Forgács Zsuzsa Bruria az angyalkákról

"Kilenc órára rendeltek be minket. Azóta tündéri hólyagunkat meglékelték, ereinket megcsapolták, a háromszáz dollár vérdíjat készpénzben leszámoltuk, és azóta kellett tűrnünk ebben az ólban egy pinamelegítő körül összezárva, hogy ránk fröcsögjön az egyenest Disneylandből szállított málnaszirupos mandírozott kandarinzselé.
Úgy szerettünk volna mindent megbeszélni. (Többek között a leszívásra váró tündérkezdeményekről.) Ugye, neked is? Ugye, te is? UGYE, UGYE, UGYE? – doromboltak bennünk sikoltásra készen a mondatok. De hallgattunk." - Forgács Zsuzsa Bruria Az angyalkák a mélyben dohognak című novellájának részletét olvashatják mai cikkünkben.

Forgács Zsuzsa Bruria: Az angyalkák a mélyben dohognak

Tíz kicsi tündér ült zsinórban egy popsi-pina melegítő hősugárzó körül egy hat disznóra való tündérólban. (Idővel még két, majd egy tizenharmadik tündérke is csatlakozik hozzájuk.) Szárnyacskáikat, hitelkártyáikat és egyéb vagyontárgyaikat már leadták ugyan a főnéni tündérnek és hét fullajtárjának, de tündér mivoltukban így is felismerhetőek voltak, mert mindnyájan hátul nyíló kis hálókát és világoskék papírpapucsot viseltek, hogy tündérien büdös lábacskáikkal ne zavarják majd a mészáros főtündért, amikor a nagy rázó-szippantót combocskáik közé nyomja.

A tíz, majd tizenkettő, később tizenhárom tündér most látta életében először egymást, ezért nagyon tartózkodóan ültek be a pinamelegítő köré, és nem emeltek kifogást a televízió készülékből diadalmasan rájuk ömlő rózsaszín, hupikék, ovisárga vattacukor, pattogatott zizi és felfújt rágógumi lufik – a hetes csatorna szokásos szombat délelőtti műsora – ellen. Az első óra után azonban, amikor már fülükön, orrukon, szájukon át folyt a zselatin gaga, az egyik fekete, szőrtüszős lábú tündérkéből kitört valami lázadásféle.
– Nademostmárazért igazán!
– Akarsz csatornát váltani? – kérdeztem biztatóan – mert én voltam egyike a tizenhárom tündérnek –, de senki sem mozdult.
Mi, besározott, megejtett tündérkék, vallási és faji hovatartozásunkra való tekintet nélkül tudtuk, amit tudtunk. Hogy mi itt most mészárlásra gyűltünk össze, tehát köszönjük, de nem kérünk a gagából. A szemérem azonban visszatartott minket, hogy rámutassunk a nyilvánvalóra, és hallgattunk.
Velem szemben jobbra egy igen nagydarab fekete acéltündér ült, akiről a váróban azt hittem, hogy fiú. Csak kétszer volt akkora, mint én, de nekem ennyi is elég volt, hogy belé vessem minden hitemet és bizalmamat: mostantól ebbe a fenséges sziklatömbbe kapaszkodom, vetem az ágyam és térek nyugovóra, és az ő fenséges magaslatairól nézek le rettenthetetlenül a mészárlásra bemosakodó, heréit fenő hentestündérre.
Amikor még tulajdonképpen nem is voltam tündér, hanem csak egy egészen kicsi kislánymanó, akkor nagyjából az ilyen nőkről gondoltam azt hitetlenkedve, lesütött fejűen és elpirult szeműen: Hát ezek is szokták... "AZT"?
Sokáig élt még bennem ez a mondat, csak a mondat íve konyult le, meg a heve veszett oda:
– Hát igen, persze hogy ezek is csinálják "AZT".
És olyan kevés kell az "AZT"-hoz. Még egy sufni se, egy lépcsőforduló se, egy bokor se. Csak két tündér.
Mert ahogy azt Jeles András tündérbarátom szokta komoran emlegetni:
– Picsa, fasz együtt basz – és sírt is hozzá egy sort, ahogy a komoly férfiak szoktak: könnytelen.
A legalább kétméteres fekete acéltündérnek vörösre festett, göndör haja volt, aranyozott szemüvege és kihamvadt vulkánkúpokkal borított arca. Ebből a rezzenéstelen, puha, szelíd arcból az indián istenek és a detroiti vasmű rozsdamentes acélrugóinak fenséges közönye és bölcs nyugalma áradt. Nem akartam elképzelni, amint megmássza őt egy lator, egy nyifka kis vézna alak, egy roggyant kis hímtündér, de nem tudtam ellenállni. Igen, láttam őket együtt, amint a fújtató kis girnyó beleteszi hímtagját ebbe a fenségbe, és elszontyolodtam. Ó, édes istenem, a vak is láthatja, mennyire méltatlan ez a gyürkőzés, nem lehetne mégis megoldani a világegyetemet hímtündérek nélkül?

Egy időben én is fekete acéltündér akartam lenni, és talán még ma is az lennék legszívesebben, ha nem nőtt volna közben mégis a szívemhez ez a dekadens, kiöregedett, kopaszodó, 90 kilós, fehér, világemigráns tündér, akivé szikkadtam. Akkoriban egy bankban dolgoztam mint pénztárostündér a Hetedik Avenue-n. Tizenkét pénztárostündér lejsztolt mellettem, arab, román, kínai emigráns tündérek, a végleg elfuseráltak vagy még kezdők az emigránsszakmában, szóval a még kiforratlan reszli és negyedosztályú világpolgárok, akik legalább a második osztályra szerettük volna felverekedni magunkat. Tehát mi bagzottunk lelkesen ott a dollárlepedők körül, plusz a helyi üzemelésű fekete tündérek, akik nem törekedtek semmire. Ők ugyanis egyrészt már tudták, hogy úgy sincs kegyelem, ők már örökké ötödosztályú fekete tündérek maradnak, kár a görnyedésért, másrészt hogy minekünk, szedett-vedett, szétmállott idegzetű fehér-sárga társaságnak úgy sincs semmi esélyünk a főpénztári székre, azt a posztot ugyanis kizárólag csak Harlemben és South Bronxban – a világ egy főre eső gyilkosságainak legsűrűbb székhelyein – felcseperedett fekete acéltündérek tudják ellátni.
Én is a fekete főpénztáros acéltündérbe vetettem minden csodálatomat és hitemet. Beléköltözött világegyetemem középpontja. Mi pár ezer dollár hiánytól már véreset hánytunk a vécében, és hullott a hajunk meg a fogunk. Neki időnként százezer dollár is hiányzott a háromórás zárásnál, és meg se rezzent. Rólunk szaros pár tízezer dollár megszámolásától dőlt a salétromsavas verejték, neki milliók mentek át a kezén, és észre sem vette. Egyik este ötszázezer hiányzott, és az egész bank bennmaradt számolni. Mi, mellékpénztárosok kollektíve huszonnyolc kilót fogytunk éjfélig, őt azonban semmi sem tudta kimozdítani a világegyetem középpontjából, minden belőle származott és hozzá tért vissza, az ötszázezer is.
Fekete Acéltündérrel ebédeltem a páncélteremben minden délben. Odaszállították neki a szomszédból a heringes pizzáját birsalmasajttal és két liter Coca-Colával. Mielőtt nekilátott volna, tömören összefoglalta az előző esti horrorfilmadagját. Miként vág bele az elektromos fűrész a felszabdalandó gyanútlan turisták húsába egy elhagyatott texasi kisváros benzinkútjánál, miután szép sorjában henteskampókra akasztotta fel őket a helyi, agyhúgyban szenvedő tömeggyilkos hentescsalád.
Acéltündér horrorfilmjunkie volt, és meló után két-három horrorfilmet is bekapott. Ez a tevékenység volt nyugalmának kútforrása, ezen fente esténként gumírozott acélból font idegeit, és másnap ott állt, mint egy istenhegység a főpénztári ablaknál, és a pénz számolatlanul dőlt át a kezén, de ő rá se hederített, mert ő minden fél centről eleve tudta, hol a helye a világegyetemben.
Az a kínai-zsidó pénztáros fiútündér is velünk ebédelt, aki nem sokkal korábban tért meg Jézus Krisztus tündérhez, és amikor Acéltündér befejezte a hullák összeszámlálását, akkor a megtért kínai-zsidó fiú felolvasta Jézus Krisztus tündér intelmeit a Bibliából, majd Acéltündérrel két szólamban elénekeltek egy hálaadó zsoltárt, részben azért, hogy megköszönjék a mindennapi betevő pizzánkat, részben, hogy kifejezzék csodálatukat afölött, hogy még mindig volt kedvünk élni. Ezek voltak a páncéltermi idill napjai a Hetedik Avenue alatti katakombában. Fekete Acéltündér nélkül nem hittem volna, hogy a világegyetemnek van középpontja, amelyre rábízhatom magam, és amely körüli pályán gondtalan és önfeledten ívelhetek.

A mostani fekete acéltündér mellett ült a szőrtüszős lábú fekete tündér. Ő volt a legszebb tündér a pinamelegítő körül, őneki vágott leginkább az agya meg a nyelve, úgyhogy amikor a kaliforniai szörföző törpik, Blöki, Töki és Pöcsi bekapták az utolsó szem mazsolás szőlőcukrot is a rizsfelfújtjukkal 11-kor a hetes csatornán, akkor a szőrtüszős lábúnak kivágódott a szája, ahogy az orkán vágja ki a pajta ajtaját a pusztaságban:
– De hát az istenért!!!
És igaza volt. Kilenc órára rendeltek be minket. Azóta tündéri hólyagunkat meglékelték, ereinket megcsapolták, a háromszáz dollár vérdíjat készpénzben leszámoltuk, és azóta kellett tűrnünk ebben az ólban egy pinamelegítő körül összezárva, hogy ránk fröcsögjön az egyenest Disneylandből szállított málnaszirupos mandírozott kandarinzselé.
Úgy szerettünk volna mindent megbeszélni. (Többek között a leszívásra váró tündérkezdeményekről.) Ugye, neked is? Ugye, te is? UGYE, UGYE, UGYE? – doromboltak bennünk sikoltásra készen a mondatok. De hallgattunk. Részben mert feszülten vártuk, hogy a leszívópadra szólítsanak minket, másrészt mert föl is lazultunk volna, elvesztünk volna a részletekben, és lassan, de biztosan fölszívódtunk volna az űrközi semmibe. De most muszáj volt egyben maradni, hogy a görcsbe rándító méhfacsarógépet legyen mire rászerelni. Hirtelen a jobbról mellettem ülő tündérke eggyel arrébb ült, egy üres helyet hagyva közöttünk. Végignéztem magamon, hogy megállapítsam, mi a baj. Aztán mindenki máson is végignéztem. Hát igen, én voltam az egyetlen, aki nem borotválkozott. Az amerikai tündérlányok szinte minden nap katonásan tetőtől talpig megborotválkoznak. A tíz jelenlévő tündérből csak én voltam fehér, aztán volt rajtam kívül egy majdnem fehér kreol, a többi viszont déli ültetvényekről való ébenfekete rabszolga-leszármazottak és mesztic keverék a nyugat-indiai szigetvilágból. De ők legalább tudták, mi a kötelességük szőrügyben, míg én a kelet-európai vadonból származó ősember módjára szabadon hagytam burjánozni a lábamon és hónaljamon. De talán mégsem ez volt a baja az elült tündérnek, hanem a rátörő légszomj, tömegiszony és klausztrofóbia, melyek kísértésére világító fehér húsomba vájta volna legszívesebben karmait, és ez megrémítette őt. Titkolt irigységgel, lopva néztem rá. Neki és még négy másik tündérlánynak kint ült a váróban libasorban a fiútündére. Az övének fekete bőrdzsekije volt, fekete bőrnadrággal, ami rendkívüli diszkrécióval egy vashulladék-telepnyi acélszöggel volt kiverve. Miközben bebocsáttatásunkat kérelmeztük, a fiútündér füléből lógó acélszög szoborcsoportozat gyöngéden reszketett a várakozás szelében, és ő a nagy afrikai szavannákról származó orrszarvúk kitartásával és türelmével masszírozta a lány tündér csípőjét. – Az enyémet is, kezitcsókolom, nem lehetne kicsit? – néztem sóvárogva a párra, és mindjárt tudtam, hogy eltévesztettem a házszámot. Vagy ők. Én voltam az egyetlen harmincon felüli fehér nő a terepen. Érthetetlen okokból a 23. utca keleti végébe zsúfolódtak össze a New York-i angyalcsináló klinikák, és a magukra adó fekete tündérlányok ide szivárogtak le a Harlemből, minek következtében a magukra adó harmincon felüli fehér nők a Park Avenue elit klinikáira szivárogtak föl, amelyeket mindenféle zártkörű kártyázó szalonoknak álcáztak, hogy az ilyen kétes származású alakok vére, mint az enyém, ne elegyedhessen az övékkel a leszívóbödönben.
Aztán 12 óra 45 perckor nyílt az ajtó és szólították az el ső három tündért. Felbolydultunk. Szőrtüszős lábú felállt, és a tévé elé kuporodott. A 11-es csatornán Bushné, az amerikai elnökfeleség nyilatkozott. Bőrlebernyeges arcáról sugárzott a desztillált tökség:
– Akasszák fel! – vijjogta Szaddám Huszeinről.
De a szőrtüszős lábú nem hagyta annyiban és azonnal belétekert.
– Csak nem fogjuk még szombat délelőtt is őt nézni? – és átnyergelt a 9-esre. Egy olimpiai méretű tv-stúdióban 600-an fogyókúráztak kollektíve az ívlámpák alatt. A műsorvezető tündérke örömmel jelentette be az Amerikai Egyesült Államok szombat délelőtti tömegeinek, hogy a jelenlevők 192 ezer pound háj leadására tettek ígéretet, majd felmutatott egy rózsaszín csodapirulát és lenyelte. A szőrtüszős lábú kímélet nélkül tekert bele a műsorvezető tündérke orgazmusába. Jogosan, úgyhogy meg se fordult, hogy beleegyezésünket nyugtázza, hanem matatott tovább az éterben.
Elfogott valamilyen nyüszítő, feszítő nyugtalanság, hogy egy állat (tündér) vagyok, hogy a merénylet, melynek elkövetésére készülök, végzetes önmeghasonláshoz vezet majd. Aztán egy testemből felszakadó ciklon torkon ragadott és kivágott a folyosóra. Nem volt kétséges számomra, hogy a bennem kibontakozó minitündér kezdte diktálni az iramot. Az öltöző felé süvítettem. Balra, egy nyitott helyiségben tíz kicsi guruló műtőasztalkát láttam fehér papírvattával letakarva, mindegyiken egy kicsi fecskendő feküdt, tündérálomsziruppal feltöltve.
– Nem lehet a folyosón mászkálni – ragadott könyéken az egyik fullajtártündér.
– Csak néhány könyvre volna szükségem a táskámból – haldoklott kifelé számból a szó, és kiszállt belőlünk minden erő. Mármint belőlem és a bennem dohogó, létért kapkodó minitündérből, és megadtuk magunkat a szokásos emberi hülyeségnek, sötétségnek, kishitűségnek és kegyetlenségnek – volt ebben már némi rutinom, és mégis, minden alkalom, mint egy haslövés.
A fullajtár elkísért. Megálltam a táskám fölött és sírtam. Melyik könyvből meríthetek most vigaszt? A karmám azt súgja, hogy akarom ezt a bennem megfogant kistündért, egész lényem ezt a kistündért akarja táplálni, őrizni, de a külső terepasztalon minden körülmény ellenünkre tört. Egy lecsúszott, biztosítás nélküli, otthon nélküli, rokontalan, első generációs bevándorló tündér vagyok, nekem nem járnak bizonyos előjogok, vagy mindenesetre nem tudtam kiharcolni őket. Most tehát erőszakkal török legjobb belátásom ellen.

(...)

A szerző levele olvasóihoz:

Kedves olvasók!
A folytatást bármelyik könyveskávéházban elolvashatjátok egy kellemes kávé és süti mellett....
Még több információ a Szomjas oázisról és Talált nőről, melyekben az angyalkás történet megtalálható a Szomjas oázis blogján olvasható.

A Szomjas oázis szerzői szövegben és képben is bemutatkoznak a blog egyik cikkében.