"G.A.: - Ez mintha a férfi-női történelem különbségeiről szólna. Ott van az unalmas és keserű férfitörténelem mellett egy szerelmi szálakból, csalódásokból, mély érzésekből szövődő női történelem, amiből sokat kapunk tőled.
B. É.: - Igen, így is lehet olvasni, egyáltalán nem állok ennek ellent. De akár úgy is, hogy az én gyerekkori olvasmányaim lettek szerelmekre lefordítva, Copperfield Dávidtól Old Shatterhandig, vagy akár a Lúdas Matyi, ami az elnyomó és az elnyomott örökös szerelmi játéka. Igen, a történelemkép itt erősen nőire fordított."
2007. október 25-én az irodalmi Centrifuga vendége Magyar Dekameron című kötete kapcsán Bánki Éva volt. Az esten elhangzott beszélgetés szerkesztett változatát olvashatják.
Gordon Agáta: - Mi az a Magyar Dekameron?
Bódis Kriszta: - Hihetetlen élvezetes könyv. Nemhogy méltó társa Boccacciónak, de korszerűségében és izgalmasságában meg is haladja azt. Számomra nagyobb öröm volt ezt olvasni, mint a Dekameront. Hihetetlen módon újítod meg a novella műfaját, miközben az ősi novellához nyúlsz vissza. Sok mindenben hasonlít az eredeti mű szerkezetéhez. De miben különbözik?
Bánki Éva: - Nem tudom elgondolni, hogy egy Boccaccio-novellát hogyan lehet újraírni, mert Boccaccio kora más. Más érzelmi kultúra: az egy nagy érzelmi harmónia. A történeteimet, egy harciasabb, összetettebb világ szerelmi bonyodalmait inkább ellene játszottam a Boccaccio-novelláknak, Kijátszottam a régi firenzei villalakók harmonikus életét, akik minden nap elmondanak egymásnak egy történetet a mai villalakók egy kicsit szertelenebb, kevésbé távolságtartó életmódjáról. Itt már nincs távolság a történet és a történetmondó között. Tulajdonképpen töprengtem azon, hogy jó cím-e az, hogy Magyar Dekameron, hiszen az én könyvem egy határvidéken játszódik, amely Közép-Kelet Európának egy mesés, többnemzetiségű foglalata. Viszont érdekesen visszautal a Boccaccio-féle geográfiára.
G.A.: - Sok mindent lehet arról mesélni, hogy miért és hogyan Dekameron a könyved. Az eleje például nagyon behozta nekem Boccacciót, fohásszal, zsolozsmával kezdődik, picit relaxálja az olvasót, belehelyez a mesélős hangulatba, és aztán kapjuk a kellemeket.
B.K.: - Ha jól értem, arról van szó, hogy ugyanazok a hölgyek és fiatalemberek, akik Boccaccio Dekameronjában egymásnak mesélik a történeteket, a Magyar Dekameronban egy különös idő- és térutazáson keresztül jutnak el a határvidékre, ami hol Magyarország, hol egy sokkal nagyobb vidék. A budapesti Körszállóban egy kristálygömb lángocskája mesél el határvidéki történeteket. Ebből áll össze a tíz fiatal 27 története, amelyek mindegyike egy különös játék a magyar történelemmel, valóságos és kitalált hősökkel.
G.A.: - Ha véletlenül nem a Dekameron a minta, hanem az Ezeregyéjszaka, akkor is nagyon helytálló lenne az összes történeted.
B.É.: - Ebben valóban igazad van. De én a szerelem többértelműségével szerettem volna játszani, amibe bogáncsként annyi félelem, elfojtás, kiszolgáltatottság és a többi kapaszkodik. Tetszett az Ezeregyéjszaka is, a Dekameron is, nem a posztmodern allúziók miatt, hanem a mágikus mondások miatt, mint az, hogy az életet megmented azzal, hogy beszélsz, beszélsz. Seherezádé például a második gyerekét várta, amikor az őrült, neurotikus királyt sikerült rendbe szednie. Vagy hogy jó történetekkel meg lehet menekülni a pestistől, ugye ez a Dekameron.
Gyakorlatilag mintha ez a távolságtartás bomlana meg, hiszen ezek az itáliaiak visszajönnek Magyarországra, átveszik a gender studiest, gyereket szülnek, megházasodnak, mert másféle mágiája van ennek a területnek, mint Itáliának; a reneszánsznak, ha időben gondolkodunk.
B.K.: - Lehet, hogy fordított mágiája van? Lehet, hogy a történetek szippantják be a szereplőiket?
B.É.: - Igen. Nekem tetszett, hogy az elbeszélők megjelennek, belekeverednek, elmennek bulizni, ez is történik velük, az is történik velük. Azt jelezi mindez, hogy nem lehet tisztának maradni ezen a helyen. Nem csak nekem ez a tapasztalom.
B.K.: - Amikor megszületett a könyv terve, tudtad, hogy honnan hova fogsz jutni? Én ugyanis nem fedeztem fel különösebb tervszerűséget abban, hogy hogyan követik egymást a történetek. Inkább azt látom, változatosságra törekedtél.
B.É.: - Nem tudatosan szerkesztettem. Először a kerettörténetet írtam meg 2004-ben, amikor még nem voltak zavargások a pesti utcákon. Az írás meg is jelent az Ezredvég című lapban, ahonnan a szerkesztő azt üzente, hogy az írás jó, de én paranoiás vagyok, mert a szavak nem fertőznek, a szavakba sosem betegszünk bele. Noha az már Boccacciónál is alapötlet volt, hogy a betegségről való beszélgetés terjeszti a betegséget. És aztán arra gondoltam: nincs annak hagyománya a magyar irodalomban, hogy úgy beszéljünk a magyar történelemről, mint a szerelmi novellákról. Mert egy tragikusabb, egy baljósabb, egy másfajta paradigmában beszéltetünk tragikus szereplőket. Nagyon kevés a szerelmi sztori a nagy magyar elbeszélésekben. Gondoltam, ez a szokást meg lehetne törni. Lehet, hogy a Szigeti veszedelem is szól a szerelemről, ott is meg lehet mutatni a fojtott édeskeserűséget, ami miatt olyan érdekes is a magyar irodalom.
G.A.: - Ez mintha a férfi-női történelem különbségeiről szólna. Ott van az unalmas és keserű férfitörténelem mellett egy szerelmi szálakból, csalódásokból, mély érzésekből szövődő női történelem, amiből sokat kapunk tőled.
B. É.: - Igen, így is lehet olvasni, egyáltalán nem állok ennek ellent. De akár úgy is, hogy az én gyerekkori olvasmányaim lettek szerelmekre lefordítva, Copperfield Dávidtól Old Shatterhandig, vagy akár a Lúdas Matyi, ami az elnyomó és az elnyomott örökös szerelmi játéka. Igen, a történelemkép itt erősen nőire fordított.
G.A.: - Olvasás közben jutott az eszembe, hogy milyen bővizű áramlat a Magyar Dekameron, írótársaim közül csak kevesünknek adatott meg, hogy a tollából ennyire áradjon a mese.
B.K.: - A vak is láthatja, hogy sok önéletrajzi elem van a könyvedben, el is árulod magad. Pédául azt írod: „Apám elszégyellte, hogy a Bajer azt jelenti, paraszt, ezért is változtatott időben Bánkira.” Említetted, hogy ez az egyetlen olyan könyved, amelyben sok önéletrajzi elem van. Miért?
B.É.: - Nemcsak a szerelem és a szavak történetéről szól, hanem a nevek történetéről is, a nevek története pedig mindig egyúttal családtörténet. És ott, ahol egymásba szeretünk férfiak és nők, ahol csinálják az embereket, és a történetek titkai később fejtődnek meg, tulajdonképpen a szavakba szeretünk bele, és a szavaktól leszünk betegek. Ilyesmit felétlenül sugall az elbeszélés-történet. De nemcsak az én történeteim, a tudós olvasmányaim, a gyerekkori olvasmányaim vannak a könyvben, hanem ihletforrás a Kékfény is. Ilyen az utolsó történet, az Emlék kalandornője, amelyben a főhős feldobja a szicíliai maffiát. Szóval különböző helyekről érkeztek ezek a sztorik, amelyeket az elmondás avat homogénné, nem az, hogy honnan erednek.
G.A.: - Érdekes a történetek személyességének a kérdése is, hiszen hihetetlenül nagy múltat hömpölygetnek a személyes történetek, rengeteg irodalmi és történelmi áthallást hordoznak. Szinte felfejtetlenül sűrű például az egyik kedvencemnek, a Szabó Lőrinc novellás történetednek a történelmi szövedéke. De személyes a tartalma annak a novellának is, amelyikben szó van arról, hogy hogyan élhette meg Szapolyai Izabella az özvegy királynéságát, és ebbe belejátszik Gyulai Ilona grófnő, Gyulai István özvegye, amely történetben ugyancsak érdekes, hogy ő hogyan élte meg özvegységét, királykisasszonyságát.
B.É.: - Tulajdonképpen ez Károlyi Mihálynéra utal, aki eleve nemesi származású, magyar, előkelő, de aki nem ért semmit, meg van sértődve mindig. Aki duzzog arra, hogy szörnyűek a dolgok, és büszke rá, hogy nem is ért belőlük semmit.
G.A.: - Ennél sokkal több szerintem, mert van benne valami a királynőség ideájából, amit az egyszerű emberek és saját maga számára is ő testesít meg.
B.É.: - Nem a kedvenc figurám ő.
G.A.: - Mindenesetre gyönyörű és hihetetlen sűrű szövedékben jelenik meg, és azt gondolom, egy picit átírja a történelmet is, amire ez rá is fér.
B.É: - Igen, ez a novella felveti a kiegyezés, a megegyezés kérdését is. Más novellákkal ellentétben ezt nagyon sötét színben mutatja be. De vannak novellák, mint például az Amerigo Tot kalandjairól szóló, ahol ezek helyes és jó dolgok, de a nő egy nagyon sötét, csúnya, degenerált alakként jelenik meg.
Nekem mindig az jutott az eszembe, hogy a gyerekkori olvasmányokban például Tom Sawyer és az ő fekete barátja, Huckleberry Finn vagy Old Shatterhand a német romantikus hős – mert ő az –, és Winnetou a magányos harcos között van egy olyan viszony, amely a férfi és a nő viszonyához hasonlít: a felszabadító és a felemelendő viszonya. Ha ezt a viszonyt valaki tényleg tisztességesen próbálja végigélni, mint mindannyiunk kedvence, Old Shatterhand, és úgy vall kudarcot, hogy erre a nemes küldetésre tette az egész életét, ami valójában egy szerelmi küldetés...
G.A.: - Utánagondoltam annak is, hogy milyen finoman időzítetted Old Shatterhand és képzelt családjának a történetét a történelembe. Úgy láttam, hogy nagyjából úgy áll össze, ha nem csalnak az emlékeim, ahogyan azt Karl Maytól szívtam magamba kislánykoromban.
B.É.: - Igen, tényleg Karl May az első, amikor kiszabadítja Winnetout. Később, Old Shatterhand küldetésénél lódult meg a fantáziám. De hát a német romantika meg a nemzetiségi kérdés próbál meg mulatságosan beszélni Old Shatterhand németországi kalandjai kapcsán.
B.K: - Beszéltünk arról, hogy a szerelmi történeteken keresztül próbáltad átírni a történelmet, de az biztos, hogy nem volt célod romantikus történeteket írni. A szerelmi történeteid inkább ironikusak vagy keserű történetek. És többnyire, amikor a villa lakói olyan történetet követelnek a kristálygömbtől, ami egy sikeres nő története, akkor az nehezen születik meg.
B.É.: - A firenzeiek nem nagyon értik, miről van szó, rendszeresen félreértik a történeteket. Például a kelet-európai szemmel vérfagyasztó prostituált történet után tapsolnak, gratulálnak a női egyenjogúság diadalához. Egyébként nekem is az a tapasztalatom, hogy egyenjogúak az emberek, házasságokat kötnek, tanszéket vezetnek, de közben nem értik egymást. Mindez mulatságosan van szembesítve, mert a firenzeiek igazi szerelmi történeteket akarnak hallani, sikeres fiatalokról, nőkről.
G.A: - Az a benyomásom, hogy a firenzeieknek, a multikulturális utazóknak - akik fölötte állnak a mi elmaradottabb történeteinknek -, olyan a jövőképük, mint a sorozatkedvelőké, akik az amerikai kertvárosi jövőben hisznek, és azt gondolják, oda kell eljutniuk, ez vár rájuk, ha jók lesznek, ha sokat dolgoznak érte. Ezzel szemben azért egyáltalán nem tartunk ott. Viszont ahogyan kacskaringósan vezetik az olvasót a történetek, mint a Tisza, úgy kanyarognak végül mindig ide, Magyarországra, ahol ma sem tudjuk kimondani, kik vagyunk, honnan jövünk és miféle meghasonlottságban élünk, hányszoros identitásunk van, és hogy mindezt nem tudjuk bevallani. Éppen ezért egy nagyon fátyol-fellebbentés is számomra a könyv.
B.É: - Én leginkább csak mulatságos történeteket szerettem volna írni.
B.K: - Politikailag ezt kell mondani.
G.A: - Nem politikáról beszélek, hanem a közérzetünkről. Hogy mennyire nem lehetünk önmagunk, mert annyi identitást kellett beolvasztanunk, hogy a mai napig se tudjuk felfejteni, hol is tartunk.
B.É.: - Lehet, hogy ennek nem egy átok az oka, vagy az itt élők ritka nagy balféksége, hanem olyasmi, amit az egyik öreg mindentudó mond − aki pap is, kommunista is, és elmegy Latin-Amerikába, hogy lássa, miként lehet ezeket összetenni, de még azt se lehet róla tudni, hogy jezsuita-e vagy sem −: nincs olyan ideológia, ami igényt tartana az összes emlékezetünkre. Valamit tehát mindig meg kell tagadni magunkban, ha valamihez csatlakozni akarunk. És sok mindenhez vezethet: meghasonlottsághoz, neurózishoz vagy akár kettős mentalitáshoz.
G.A: - Nem hibáztatnám magunkat azért, mert nem igazodunk ki ebben, viszont azt gondolom, hogy sokféle identitás elfogadását teszed lehetővé a könyvedben.
B.É: - Igen.
B.K.: - Mindenképpen egy hihetetlenül újszerű Dekameron a könyved. De a Boccaccio Dekameronjában igenis van ideológia, nagyon is van benne értékrendszer, egyértelmű benne minden. Van egy jól követhető szabályrendszere is, ami vicces, hiszen Boccaccio a könyvét a szenvedő hölgyeknek ajánlja, akik ha szerelmesek, semmilyen segítséget nem kapnak. Őket bezárják egy szobába, miközben a férfiak kedvükre bóklászhatnak, és mindenféle tevékenységben vezethetik le a búbánatukat. Szóval Boccaccio azért írja a történeteket, hogy a szerelemtől szenvedő nők vigasztalást nyerjenek. Te miért írtad a történeteket? Volt-e hasonló szándékod, mint Boccacciónak? Mert azt elérted, amit ő, hogy egyszerre szereztél gyönyörűséget, de a történetek okulásra is szolgálnak. Ugyanakkor a függelékedben Fiammetta visszatér és gender studiest fog tanítani az egyetemen, hogy a határvidéki nők okulhassanak, jobban beilleszkedjenek a kor szellemébe. Ebben érzek némi rímelést Boccaccióra.
B.É: - Igen, ez a boccacciói ajánlás paródiája. Bármilyen együgyűen vagy tanítónénisen hangzik, nem áll távol tőlem az, ami Boccacciótól sem, és azt hiszem, az a közös pont köztünk, hogy hogyan kell történeteket kitalálni. Az embereknek erről mindig a romána jut az eszébe, a primitívség, a dolgok elhallgatása, de én úgy gondolom − hiszen hiszek a szavak meggyőző és gyógyító erejében −, hogy ha mindent elmondunk anélkül, hogy mást vagy egymást megtámadnánk, akkor annak van valami jó, telepatikus hatása. Ebben az értelemben engem is mágikus ars poetica vezérelt.
G.A.: - 2007-t írunk, megjelent a Magyar Dekameron című könyved, és ettől került helyére az előző kettő, az Esőváros és az Aranyhímzés. Azt azonban nemigen értettem, hogy mit akarsz ezzel a két könyveddel, miért csináltad meg ezeket olyan szép kacskaringósra. Nem láttam azok kifutását. Az Esőváros felvidéki történet, az Aranyhímzés olaszos. A Magyar Dekameronnal azonban minden a helyére került, minden bizonnyal erre készültél. Még arra is gondoltam, hogy mint mindent magába foglaló könyv − hiszen a cím is erre utal – a Megasztárban gondolkodva én mint népi író Oláh Ibolya, te mint multikulturális író Rúzsa Magdi.
B.É.: - Ez a megasztáros vonatkozás minden tekintetben ül, de most egy bűnügyi regényen dolgozom, tehát nincs bennem szándékosság, én csak 4 és fél éve írok.
B.K: - Gondoltál arra, hogy ha valaki igazán megnézi ezt a könyvet, az más tudattal vásárolja meg: végre itt egy nemzeti Dekameron az asztalon?
B.É: - Nem neveztem ki olvasói elvárást sem, és nem akartam olyan címet adni, ami már eleve választ a lehetséges olvasók között. Olyan címet szerettem volna, amelynek a kelepcéjébe esnek.
B.K: - Ha mágikusnak találod a nyelvet, akkor neked feladatod, hogy különböző mágikus módokon juttasd el az olvasókhoz ezeket a szövegeket?
B.É: - Pátosztudatot nem vállalok fel. De a beszéd jó dolog, önmagában is jó dolog, és van gyógyító hatása. Amikor Seherezádé meggyógyítja azt a szerencsétlen neurotikust, akkor valójában nem ő, hanem a történet gyógyítja meg. Én csak ezeket adom át.
Bánki Éva honlapja
B. É.: - Igen, így is lehet olvasni, egyáltalán nem állok ennek ellent. De akár úgy is, hogy az én gyerekkori olvasmányaim lettek szerelmekre lefordítva, Copperfield Dávidtól Old Shatterhandig, vagy akár a Lúdas Matyi, ami az elnyomó és az elnyomott örökös szerelmi játéka. Igen, a történelemkép itt erősen nőire fordított."
2007. október 25-én az irodalmi Centrifuga vendége Magyar Dekameron című kötete kapcsán Bánki Éva volt. Az esten elhangzott beszélgetés szerkesztett változatát olvashatják.
Gordon Agáta: - Mi az a Magyar Dekameron?Bódis Kriszta: - Hihetetlen élvezetes könyv. Nemhogy méltó társa Boccacciónak, de korszerűségében és izgalmasságában meg is haladja azt. Számomra nagyobb öröm volt ezt olvasni, mint a Dekameront. Hihetetlen módon újítod meg a novella műfaját, miközben az ősi novellához nyúlsz vissza. Sok mindenben hasonlít az eredeti mű szerkezetéhez. De miben különbözik?
Bánki Éva: - Nem tudom elgondolni, hogy egy Boccaccio-novellát hogyan lehet újraírni, mert Boccaccio kora más. Más érzelmi kultúra: az egy nagy érzelmi harmónia. A történeteimet, egy harciasabb, összetettebb világ szerelmi bonyodalmait inkább ellene játszottam a Boccaccio-novelláknak, Kijátszottam a régi firenzei villalakók harmonikus életét, akik minden nap elmondanak egymásnak egy történetet a mai villalakók egy kicsit szertelenebb, kevésbé távolságtartó életmódjáról. Itt már nincs távolság a történet és a történetmondó között. Tulajdonképpen töprengtem azon, hogy jó cím-e az, hogy Magyar Dekameron, hiszen az én könyvem egy határvidéken játszódik, amely Közép-Kelet Európának egy mesés, többnemzetiségű foglalata. Viszont érdekesen visszautal a Boccaccio-féle geográfiára.
G.A.: - Sok mindent lehet arról mesélni, hogy miért és hogyan Dekameron a könyved. Az eleje például nagyon behozta nekem Boccacciót, fohásszal, zsolozsmával kezdődik, picit relaxálja az olvasót, belehelyez a mesélős hangulatba, és aztán kapjuk a kellemeket.
B.K.: - Ha jól értem, arról van szó, hogy ugyanazok a hölgyek és fiatalemberek, akik Boccaccio Dekameronjában egymásnak mesélik a történeteket, a Magyar Dekameronban egy különös idő- és térutazáson keresztül jutnak el a határvidékre, ami hol Magyarország, hol egy sokkal nagyobb vidék. A budapesti Körszállóban egy kristálygömb lángocskája mesél el határvidéki történeteket. Ebből áll össze a tíz fiatal 27 története, amelyek mindegyike egy különös játék a magyar történelemmel, valóságos és kitalált hősökkel.
G.A.: - Ha véletlenül nem a Dekameron a minta, hanem az Ezeregyéjszaka, akkor is nagyon helytálló lenne az összes történeted.
B.É.: - Ebben valóban igazad van. De én a szerelem többértelműségével szerettem volna játszani, amibe bogáncsként annyi félelem, elfojtás, kiszolgáltatottság és a többi kapaszkodik. Tetszett az Ezeregyéjszaka is, a Dekameron is, nem a posztmodern allúziók miatt, hanem a mágikus mondások miatt, mint az, hogy az életet megmented azzal, hogy beszélsz, beszélsz. Seherezádé például a második gyerekét várta, amikor az őrült, neurotikus királyt sikerült rendbe szednie. Vagy hogy jó történetekkel meg lehet menekülni a pestistől, ugye ez a Dekameron.
Gyakorlatilag mintha ez a távolságtartás bomlana meg, hiszen ezek az itáliaiak visszajönnek Magyarországra, átveszik a gender studiest, gyereket szülnek, megházasodnak, mert másféle mágiája van ennek a területnek, mint Itáliának; a reneszánsznak, ha időben gondolkodunk.
B.K.: - Lehet, hogy fordított mágiája van? Lehet, hogy a történetek szippantják be a szereplőiket?
B.É.: - Igen. Nekem tetszett, hogy az elbeszélők megjelennek, belekeverednek, elmennek bulizni, ez is történik velük, az is történik velük. Azt jelezi mindez, hogy nem lehet tisztának maradni ezen a helyen. Nem csak nekem ez a tapasztalom.
B.K.: - Amikor megszületett a könyv terve, tudtad, hogy honnan hova fogsz jutni? Én ugyanis nem fedeztem fel különösebb tervszerűséget abban, hogy hogyan követik egymást a történetek. Inkább azt látom, változatosságra törekedtél.
B.É.: - Nem tudatosan szerkesztettem. Először a kerettörténetet írtam meg 2004-ben, amikor még nem voltak zavargások a pesti utcákon. Az írás meg is jelent az Ezredvég című lapban, ahonnan a szerkesztő azt üzente, hogy az írás jó, de én paranoiás vagyok, mert a szavak nem fertőznek, a szavakba sosem betegszünk bele. Noha az már Boccacciónál is alapötlet volt, hogy a betegségről való beszélgetés terjeszti a betegséget. És aztán arra gondoltam: nincs annak hagyománya a magyar irodalomban, hogy úgy beszéljünk a magyar történelemről, mint a szerelmi novellákról. Mert egy tragikusabb, egy baljósabb, egy másfajta paradigmában beszéltetünk tragikus szereplőket. Nagyon kevés a szerelmi sztori a nagy magyar elbeszélésekben. Gondoltam, ez a szokást meg lehetne törni. Lehet, hogy a Szigeti veszedelem is szól a szerelemről, ott is meg lehet mutatni a fojtott édeskeserűséget, ami miatt olyan érdekes is a magyar irodalom.G.A.: - Ez mintha a férfi-női történelem különbségeiről szólna. Ott van az unalmas és keserű férfitörténelem mellett egy szerelmi szálakból, csalódásokból, mély érzésekből szövődő női történelem, amiből sokat kapunk tőled.
B. É.: - Igen, így is lehet olvasni, egyáltalán nem állok ennek ellent. De akár úgy is, hogy az én gyerekkori olvasmányaim lettek szerelmekre lefordítva, Copperfield Dávidtól Old Shatterhandig, vagy akár a Lúdas Matyi, ami az elnyomó és az elnyomott örökös szerelmi játéka. Igen, a történelemkép itt erősen nőire fordított.
G.A.: - Olvasás közben jutott az eszembe, hogy milyen bővizű áramlat a Magyar Dekameron, írótársaim közül csak kevesünknek adatott meg, hogy a tollából ennyire áradjon a mese.
B.K.: - A vak is láthatja, hogy sok önéletrajzi elem van a könyvedben, el is árulod magad. Pédául azt írod: „Apám elszégyellte, hogy a Bajer azt jelenti, paraszt, ezért is változtatott időben Bánkira.” Említetted, hogy ez az egyetlen olyan könyved, amelyben sok önéletrajzi elem van. Miért?
B.É.: - Nemcsak a szerelem és a szavak történetéről szól, hanem a nevek történetéről is, a nevek története pedig mindig egyúttal családtörténet. És ott, ahol egymásba szeretünk férfiak és nők, ahol csinálják az embereket, és a történetek titkai később fejtődnek meg, tulajdonképpen a szavakba szeretünk bele, és a szavaktól leszünk betegek. Ilyesmit felétlenül sugall az elbeszélés-történet. De nemcsak az én történeteim, a tudós olvasmányaim, a gyerekkori olvasmányaim vannak a könyvben, hanem ihletforrás a Kékfény is. Ilyen az utolsó történet, az Emlék kalandornője, amelyben a főhős feldobja a szicíliai maffiát. Szóval különböző helyekről érkeztek ezek a sztorik, amelyeket az elmondás avat homogénné, nem az, hogy honnan erednek.G.A.: - Érdekes a történetek személyességének a kérdése is, hiszen hihetetlenül nagy múltat hömpölygetnek a személyes történetek, rengeteg irodalmi és történelmi áthallást hordoznak. Szinte felfejtetlenül sűrű például az egyik kedvencemnek, a Szabó Lőrinc novellás történetednek a történelmi szövedéke. De személyes a tartalma annak a novellának is, amelyikben szó van arról, hogy hogyan élhette meg Szapolyai Izabella az özvegy királynéságát, és ebbe belejátszik Gyulai Ilona grófnő, Gyulai István özvegye, amely történetben ugyancsak érdekes, hogy ő hogyan élte meg özvegységét, királykisasszonyságát.
B.É.: - Tulajdonképpen ez Károlyi Mihálynéra utal, aki eleve nemesi származású, magyar, előkelő, de aki nem ért semmit, meg van sértődve mindig. Aki duzzog arra, hogy szörnyűek a dolgok, és büszke rá, hogy nem is ért belőlük semmit.
G.A.: - Ennél sokkal több szerintem, mert van benne valami a királynőség ideájából, amit az egyszerű emberek és saját maga számára is ő testesít meg.
B.É.: - Nem a kedvenc figurám ő.
G.A.: - Mindenesetre gyönyörű és hihetetlen sűrű szövedékben jelenik meg, és azt gondolom, egy picit átírja a történelmet is, amire ez rá is fér.
B.É: - Igen, ez a novella felveti a kiegyezés, a megegyezés kérdését is. Más novellákkal ellentétben ezt nagyon sötét színben mutatja be. De vannak novellák, mint például az Amerigo Tot kalandjairól szóló, ahol ezek helyes és jó dolgok, de a nő egy nagyon sötét, csúnya, degenerált alakként jelenik meg.
Nekem mindig az jutott az eszembe, hogy a gyerekkori olvasmányokban például Tom Sawyer és az ő fekete barátja, Huckleberry Finn vagy Old Shatterhand a német romantikus hős – mert ő az –, és Winnetou a magányos harcos között van egy olyan viszony, amely a férfi és a nő viszonyához hasonlít: a felszabadító és a felemelendő viszonya. Ha ezt a viszonyt valaki tényleg tisztességesen próbálja végigélni, mint mindannyiunk kedvence, Old Shatterhand, és úgy vall kudarcot, hogy erre a nemes küldetésre tette az egész életét, ami valójában egy szerelmi küldetés...
G.A.: - Utánagondoltam annak is, hogy milyen finoman időzítetted Old Shatterhand és képzelt családjának a történetét a történelembe. Úgy láttam, hogy nagyjából úgy áll össze, ha nem csalnak az emlékeim, ahogyan azt Karl Maytól szívtam magamba kislánykoromban.
B.É.: - Igen, tényleg Karl May az első, amikor kiszabadítja Winnetout. Később, Old Shatterhand küldetésénél lódult meg a fantáziám. De hát a német romantika meg a nemzetiségi kérdés próbál meg mulatságosan beszélni Old Shatterhand németországi kalandjai kapcsán.
B.K: - Beszéltünk arról, hogy a szerelmi történeteken keresztül próbáltad átírni a történelmet, de az biztos, hogy nem volt célod romantikus történeteket írni. A szerelmi történeteid inkább ironikusak vagy keserű történetek. És többnyire, amikor a villa lakói olyan történetet követelnek a kristálygömbtől, ami egy sikeres nő története, akkor az nehezen születik meg.
B.É.: - A firenzeiek nem nagyon értik, miről van szó, rendszeresen félreértik a történeteket. Például a kelet-európai szemmel vérfagyasztó prostituált történet után tapsolnak, gratulálnak a női egyenjogúság diadalához. Egyébként nekem is az a tapasztalatom, hogy egyenjogúak az emberek, házasságokat kötnek, tanszéket vezetnek, de közben nem értik egymást. Mindez mulatságosan van szembesítve, mert a firenzeiek igazi szerelmi történeteket akarnak hallani, sikeres fiatalokról, nőkről.
G.A: - Az a benyomásom, hogy a firenzeieknek, a multikulturális utazóknak - akik fölötte állnak a mi elmaradottabb történeteinknek -, olyan a jövőképük, mint a sorozatkedvelőké, akik az amerikai kertvárosi jövőben hisznek, és azt gondolják, oda kell eljutniuk, ez vár rájuk, ha jók lesznek, ha sokat dolgoznak érte. Ezzel szemben azért egyáltalán nem tartunk ott. Viszont ahogyan kacskaringósan vezetik az olvasót a történetek, mint a Tisza, úgy kanyarognak végül mindig ide, Magyarországra, ahol ma sem tudjuk kimondani, kik vagyunk, honnan jövünk és miféle meghasonlottságban élünk, hányszoros identitásunk van, és hogy mindezt nem tudjuk bevallani. Éppen ezért egy nagyon fátyol-fellebbentés is számomra a könyv.
B.É: - Én leginkább csak mulatságos történeteket szerettem volna írni.
B.K: - Politikailag ezt kell mondani.
G.A: - Nem politikáról beszélek, hanem a közérzetünkről. Hogy mennyire nem lehetünk önmagunk, mert annyi identitást kellett beolvasztanunk, hogy a mai napig se tudjuk felfejteni, hol is tartunk.
B.É.: - Lehet, hogy ennek nem egy átok az oka, vagy az itt élők ritka nagy balféksége, hanem olyasmi, amit az egyik öreg mindentudó mond − aki pap is, kommunista is, és elmegy Latin-Amerikába, hogy lássa, miként lehet ezeket összetenni, de még azt se lehet róla tudni, hogy jezsuita-e vagy sem −: nincs olyan ideológia, ami igényt tartana az összes emlékezetünkre. Valamit tehát mindig meg kell tagadni magunkban, ha valamihez csatlakozni akarunk. És sok mindenhez vezethet: meghasonlottsághoz, neurózishoz vagy akár kettős mentalitáshoz.
G.A: - Nem hibáztatnám magunkat azért, mert nem igazodunk ki ebben, viszont azt gondolom, hogy sokféle identitás elfogadását teszed lehetővé a könyvedben.
B.É: - Igen.
B.K.: - Mindenképpen egy hihetetlenül újszerű Dekameron a könyved. De a Boccaccio Dekameronjában igenis van ideológia, nagyon is van benne értékrendszer, egyértelmű benne minden. Van egy jól követhető szabályrendszere is, ami vicces, hiszen Boccaccio a könyvét a szenvedő hölgyeknek ajánlja, akik ha szerelmesek, semmilyen segítséget nem kapnak. Őket bezárják egy szobába, miközben a férfiak kedvükre bóklászhatnak, és mindenféle tevékenységben vezethetik le a búbánatukat. Szóval Boccaccio azért írja a történeteket, hogy a szerelemtől szenvedő nők vigasztalást nyerjenek. Te miért írtad a történeteket? Volt-e hasonló szándékod, mint Boccacciónak? Mert azt elérted, amit ő, hogy egyszerre szereztél gyönyörűséget, de a történetek okulásra is szolgálnak. Ugyanakkor a függelékedben Fiammetta visszatér és gender studiest fog tanítani az egyetemen, hogy a határvidéki nők okulhassanak, jobban beilleszkedjenek a kor szellemébe. Ebben érzek némi rímelést Boccaccióra.
B.É: - Igen, ez a boccacciói ajánlás paródiája. Bármilyen együgyűen vagy tanítónénisen hangzik, nem áll távol tőlem az, ami Boccacciótól sem, és azt hiszem, az a közös pont köztünk, hogy hogyan kell történeteket kitalálni. Az embereknek erről mindig a romána jut az eszébe, a primitívség, a dolgok elhallgatása, de én úgy gondolom − hiszen hiszek a szavak meggyőző és gyógyító erejében −, hogy ha mindent elmondunk anélkül, hogy mást vagy egymást megtámadnánk, akkor annak van valami jó, telepatikus hatása. Ebben az értelemben engem is mágikus ars poetica vezérelt.
G.A.: - 2007-t írunk, megjelent a Magyar Dekameron című könyved, és ettől került helyére az előző kettő, az Esőváros és az Aranyhímzés. Azt azonban nemigen értettem, hogy mit akarsz ezzel a két könyveddel, miért csináltad meg ezeket olyan szép kacskaringósra. Nem láttam azok kifutását. Az Esőváros felvidéki történet, az Aranyhímzés olaszos. A Magyar Dekameronnal azonban minden a helyére került, minden bizonnyal erre készültél. Még arra is gondoltam, hogy mint mindent magába foglaló könyv − hiszen a cím is erre utal – a Megasztárban gondolkodva én mint népi író Oláh Ibolya, te mint multikulturális író Rúzsa Magdi.B.É.: - Ez a megasztáros vonatkozás minden tekintetben ül, de most egy bűnügyi regényen dolgozom, tehát nincs bennem szándékosság, én csak 4 és fél éve írok.
B.K: - Gondoltál arra, hogy ha valaki igazán megnézi ezt a könyvet, az más tudattal vásárolja meg: végre itt egy nemzeti Dekameron az asztalon?
B.É: - Nem neveztem ki olvasói elvárást sem, és nem akartam olyan címet adni, ami már eleve választ a lehetséges olvasók között. Olyan címet szerettem volna, amelynek a kelepcéjébe esnek.
B.K: - Ha mágikusnak találod a nyelvet, akkor neked feladatod, hogy különböző mágikus módokon juttasd el az olvasókhoz ezeket a szövegeket?
B.É: - Pátosztudatot nem vállalok fel. De a beszéd jó dolog, önmagában is jó dolog, és van gyógyító hatása. Amikor Seherezádé meggyógyítja azt a szerencsétlen neurotikust, akkor valójában nem ő, hanem a történet gyógyítja meg. Én csak ezeket adom át.
Bánki Éva honlapja
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése