„...sokan kétségbevonják, hogy az ilyen kezdeményezések vissza tudnák szorítani az egyre jobban terjedő kirekesztést. Nekik van igazuk. Hogy miért? Mert hiába vesszük védelmünkbe a kirekesztetteket, hiába követeljük a toleranciát számukra, ha a társadalomban intézményesülten, tehát strukturálisan van jelen a rasszizmus, ami automatizálja és újratermeli a kirekesztést még akkor is, ha azok, akik pl. ezekben az intézményekben dolgoznak, egyáltalán nem rasszisták.“ – Marsovszky Magdolna írását közöljük.Marsovszky Magdolna: A Magyar Demokratikus Charta és a strukturális rasszizmus
A napokban megalakult a legújabb Demokratikus Charta, amit én többekkel ellentétben pont azért is helyeslek, mert az ország vezető politikusa is mellé állt, kinyilvánítva tehát, hogy az „antifasizmus“ jelszava mögött határozott politikai akarat húzódik. Sok magyaroszági politikustól hiába várnánk ezt a gesztust, van, aki akkor sem szólal meg, ha az ablaka alatt gárdát avatnak. Ez tehát egyértelműen pozitív.
Ennek ellenére sokan kétségbevonják, hogy az ilyen kezdeményezések vissza tudnák szorítani az egyre jobban terjedő kirekesztést. Nekik van igazuk. Hogy miért? Mert hiába vesszük védelmünkbe a kirekesztetteket, hiába követeljük a toleranciát számukra, ha a társadalomban intézményesülten, tehát strukturálisan van jelen a rasszizmus, ami automatizálja és újratermeli a kirekesztést még akkor is, ha azok, akik pl. ezekben az intézményekben dolgoznak, egyáltalán nem rasszisták.
Hogy megértsük, mit is jelent a strukturális rasszizmus, íme egy (tudatosan nem Magyarországról vett) példa: „A rabszolgáim között nekem a legkedvesebbek a feketék“. Minden bizonnyal észlelhető ebben a mondatban az a diszkrepancia, ami a társadalmi berendezkedés (rabszolgatársadalom) és a rabszolgatartó személyes toleranciakézsége között húzódik, amit tehát a rabszolgatartó egyedül nem képes feloldani. Ez csak strukturális szinten, mégpedig a rabszolgatársadalom felszámolásával lehetséges.
Mit is jelent a rasszizmus tulajdonképpen? Itt mindenekelőtt tisztázni kell, hogy nincsenek biológiai értelemben rasszok, illetve fajok. Az emberek között nincsenek különböző fajok, csak egy faj van, mégpedig az emberiség maga. Az, amit mi rassznak illetve fajnak hiszünk, nem biológiai adottság, hanem szociális illetve kulturális konstrukció. Az emberi faj-konstrukcióknak nincsen természettudományi alapjuk. Azok a „fajbiológiai-természettudományi“ kutatások, melyeket a német nemzeti szocializmusban végeztek a 20. század 30-as és 40-es éveiben, és melyek alapján a rasszista emberek a mai napig valamely másoknak vélt emberek „genetikai másságát“ hangoztatják, semmiféle kapcsolatban nem voltak a mai értelemben vett genetikával (a DNS-sel ilyen formában még nem is foglalkoztak) és testi adottságok (pl. az arccsontok távolsága, vagy a haj és a bőr színe) alapján azt voltak hivatva alátámasztani, hogy a „germán faj“ felsőbbrendű pl. a „szláv faj“-nál. Hiába beszélünk a témával kapcsolatban állandóan „faj“-ról, itt akkor sem biológiai, ill. természettudományi problémával állunk szemben, hanem szociális és kulturális problémával, mert az ál-természettudományi (ill. biopolitikai) érvelés azt igyekszik alátámasztani, hogy valamely nép kulturálisan felsőbbrendű a többinél. Konkrétan pl. antiszemiták generációinak sem sikerült hiteles definíciót felállítani arról, hogy kiről is lehet külső jegyek alapján megállapítani, hogy zsidó-e vagy sem, sőt, hogy mennyire nem sikerült Németországban sem a zsidók „rassz-jegyeinek“ hiteles feltérképezése, igazolja Heinrich Himmler utasítása 1942-ből, melyben „sürgős fontossággal“ elrendeli, hogy „arról, ki is számít zsidónak, semmiféle rendelet ne kerüljön nyilvánosságra, mert ezekkel a balga meghatározásokkal csak a saját kezünket kötjük meg“. Ugyanis előfordult, hogy nem-zsidókat vertek össze a rosszul megítélt „rassz-jegyek“ alapján. A biopolitikai érvelés a kulturális felsőbbrendűségi érvelés következő szintje es az a célja, hogy a „más“ emberek ill. embercsoportok kiirtásához készítse elő a talajt. Hogy a dolog még komplikáltabb legyen: azokkal az emberekkel, akik diszkriminációnak vannak kitéve, nem azért célpontjai a verbális vagy tettleges támadásoknak, mert ők ilyenek vagy olyanok, így vagy úgy néznek ki, vagy így vagy úgy viselkednek, hanem azért, mert a többségi társadalom őket ilyennek vagy olyannak látja, illetve akarja látni. A reálisan létező zsidók tehát nem szolgáltattak és szolgáltatnak semmiféle okot az antiszemitizmusra, s a romák sem szolgáltatnak okot az anticiganizmusra. Ők mind a többségi társadalom projekciós célpontjai ugyanúgy, ahogy a leszbikusok vagy a melegek is projekciós célpontok. Ezt főleg azoknak jó tudni, akik attól félnek, hogy rassz-jegyek alapján látható rajtuk a hovatartozásuk. Természetesen nem rejtheti el senki pl. a bőre szinét, de neki is tudnia kell, hogy a többségi társadalom félelmei nyilvánulnak meg abban, ha elítéli a „sötétséget“, ill. a „feketeséget“, így tehát az anticiganizmusban is. A sötétséget a többségi társadalom azonosítja pl. a „piszokkal“, a „rendetlenséggel“ vagy a „káosszal“, s ennek a kihangsúlyozására azért van szüksége, hogy a maga „fehérségét“, „tisztaságát“, „rendességét“ vagy „kiszámíthatóságát“ kiemelje.
Annak a németországi folyamatnak, amit úgy szokás nevezni, hogy múltfeldolgozás, az alapját képezi a Frankfurti Iskola filozófiája, melyet Adorno és Horkheimer nevéhez kötünk. Ők mondták ki az antiszemitizmussal kapcsolatos kutatásaikban, hogy az antiszemitizmus nem csupán „zsidóellenesség“, hanem egy projekció. Az „idegenek” illetve az „idegenség” elleni gyűlölet mindig kivetített öngyűlölet, melyet szorongások és félelmek mobilizálnak. Az ember azt gyűlöli, amit magában nem szeret. Amit a szorongó ember magában elnyom, azt kivetíti valakire vagy valakikre, akik ellen harcol. Ez tehát azt jelenti, hogy még abban az esetben is, ha egy ellenségképhez tartozó ember megfelel az arról a vélt ellenségképről kialakított sztereotípiának, ő akkor is a sztereotípiát alkotó ember félelmének a projekciója marad. Vagyis a sztereotípia akkor is sztereotípia marad, ha néhányan megfelelnek a sztereotípiában alkotott képnek. Erre két példa: ha egy zsidó identitású embernek nagy az orra, ez nem igazolja azt az rasszista-antiszemita tézist, hogy a zsidóknak nagy az orruk. Ha pedig egy roma uborkát lop, akkor ez sem igazolja azt a rasszista-anticiganista tézist, hogy cigánybűnözés van.
Röviden összefoglalva tehát a „rasszokat“ illetve a „fajokat“ a többségi társadalom alkotja a fejében. Akik a „sötétség“, a „káosz“, a „rendetlenség“, a „gyávaság“, a „hazugság“ stb. ellen érzett félelmeket generálják, azoknak az a céljuk, hogy a saját „fehérségüket“, „világosságukat“, „rendjüket“, „őszinteségüket“, „becsületességüket“ emeljék ki. Ezeket a tulajdonságokat is mind átvitt értelemben kell érteni, melyben a negatívnak tartott tulajdonságok az eltávolítandó vagy kiirtandó „Gonosz“, míg viszont a pozitívként számontartott tulajdonságok a „feltétlenül követendő“ „Jó“ jelképei.
„Én eddig azt hittem, hogy a zsidók fehérek“ – csodálkozott nemrég egy kedves műsorvezető azzal a problémával kapcsolatban, hogy az antiszemita Kurucinfo „Fehér faj“ címmel brossúrát adott ki. A leírtak alapján remélhetőleg világos, hogy itt sem a „fehérségről“ mint konkrét színről van szó, hanem a „Rend“ és a „Jóság“ szimbólumáról. Csak így válik érthetővé, hogy hogyan válhatnak a „zsidókból“ (tehat abból az ellenségképből, amit úgy nevezünk, hogy zsidó) hirtelen az üldözendő „sötétség“ és a kiiktatandó, legyőzendő „Gonosz“ megtestesítői.
A rasszizmus definíciójának és hátterének kutatásában a probléma bonyolultságát tükrözik a kifejezések, melyek egyre inkább leváltják a rasszizmus (valamint az antiszemitizmus, anticiganizmus, vagy akár a homofóbia) kifejezését. Az utóbbi évtizedben megjelentek pl. olyan kifejezések, mint az „Othering“, vagy a „critical Whiteness“, melyek pont azt hivatottak egy szóban kifejezni, hogy az ilyen problémakörnél egyértelműen a többségi társadalom kényszerét kell a vizsgálat tárgyává tenni, vagyis arra rákérdezni, mi az oka annak, hogy kényszeresen „másságokat“ alkosson vagy önmagát kényszeresen „fehérnek“ (tehát jónak, tisztának, becsületesnek stb.) állítsa be. Ismert a pszichologiából az a tény, hogy ha valaki kényszeresen hangúlyozza a saját maga jóságát, stb. akkor az az ember nyilván tele van szorongással, félelemmel.
Ez után a hosszú bevezető után remélhetőleg érthető lesz a legújabb rasszizmusteória, miszerint a rasszizmus nem más, mint a „MI“ és „ŐK“ dichotómiájának a mesterséges életbentartása, ami azt jelenti, hogy a „MI“-vel szemben állandóan jelen van egy „ŐK“, akik „felelősek“ azért, hogy nekünk ilyen rosszul megy a sorsunk, valamint hogy a rasszizmus strukturálisan és intézményesülten jelen van az ú.n. „fehér hegemóniával“ rendelkező országokban és akkor is újratermeli a rasszizmust, ha nincs mögötte kifejezett diszkriminácios szándék. A rasszizmus társadalmi szintű hárítást is jelent, más szóval a társadalmi szembenézés hiányát.
De mivel is kell szembenézni, mi az, amit mi mindannyian háritunk? És mi is az a „fehér hegemónia“? Ha megint szimbólikusan értelmezzük a „fehér“ szót, akkor lefordíthatnánk a „tiszta“, „egységes“ és „homogén“ kifejezésekkel.
És ezen a ponton eljutottunk a németországi „múltfeldolgozás“ legfontosabb lépéséhez és érdeméhez, amiből tanulni érdemes: szakított az egységes és homogén „németség“ felfogással és fogalmával és ezt strukturális, intézményesített szinten is megvalósította, pl. decentralizálta a kulturát és az oktatást. A völkisch-népnemzeti szemlélet Németországban (minden magyarországi – téves – felfogás ellenére) ma már nem létezik intézményes, tehát strukturális szinten, sem a parlamenti pártok felfogásában, sem a kulturpolitikában, sem médiában, sem az egyházban, sem a tudományban. Léteznek ugyan újra és újra erre irányuló kezdeményezések, de az értelmiség abban a pillanatban élesen elítéli, mint ahogy az néhány éve az u.n. „Leitkulturdebatte“-ban is történt, amikor többen felvetették, hogy a migránsoknak alkalmazkodniuk kellene a „vezető, többségi“ kulturához.
Szó sincs arról, hogy egy ilyen kis országot, mint Magyarország, a németországihoz hasonló módon kellene decentralizálni. De a nagy különbség a két ország között az, hogy Magyarországon mindmáig jelen van nemcsak véleményi, hanem strukturális és intézményesített szinten is a „magyarság“ völkisch-népnemzeti koncepciója, amivel sürgősen szakítani kellene. Vannak olyan völkisch-népnemzeti pártok, rádió- es TV adók, civil szervezetek (NGO-k) amelyek permanensen generálják a „MI“ és „ŐK“ dichotómiáját, s szinte más témájuk sincsen, mint a „magyarság védelme“ a „kozmopolita idegenek“-kel szemben. Ugyanakkor magyarságigazolványtól elkezdve a kulturális koncepción keresztül egészen a médiatörvényig is mindent átsző az „egységes magyarság“ völkisch-népnemzeti koncepciója, s ráadásul a tudomány egy részét is áthatja (erre egy példa: a völkisch-népnemzeti gondolkodás legfőbb fellegvárán, Lakitelken a tudomány legfőbb képviselői gyűltek össze a napokban, mégpedig az MTA két volt és a jelenlegi elnöke).
Magyarországon a jelenlegi kormánynak sincs igazán tudatában, hogy a „magyarság“ „tisztasága“ (fehérsége) iránti vágy a diverzitás ellentétje és háborúk és „etnikai tisztogatások“ számára készíti elő a talajt.
Ha a kedves Vitányi Iván azt mondja a Magyar Demokratikus Charta alakuló ülésén, hogy „magyarság és a demokrácia összetartozó fogalmak“, akkor nincs igaza. A „magyarság“ kifejezés, mely etnikai alapú közösséget jelent (s az „ethnos“-ra vezethető vissza), völkisch-népnemzeti és homogenizáló fogalom, amely ellentétben áll a demokráciával (melynek az alapja a „demos“). A völkisch-népnemzeti, vagyis etnonacionalista ideológia és nemzetkoncepció a nép alatt olyan organikusan összetartozó közösséget feltételez, amely közös származáson alapul és melyet a többi, organikusan kifejlődött és ezért természetesnek vélt közösségtől kulturális és szellemi, leggyakrabban nyelvi sajátságok, valamint egy megfelelö közösségi tudat különböztet meg, s melynek kohéziós ereje morális tradiciókon nyugszik. Az etnonacionalista ideológia kulturálisan érvel, miközben a társadalmi, szociális folyamatokat biologizálja. Az „etnikum“ ugyanis olyan elképzelt közösség („imagined community“ [Benedict Anderson]), amely vérségi származást (is) feltételez. Vérségi származás azonban a családon kívül nem létezik. Ezzel a feltételezett (vérségi származási és kulturális) konstrukcióval kezdődik a társadalmi, szociális folyamatok biologizálása, ami a rassszizmushoz vezető ut első lépcsőfoka. Az állami (kommunális stb.) szintű koncepcióknak tehát a szociális folyamatok etnizálását (biologizalását) kell minden áron megelőzniük. A völkisch-népnemzeti koncepció amúgy is totalitarista logikájú, mert létét az határozza meg, hogy az egyéni identitás alapjának a csoport-identitást tekinti. Az etnikai közösség modellje antagonisztikus ellentéte a „társadalom“-felfogásnak. A nép mint „társadalom“ demokratikus koncepciója ezzel szemben az egyenrangú individuumok egymásmelletiségét hangsúlyozza, amelyet a szociális érintkezések hálózata kapcsol össze.
A „magyarság“ fogalom homogenizál, „fehérít“, és minden idegennek érzett befolyást „szennyezettségként“, „tisztátlanság“-ként él meg, ezért ez a gondolkodás ellenségképeket gyárt. A „magyarság“ koncepció a völkisch-népnemzeti gondolkodás kifejezője, amely a szegregációt segíti elö, s megosztja a társadalmat. Automatizmusához tartozik, hogy a saját kulturáját mindig magasabbrendünek itéli meg (kulturális felsöbbrendüség), ezért a többi kulturát mint „idegenszerü beszivárgást“ utasítja el. Ahhoz, hogy a saját nép-nemzetének vélten „tiszta“ és „egységesen körülhatárolható“ (zárt) kulturáját és tisztaságát megtarthassa, minden érdekellentétet elhárít magától. Ezért tartja a kisebbségeket, vagy a vélten „mások“-at állandó homogenizálási nyomás alatt. A kultúra tisztaságának megörzése iránti igyekezet konfliktusok és háborúk számára készíti elö a talajt, és ténylegesen észrevehetö, hogy a kulturális identitásra történö hivatkozás szeparatizmushoz és erőszakhoz vezet.
Nem elég tehát a Chartának azokat védelembe venni akik diszkriminációs nyomás alatt állnak és nem elég azok ellen tiltakozni, akik marsíroznak. A völkisch-népnemzeti koncepciót kell lazítani, mert abba immanensen bennefoglaltatik a strukturális rasszizmus. Míg a völkisch-népnemzeti koncepció intézményesítése a társadalom etnikai bezáródásához (zárt társadalom) és idővel a benne rejlő logika miatt nyílt rőszakhoz és pogromokhoz vezet, addig a demokratikus nemzetkoncepció intézményesítése automatikusan a társadalom nyitásához (nyílt társadalom) vezet és reprodukálni fogja a társadalom nyitását és demokratizálását.
Vö. még a tanulmánnyal: Marsovszky Magdolna: Antiszemitizmus: „Egy pozitív program negatív része“, in: Eszmélet, 2006 tavasz
Ennek ellenére sokan kétségbevonják, hogy az ilyen kezdeményezések vissza tudnák szorítani az egyre jobban terjedő kirekesztést. Nekik van igazuk. Hogy miért? Mert hiába vesszük védelmünkbe a kirekesztetteket, hiába követeljük a toleranciát számukra, ha a társadalomban intézményesülten, tehát strukturálisan van jelen a rasszizmus, ami automatizálja és újratermeli a kirekesztést még akkor is, ha azok, akik pl. ezekben az intézményekben dolgoznak, egyáltalán nem rasszisták.
Hogy megértsük, mit is jelent a strukturális rasszizmus, íme egy (tudatosan nem Magyarországról vett) példa: „A rabszolgáim között nekem a legkedvesebbek a feketék“. Minden bizonnyal észlelhető ebben a mondatban az a diszkrepancia, ami a társadalmi berendezkedés (rabszolgatársadalom) és a rabszolgatartó személyes toleranciakézsége között húzódik, amit tehát a rabszolgatartó egyedül nem képes feloldani. Ez csak strukturális szinten, mégpedig a rabszolgatársadalom felszámolásával lehetséges.
Mit is jelent a rasszizmus tulajdonképpen? Itt mindenekelőtt tisztázni kell, hogy nincsenek biológiai értelemben rasszok, illetve fajok. Az emberek között nincsenek különböző fajok, csak egy faj van, mégpedig az emberiség maga. Az, amit mi rassznak illetve fajnak hiszünk, nem biológiai adottság, hanem szociális illetve kulturális konstrukció. Az emberi faj-konstrukcióknak nincsen természettudományi alapjuk. Azok a „fajbiológiai-természettudományi“ kutatások, melyeket a német nemzeti szocializmusban végeztek a 20. század 30-as és 40-es éveiben, és melyek alapján a rasszista emberek a mai napig valamely másoknak vélt emberek „genetikai másságát“ hangoztatják, semmiféle kapcsolatban nem voltak a mai értelemben vett genetikával (a DNS-sel ilyen formában még nem is foglalkoztak) és testi adottságok (pl. az arccsontok távolsága, vagy a haj és a bőr színe) alapján azt voltak hivatva alátámasztani, hogy a „germán faj“ felsőbbrendű pl. a „szláv faj“-nál. Hiába beszélünk a témával kapcsolatban állandóan „faj“-ról, itt akkor sem biológiai, ill. természettudományi problémával állunk szemben, hanem szociális és kulturális problémával, mert az ál-természettudományi (ill. biopolitikai) érvelés azt igyekszik alátámasztani, hogy valamely nép kulturálisan felsőbbrendű a többinél. Konkrétan pl. antiszemiták generációinak sem sikerült hiteles definíciót felállítani arról, hogy kiről is lehet külső jegyek alapján megállapítani, hogy zsidó-e vagy sem, sőt, hogy mennyire nem sikerült Németországban sem a zsidók „rassz-jegyeinek“ hiteles feltérképezése, igazolja Heinrich Himmler utasítása 1942-ből, melyben „sürgős fontossággal“ elrendeli, hogy „arról, ki is számít zsidónak, semmiféle rendelet ne kerüljön nyilvánosságra, mert ezekkel a balga meghatározásokkal csak a saját kezünket kötjük meg“. Ugyanis előfordult, hogy nem-zsidókat vertek össze a rosszul megítélt „rassz-jegyek“ alapján. A biopolitikai érvelés a kulturális felsőbbrendűségi érvelés következő szintje es az a célja, hogy a „más“ emberek ill. embercsoportok kiirtásához készítse elő a talajt. Hogy a dolog még komplikáltabb legyen: azokkal az emberekkel, akik diszkriminációnak vannak kitéve, nem azért célpontjai a verbális vagy tettleges támadásoknak, mert ők ilyenek vagy olyanok, így vagy úgy néznek ki, vagy így vagy úgy viselkednek, hanem azért, mert a többségi társadalom őket ilyennek vagy olyannak látja, illetve akarja látni. A reálisan létező zsidók tehát nem szolgáltattak és szolgáltatnak semmiféle okot az antiszemitizmusra, s a romák sem szolgáltatnak okot az anticiganizmusra. Ők mind a többségi társadalom projekciós célpontjai ugyanúgy, ahogy a leszbikusok vagy a melegek is projekciós célpontok. Ezt főleg azoknak jó tudni, akik attól félnek, hogy rassz-jegyek alapján látható rajtuk a hovatartozásuk. Természetesen nem rejtheti el senki pl. a bőre szinét, de neki is tudnia kell, hogy a többségi társadalom félelmei nyilvánulnak meg abban, ha elítéli a „sötétséget“, ill. a „feketeséget“, így tehát az anticiganizmusban is. A sötétséget a többségi társadalom azonosítja pl. a „piszokkal“, a „rendetlenséggel“ vagy a „káosszal“, s ennek a kihangsúlyozására azért van szüksége, hogy a maga „fehérségét“, „tisztaságát“, „rendességét“ vagy „kiszámíthatóságát“ kiemelje.
Annak a németországi folyamatnak, amit úgy szokás nevezni, hogy múltfeldolgozás, az alapját képezi a Frankfurti Iskola filozófiája, melyet Adorno és Horkheimer nevéhez kötünk. Ők mondták ki az antiszemitizmussal kapcsolatos kutatásaikban, hogy az antiszemitizmus nem csupán „zsidóellenesség“, hanem egy projekció. Az „idegenek” illetve az „idegenség” elleni gyűlölet mindig kivetített öngyűlölet, melyet szorongások és félelmek mobilizálnak. Az ember azt gyűlöli, amit magában nem szeret. Amit a szorongó ember magában elnyom, azt kivetíti valakire vagy valakikre, akik ellen harcol. Ez tehát azt jelenti, hogy még abban az esetben is, ha egy ellenségképhez tartozó ember megfelel az arról a vélt ellenségképről kialakított sztereotípiának, ő akkor is a sztereotípiát alkotó ember félelmének a projekciója marad. Vagyis a sztereotípia akkor is sztereotípia marad, ha néhányan megfelelnek a sztereotípiában alkotott képnek. Erre két példa: ha egy zsidó identitású embernek nagy az orra, ez nem igazolja azt az rasszista-antiszemita tézist, hogy a zsidóknak nagy az orruk. Ha pedig egy roma uborkát lop, akkor ez sem igazolja azt a rasszista-anticiganista tézist, hogy cigánybűnözés van.
Röviden összefoglalva tehát a „rasszokat“ illetve a „fajokat“ a többségi társadalom alkotja a fejében. Akik a „sötétség“, a „káosz“, a „rendetlenség“, a „gyávaság“, a „hazugság“ stb. ellen érzett félelmeket generálják, azoknak az a céljuk, hogy a saját „fehérségüket“, „világosságukat“, „rendjüket“, „őszinteségüket“, „becsületességüket“ emeljék ki. Ezeket a tulajdonságokat is mind átvitt értelemben kell érteni, melyben a negatívnak tartott tulajdonságok az eltávolítandó vagy kiirtandó „Gonosz“, míg viszont a pozitívként számontartott tulajdonságok a „feltétlenül követendő“ „Jó“ jelképei.
„Én eddig azt hittem, hogy a zsidók fehérek“ – csodálkozott nemrég egy kedves műsorvezető azzal a problémával kapcsolatban, hogy az antiszemita Kurucinfo „Fehér faj“ címmel brossúrát adott ki. A leírtak alapján remélhetőleg világos, hogy itt sem a „fehérségről“ mint konkrét színről van szó, hanem a „Rend“ és a „Jóság“ szimbólumáról. Csak így válik érthetővé, hogy hogyan válhatnak a „zsidókból“ (tehat abból az ellenségképből, amit úgy nevezünk, hogy zsidó) hirtelen az üldözendő „sötétség“ és a kiiktatandó, legyőzendő „Gonosz“ megtestesítői.
A rasszizmus definíciójának és hátterének kutatásában a probléma bonyolultságát tükrözik a kifejezések, melyek egyre inkább leváltják a rasszizmus (valamint az antiszemitizmus, anticiganizmus, vagy akár a homofóbia) kifejezését. Az utóbbi évtizedben megjelentek pl. olyan kifejezések, mint az „Othering“, vagy a „critical Whiteness“, melyek pont azt hivatottak egy szóban kifejezni, hogy az ilyen problémakörnél egyértelműen a többségi társadalom kényszerét kell a vizsgálat tárgyává tenni, vagyis arra rákérdezni, mi az oka annak, hogy kényszeresen „másságokat“ alkosson vagy önmagát kényszeresen „fehérnek“ (tehát jónak, tisztának, becsületesnek stb.) állítsa be. Ismert a pszichologiából az a tény, hogy ha valaki kényszeresen hangúlyozza a saját maga jóságát, stb. akkor az az ember nyilván tele van szorongással, félelemmel.
Ez után a hosszú bevezető után remélhetőleg érthető lesz a legújabb rasszizmusteória, miszerint a rasszizmus nem más, mint a „MI“ és „ŐK“ dichotómiájának a mesterséges életbentartása, ami azt jelenti, hogy a „MI“-vel szemben állandóan jelen van egy „ŐK“, akik „felelősek“ azért, hogy nekünk ilyen rosszul megy a sorsunk, valamint hogy a rasszizmus strukturálisan és intézményesülten jelen van az ú.n. „fehér hegemóniával“ rendelkező országokban és akkor is újratermeli a rasszizmust, ha nincs mögötte kifejezett diszkriminácios szándék. A rasszizmus társadalmi szintű hárítást is jelent, más szóval a társadalmi szembenézés hiányát.
De mivel is kell szembenézni, mi az, amit mi mindannyian háritunk? És mi is az a „fehér hegemónia“? Ha megint szimbólikusan értelmezzük a „fehér“ szót, akkor lefordíthatnánk a „tiszta“, „egységes“ és „homogén“ kifejezésekkel.
És ezen a ponton eljutottunk a németországi „múltfeldolgozás“ legfontosabb lépéséhez és érdeméhez, amiből tanulni érdemes: szakított az egységes és homogén „németség“ felfogással és fogalmával és ezt strukturális, intézményesített szinten is megvalósította, pl. decentralizálta a kulturát és az oktatást. A völkisch-népnemzeti szemlélet Németországban (minden magyarországi – téves – felfogás ellenére) ma már nem létezik intézményes, tehát strukturális szinten, sem a parlamenti pártok felfogásában, sem a kulturpolitikában, sem médiában, sem az egyházban, sem a tudományban. Léteznek ugyan újra és újra erre irányuló kezdeményezések, de az értelmiség abban a pillanatban élesen elítéli, mint ahogy az néhány éve az u.n. „Leitkulturdebatte“-ban is történt, amikor többen felvetették, hogy a migránsoknak alkalmazkodniuk kellene a „vezető, többségi“ kulturához.
Szó sincs arról, hogy egy ilyen kis országot, mint Magyarország, a németországihoz hasonló módon kellene decentralizálni. De a nagy különbség a két ország között az, hogy Magyarországon mindmáig jelen van nemcsak véleményi, hanem strukturális és intézményesített szinten is a „magyarság“ völkisch-népnemzeti koncepciója, amivel sürgősen szakítani kellene. Vannak olyan völkisch-népnemzeti pártok, rádió- es TV adók, civil szervezetek (NGO-k) amelyek permanensen generálják a „MI“ és „ŐK“ dichotómiáját, s szinte más témájuk sincsen, mint a „magyarság védelme“ a „kozmopolita idegenek“-kel szemben. Ugyanakkor magyarságigazolványtól elkezdve a kulturális koncepción keresztül egészen a médiatörvényig is mindent átsző az „egységes magyarság“ völkisch-népnemzeti koncepciója, s ráadásul a tudomány egy részét is áthatja (erre egy példa: a völkisch-népnemzeti gondolkodás legfőbb fellegvárán, Lakitelken a tudomány legfőbb képviselői gyűltek össze a napokban, mégpedig az MTA két volt és a jelenlegi elnöke).
Magyarországon a jelenlegi kormánynak sincs igazán tudatában, hogy a „magyarság“ „tisztasága“ (fehérsége) iránti vágy a diverzitás ellentétje és háborúk és „etnikai tisztogatások“ számára készíti elő a talajt.
Ha a kedves Vitányi Iván azt mondja a Magyar Demokratikus Charta alakuló ülésén, hogy „magyarság és a demokrácia összetartozó fogalmak“, akkor nincs igaza. A „magyarság“ kifejezés, mely etnikai alapú közösséget jelent (s az „ethnos“-ra vezethető vissza), völkisch-népnemzeti és homogenizáló fogalom, amely ellentétben áll a demokráciával (melynek az alapja a „demos“). A völkisch-népnemzeti, vagyis etnonacionalista ideológia és nemzetkoncepció a nép alatt olyan organikusan összetartozó közösséget feltételez, amely közös származáson alapul és melyet a többi, organikusan kifejlődött és ezért természetesnek vélt közösségtől kulturális és szellemi, leggyakrabban nyelvi sajátságok, valamint egy megfelelö közösségi tudat különböztet meg, s melynek kohéziós ereje morális tradiciókon nyugszik. Az etnonacionalista ideológia kulturálisan érvel, miközben a társadalmi, szociális folyamatokat biologizálja. Az „etnikum“ ugyanis olyan elképzelt közösség („imagined community“ [Benedict Anderson]), amely vérségi származást (is) feltételez. Vérségi származás azonban a családon kívül nem létezik. Ezzel a feltételezett (vérségi származási és kulturális) konstrukcióval kezdődik a társadalmi, szociális folyamatok biologizálása, ami a rassszizmushoz vezető ut első lépcsőfoka. Az állami (kommunális stb.) szintű koncepcióknak tehát a szociális folyamatok etnizálását (biologizalását) kell minden áron megelőzniük. A völkisch-népnemzeti koncepció amúgy is totalitarista logikájú, mert létét az határozza meg, hogy az egyéni identitás alapjának a csoport-identitást tekinti. Az etnikai közösség modellje antagonisztikus ellentéte a „társadalom“-felfogásnak. A nép mint „társadalom“ demokratikus koncepciója ezzel szemben az egyenrangú individuumok egymásmelletiségét hangsúlyozza, amelyet a szociális érintkezések hálózata kapcsol össze.
A „magyarság“ fogalom homogenizál, „fehérít“, és minden idegennek érzett befolyást „szennyezettségként“, „tisztátlanság“-ként él meg, ezért ez a gondolkodás ellenségképeket gyárt. A „magyarság“ koncepció a völkisch-népnemzeti gondolkodás kifejezője, amely a szegregációt segíti elö, s megosztja a társadalmat. Automatizmusához tartozik, hogy a saját kulturáját mindig magasabbrendünek itéli meg (kulturális felsöbbrendüség), ezért a többi kulturát mint „idegenszerü beszivárgást“ utasítja el. Ahhoz, hogy a saját nép-nemzetének vélten „tiszta“ és „egységesen körülhatárolható“ (zárt) kulturáját és tisztaságát megtarthassa, minden érdekellentétet elhárít magától. Ezért tartja a kisebbségeket, vagy a vélten „mások“-at állandó homogenizálási nyomás alatt. A kultúra tisztaságának megörzése iránti igyekezet konfliktusok és háborúk számára készíti elö a talajt, és ténylegesen észrevehetö, hogy a kulturális identitásra történö hivatkozás szeparatizmushoz és erőszakhoz vezet.
Nem elég tehát a Chartának azokat védelembe venni akik diszkriminációs nyomás alatt állnak és nem elég azok ellen tiltakozni, akik marsíroznak. A völkisch-népnemzeti koncepciót kell lazítani, mert abba immanensen bennefoglaltatik a strukturális rasszizmus. Míg a völkisch-népnemzeti koncepció intézményesítése a társadalom etnikai bezáródásához (zárt társadalom) és idővel a benne rejlő logika miatt nyílt rőszakhoz és pogromokhoz vezet, addig a demokratikus nemzetkoncepció intézményesítése automatikusan a társadalom nyitásához (nyílt társadalom) vezet és reprodukálni fogja a társadalom nyitását és demokratizálását.
Vö. még a tanulmánnyal: Marsovszky Magdolna: Antiszemitizmus: „Egy pozitív program negatív része“, in: Eszmélet, 2006 tavasz
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése