2008. szeptember 18., csütörtök

Czapáry Veronika: Jelentések Hvarról

„Szintúgy, minden nap több órát úsztam a tengerben, nem akartam kijönni onnan, hihetetlen távokat úsztam le, oda és vissza a cuccaimhoz, belenéztem abba a hatalmas kékbe, csak érezni akartam, egyre mélyebbre szív a tenger szaga, behatol a só, a jód, átformálja a testem, minden ízületem és már nem kívülről, hanem belülről, örökké itt marad bennem ez a tenger, a só és az élet szaga. Leges-legbelül, a sejtjeimben van.” – Czapáry Veronika írásának első részét olvashatják.


Czapáry Veronika: Jelentések Hvarról



1. Léna szobája




Mielőtt elindultam Hvarra, felmentem Lénához. Csomagolt, Stockholmba utazik, táncos ösztöndíj. Dolgoztam vele együtt, szeretem őt, vártam már, hogy közelebb kerüljünk, és beengedjen a világába. Nagyon érdekes világa van, tele érdekesebbnél érdekesebb történetekkel, úgy éreztem magam, mint egy új csipkerózsikavárban, ott vannak a porlepte és molyos könyvek, a ruhák, a fülbevalók, a pasik felakasztva, dobozok és titkok, bármelyiket leszedhetjük a polcról, hogy beszéljünk róla. Ilyet csak nőkkel tudok megcsinálni, a nők között létrejön valami "végtelen" érzés, ahogy nekem Lídiával mindig összejön, (ő a legjobb barátnőm és most Kínában van egyéves ösztöndíjjal), a barátnők között minden csonk eltűnik, jó elmondani, és becsomagolni az egészet, ő is elmeséli, jó titkokat megosztani. Például azt, milyen Stockholmban, pár napja így írta le:
"Igen jól vagyok, hogy lehetnék másképp, ha mindenki, de mindenki mosolyog körülöttem. Ha megpróbálok nem visszamosolyogni, rögvest kétségbeesnek és elkezdenek faggatni, hogy hogy érzem magam, hogy tetszik az iskola, stb... Így a legjobb módszer előre mosolyogni. Te, mosolyogni jó. Kész terápia. Mosolyogj és kész! Ne is foglalkozz a többivel. Egyenlőre működik, remélem így is marad. Egy lett lánnyal vagyok egy szobában. Az a helyzet, hogy nem tudom a nevét és ez nagyon kínos. Már többször tudtam, de mindig elfelejtem. Szerencsére ma kirakták a faliújságra a szobabeosztást, holnap felírom valahová. Mi van itt még? Szép fehér szoba, kedves emberek, sok-sok stúdió és színházterem. Tanárok, igazgatók, diákok, finom étel, kényelem, stílus. Elmesélem első reggeli fürdésem történetét. Meséltem neked arról az esetről, amikor a Várfok utcai lakás felső ablaka kb. másfél hónapja a fejemre zuhant, ugye? Rá kellett ébrednem szeptember 5-én reggel fél nyolckor, hogy engem nem szeretnek az üvegek.

Egy kb 1.5 mm-es gyönyörű, új, ultramodern fürdőszoba. Meztelen Léna, be a tusolóba, ajtót megfog, behúzza és ekkor egy nagy puff csitt csatt... minden, de minden üvegszilánk, biztonsági törés, de nem hálós. Tudod robbanó üveg. Ott álltam és nem hittem a szememnek. Teljesen a sarokba szorulva anyaszült meztelen és minden, de minden üvegszilánk. A testemet nem mertem megnézni, vártam a vértócsát. Egy angyal vagy a fene se tudja h mi, de megvédett. A jobb alsókaromon egy pár kisebb vágás. Vérzett, de semmi más. Nem értem hogyan történt. Egyszerűen csak egy finom mozdulattal, még gondoltam is, hogy milyen elegáns vagyok, be akartam húzni. Ezek az üvegek nem szeretnek engem. Na vagy 5 perc is beletelt mire el tudtam hagyni az 1,5mm-t. Aztán a folyosón álltam úgy majdnem meztelenül, (ne feledd első reggelem, még senki se ismer). A szoba kulcsa bent maradt az üveghegy közepén. Én meg mezítláb, nem akartam újra behatolni. Szóval... aztán jött egy félig kedves álmos német lány, aki megtette, hogy visszamegy a szobájába cipőért és kihozta a kulcsot. A legmeglepőbb, hogy még csak meg se kérdezte, hogy mi történt, meg hogy jól vagyok-e. Semmi. Sokkot kaptam-e? Hát egy kicsit. Nem sikítottam, nem vagyok az a fajta, de meglepődtem. Lassan kezdek hozzászokni."



Léna, mielőtt elutaztam Hvarra, felhívott magához, és pakolt, nekem még otthon vártak a cuccaim bepakolásra. Közben a képzelt szerelmemmel való lehetséges egyesüléseimre gondoltam, nem nagyon tudtam lekattani Daniról jó darabig, a bosszú érzése, ami ilyenkor elönt és kitöröl mindent, hogy a maradandóbbnál is stabilabb semmi marad az egészből. Kivéve, ha leírom. Ha két nő beszélget egy pasiról, mi nem úgy mondjuk el, hogyan kúrtuk meg, mármint nem arról van szó, sikerült-e bedugnunk a kis valaminket, hanem elmentél-e vagy sem, jól ölel-e, simogat, mindezt hogyan teszi, a pasikról való beszélgetések csak kis hányadát teszik ki annak, amikről én csajokkal szoktam beszélgetni.
− Ehhez mit szólna a pszichológusod? − kérdezte A. tőlem a Jak táborban a gyertya kapcsán, amit véletlenül lelöktem és ezért elaludt.
− Semmit − gondoltam, mert a választ nem várták meg, gyorsan leléptek. − Már régen nem kérdés, hogy ő mit szólna hozzá, hanem hogy én mit, és különben is, kit érdekel a pszichológusom. A.-nak talán csak annyi jött le a litera-naplómból, hogy a pszichológusom mit szól a velem történtekről. Igen, lényeges mit gondol, de általában azért fizetek neki óránként x ezret, hogy arról beszéljünk, én mit gondolok. A pszichológusom, tulajdonképpen a saját tudattalanom?



Na igen, a barátnőim nem a pszichológusaim. Tulajdonképpen arról szoktunk beszélgetni profánul, hogyan élünk és hogyan élünk túl. Bizonyos életjeleket egyetlen pszichológus sem tud pótolni, például Lénát és Lídiát sem.
Én, miközben Léna pakol, elképzelem szerelmemet, mi lett volna, ha lejött volna velem Hvarra, erre Hvaron sokat gondolok az első pár napban, mi lett volna, ha nem az lenne, ami van? Vajon el tudtuk volna-e viselni egymást, vagy éjjel-nappal csak szeretkezünk? Párszor már belém harapott, úgyhogy nem lágyan, hanem vadul szeretkeztünk volna. (Vajon minél többet írok, annál szabadabbak lesznek a szövegeim, vagy nem változnak?)
Érdekelnek valakit a hvari élményeim, vagy senki nem olvassa el őket? Végülis, miután kiküldöm hírlevelekben, elég sok visszajelzést kapok, ez jó. Biztatásul a Litera naplómra gondolok, igen, azt is mennyien olvasták és visszajeleztek több hét után, ledöbbentem, nem is gondoltam volna. Elképzelem: hozott volna ő is lap-topot és akkor egész nap csak írtunk volna, én legalábbis, meg szeretkezünk a tengeren. A csaja nem engedte volna el. Ha egyáltalán van még csaja. Ezt meg se kérdeztem tőle, már nem is fogom. Mostanában inkább csak olyan kérdéseket teszek fel, amikre jó válaszokat kaphatok, jobb nem kockáztatni. Igaz, elutazásom előtti nap, mennyire fájdalmas, nem tudtam megállni, telefonáltam (milyen jó is hogy vannak mobilok, ezt 15 évvel ezelőtt bonyolultabb lett volna megoldani) és feltettem az unalmas, szar, végtelenségig ismétlődő kérdéseimet, amikre ráadásul előre tudtam a választ. Felhívtam elutazásom előtti nap képzeletbeli szerelmemet, Léna is másnap utazott, nem volt mit veszíteni, kicsikét beszívtunk, boroztunk, én egy doboz Vouge-t is elégettem és rám jött a roham, telefonálnom kell. Tulajdonképpen Léna ajánlotta, mert félóránként benyögtem neki, hogy nem hív fel telefonon a képzeletbeli szerelmem, akkor bazdmeg, miért nem hívod fel, ha ezen ennyire szenvedsz. Oké. Egy telefonon, ebben a helyzetben már nincs mit veszíteni, csak tisztábban lát az ember. A pszichológusom is ezt ajánlotta egy nappal előbb: Akkor miért nem hívod fel te? − Mert: most nem az van, hogy felhívom, kíváncsi vagyok, betartja-e amit ígért és nem akarok előresietni a történetben.

De az hétfő és kedd volt, és ma szerda este van.
− Hát felhívom, jó?
− Jó.
Hívom, hívom, borzasztó, nem veszi fel, üresség, csörög, csörög, biztos kijelzi a számom, látja, én vagyok és azt mondja, ezt nem. Vagy éppen kúr a barátnőjével.
− Nem vette fel. Megnézem, kijeleztem-e a számom. − mondanom sem kell.
− Lehet, csak elfoglalt. − mondta Léna vigasztalólag. Kedves tőle.
− Ugyan már.
− Hát várd meg, majd visszahív.

Egy óra múlva Léna még pakol, én majdnem elfelejtem, mert a jobbnál jobb pasitörténeteinkkel szórakoztatjuk egymást, ki hol kivel miért, Léna még a másodunokatestvérével is csinálta több éven át, hol itt, hol ott, egyszer egy esküvő alkalmával már nem bírták és felmentek a felső szobákba, ott bujkáltak, végül már mindenki őket kereste, a sötétben a lépcsőn minél üvegesebb tekintetet magukra erőltetve mentek lefelé a rejtett szobákból, ahol szeretkeztek, vizsgálva, kinek a rokona hol van. A sötétben rögtön Léna anyjába botlanak, hol voltatok, már mindenütt kerestünk titeket, mondta.
− Érted, az anyám, elsőnek az anyámmal találkozunk, a saját anyám megkérdezi, hol voltatok. − és kacag. Olyan édes, amikor kacag. − Hát, nézek az anyámra és kitalálok valamit, a pulcsimért voltunk és látom rajta, hogy gyanút fogtak. Megyünk le és pont azon megy a történet, hogyan tudnánk elbújni a többiek elől, erre pont az anyámba botlunk, ő már órák óta ezen a témán kattog, a tömegben próbálunk elbújni, alig látunk, botorkálunk. Nem tudjuk melyik viselkedés a feltűnőbb, ha egymásra nézünk vagy ha nem. Gyanút fogtak, utána egész este azt ellenőrizték, hol vagyunk. De izgalmas is volt. − Sóhajt. − Később többször is majdnem kimentem hozzá Münchenbe, de sosem tudtam megtenni ezt a lépést.
− Miért?
− Nem tudtam elhagyni a férjemet. Akkor még nagyon kötődtem hozzá. A férjem többször megcsalt, évekig hittem, ez egy megállapodás közöttünk, hogy csaljuk egymást, akkor én is, de ő nem így gondolta. Egyszer hazaérkeztem többnapos távollét után, gyertyacsonkok a padlón, használt kotongumik a szemetesben. Megmutatta az aktfotókat, munkaügyben a lányokról fotózta, és közölte, nem történt semmi. Teljesen meztelen képek voltak nagyon furcsa helyzetekben. Komolyan?, mondtam és ingattam a fejemet. − Itt is kacag. − most mit gondoljak, néztem rá. Ez már igazán annyira egyértelmű, tagadni sem érdemes, nem értem miért csinálta. Ráment a házasságunk, hogy a legkisebb dolgokban is képtelen volt őszinte lenni. Onnantól én is folyamatosan csaltam, azt hittem, ez a hallgatólagos megállapodás. Ő nem így gondolta. Szerinte teljesen normális, hogy ebben és még a legapróbb hétköznapibb dolgokban is hazudott. Kicsit betegesen, mániákusan, egészen piti dolgokban is. Egy idő után már mindenre gyanakszol, miután rengeteg ilyen kiderül, olyan instabil lesz a világ, sosem tudod, mit higgy el neki. Tudom, hogy szeretett, csak nem értem miért volt szükség állandóan füllenteni. Pedig képzeld egy nagyon híres analitikus gyereke.
− Még mindig nem hívott fel. − vágtam közbe hirtelen. Nagy érdeklődéssel hallgattam, amit mond, de vissza-visszatért gondolataimba a képzeletbeli szerelmem. Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy három napja várom a telefonját, ahogy az apámét egy évezrede, és nem hív fel, ráadásul: vissza. Megnéztem az időt a kijelzőn. − Egy óra telt el.
− Hát az nem sok. Még felhívhat.
− Király.



Léna folytatta a mesélést, belemerültünk a pasikkal teli országok titkokkal teli meséibe, egy világba, amit imádtam hallgatni, jobbnál jobb események, történetszemcsék kerültek elő eddig számomra ismeretlen élete szegleteiből, csak ültem megbabonázva ő meg csak mesélt, mesélt és mesélt. Közben mosolygott, bepakolt egy harisnyát, elmondta a lakásában lévő tárgyakról, honnan származnak, mik a történetei, (nem mindről persze), kitől kapta, ki volt az az illető az életében, mosolygott és olyan szépen tud mosolyogni, rövid hajával, hatalmas szemeivel, puha bőrével, kölcsönadott egy fekete kalapszerű sapkát, amit a pasijától kapott és mindennap azt hordtam Hvaron. Most egy japán fiúja/férfija van. Milyen furcsán kísért engem ez a kínai szál, Lídia is összeszedett egy japánt, mialatt szintén ösztöndíjjal meditált Taiwanban, képes volt bevonulni egy hónapra egy kolostorba, ahol egy hétig némának kellett lenniük és nagyon szigorú napirendhez voltak kötve, reggel fél hatkor kelés, és így tovább, mindent kiadtak, egész nap meditáltak, előadásokat hallgattak vagy foglalkozásokon vettek részt, szigorúan időrendben, késni megengedhetetlen, ciki volt. Egymáshoz sem érhettek − ők az utolsó nap a vasútállomáson jöttek össze. Az utolsó héten sokat voltak együtt, már nagyon egyértelmű volt, mesélte Lídia. Így most Lídia elment ösztöndíjjal Kínába megkeresni önmagát, megtenni a nagy utazást, amelyet mindannyiunknak meg kell tennünk.
− És képzeld, ugyanazokat a könyveket olvasta, mint én, végre valakivel beszélgethettem a buddhista kattanásaimról. − Ő is mosolygott, Lídia, szép lány (bár ő sajnos nem tartja szépnek magát, de szeret mosolyogni). Most leveleznek, Kína és Japán nincsenek messze, meglátogatják egymást. Láttam a napirendjük abban a kolostorban, megmutatta, nagyon durva. Az étkezések alatt is némának kellett lenniük, külön jelrendszer volt arra, ki hogyan hova teszi a tányérját, az mit jelent, hogy a salátából vagy a rizsből vagy a harmadikból kér még többet, vagy végzett már. Persze vegetáriánus kaját, ők nem ölnek élőlényeket.



Lénával megbeszéltük, miket pakoljon be, mert ott tizenöt fok van, mondtam, míg én a 33 fokba megyek. Meleg holmikat, harisnyákat javasoltam egy idő után, miután láttam, hogy csak szoknyákat pakol sorban szépen, de azokat tömegével.
− Harisnyákat? − néz rám és elgondolkozik.
− Mivel sorban pakolod a szoknyákat − nevetek − Nem értem minek kell szoknyákat vinni 15 fokba. Nyáron meg állandóan nadrágban jársz. Ez valami divat?
Sejtelmesen mosolyog.
− Mert most ez jött rám.
− Aha, értem. Télen szoknya, nyáron nadrág. Logikus. − nem bírom tovább, elröhögöm magam. − Ez tök jó. Ez olyan Léna style, nem?
− Ezek meleg szoknyák ám.
− Gondoltam. Fantasztikus.
Azért nem szeretem a szoknyákat télen, mert biciklivel járok mindenhova és ősszel sem, mert harisnyában csíp a szél nagyon, míg ha csak gyalogolsz benne úgy nem.
− De akkor a harisnyákat se felejtsd ki, azok fontosak. Jó meleg harisnyák. − Vicces, hogy Stockholmba szoknyákat visz. Meg fog fagyni − én megfagynék.

Közben negyedóránként besóhajtottam a nem hívott vissza mondatot. Kicsit rákattantam erre, le kell jönnöm róla sürgősen.
− Hát hívd fel még egyszer.
− Az nem bunkóság? Már fél10 van.
− Fél10 az még nem késő.
− Jó.

Nem tudom miért engedelmeskedtem Lénának, de úgy gondoltam, ennek az ügynek a koordinálását jobb, ha átengedem egy olyan tapasztalt nőnek, mint ő, férjnél is volt már, ma vált el, csak tudja, mint kell az ilyen helyzeteket kezelni, hogy ne szenvedjek tovább − mert később rájöttem, ez volt a célja, és annyira szerettem ezért. Felhívtam. Másodszor már felvette. Király.
− Szia.
− Szia.
− Mi újság?
− Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy vagy.
− Jól, köszi szépen. Éppen egy Galéria megnyitóján voltam.
− És milyen volt?
− Nagyon jó. Még tart a megbeszélés, beültünk valahova.
Kínos csönd, gondoltam hátha azt mondja, gyere ide, vagy én odamegyek ahol te vagy, de nem, végül feltette ezt a kis egyszerű kérdést:
− És veled mi újság, minden rendben?
− Aha, igen, nagyon jól vagyok. Éppen egy barátnőmnél vagyok, aki holnap utazik Stockholmba, én meg Hvarra. - Gondoltam ez hatással van rá.
− Hát akkor jó utat neked. − Tévedtem.
− Köszi szépen. − hosszú hallgatás. Ismét ez a kínos csönd, ezt annyira utálom, ilyenkor az erősek egyszerűen csak leteszik a telefont, oké, megfogadom, a legközelebbi kínos csöndnél, kinyomom. Kínos csönd, észlelem, kinyomom. Ez a forgatókönyve − Lehet, hogy meglátogat egy-két barátnőm is Haáron. Pontosabban lehet, hogy ketten meglátogatnak.
− Akkor jó szórakozást nektek. Az csajbuli lesz.
− Hát igen, köszi, neked is további jó megbeszélést. − ami annyit jelent, egy kocsmában isznak meg cigiznek a barátaival.
− Köszi, szia.
− Szia.

Letettem és kétségbeesetten néztem Lénára.
Nem jó a telefonom, ezért ki kellett hangosítanom.
− Hallottad, amit mondott?
− Hallottam. Ez semmi nem volt.
− Ezt nem hiszem el. Talán hallotta, hogy ki van hangosítva.
− Lehet.
− De hogyan?
− Hát az érződik. Visszhangzik. Hívd vissza még egyszer. De akkor ne hangosítsd ki, jó?
− Jó.

Visszahívtam és konkrétabb kérdésekkel próbáltam bombázni az üres falat. Olyan cikiket tettem fel, mint:
− Hát csak azért hívtalak, mert tudod megígérted, hogy hétfőn vagy kedden felhívsz és ma szerda van és én vártam. − Még hozzátehettem volna, akkor mi a fasznak ígérted meg, de ez követelőzés lett volna, tudom, azt a pasik utálják, visszafogtam magam, csak lassan, szépen és óvatosan magamba baszni a kést, nem durván, csak finoman utasítson el és küldjön el a picsába, az sokkal jobb, mint egy erős hisztériás roham.
− Máshogyan alakultak dolgok.
− Máshogyan alakultak, értem. − most állt össze egy pontos lista bennem a közös ismerőseinkből, akiknek tuti elmondom, hogy lefeküdtünk és akik tovább fogják adni gyorsan, de biztosan egy olyan láncolatba, hogy a barátnője is tuti megtudja. Kíváncsi is voltam, milyen hatékonyan működik a rendszer, vajon végigfut-e a hálózaton, vajon rámegy-e a kapcsolatuk, és milyen erős vagyok én, de befogni a számat, mert erre kért többször, ezek után tuti nem fogom. Nem fogok még egyszer rámosolyogni a barátnőjére, ahogy többször is meg kellett tennem a kérésére, mintha azért mosolyognék, mert olyan nagyon szimpatikus. Hanem úgy fogok ránézni, hogy hello, megdugott a csávód. A közös barátainknak, meg ismerőseinknek se fogok hazudni, ha rá vagyok kattanva a sztorira. Persze ha már nem érdekel, senkinek se fogok róla beszélni. De akkor még érdekelt. A bosszú listája? Talán. A Katarina nevű pszichológusom szerint ez csak annyi, hogy bebizonyítottam magamnak, nem lehet velem mindent megcsinálni. Hogy az apám nem tehet velem azt, amit akar. Persze, természetesen, most pont véletlen vagy nem, hogy egy olyan csávóval kezdek, akinek van barátnője?



Egy dugásból csinálsz ekkora problémát?
Aha.



Egy dugás bennem sajnos mindig mélyebb érzelmeket mozgat meg, mint felejthető rohamokat. Nem sok embernek kell elmondani, mondjuk ötnek, és ők mindenkinek elmondják, de azt is mondták már, elég csak a Karafiáth Orsolyának elmondani, mert ő olyan hírközpont, hogy mindenki megtudja. Erre büszke lehet az Orsi szerintem, milyen jó a kapcsolati hálózata, kiderül, nekem mennyire jó a kapcsolati rendszerem, kíváncsi vagyok hova fog befutni a hír és milyen hamar. Az Orsi mindenesetre sokat tesz azért, hogy a középpontban legyen, állítólag én is, de én ezt nem vettem észre, még mindig van olyan érzésem, hogy nem vesznek észre. Itt Hvaron, amikor caflatt ruhákban mozgok, vagy nem nézek ki olyan jól, mert itt nem divatbemutatózom, mint Szigligeten, arra gondolok, hogy én valahol távol, az óceán és tenger másik partján (kár, hogy nincsen tengerünk), híres írónő vagyok vagy lehetek. (Mivel annyira híres azért még nem vagyok). De amikor azt kérdezik tőlem, hogy: − So, you are quite famous in Hungary?
Ez nagyon megtetszett ez a kérdés és ezt sokan megkérdezték, amikor magamról kezdtem el mesélni. Akkor erre mit mondjak? Igen, sokan ismernek, végülis az irodalom berkein belül és remélem kívül is sokan hallottak rólam. Mert tettem érte? Én abban a hiszemben éltem hetekig, de tényleg, hogy alig és a barátaimon kívül senki nem olvasta a netnaplómat. Erre szerencsére rácáfolt a valóság. De mindig rácsodálkozom, olvastad? Tényleg? Hogyhogy? Egy barátnőm, akivel már nem vagyok annyira jóban, hogy hetente találkozgassunk, de régen..., irodalomtörténész amúgy, azt mondta:
− Mert a tiéd olyan izgis volt, tudod.
− De komolyan végigolvastad az egész hetet? Az elejétől a végéig?
− Igen. Persze. Mi ezen olyan furcsa? − Én megtiszteltetésnek éreztem − A többi olyan unalmas, ebben legalább történt valami, nekem nagyon tetszett.
− Hát ez tök jó. Ezt nem gondoltam volna, hogy végigolvastad.
Úgy tűnik elég sokan olvasták, tényleg, mert hivatkoznak rá személyesen. Ha hivatkoznak, csak olvasták. De a pontos arányokat nem lehet kideríteni. Ennek szívből örülök. Nagy megkönnyebbülés. Egy írót egyetlen dolog tehet boldoggá, ha olvassák. Nagyon kevés barátom van és rengeteg jó és kedves pozitív ismerősöm és munkakapcsolatom. De amikor olvasnak, az olyan érzés, annyira mély, mintha többek lennének az olvasók, mint a barátaim. Egy másik szinten feltárom az egész életem. Odaadom a húsomat és testemet, tessék, egyétek meg és ettől nem öregebb, hanem minél többet adok, annál fiatalabb maradok és energiát nyerek a kozmoszból. Mondjuk én elég sok netnaplót végigolvastam, kb. a felét, a többi sem unalmas, nekem nagyon tetszettek, én olvastam sok iszonyú jót, persze mindenki rövidebb volt mint én :-). De ez, amit a volt barátnőm mondott, meglepett, és ilyenkor úgy érzem, érdemes csinálni. Ha még ő is olvasta, semmi sincs elveszve. Hiszen egy irodalomtörténésszel állunk szemben és eltöltött egy nagyon jó érzés és többször gondoltam rá aznap, hogy mennyire jó, hogy ő olvasta, ez mindenért kárpótol, ha ő olvasta, hát ez hihetetlen. És olyan őszintén beszélt róla. Többek között azért is kárpótol, hogy már nem a barátnőm sajnos úgy, mint régen, pedig én nagyon szépnek tartom és szeretném, ha megint barátnők lennénk, de fel kell fognom, azok az idők lejártak. De legalább olvas. Ez mindennél többet jelent. Nem is kell, hogy a barátnőm legyen, csak olvasson. Ha Gabi nem kér fel, talán több év, mire rájövök, mennyire imádok történeteket írni és naplót, naplót, naplót, hogy a napló (is) az igazi műfajom, Bridget Jones, de kicsit komolyabb stílusban, bár én imádom azt a filmet, csak kár hogy happy end a vége, ennek nem lesz az.



Krusovszky Dénes azt mondta nekem Szigligeten, hogy rólam beszélnek az emberek. Én meg néztem rájuk meglepve és nem hitték el, hogy tényleg meg vagyok lepve.
− Rólam? De mit?
− Na, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád. Hát mindent.
− Komolyan? Jézusom.
− De teszel is érte.
− Igen, próbálok tenni érte, de azért, mert úgy érzem, átlátszó vagyok és senki nem vesz észre. Ezért próbálok érte tenni valamit. Hogy ne így legyen. Lehet, hogy túlzásba vittem?
Néznek rám és hümmögnek, legyintenek, most akkor nem hiszik el, én tényleg azt hiszem, hogy átlátszó vagyok és senki nem tud rólam... Szerintük én nyilvánosan hazudozom...? Eszembe jut Nini szigligeti titkos naplója, sokszor eszembe jut, annyira jó mondatok vannak benne, iszonyú jó. Meg az is eszembe jut, ahogy mondom neki a szobánkban, amikor épp a vizes haját rázza nálunk, a szobánkban − Te írod a naplót. −
− Persze, még csak az kellene, mondtam neked, én fordítok határidőre. Ha én írnám, még csak az kellene, mennyi dolgom lenne. Képzeld csak el.
Ez annyira meggyőző volt, úgy lerázott, hogy ezek után nem is gyanakodtam. Biztos nem ő írja, különben nem tudna ilyen meggyőző lenni. Sopotnik azt mondta mindenkinek, ő írja, rá ezért nem gyanakodtak. Tőlem is többször megkérdezték, nem én írom-e a naplót. Nagyon hízelgő. Rengetegszer eszembe jut Nini, különböző mondatok, jelenetek, szófordulatok a naplójából, meg kell hagyni, borzasztó boldog voltam, hogy mind a kettő naplóíró megemlített, depresszióba süllyedtem volna, ha nem hangzik el egyikben sem a nevem megint, mikor már évek óta arra vágyom, hogy benne legyek, és a tavalyiban, Pollágh Péter netnaplójában benne voltam úgy, ezzel a mondattal zárult a napló: k kabai azt mondja, ha cz. veronikát felveszik a jakba, ő kilép. Nagyon hízelgő kontextus. Vajon ki lehet az a cz. veronika? Még gondolkodtam is azon, ebből vajon rájönnek-e, hogy én vagyok.... Vicces. Mintha olyan sok cz. veronika írónő rohangálna az utcákon. Szeretem, ahogyan a tenger kimos. Itt Hvaron ez a legjobb. Nincs nevem, csak testem. Elfelejthetem. A Veronika nevet anyukám adta és a mániája volt már az óvodában is, (mert csak addig élt), amíg jártam óvodába, hogy ne Verázzon le senki, ezért engem nem lehet becézni sehogy sem. Bendegúz megpróbálta, itt Hvaron, Veronkának. Veronka, mondta, de erről hamar letett, miután látta, hogy nézek rá. Néha voltam Roni is, de az se jó. Jó haver a vera, haverok havera, ez ment gimiben, egedül ott voltam Vera.

Mit is teszek azért, hogy ne legyek átlátszó? Bizonyára a kevés önbecsülés miatt van, néha túl sokat teszek érte, hogy halljanak rólam. Szeretek rohanni a napsütésben, érezni, ahogyan a szél fúj, átlátszónak lenni. Ez a kedvenc mondatom mostanság, több performanszomban és írásomban is kitüntetett helyen szerepelt. Valaki megkérdezte, de miért pont átlátszónak? Mert akkor beolvadhatok a mindenségbe, mondtam, mint a buddhisták. Végülis ez lenne a cél. Ez lenne a cél? De akkor előtte ki akarok válni? Mégsem akarok átlátszó lenni?
De megnyugtat, hogy Krusovszky és a Telep csoport minden tagja (majdnem minden tagja) is sokat tesz érte, hogy ne legyenek átlátszóak. Az írók ilyen exhibicionisták. Miért is lettünk írók? Miért is tárjuk fel lelkünket a világnak? Hefter László mindig azt mondja, alkoss értékeset és legyen benned kellő exhibicionizmus, akkor már művész vagy.
− A művész az, aki vallomást tesz a világnak. Kiáll, és vallomást tesz. − Olyan szép volt a szeme, amikor ezt mondta. Kék.

Amit megteszek azért, hogy ne legyek átlátszó, miközben átlátszóvá akarok válni, annyi, hogy hírleveleket küldözgetek szerte a világban. Nemsokára angol nyelvű hírleveleim is lesznek. Úgy gondolom, az utam része, mert minél több minden kerül kifelé belőlem, bele az írásaimba, én annál átlátszóbb leszek, végül már mindentől megszabadulok. Borges sokat írt erről és én is a Városok című novellámban, hogy előbb-utóbb mindenemet átengedem neki, és nem tudom, kettőnk közül ki írja ezeket a sorokat.



Körbeküldöm levelekben az aktuális irodalmi eseményeket, amiket szervezek, meg a Litera naplóm kapcsán kezdtem el küldeni a web-publikációimat is. Ez olyan nagy bűn? Ennyi, amit teszek érte. Csak azt küldöm szét, amit úgy érzem, érdemes. Jó érzés, hogy rengetegen visszajeleznek, egy csomó levelet kaptam, amit folyóiratban lévő publikációnál nem tapasztalok, az internet az emberi agy legkiválóbb találmánya, rögtön fent van, olvassák és kommentelnek. Büszke vagyok rá, hogy mindig legalább 5 kommentem van, a Litera naplómnál pedig volt olyan, hogy 29. Itt visszajeleznek és ez nagyon fontos egy író számára.

Szerencsére az Orsival megint jóban vagyok, nem is szeretném ezt elveszíteni, tekintve, hogy a múltunkból gyengéd szálak fűznek hozzá. Neki köszönhetem az első Narancsos publikációmat, amikor egyszer berúgva ott ültünk a konyhájában és elmondtam neki, szerintem hogy írnak a nők. Erre megkérdezte, nem akarom-e ezt megírni. Hát de, mondom szívesen. Jó, mondta, akkor ő majd továbbítja a Narancsnak. Megírtam és fél évet várakozott ott, míg végül Sisso bocsánatot kért, hogy ő nem gondolta, hogy ez ennyire jó. Fent van az interneten. Testszöveg a címe, én eredetileg a Medúza címet adtam neki Helene Cixous után. Van benne egy igen erős ellenségkép így utólag visszaolvasva, amit remélem, sikerült kiirtanom magamból.
Nemhiába tartottam számon 4 évvel ezelőtt a legjobb barátnőmként Orsit, valahogy kiérdemelte ezt a kategóriát, úgy éreztem, az összes ember közül ő áll hozzám a legközelebb. Aztán kiment Németországba, én Angliába, véget ért a barátság, egyszer csak tönkrement. Orsinak csak smst írtam, visszaírt, aztán felhívtam, visszahívott, hogy tényleg, komolyan, most ez a hír? Hogy a Danival és a barátnője tudja? Nem tudja, mondom, de szeretném nagyon, ha megtudná, mert ez nem fair sem vele, sem velem. Igen, azért kereszteltem el ezt a fiút Daninak, mert Dani volt a kedvenc unokatesóm, talán Léna hatására? Mindig is vágyat éreztem az unokatesóim iránt, Dani, Gergő, Lacika és Balázs nevűek iránt, égető szexuális vágyat, egyszer Lacikának el is mondtam ezt és utána nem akart velem találkozni. Furcsa. Miért is. De Lénának sikerült. Biztos jobb családban nőtt fel, mint én.

Igen, igen, mondta Orsi, nem hiába nő ő is, tudja, milyen szar ez, teljesen megértelek, nagyon rossz lehet most neked. Hát elég rossz. Most, két hét távlatából nem rossz, sőt, nagyon jó, de bánkódtam egy hétig miatta, állandóan rá gondoltam (még most is állandóan eszembe jut, de már nem fáj, inkább izgat), nem bírtam lekattanni a témáról, őt láttam magam előtt állandóan és fájt, éreztem a fájdalmat a szívemben, aztán kiírtam magamból, közben meg izgalmas is volt, mert rájöttem, mi lesz a következő regényem példája. Most már, több hét távlatából, jól érzem magam, annyira jól érzem magam itt Hvaron, olyan sok energia gyűlt össze a lelkem közepébe, hogy nem érdekel, ki szeret-e és ki nem, csak annak örülök, hogy élek és imádok élni, imádok élni, nyári estén csillagokba nézni, naponta nézni a tengert, imádom azt, ha fúj a szél, de jó, hogy élek.

Kicsit ledöbbentem, de jól is esett, hogy életem egyik jelenetének ekkora hírértéke van. Még valaki visszahívott magától, hogy ő ma találkozott Danival, és megkérdezte tőle, mi a helyzet, és letagadta. Na, ezen még jobban felbasztam az agyam.
− Komolyan letagadta?
− Aha.
− És mit mondott?
− Hogy csak egy tánc volt.
Na, ez lesz a címe annak, amit akkor és ott, a történések másnapján írtam róla. Már reggel odamentem a géphez, mert tudtam, el fog veszni az élmény és nem tudom máskor megírni, mert van rá esély, hogy tönkremenjen, és akkor hogy írjam meg később, végül belejavítottam − ezek azok az időeltolódások, amit aztán Gabi észre is vett benne. Az akkor és a most összefut, összemosódik, talán jobban szétválaszthattam volna, nem tudom. Ezt az írásomat is több hete írom és itt is összefut az akkor és most, de talán jobban különválik… nem tudom… Kommenteljetek! Mintha a Hiltonban interneteznék olyan drága Hvar. De minden. Én most fogyókúráztam, elég jól sikerült. Igyekeztem éhezni és csak gyümölcsöket, magokat, mogyorót, popcornt, (chiliset, ezt a magyar kis zacskót itt is lehet kapni), pisztáciát, fügét enni, és rengeteg ásványvizet inni. Leszoktam a dohányzásról, mint már annyiszor. Könnyebben tudok napenergiát felvenni, ha nem dohányzom, kifeküdni, fürdeni, gyalogolni, sport mellett sokkal könnyebb leszokni. A tengerparton könnyű. Hvaron szeretek rohanni a napsütésben, érezni, ahogyan a szél fúj, átlátszónak lenni. Kéken fúj át minden reggel. Szeretem érezni, ahogyan kimarja testemet a só, szabad vagyok és nő. Szeretem, hogy itt megáll az idő. Szeretem, ahogy átmossa a testemet a víz, mintha kimosna a partokkal együtt. Egyetlen pasi sem számít itt, senki és semmi nem tudja elrontani a kedvemet. A tengerhez képest mi számít? Csak feküdni egész nap a napáztatta partokon, érezni, ahogyan a tenger a legjobb barátom lesz. Érezni, ahogyan a legmélyebb sejtembe is behatol és átformálja a tenger szaga. Mert tudom velem van a végtelen, jó amikor a szél átfúj és minden energia a fejedbe áramlik, jó szeretni és nyári estén csillagokba nézni, jó élni. A hideg és meleg levegő, a levegő mindenhol levegő, miközben a föld iszonyatos sebességgel forog körbe és száguld a világegyetemben egy nap körül. A nap. Ő ad meleget és otthont, körülötte mozog a föld. És még a többi bolygó is, ami roppant lényeges ebben a röppályában, ki száguld ki körül. Ezért voltak az ókori népek napimádók, mert a napot csak imádni lehet, nélküle nincsen semmi. Érezni, ahogyan a nap átsüt és a bőrömet simogatja, átéget, belémteszi rettenthetetlen energiáit. Jó érzés, hogy a só a bőrömön szárad meg. Az élet a tengerből alakult ki, tengerből és napból, egy ősi világ, amit nem tudunk letagadni. Ezt jöttem el Hvarra kutatni.



Szeretném, ha tudnék írni a szeretetről, ami az emberek között zajlik nap mint nap, mennyire tudják szeretni egymást, amit itt megtaláltam az írásban Hvaron. Mosolygok és sok ismerőst szereztem. Változatlanul nagyon szeretem Lídiát és Lénát, a két barátnőmet, csak itt jöttem rá, hogy mennyire, ha rájuk gondolok, megnyugszom. Jó úgy itt lenni, hogy tudom, ők is a világ másik pontján vannak és majdnem egy napon utaztunk el. Elképzelem és beszélek Lídiához, elmesélem neki, mi történt velem, és tudom, hogy reagál.
− Na ne, Veronika, tényleg? Ez nagyon súlyos sztori.
Tudom, ők mindig velem vannak, akkor is, ha nem.
A nap. A szerelem, minden sejtkapcsolódás, ami a tengerrel összejön, és átalakítja a másikat. Mert minden mindennel összefügg, jöttem rá Hvaron, minden kis sejtatom alakítja a másikat. Jó kiállni a tengerpartra és érezni, ahogyan a sós szél átfújja a bőrömet, ahogyan kifúj és átfúj belőlem mindent, a csontjaimba hatol, újra élni kezdek, az ízületeim, a gerincem, a csontjaim, rájövök, hogyan működik a testem, érzem a csontjaimon a húst, a májamat, az összes sejtemet egyszerre, olyan mintha egy energiabomba jönne az agyamba. Most már látom a testemet belülről is a Bodies kiállítás óta, a gerincoszlopom tart meg, ha sokat gyalogolok a tengerparton, mert voltak olyan napok, amikor csak gyalogoltam, gyalogoltam 5 órákat, egy idő után érzem, hogy a lábamon gyalogolok, van egy enyhe izomlázam és az ízületeim átformálódnak. Szintúgy, minden nap több órát úsztam a tengerben, nem akartam kijönni onnan, hihetetlen távokat úsztam le, oda és vissza a cuccaimhoz, belenéztem abba a hatalmas kékbe, csak érezni akartam, egyre mélyebbre szív a tenger szaga, behatol a só, a jód, átformálja a testem, minden ízületem és már nem kívülről, hanem belülről, örökké itt marad bennem ez a tenger, a só és az élet szaga. Leges-legbelül, a sejtjeimben van. Mint egy meditáció, úgy úsztam le a távokat, simán, zökkenőmentesen, könnyedén, ugyanabban az ütemben, néha megnéztem, látom-e még a dolgaimat a parton, már régen nem, aztán arra gondoltam, ha ellopják is, mindegy, csak hadd ússzak még. Arról szeretnék írni, mennyire szeretem Lénát és Lídiát és hogy ez a szeretet, ami köztünk van, örökké élni fog. Élni fog, mert írtam róla.

- Léna, te felszabadítottál. - És már nevettem, tiszta szívemből kacagtam.
- Nem, te magadat szabadítottad fel.



Imádok élni, imádok élni, imádok nyári estén csillagokba nézni, átlátszó lenni, virágot szedni, imádok élni. De jó, hogy élek.
Hogy jó élni. Csak annyit tudok mondani. Hogy jó élni.


12 megjegyzés:

Madame Chauchat írta...

Kedves Veronika,
anélkül, hogy bármi nagyot fűznék hozzá írásodhoz csak jelezni szeretném, hogy végigolvastam pedig nagyon hosszú, és végig élveztem is beszámolódat!

Veron írta...

Köszi!!!!!!!!
Nagyon jól esett..
Tőled amúgy magyarul, azonkívül ami az ICA-n van, mit lehet olvasni? Mert megnéztem még régebben a blogodat, de minden franciául volt és csak a képek voltak, amiket értelmezni tudtam....
Üdv, Veronika

Madame Chauchat írta...

Szia Veronika,
bár kétségtelenül erősen frankomán vagyok, azt a blogot azt hiszem nem én írom:). A sajátomat most átmenetileg bezártam, de szólok, ha ismét megnyitom.
Kösz az érdeklődést!

Veron írta...

Ja, már megtudtam ki vagy,
kedves R.A.
egy kzös ismerünk árulta el.....
és tök jó, hogy végigolvasol, annyira jól esett, tényleg, iszonyúan örülök neki------
Köszi, köszi, köszi!!!!!!
A következő beszámolóm rövidebb lesz.....

Madame Chauchat írta...

Klasszak ezek a kedves közös ismerősök. Ahogy jószándékúan elveszik a játék örömét. Nem mintha titok lenne, de nem emlékszem, hogy erre megkértem volna. Hiszen ő sem tudja...
A buszsofőr hatalma.:)

Hát akkor üdvözöllek, Cz.V.! :)

atila írta...

Barátnő, pasi, utazás. A szereplők tényleg ennyire színes egyéniségek? Semmi robot, hivatali könyöklés:)

Szerintem úgy általában jó érzés, ha az embert megörökítik a neten:)

Veron írta...

madame Chauchat-nak
Nekem ez így sokkal, de sokkal jobb!!!!!!!!
Én örülök neki, hogy felfedted magad, azaz felfedetettél egészen véletlenül, ne aggódj, de tényleg, ez nem veszi el a játék örömét, attól még játszhatunk tovább és remélem fogunk is!!!!!!!!
de biztos sokkal érdekesebb lett volna, ha magamtól jövök rá, de nem sikerült, majd legközelebb,
szerintem a játékból semmi sem lett elvéve, mert annyira örülök hogy pont te vagy az és hogy PONT TE olvasod és PONT NEKED tetszik, ez nekem iszonyú nagy megtisztetetés, köszönöm!!!!!

Veron írta...

atila-nak:
Ja, örült is a barátnőm nagyon, mégha álnéven is, és ez nem NET, ez egy irodalmi folyóirat. De van hivatali könyöklés, majd lesz. Meg egész nyáron napi 3-4 órákat aludtam annyit dolgoztam és Hvaron is, örülök, hogy ez nem jön át, hanem inkább az életszeretet.
Talán mert én az írásaimon dolgozom olyan rettenetesen sokat és ez örömet jelent, de a netnaplómban: http://www.litera.hu/object.db6e0eac-8b1e-498a-ae9a-4d01bb92f1eb.ivy
az első részben, a legalsóban olvashatod, hogy egy hostelben dolgoztam, meg még pár helyen, de most szigorlatoznom kell és utána állok ismét munkába.
Miért te egy hivatalban könyökölsz?
Szóval az én átdolgozott nyaram, ami után Hváron próbáltam pihenni, de nem tudtam, mert minden nap hajnal 3-ig ütöttem a gépem, voltak hatáidős munkák is benne (pl. egy interjú) meg a könyvem megihletettsége, az első fejezetek, amiket ott írtam, szóval képzeld volt olyan nap, hogy nem is mentem le a tengerre, hanem csak a lap-top. Na ehhez mit szólsz? Ez nem hivatali munka és könyöklés, hanem lap-top őrület.
A király benne, hogy magamnak dolgozom és nincs főnököm, de ez nem teljesen van így. Mindenki olyan életet él és én hiszek ebben, amilyet kialakít magának. :)

atila írta...

Veron jól érzed, hogy könyöklöm, de nem negatív hangsúllyal akartam írni, hanem viccesen.

Valahogy úgy, hogy mi mást lehetne nagyobb kedvvel megfoglamzni, mint a kapcsolatok burjánzását és az eljutást egyikből a másikba. Erre vagyok én is kíváncsi, meg ez vonza a legtöbb olvasót.
Aztán lehet, hogy te meg teljesen mást akartál:)

A netnaplód az pörgés, a könyöklés az valami egészen más. Jobb esetben nincs rá időd.

Csak egy ötlet: megírhatnád Hvart és az ottaniakat ötven évvel korábbi időben, csak nem autópálya, hanem gőzmozdony, nem laptop, hanem írógép:)

Veron írta...

Ja, de miért kéne ötven évvel ezelőtt?

atila írta...

Mittudomén, szerintem Virgina Woolf könyvet lapozhattam utoljára:)

Láng Eszter írta...

Nagyon jól írsz, Veronika, élvezettel olvastam. Különösen tetszik, ahogy árad a szöveg, és a lírai részek is hitelesek, átélhetők az olvasó számára. És láthatóan könnyen, erőlködés nélkül megy ez neked. Sok sikert!
Láng Eszter