Szécsi Magda: Darinka

Hol egy rosta kellett kölcsön éppen tőlünk, mintha bent a faluban nem lett volna kitől kérni, hol a lovakkal volt baj, lesántultak, felfújódtak, patkolni kellett volna, pedig apám se lódoktor, se kovács nem volt, csak egy szép szerb cigány, aki megdobogtatta a női szíveket. Az asszonyok cifra kendői, volt, hogy jobban belepték a tanya udvarát és környékét, mint anyám féltve nevelt virágai, pedig azok aztán tarkállottak már messziről: rezeda, sarkantyúvirág, mályva hirdette, hogy nincs asszony nélkül a tanya, és muskátlik adták hírül, hogy boldogság van a ház falai között. Mert a szüleim valóban boldogok voltak. - A Szerelemküszöb kötet második elbeszélése.

A Szerelmküszöb kötet tartalma: Szerelemküszöb: 1. rész; 2. rész; Darinka; Húsevővirág; Emlékek temetője; (sms) Szerelemkollázs; Hiány; Meztelen idegekkel; Éhség; Halálos ősz.

"Az irodalmi centrifuga honlapján olvasható novellák - egy kiadatlan kötet anyaga, ami nem kellett a kiadókak. Kettő padlót fogott, egy ingyen akarta, a harmadik hugyér-szarért, a negyedik nem tudott pénzt szerezni rá, ez a Fekete Sas volt, ahol Székely Magda zseniálisnak tartja a kötet minden novelláját." Szécsi Magda

Szécsi Magda: Darinka

Az ammónia és a szalmiáksó neve egyiptomi eredetű, az egyiptomi lányok szüzességét ma is ezüst nyaklánc jelképezi, a lovaglás sikerének kulcskérdése az első felülés, a Chemol Travelnél egy 2 hetes Thaiföldi üdülés 469.900 Ft, az első adventi nyomtatott kalendárium 1902-ben jelent meg, egy hamburgi gyereklapban, Stanislaw Lem a fantasztikus irodalom legjobbja, kötelező olvasmány a lengyel általános iskolákban, Magyarország legszebb gótikus temploma a Nyírbátori Református templom, a XV. századból, aminek alapítója Báthori István erdélyi vajda volt... Az emberek sokat tudnak, tele van a fejük mindenféle információkkal, csak önmagukat nem ismerik (vagy letagadják, ha igen?), én is ilyen vagyok, nem akarok tudni magamról, és elfojtom az emlékeimet. De egy nap a bátyám megfogta az állam, és mélyen a szemembe nézve azt kérdezte, hogy miért nem megyek férjhez. Ez jó kérdés, mert magam sem tudom a választ arra, hogy miért hajtom el magamtól a férfiakat, mint egy frigid fúria, miért nem vágyom családra, szeretőre, mint más normális nők. Hetekig nem találtam a helyem, folyton ott zsongott a fejemben Ivica kérdése, és alig vártam a karácsonyi ünnepeket, hogy leutazhassak a tanyára, ahol a gyerekkoromat töltöttem, hogy gondolkodhassak magamon. A bátyám a feleségével és a kislányával Erdélybe készültek, így tudtam, hogy egyedül leszek napokig, legfeljebb Fodor néni állíthat be, akire a tanyát bíztam, hogy hetente nézzen rá a házra, ami a falutól 5 km-re van, de az a pár perces út meg se kottyant Fodor néninek biciklivel, pedig jócskán túl van a hetvenen, míg én egy puhány, városi macska vagyok mellette, a magam 42 évével, aki elszokott a nehéz fizikai munkától. Nem volt ez mindig így. Gyerekkoromban 2 lovat, 1 tehenet, 4 disznót, meg tyúkokat tartottunk, és pár libát is, talán nyolcat, kilencet. Az állatok gondozása jórészt Ivicára és rám hárult, apám főleg a lovakat látta el, míg anyám egyáltalán nem foglalkozott ilyesmivel. Ő csak a háztartással, a főzéssel, mosással törődött. Akkoriban még nem volt vezetékes vizünk, a kútról hordtuk kannákban és 15-20 literes sötétkékre mázolt bádog hobokokban. Irtózatos munka volt a vízhordás. Ezt csak az tudja, aki csinálta, aki benne élt abban a napi küszködésben, hogy leszakad a karja, a háta a cipekedéstől, de nem állhat meg, mert bőg a tehén, dobognak a lovak, a visítanak a disznók, inna mind, és anyám hajt, mert a mosogatáshoz is kell még víz, na és a fürdéshez is melegíteni kell még a sparhelton, legalább 4 vödör vizet. A tanyán nem volt megállás, de ez jó is volt. Apámmal sokat nevettem munka közben, míg hordtuk a tápot, kevertük a moslékot, vagy almoztunk. A víz bevezetése után könnyebb lett az életünk valamivel, de addigra már sokat változtak a dolgok. Ivica kollégiumba került, és kevesebb állatot tartottunk, disznót, tehenet egyet sem. Lovat igen. A lovakhoz apám úgy ragaszkodott, hogy tán bele is halt volna, ha eladjuk őket. Szerettem nézni apámat. Mindent olyan rátermetten, természetesen fogott meg, hogy jól állt neki a munka. És persze gyönyörű ember volt. Magas, erős, és fekete. Nem volt nála jóképűbb férfi a környéken. Ezért is jártak ki olyan sűrűn a faluból a tanyára az asszonyok, amit anyám nem nézett jó szemmel, és én sem. Vágyakozva, parázsló szemekkel lihegték apám arcába buta ürügyeiket, hogy igazolják ottlétüket. Hol egy rosta kellett kölcsön éppen tőlünk, mintha bent a faluban nem lett volna kitől kérni, hol a lovakkal volt baj, lesántultak, felfújódtak, patkolni kellett volna, pedig apám se lódoktor, se kovács nem volt, csak egy szép szerb cigány, aki megdobogtatta a női szíveket. Az asszonyok cifra kendői, volt, hogy jobban belepték a tanya udvarát és környékét, mint anyám féltve nevelt virágai, pedig azok aztán tarkállottak már messziről: rezeda, sarkantyúvirág, mályva hirdette, hogy nincs asszony nélkül a tanya, és muskátlik adták hírül, hogy boldogság van a ház falai között. Mert a szüleim valóban boldogok voltak. Nem csókolták, nem ölelték ők egymást előttünk, de az a mély egyetértés és harmónia, ami az egymás felé fordulásaikban volt, meg ahogy anyám, apám elé tette az ételt, minden csóknál, szónál többet mondott el, kettejük szerelméről. Hiába is lihegtek apám arcába vágyakozva a falusi asszonyok, nem látott, nem hallott ő senkit anyámon kívül. De ő mégis elgyengült a torkához kapva, ha meglátta apámat az asszonyok gyűrűjében, és volt, hogy napokig meg sem szólalt, mintha virággá változott volna. Különösen egy szép, kemény húsú, örökké nevető asszonyra, a Kanalas Trézsire volt féltékeny. „Hisz’ fajtabelije…” – mondta összehúzott szemekkel nekem, aki csitítani akartam gyerekfejjel. Azt hiszem anyám kevesebbnek érezte a maga aranyló szőkeségét, a Trézsi lobogó, feketén izzó szépsége mellett, aki nyíltan apámnak táncolt, apámnak énekelt, őt hívogatta minden mozdulatával, szeme villanásával. De apám hű maradt anyámhoz, míg élt, mert képes volt lekötni lángoló szerb cigány temperamentumát, lázas vágyait és féktelenségét. Apám nagyszülei 1914 nyarán települtek át Magyarországra, abban az évben, amikor Ferenc Ferdinánd Szarajevóba látogatott, és a Princip nevű gyilkos diák lelőtte őt, a trónörököst, és feleségét. Amikor Belgrád bejelentette, hogy igényt tart Boszniára, na, ez volt az utolsó csepp dédapám poharába, aki ráérzett (ha nem is eléggé) a nagy világégésre és családját féltve, Magyarországot választotta menedéknek, és nem Amerikát. De ott nem voltak rokonok, míg itt nem is egy, hát kézenfekvő volt, hogy melyiket válassza. De hiába él itt 1914 óta a családom, mi csak „a szerb cigányok” vagyunk, ha emlegetnek bennünket, pedig nagyapám és apám is itt született már. Nem csodálkozom, hiszen a Kanalas Trézsiék 700 éve élnek itt, és mégis cigányozzák őket. Így lesz ez kétezer év múlva is, ha csak csoda nem történik, és fel nem fedezik, hogyan elegyedjen az olaj a vízzel. A vegyes házasságok nem tartoznak a felfedezés kategóriájába tapasztalataim szerint, hiszen anyám magyarsága nem tett magyarrá mások szemében, se engem, se Ivicát, se a Fuxberger Dánielt, akinek szintén magyar volt az anyja. Nem is csoda, hogy ő volt gyerekkorunk egyetlen barátja. Mi hárman elválaszthatatlanok voltunk, mert az iskolában kilógtunk a sorból a nevünkkel, a sok Jancsi, meg Józsi, Kati között, és a származásunk is csípte sokak szemét, hát egymással barátkoztunk. Dániel, akit mi Szoszinak becéztünk, gyakran kijárt a tanyára, segített az állatok körül, hogy hamarabb játszhassunk. Ilyenkor neki feszültünk a nagy pusztaságnak és felfaltuk egymás ábrándjait nevetés nélkül, mert hittünk abban, hogy azok lehetünk, akik lenni akarunk. És azok is lettünk. Szosziból állatorvos lett, belőlem tanítónő, Ivicából, bár nem lett Széchenyi István, ahogy akarta, de restaurátorként is elégedett lett az életével (mivel a legnagyobb magyar restaurátor címet adományozta magának, és valóban kiváló volt a szakterületén), míg ki nem nevezték múzeumigazgatónak pár évvel ezelőtt. Azóta csak papírokat tologat, és kevesebbet is nevet, míg Margitka, a felesége ettől kivirult. Érdekes ez. Érdekes, hogy néha mennyire nem találkoznak a vágyaink. Gyerekként sokat nevettünk. Bármin nevetni tudtunk. Elég volt, ha csak egymásra néztünk mi hárman és kipukkadt belőlünk a nevetés. Most már persze tudom, hogy tele voltunk szorongással, és nevetéssel oldottuk fel, de akkoriban nem találtam magyarázatot a féktelen röhögési ingerünkre. A boldogtalan emberek is nevethetnek sokat, de az ilyen fajta nevetés nem ér többet, mint a másodszorra is kifőzött tealevél, és mi hárman, sokadszorra kifőzött tealeveleket nevettünk a világba. Azt hiszem, ezért lett belőlem pedagógus. Hogy megmutassam, nem kell szorongást kelteni a gyerekekben ahhoz, hogy tiszteljenek bennünket, felnőtteket. Nem kell megütni a gyerekeket, nem kell semmivel leönteni őket, nem kell egymásra uszítani és megalázni őket, majd megdicsérni azokat, akik mások megalázásában élen jártak. Velünk ezt tették. A világ legrosszabb iskolájába jártunk. Egyszer erről, ha nyugdíjas mamóka leszek, írok egy könyvet. Ahol most tanítok, annyi az alkalmatlan kolléga, hogy néha úgy érzem megállt az idő és ott vagyok újra, ahonnan elindultam, az idegbeteg orosztanárnő, az alkoholista igazgatóhelyettes, a sikítozós kielégítetlen énektanár óráin, ahol a gyilkosságon kívül, bármi előfordulhatott. Persze, hogy megváltás volt iskola után nekifutni a rétnek, ahol nem kellett félnünk senkitől. Nem csak játszottunk. Mi komolyan vettük a tanulást is. Annyira komolyan, hogy szóról-szóra bemagoltunk minden szöveget, sőt Szoszi odáig ment, hogy még a tankönyvek oldalszámait is, amivel megnevettetett bennünket...

***

A tanya hófehér falai mindig megdobogtatták a szívemet, már az országúti elágazásnál, ahonnan hirtelen rá lehetett látni, a lombos akácos után. A kollégiumi hónapok után visszatérve ide, kisebbnek láttam az oszlopos házat, az istállót, az ólakat és a szüleimet is. Így volt ez sokáig. De pár éve már akkorának találok mindent a valóságban is, amekkorának az emlékezetemben őrzöm őket, pedig van, hogy hónapokig sem jövök ide, legfeljebb egyszer egy évben, mint most. Ahogy leáll az autó motorja mindig a csend az első, ami újra és újra meglep. Van, hogy hosszú ideig csak ülök és ezt a csendet hallgatom, kormányra hajtott fejjel. És a szívem mélyén azt várom, hogy megszólal apám, és felcsattan anyám boldog nevetése, hogy újra itthon vagyok. De ők már sosem fognak örülni nekem, nyilall belém minden alkalommal, és földdel keveredett csontok jelennek meg a fejemben, amitől sírnom kell. Ebben a sírásban ott vagyok velük a föld alatt, magam is csonttá válva, emlékké, valami feldolgozhatatlan érzéssé, ami nem is gyász, hanem a meglopott gyerek csalódása, aki azt hitte, hogy az élet örök, és anyja puha öle mindig menedéke lehet, és apja gyönyörű szeme a világ végezetéig kísérheti az életét. Mindig taszított a pusztulás, a halál, az elmúlás, pedig a tanyán korán találkoztam velük, az állatok és a növények kapcsán, de még az a villámcsapta diófa is, ami az istálló mellett állt gyerekkoromban, vacogtató hiányt kelt bennem a mai napig, mert lennie kellene, ha egyszer volt. Úgy, mint az évszakoknak, amik mindig visszatérnek. Anyámnak, apámnak is így kellene visszatérnie hozzám, ahogy az ősz, ahogy a nyár. A visszafordíthatatlanságnál nincs nyomorultabb érzés, és ezen nem segít semmi, se hit, se vallás, se józan ész, se sírás, semmi a földön. Miért szültem volna gyereket?, hogy átélje ugyanezt, amit én? Nem, nem soha! Képtelen lennék tudatosan megnyomorítani egy embert, a gyerekemet, az élettel. Erről soha senkivel nem beszéltem még. Érzem valahol mélyen magamban, hogy ez nem normális, eltér a megszokottól, de egész komolyan így gondolom. A bátyám nem így gondolja, a két gyereke a bizonyíték erre, akiket volt bátorsága, tudatosan tervezve, megteremteni. Milyen bátor. Egy hős! Ezt gondoltam Ivicáról, amikor elmondta, hogy gyerekük lesz. A sógornőmről nem gondoltam ugyanezt. A nők természetes állapota a befogadás, erre vannak kódolva, engem kivéve, de a férfiak mindig hősök a szememben, ha gyereket vállalnak és SZERETNI KÉPESEK egy idegen testből, világra csusszant harmadikat! Azt mondják ez természetes. Ha valóban az, akkor bennem ez, miért nem természetes? Apám szeretett engem. Igaz, nehéz volt elhinnem, hogy engem szeret, és nem azt, amit anyámból bennem lát. Talán ezt kellene jól átgondolnom, de nem nagyon merem... mert mi van, ha nem magamért szeretett? És, ha anyám is csak apámat szerette bennem, nem engem? Félek a választól, amit csak én adhatnék meg magamnak most már. Jaj, Mrazics Darinka! Ne gondolkodj ezen, szállj ki az autóból, és tedd a dolgod! Az a fontos, hogy szerettek...

***

Anyám tányérjai... csak a fehér színű tányérokat szerette, és a piros ételeket, a paprikás, paradicsomos ízeket. Nálunk még a vasárnapi húsleves is vérpiros volt. Anyám valami szép pogány hittel hitte, hogy a szegedi paprika hosszú életet ad és összeköti a családot, elűzve minden rontást és bajt a fejünk felől. Hogy honnan vette ezt, sosem árulta el, de míg élt hitt benne, és működött is a napi paprika áldozat. Betegek sosem voltunk, a család együtt maradt, bűn nem léphette át a házunk küszöbét, és apám se vágyakozott más nők után. Anyám tányérjai tisztán, hibátlanul sorakoznak a konyhaszekrény felső polcán, csak anyám nincs már sehol. A szegedi paprika nem jó halál ellen... igaz, ezt anyám sem állította. Apám egyszer eltört egy fehér tányért. Szerelemből. Anyám féltékeny volt, mint mindig, ha apám cigányul énekelve jött haza a faluból, és ez gyakran előfordult, mert nótás kedvű volt szegény. Anyám meg zokogott, és egy este apám, nevetve felkapott egy tányért, földhöz csapta, és azt mondta: ennyi darabban láss, ha rajtad kívül van valakim! Innentől anyám, ha féltékenykedett is, nem mutatta. Vagy hitt, vagy féltette a tányérjait? Nem tudom. De szerelemféltésből nem láttam többet sírni...

***

Szexuális vágyat sokszor éreztem már, de szerelmet soha. Szoszi volt az első szeretőm. Nyár volt, augusztus, virágillat, és alig voltunk 17 évesek. Reggel még nem tudtam, hogy késő délután elveszítem az ártatlanságomat. Nem volt szerelem és nem is készültem rá! Csak úgy megtörtént a kukoricásban. Ügyetlenek voltunk. Még ma is elvörösödök, ha eszembe jut, mert Szoszi a nagy vágyban és kapkodásban eltévedt és elől hátul elvesztettem a szüzességemet 11 perc alatt. Nem volt jó. Nem fájt. Nem bántam. Szoszi arcát nézve, végig apámra gondoltam. Ez volt az egyetlen, ami zavart, amit bántam, de nem tudtam ellene semmit tenni, mert bebizonyosodott, hogy nem tudok másra gondolni, csak az apámra aktus közben. Lehettem bárkivel, ez így volt. Pedig igyekeztem elhessegetni apám arcát, szemét, nevetését, de nem sikerült. Se 17, se 20, se 30 évesen. 12 éve már nincs szeretőm, még futó kapcsolataim se. A komoly kapcsolatoktól pedig úgy menekülök, mint egy halálos ítélettől. Nem akarom szégyellni magam minden szeretkezés után, hát úgy döntöttem, hogy nem kell senki! Ezért zavarom el magamtól a férfiakat. Ezt tudtam mindig is. Csak az okot nem. Az okot arra, hogy miért gondolok apámra a legintimebb pillanataimban. Lehet, hogy szerelmes voltam... vagyok apámba, mióta az eszemet tudom? Ezt még végig kell gondolnom... olyan sok érzésre, amit nem ért az ember, ráfogja, hogy szerelem, miközben azt sem tudja mi a szerelem. Mert, mi az? Talán csak szépen gyűlölés... ez hülyeség! Apámat nem lehetett gyűlölni se szépen, se csúnyán. Őt csak szeretni lehetett, hiszen belőle is áradt a szeretet. Ha simogattál már sárga pelyhes kiscsibéket, akkor tudod mire gondolok. A kiscsibék olyan gyengék, védtelenek, hogy úgy érzed, megölöd őket már attól is, ha simogatod őket. És minél tovább simogatod őket, annál jobban feltámad a vágy benned arra, hogy igen, zárd össze a markod és öld meg őket, pedig nem is akarsz ölni, de olyan kicsik, olyan finomak, puhák, hogy elviselhetetlen... Apámban nem volt meg ez a vágy, hogy összeszorítsa szép markait. Ő képes volt elviselni, hogy erősebb! Bennem minden dolog elviselése egyenlő az élet és ember szeretetével, már egészen kicsi korom óta. Erre tanítottak apám cigány meséi, erre a falu, ami minden árvíz után újjáépült, elviselt minden rombolást. Nagyon kell tudni szeretni a folyót, a földet ahhoz, hogy ne néptelenedjen el egy földrajzi fekvése szerint periférikus zsákfalu, a fővárostól messze keletre. Elviselés... elviselni... már a kifejezés is mezők virága bennem és a lovak szőrének az illata, meg apám kiscsibéket simogató gyengéd érintése, ahogy felemel nevetve, és azt mondja, nincs semmi baj, a baj akkor kezdődik, ha olyan ráncos lesz a szájpadlásunk, mint az elefántok bőre, és egy ásónyommal eltemette a három kiscsibét, amit az ELVISELHETETLENSÉG miatt megöltem. „Majd megtanulod”, mondja és az ölében visz be a házba. 3 éves vagyok. Sírok a csibék után. Nem értettem miért nem csipognak, miért nem mozdultak többé. Túlszerettem őket. Nem viselték el. A csibék nem tudnak szeretni. Szeretni csak apu tud. „Mi történt?”, kérdezi anyám riadtan, amikor az ölébe rak. Semmi, mondja, csak elkezdte tanulni az életet… de a csibékről hallgatott.

***

A temető messze volt a falutól, de közel volt a tanyához. Sokat játszottunk ott, főleg az elkerített régi sírok között, amikhez át kellett törni a tüskés bozótoson, az eperfákat őrző darazsakon, amik úgy zsongtak, zsizsegtek, hogy messziről is hallani lehetett őket. Ivica és Szoszi a félelem miatt szerettek ott játszani, én a vadrózsák illata miatt. Ott a temetőben láttam életemben először szeretkezni embert. Állatok üzekedését már láttam. Az olyan természetes volt, mint hogy tejet ad a tehén, vagy hogy nyáron bolhás a Körös, a fehérszőrű komondorunk. Ivica súgta, hogy nézd már mit csinálnak azok ott, és egy eldőlt márványlap felé mutatott, amin egy férfi és egy nő ölelte egymást meztelenül. Emlékeszem, Szoszi azt mondta, hogy „disznók!”, és elfutott Ivicával, én meg 10 évem minden kíváncsiságával, földbegyökerezett lábbal, úgy néztem őket, mint amikor Nusi a tehenünk ellett, és apám könyökig véresen veszkődött, hogy kihúzza belőle a kisborjút. A Vitéz Csámpay Ádám feliratú sírkövön ülve, ott akkor azt vártam, hogy ugyan mit húznak ki, és kiből húznak ki valamit, mint apám a Nusiból. Végül senkiből nem húztak ki semmit, és nem értettem, hogy akkor mit bőgött a boltos Bori néni, és mit hörgött annyira a Vincze tanár úr. Mondtam is otthon apuéknak, hogy a Bori néniéknek a temetőben nem lett kisborjújuk, pedig úgy szenvedtek, mint a Nusi. Apám nevetni kezdett, anyu meg sírni, hogy „a mocskos tehén, mégis csak csalja az öcsémet...” Ivica, aki anyánk sírására jött be egy vödör vízzel, azt kérdezte, hogy mi van. Vállat vontam, hogy nem tudom. De magamban azt gondoltam, hogy van, aki örül, ha kisborjú születik, van aki nem örül. Én mindig örültem a kisborjúknak, talán ezért nem szerettem a síró anyut abban a percben. És mire megértettem, hogy miért sírt, addigra elmúlt pár év, és Bori néni már rég elvált anyu öccsétől, attól a részeges nagybátyámtól, aki nem egyszer cigányozta le aput, de apu elintézte annyival mindig, hogy „bolond vagy te, sógor”, és hazatámogatta, a szőke szemöldökű, apró embert, aki háromszor nősült, de egy feleségét sem tudta megtartani.

***

Apám torokrákban halt meg. Anyám szívrohamban, apám temetése után 3 hónappal. Irtózatosan szenvedett. Talán nem is volt magánál 3 hónapig. Sírt, káromkodott, imádkozott, káromkodott, majd megint sírt, végül aludt, és minden kezdődött elölről. Csontsoványra fogyott az én szép anyám. Alig lehetett ráismerni abban a ráncos, dülledő szemű öregasszonyban, aki szégyenkezés nélkül üvöltötte világgá, mint egy elhagyott ribanc, hogy „Reggeltől-estig basznunk kellett volna, hogy ebbe haljunk bele! Együtt… együtt!” Ivica persze elmenekült a temetés másnapján, így rám maradt minden. Anyám ápolása, az állatok... és a magam fájdalma is, ami senkit sem érdekelt. Anyám képtelen volt elfogadni, hogy apám betegségbe halt bele. Valahogy, az agyába ült őrület, azt hitette el vele, hogy apánk az undorba halt bele, hogy tőle undorodott. A nap bármelyik szakában meztelenre vetkőzött és „leltározott”, az öreg fakeretes tükör előtt, amin faragott galambok csókolóztak, amit még apám készített, házasságuk első éveiben. Míg anyám a tükör előtt zokogott, én a konyhában zokogtam, mert nem tudtam segíteni rajta. Így, hát hagytam, hagy üvöltözzön, hogy „Isten utálta az asszonyokat! Miért csak az asszonyok melle lóg, miért csak ők tágulnak szét lavórnyira a szülésbe? Ez a has régen nem lógott... ez az arc mitől ráncos? Gyere Darinka! Nézd! Kötélnyi ez az ér a lábamon! Csomókban hullik a hajam! Az Isten bassza meg, az Isten, az Isten… hát, mi lett belőlem?! Persze, hogy meghalt! Hogy élhetett volna tovább velem az apád… hogyan? Egy ilyen... ilyen... jaj, meg akarok dögleni! Csillagvirágnak hívott, aztán már semminek nem hívott...” És ez így ment naponta többször, pedig kapott nyugtatókat, de mintha azoktól még idegesebb lett volna. Az orvos óvatosan kórházat ajánlott, de semmi pénzért nem engedtem volna, hogy beszállítsák az örültek házába, és élőhullává altassák. Ketten voltunk a tanyán. Itt üvöltözhetett, járhatott pucéran, fetrenghetett a földön, senki sem rohant, hogy kényszerzubbonyt húzzon rá! Persze voltak csendes félórái, amikor már majdnem olyan volt, mint régen, míg apu élt. Szelíden öntözte a virágait, a Vitnyédi nevű kuruc huszárt emlegette, aki neki ük-ük őse volt, az állatokat is kérdezte, hogy van még elég táp, daráltam-e kukoricát, Körös hova kóborolt. Aztán egyik pillanatról a másikra törni-zúzni kezdett, meg zokogni, hogy bár ne szült volna gyereket, és rám parancsolt, hozzam haza apámat a faluból, mert ott mulat az, dehogy van a temetőben, és cibálni kezdte lefelé a ruhákat magáról. Nehéz időszak volt. Végtelenül szántam anyámat, de végig abban reménykedtem, hogy meggyógyul. Az utolsó napon nem engedett főzni, nem engedte megetetni az állatokat sem. Feküdt. Én az ágya szélén ültem, és ahogy kérte, fogtam a kezét, és egymás szemét néztük. Semmi mást nem akart, csak látni a szememet, mert olyan volt, mint az apámé. Álmában halt meg. A temetésén azon gondolkodtam, hogy apám milyen lett volna, mit tett volna, ha anyám hal meg előbb? Nem akarom megtapasztalni, milyen érzés elveszíteni a szerelmemet. Nem akarok szerelmet! Erre gondoltam, míg a föld hullott anyám koporsójára. Sok éve már ennek…

***

Sosem volt még ilyen csendes karácsonyom, de valahogy nem bántam, hogy Ivicáék nem voltak ott. Ott volt velem apám, anyám. Teljesen kitöltötték a gondolataimat. Igen. Rájöttem, hogy apám és anyám elegek voltak egymásnak. Egymást jobban szerették, mint engem vagy a bátyámat. Van ilyen szerelem. Éjfélkor elindultam a faluba a misére, de a Főtéren meggondoltam magam, és Pest felé vettem az irányt. Meg sem álltam a lakásomig. Átaludtam az ünnepeket, majd bejelentkeztem egy pszichiáterhez, mert féltem egyedül emlékezni... Ennek fél éve már, de még mindig nincs válasz a problémámra. Ami biztos, hogy apám soha nem zaklatott szexuálisan, és nekem nem voltak erotikus álmaim vele! Boda doktor azt mondta, hogy a nők az apjukhoz kísértetiesen hasonló férfiakat választanak társnak a kapcsolatok nagy részében, és hogy ez normális történés. Biztosan igaza van, de én nem találkoztam még apámhoz hasonló férfival. Ez segíthetne rajtam. Hát nyitott szemmel járok. 60 éves koromra majd csak megtalálom. Nem adom fel! Én is járok valakinek...