2008. szeptember 16., kedd

Mme Chauchat: Itt ma nő – és férfi

„Két úton megyünk mi nők − vagy a kettő inkább egy −? Vagy nem észrevéve-kivonva-megtagadva a változást maradunk hagyományos női szerepeink mellett és konzekvensen képviseljük nőiségünket sokszor alávetetten; vagy felvesszük a harcot. De akkor már benne is vagyunk, már használjuk is a férfi dolgokat, és ebben a mai elfogadott értékmérce miatt ugyanúgy torzulhatunk is.” – Mme Chauchat-nak, blogunk rendszeres kommentelőjének hozzászólását közöljük a Milyen Magyarországon ma nőnek lenni témánkhoz. Várjuk a további hozzászólásokat - az irodalomban alkotó nők hozzászólásait közöljük, s a korábban közzétett felhívás szerint továbbítjuk egy amerikai feminista kutatáshoz is.


Mme Chauchat: Itt ma nő – és férfi


A minap kisfiúkkal töltöttem az időmet, férfiak. Az egyik az oviból, a másik az iskolából tért haza, mindkettőnek újdonság, ezért rettentő rosszaságok voltak. Az anyával vállvetve próbáltuk a feszültség-levezetés – megértés - figyelemelterelés – szabálytartatás – játék és egyéb fáradt próbálkozásainkat érvényesíteni. Folyamatos feloldó jelenlét.

Egyszer csak bejelentkezett babysitterük, aki szintén fiú, 18 éves. A maga felnövekvő, még kipróbálás alatt lévő útkereső férfiasságával kezeli a gyerekeket: Nem emel hangot, legfeljebb ritkán; inkább csak csöndesen nem engedi, amit úgy gondol; nem hezitál, nem érez át, nem lamentál és latolgat: egyszerűen viszonyul. Csöngetett a kaputelefonon, hogy megérkezett. Ültünk a mamával az asztalnál és észrevétlenül felfigyeltünk a csöndre. A gyerekek eltűntek a szobájukban, és míg addig őrjítően csüngve követelték nyughatatlan jussukat, most szépen rendezetten és elmélyülve játszottak. Várták a férfi mintát, aki a papán túl a „gimnazista barát”. A jövő teljesítményének letéteményese, amiért már most tesznek.

A nő az élet. A feloldódás. Az anyaöl. Az intuitív bölcsesség. Az útmutatás. A kismajmos kapaszkodás szőre, ahogy a jó szex után belealszunk. Itt-ma-nekem-nőként nem ezek az értékek mutatkoznak meg. Kollektív társadalmi tudatunk félreértésen alapszik. Azt mondanám, hogy férfi mintán, de nem igaz. A férfiminta nyugodt, nem lamentál, nem hezitál, nem bonyolódik, csak viszonyul. Azért ilyen, mert ilyen. Ilyen az agya, már genetikailag kódolva a mamutokat és az évezredek patriarchátusát. Persze ez maga a versengés. A küzdés. Nem tudom most, gondolkodnom kéne rajta, hogy ez reménytelenül csak az öldöklés, vagy eredetileg a védelem eszköze. Mindenesetre azzá kéne tenni.

Miért vegyem el magamtól, hogy valaki megvédjen, mert erősebb a karja, megnyugtasson, ha úgy esik, mert nem oldódik fel az empátia koktéljában, legalábbis nem azonnal, nem érzi meg az eljövendőt, de emiatt az én megérzéseimet leegyszerűsíti, elmagyarázza a maga kissé korlátolt módján? Nem vonom meg magamtól, csak nem sokszor találom.

Ma nem ezek a jó vonások dominálnak közöttünk emberek között. Inkább a salakot felhozó versengő, a rosszul lengető, átverő, letaposó, kirekesztő-gátlástalan-haszonszerző mód van. És ehhez természetes módon lányaink is ugyanúgy idomulni próbálnak. Olyan helyzetben vagyok, hogy nem csak a kisemmizett, kirekesztett, megkülönböztetett és bántalmazott nőket látom, de a sorba beállt kirekesztő, megkülönböztető bántalmazó nőket is, akik a hatalom vs. pénz részegségében igyekeznek elfelejteni isteni adottságaikat. Egy teljesítményhelyzetben szinte már megkülönböztethetetlen, vagy talán csak az érzelmi túlfűtöttség utal rá, hogy nő vagy férfi a korlátozó. Akármik vagyunk, a hatalom érvényesítéséhez még útlevelet is kapunk, mert ma ez az elfogadott.

Két úton megyünk mi nők − vagy a kettő inkább egy −? Vagy nem észrevéve-kivonva-megtagadva a változást maradunk hagyományos női szerepeink mellett és konzekvensen képviseljük nőiségünket sokszor alávetetten; vagy felvesszük a harcot. De akkor már benne is vagyunk, már használjuk is a férfi dolgokat, és ebben a mai elfogadott értékmérce miatt ugyanúgy torzulhatunk is.

A férfiakban nyilván a gátlástalanság zavar, hogy nem gondol és érez bele, egyszerűen lerázza magáról a nőt, ha éppen harcolni van kedve, vagy megérzi, a nő valami mást, máshogy tud, de ebben benne van szerintem az anya közelségének nyugtalansága is, amivel szemben a férfi mindvégig kiszolgáltatott marad. A nőkben viszont a kirekesztő harc, amivel töréseket feltételeznek egy olyan rendszerben, amelynek ők is tagjai, ha nem főszereplői.

Ha mindezt átgondolom, ma nőnek lenni olyan kényszer, amit ez a becsavarodott életminta követel. Út, amely kipörög majd, ha már eleget acsarkodtunk együtt és külön. Az emancipációért folytatott harc óhatatlanul hozza a férfi eszközök beemelését de miért is ne? Minden magatartás érvényes, mert az utat nem lehet megspórolni.

2 megjegyzés:

tillasz írta...

T. Szerző!
Több írás van itt e körben, a maga módján mindegyik teljesen más, ahogy ez is. De nekem nagyon tetszett, a stílusa, a szövege mégha olykor számomra nehezen érthető volt az "üzenet".
Gratulálok.

Veron írta...

Most mi a helyzet akkor?
Öri, hari, mert tudom, hogy ki vagy?
Szerintem ennek nem kéne megakadályoznia minket a levelezésünkben, holmi külső körülmények, mit számítanak ezek. Nekem semmit nem számít, hogy tudom ki vagy, csak boldogabb vagyok tőle.
Akkor?
Most, tényleg, haragszol rám?
Üdv: Veronika :)