Darabos Enikő Jolánkája

Darabos Enikó Hajrá Jolánka! című novelláskötete, a Magyar Könyv Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jelent meg. „1975. október 10-én születtem Szatmárnémetiben apám legkisebb és egyetlen lányaként. És ezt az anyám is így tudja. A két bátyám odaadóan végezte el a beavatást. Nem panaszkodom – ha lovacskáztunk, általában én lehettem felül. Most éppen élek, és ez minden időmet felemészti. Ezért voltaképpen mindenre van időm. (Még soha nem voltam Spanyolországban!) Túléltem egy tanítóképzőt, négy évet Kolozsvárott magyar-angol szakon, és további három év PhD-t Szegeden. Közben egy fél év Helsinki. (Hideg volt és nagyon kék.)
Tudom, hogy az ártatlanság: tudatlanság, és ebben mégis ártatlan vagyok. Mindig ki lehet cselezni. Vagy nagyjából mindig. Vagy nem. Vagy?"

Részletek

Ophélia
Ophélia nagyon szeret ilyenkor megenni egy csokit. Most is előveszi kis műbőr retiküljéből, nekitámaszkodik a falnak és elkezdi rágcsálni. Epres-joghurtos Milka. Már azért is, mert ez illik lasztex nadrágja színéhez. Üvölt a zene. A lábak tempósan taposnak. Fényben megtörő mozdulatok. A végtagok leszakadnak a testről és a terem másik oldalán villannak fel újra.
Ophélia ilyenkor soha nem vesz fel feketét, mert az nem él ebben a fényben. Fehér top, lila nadrág, köldökben megvillanó piercing. A fehér mindent tud a fényről, gondolhatná, de inkább nem gondolja. A fal, aminek támaszkodik, párás és hideg. Szereti, hogy nekinyomhatja a testét. Fojtott a levegő. Ophélia rágcsál és kibámul a fejéből. Hirtelen megborzong. Szinte észre sem veszi, hogy végigfut testén a ritmus. Finoman beremeg a medencéje.
Mondjuk, az ott, motyogja halkan, csak úgy, magának. Kezében eligazítja, lehúzza a csokiról a sztaniolt. Van valami állati abban, ahogy a hapsi ráengedi magát a zenére. Ráérősen végigpásztázza az alakot. Még véletlenül se akadjon össze a tekintetük. A fiú amolyan belőtt-séró-szögletes-orrú-cipőben. Alul enyhén megül cipőjén a nadrág. Fekete zakó, fekete Budmil póló. Az arcát nem látni, akkora itt a zaj.
Ophélia szájában a csoki íze összekeveredik a rúzséval. Testén izgalom fut végig. Agyát elönti a titkos mélységekből szivárgó, eperízű füst. Lehunyja a szemét és hagyja, hogy a zene lassan a magáévá tegye. Ahogy a jobb csípő hangsúlyosan, szinte utalásszerűen belenyomódik a másik ágyékába. És rögtön visszahúzódik. A mozdulat nem tud magáról. Ophélia testét elragadja a zene, kihullik belőle minden, aminek köze lehetne az akarathoz. Tagjait átjárja, oda is behatol, ahol a nem érzéki dolgok székelnek. Ophélia a tudat fáján fityegő, túlérett gyümölcs. Ophélia forrón bugyogó nedvektől feszes. Ophélia égi tiszta edény. Ophélia elefántcsonttorony. Ophélia táncol…

A hang nagyon közelről érkezik, érezni a fülcimpák pelyhein a forróságát. Tetszel nekem, nagyon jó vagy…, isteni, csináld még. Száraz és fojtott hang liheg a fülébe. Iszonyú hangosan ordíthat. Ophélia, Ophélia! Egy kar felé nyúl, de nem tartozik hozzá személy. Mozdulata megtörik és az eperízű zene felületét masszírozza tovább az izzadó tenyér. Várj, Ophélia, várj, látni akarlak! érinteni! Ophélia ekkor úgy érzi, hogy tapogató ujjak nyúlnak a melle alá. Keresik a helyüket, a kedvező súlyelosztást. A kéz kicsit elpepecsel, majd Ophélia jobb melle ott ring egy forró és nedves tenyérben. Elég furcsának találja, hogy a melle szép lassan kitölti az idegen tenyér öblét. Úgy érzi magát, mint egy összegömbölyödött kismadár. Borzos pihéi meg-megcsiklandozzák a tenyér érzékeny bőrét. Ophélia beleremeg.
Őrült pörgős zenét kever a dj. Az ütősök nagyon ott vannak, és a vokál is tud mindent. Ophélia szaporán veszi a levegőt. Sminkje alatt izzad a bőre. Mindjárt kimegy levegőzni, mindjárt abbahagyja a csípője ezt a ritmikus rángatózást, mindjárt leengedi a karjait… nem, ne hagyd abba, még, csináld, nagyon jó, úgy…, igen… A hang egyre követelőzőbb. Ophélia úgy érzi, hogy ujjak markolásszák a melleit, durván végigfogdossák mindenét, végigsimítanak meztelen hasán, be a combjai közé, végig a lábszárán. Szavak, szavak, szavak… Ophélia reszket. Kinyitja a szemét. Melegem van. Én vagyok. Forró.
Na jó, elég az élvezetekből! Ophélia összecsomagolja a csoki megolvadt maradékát és visszateszi retiküljébe. Megigazítja kissé félrecsúszott felsőjét, majd odalép Budmilhoz. Akkor megyünk? mondja elég mély hangon és kicsit félrefordítja a fejét. Angyali tud lenni ilyenkor. Aha, bólint zavartan a Budmil és talán kicsit kapkodva helyezi el nedves tenyerét Ophélia lapockáján. Elindulnak a ruhatár felé. A taxiban Ophélia előveszi csokiját és apró harapásokkal az utolsó falatig elfogyasztja. Majd elégedetten hátradől és arra gondol, hogy otthon előbb mindenképp megeszi azt a kis maradék Ham-letet.

A lyuk

Én félek. Úgy félek, mint egy állat. Belül, halkan, nyüszítve. Nyáladzanék is, ha nem szégyellném. Mert a többiek nem félnek, amikor kimegyünk a lyukhoz. Ők verekedve, gurulva, visítozva hömpölyögnek. De én alig bírok ránézni azokra a gyökerekre. Nekem hiába mondják, hogy nem, mert igenis, vastag karok marnak ott bele a földbe. Bármikor megmozdulhatnak, elkapják a nyakam, aztán reccs... Érzem, hogy izzadok a pamuttrikóm alatt. Pedig ott van ő is. Azt mondja, menjek le. Na, menjek már. De nem. Hiába, hogy ő az én szerelmem.

Mindenen átüt a lyuk szaga. Állott agyag és halszag. Nem messze, a fákon túl, párállik a folyó, és ez összekeveredik a juhok szagával. Azt hinné az ember, a városban nincsenek juhok, de ez nem igaz. Vannak, legalábbis itt kinn, a peremen, ahol a város nem ismer magára. Lihegve megállok, olyan ez, mintha libabőrös lenne a város. Egy hosszú, önfeledt pillanat, aztán felenged, kilazul, szétfolyik.
A lyukhoz mindig le kell menni. Valakiből előbb vagy utóbb kitör az üvöltés, és most le a lyukhoz! Rövid tülekedés, lökdösődés, aztán futás végig a töltésen, le a folyóig. Nekem már közben gyomoridegem van. Nem tudom elmondani, miért. Nem lehet. Egyszerre akarom is, meg félek is tőle. Ő kinevetne. Nagyon rossz ez a mennék is, meg nem is. Mert szívesen lennék vele ott, lenn a lyukban. Vele. Az valami iszonyú jó lenne. Izgulok. Ők is izgulnak. Csak én csendben izgulok, ők meg hangoskodva. Szeretnék én is inkább úgy. Hangoskodni velük, hogy ne látsszék, mennyire izzadok.
De nem tudok lemenni. Begörcsöl a lábam, beáll a gyomrom, kiszárad a szám.
Ők lemennek, én meg leülök a homokban. Jól belenyomom a fenekem. Csinálok magamnak egy fenéknyi helyet a forró homokban. Jó lesz nekem itt. A lyuk mellett. Még ha ő nem is maradt itt. Azért kicsit azt reméltem, itt fog. Leülünk majd egymás mellé. Csak ülünk, míg a többiek lemennek. És most csend van. Olyan fülledt, nyári csend, amitől megint félni kezdek. Mintha mindennek a végéhez értél volna. Kezicsókolom, akkor ennyi volt. Ez jutott. A szádat befogod és satnya gyereksúlyoddal nyomod némán a homokos partot. Vajon mit csinálnak ezek? Megfigyeltem, hogy mindig viháncolva ereszkednek le, de aztán beáll ez a süket csend. Arra gondolok, hogy elkapta őket. Egyszer úgyis mindenkit elkap.
Ennél sokkal jobban szeretem, amikor kimehetek kapuzni. Van az udvaron egy fekete vaskapu. Ha felkapaszkodom rá és jól megmarkolom a felső peremét, együtt zárulok a fekete kapuval. Aztán vissza. Zárul és nyílik. Lassan, nyikorogva, forrón és sötéten. Zárulok és megint ki. Ráengedem magam. Lengek a fekete kapuszárnyon. A szám éppen a felső pereméig ér. Forró, fekete vasíz. Ha megérinti a számat, az olyan, hogy nem kapok levegőt. A tenyerem felolvaszt magának két foltot. Csak ott lehet megfogni. Pedig a szám is kívánja. Hát, semmi, csak kicsit hozzányomni. De nem hirtelen, mert akkor odasül. Kitanulod ezt a forró nyarat is.

Először csak belehelem. Aprókat lehelek a fekete vasra, míg szelíd pára üli meg a felszínét. Lassan kileng, majd ütközik. Merthogy felszereltek középre egy ütközőt. Nyekkensz egyet. Olyan, hogy émelyegni kell tőle. Kétszer, háromszor beránt. De jó. Majd lassan újra. Hajthatod magad a lábaddal, rásegítesz, mikor már ismered a technikát. Olyankor minden gyorsabb és sokkal émelyítőbb. Ráájulok a fekete vaskapu lengésére, hagyom, hadd rázzon. Remegjen ki belőlem. Akkor odakoppan a fejem. A vasperem a számat éri. Elönt a fekete vér. Nem kapok levegőt. Véresszájú, forró szédülés.
Van egy kis kalapácsom. Ha beáll az idő, délután, mikor bedagad az idő a forró betonfalak közé, kimegyek az erkélyre. A kis kalapácsommal püfölni kezdem az erkély betonkorlátját. Kitartóan püfölöm és nézem, hogy mállik az ütések nyomán a fal. Szépen haladok. Még pár év és átlyukad a korlát. Örülök. Van, amikor csak vájom a porhanyós anyagot. Beakasztom a kalapács kis fejét az alakuló lyukba és lassú mozdulatokkal vájni kezdem a falat. Szeretem azt az érzést, ahogy serceg az anyag. A fogaim között érzem a sercegését. Meg a szag, azt is szeretem. Forró anyagszag. Nem történik semmi. Lassanként már látni a lyuk felsebzett pereménél a fém tartószerkezet. Vaságak húzódnak a beton alatt. Ettől kicsit azért félek. Titkos erek a betonnyár falában. Nem sietem el, soha nincs bennem türelmetlenség. Mint aki tudja, hova fog kilyukadni, miért sietne? Jól vagyok, remekül érzem magam, minden tökéletes, drága Laci bácsi.
Hogy vagy, Pici?, kérdezi mindig Laci bácsi, ha lábamat lógázva kiülök az ablakba. Jól, mondtam. Nem árulhattam el neki azt az érzést, a kádban. Amikor beleülsz a meleg fürdővízbe és hagyod, hogy elernyedjen a tested. A kád oldalán apró buborékok ülnek meg. Buborékbélés. Hamar megtanulom, hogy nem szabad mozogni, mert akkor elszállnak. Gyorsan beleülsz és mozdulatlanná merevedsz.

Az ujjbegyemmel beleírom a buborékbélésbe a szerelmem nevét. Örülök, ha többször kifér. Jól megőriztem a bélést, azt jelenti. Ha éppen több szerelmem van, akkor fontossági sorrendben írom bele. Arra gondolok, hogy holnap találkozzunk. Azt akarom, hogy találkozzunk és történjen valami. Azt nem tudom, minek kéne történnie, de ha találkozunk, úgyis történni fog valami. Aztán az ujjammal megérintem azt a pontot. Óvatosan benyúlok a lábam közé és rátapintok. Pont oda. És akkor önt el az a fura jó érzés. Ha van jó, akkor ez az. Olyan jó, hogy félek. Ennyire nem lehet jó, homályosan rémlik valahonnan. Hogy vagy, Pici? Jól, jól, jól.
Alattam futórózsa, kiskert. Forró az ablakpárkány, mégis kilógatom a lábam. Ki kell lógatnom, különben nem igazi. Nem félsz ott az ablakban, te kislány? kérdezték az udvarra betévedő idegenek. Félni félek, de az jó. Nem értem, mit kell ezen értetlenkedni. Hogy vagy, Pici? ment el Laci bácsi aznap harmadszorra az ablak alatt. Kicsit untam már. Úgyse mondhatom el neked, drága Laci bácsi. Viszont érdekelne, te hogy állsz ezzel a dologgal, ha már ez ilyen gyakran előjön.
– Hogy vagy, Pici? – így a jövő-menő Laci bácsi.
– Hogy vagy, Pici? – így én.
Gondoltam, hátha így jutunk valamire, de megütközés volt az arcán, azt vettem észre. Valószínűleg akkor is ez lett volna, ha azt mondom, átkozottul szarul vagyok, édes Laci bácsi, majd meghalok az unalomtól, ráadásul förtelmesen émelyítő ez a forró, nyári délután. Lógatom csak a lábam, bele a sistergő, édes napsütésbe.
Menjél, kislányom, ássál egy kis tormát az ablak alól. De ne már! Az anyám olyan baromságokat tud kitalálni, hogy feláll a hátamon a szőr. Ássál tormát. Egyáltalán nem akarok tormát ásni. Más megveszi a piacon, mi meg ássuk. Apám fogja a pincekulcsot és elindul helyettem. Szótlanul előkotorja az ásót a sarokból, de megszégyenülten kiveszem a kezéből. Kimegyek és ásni kezdem a tormát. Megragadom a buja leveleit. Mindig beleszakad. Kemény a föld. Ráadásul tudom, hogy hülyén nézek ki. Lecsúszik hátul a mackónadrágom. Az udvarból senki másnak nem kell tormát ásnia, csak nekem. Senki másnak nincs ilyen kitérdelt mackónadrágja, amit a bátyja kinőtt, de nem dobjuk ki, jó lesz az még valamire.Ez vagyok én. Ez a valami. A többi lánynak nőies cuccokat vásárolnak, nekem meg jó az, ami megmaradt. Trottyos vagyok és trampli, nekik meg direkt arra való játszóruhájuk van. Ásom a tormát. Dühödten, izzadva hányom a földet. Ott állok a lyukban és remegve lesem, mikor bukkan elő. Lássam meg végre. De csak egymásba gabalyodott, fehér indák fordulnak ki a lábam elé.

*****

A szerzőről

„1975. október 10-én születtem Szatmárnémetiben apám legkisebb és egyetlen lányaként. És ezt az anyám is így tudja. A két bátyám odaadóan végezte el a beavatást. Nem panaszkodom – ha lovacskáztunk, általában én lehettem felül. Most éppen élek, és ez minden időmet felemészti. Ezért voltaképpen mindenre van időm. (Még soha nem voltam Spanyolországban!) Túléltem egy tanítóképzőt, négy évet Kolozsvárott magyar-angol szakon, és további három év PhD-t Szegeden. Közben egy fél év Helsinki. (Hideg volt és nagyon kék.)
Tudom, hogy az ártatlanság: tudatlanság, és ebben mégis ártatlan vagyok. Mindig ki lehet cselezni. Vagy nagyjából mindig. Vagy nem. Vagy?”.