Túlélők és Statiszták – 1. rész

Én hiszek a reinkarnációban. Nem értem, hogy lehet, hogy még a szívem sem dobbant meg, amikor mellemre tűzték a sárga csillagot… Kétszer 12 órát fogok menetelni a 43-asban, míg megérkezem. Téli ruhában, 35 fokos hőségben a Gellértbe. Szőke hajamon a kendő, ami akár dédimamáé is lehetne, ha feketén kívül életében viselt volna más színűt is… Én világ életemben úgy éltem túl ezeket a nemszeretem helyzeteket, hogy nem éltem bele magam őket. Hogy nem azonosultam teljes mértékben a szerepemmel. Statisztáltam. Csak statisztáltam. Igaz, valahol az egész életem erről szól: Lélegzetnyit mindig kívülállónak maradni. – Murányi Zita írását olvashatják.

Telefonon hívtak, hogy ugorjak be statisztálni. Egy második világháborús filmhez keresnek kifejezetten vékony lányokat – agitáltak. „Nem muszáj kopaszra vágatni a hajad, kellenek hajas szereplők is!” – azt hiszem ez volt az a mondat, aminél beadtam a derekam.
Én hiszek a reinkarnációban. Nem értem, hogy lehet, hogy még a szívem sem dobbant meg, amikor mellemre tűzték a sárga csillagot. Talán, mert tudtam, hogy nincs igazi tétje a dolognak. Mert éreztem, hogy játék az egész. Egyáltalán szabad ilyesmivel játszani? Hogy a tűzzel nem szabad, azt egy életre belém nevelték.
Kék-fehér csíkos, térd alá eső farmerszoknya, csíkos ing, egy vastag téli kardigán (térdig érő az is), hosszú térdzokni és egy 43-as, kitaposott bakancs alkotja jelmezem, no meg egy világoskék kendő, ami alá muszáj volt elrejteni azt a „szép szőke hajam”. Előbb két hullámcsattal rögzítette kontyba a fodrász, aztán került rá a homlokomat is takaró rongydarab. Éveket? Évtizedeket öregedtem. A mellettem gubbasztó kisfiúsnak épp kopaszra nyírták. A szép, sötétbarna haját. Vastag tincsei beterítették a padlót.
„A Gellért térre fogtok megérkezni!”. Pontosabban a Gellért szállóba fogunk. Mi, túlélők. Előbb persze a fényképezést kellett túlélni a két számmal nagyobb jelmezben. Kikacsázni a folyosóra az öt számmal nagyobb cipőben, amiben szép, hogy csónakázott a lábam. A balt így is csak húzni tudtam magam után, vonszolni, az a fél pár lábbeli annyira rongyos volt, nem tartotta a bokám. Nem túlélő vagyok, hadirokkant, gondoltam magamban pózolás közben. Nem volt valami felemelő érzés az állam alá szorított sorszámmal, melyen nevemet, a forgatás helyszínét és időpontját is gondosan feltüntették. Odakint mintha egy felsőbb szem kísérte volna mozdulataim ragadt rám a ruhapróbára várakozók kíváncsi tekintete. Az előválogatás nehezebb volt. Bár közönségem akkor nem volt, ott elölről, oldalról és még hátulról is lefényképeztek. Mint a rendőrségen. Ujjlenyomatot nem vettek csak.
A fotós azt mondta: „Ne legyél szomorú!”. Szerencsétlenül nézek ki, de az nem baj. Épp csak azt nem tette hozzá, sőt. Ők vajon boldogok voltak? Képesek voltak örülni valaminek, azok után, amin keresztülmentek? Túlélők. Vagy épp azok élték túl, akikből nem lehetett kiölni a boldogságot? Akik pozitívan álltak hozzá a kényszermunkához, a gázkamrához is? Akiknek szilárd személyiségét nem lehetett meg-, betörni? Kényelmetlen kérdések ezek. Mindenesetre mosolyogni nem fogok – határoztam el magam. Az mégiscsak túlzás lenne. Legföljebb a csodálkozást engedem meg magamnak a Gellért szálló szépségén. Utoljára gyerekként jártam ott. Jobban mondva a fürdőbe. Akkor az a „rühellem, de kötelező” fürdősapka szorította le a szép szőke hajam. (A kendőt egyébként büszkén viselem, tartást, méltóságot ad). Testemre nagyi átalakított, virágmintás, nemcsak kinézetre, illatra is öreges fürdőruhája került. Anyu elfelejtett csomagolni a vakációra. Csak-csak meg kellett oldani valahogy. Hát kérem szépen, megoldottuk. Ahogy annyi minden mást, ezt is. A csúnyaságba meg nem haltam bele.

Én világ életemben úgy éltem túl ezeket a nemszeretem helyzeteket, hogy nem éltem bele magam őket. Hogy nem azonosultam teljes mértékben a szerepemmel. Statisztáltam. Csak statisztáltam. Igaz, valahol az egész életem erről szól: Lélegzetnyit mindig kívülállónak maradni. Talán ők is azok maradtak. A belső, békés szigetvilág óvta meg őket a végső pusztulástól, a szellem hanyatlásától. Bár testüket óhatatlan felemésztette a kín.
A húst lehet pótolni. A haj, a köröm is mind kinő magától újra. Az emlékezet sebei viszont a legapróbb horzsolásra felfakadnak. Elég egy rossz szó, egy hangsúly, egy lekicsinylő tekintet és vége.
Persze meg lehet érteni. Családtagjaikat, ha nem volt szerencséjük, szemük láttára mészárolták le. Ugyan mi késztette őket a túlélésre? Az újrakezdés reménye? Az életösztön? Vagy? Egyszerűen ahhoz is túlontúl gyengék voltak, hogy ép elmével fogják fel a körülöttük zajló eseményeket. Az érzékeléssel együtt a szembenézés is elodázhatóvá lett, más dimenzióba került, messze a szögesdróton túlra.


Csak otthon, megszokott tárgyaik körében döbbenhettek rá, mit műveltek velük, ha ugyan rádöbbenhettek. Ha voltak még megszokott tárgyaik… Hirtelen elevenjükbe hasított az érzés, mit jelent ezt vagy amazt elveszíteni. Hát még valakit! Barátot, testvért, szeretőt. A legközelebbi hozzátartozókat. Jó, ha bele nem roppantak.
Még az is meglehet, benne van a pakliban, a holtak emlékén túl gyilkosaiknak tartoztak az életben maradással. Hóhéraiknak, akkor is, ha egyedül ők tudták, azokból réges-rég kiveszett a lelkiismeret legapróbb szikrája…
Kétszer 12 órát fogok menetelni a 43-asban, míg megérkezem. Téli ruhában, 35 fokos hőségben a Gellértbe. Szőke hajamon a kendő, ami akár dédimamáé is lehetne, ha feketén kívül életében viselt volna más színűt is. (Szép arca volt, szinte világított, a fiúk szerették éjszínű kendőben is). Csupa vállrándítást érdemlő kicsinység. Mi ez ahhoz képest, ami nekik jutott?