek száma. Pedig szülei már nagyon szerették volna férjhez adni, de a szóbeszéd szerint senki nem akart nőül venni egy lánnyá vált fiút. Tanúja leszünk egy pompás jelenetnek, amikor egy nagybácsi elvisz hozzájuk egy esetleges kérőt. Míg az anya főzi a kuszkuszt, a lány is fölkészül a látogatásra.
Megmosakodtam, fölvettem a rózsaszínpöttyös ruhámat, az egyetlent, amelyik nem volt elszakadva. Leültem a konyhában egy fölfordított lábasra, lábam fénylett a vazelintól, hajkenőcsös hajam a tarkómhoz tapadt.
A férfiak megérkeznek, esznek, politizálnak, szidják a függetlenséget, és csak nem akarnak rátérni a leánykérés témájára, pedig a szülők folyton célozgatnak rá.
– Úgy élünk, mint falun – mondta mama –. A lányunkat a régi módi szerint neveltük.
– Az ember nem vesz feleségül valakit csupán azért, mert tud főzni, és jól vezeti a háztartást – jegyezte meg Georges, a nagybácsi. – Erre ott vannak a cselédek.
– Pedig ez a két legfontosabb dolog – mondta papa, jól belenézve a férfiak szemébe, nehogy ellentmondjanak neki –. A többit az ember megtalálhatja más nőknél.
– Én ismerek kurvákat, akikből később kiváló feleség és anya lett – mondta Georges.
– Lehetséges... lehetséges... – dörmögte papa, aki már látta kútba esni a terveit. Óvatosan folytatta: – Jobb, ha az ember őrizkedik a bűntől.
Georges elterelő mozdulatot tett a kezével.
– A bűn, tudja...
– Miért fogyasszunk rothadó gyümölcsöt, ha adódik az ember foga alá friss és egészséges? – kérdezte papa.
Hiába, a háztűznézők nem nyilatkoznak. Pedig még azt is megpróbálják a szülők, hogy Saïdát – aki már régen túl van az eladó lányok szokásos életkorán – kiállítják a szoba közepére, hadd énekeljen valami szépet. Ez meg is történik, sikere is van, de abban a pillanatban sikoltozva beront egy szomszédasszony, segítségért kiált, mindenki kirohan, egy hasmenéses gyerek riasztó hányása fogadja őket. A nagybácsi idegesen az órájára néz, késő van, mondja és elvonul a házasulandó, néma ifjúval.
Saïda továbbra is pártában marad. Közben zajlik az élet Kuszkuszvárosban, megint jön a hatóság, szól a hangosbemondó:
Kötelező higiéniai tanfolyam Kuszkuszvárosban! Börtönbüntetés terhe mellett mindenkinek részt kell vennie!
Annyira reszkettünk, hogy mindenki elment a tanfolyamra a Korán-iskola tantermébe. Ez a mi javunkat szolgálja, mondták a kuszkuszvárosiak, hogy meggyőzzék magukat a részvételről.
– Higiéniai lecke, első pont. Kezet kell mosnom étkezés előtt.
– Kezet kell mosnom étkezés előtt – ismételtük, miközben kövér hernyók másztak föl a lábszárunkon, és az öregek kapargatták a talpukból az örökös homoki bolhákat.
– Higiéniai lecke, második pont: Csak forralt vizet ihatok!
– Csak forralt vizet ihatok – ismételtük.
A mennyezeten sétáló százlábúak bágyadtan hullottak a fejünkre. Lusta mozdulatokkal hajtottuk el őket.
A végén mindenkit beoltottak és szavazólapokat osztottak ki nekünk.
– Szavazzatok az elnökre! – mondták.
Saïdát továbbra sem sikerül férjhez adni. Anyja, a hagyományos afrikai falusi asszony megtestesítője, állandóan tanítgatja:
– Az utcán nem szabad a férfiakra ránézni, az csúnya dolog. Meg kell várni a házasságot, hogy bizonyos örömöknek átadjuk magunkat... Isten minden nőnek szánt egy férjet, és majd eljön a nap, amikor az történik, amit Isten előre látott... A szüzesség és a hűség a legszebb ajándék, amit egy nő a férjének adhat.
Ez az anya, kinek nincs is neve a regényben, lehajtott fejjel viseli a férj szemrehányásait, mindent föláldoz a családjáért, elfogadja alávetett helyzetét, és lányát is erre biztatja.

Saïda negyven évesen, miután apja meghalt, útra kel, hátha Párizsban talál magának férjet. Párizs, tudjuk, a csodák városa, minden afrikai álma, ott majd minden sikerül, szépek leszünk, gazdagok és sikeresek. Éppen ezért Saïda indulásánál egész Kuszkuszváros asszisztál; még el se indult, de már az európait látják benne.
A kölykök fölmásztak a fákra, hogy jobban lássák, hogy néz ki egy európai. „Látom! – kiáltották. – Még a bőre színe is megváltozott!”
A patikus odafutott hozzám és átnyújtott egy papírlapot.
– Mi ez?
– A tíz évre érvényes szüzességi igazolványod. Európában ritka a szűz nő, és a ritkaság értékes. Tessék, vedd el, és vigyázz rá nagyon.
– Köszönöm – mondtam.
Mama még azt mondta:
– Ne felejtsed el elküldeni nekem annak a sok tejnek az árát, amivel születésed óta tápláltalak.
Ezek már a korábbi regényekben is megismert témák. Egyrészt a kötelező szüzesség, amiből itt Beyala bohócot csinál a tíz évre érvényes igazolvánnyal, másrészt a lehetetlen ábrándok a franciaországi sikerességről, és az örök elvárás, hogy az idegenbe távozott ivadék küldjön pénzt, tartsa el a családot, sőt, ha lehet, az egész falut.
Illegális bevándorlóként Saïda Párizsban kiköt egy rokon fiatalasszonynál, Azizánál, aki prostitúcióból nyert pénzén tisztes polgári létre küzdötte föl magát. Saïdát cselédnek használja, a lány ebbe bele is nyugodna, mert szeret főzni és háztartást vezetni – erre tanították –, de két év elteltével Aziza agresszív élettársának követelésére távoznia kell. Az utcára kerül. Pedig az utcáról azt tanulta szüleitől, hogy veszedelmes, hogy rendes asszony még a piacról is gyorsan hazamegy, mert otthon a helye.
Pocsékul éreztem magam, megértettem, hogy papírok nélkül, lakás nélkül, férj nélkül, gyerekek nélkül az embernek nincs egzisztenciája.

Elveszetten téblábol az éjszakában kis kofferjével, amelyben még mindig nagy becsben őrzi érvényes szüzességi igazolványát, amikor Marcel Pagnol Marcel, egy jólelkű hajléktalan megszólítja. Fölkarolná, szívesen segítene neki, de Saïda óvakodik. Kicsit barátkozik, mert Marcel valóban kedves és figyelmes, de végül méltóságát őrizve elmenekül. Amikor megismerkedik egy szenegáli nővel, Ngarembával, és a szolgálatába áll, jobbra fordul a sora.
Ngaremba, aki Belleville-ben lakik, Beyala Párizsban játszódó regényeinek állandó színhelyén, hivatásos íródeák, a környék írástudatlan afrikai lakóinak írja segítőkészen és korrekt áron a szerelmes, családi vagy hivatalos leveleket, kérvényeket. Pompás figurákat látunk fölvonulni előszobájában, ahol Saïda hibátlan asszisztensként irányítja a kérelmezőket. Egyúttal vezeti a háztartást, főz, rendben tarja a házat, a gyereket.
Ngaremba az önálló nő, az afrikai értelmiségi megtestesítője. Meg akarja menteni Afrikát. Egyedül neveli kislányát, akinek feltehetően francia apjáról még beszélni sem hajlandó. A lakásában gyakran összegyűlő baráti társaságban a közügyek iránt érdeklődő belleville-i afrikaiak színe-java politikáról és más okosságokról beszélget, Saïda nagy ámulatára.
Ezek az emberek, akiknek a gesztusai és a szavai olyan értékrendben mozogtak, ami számomra tökéletesen ismeretlen volt, csak olyanokat fogadtak be maguk közé, akiknek megvoltak bizonyos adottságaik. Nekem nem voltak meg. Soha nem tudnék hozzájuk hasonlítani. Soha nem leszek olyan szép, mint ezek a nők, soha nem lesz bennem ennyi könnyedség. Miért? Az erkölcsöm és a hitem miatt.
Ngaremba igazi afrikai nagyasszony, aki életét közössége, a belleville-i afrikaiak javának szenteli, „néger-hercegnő-méltóság”, ahogyan Saïda nevezi. Jó barátság alakul ki közöttük, noha Ngaremba szókimondása nem egyszer zavarba hozza Saïdát. Jelenet a sarki kávéházban:
– Hé, fiúk! – kiáltotta főnöknőm.– Mondjátok már meg ennek a nőnek, hogy nem egészséges szűznek lenni ötvenéves korban!
Az emberek felénk fordultak, bámultak, nem értették.
– Ugyan már, boldoguljon, ahogy tud – mondta Michel. – Mi közünk nekünk ahhoz, hogy összeszorítja a combját?
– De én nem fogom ebben az állapotban hagyni! - kiabálta a néger-hercegnő-méltóság. – Ez alkotmányellenes, én mondom nektek! Ez ellene mond a nők szabadságának! A nők kibontakozásának! Méltóságának!
Kaba úr, a legnagyobb fekete strici Belleville-ben, ide-oda forgatta ujján a gyűrűit, és köpött egy akkorát, amekkorát csak a négerek tudnak.
– Bízd csak rám – mondta –. Egy-kettőre munkába küldöm. Nem igaz, lányok?
Erre egyszerre három paradicsomi hurinak öltözött néger lány kezdte riszálni hatalmas fenekét, és kórusban mondta:
– Mi vagyunk a testté vált szabadság.
Saïda közeli és szívmelengető barátságba kerül Ngaremba némiképpen elhanyagolt kislányával, Loulouse-zal, aki ráveszi Saïdát, hogy tanuljon meg franciául írni-olvasni. Saïda tehát tanfolyamra jár, új emberekkel, főleg nőkkel ismerkedik meg, akik befogadják és segítik. Egy nehéz pillanatban bevallja egyik társnőjének, Fatimának:
– Szeretném megismerni a szerelmet.
– Keresd.
– De hol?
Figyelmesen nézett rám, mintha azt keresné, hogyan is pingáljon rá engem egy vászonra. Kellő vizsgálódás után azt mondta:
- Hajolj közelebb.
Amikor már olyan közel voltam, hogy éreztem a kölnijét, két keze közé fogta az arcomat és tekintete úgy a szemembe mélyedt, mint egy horog. Kinyitottam a számat, akár egy kövér ponty, ha lélegzethez akar jutni. Kancsalítottam.
– A szerelem itt van – mondta, és ujját a halántékomhoz nyomta. Aztán keze lecsúszott a szívemhez – És itt. – A hasamhoz. – És itt.
– Aztán összefoglalta: – A testedben.
– Oh, ha a dolgok ilyen egyszerűek lennének! – vihogtam zavartan.
Fatima mosolygott, de mosolya csak fájdalmat fejezett ki.
– Senki sem mondta, hogy ez egyszerű.

Aztán Fatima elmeséli, hogy csak lányokat szült a férjének, aki egy nap egy hat hónapos csecsemővel a karján tért haza. A fia volt az, egy kurva szülte, aki meg akart szabadulni a gyerektől. Azóta Fatima neveli a sajátjaként, pontosan tudva, hogy ez a fiú fog mindent örökölni, és az ő lányai örök árnyékban maradnak.
Látunk még néhány mellékszereplőt és sorsot felvonulni, például naccsága modorú francia nőt, akinél Saïda takarít, és egy-két csillogó-villogó prostit is, amikor belép a képbe Ibrahim. Szép és fiatal, és udvarolni kezd Saïdának, kicsit meg is szédíti, bár sejthető, hogy még számos nője van, és nem igazán tiszta a pasas. De vendéglőbe viszi Saïdát, aki elkezd divatosan öltözködni és már majdnem nőnek érzi magát, ám amikor a szüzessége kiderül, a férfi brutálisan elzavarja. Látni sem akarja többé, és azt tanácsolja neki, ugorjon le az Eiffel toronyból.
Saïdának marad a tovább mélyülő barátság Ngarembával és anyai szeretete a kislány iránt. De Ngaremba egyre rosszabbul van. Mi baja?
– Küzdök.
– Ki vagy mi ellen, Ngaremba?
– Nem tudom. Küzdök.
Rávetette magát a kekszre, szájából olyan hangok jöttek ki, mint egy harapós kutyának.
– Egy afrikai nem lehet boldog. Túlságosan sok milliárd kilométernyi múltunk van, és jövőnk még csak egy kis lépésnyi se.
Saïda gyengéden, hosszan masszírozza, vigasztalja, ígéri, hogy mindig vele marad. Ngaremba, az erős, okos, sikeres nő összeomlik, nem tudjuk, miért. El kell hinnünk szűkszavú magyarázatát, hogy azért, mert agyonnyomja őt Afrika súlya és a jövőkép hiánya.
Szép nyári koraeste Belleville-ben.

A bevándorlók használt cipőket, törött órákat, stoppolt zoknikat, lábasokat, kalapokat árultak és cseréltek, mindent, amivel a civilizáció nem tudott mit kezdeni. Lassan lépkedtem, majdnem elütött egy babakocsi, a járókelők lökdöstek, de nem zavart, mosolyogva gondoltam a papára és a mamára. Többezer kilométer távolságból honvágyam volt Kuszkuszváros után, pedig kezem-lábam törtem, hogy elhagyhassam. Apám és anyám azt tervezte, hogy nekem otthonom lesz, gyerekeim, akiket gondozok. Ez magától értetődött. De ha feltételezzük, hogy anyám férj nélkül maradt volna, vajon elfogadott volna egy ekkora szexuális böjtöt? Ötven év szerelem nélkül nem búsította volna, nem kínozta volna meg?”
Ezen a nyáresti sétán Saïda magára talál. Arra tanították, hogy a felnőtt embernek kellő önfegyelemmel féken kell tartania vágyait. De most azon kapja magát, hogy szabadon hagyja, hadd öntsék el eddig elfojtott vágyai.
Egy dal lopakodott a lelkembe, egy szívhasogató melódia, amelyet a fiatal özvegyasszonyok fuvoláznak, amikor nagyon megüli őket a szeretet hiánya. Belül reszkettem a fájdalmas haragtól, és megértettem, hogy egy hitnek voltam az áldozata.
És ekkor, éppen ebben a fontos pillanatban, mellé lép egy férfi és azt mondja: Ha énnekem egy olyan asszonyom lenne, mint te... A rég nem látott Marcel Pagnol Marcel, a hajléktalan az. Innentől már meseszép minden, egymásratalálás, lelki és testi összefonódás, boldogság, szerelem. Reggel Saïda siet haza, hogy elújságolja Ngarembának a nagy hírt, de már csak az összetört testét látja a földön: az asszony kiugrott a negyedik emeleti ablakon.
Saïda ölelgeti, babusgatja Loulouse-t, a kislányt, akinek eddig is szinte pótanyja volt, itt vagyok veled, ha akarod, a mamád leszek, szeretlek, mondogatja. És a kislány válaszol:
– Én is szeretlek, mama.
Saïda tehát, miután megkapta a szerelmet, most megkapja az anyaság elismerését. De ebből hosszabb távon nem lesz semmi, mert megjelenik egy magas, szőke, kedves modorú úr, Loulouse papája, akit a rendőrség értesített Ngaremba haláláról, és magához veszi a kislányt.
Saïda Marcelhoz költözik, barátságos otthont teremt lakásnak alig nevezhető, nyomorúságos szállásából, és sokat gondol Ngarembára.
Nem tudom, mit jelent Ngaremba öngyilkossága. Az erős, okos, független városi nő, aki példaképe volt a falusi erkölcsű, egyszerű léleknek, kudarcot vall, miközben ez utóbbi megtalálja helyét a társadalomban? Ehhez a két alaptípushoz társul a könyv harmadik tipikus nőfigurája, a névtelen anya, a hagyományhű, önfeláldozó és alávetett nő. Ő a negatív minta, útja nyilvánvalóan nem követhető.
Igazi afrikai mese, beavatás- vagy fejlődéstörténet. Az élőbeszéd nyelvén szól, bőven használ népi és bizalmas kifejezéseket, franciásított afrikai, időnként angol vagy arab szavakat. Olvasmányos, szórakoztató és informatív egyszerre, tele humorral, iróniával, és letagadhatatlan szeretettel tárgya és szereplői iránt.

*****

A szerzőről

Calixthe Beyala a francia nyelvű afrikai írók közül a leginkább ismert a nagyvilágban, és a legtermékenyebb – nagyjából évente jelenik meg új könyve.
A kameruni Doualában született, tizenkét gyerekes, nyomorúságosan szegény családban. Szüleitől külön élt, egyik idősebb nővérével, aki iskolába járatta. 17 éves korában Párizsba utazott, ott férjhez ment, leérettségizett, egyetemet végzett. Sokat utazott Afrikában és Európában. Jelenleg Párizsban él két gyerekével. Első regényét 23 éves korában írta. Több díjat kapott, köztük 1996-ban Az elvesztett tisztességért a Francia Akadémia nagydíját.
Sokat szerepel, közügyekben is nyilatkozik, esszéket, vitacikkeket ír, több civil szervezet aktív tagja. Időnként botrány van körülötte, vagy plágiummal vádolják (van néhány vesztett pere), vagy férfigyűlölettel nemcsak szókimondó, de élesen szabadszájú, feminizmusában időnként végletes írásaiért. Ámbár ezek a bírálói állítólag mind férfiak és afrikaiak.
A nők szabadsága, az olyan, mint a dudva. Bárhol megterem, még a lábuk között is – mondatja szokásos ironikus modorában egyik férfi szereplőjével a Mamának szeretője van című regényben. Indulatosan emlegeti a szokásjog-seggű nőket, akik készséggel alávetik magukat apjuk, férjük akaratának, a férfiak parancsolta hagyományoknak; mint a regényben szereplő anya is. Nőfelszabadító szövegei legtöbbször a szex körül forognak. Kritikusai kiemelik, hogy a női test felszabadítása Beyalánál együtt jár a szöveg felszabadításával: a szokásos irodalmi kódolt beszédet felrúgva, az élő nyelv durvának ítélt szavaival, a szókimondás botrányával operál.
Beyala a szerzője az első erotikus afrikai regénynek - ezzel hirdették a Meztelen nő, fekete nő című könyvét. "Az afrikai irodalom amazonja", mondja róla egy neves francia irodalomkritikus.

A sorozat előző részei:

Afrika frankofón írói 7.

Afrika frankofón írói 6.
Afrika frankofón írói 5.
Afrika frankofón írói 4.
Afrika frankofón írói 3.
Afrika frankofón írói 2.
Afrika frankofón írói 1.