2008. szeptember 5., péntek

Take this waltz

„Mert szeretlek, gondoltam képzeletben, mert szeretlek, gondoltam, két éve vágyom rád, amikor először olvastalak, máris szerettelek, és szomorú voltam, amikor megtudtam, hogy jársz valakivel, jó volt érezni, hogy legalább valamilyen sejtatomod a végtelenből bennem volt egy kis időre, mert jó érezni, ahogy az idő kiáztatja az időmosta sebeket és selyemruháit, a tengert, hogy ez örökké így marad, mindig, mindig, mindig, hogy az idő kimossa az idő áztatta sebeket és eltűnik minden, elporlad a tengermarta tájon, velem együtt tűnik el. Ebből a távlatból a fájdalom lényegtelen és túlélhető variációja az életnek, mert az idő lemos mindent, az agyagos testek selyemruháit is.” – Czapáry Veronika írását olvashatják.


Czapáry Veronika: Csak egy tánc


„Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek”


Csak azért akartam megírni, mert szép volt és mert nem tudom hogyan történt, hiszen évek óta nem történt velem. Aki végigkövetette a Litera naplómban a pasikkal való kapcsolataim reménytelenségét, az tudhatja, évek óta nem csináltam ilyet, pontosan azért, mert mérlegre téve mennyit nyerhetek és mennyit veszthetek, mindig az utóbbi felé borult a mérleg, de most volt egy utolsó tánc.



Azt mondta, járjuk el a béketáncunkat egy partin, mert évek óta megromlott köztünk a viszony, egyszerűen csak táncoljunk és én arra gondoltam, hadarva és magamból kikelve, a kék és sárga között vergődve, oké, egy táncból nem lehet semmi, abból biztos nem lesz baj, hiszen csak egy tánc.

Take this waltz.

Ha másfajta emlékezettechnikával működne az agyam, azt mondanám, nem tudom már kinek az ötlete volt és mikor történt, minden olyan egyszerűen ment. Régóta nem történt velem ilyen és egyszer csak éreztem, lágyan simulok vele együtt a végtelenbe. Nem is őt szeretem, hanem a táncot, ezt a végtelen dekadens lemondó hangulatot, szeretem ezt a táncot, iszonyú jó érzés vele táncolni erre, akivel már évek óta próbálom tisztázni a viszonyomat. De több nem lesz, gondoltam, nem hagyom, hogy megfogja a seggem, se azt, hogy hozzám érjen, semmit sem hagyok. Nem fogja megfogni a mellemet sem, nem lesz semmi de semmi, mondtam magamnak, Veronika, te tudsz magadra vigyázni, tudod, hol a határ.

Aztán betettük a take this waltz-ot.

Mondtam, hogy ez a kedvenc számom és megfogta a testem. Először csak megöleltük egymást, és jó volt, aztán hirtelen minden kiürült, megváltozott, létre jött, átkerült egy másik oldalra, felforgatódott, lilává változott és azt vettem észre, hogy már órák óta csókolózunk, de nem tudom, hogyan történt. Aztán szép csöndben falni kezdtük egymást, egyre jobban falni, már megfogta a fenekem, úgy egészen, mind a két felét, előtte lágyan végigsimított a vállamon, a karomon, a kezemen, a testemen, a bordáimon, a combom oldalán, megint a kezemen, átfogta a karom, magához szorított, én is őt, simogatni kezdtük egymást az őrületig, mert mindketten tudtuk, hogy ez maga a dekadens, értelmetlen, reménytelen, héja szerelem, a kezét, csak a kezét először, órákon át, de azt hosszan és nagyon, végig és megint, aztán újra és akkor már tudtam, elértünk egy pontot és én végre elvesztem.

Hogy végre elveszetem. Nem érdekelt a jövő és nem érdekelt a múlt, nem érdekelt semmi, az sem, hogy tudom, van barátnője, aki otthon várja az ágyban, hogy már évek óta együtt laknak, én pedig ezekből a hármas játszmákból mindig kegyetlenül kiesek, csak mosolygott és én is mosolyogtam, kacagtunk, hogy ilyen megtörtént velünk, nem is gondoltuk volna és az agyamban éreztem a simításait, az érhálózaton át addig és tovább jutott, simogatás közben a bőrömmel nem tudom elmondani mi történt, nem, nem fog megdugni, mondtam magamnak, nem adom oda magam, nem fekszünk le, igen, erősítettem magam azzal, ami a büszke nők sajátja, ha rögtön lefekszel vele, nem kellesz neki másnap, cigiztünk és bort ittunk, nevettünk és kerestük ezt a végső táncot, az utolsót, Leonard Cohentől, a legvégsőt, és a magyar pincéreket, láttam Bécset, a koncerttermet, a keringőt és hallottam a hangot, ahogy a katonák háborúba indulnak, mert arról szól a dal, előtte még egy utolsó tánc, hozzám simult és hozzá simultam, aztán jobban megmarkolt, keményen, rondán, mint a héja, belemart a húsomba, megszorította, s én vissza, aztán megint hozzá simultam, éreztem, ha elesek, meghal, éreztem, ha elesek, megtart. Nem is gondoltuk volna, ugye, milyen vicces, mosolyogtunk, de én gondoltam, mert már két éve várom, csak táncoltunk addig a végtelenségig, ahonnan nincs kegyelem visszajönni, ahol a vér újraéled, és nincsenek kérdések és csókok. Mondtam, hogy próbáljunk normálisan gondolkodni, gondoljon a barátnőjére, próbáljunk normálisan gondolkodni, érted, üvöltöttem, mi ennek az értelme, a jövője, semmi válasz, én nem szeretném, mert a másnapok fájni fognak, rohadtul és kétségbeesetten fognak fájni, mint egy összekuporodott, nyomorult, elhagyott csecsemő sírom tele a szobámat, a lavóromat, a könnyeimet és mindenhonnan ez az aranyhajú szomorúság fog áradni bennem, gondolkodjunk már, mi történik most. Hagyjuk magunkat elsodorni oda, ahonnan nem szabad, de ha igen, akkor nagyon ciki visszajönni. Gondolkodni próbáltam és minden felmerült elgondolás szerint van barátnője, én pedig őrült vagyok és nem konszolidált, de pont ezért tudok őrült szerelmi élményeket is nyújtani a pasiknak, amikre keményen rá szoktak kattanni és belém szeretni, a hármas játszmákban viszont mindig vesztek, ne, Veronika, Veronika, NE!, könyörögtem magamnak, mindhiába.

Abba szoktam hagyni. Van egy pont, ahol még ki tudok szállni és azt mondom, szia édes, holnap találkozunk és persze nincs másnap, mert nem hív fel senki, de itt ez annyira jó volt és annyira nem gondoltam semmi rosszra, csak arra, hogy ez nagyon jó, és ha felmerült a jövő is csak arra, hogy ez annyira jó lesz, hogy ő biztosan nem akar bántani, nem lesz semmi baj, bár jöttek sötét felhők, azokat elmondtam, de ő elhessegette, merthogy mennyire, de mennyire jó vele, isteni, és nekem már három éve nagyon, őrülten tetszik és sosem vett észre, most mit csináljak? Ki fog megvédeni? Két évvel ezelőtt történt meg velem, hogy ilyen felelőtlenül elsodort egy tánc, azóta nem. Azóta nem, ezt nem mondtam el neki, de kellett, hogy akarjon, mert olyan érzékeny és csodálatosan leírhatatlan volt vele csókolózni, persze a pasiknak a szex semmit nem jelent, csak hogy emiatt lenézzenek a nőt, csak a másnapi fájdalom és a többheti konstans fájdalom nem kellett volna, mert nem hívott fel, pedig megígérte, és én sem hívtam fel, mert nem akartam azt hallani, bocs, csak egy tánc volt, ez még jobban fájt volna, mint ha csak önmagamban érzem azt, ami mar. Kiirthatatlan fájdalom áztatott át, hogy már megint ugyanazt a történetet ismétlem, nem tudom megtartani a pasit, aki egy kis időre belémszeret, rámkattan, és őrülten kezdi kívánni a testem, a lelkem, mindenem, csak inni, inni akar engem, hogy még többet adjak oda neki és nekem ne maradjon semmi. De megmaradt minden, megmaradt nekem, mert nem hívtam fel. A csókjai egyre jobban izgattak, egyre mélyebben sóhajtoztam, ő is, bennem egyre több kapu nyílt meg felé, megismételhetetlen és végtelen falak omlottak le, az évek óta elővigyázatosan őrzöttek, mindegyik végtelen vizekre vezetett, oda, ahol az örök szerelem ég megismételhetetlenül.
Mindhiába, ez tulajdonképpen két tánc volt. Mert harmadnap megismétlődött.



És utána a szeretkezés, több órán keresztül, azt szeretném, hogy menjél el, mondta, de én sokat ittam és kiszáradt a szám, olyankor nem tudok elmenni, aztán az ölében ültem egy padon és fáztam, azt mondtam, kérlek, gondoljunk a holnapokra, a tegnapokra, a létezőkre és létezhetetlenekre, majd megírjuk, mondta, de én nem akarom megírni, ez akkor teljesen értelmezhetetlennek tűnt számomra, ez a mondat, én csak szeretkezni akartam, ezen is jót kacagtunk. Hogy ő megírta-e, nem tudom.

Aztán megint megölelt, velem volt és végetért, másnap felkeltem és leírtam, mielőtt elveszik, tönkremegy, szétzúzzák az évek, a nappalok, az élmény a korlát, hogy soha nem fogok tudni olyan pasit megszerezni, aki felhív másnap magától, csak azért, mert kellek neki és szeret, a végtelen és a végtelen, a végtelen, hálózati falak a sejtek az életekre, mielőtt szétbomlanak a sejtek, leültem és végigírtam, megírtam és úgy éreztem, kiírom magamat az életből, ahogyan az eset után mindennap hánytam, többször is egy nap, akkor is arra gondoltam, hogy ezt hányom ki magamból, az élményt, még, még, még, le kellett írnom, mert tönkre fogják tenni a nappalok, örökké szét fog zúzódni és akkor már emlékezni sem fogok rá, az évek alatt nincsen szerelem, hogy hány ezerszer vártam a pasikra és ezekre a reménytelen telefonokra, látom magamat kislányként, ahogyan a piros telefont nézem órákig, várok, most fel fog hívni apa biztosan, ma fel fog hívni és kiderül, hogy tévedés az egész és én mégis számítok, valamit számítok neki és nem csak ez az emészthetetlen fájdalom hasít át, hogy nincsen boldogság, nincsen szerelem, mindent csak elképzeltem, megint szemét módon átvertek és megint évekbe telik, mire feldolgozom, vagy feladom örökre és soha többet senkivel sem próbálkozom, mert úgysem megy. Ez is mindegy, mert a tenger, a tenger ezüstös fénye szétárad bennem, és mert van barátnője, nem hívhatom telefonon, mert nem akarom megzavarni, hátha megint a barátnőjével van szeretkezés előtt vagy után, én pont akkor telefonálok és akkor vége örökre, megkapom azokat a mondatokat, amiket sosem akarok hallani többé. Hogy ez nem számított, hogy ez csak egy tánc volt és mindez azért volt, mert be voltunk baszva nagyon. Nekem kiszáradt a szám és száraz volt a torkom, fájt a fejem és végül azt mondta, egyedül akar lenni, menjek most el és ne beszéljünk erről senkinek, ez már gyanús volt, hogy megint átvernek, mert csak úgy tudjuk ezt a tikot megőrizni, mondta, csak úgy tudunk élni, csak úgy tudunk lenni, csak úgy lehet élni, ha ez a mi titkunk marad és végül igaza lett, én boldog voltam, fára másztam, majmokon ugráltam és egyetlen dolgot élveztem, hogy nem kell gondolnom a nappalokra, a jövőre, hogy nem kell félnem senkitől, mert take this waltz és mert élek, és ez jó, mert nincsenek boldog nappalok és évek, aztán mégis a szörnyeteg egyik karja, ami az életem során bizonyos időközönként elkap és eláraszt. Én elmondtam a barátaimnak, mert ehhez jogom van, és mert kikészít a némaság.

Másnap egyáltalán nem szóltunk egymáshoz, csak harmadnap oldódtunk fel. Megígérte, hogy két nap múlva felhív, de nem hívott, a nappalok kijózanították, mégiscsak jó a barátnőjével, én pedig örök tengerek közt arra gondolok, hányszor hasított így belém a fájdalom, hányszor nem hívtak, hányszor vágytam rá ilyen eszeveszetten, és hogy most fogom először megtenni, hogy nem hívom fel én sem. Hiszen eddig mindig felhívtam őket, mindig elutasítottak, és mindig az gondoltam, azért, mert felhívtam őket, de nem én, inkább szenvedek egyedül, kiheverem, túlélem, találok mást és nem érdekel, elfelejtem, elfelejtem, hogy valaki végre megtalált és megcsókolt, hogy jó volt vele, mint senkivel, hogy olyan egyedien és megismételhetetlenül volt jó, ahogyan senkivel sem lesz többé. Hogy egy hullámhosszon voltunk, hogy semmi probléma nem lenne azzal, ha járnánk, mert egy hullámhosszon pörögünk, hogy fáj, de majd túlélem és találok olyat, aki felhív másnap vagy soha többé nem megyek bele ilyesmibe.

Hiszen vesztettem, megint vesztettem. De ez már mindegy.

Másnap reggel ezt még nem tudtam, boldog voltam, felébredtem és a tousend kisses deep elöntött és elolvastam egy írását egy folyóiratban a dekadenciáról, tetszett, úgy éreztem, hozzám beszél, igen, járnék vele, de nem akarok, nem járnék vele mégsem, azaz nem tudom, nem fontos, mert a kapcsolat az éterbe helyeződött át, a hullámokba, a megsemmisülésbe, a nirvánába, ahol két sejt egyesül, veled van és te nem akarsz mást, csak élni a kockaszínű házban a bársonyos ízű mondatokért, nem védekeztünk, csak nehogy terhes legyek, gondoltam, esemény utánit kell bevennem, de harmadnapra megjött a menstruációm úgyhogy ezt sem kellett, csak a fájdalom ne lenne állandóan úrrá bennem, amikor végtelenített szalagokon ugyanazt ismétlem és ugyanazoknak a pasiknak a telefonjait várom, és nem hívnak fel, nem hívnak fel soha többé. Dance me to the end of love. Ha nem jött volna meg a menstruációm, be kellett volna vennem a tablettát, hogy megöljem bennem a gyermeket és én túléljem, mert mi lesz a maradandó nyomokkal, ő is élni és élni fog, de más nem él, mert a sejtek a csontokon, a hús, a kapcsolódás, hogy vagyok és te nem vagy. Te nem én vagyok.



Én éltem a kockaszínű házban a bársonyos ízű mondatokért, de nem akartam élni tovább mégsem és ő segített nekem velem lenni. Valahogyan a távlatokból, a csillagok és új galaxisok képződményeinek távlataiból ez sem számít- Thousend kisses deep. A kapcsolat átárad rajtam és velem marad örökké az érzés, hogy először tettem meg: nem hívtam fel a pasikat, miután kidobtak, otthagytak, csak a testem kellett nekik, kihasználtak és fájdalmat okoztak. Ilyenkor könyörögni szoktam és még párszor végighallgatni, hogy nem kellek. És mi csak éltünk örökké a kockaszínű házban a bársonyos ízű mondatokért. Ott voltunk és fogtam a kezét, éreztem az energiaáramlást és nem érdekelt semmi, a nappalok sem, csak az energia, ami az agyamba áramlott és amiért megőrülök, mert megőrülök éted baby, annyira kívánlak, érted, megőrülök, nem kellene ezt csinálnunk, gondoljunk csak bele a holnapokba, a fákba, a tévedésbe, a létezhetetlen áramlásba, a tenger foltjain lévő örökkévalóságba, a kanonizációba, gondoljunk a túl jól sikerült mondatokra, apára és anyára, és én mégis félek, de velem vagy újra és elmossa a víz a kezeket, a beáztatott, idő mosta sebeket, a nappalokat, a szégyent, a gondolatot, a végtelen felhőket, a versírást és a foltokat, az olvasást, a gyönyört, apa és anya estét, mi pedig táncoljunk és áramoljunk örökké a fényben és legyünk jóindulatúak, ugye nem támadsz meg minket többé, kérdezte, most már te is a csoport tagja vagy – minden nő, akit megkúrtok, az a csoportotok tagja lehet, kérdeztem, és arról mi a véleményetek, hogy hallottuk, licitáltok a csajokra, én vajon milyen árfolyamon műkeltem el, biztos Karafiáth a legjobb nő, neki van a legnagyobb vételára, ez egy véletlenül kihallgatott beszélgetés volt, de sajnos igaz, milyen a szemem, kérdeztem, komoly, mondta, tényleg, kérdeztem, pedig én vicces akarok lenni.
− Most miért nézünk egymás szemébe?, kérdeztem kétségbeesetten, ki akarunk valamit olvasni belőle, meg akarunk tudni valamit a másikról, valami titkot, amit örökké rejteget? Én nem akarom tudni, engem nem érdekel, kérem a köpenyem, én aludni megyek, én élni akarok, a kockaszínű házban a bársonyos ízű mondatokkal, betakarózni takarhatatlanba, átlátni az átláthatatlant, ellentétekre épülő mondatokat írni, megőrizni a képzelt munkásságot, a sejteket, az áramlást a földeken, az életért a gyöngéket, hogy még azt akarom százszor szeretkezzünk, százezerszer, több milliószor, amíg meg nem elégelem, amíg meg nem unom, de nem akarom, hogy elváljon, hogy otthagyja a barátnőjét miattam, vagy akarom mégis?, nem tudom, csak azt, hogy ez így jó.

Mert az út a lényeg, ami kiáztatja a sejteket, a kocsikázást, az autóút ütemét, az idő kiáztatja az idő mosta sebeket, kiáztat mindent, a sejteket is és magához húz, velem marad örökké, mert az idő kiáztatja az időmosta sebeket, a létezést és elrongyolódik, minden porrá válik a végén, jól láthatóan, egyetlen atommá, az ősrobbanásból visszarobbanásba. Mert szeretlek, gondoltam képzeletben, mert szeretlek, gondoltam, két éve vágyom rád, amikor először olvastalak, máris szerettelek, és szomorú voltam, amikor megtudtam, hogy jársz valakivel, jó volt érezni, hogy legalább valamilyen sejtatomod a végtelenből bennem volt egy kis időre, mert jó érezni, ahogy az idő kiáztatja az időmosta sebeket és selyemruháit, a tengert, hogy ez örökké így marad, mindig, mindig, mindig, hogy az idő kimossa az idő áztatta sebeket és eltűnik minden, elporlad a tengermarta tájon, velem együtt tűnik el. Ebből a távlatból a fájdalom lényegtelen és túlélhető variációja az életnek, mert az idő lemos mindent, az agyagos testek selyemruháit is.

Mert az idő kimossa az időmarta sebeket és selyemruháit, az őrületet, a szerelmet, a megkívánást, ahogyan két test egymásnak csattan, az idő kimossa selyemruháit.

3 megjegyzés:

bokor írta...

Ezt a közhely és giccshalmazt ugyan minek?

becsey zsuzsa írta...

nálam él ez a szöveg, működik. csakúgy visz, sodor magával... és ami nem kevés, szeretet van benne.

Veron írta...

Ja, nalam is el, mivel en irtam.
:)
Koszi, Zsuzsa.
Meg meg sokaknal el, sajnalom, ha giccshalmaznak erzekeled, igazan nem akar az lenni.