2009. június 2., kedd

Negyven film a szocializmusról – Kisamerika

Mit tudtunk meg a rendszerváltás óta eltelt 20 év alatt a szocialista Magyarországról? – valljuk be őszintén, nem sokat. Egy kizárólag dokumentumfilmeket sugárzó csatorna éppúgy elkélne a magyar televíziós piacon, ahogy szükség van a National Geographicra, vagy a Spektrumra. A 40 film a szocializmusról című vetítéssorozat addig is, míg ez irányban nem történik pozitív irányú lépés, úttörő szerepet vállalt magára. A május végi monstre vetítéssorozat egyik kiemelkedő darabját képezte B. Révész László mozija is, melyet 1975-ben a Balázs Béla Stúdióban elkészítettek ugyan, vetítését a vezetőség sosem engedélyezte. A 2000-ben remakelt filmetűd annak az ózdi munkáskolóniának mindennapjait hívatott bemutatni, melyet a helybéliek magától értetődő természetességgel neveztek születésüktől fogva Kisamerikának.


A film prológusában B. Révész László és Kozák Gyula mesél a Kisamerika előtörténetéről, miközben a bedeszkázott pincehelyiségből a békebeli, fémdobozos filmtekercsek is előkerülnek. Fény derül a helyszínválasztás miértjére is, a szociológus elmondása szerint korábban ott végzett kutatásokat. Be kell, érjük ennyivel. A színes képsorok hirtelen fekete-fehérre váltanak, mese nincs, villámsebességgel érkezünk meg Ózdra. Az elénk vetülő táj, akár idilli is lehetne, ha a 19. században épült munkásnegyed kertjét a zöld, s nem az egybefüggő, szürke betonburkolat borítaná. A paradicsominak éppen nem túlozható környezetben a lakóközösség szinte egyetlen boldog családdá olvad össze, hogy együtt sütögesse mindent jelentő szalonnáját. A kenyérre csurgatott szaftos zsírból még a pólyásoknak is jut, ha van foguk, ha nincs. A közönség nyálelválasztását is beindító falatokat az ifjabbak Traubi szódával, az idősebbje egy kupica pálinkával öblíti le, a hangulat, akár az úttörőtáborok tábortüzeinél, épp csak a gitárszó, no meg a halk, hangos, andalító nótaszó hiányzik...

Ahogy a kamera nyit, és a kép kiszélesedik lassan a mosoly is leolvad arcunkról. A háttérben az ózdi gyár nyolc kéménye eregeti füstjét a levegőbe. Az ózdi kohászati üzem 14 ezer munkásnak biztosítja mindennapi megélhetését – halljuk a narrátort, aki mintha tölcséren keresztül szűrné meg szavait. Nem haragszunk rá, pláne, mert nem felejti el feltenni a nagy kérdést sem, miért Kisamerika Kisamerika. A választ ugyan a helybéliek sem tudják, mióta idő az idő, ők így ismerik az Alsóhegysori vidéket - állítják, de emberünk javára szóljon, ő legalább megpróbálta.

Jottányival később a küszöbön túl találjuk magunkat, melynek túloldalán nemcsak a lakók, a habszifonnal, porceláncsészékkel és üvegfedeles jénaikkal, no meg plexi szekreterekkel felfegyverkezett múlt is szívélyesen fogad bennünket. Legyen öreg vagy fiatal, nő, vagy férfi szinte egybehangzóan vallja, szeret itt élni. Itt, ebben a 41 négyzetméteres, minden komfortot nélkülöző zugban, ahol még a vécét is a folyóson találjuk. Igaz, míg máshol egy kétszobás lakás havi bére 800 forint, itt potom 40-et kell fizetniük. Egyedül a gáz sok, amin a gyerekek miatt nem igen lehet spórolni.

Aki ügyes, az a talpalatnyi odú minden szegletét képes praktikusan kihasználni. Kerekes bácsi még lehajtható fürdőmedencét is fabrikál magának a kertbe, amiben még esőben is lehet pancsikolni. Ha elered, legföljebb alábújok! és Kerekes bácsi megmutatja hogyan. Egyszerre sajnáljuk és irigyeljük, egyik szemünk sír, a másik, mondjuk úgy, elmosolyodik.

Itt van a kutya elásva, a film fordulópontjához érkeztünk. Kisamerika puszta ürüggyé degradálódik, helyette a kamera kereszttűzébe a szocializmus embere kerül. Gogol tehetetlen csinovnyikjai helyett megannyi őszintén hithű, lelkes és dolgos rendszercsodálóval és építővel állunk szemben, akikről csak félve szabadna megjegyeznünk időnként, mintha cseppet primitívek, gyermekien naivan lennének. (Övék a mennyek országa?)

A sztahanovista okleveleit gyűrögető aggastyán büszkén húzza ki magát a fotelban. Meg is van a nyomós oka rá, ő bizony nem párttag. Nem az, mert ’59-ben, amikor a lakáselosztó bizottságban dolgozott megvesztegették. Most mit csináljon? Hagyta volna parlagon azt az 50 liter bort, amit csakúgy névtelenül küldött neki valaki? Három nap alatt elfogyott. Aki a gyárban dolgozik, a hőségben, annak a szervezete bizony hozzászokott a borocskához.

Vagy ott az a házaspár. A férfi házsártos felesége miatt fejezte be a tanulást nyolc általános elvégzése után. Nem akart sokkal okosabb lenni, mint az asszony, aki szerint ura semmit sem csinál, ha itthon van, csak olvas. Egészen odáig vitte, hogy már azt is sikerült kiókumlálnia Marx Tőkéjéből, mi értelme az emberi életnek. Hogy levetkőzze az előítéleteit, és csupa pozitívumot szedjen magára. A riporter-narrátor kérdésére, hogy mindezt, hogy tudta kihámozni egy velős gazdasági értekezésből, őurasága frappánsan megválaszol. Mint mondja: a közösség tagjának először a közösségért kell tennie, és nem magáért, az önzést leépítve épülhet csak fel a szocialista, kommunista társadalom.

Egy másik, mellesleg művezető helyettes őslakostól azt is megtudjuk, mit jelent megbízhatónak lenni. Az egyenlet világosan kimondja megbízhatónak lenni = főleg párttagnak voltni, vanni, lenni.

Érintőlegesen ugyan, de a manapság szintén örök gondot okozó alacsony nyugdíjak is szóba kerülnek. Negyvenhét év megfeszített munka után bizony kevés, 20-30 évvel ezelőtt is kevésnek számított az az 1700 forint.

Kisamerika lánglelkű költője, alias Báthory József igazán impulzív figura. A magát költőként, tehát az emberiség lelkiismereteként aposztrofáló „bácsi” már 15 évesen a gyárban robotolt. Összesen 42 évet húzott le, de ominózus költeményei mellett, melyekből szívesen citál, néhány örökbecsű dalszöveget is sikerült szereznie, amikor igazán szerelmes volt. A ’40-es évek rádióslágerét hallva a régi családi ebédek hangulata is bűvkörébe vonja a nézőt, még két hegedűtiráda, egy sor édes búsongás és a gőzölgő húsleves is ott illatozik mázas cseréptányérunkon.

A valóság persze sokkal zordabb ennél. Húsleves helyett hidegzuhanyt kapunk. Hogy Kisamerika mégsem „Kisamerika” csupán az utolsó, utolsó előtti filmkockákból derülhet ki. A vécébe esett gyerekkel kezdődik, majd a tanácsbeszámolón felrótt hiányosságokkal, a beázó falakkal, a legyekkel, darazsakkal, kukacokkal folytatódik, hogy végül a jelenben tetőzzék.

A vásznon ismét színeket látunk, de bár ne tennénk. Ózd 2004-ben sem mutat rózsásabb képet, mint ’74-ben, igaz, a nyolc kéményből mára csupán egy fúrja vörhenyes téglanyakát a felhők közé. A lakásokat eladták ugyan, a budi sor ma is áll. Nem mindenki olyan ügyes, hogy a kamrából fürdőszobát alakítson ki. A film szereplői el- vagy a másvilágra költöztek, Kerekes bácsi medencéjéből oszlop épült. Ez egy szükséglakás, nem tudom, miért nem szanálják?” - szegezi a kamerának, nekünk, az államnak, az uniónak a kérdést egy mai, reményvesztett lakos, akinek húsz-harminc év leforgásával, megeshet éppoly „ismerősenidegenül” csengnek majd szavai, mint elődeié.

Nincsenek megjegyzések: